I. FEJEZET BEVEZETÉS  ⁰
II. FEJEZET A ZENDAVESZTA ÉS A BIBLIA
III. FEJEZET BÖKLEN, ERNST: DIE VERWANDTSCHAFT DER
IV. FEJEZET KOHUT, ALEXANDER: ÜBER DIE JÜDISCHE ANGELOLOGIE UND
V. fejezet GRAETZ: A ZSIDÓK EGYETEMES TÖRTÉNETE.
VI. FEJEZET RENAN: IRÁNI KÖLCSÖNZÉSEK. AZ ANGYALOKRÓL SZÓLÓ TAN.
VII. FEJEZET EPIPHAMUS: A SEMITIZMUS ÉS A SZKÍTIZMUS
VIII. FEJEZET A SEMITIZMUS AZ ÓTESTAMENTUM ALAPJÁN
IX. fejezet AZ ÓTESTAMENTUMI KÖNYVEK KELETKEZÉSE
X. FEJEZET SZKÍTA JELLEMVONÁSOK EGYES ÓKORI ÍRÓK MUNKÁIBAN
XI. fejezet A SZKÍTASÁG ETIKÁJA AZ ÓKORI ÍRÓK ALAPJÁN

---

 I. FEJEZET - BEVEZETÉS ¹

A KÉT TANÚ    Tartalomhoz __↑

Közel kétezer esztendeje lesz annak, hogy az idegen településű népe miatt a zsidóság által oly annyira megvetett Galilea lankáin elhangzottak volt Jézus egyszerű szavai, amelyek kettéhasították mégis az akkori gondolatvilágot: az egyikre, amelyik a Sátán országaként a megsemmisülés felé zuhant, és a másikra, amely az új világosság fényében született.

E könyv célja azt kimutatni, hogy ennek az új világosságnak a szülője, létrehozója és terjesztője Galilea ősi szkítatelepülésű lakossága volt.

A Homérosz megénekelte kimmeri Boszporusz és ugyanúgy lphigenia Taurisának örökkön ködpárás területein lakott hajdan az az egyszerű lelkű és életű szkíta nép, amely a próféciák szerint isteni elhivatottsággal telepíttetett át a naposabb Galilea Bethsan körüli mezőségeire. E nép az ősi királyi szkítaság vezető törzse volt, mely a kimmer nép üldözésében utat veszítve, Kis-Ázsia területére jut le s az erejében akkor már fogyó Asszíriát segíti meg, amely jelentős segítséggel ledöntik azután a hajdan nagy városának, Ninivének falait. A szkítaság innen fel nem tartóztatva hadad újabb győzelmei felé. Leigázzák a médek földjét és hatalmuk az északi mérsékeltövi nagy pusztaságoktól lenyúlik ekkor, ugyanúgy, mint már másfélezer esztendővel ennek előtte, el Egyiptomig, Palesztináig.

A szkíták egy jelentős csoportja most még egyszer meg akarja kísérelni a hyksos néven ismert pásztor királyok egykori egyiptomi uralmát, ami azonban ekkor nem sikerült.

Egyiptom alól hazatérőben, az említett szkíták jó része felcserélte a ködös Kimmeria és a kaspimenti Mazenderan egészségtelen tájait a kedves tájékú és dúsan virágos, jó füvű és jó vizű Galilea napos területével, megtelepülvén itt, úgy Kr. e. 600 körül, és pedig a már régebben is szkíták által lakott, Saul, illetve a Bírák idejében igen jelentős szerepet játszó Bethsar erődváros falam belül, birtokba véve az asszír fogságba hurcolt zsidóság lakatlanná vált, dúsan termő legeltető területét, amely Názáret mezővároskától a jezreeli síkon fel a Galileai-tengernek is nevezett Genezáret tóig nyúlon.

Íme a nép, mely ködös északról érkezik, lovaik patái irgalmatlan erejűek s íjfegyverük nyila halált ontóan biztosan talál.

Ez örök ködben sínylődött, de az ellenségtől is elismerten lovagias, becsületes jellemű nép lelkében világosság támadt attól az örök fénytől, mely őket szemelte volt ki, hogy jámbor, együgyű akarásukban e világ világossága és a népek és nemzetek sója legyenek.

Olyannyira természetes ez, amennyire természetellenes a zsidóság oly módon való szerepeltetése, mely szerint a zsidóság érzés- és gondolatvilágának egyenes eredője, illetve kitermelődése volna a Krisztus Jézus által képviselt valláselvi gondolkodás, holott amint lépten-nyomon tapasztaljuk, ez a gondolatvilág ahogy még ma sem fér el, ma sem tud uralomra jutni a zsidóság mentalitásában, úgy ez nem is termelte, nem is termelhette azt ki. Kétezer év óta vérvád üldözi a nyugtot nem lelő zsidót. Mint az ébren alvó nyúl, melynek minden bokor csak átmeneti tanyája, fut, futkos az üldözők elől, pedig a maguk látószögéből tekintve a dolgot - Jézus megölése, amiért a nagy vérvád éri; a zsidóság részéről egy, a nemzetük és fajtájuk ellen irányult bűncselekmény szigorúbb megtorlási módjának minősíthető csupán.

A zsidóság részéről ma is ugyanolyan természetesnek hangzik a megütköző kérdés: de hát mi köze is volt a megvetett, idegen, határmenti, jövevény "galileainak" a zsidó mentalitás korrigálásához s új eszmék teremtésével régi patriarchális államépítményük rendszerének felforgatásához, amely rendszer theokratikus uralma immár 2000 esztendőn át terelgette a zsidóságot, a föld eme legkülönösebb gondolkodású népét. Graetz (Szabolcsi): A"Zsidóság Egyetemes Története" írójának szavait hozom itt bizonyságul: (2) "Csak egyetlen bűnténynél nem ismertek a zsidók engedékenységet: ha arról volt szó, hogy a népámítót, aki a népet a zsidóságtól való elpártolásra csábította (mészith), büntessék meg; az ilyen gonosztevővel szemben a törvény egész szigorát kellett alkalmazni."

Egy tanulatlan galileustól legkevésbé várta a nép műveltebb osztálya a megváltás végrehajtását; azonkívül a hagyomány is ellene szólt, minthogy az évszázados felfogás szerint a messiásnak Betlehemből, Dávid törzséből kell származnia. Az a közmondás, hogy "Mi jó jöhet Názáretből", alkalmasint ebben az időben keletkezett. A jámborok zokon vették, hogy bűnösökkel, vámszedőkkel, parázna nőkkel érintkezik, velük eszik és iszik. Még János tanítványai, az esszeusok is megbotránkoztak Jézus eme eljárásán.

A sammajitákat sérthette, hogy Jézus szombaton is gyakorolta a gyógyítást, nem képzelhetett el messiást, aki megszegi a szombatot. A farizeusok, akiknek egyes törvénymagyarázatairól Jézus kicsinylőleg nyilatkozott, szintén nehezteltek reá. A zeloták sem várhattak tőle valami nagyot, minthogy csak béketűrést és megalázkodást prédikált és nem oltott híveibe izzó gyűlöletet a rómaiak ellen.

Mindeme feltűnő sajátságok, melyeket a Messiás lényével összeférhetetlennek tartattak, elfogultsággal töltötte el Jézus ellen a középosztályt és különösen a nemzet tekintélyeseit, az írástudókat, úgy, hogy nemigen találhatott Jeruzsálemben barátságos fogadtatásra. De mindez nem szolgáltathatott elegendő okot Jézus bevádolására és üldözésére. Sammáj és Hillél iskoláinak gyakori vitatkozása folytán annyira a kifejlődött a gondolat- és véleménynyilvánítás szabadsága, hogy valamely eltérő vallási nézet miatt senkit sem lehetett üldözni, feltéve, hogy az, általánosan elismert vallási törvényeket át nem hágta és a zsidóság istenfogalmát el nem vetette.

És éppen eme pontban rejlett a Jézus ellen irányuló vád gyenge oldala. Azt híresztelték ugyan, hogy Jézus "Isten Fiának" mondja magát, egy kifejezés, mely ha szó szerinti értelemben vétetik, sokkal mélyebben vág bele a zsidóság meggyőződésébe és Istentől táplált hitébe, semhogy annak képviselői szó nélkül elnézhették volna; de miként szerezzenek bizonyságot arról, hogy Jézus csakugyan Isten Fiának mondja magát és hogy milyen értelmet tulajdonít ennek a kifejezésnek? Jézus bizonyára nem bánt valami tékozlóan ezzel a kifejezéssel és csak bizalmas tanítványai között, szűk körben használta. Hogyan tudják hát meg azt, ami ennek a bizalmas körnek a titka'? Áruló kellett tehát és ilyet megszereztek Júdás Iskáriotban, aki, mint beszélik, pénzvágytól ösztönözve, a bíróságnak szolgáltatta ki azt, akit azelőtt messiásnak tisztelt.

Egy forrás, melyet méltán réginek és hitelesnek tarthatunk, fényt vet arra, hogy mire használták föl ezt az árulót. A bíróságnak szüksége volt két tanúra, akiknek vallomásai alapján Jézust hamis prófétának, vagy népcsábítónak (meszith) nyilváníthassa. Az árulónak csak nyilatkozatba kellett bírnia Jézust, hogy az elrejtőzött tanúk világosan megérthessék azt, amit mond. Ez az eljárás ennél az esetnél fordul elő először, de később törvényre emelték a népcsábítók ellen.

Az a régi hiteles forrás, melyre az "Egyetemes Zsidó Történet" írója, Graetz Szabolcsi hivatkozik, A Királyok I. könyvéből tűnik elénk.(3)

A két hamis tanúról, a két "istentelenről" lesz szó, akiknek a király felesége adja a szájukba a mondanivalót: "tegyetek hamis tanúbizonyságot Nábot ellen, mondván, hogy megszidalmazta az Istent."

Jézusnak is ugyanaz lett a sorsa(4) ami Náboté. A hamis tanúk rendszere itt is és amott is jól bevált. Sokan akadtak ugyanis, akik Jézus ellen "hamis tanúbizonyságot" tettek ugyanúgy, ahogyan azt a zsinagógákban a Szentírás imént hivatkozott lapjáról olvasni hallották.

Ugyanis Akháb, Satuária királya meg akarja venni a Jezreel-beli Nábot szőlőjét, aki nem adja. Akháb megharagszik és még enni sem akar. Felesége, Jézabel megígérte neki, hogy megszerzi Nábot szőlőjét és levélbeli utasítást ad a Nábot városában lakó véneknek Nábot elleni hamis tanúzásra és annak megkövezésére, hogy a szőlő így kerüljön Akháb birtokába.

"És levelet irt (Jézabel) Akháb nevével a véneknek és a főembereknek, akik Nábottal egy városban laktak. És a levélben ezt írta, mondván: Hirdessetek böjtöt és ültessétek Nábotot a nép élére. És ültessetek vele szembe két istentelen embert, akik tanúbizonyságot tegyenek őellene, mondván: megszidalmaztad az Istent és a királyt. Azután vigyétek ki és kövezzétek meg őt, hogy meghaljon. És ekképpen cselekedének a vének és a főemberek, akik az ő városában laktak, amint Jézabel nekik megparancsolta és amint a levélben megírta, amelyet nekik küldött. böjtöt hirdetének és ültették Nábotot a nép élére. Eljőve azután két istentelen ember és leült vele szemben és tanúbizonyságot tettek ez istentelen emberek Nábot ellen a nép előtt, mondván: megszidalmazta Nábot az Istent és a királyt. Kivivék ezek őt a városból és megkövezték és meghala. Azután megizenék Jézabelnek hogy mondván: megköveztetett Nábot és meghalt. Mikor pedig meghallotta Jezabel, hogy megköveztetett Nábot és meghalt, mondó Jézabel Akhábnak kelj fel és foglald el a Jezreel-beli Nábot szőlőjét, amelyet nem akart néked pénzért odaadni, mert nem él Nábot, hanem meghalt."

De térjünk át az Újtestamentumhoz. Itt ugyanazt a szellemet találjuk. Úgy fog történni minden, ahogyan már előre jeleztük volt.

"Mindazáltal senki nyilván nem szól vala Jézus felől, a zsidóktól való félelem miatt. És csudálkoznak vala a zsidók Jézuson, ezt mondván: mi módon tudja ez az írásokat, holott nem tanulta azokat? Mondá Jézus: Nemde nem néktek adta-e Mózes a törvényt, hogy ti közületek senki sem tartja meg a törvényt? Miért akartok engemet megölni? Ti test szerint ítéltek, én senkit sem ítélek. A ti törvényetekben meg vagyon írva, hogy két embernek bizonyságtétele erős. Ne ítéljetek külső ábrázat szerint, hanem igaz ítélettel ítéljetek. Mondának azért némelyek a jeruzsálemiek közül: Nem ez-é az, akit meg akarnak ölni? És ímé, nyíltan szól és semmit sem szólnak neki. Talán bizony megismerték a főemberek, hogy bizony ez a Krisztus? De jól tudjuk honnan való ez; mikor pedig eljő a Krisztus, senki sem tudja, honnan való. Kiálta azért Jézus a templomban, tanítván és mondván: mind engem ismertek, mind azt tudjátok, honnan való vagyok és én nem magamtól jöttem, de igaz az, aki engem elküldött, akit ti nem ismertek. Mondá Jézus a templomban összegyűlt farizeusoknak: Ti az ördög atyától valók vagytok és a ti atyátoknak kívánságát akarjátok teljesíteni. Az eleitől fogva emberöldöklő volt, és az igazságban nem állott meg, mert nincsen őbenne igazság. Valamennyiszer hazugságot szól, az ő magáéból szól: mert hazug ő, és hazugságnak atyja. Ti pedig, mivelhogy én igazságot szólok, nem hisztek nékem. Aki Istentől vagyon, hallgatja az Isten beszédét azért nem hallgatjátok ti, mert Istentől nem vagytok. Felelének azért a zsidók és mondák néki. Nem igazán mondjuk-e mi, hogy Samaritánus vagy te és ördög vagyon benned? Felele Jézus: Én bennem ördög nincsen, de tisztelem az én Atyámat, ti bosszúsággal illettek engem. Némelyek ezt mondják vala: Ez ama Krisztus. Némelyek pedig ezt mondjak vala: Nem Galileából jő el ama Krisztus! Nemde nem az Írás mondja-é, hogy a Dávid magvából és Betlehemnek városából ahol Dávid lakik vala, jő el ama Krisztus? Nemde a Főemberek közül, vagy a farizeusok közül hitt-é őbenne valaki? De e község, mely nem tudja a törvényt, átkozott. A főpapok pedig és az egész tanács bizonyságot. Keresnek vala. Mert sokan tesznek vala ugyan hamis tanúbizonyságot ellene, de a bizonyságtételek nem valának megegyezők. És némelyek felkelének és hamis tanúbizonyságot tőnek ellene, mondván: Mi hallottuk, mikor ezt mondá: Én lerontom ezt a kézzel csinált templomot, és három nap alatt mást építek, amely nem kézzel csináltatott. De még így sem vala egyező az ő bizonyság tételük... Akkor a főpap odaállván a középre, megkérdé Jézust, mondván: Semmit sem felelsz-é? Miféle bizonyságot tesznek ezek te ellened? Ő pedig hallgat vala és semmit sem felelt. Ismét megkérdené őt a főpap, és mondá neki: Te vagy-é a. Krisztus, áldott Isten fia? Jézus pedig mondá: Én vagyok. És meglátjátok majd az embernek Fiát ülni a hatalomnak jobbján, és eljönni az ég felhőivel. A főpap pedig megszaggatván ruháit, mondá: Mi szükségünk van még tanúkra? Hallátok a káromlást. Mi tetszik néktek? Azok pedig halálra a méltónak ítélték őt mindnyájan."

A Zsidók Egyetemes Története írójának szavaival fejezem be a mondandókat.

"Ez volt a vége ama férfinak, aki népe züllöttjeinek erkölcsi javítását tűzte ki céljául."

"Kis esemény volt. A júdai történetírók: tiberiási Justus és Josephus Flavius egyetlen szóval sem emlékeznek meg Jézus haláláról. (Josephus Flavius Jézus kortársa volt.)

A "Múlt és Jövő" magyarországi zsidó hetilap szerkesztője, Patai József, "A föltámadó szentföld" címen dúsan illusztrált kötetben számolt be palestinai zarándokútjáról, többek között ezeket mondva:

"Nem messze innen látod a Golgotát. Mennyi szinhedrionnak és papnak, ifjúnak és szűznek, csecsemőnek és öregnek ontották a vérét évezreden át, egy galileai ember fiának kiontott vére miatt. Innen indult el az ember fia (Jézus) a júdeai próféták és galileai Talmud-bölcsek igéivel. Hét tengert teremtett az Úr és valamennyi közül a Genezárethet választotta magának, szól a talmudi legenda. Ott ragyog a vizek fölött a Sechina, Istennek glóriája - mondották a kabbalisták. A Genezáreth tó a világ köldökén fekszik, mondja a régi zsidó hagyomány Itt, Galileában, a Tibériás táján fog megjelenni először a Messiás király - jövendöli Zohár -, mert Galilea pusztult el először a szentföldön és neki kell először megvigasztalódnia. A halottak feltámadása is 40 évvel előbb lesz itt, mint máshol."

Csodálatos! Jézussal kapcsolatban, mivel nem volt zsidó, megállapították, hogy Galileából nem jöhetett semmiképpen a Messiás, de az imént olvasottak szerint, úgy látszik, mégis csak jöhet.

És ha jöhet, hát akkor jöhetett is.

II. FEJEZET ²

A ZENDAVESZTA ÉS A BIBLIA    Tartalomhoz __↑

A zarathustraizmus Sir dr. Modi professzor szerint csak reform volt, és pedig az ősi turáni szkíta-hun népek vallásának a reformja. Eme turáni hunok, szkíták, a magyar népnek is közvetlen ősei(7) alatt annak a Turán (8) királyságnak a szkíta-hun népelemei értendők, akik Zarathustra idejében, tehát kb. 1000 évvel Krisztus előtt és még korábban, Baktriával, Irán ugyancsak szkíta-hun népelemével szemben, mint testvérnép harcoltak. Turán és Iránra (Baktria), e két testvérnépre, örökölt birtokaik egy közös atyától, Feriduntól szállottak reájuk. Vallásuk is egyazon karakterű volt, amelynek papi tisztét a magyarral bizonyos szókészletben rokon ősi avesztiai nyelvet beszélő mágus papi rend látta el. Ezt az ősi közös vallást reformálta a közülük származott Zarathustra, amely reform miatt Turán királya haddal támadta meg a testvér Baktria királyát, mivelhogy ez az új hitet elfogadta és országában államvallássá tette, alapvető vallási elvül fogadva el a Zarathustra által közölt kijelentést, a mai Zend-Aveszta iratgyűjtemény legősibb részeit. A hosszas (30 évi) vallásháborúban végül Irán (Baktria) győz. Irán részben meghódol, másrészt a fogságba jutott hadsereg kényszerül felvenni az Aveszta-vallást.

Turán népének dacosan tovább is ellenálló része Kína szomszédságában alkotott új hatalmas államot, majd hosszú századok múltán, amikor apránként kiszorítják őket Kína területéről és Kína szomszédságából is távozni kényszerülnek ismét az Aveszta-légkörébe kerül Turán egykori népe, mikor t. i. a yüetsik, majd a fehér hunok elfoglalják Baktriát, (9) az Aveszta-vallás igazi honát és itt átitatódnak a vallás alapvető elveivel, Sőt, amint történeti tényeken alapuló feljegyzésekre hivatkozva, dr. Modi kimutatta, királyukkal élükön a hunok jó része Indiában is folytatta az ősi Mazda-tiszteletet, a zarathustrai vallásnak reform előtti foglalatát.

A) A régi hunok (A-F, Sir dr. J. J. Modi professzornak 1924-ben Zajti Ferenchez intézett leveléből) és pedig az Aveszta keletkezése idejében szerepet játszó hunok vallásukat illetőleg kifejezetten a legszorosabb kapcsolatban látszanak lenni a régi irániak (baktriaiak) vallásával, sőt ugyanegy vallásnak tekinthető mindkettőé. Ezt látjuk abból is, hogy az Aban Yasht (Yt. V. 53, 58) adatai szerint a turániak és irániak (Baktriaiak) könyörgéseinél szerepet játszó külsőséges formák ugyanazok voltak. Ugyane Yasht más soraiból az tűnik ki, hogy mindkettő, és pedig az iráni Tusa és a hun Vaesaka ugyanazzal a ceremóniával áldoznak Ardvisura Anahytának. Mind a kettő 100 paripát, 1000 ökröt és 10 ezer juhot áldozott.

B) Továbbá azt az adatot meríthetjük a pahlavi Aryadgar-i Zarianból, hogy Arjaspa, Turán királya háborút indított Vistaspa, Baktria királya ellen, mivelhogy utóbbi elfogadta Zarathustra vallásreformját. Miért cselekedte volna ezt, ha különböző valláson vannak? Habár ellenséges indulattal voltak egymás ellen és ha különbözött is az életkörülményük, - úgy látszik mégis, hogy ugyanegy valláson voltak, már t. i. a vallás lényegét és fő elveit illetőleg. Ha nem így állna a dolog, úgy nem lehetett volna Arjaspának, a hunok királyának hajthatatlan szándéka egy idegen vallás érdekében irtóháborút indítani Vistaspa baktriai király ellen.

A pahlavi Aryadgarban azt olvassuk: Arjaspa, a hunok (turánok) királya nagy csudálkozással vette tudomásul, ami történt, hogy t. i. Vistaspa király fiával, testvéreivel és egész családjával, elöljáróival és népével egyetemben elfogadta az Ahuramazdától kapott tiszta vallást, a Mazda-tisztelet vallást. E dolog miatt módfelett felindult. Azt olvassuk továbbá, hogy Arjaspa, Turán királya azt izené Vistaspának: Hallottam, hogy Te Fenséged elfogadtad az Ahuramazdától kapott új Mazda-tisztelet vallást. Amennyiben nincs egyáltalában szándékodban erről az elhatározásodról lemondani, úgy gondolom, nagy veszteség és szerencsétlenség fog ebből az új vallásból háromolni reánk. De hogyha úgy gondolnád Te Fenség, hogy felhagysz ezzel az új vallással és velünk egy valláson maradsz; úgy királyi hódolatomat fogom biztosítani számodra. E sorokból az látszik, hogy Arjaspa rossz néven vette Vistaspa elpártolását a közös ősi örökölt vallástól és elfogadta a Mazda-yaznan-t, a Zarathustra által megreformált vallást.

C. Egybehangzóan az iráni tradíciókkal a pahlavi Bundehesh azt jegyezi fel, hogy az irániak (baktriaiak) és turániak faji mivoltukat illetőleg ugyanahhoz a népcsoporthoz tartoznak. Közös ősatyától származtak. Ez a tény is valószínűvé teszi a közös egyugyanazon vallás voltát.

D) Továbbá azt találjuk a Farvardin (100) és Zamyad (85) Yast-ban, hogy Zarathustra Vistaspa segítségével elkülönítette a vallás rossz és jó elemeit és elvetve amazt, megerősítette emezt -, megtisztította a régi vallást. Ez volt az ő nagy értékű reformmunkája.

E) Firduszi a régi hunokat úgy szerepelteti, amikor azok a tűztemplomban baz és barsammal, a Zarathustra-vallás szent requisitumaival könyörögnek.

F) A Rajatarangini Kashmir történetéről szóló munka sok idevonatkozó adatot közöl.

Így:

1. Mihiragula, a fehér hunok királya építette Mihiresvara templomát és alapította Mihirapura városát.
2. Ő segítette az úgynevezett gandharai brahmanokat, hogy alacsonyabb rendükből India legtekintélyesebb papi rendjévé emelkedjenek.
3. Mihiragula eme brahmanjai között volt elterjedve a vérrokonok között való házasodás szokása;
4. Mihiragula hadseregét egy csapat hullaevő (a parszik temetkezésénél ma is alkalmazott) keselyű követte mindig.

Midőn a nagy reform idején (Kr. e. 1000 körül) Turán ellenáll és a szkíta-hun vallás légkörében sarjadzott és a turáni népek pszichéjéhez igazodó Zarathustra által eszközölt kijelentést elveti, - legértékesebb eszmekörétől fosztotta meg önmagát. Ez az a tulajdonképpeni "turáni nagy átok". Ez időtől az "Aveszta" az elkülönült Irán, azaz Baktria ezen elindul a maga hódító útjára. Sőt, azt látjuk, hogy amikor foglalás útján a kis Baktria turán rokonságot tartó népe Média után, Cyrus idejében a Perzsa birodalomnak válik alkotó részévé és Zarathustra vallása előbb Médiában, majd Perzsiában is államvallássá lesz, Baktria a vezető szerepet teljesen elveszti az Iránságban és az egykori nagyhatalmú Turán eme töredék népének története csak külső keretül tapad az Aveszta történetéhez.

Amikor a következőkben az Aveszta (a zarathustraizmus foglalatja) útját óhajtom megrajzolni, célom nem az, hogy költött képet fessek arról, hogyha Turán népe történetesen elfogadja az Avesztát, Zarathustra reformját és ezzel indul hódító útjára, hogy akkor mi lehetett volna Turán szkíta-hun népéből. De mégis, annak a ténynek határozott tudatában, hogy az Aveszta reform előtti ősi gondolatvilága a turánság gondolatvilága volt, továbbá, hogy ezen ősi iratok alapvető kijelentése még e mai napig is az ő pszichéjének a tartozéka, - én a turánság jövő feladatainak kitűzésénél akarom igénybe venni az Aveszta tiszta értékeit, s ezért keresem a magyar lelkület és az Aveszta, az ősi zarathustraizmus találkozó pontjait. Ebből a szempontból az Aveszta könyveit értékes alapnak tartom.

"Turán" foglalat alatt egyező karakterű s így egysorsú népek kerestek és keresnek ma is testvériesülést nagy és egységes céljaik könnyebb elérhetése végett. Hatalmasabb szervezkedés azonban - vallási megalapozottság nélkül - sohase volt és sohase lesz lehetséges.

A keresztény vallás, itt különösképpen az Újtestamentum szellemére gondolok, lényegét tekintve abszolút értékű, tiszta szellemi vallás. E vallással párhuzamosan az emberiségnek, a véralkat és karakter szerint elágazó egyes népcsoportoknak szükségük van egy olyan vallásos közvetítő területre, ahol a természet embere a felülről alásugárzó tiszta szellemivel összetalálkozhat.

Ezt a célt szolgálja a speciális nemzeti, avagy fajisághoz kötődő, úgynevezett hajszálgyökér-vallás, amilyen volt a zsidónak az ótestamentumi, illetve Irán egykori népének a mazdaizmusban, illetve a Zend- Avesztában feltárt vallásbölcselet.

Természeti ember ugyanis közbeiktatott helyes lelki alapozottság nélkül nem képes eljutni a magasabb szellemihez. Ez a valláslélektani törvény sőt alaptörvény

Fejtegetéseim során rá fogok mutatni arra, hogy az Aveszta igen jelentős hatást gyakorolt az ázsiai és európai bölcselet és vallásos gondolás egész területére, amely hatás kiterjed egészen napjainkig.

Ezzel az Aveszta értékét akarom csupán bizonyítani, - egyben ráterelni Turán népének figyelmét arra, hogy amikor Európa kultúrájából átvesz egy-egy újszerű gondolatot, - legtöbbször az történik, hogy a saját volt gazdagságából fogad el alamizsnát, mert nem tudja, mit kap, mivel hogy nem ismeri a maga volt értékeit.

Vizsgáljuk meg mindenekelőtt, hogy milyen hatása volt az Avesztának az általános emberi gondolkodásra, azután a főbb vallások mellett különösen az Ótestamentumra.

Zarathustra, minden idők legnagyobb prófétája reformtanításaival először Turánban, azután Iránban lép fel. Itt Vistaspa, Irán királya lesz a pártfogója. Az irániak elfogadják Zarathustra reformtanait, aminek híre megy azután a szomszédságba, de Irán nem fogadja el ezek után sem a vallásreformot, féltvén a vallásegység megbolygatásától a vallás által is együtt tartott nemzeti egység kereteinek meglazulását, ami hamarosan be is következett.

Indiában is és pedig az indiai szkíták gyanús szemmel mérlegelik ezt a reformot. Ebben az időben élt Indiában egy híres bölcs, Cangranghacah. Róla olvassuk: Ismert volt tudományáért és bölcsességéért. Amint hallott Zarathustráról, az Isten prófétájáról, Iránba ment, hogy meg döntse Zarathustra (Zoroaster) jó vallását... Amikor azonban látta a csodás dolgokat, elfogadta a jó vallást és India országába visszatérve, erős maradt ebben a hitében. Vagyis magával víve Indiába az Aveszta bölcsességét és maga is erős maradván benne, ott terjesztette is.

Ugyanígy beszél a hagyomány az indiai Biasról. Azt mondják, mikor az indus Bias Balkhba ment, Grustasp (Vistaspa) előhívta Zarathustrát. Midőn előre hallá Bias Zarathustrától a válaszokat mindarra, amit kérdezni szándékában volt, meghajolt az Isten előtt, odacsatlakozott Zarathustra vallásához s visszatérve Indiába, ott 80 ezer hindut térített át Zarathustra vallására.

Ha az ókori görög filozófiai gondolkodás területét jól szemügyre vesszük, azt látjuk, hogy minden pazar színessége dacára, lelki területen nem volt magasan szárnyaló. Meg volt ugyan náluk a szép és helyes életélvezéshez szükséges faji gondolatvilág, de hiányzott belőle a kijelentés adta telítettség. A Kr. e. VI. század vége felé Pithagorasz a filozófiát, az elkelők vallását a görög gondolkodás számára eddigelé teljesen idegen elemmel bővíti ki. Pithagorasz életírója, Porphyrius határozottan igazít el bennünket, elvezetve ama forráshoz, ahonnan Pithagorasz az ő tanainak elveit merítette, ugyanis azt írja róla, hogy Pithagorasz Zarathustrától, mint tanítványa tanulta el a mágusok tudományát, amely gondolkodás Pithagorasz filozófiai rendszerének minden részében kétséget kizáróan visszatükröződik.

E közlés annyiban lehet helytálló, hogy Pithagorasz nem magától Zarathustrától, hanem Zarathustrának egy kései tanítványától tanulhatta tudományát.

Szokrátész "daimon"-ja, őrszelleme így tisztán avesztai alapfogalom: Szokratésznek az ő tanítványa, Platon által körvonalazott gondolatvilága szerint: "Minden, aminek lelke van, gondját viseli a lélektelennek és különböző alakban vonul át az égen. A tökéletes és szárnyas lélek magasabb régiókban lebeg és részt vesz a világegyetem igazgatásában. Amely lélek azonban elveszti szárnyait, addig lebeg lefelé, amíg valami merevre talál s ez azután lakóhelyévé lesz. Porból való testet vesz fel, amely a benne levő lélek miatt saját erejéből mozgónak látszik és e kettő együttvéve neveztetik aztán állatnak és halandónak".

Platon Pythagoras gondolkodásából, azután mestere, Szokrátész tanaiból és közvetlenül az Aveszta filozófiájából is meríti a görög gondolkodás számára újszerű tanait. Műveiben több helyen behatóan foglalkozik a mágusok tudományával. Ami az Aveszta egységes rendszerébe pontosan beleillő, Platon azt, mint "új gondolatot" iktatja be a görög vallásos nézet körébe, így a "logos, az ideák világa, a praeexistens lélek stb." eszméjét: Szerinte "a lélek létezik s öröktől fogva halhatatlan. Létezésének előbbi állapotaiban helyes fogalmai voltak az örök igazságról, ugyanis szemtől-szemben állott akkor a léttel. Most pedig, hogy lejött a földre, hogy testbe szállott, a testi fogság minden akadályainak alá van vetve s az egekbe való vágyódás által epesztve vigasztalást csakis az előbbi állapotokra való visszaemlékezésben lel. Minden, amit az érzékek nem szolgáltatnak, az eszmék világaira való visszaemlékezés".

A görög gondolkodás szorosabb kapcsolatba jutott az Aveszta népének gondolatvilágával akkor, amidőn Aristoteles tanítványa, macedóniai Nagy Sándor elfoglalja Baktriát s megveti alapját a baktriai-görög birodalomnak. Csakhogy Nagy Sándor nyers katonái a nekik idegen szellemű és rejtett írású Aveszta- iratokat csak mint a perzsa birodalmat összetartó legerősebb köteléket tekintették s ez okból nem igen kímélték, úgy, hogy a paraszti hagyomány Nagy Sándor embereiről, mint az Aveszta- iratok elpusztítóiról emlékezik meg.

Ez időben kerül át sok külsőséges dolog is az Aveszta-vallás köréből a görög s innen a római kultuszba.

7. British Universities Encyclopaedia, Vol. VI. Ed. 1934. "(Hungarians) they are generally believed to be the descendants of the Scythians, and to have come from regions about the Caspian Sea."

The Encyclopaedia Britannica, XIV. Ed. 1929. Vol. 11. "Huns, a name griven to at least four peoples ( l ) The Huns; (2) The Hungarians or Magyars; (3) The White Huns (Leukoi Hunnoi or Ephthalites); (4) The Huns; who invaded India. It most probable that the last two (White-Huns-Hu-mas) are ldentical and although it cannot be proved that the Magyars are descended from the horde which sent forth the Huns in the 4 th century; it is possible that they were originally Ephthalites. Our present knowledge of the history and distribtltion of the Huns tends to support this view."

Britsh Universities Encyclopaedia Vol. Vl. Ed. 1934. (Huns) "The White Huns or Ephthalites or Hephthalites are by some regarded as a branche of the Hiung-nu, though others make them the descendants of the ancient Royal Scythians, identifying them with the Barsileens, the allies of the Khazars. Whatever be their real origin, they were certainly established in ancient Bactria and the adjoining districts, between the Oxus and the Caspian."

8. A Manuol on the Turanians, C. by the Geogr. Sect. of the Naval lnt. Division, Naval Staft, Admiralty. London.P 12: "The term Z. Turanian Turanian as faithful followers of the prophet. The Magyars belong to great Turanian family of mankind."

9. Ez a transkaspi, transoxániai terület, a mai Turkesztán vidéke, a régi Turán területe volt. Egy, a XIV században keletkezett s Indiáról szóló arab írat (Otto Spies: An Arab account of India in the l4-th Century Stuttgart, 1936.), leírva India szomszédságát, a szóbanforgó transkaspi területet Turán címszó, illetve Turán név alatt tárgyalja.

Kleuker, Rapp, Jackson az akkori filozófusok egész sorára nézve kimutatták, hogy nemcsak írtak Zarathustra mindenikük előtt bámulat tárgyát képezte filozófiájáról, hanem bőségesen merítettek is abból. Úgy, hogy amikor Philo, másfelől a keresztény gondolkodás Platon logosára épít, eredetileg avesztai gondolattal van tulajdonképpen dolgunk.

Avesztai szövegkönyvek hiányában az átvétel a görög gondolkodásba részletesebb nem lehetett, ámbár Dion Chrysostomus beszél Zarathustra belső vallásos dolgairól és megemlékezik a mágusok himnuszairól is.

A harmadik század elején élt Alexandriai Kelemen keresztény egyházatya, aki úgy beszél az Aveszta írásairól, mint amelyek a keresztények között' is igen el voltak terjedve, - a régi mágusok bölcselkedéséről szóló írásában azt mondja, hogy a régi barbár népek filozófiája egy kettős világról tanít, és pedig egy szellemiről, ami láthatatlan és egy anyagiról, ami látható. Amaz az őskép, ez az utánképzés. A szellem harmonizál önmagával - emez harmonikussá válik a sokszoros kifejtésben.

Tehát amint látjuk, Alexandriai Kelemen tiszta elvi képét tudja rajzolni az eredetiben avesztai filozófiának. Ugyanígy jutott ez el Pythagorashoz, Platonhoz és az ő filozófiáján keresztül a későbbi bölcselkedésbe és a keresztény gondolatvilágba.

Mellőzve Platon és Aristoteles filozófiáját variáló középkori filozófiai gondolkodást, témánk szempontjából egy új korszakot jelölhetünk meg az 1633-iki esztendővel.

Ekkor kerül ugyanis Európába egy ismeretlen angol ember kezén, bizonyos Nanabhoy Mody nevű gazdag indiai férfi ajándékából az első Aveszta-szöveg: a Zend-Aveszta Yasnái. Énnek másolatához jut hozzá Hyde, akinek "Historia religionis veterum Persarum" (1750), a régi perzsák vallásos felfogására vonatkozó dolgozata nyomán útra kél a francia Anquetil du Pertun, hogy nemzete számára megszerezze az Avesztának egy lehetőleg teljes példányát, ami közvetett fordításokkal kiegészítve, sikerül is neki. Anquetil du Perron-nak francia nyelven kiadott nagy munkáját nyomon követi Kleukernek 1772-78 között német nyelven megjelent hatkötetes Zend-Avesztája. Az 1829. évben már megjelent az első hasonmás kiadása az Avesztának. És megindul az Aveszta-nyelvészet, s alig egy-két évtized múlva, Spiegel, Mills, Geiger, Harlez, Justi, Bartholomae s megannyi más neves tudós fáradhatatlan munkásságának eredményeképpen megoldást nyer az Aveszta- nyelvészet problémája. Ennek eredményeképpen, mint új hatás jelentkezik az Aveszta feltárt gondolatvilága.

A filozófia terén Fechner - az Avesztára építve - kétkötetes "Zendavesta" című nagy munkájában az Aveszta rendszerét építi be filozófiájába. Ide sorolhatók még az "Élő mindenségről; "A lélekről" és a "Virágok lelkii életéről" szóló munkái, amely gondolatkörnek számottevő továbbépítőjét Maeterlinckben ismerjük meg.

Amikor a tudományos világ egymás után adta közre a közönség számára nehezen elfogadható kommentált Aveszta- kiadásokat - ugyanis a meghagyott eredeti szavak tömege miatt nem voltak képesek felszívni a közvetlen érzéseket - akkor jött Nietzsche az emberek elé egy terjedelmes munkával, az "Imígyen szóla Zarathustra"c. kötettel. Az egész világ Zarathustra szellemét kereste benne. Megtalálta ugyan Zarathustra energiáját, - de Nietzsche romboló géniuszát is -, aki az Aveszta értékeinek és gondolatainak kiforgatásával az "istentelenségben" produkált szinte felülmúlhatatlant.

Az Aveszta értékes és vallási szempontból megbecsülhetetlen tiszta felfogásának nagyobb elterjedése elé Nietzsche vetett gátat Európában és pedig az imént említett munkája révén úgy, hogy nagyon sok ember lelkében, Nietzsche ötletekben sem eredeti irodalmi termékén keresztül csak torzkép alakult ki Zarathustra egységes és örökké szép gondolatvilágáról.

Érdemes volna az összehasonlítással részletesebben foglalkozni. Én csak egy-két mondatot szakítok ki Nietzsche említett munkájából. Azt mondja többek között: "Meghalt minden Isten, imigyen szóla Zarathustra. Nosza ez az én prédikációm az ő fülüknek: én vagyok Zarathustra, az istentelen. Ki istentelenebb nálam, hadd élvezzem oktatását! Imádkozni szégyen, nem mindenkinek az, de az nékem. A véletlen úrhatnám módra jőve hozzám, de térdre kényszeríté előttem az én akaratom s hízelegve szól: Lásd Zarathustra, úgy jövök hozzád, mint legjobb barát a baráthoz. A magam kajdásza vagyok a nép között, de nemsokára úgy állnak előttem, mint száraz fű, szomjúhozva a tüzet. Egykoron még futó tüzeket csinálok belőlük. Lelketek csak szegénység, szenny és hitvány A kedvtelés. Utálatos megadás. Amit te tész, nem teheti néked senki viszont. Nincs visszafizetés. Ha rabolhatsz jogot, ne adasd magadnak. Van egy régi képzelődés: neve jó és gonosz. Minden egyre megy - szól tovább Nietzsche munkájában Zarathustra -, semmi sem éri meg a fáradtságot. A világnak nincs értelme. A tudás fojtogat" És így tovább.

De milyen másképp hangzik ez Zarathustra fohászain (Yasna) keresztül:

Oh Isten! te tudhatod csak,
hogy mi legyen a helyes.
Én csak annyit tudok,
hogy minden tan és tanítás
lelkem súlyként nyomja

s közöttük el nem igazodom
s csak újabb vágyódással
ölöm a lelkemet
és segedelmedért,
megváltatásomért kiáltozom.

Mik vagyunk mi, óh Uram!
a Te fénnyel lobogó lángod mellett heverő
száraz kórók vagyunk csupán!
Szent tüzed lángja adjon életet,
a Te valód ismeretét adja meg óh nékünk!

Körül itt minden
újra tűztenger lesz
egymást súroló két darab fa lesz a jó
és szemben vele a rossz,
melyből láng tör elő,
mely láng és tűz azonban fényt s meleget ád!

Aki a házamat
s az én udvaromat össze-vissza rontja,
benső világomnak az semmit sem árthat
s rossz cselekedete magára hull vissza.

Gonosz tette mégis, belátásra bírván,
közelebb hozzá őt parányi lépéssel
a jónak útjára.
Megadás, e mindennel a titka,
az embernek
az Istenben való
magamegadása.

Legyen bár a világ olyan, amilyen,
benső valójában ott rejtezik mégis:
jóravalósága,
benső vágyódása felfelé a jóhoz.

Mert jóság a lényege
minden valóságnak,
s ha Istenről valahogy
valamit elgondolhatok,
úgy őt "Jóság"-nak nevezhetem.

Feleletem néked:
Zarathustra vagyok,
haragnak-haragja az ellen, ami rossz
a szent kívánalommal telve
jóságod, szépséged iránt,
és ameddig életemmel bírom,
a te országodnak leszek hű szolgája.

Tekints óh valómba,
hogy ezt lelkemből mondom.
Óh Isten,
Te tudod csap, hogy mi vagy én nekem,
hajolj ezért hozzám, szíves szeretettel,
úgy, ahogy azt tenné
barát a baráttal,
hogy szent igazságod járja át valómat!

Hisz azt befogadni
szellemed tanító az én szellememet!
(Zajti Ferenc átültetés: Zarathustra Zendavesztája. 1919)

És így tovább. Nietzsche romboló géniuszával szemben ez viszont Zarathustra szelleme.

Milyen másképpen fogják fel az Aveszta igazi ismerői e tanokat. Így Arthur Henry Bleek, - Spiegel "Avesta"-jának első fordítója (1864) - azt mondja a Mazdayaznan vallásról: "Egy vallás, mely valószínűleg egyidős a judaizmussal és mely mindenesetre tanította a lelkek halhatatlanságát, s egy jövő állapotot, melyben jutalmak és büntetések lesznek s évszázadokkal azelőtt, hogy ezek a teóriák a zsidóság közt ismeretesek voltak, ez a vallás sok-sok évvel a kereszténység előtt hirdette már, hogy az embereknek gondolatukban épp úgy, mint cselekedeteikben és szavaikban tisztáknak kell lenniök és hogy a bűnöket meg kell bánni, mielőtt vezekelhetünk értük, - egy olyan vallás volt ez, melynek követői még attól is el voltak tiltva, hogy állatokat könnyelműen megöljenek, akkor már, egy oly régi időben, mikor a franciák és angolok ősei még emberáldozatokat is szoktak bemutatni vérengző isteneiknek, - igen, egy ilyen tiszta és tiszteletreméltó vallás mindenesetre olyan érték, hogy a civilizált világ tiszteletére számíthat és melyre a parszik méltán büszkék".

Áttérve már most a vallás területére, bizonyos, hogy a filozófiára való imént ismertetett jelentős hatása mellett az Aveszta legmélyebb és maradandó hatását az Ótestamentumra gyakorolta.

Ahogy a klasszikus ókor az emberi gondolkodásba az Avesztából merítette a kijelentésből fakadó szellemi elveket, ugyanazt látjuk az Ótestamentum kialakulásánál is.

Mielőtt a zsidó nép kapcsolódásba jutott az ősi turáni gondolatvilágból kifejlett avesztai elvekkel, már előzőleg is jó korán jut bizonyos turán fajú népek vallásos mentalitását tükröztető népcsoport köré. Ábrahám törzsnépe és a Nimróddal kapcsolatos legendás hagyományok, majd az egyiptomi hyksos uralom idejére eső egyiptomi telepe a zsidóságnak, továbbá a Beth-Shan-i szkíta település közelsége: nemkülönben a hyksosoknak Jeruzsálem környékére való visszahúzódása flusztrálhatja legjobban ezeket a kapcsolódásokat. Ábrahám Kr. e. 2000. éven innen a babilóniai sumér terület szomszédságából vándorol kevésszámú cselédségével a Tigris középfolyásánál levő Arran területére, majd később Palesztinába.

Egy kelet-turkesztáni őshagyomány szerint az ősturáni föld a Tigris folyó régi Kaspi torkolatvidéke volt a kezdet kezdetén színhelye az emberiség életmegindulásának (Kasyapa területe, az ősi Hyrkania) A helyi hagyomány szerint Ádám és Éva a paradicsomból való kiűzetésük után egy ideig egymásról mit sem tudva bolyongtak az Oxus folyó vidékén; végre a turkesztáni Baktria területén, Balkh vidékén találtak újra egymásra. Viszont ősi írások szerint magát Balkh városát Kajumars az irán-turáni egytestvér ősi uralkodó család alapítója építette. Kajumarsjars az ősi avesztai írások szerint nem más, mint a Biblia Ádámja. Úgyhogy ezek szerint a baktriai Balkhnak alapítója maga Ádám lett volna. A hagyományok szerint az e vidéket átszelő Oxus, mely eredetileg a Káspi tengerbe ömlött és csak későbben vájt magának új medret az Aral tóba, a paradicsomnak volt a folyója. Ugyancsak a hagyományok szerint ezen a vidéken élt egykor Ábrahám is és innen Baktriából kezdte meg vándorlását délnyugat felé, míg végül Palesztinában telepedett le.

Josephus Flavius szerint az előbb említett hyksosok alapították 240.000 emberrel Jeruzsálem városát. Innen szívódnak fel a filiszteusók és kanaaniták közé és szóródtak szét azután a környező területekre. Az első fogság idején (Kr: e. 722) az asszír fogságba hurcolt és onnan soha vissza nem tért 10 zsidó törzs helyére Samariába és Galileába Média vidékéről többek közt az eredetileg Médiából való "kuthabeliek" telepíttetnek le. Viszont Josias király idejében az Egyiptom ellen vonult szkíta csapat egy része telepszik le Galilea vidékére, Nazareth szomszédságába, a Skythopolis néven ismert (régi Beth-Shan) virágzó kereskedelmi várost véve birtokukba, melyben megmaradtak a kereszténység első szereplési idejéig. Egyrészt a Samária területére, másrészt az itt Galilea vidékére települt idegen fajú népek miatt tekintette a zsidóság idegennek ezt a területet. Úgyhogy a babilóniai fogságból visszatért zsidóság, a samaritánusokat kizárta a templom építésénél való részvételből és a samaritánusok maguk építettek templomot, a zsidóságnak pedig mindvégig halálos ellenségei maradtak.

Ezért nem fogadta el a zsidó papság Jézus messiásságát sem, - mivelhogy hittudósaik nézete szerint Galilea idegen fajjal népesített s így megfertőzött vidékéről még próféta sem származhatott, annál kevésbé a Messiást Mégis innen indul el útjára az az egyszerű kis csapat, amely a zarathustraizmussal rokonfelfogású esszeusok körébe tartozó keresztelő János alapvető munkája révén a hitetlen sadduceusokkal és elbizakodott farizeusokkal szemben teljesedésbe viszi a messiási ígéreteket.

Ezekről az esszeusokról tudjuk azt, hogy tanaikban és életmódjukban erős iráni befolyást mutattak. Angelológiájuk, a "Nap" iránt tanúsított rendkívüli tiszteletük némileg Zoroaster tanára emlékeztet. Krisztus tanítványainak jó része közülük került ki. A palesztinai ősi, nem sémi pásztor népeknek az ivadékai ők, akikben oly sok azonos vonás van a régi szkítafajtákkal. A viharos tengerrel küszködő galileai halászok ezeknek az ősi szkítáknak ivadékai voltak. Jézus első híveit és tanítványait ezek közül a megvetett, elhanyagolt szegény emberek közül toborozta. Amikor nagy imáját mondotta Jézus, reájuk vonatkoztatva gondolhatta: egy is a reám bízottak közül el nem veszett, hanem csak amaz egy, a veszedelemnek fia, - a galileai tanítványokkal szemben a Júdeából való (zsidó) Júdás, akire vonatkozólag a tanítványok állandó megjegyzése az volt, hogy: "nem közülünk való".

Josephus Flavius "A zsidó háborúról" írott munkájában, a zsidó felekezetekről szóló részben, az esszeusokra vonatkozólag a következőket írja: "Az esszeusok legfőbb tanulmányait képezik a régieknek az iratai. Különösen kitűnnek vallási szertartásaik által. Ugyanis napfelkelte előtt semmi nem szent (nihil profanum) dolog felől sem szólnak, hanem valami régi eredetű imát intéznek istenhez, mintha kérnék őt, hogy keljen fel a nap. továbbá. halódó testükből lelküket bizonyos derültség közt adják ki, mintha tudniillik ezt újból visszanyerhetnék egykor. Mert erős hit uralkodik náluk, hogy a testek ugyan romlandók, a lelkekben örökké halhatatlanok maradnak és a legfinomabb éterből eredve a testekbe mintegy börtönökbe bonyolódnak bele, ezek által mintegy természetszerű csáb által magukhoz vonzatva. Mihelyt azonban kiemelkednek testi béklyóikból, mintha valami igen hosszantartó rabságból szabadultak volna ki, - azonnal vidáman felfelé a magasba törnek''. Egyezően az Aveszta-felfogással.

Láttuk, hogy a zsidóság saját lakóhelyein is kapcsolódásba jutott bizonyos turán fajú népelemek, így különösen a szkítaság gondolatvilágával. Ebből kifolyólag az Ótestamentumnak Jósiás király, azaz a szkíta betelepülés idejében szövegezett része (Mózes V XVIII. 9.) valóságos szkíta vallási szokások ellen emel óvást és pedig a tűzön keresztülvivés, varázslás, felhőjóslás, csontokból, belső részekből való jóslás és halottaktól való hadakozás ellen.

Még fokozottabb volt a zsidóság vallási megtermékenyülése fogsága helyén, így a Kaukázus alján és Média vidékén, ahol a danák, illetve kuthaiak helyébe kerülvén, az Aveszta gondolatvilágával jutnak közvetlen kapcsolódásba. Az Avesztával való foglalkozás közben befolytak ennek nyelvére is - így a párthusok által használt pehlevi nyelv az ó- avesztiai és méd-szkíta elem mellett sok sémi elemmel vegyülve vált e vidék kereskedelmi nyelvévé (13)

Ez a kitelepített zsidóság volt - jóval később - behatással a korezmiai kazár állam ún. zsidózó törzsfőire és a Kaukázus különféle népelemeire, úgy, hogy a Kr. utáni századokban egyes kazár törzsfők felvették a zsidózó, mondhatnók úgy is, szombatot tartó hitet (de éppen ez a cselekedetük mutatja, hogy eredetileg nem voltak zsidók!).

A zsidóság 10 törzse, amint tudjuk, az asszír fogság idején (Kr. e. 722) idegenbe hurcoltatott. A megkímélt két törzset, Júdea lakóit viszont Nabukadnesar babilóniai király hurcolta el Kr. e. 597 és 586- ban fogságba Babilóniába.

12 Ribáry Egyiptom őstörténetéből, p. 38.: "Synkellos (Chronographia, I. 115-6. I.) bizánci író szerint Apepi = Apophis fáraó emelte Józsefet főméltóságra. Ekkor Egyiptomban Hyksos uralomnak, vagy ezek uralma utóhatásának kellett lenni, mert: t. A fáraó kocsin hordoztatja körül Józsefet (ugyanis a ló használatát a hyksosok vezették be Egyiptomban).

2. Később József kocsikat küld atyjáért.
3. A lóhasználat már általános volt Egyiptomban, míg Kánaánban ismeretlen.
4. Jákob holttestét kocsikon és lóháton kísérik vissza Kánaánba."

13 Thelegdi Zsigmond: A talmudi irodalom iráni kölcsönszavainak hangtana.
A szerző 152 darab kölcsönszót gyűjt össze, melyek két csoportba oszlanak:
I. a pehlevi szövegekből valók.
II. a manicheus szövegekből valók.

A két csoportbeli szavak száma körülbelül egyenlő számú s egyaránt előfordulnak a Misna, a Targumok és a két Gemára szövegeiben. A kölcsönszavak részint az észak-nyugati, részint a dél-nyugati formák közül azaz a párthusoktól és perzsáktól valók s ez utóbbiak a formák legnagyobb részét az észak-nyugatiaktól vitték át.

Csak néhány szántó-vető és szőlőműves maradt vissza, de ezeknek is, amikor egy lázadás alkalmával megölik a babilóniai király által föléjük rendelt helytartót, kicsinye s nagyja elmenekült Egyiptomba. Amikor Cyrus perzsa király, akit a zsidóság megváltó Messiásként üdvözölt volt fogságában, elfoglalta Babilóniát, a zsidó telepnek engedélyt ad a hazájukba való visszatérésre. Zorobábel vezérlete alatt, rabsága 70. esztendejében vissza is tér egy kis csapat, a szolganéppel együtt 49 ezer ember. Majd amikor ez a kolónia sok viszontagság után veszélyben látszik forogni a fogság 140. esztendejében Ezsdrás pap vezérlete alatt egy 1300 emberből álló segítő csapat indul haza. A fogságba hurcoltak zöme, de különösen az előkelőbbek és akik vagyont gyűjtöttek, odakint maradtak Babilóniában. Témánk szempontjából az elmondottak nagy fontosságúak, mert itt, Babilóniában, ahol Cyrus a zarathustrai Aveszta-vallást tette államvallássá, a zsidók a legközvetlenebb módon jutnak érintkezésbe a babilóniai, másrészt az avesztai vallási elvekkel. A zsidóság itt felszívta egyrészről a sumér-babilóniai terület ősi vallásos műveltségét, másrészről kisajátította a zarathustraizmus új gondolatvilágát.

A zsidóság az első visszatérés idejéig kiegészíti és rendszerezi a már Josias alatt kezdett törvénygyűjtést. Továbbvezetik, átírják, idealizálják a történeti könyvek anyagát.

Zarathustra Gatháinak keletkezése idején (Kr. e. X. század végén) az Ótestamentum szövegéből bizony alig néhány lapnyi terjedelem az, amiről biztosan állíthatni, hogy megvolt, többek közt Debora dala, Jothan meséje, Dávid gyászdala, Nathan parabolája. A történeti könyvek anyagából Mózes könyveinek egy-egy részlete csak apránként sorakozik ehhez a maghoz.

A bibliatörténeti kritika megállapította, hogy az Ótestamentum jelentős iratgyűjteménye túlnyomó tömegében a fogság alatt, illetve a fogság utáni időben keletkezett. A dolog részletezésébe itt most nem bocsátkozhatunk, csupán megállapítjuk azt a tényt, amit Jensen professzor is "A Gilgames eposz világirodalomban" c. munkájában bebizonyítva tárt elénk, hogy a zsidóság a fogságból való első visszatérés idejéig főként az ősi babilóniai és sumér őshagyományt köti össze Izrael népének őstörténetével, Ezsdrás viszont már az Aveszta törvénykönyvét és gondolatvilágát aknázza ki és perzsa mintára megteremti az egységes papi szervezetet, törvénykönyvet és rendszerezi a történeti anyagot.

Eleddig az ősi zsidó vallásos felfogás alighogy fölé tudott emelkedni a bálványozás szertelenségének s az alacsony erkölcsök sűrű ködén bizony csak itt-ott tud áttörni.

Egyiptomból kijövet, a puszták mannája mellől visszakívánkozik az egyiptomi húsosfazekakhoz. Az Isten törvényadása idején - mialatt átveszi a parancsolatokat - lent aranyborjút öntet a nép, hogy azt imádja. A Bírák ideje és a Jóslás kora telve van a legrútabb bálványozással. Sőt a zsidó nép fénykorában maga Salamon építteti idegen feleségei kedvéért a bálványtemplomok sorát. Jeremiás feddő szavaiban (II. 10.) már a turáni fajú népekre hivatkozik, akik ehhez hasonló dolgot sohasem cselekedtek, amennyiben sohasem cserélgették isteneiket. "Még ha lúgban mosakodnál is, Izrael népe, feljegyezve marad álnokságod előttem - mondja az Úr. (Jeremiás. V 19, V 23, V 29, V 31.) - amiképpen elhagytatok és idegen isteneknek szolgáltatok földeteken, úgy fogtok ti idegenben idegent szolgálni. E nép szilaj és dacos, szíve elhajlott tőlem. Hát ezeket ne büntessem-é meg, ezt mondja az Úr. Az ilyen nemzeten, mint ez, avagy ne álljon- é bosszút az én lelkem?. Borzalmas és rettenetes dolgok történnek a földön, a próféták hamisan prófétálnak és a papok tetszésük szerint hatalmaskodnak és az én népem így szereti! De mit cselekszenek majd utoljára?"'- mondja Jerémiás.

Ez a nép az, amely fogságba került. Ennek a népnek gondolatvilága termékenyül, gazdagodik meg a raboskodás évei alatt. A szűklátókörű zsidó felfogás telítődik az Aveszta tiszta meglátású profetikus eleme által. A zsidó nép és Istenének viszonya a kérlelhetetlen bíró szerepéből lassan átváltozik a gyermek és az atya bensőséges viszonyává.

Általában, a fogság előtt keletkezett zsidó prófétikus iratok alig tartalmaznak lelki területre vonatkozó kijelentéseket.

"Az istenfogalomnak ez a puristicus transcendentalitása csak a bibliai koron túl keletkezett vallásos iratokban s a Krisztus előtti három század vallásos életében érte ugyan el fejlődése tetőfokát; de kiindulását s első nyomait megtaláljuk már a fogság alatt és utána keletkezett canonicus könyvekben is. Legelső s legkarakterisztikusabb képviselője ennek Ezékiel próféta, akinek istenfogalmát s istennek a világhoz való viszonyát illető felfogását kellőleg jellemzi az, hogy Isten őt, a közte és az ember közt levő végtelen távolságot jelző "emberfia" néven szólítja folytonosan s hogy akaratát közvetítő lények által jelenti ki." (Ezékiel 1. fej. 1:12, 23; 8:1 s köv 9:3; 10. fej. 11:22 s köv)

A próféták minden igyekezete az, hogy minél hathatósabb szavakat találjanak a bűneikben folyton alámerülő zsidó nép számára, hogy őket ezáltal ha valamiképp megtérésre bírhatnák.

A profetikus elem átvétele mellett jelentős gazdagodása még az Ótestamentumnak az, ami lebilincselő irányára vonatkozik, hogy tudniillik az Aveszta szellemének megfelelően, egy élő gondolkodó, lelkileg irányított természetvilág környezetébe ülteti meg történéseit. Úgy, hogy a fogság utáni iratokban a csillagok már testes lények, a szél és tűz lángjában Isten követei jelennek meg. Az Isten, mint fény, magából kiáradó leheletével tölti be a mindenséget, - ahogy az Aveszta tanítja. Angyalok légiói töltik be a mindenséget, a földet - köztük a hét arkangyallal - az avesztai Amsaspand-oknak megfelelően. Dániel és Esaias látományainak alakjai viszont a ninivei és persepolisi szárnyas alakok másai.

Jób könyvében megjelenik az Aveszta Sátán-fogalma. Tóbiás könyvében feltűnik a lelki bajokat okozó Asmodeus alakja, az Aveszta Asma-devája. Dániel könyve viszont már a lélek örök életéről, a túlvilág dolgairól, az elszabadult Sátánról s - az avesztai Sosiosch példája után egy Megváltóról beszél. A fogságban élt Ezekiel pedig a feltámadást példázza.

Egyszóval telítődik a meglevő keret s amint a továbbiak során alkalmunk lesz látni, megállapítható, hogy az Ótestamentum alap-dogmáit tekintve, tisztára idegen termék: az Aveszta-vallás elveinek teljes rendszerében való átvétele.

Hogy a fogságra hurcolt 10 zsidó törzs vallására minő hatással volt a fogságuk területén uralkodó zarathustrai vallás, mutatja az a tény, hogy pontosan átvették az iráni tradíció mondaivá homályosult történelmi alakjait. A Henne-Am-Rhyn által készített összehasonlító táblázatból kiderül, hogy csupán zsidó nevekkel ruházták fel az iráni eredetű mondai (vallástörténetbeli) alakokat, egyébként pedig a csak névleg különböző kimagasló személyek történései sorrendben és históriai adataik szerint is teljesen fedik egymást.

A teológia igen kényes területnek tekintette mindig ezt a kérdést, - az Ótestamentum abszolút inspiráltságát féltve a dolog feszegetésétől.. Pedig tényekkel állunk szemben. Ez azonban nem zárja ki azért bizonyos fokú inspiráltság meglétét az Ótestamentumban úgy az átírás, mint a kiválogatásban. Részletező szakkönyvek adatainak ismertetésébe most nem bocsátkozhatom, csupán összefoglaló általános tájékoztatásra szorítkozom, miért is állításom támogatására két különböző irányú teológia idevonatkozó nézetét óhajtom ismertetni, és pedig a budapesti református teológián általam is használt teológiai kézikönyvből dr. Szőts Farkas "Vallásbölcselet" c. munkájából óhajtok néhány idevonatkozó mondatot közölni egyrészről, másrészről a neves zsidó irodalomtörténésznek, dr. Neumann Edének az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat Évkönyve 1895-i kötetében megjelent dolgozatából idézek egynéhány sort.

Azt mondja dr. Szőts Farkas:

"A fogság előtt Izrael és Isten áll egymással szemben. Később, a fogság után a hitnek bizonyos individualizmusa fejlődik ki a maga felelősségével, s az egyes egyén kerül, mint fiú, az Istennel szembe.

A régi héber vallás a fogság utáni időszakban a Kelettel való érintkezés folytán, valószínűleg a zendek vallásából, a zarathustrianizmusból jelentékenyen mélyítette és szélesítette a maga angelológiáját és demonológiáját.

Bizonyos Jó hatalmat jelentő Isten-fogalommal szemben a Biblia ismer egy Rossz hatalmat is, a Sátán képében. Sajátságos ez a dualizmus, amely eredetét tulajdonképpen a perzsa vallásból veszi, és a fogság utáni zsidóságnál teljesen megerősödött. Ennek dokumentálására az Ótestamentum fogság utáni részeit lehet tanúul felhívni, de ezeken kívül az egész zsidó apokrif irodalom és az Újtestamentum is ezt a dualizmust mutatja anélkül, hogy ennek az elvi következményeit levonná. Itt mintegy tapasztalati tény, mint egy adott igazság, úgy kezeltetik mindenütt, sőt az Isten és a Sátán környezetében képzelt középlények megalkotásában még jobban kidomborította ezt a dualizmust. És Jézus ezt felveszi, mint egy keretet a maga felfogása számára. Azok a munkák, amelyeket Jézus végez szóval és cselekedettel az Isten nevében, mind a Sátán országának a megdöntésére szolgálnak.

A zend vallás a jó és rossz szellemekből határozott kozmikus és etikus dualizmust alkotott, melyben a jó és rossz szellemek külön-külön isteni vezér Ahura-Mazda és Ahrimán alatt démoni erővel küzdő ellenfelekké lesznek. Ahura az életnek és tenyészetnek, Ahrimán a rombolásnak és enyészetnek, Apura a jónak és az erénynek, Ahrimán a gonosznak és bűnnek az Istene. Sót maga az ember is azért teremtetett, hogy az élet-halál harcba beállítva, fegyvertársa legyen Ahurának; de Ahrimán itt is rombol, mert belopja az emberek szívébe a lustaságot, hazugságot, erőszakot és minden bűncsírát, mely a földön azóta megtermett.

Mind Ahurának, mind Ahrimánnak külön segédszemélyzete van a földalatti lényekben - amazok a szent halhatatlanok" (spenta), ezek a gonosz lelkek, a hét főmanó.

A feltámadás tana legelőször a zend vallásban tűnik fel s az a lényege, hogy az ítéletkor minden halott feltámad, a jók üdvösségre, a gonoszok kárhozatra, - de kiállott szenvedéseik után a gonoszok is megtisztíttatnak, mégpedig a tűz által, és ekkor az üdvösséget szintén elnyerik.

Tisztább a feltámadás tana a héber vallásban, mely eleinte azt tanította, hogy az ember lelke a halál után a Seolba száll, hol szomorú, árnyékszerű életet folytat (LXXXVIII. Zsolt. 11. vers), mint a görögöknél a Hades lakói, - de a fogság után, valószínűleg perzsa befolyás következtében - a zsidóknál is meghonosodott a feltámadás hite, amint azt Dániel könyvéből (XII. 2-3.) s más e korú iratokból láthatni." (A Sadduceusok a feltámadás tanát ellenzik.)

Zarathustra, a zend vallás alapítója, aki azonban már nemcsak vallásalapító és próféta, hanem (kivált Bundehesh teológiája szerint) valóságos megváltó, akinek természetfeletti ereje megtöri Ahrimán hatalmát és diadalra juttatja a jó elvét a földön s ez úton megszabadítja a gonosztól az embereket.

"Az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat" 1895. évi évkönyvében "A zend vallás befolyása a zsidóságra" című, dr. Neumann Ede tollából eredő cikkből viszont a következőket közlöm:

"A vallástörténet legérdekesebb feladataihoz tartozik azon magatartást figyelemmel kísérni, melyet a vallások a külső befolyásokkal szemben tanúsítanak. A környezet rányomja bélyegét a szellemi élet minden jelenségére s a vallás sem vonhatja ki magát behatásai alól.

Tanulságos módon világítja meg ezt a viszonyt azon befolyás, amelyet a Zend vallás gyakorolt a zsidóságra.

A mazdaizmus mindenesetre közelebb áll a monoteizmushoz, mint a többi árja vallások.

Nem tagadható, hogy a perzsa vallásnak azon idegen alkotórészektől ment tanai, amelyeket Zarathustrának szoktak tulajdonítani, a vallásos fejlődés igen magas fokát tüntetik fel.

Azon rokon vonások, melyek Izrael vallása és a Mazdaizmus között valósággal megvannak, egyes perzsa képzeteknek és talán vallásos intézményeknek is megkönnyítették a zsidó vallásba való átszármaztatást.

De ha a Mazdaizmus érintetlenül hagyta is vallásunk alaptanát, mégis mélyreható befolyást gyakorolt a zsidó világnézetre.

Ha sikerült is kihevernie azon csapásokat, amelyeket a parszizmus a zsidó vallás tisztaságára mért, nem lehet tagadni, hogy a perzsa befolyás nyomai még most sem vesztek ki teljesen és nemcsak a babona egyes jelenségein, hanem még vallásos szertartásokon is felismerhetők.

De a szasszanidák uralma alatt keletkezett Talmudban sűrűn előforduló perzsa vonatkozásoknál még sokkal fontosabbak azon régibb keletű kölcsönzések, melyekkel a perzsa korszak küszöbén találkozunk. A Jeruzsálemi Talmud (Rós-ha-sána 1. 2.) és utána egyéb források már megemlékeznek arról, hogy a zsidó hónapok és angyalok neveit Babilonból hozták magukkal. Különösen az utóbbi körülmény bír nagy vallástörténeti fontossággal. Az angyalokról szóló tan perzsa befolyás alatt teljesen kivetkőzött régi egyszerűségéből (Stade, Geschichte des Volkes Israel, II. 231. köv.). Az angyalok, amint már nevük (Malakh) is mutatja, eredetileg csak Isten küldöttjeiként szerepelnek, míg a szentírásnak exiliumbeli, de különösen későbbi könyveiből már szemmel láthatjuk az idegen, kiválóan pedig a perzsa nézeteknek világos nyomait.

Apura-Mazda mellé, a Mazdaizmus felfogása szerint, a főszellemek, Amésa-Spenta, szám szerint hatan, vagy heten sorakoznak. Már a perzsa névnek etimológiája azon "szent őrökre" utal, akikkel pl. Dánielben (4, 10, 14, 20), s egyes apokrif könyvekben és másutt is találkozunk. Az Amésa-Spentához pedig Jazata név alatt egyéb szellemek és az összes élő azon őrszellemei csatlakoznak, amelyeket Fravasinak neveznek és amelyek nemcsak az ember sorsára gyakorolnak nagy befolyást, hanem a természet elemeiben, annak tüneményeiben és törvényes rendjében is nyilvánulnak. A perzsa mitológia ezen alakjával lépten-nyomon találkozunk nemcsak a zsidó, hanem az összes monotheistikus vallásokban és Kohutnak (Über die jüdische Angelologie und Dämonologie in ihrer Abhängigkeit vom Parsismus, 1866.) sokszor a legapróbb részletekig sikerült bebizonyítania, hogy az átvétel nemcsak megtörtént, hanem hogy az idegen alakok az új körben is keveset veszítettek eredeti jellegükből.

Sokkal szembeötlőbb még a perzsa befolyás a Daemonokról szóló tanban, amely egyszersmind tanulságos példája annak, hogy a zsidó monotheizmus hogyan kerülte ki azon veszélyeket, amelyek tisztaságát fenyegették, hogyan módosította a kölcsönvett idegen nézeteket és képzeteket ott, ahol azt a saját érdekei kívánták.

A perzsa felfogásban Angra Mainju "a támadó" vagy "verő' szellem, a sötétség, a tisztátalanság és hazugság országának ura, nem bír ugyan isteni ranggal és nem tárgya az imádásnak, amely csak Ahura-Mazdát és a jó szellemeket illeti meg, de az ő birodalma is rendkívül hatalmas és a világosság országának veszélyes ellensége. A kíséretében levő gonosz szellemekkel, a divekkel (daevák) egyetemben szakadatlanul Ahura-Mazda teremtményeinek vesztén iparkodik és nagyon is érezteti velük hatalmát, megfenyítve őket, mert a világosság urát szolgálják. A zsidó felfogásban a Sátán (Szammael) felel meg neki, míg a daevák a (zsidó) sédekben lelik társaikat. De mekkora különbség a két felfogás között! Míg a daevák folyton garázdálkodnak és folyton harcolnak a tiszta szellemekkel, addig a sédek hatalma csak bizonyos napokra szorítkozik és a szent tan tanulmányozásával foglalkozó jámborokra nem terjed ki, nem is annyira veszélyesek, mint inkább dévajok és pajzánok.

Nagy jelentőséget nyertek azonban a zsidó világnézetben is Astó-Vidhotusz, a halál angyala és Aesmadaeva (a zsidó Asmodeus), mindketten a perzsa daemonológiának előkelő alakjai. Ezekben mutatkozik legszembetűnőbb módon a mazdaizmus befolyása a zsidóságra. De a túlvilági életről, a feltámadásról és részben legalább a Messiásról való nézetek is magukon hordják a perzsa eredet bélyegét, a halál jelenségeinek felfogása és ezzel kapcsolatos tisztasági törvények egy része, valamint egyes imák is perzsa nézetek behatására vallanak és arról tanúskodnak, hogy vallásunk fejlődésének egyes jelentékeny mozzanatai a parszizmussal való találkozáshoz fűződnek, amely nem volt képes ugyan a zsidóságot kizökkenteni pályájából, de mindenesetre új és idegen elemekkel gyarapította a zsidó világnézetet és módosítólag hatott egyes vallásos eszmékre."

Tehát amint dr. Neumann Ede dolgozatából is látjuk, az Ótestamentum igenis bőven merített az Aveszta gondolatvilágából és pedig az Isten lényegére, Isten és a teremtett világ viszonyára, a természet és a szellemvilág dualizmusára vonatkozólag, az angelológia, daemonológia, a Messiás eszméje, a Sátán eszméje, a túlvilági élet, a feltámadás, a jutalmazás, a büntetés mérvét, egyszóval az összes dogmatikai alapelveket illetőleg.

De ugyanilyen hatás mutatható ki a zsoltárok szerkesztésénél is. Itt Cheynel értékes dolgozatára hivatkoznom. Viszont az imák keletkezésénél mutatkozó hatást Diamant Gyula: "Az ima a zsidóknál" című műve néhány sorának bemutatásával fogom illusztrálni.

Az Ótestamentum mellett még az Újtestamentum teológiájába is átkerültek bizonyos avesztai fogalmak, így pl. az árigenes által kilejtett tisztító-tűz gondolata a katolikus egyház felfogásában.

Egyszóval: amit a turánok és irániak, általánosabb keretben a szkíták régi vallásos felfogásával szemben végzett Zarathustra, amikor azt reformálta s telítette a kijelentésből fakadó tiszta monotheizmus eszméjével, - ugyanazt cselekedte Ezsdrás pap a zsidó ősi vallással, amikor az Aveszta előképe után, annak kijelentéseire támaszkodva; a maga vallásába reformszerű új gondolatköröket visz be, ahogy Hamar István teológiai tanár "Biblica theologia" című munkájában mondja: "az istentisztelet külső megnyilvánulását és a messiási váradalmakat illetőleg"

Govindacharya Svamin: "Mazdaism. in the Light of Vhisnuism" c. munkájában, 1. H. Mills-re hivatkozva azt mondja: "Még egy szót szükséges elmondanunk Zoroaster teológiájáról: a modern filozófiával való kapcsolatán kívül a régebben említett gnoszticizmuson keresztül való bizonyos összefüggést közte és a fogság utáni zsidó teológia között. A hagiológia, daemonológia, kísértés, a parabolák, az eschatológia, mind annak a kornak nyomát mutatják, mikor még a perzsa hatalom uralkodott Jeruzsálemben és a perzsa irodalomban; de ezen kérdések megvitatása külön értekezést kíván. Ami általános jó következett a zarathustrianizmusból a múltban, arról keveset kell mondanunk. Hogyha sok millió embernek hosszú időkön keresztül való szellemi megvilágítása és felmagasztosulása egyáltalán fontossággal bírnak, akkor sok bizonyíték kellene arra, hogy kétségbe vonható legyen a zarathustraizmusnak egykori nagy befolyása és az, hogy határozott hatalma volt arra nézve, hogy ilyen komoly eredményeket érjen el. Hogy arra oktatott, hogy az ember inkább önmagába nézzen, mint a külszínre, hogy elhiggyük, hogy a szenvedés és bűn nem származnak egy Istenség szeszélyes hatalmából, melyet még mindig "jónak" mondanak. Hogy a "jó" gondolat, szó és 'cselekedet'-et úgy kell venni, mint amelyek lényegbe vágók a szentségre vonatkozóan, még ha babonás ceremónia is annak kísérője. Hogy ítéletre kell várni a testben elkövetett cselekedetekre vonatkozólag, mely a lelket vagy az erény mennyországába, vagy a bűn poklába utalja. Jutalom a boldog, vagy lesújtott lelkiismeret. Ezeket komoly tudósok nem tekinthetik fontosság nélkülieknek, sőt, ha nagy fontosságúaknak tartják, akkor a Zend-Avesztát mindenkinek, aki valamire becsüli az emberi fajt, tisztelni és olvasni kellene".

A két kijelentés, és pedig az Aveszta és az Ótestamentum között a lényeges különbség az, hogy az Aveszta kijelentése közvetlenebb. Zarathustra mint barát a baráttal szemben áll szemben az Úrral, - míg az Ótestamentum prófétái az inspiráltságnak inkább intuitív jellegét mutatják és különös jellemzője az, hogy a földi kereteken túl ritkán tud felemelkedni, vagy ha megteszi, elvész a képzeletek és szimbólumok ködében. Teológusok általában azt vitatják, hogy az inspiráció csak a Biblia írására szorítkozott, - így szerintük az Aveszta sem lehet éppen ez okból inspirált munka. Az előbb hivatkozott munkájában dr. Szőts Farkas teológiai professzor a következőket mondja: "A fogság után a zsidóság a kánonba foglalt héber iratokat szintén inspiráltaknak tekintette". Tehát csak a fogság után.

Én tovább megyek. Azt láttuk, hogy az Ótestamentum átvette az Avesztából a vallási alapelveket. Ezt Krisztus megjegyzés nélkül elfogadja, sőt kifejti olyan formában, ahogy azt az Ótestamentum megszűkítésével szemben az Aveszta teljesebb formája mutatja. A helyes következtetés ebből az, hogy vagy az Aveszta is inspirált munka volt, vagy ha nem az, akkor az Aveszta tisztábban látta a vallási elveket inspiráció nélkül, mint az Ótestamentum inspirációval.

De igazol bennünket az a tény is, hogy az Ezékiel, babilóniai Ézsaiás, Dániel s megannyi fogság-idejében, illetve fogság utáni bibliaíró által átvett újabb vallási felfogások csak szűkebb kör számára maradtak meg, mint komoly alappal bíró fogalmak. Így a sadduceusok egyszerűen tagadták a holtak feltámadását, az angyalok létét s a léleknek a halál utáni továbbélését, mivelhogy a 'Tóra nem tanította. ők ugyanis az Istenen kívül másnemű lélekben egyáltalán nem hittek. A samaritánusok is csupán Mózes könyveit tartották meg, - a többit, mint későbbi idegen hatás alatt keletkezett iratokat, elvetették.

Még megemlítem itt Kováts Albertet, aki a keresztény vallás Apológiájáról írt munkájában a parszizmusról szóló részben foglalkozik Bunsen Ernőnek, és a neves magyar Aveszta-tudós, Kohut Sándor egykori székesfehérvári, majd belgrádi rabbinak a munkáival. Azt mondja ugyanis:

"A keresztény vallással összefüggésbe a parszizmust dr. Kohut Sándor és Bunsen Ernő hozta. Kohut elmélete a következő: adjuk, hogy az Ótestamentumban az angyalok és démonok nagy szerepet játszanak. De az eredeti bibliai (ótestamentumi) teremtéstörténetben (L. Mózes 1-2.), mondja

Kohut, ezeknek az állítólagos felsőbb lényeknek még nyoma sincs. Ott a mindenség mint az Isten kizárólagos műve jelenik meg s ez a leírás semmit sem tud egy olyan szellemvilágról, melynek a világorganizmus, vagy az emberek életének menetére befolyása volna. A Pentateukhosnák csak nevezett elbeszélő részében tétetik szó az angyalokról, de ott is csak úgy, hogy az angyal és Isten azonos fogalmak. Amikor valahol egy angyal megjelenik, az mindig csak az isteni tevékenység előtérbe lépését érzékiesíti meg. Mikor azonban a zsidóság theokratikus és monarchikus alkotmánya kifejlődik, azonnal észrevehető e nép vallásában az idegen befolyás éppen az angyalokra vonatkozólag. (Királyok I. könyve 22, 19. Ézsaiás 6. 1-ben már egész udvara van az Istennek az angyalokból; I. Sám. 4. 4; 2. Sám. 6. 2; Ézs. 37. 16.-ban már a "Khérubokon" ül a Jehova, az őt magasztaló mennyei seregek veszik körül s ha helyét a végtelen térben elhagyja, trónját, mint szekeret, előtte a Khérubok viszik. L. 2. Sám. 22. 11. Zsolt. 68. 18. stb. stb.) Körülbelül így volt ez a fogság előtti időben. De másképpen lett a fogság után. Ekkor jutnak az angyalok nagy szerephez. Rendszerint emberi alakot vesznek fel, s külön nevük van; rang szerint osztályoztatnak stb. Ez már az idegen befolyás eredménye. És a befolyást a zsidókra a perzsák gyakorolták, mert éppen ekkor virágzott Perzsiában és Médiában a Zarathustra-féle vallás legjobban, amikor a zsidók fogságra odavitettek. (606-536. Kr. e.) Ebből a perzsa vallásból jött a zsidó vallásba az angyalokról és démonokról való tan; sőt nemcsak ez. A perzsa vallásból vették át a zsidók a mennyországról, a pokolról, a rossz princípiumáról "Sátán") stb., stb. való tant is; s mindez annál könnyebben ment, mert a fogságban nem valami rossz dolguk volt ám azoknak az izraelitáknak; amit az is bizonyít, hogy mikor Cyrus az egész zsidóságnak megengedte a Jeruzsálembe való visszatérést (Ezsdrás 1. 3. 7. 13.), mindössze csak két törzs használta fel a kedvező alkalmat (Ezsdrás 2. Nehem. 7.).

Dr. Kohut Sándor a keresztyénség eredetét nem érinti, de mert éppen ők vitatják azt is, hogy az Ótestamentum meg ennek a forrása, tehát világos, hogy a keresztyénséget a passzizmussal közvetett összefüggésbe hozza".

Bunsen elméletére itt nem térek most ki, ő ugyanis azt vitatja, hogy a "zsidóság erős turáni és iráni hatással került szembe és ez a hatás nemcsak szellemi területen jutott kifejezésre, de Dáviddal a szkíta fajok révén éppen az iráni elem jutott felszínre s Jézus itt, mint Dávid ivadéka, iráni eredetű volt".

A hittiták (hitteusok), avagy kheták ugyanegy fajúak a turán-iráni népcsaládhoz tartozó "skyth" néppel'' ugyanegy az ősi chion, chionita, khún, avagy hun néppel. Renan hivatkozik arra, hogy az egyiptomi emlékek kheta néven említik a hyksosokat.

A hitteusok közül vett feleséget Ábrahám és hittita leányokat vett feleségül Ezsau is. Hitteus volt Dávid fővezére, Unah és Dávid neje, Beth-Sabe is, aki előbb Uriah felesége volt, s aki miatt Dávid megölette Uriah-t. Úgy, hogy ezen adatok szerint Krisztusban hittita vér folyt. De hittita anya és amorita atya gyermeke volt Jeruzsálem őslakossága is, mielőtt Dávid a várost meghódította volt.

A zsidóság és az Aveszta gondolatvilágnak fokozott mértékben történt. egymásrahatását könnyebben megérthetjük, ha tudjuk, hogy a zsidóság egyik telepe Babilóniában Ktesiphon mellett volt, viszont a pártus királyok székhelye szintén Ktesiphonban volt és ugyancsak itt volt később a szaszanida királyok székhelye is.

Az Ótestamentum és ezen keresztül a kereszténység aveasztai megtermékenyülést Grovindachahya Svamin indiai tudós idevonatkozó meg-világító szavaival indiai, nem parszi szempontból óhajtom még megvilágítani. "Mit vett át a kereszténység a Zend- Avesztából? Az Aveszta a keresztények összes metafizikai tanait; magában foglalja: az egy Istent, az élő Istent, a lelket (Spirit), az Igét, a Közbenjárót, az Atya által nemzett Fiút, az élőt, princípiumát a testben és a lélek megdicsőülését. Magában foglalja a bűnbeesés teóriáját é s a kegyelemből való megváltást, továbbá az örök szellemnek kezdetben az Istennel való együttes létet, ami az incarnatió tanának bizonyos váza, amely tant India azután olyan bőven kifejlesztett. Magában foglalja azután a kinyilatkoztatás tanát, a jó és rossz angyalok, az Amsaspandok és Darvandok tanát, a bennük élő isteni ige ellen való engedetlenséget és a megváltás szükséges voltát. Az Aveszta vallás kizár ezenkívül minden véres engesztelő áldozatot, amely vallás, amikor az izraeliták felvették, még náluk is kiküszöbölte a húsvéti bárány feláldozását és egy képletes áldozattal helyettesítette. ( Science and Religion 74-75. old.)

Dr. Neumann Edének már idézett dolgozatából egy megjegyzést óhajtok még itt záró sorként hangsúlyozni éspedig: "Minden hatalmas egyéniségnek ereje, hogy saját individualitása felett gondosan őrködik. A zsidó nép gyakran találkozott idegen gondolatkörökkel és a szemlélőt bámulatra ragadja azon helyes tapintat és bölcs vigyázat, amelyet e nép lelke annak megválogatásában tanúsított, amit sajátosságának, különösen pedig vallása jellemének veszélyeztetése nélkül azoktól átvett".

Tehát mindent a nép érdekében, de mégis a néplélek sajátosságainak veszélyeztetése nélkül.

Mit csinál ezzel szemben a keresztény világ?

Ezzel szemben a kereszténység évszázadok és ezredek óta átveszi a zsidó psziché speciális termékeit, amitől viszont - tudniillik az idegen psziché átvételétől - a zsidóság mindig óvta népét.

"Végy át mindent és szűrd át a saját pszichén." Ez volt a zsidóság -mentalitása szolgálatában az a hatalmas elv, amely annyi ezer év óta ma is hatalmasan tartja együtt a zsidóságot.

A teológia azt mondja: Az Ótestamentum népe speciális elbánás alá esik, mivelhogy a zsidó nép választott nép volt, ősi nép és átvezető a messiási ígéretekhez.

Ezzel szemben a szkítizmus szemszögéből és a magyarság szempontjából ítélve, állítom:

1. A magyarság őselei - a Turán- királyságbeli szkíta-hunok és az ősi Baktriai szkíta-hun (iráni) népe, az Istentől nyert kijelentésnek, az Avesztának voltak átvevői és kifejtői. A kijelentés foglalatját képező Aveszta ősirat pszichéjéből sarjad és máig is hozzájuk így hozzánk is - tartozó.
2. A szkíta-hun-magyar faj ugyancsak ősi nép volt. Babilóniai Jeremiás így jellemzi a szkítákat: "Ezt mondja az Úr: Kemény nemzet ez, ősidőbő1 való nemzet ez; nemzet, melynek a nyelvét nem tudod és nem érted, mit beszél! Tegze olyan, mint a nyitott sír s mindnyájan vitézek".
3. A szkíta-hun-magyar fajta nép predesztinálva volt kijelentés átvételére. Vallása karaktervallás volt. Bálványt sohasem tisztelt és isteneket sem csereberélt.
4. A szkíta-hun-magyar faj ősi turáni nép, története értékes és tanulságos. Míg a zsidóság, mint kalmár hálózta 'be a világot, addig Turán népe mint hódító fogta át ugyanazt a területet..
5. A turáni szkíta-hun-magyar fajta nép kijelentett vallása, az Aveszta, ugyanoly értékes, mint az Ótestamentum. Inspiráltsága az Úrtól származó, akihez ezer évvel később az indiai úgynevezett indopártusok szkíta fejedelmeinek mágus papjai, mint Zarathustra tanítványai, egy avesztai jóslat útmutatása alapján indultak el, hogy hódolatukat fejezzék ki a megígért és megtestesült Messiás előtt. S különös dolog, nem a zsidóság ismeri fel, hanem Turán szkíta-hun fajú bölcsei mutatnak messze keleten reá, hogy az egyetemes ígéret a galileai magára hagyott szkítaság körében, Jézus személyében, a földön megszületett. A Messiás első áldását természetesen nem a zsidóság, hanem a turáni szkíta lelket képviselő napkeleti bölcsek révén Turán szkíta-hun fajta népe kapta volt meg. Egy, a XVIII. század közepén megjelent magyar nyelvű katolikus aszketikus könyv, "A mi Urunk Jézus Krisztus és az ő szent Anyjának Élete" igen érdekesen szól a napkeleti bölcsek látogatásáról. Ezeresztendős jóslatok alapján várták az új fényes csillag felragyogását míg végre megjelent. Elvégezték tehát sokan magukban, hogy zsidó országba mennek, az új Királyt imádni, kik közül hárman, úgymint Gáspár, Menyhért és Boldizsár egyszersmind, felettébb bölcs emberek is voltak. E királyok nem laktak együtt, hanem ki-ki saját országában, mert Menyhárt Nábiji Király volt, Boldizsár Mauriminumi, ki Szába városában lakott; Gáspár pedig Indiai Király lévén, udvart Kusat városában tartott, hol e három Királyok egybe találkoztak, és hogy a hosszú útra jól elkészülhessenek, három napig mulattak. E város Betlehemhez ötvenhárom napi járás volt ugyan, de ők mégis tíz nap alatt odaértek. Nem csak ők eredtek pedig útnak, hanem velük együtt sok fejedelmek és más nagyurak is, amint hiteles írások bizonyítják. A napkeleti Indiának ama részében, mely Calcutta országnak neveztetik, az a hagyomány, hogy az odavaló Király, ha nem volt is egyike a három feljebb említett Királyoknak, de egyike volt mégis azoknak, a kik velük mentek. Ebben az országban idővel egy kápolna építtetett egy magas oltárral, hol az Isten anyjának faragott képe még a pogányoktul is nagy becsben tartatik. E kápolnát ama Király építtette, midőn Betlehemből visszatért. A később időkben e kápolnából nagy költségű szent egyház építtetett".
6. Az eddig előadottakkal kapcsolatban kiemelendő tény, hogy Krisztus nem a zsidóság kikristályosodása volt. Ezt mutatja az egész Újtestamentum története, Jézus élete, mely oly igen ellentétes pszichét képviselt a zsidó nép és papi rend lelkületével szemben, akik megöldökölték mindig igaz prófétáikat, sírjaikat annál magasabbra emelve. Bár Jézus a szkítaság köréből és lelkületéből sarjadzott ki, de ott volt hivatása mégis a zsidó nép körében is, ott a kelet-északi nagy kereskedelmi utak kereszteződésénél, a kis Názáret közel szomszédságában, az ősi Skythopolisnál. Jézus nem a zsidó nép választottja volt ugyan, de ő választotta ki e népet, hogy megtörje benne az ellentétnek nagy központosított erejét. Hisz ma is egy egész, világ harcol, a túl anyagias sémi psziché előretörése és világuralmi törekvése ellen.
7. Turán szkíta népeinek gondolatvilágához kötődő speciális Ótestamentum az eredetileg turán gondolatvilágból sarjadzott Zend-Aveszta volt. Ezért is akarta Skythianus, a manicheizmus megalapítója a III. században, és a szkíta Tamerlan leszármazottja, Akbár indiai nagymogul fejedelem a XVI. században egyeztetni Krisztus tanítását az Avesztával és így tenni azt a maga népe vallásává.
8. a) Turán ősi szkíta népének volt Zarathustránál egy ősibb vallásalapítója.
b) Ennek az ősi vallásnak eszmekörét tisztítja meg Zarathustra Kr. e. 1000 körül.
c) A vallás ősi elvei tiszták voltak. A természetből indultak ki, amelyben úgy tudtak gyönyörködni, hisz a természet vadvirágai voltak.
d) Hitték, hogy ezt a gyönyörű világot kellett alkotni valakinek.
e) Ezért a teremte Isten alkotásán, a szépséges természeten keresztül akartak eljutni a teremtőhöz. (Ez volt a szkíták fő vallási elve.)
f) Hittek egy magasabb rendű szellemi világban.
g) És hittek a természetvilág lelki éltetettségében.
h) Hittek a magasabbrendűség inspirációjában.
i) Hittek a történés céltudatosságában és sorsadta irányítottságában.
j) Tudtak róla, hittek benne és várakozó odaadással voltak az Istentől származó Messiás, illetve messiási ígéretekkel szemben.

A neves Graetz történész és Renan idevonatkozó bírálatait, továbbá Böklen és Kohut alapvető munkáinak kivonatát fogom ismertetni, hogy az Ótestamentumnak a zarathustraizmus tisztultabb tanai részéről történt befolyásoltatását minél több szakember megítélésében és megvilágításában lássuk.

III. FEJEZET ³

BÖKLEN, ERNST: DIE VERWANDTSCHAFT DER JÜDISCHEN-CHRISTLICHEN MIT DER PARSISCHEN ESCHATALOGIE. GÖTTINGEN.     Tartalomhoz __↑

1902.

- A halál.
A halál a zarathustrai felfogás szerint a lélek elválása a testtől. Analóg a halál Philonál. Pálnál a meghalás aktusával összehasonlítható halál általi elragadtatásra ezen kifejezés áll: "Kimenni a testből". A zsidó-keresztény apokalypsisekben széltében szokásos a "kimenni a testből", vagy megfelelő kifejezés. A meghalás lefolyásáról ugyanaz a fogalma van a Talmudnak is, és ehhez hasonló az iszlámnak. A 22. Yast 2 szerint az elköltözött lelke a halál után még egy ideig a fejnél pihen. Sejthető, hogy ez az elképzelés annak a feltevésén alapszik, hogy a lélek meghaláskor a szájból távozik. Ez van kimondva a Sedrach apokalypsis 10. fejezetében. Sedrach, aki kérdi, hogy Isten az ő testének melyik tagjából akarja lelkét kivenni, azt a feleletet kapja, hogy a test minden részébe szétosztott lelket a nyelőcső és torkon keresztül vezetik ki a szájból. A haláltól borzadó Esranak választást engednek, hogy a lelkét száján, orrán, fején vagy orra hegyén át távoztassék- e stb. - Zarathustra mondja, hogy ő többször folyamodott Ahura-Mazdához a halhatatlanság adományáért s hogy az ennek pótlásául a jövendő tudását adományozta neki. A zsidó legenda szerint Ábrahám is borzad a rámért haláltól s ezért az Isten azt az engedélyt adja meg neki, hogy halála előtt az egész világot megláthassa. Ugyanezt mondják el a manda-hitűek Ádámról. Ádám azt mondja a halál angyalának, hogy még további 1000 évig akar élni, maga helyett elveheti a 8 éves Sitil nevű fiát. Az Aveszta szerint a halottsiratás elvetendő. A Vendidad 1, 19 szerint a könnyek és panaszkodások Ahriman ellenteremtményei. - A halottért való túlzott gyászolást a zsidóknak is eltiltotta már Mózes V. 14, 1. Simák óv tőle. A keresztény Commodianusz Sírokra való hivatkozással nyomatékosan harcol a halotti panasz ellen és száműzetésben élő zsidókról szól ez a két hexameter: "Nec mortuos plangunt, nec lugunt more de nostro, Expectant quoniam resurrectionem (que) futurum" (= "A halottakat nem siratják és nem gyászolnak a mi szokásunk szerint, mert eljövendő feltámadást várnak.") - A Vita Adae et Ewae legalább korlátozza a halottsiratás tartamát és pedig 6 napra. Hasonlóképpen szól Mihály Seth-hez: "6 napon túl ne gyászoljatok". Ide tartozik az a figyelemreméltó egyezés is a párszi és őskeresztény nézet között, amely szerint egyházközségi vétkezése esetében a testi halál a feltétele a lélek megmentésének. A test megbüntetésének a lélek sorsára gyakorolt kedvező befolyásáról ugyanazt a misztikus felfogást találjuk az alexandriai egyházatyáknál is.

- Az egyes lélek; halál, utáni sorsa.
A 19. Vendidad 28 és a 22. Yast szerint az elköltözött lelke 3 napig a test közelében marad. -A Talmud szerint is az elhalt lelke nem jut azonnal a halál után meghatározott helyre, hanem 3 napig körüllebegi a testet. Előre feltételezettnek látszik 3 napi időzése a léleknek a testnél ott, ahol három napig várnak az eltemetéssel. A Midr. Koheleth egy helye szerinti a halál utáni három nap büntetéssel van kitöltve, amelyet az istentelen testén hajtanak végre. Ez emlékeztet a Bundeheshben olvashatóan "három éjszaka büntetésé"-re, valamint arra a (büntetésre), hogy az istentelen lelke a halál utáni három első éjszaka a világ minden szomorúságát lélegzi be, viszont a jámbor lelke a világ minden örömét s ezzel összehasonlítható a "PISTIS SOPHIA"egy helye: "ezután fúriaszerű (lélek) felfogók jönnek, három napig körüljárnak azzal a lélekkel minden vidéken, megmutatván neki a világ minden korszakát". A léleknek a test mellett való háromnapi időzése ott is feltételezve van, ahol harmad- vagy negyednapon való feltámadásról van szó, mint például Krisztusnál.

(Érdekes. hogy a kínai boxereket halálmegvetésükben az a hiedelem erősíti meg, hogy három nap múlva feltámadnak. (Prof. dr. Küttner levele, Schwäb. Merkur. 1900. nov. 12-i, 528. sz.)

Figyelemreméltó Krisztus feltámadásánál a zsidó Márk és egy Vendidad egy helyének az egyezése. Márk: "fel' kelvén a nap, vagy napfelköltekor"; Vend: "quand 1'aurore brille et s'allume, que Mithra le bien armé arrivé aux montagnes de sainte félicité et que le soleil se léve" ("mikor ragyogva kigyulladt a hajnal, hogy Mithra, a jól fegyverzett megérkezett a boldogság hegyeiből és hogy fölkelt a nap"); Yast: 42 "a Taube" (="hajnalhasadáskor"). A léleknek a test közelében való 12 hónapos veszteglését találjuk Sabbath 152a: "Hogyan idézhette fel az endori boszorkány Sámuel próféta lelkét?" A felelet így hangzik: "Még nem múlt el 12 hónap halála után". A lélek útja. A Yast. 22, 15 szerint az igaz ember lelke (a halál után) négy lépést tesz, azaz négy fokon száll fel az égbe. A késői zsidóságban és kereszténységben (I. század) - különösen az apokaliptikus irodalomban - igen sűrűn megtaláljuk e gondolatot, a Gnosisra vonatkozólag pedig ez éppenséggel karakterisztikus ismertetőjellé lett. Például:

1. "Minden, ami földből van, visszatér a földbe és ami a magasságból van, a magasságba",
2. "A lélek mint szűk ketrecben van a testbe rekesztve, mikor aztán a hűs bilincseiből visszaszabadul, mint hosszú szolgaságból szabadulva, akkor örül és föl a magasba száll".

- A pokol hídja. Az az út, melyre a léleknek a halál után lépnie kell, a Cinvat hídján való áthaladással kezdődik. Viszont Midr. Jalkuth Ruben egy helye így szól: "A bálványozók majdan a pokol hídján fognak átmenni, ez azonban számukra oly keskeny fog lenni, mint egy fonál; úgy lezuhannak a pokolba", azonban Izrael fiainak meg van ígérve, hogy Isten megy előttük a hídon át.
- A lélek útjának veszedelmessége. Azt az utat, melyen az embernek a halál után haladnia kell, a Yt. 22, 17 borzasztónak, iszonyatosnak, a félelem és aggodalom útjának mondja. Külön a Cinvat- hídján keresztül vezető utat a Minokh. 41, 19 félelmetesnek állítja. Azonban az ég felé utazó lélekre ellenséges, hatalmas erők is leselkednek; Arnobius szerint: "Magi spondent commendaticias habere se preces, quibus emollitae nescio quae protestates vias faciles praebeant ad caelum contendentibus subvolare". ("A mágusok azt ígérik, hogy vannak nekik ajánló imáik, melyeknek segítségével megszelídítve nem tudom miféle hatalmakat, azok könnyű utat adnak az égbe igyekvőknek fölrepülni."). "Illi sibi volunt secretarum artium ritus, quibus adfamini nescio quas potestates, ut sint vobis placidae neque ad sedes remeantibus patrias obstacula impeditionis opponant". ("Ők birtokukban állítják titkos tudományoknak oly szertartását, hogy azzal kell szólnotok nem tudom milyen hatalmakhoz, hogy legyenek veletek szemben engesztelékenyek S ne gördítsenek elétek akadályt, mikor régi hazátokba visszatértek.") Josephus Flavius jegyzi meg az esszeusokról: "halhatatlannak tartották a lelkeket abban a meggyőződésben, hogy az igaznak útja oda igen küzdelmes". Itt tehát a halhatatlanság útja a lélek számára vitássá van téve, amint Arnobius szerint a mágusok tanították.

- Az Apokalypsis Mos. 13. §-ában azt mondja Mihály arkangyal Sethnek, hogy vissza kell térnie atyjához, Ábrahámhoz, a paradicsomba, mert nemsokára betelik ennek életének mértéke: "Kiszállván annak lelke, készülj meglátni ennek rémítő útját". A lélekről szóló "Gyöngy" c. himnusz a Parthiából Egyiptomba és vissza vezető utat (= az égi otthonból a földi testiségbe), "veszedelmesnek és nehéznek" nevezi.

- A lélek kísérete. A léleknek tehát a másvilágra vezető útján kíséretre van szüksége. A Gathak szerint az igazak részére ez a kíséret az ő erényei, tettei, vagy vallása. Az új Aveszta szerint ez utóbbi szép leány alakjában jön vele szemben elébe. A későbbi parszi iratokban ennek megfelelőleg az istentelen lelkét megszemélyesített rossz vallása vezeti. Parallel helyek e felfogáshoz: Henoch. 91, 4: "Járjatok becsületességben és igazságosságban, fiaim és ez a jó úton fog benneteket vezetni s az igazságosság fog társnőtök lenni." Apoc. 14, 13: "Boldogok az Úrban elhunyt halottak attól fogva. Bizony, mondja a Szentlélek, hogy megnyugodhatnak fáradalmaiktól: mert cselekedeteik kísérve követik őket".
- Esra IV. 7, 35, "a cselekedet nyomon követ s a jutalom kilátásba helyeztetik s őrködik az igazság; de nem alszik az igazságtalanság''. - Ep. Barn. 4, 12: "A részre nem hajló Úr megítéli a világot. Ki ki mint cselekedett, oly elbánásban részesül. Ha igaz volt, igazságossága vezérli; ha gonosz, gonoszságának megtorlása előtte."- Tract. Sota f. 3b: Sámuel bar Nachmani rabbi mondotta Jonathan rabbi nevében: aki jócselekedetet gyakorolt ezen a világon, ez a másvilágon előtte halad, amint meg van írva Jes. 58, 8: "És előtted jár igazságod; aki ellenben bűnt követ el ezen a világon, azt körültekerődzi az és előtte jár az ítélet napján". Commod. Instr. I. 27. 14: " Trade te iam Christo, ut te benefacta sequantur" (-"add át magadat Krisztusnak, hogy jótettek kísérjenek"). - Lactanus VII. 27, 16: "intendamus ergo justitae, qua nos inseparabilis comes ad Deum sola perducet". ( "Fordítsuk tehát figyelmünket az igazságosságra, amely elválaszthatatlan kísérőként egyedül vezet majd el az Istenhez.") -Apoc. Pauli szerint a lélek mellett (úgy az igazé, mint az istentelené mellett) a testből való távozásakor ott állanak összes cselekedetei (éppúgy mint Bundehesh 30, 10 szerint mindenki látja az ítéletkor jó és gonosz cselekedeteit). "Nem tudod, hogy mikor valaki meghal, előtte sietnek tettei; az igazak is előtte, a gonoszok is előtte.." Az avesztai leány helyét a "Test. Abrak"c. munkában az igazaknak és istenteleneknek magát kétféle alakban mutató halálisten, Thanatos tölti be: "és lásd a jó illat szagát, kezdé a szót (Ábrahámhoz Thanatos), és a világosság fényét". Ábrahám kérdi tőle, hogy mindenkinek ily szép külső alakban jelenik-é meg? Az így felel: "Nem, uram, Ábrahám; mert a te igazságod és a te Isten iránti szeretetednek mérhetetlen tengere lett koszorúvá az én fejemen és ifjú erőben, mélységes szelíden és megnyerően az igazakhoz megyek; de a bűnösökhöz igen rút alakban s nagy haraggal, vad és engesztelhetetlen tekintettel". Figyelemre méltó itt azon elképzelésnek a találkozása az Aveszta szavaival, hogy az igazak erénye a halálnak fején koszorúvá lett. Az Aveszta kifejezése ez: "engem, a kellemest, még kellemesebbé tettél, engem, a szépet, még szebbé..." stb. Mani tana a lélek kíséretéről a Fihrist al'ulum szerint a következő: "Ha elérkezik az igaznak halála, az ősember egy fényben sugárzó istent küld hozzá a "vezető bölcs" alakjában s ennek kíséretében három további istent, valamint velük az élet vizeskelyhét, a ruhát, a fejköteléket, a koronát és a fénykoszorút. Egyúttal velük jön az a szűz, aki ezen igaznak lelkéhez hasonló. Azonban megjelenik neki a kapzsiság és a gyönyör ördöge is és más ördögök. Mikor az igaz meglátja őket, akkor azokat az isteneket hívja segítségül, akik a vezető bölcsnek alakját viselik, valamint a többi három istent. Ezek közelednek hozzá és mihelyt az ördögök meglátják őket, menekülve hátat fordítanak. Akkor amazok kezükbe veszik az igazat, felékesítik a koronával, a koszorúval és ruhával, kezébe adják a vizeskelyhet és felszállnak vele a dicsőítés oszlopára, föl a holdégbe, az ősemberhez, Nahnaha-hoz, az élők anyjához, addig a helyig, amelyen kezdetben a fényparadicsomban volt". A parszizmusban mint határozott nevekkel fixirozott lélekvezetőket találjuk főként: Sraosha-t, Mithrat és Vohu Mano-t (azonkívül a tüzet, a levegő géniuszait és a győzelemét) Sraosha vezeti a lelket a Cinvat hídjához. Az igaz halála utáni három éjen át áldozatot mutatnak be neki, hogy a lelket másvilági útján oltalmazza a démonok támadásai ellen. Rashnuval és Mithrával együtt a holtak bírája. Mithra a passzi iratokban nem jelenik meg kifejezetten mint lélekvezető, hanem csak a holtak bírájának természetesen rokon szerepében. Ellenben Cumont idézi Julianus császár egyes nyilatkozatait, melyek szerint Mithrát a későbbi időben mint lélekvezetőt tisztelték. Vohu Mano a harmadik lélekvezetőnek neve a nagy Bundehesban: "az, aki bevezet". Holtak bírájának van nevezve: Dad. 33, I1.

-A három megnevezett parszi lélekvezetőnek a zsidóságban és kereszténységben megfelelnek: Krisztus, Mihály és Gábor. A Messiás már Salamon énekeiben megjelenik, mint lélekvatató. A Csel. 5, 31-bon: "ezt (Jézus) az Isten vezetővé és megváltóvá magasztalta" Különösen a zsidókhoz írt levél beszél szívesen Krisztusról, mint lélekvezetőről. A parszizmus azon nézete, mely szerint a lelket a jó cselekedetek vezetik égi kijelölt helyére, nem volt idegen az Újtestamentum előtt sem és ez a képzet a régebbi zsidó felfogásból nőtt ki. Azonos úgy a parszizmusban, mint a zsidóságban és a kereszténységben az a meggyőződés, hogy a lélekvezetőkre szükség van.

- Küzdelem a lélekért. A parszi források azokról a küzdelmekről is tudósítanak, melyeket a lélekkísérőnek a lélekért vívniok kell. Judás lev. 9-ben Mihály arkangyal vitázik a sátánnal Mózes holttestéért. Ez az adat egy előttünk ismeretlen haggadán alapul, amely az "Assumptio Mosis"-ban volt. Hasonlót találunk a Midr. Rabba Deut.-ban. További érdekes párhuzamokat ad James. Ezenkívül említendő itt a kopt nyelvből fordított "József, az ácsnak élete" c. mű néhány fejezete.

- A léleknek feladott kérdések. A paradicsom bejáratánál kérdéseket intéznek a lélekhez a parszi vallás szerint is, zsidó szerint is. A gnostikusoknál az arkhonok kérdezik a lelket. Részvevő, vagy kíváncsi kérdezésről a rabbik szólnak. A mohamedán eschatologiában Munkar és Nakir angyalok a kérdezők.

- A lélek megmérése. Ez is avesztai gondolata Parallel helyeket ehhez igen számosat találunk úgy az ó-, mint az újtestamentumban valamint a talmudi irodalomban. A manda vallásban a mérleget Abatur kezeli. A mohamedán vallásban sem hiányzik a mérleg képe.

- A Középsők. Akiknek jó és rossz cselekedetei egyensúlyban vannak, azok a parszizmus szerint sem az alvilágba nem hullanak alá, sem a paradicsomba nem jutnak fel, hanem a "középhely"-en maradnak. Párhuzam ehhez is igen számos található.

- A fölös jótettek kincse. Az a felfogás, hogy a fölös jótettek kincséből a jobb lelkek annyit kapnak jócselekedeteikhez, hogy a mennybe juthatnak, megtalálható úgy a későbbi zsidóságnál, mint a kereszténységnél és a parszizmusban is. A könyörületességnek döntő jelentősége. -Amint az Avesztában, úgy a zsidóságnál és kereszténységnél is az ember jövendő sorsa jelentékeny mértékben attól függ, hogy életében gyakorolt-é könyörületességet.

- A végállomások. Helyesen hasonlította Söderblom a Zsolt. 22, 4-et a "dalok, az énekek házához (= Garo-nmana). Itt emlékezhetünk a "Gyöngy" 89. és 103. versének ezen kifejezésére is: "Az üdvözlés és hódolás kapuja". Ezen fogalomra vonatkozó számos kifejezés található különösen az őskeresztény irodalomban.

- Az Istentelenek lelkei megkötözve mennek. Az istentelenek lelkeit Vizareshu dämon megkötözve vezeti, a Fargard 30.§-a szerint a szép leány a sötétségbe vonja be őket. A Talmudban ez áll: "A gonosztevők lelkei megkötözve mennek". Ez a képzet megtalálható az iszlámban is.

- A mennyei ruhák. A jámborok lelkeit a paradicsomba lépésükkor mennyei ruhába öltöztetik.

- A mennyei jóillatok. A jámbor lelke a halál utáni harmadik éjszakán jóillatú növények közé kerül és saját vallását igen jószagú déli szélben jövő szép leány alakjában látja maga felé közeledni. A zsidó és keresztény vallási képes beszédben is szívesen hasonlíttatik az ember jó cselekedete virághoz és jóillathoz.

- A mennyei eledelek. Az Aveszta szerint a boldogok eledelei a haurvatat- és ameratat-on kívül: a zaremaya-vaj, az Azi tehén adományai, 'Vohu Mano zsírja, tej és méz. Hasonlítsuk ezzel össze a Slav Henoch tej-, méz-, olaj- és borforrásait, továbbá más helyeket az e tárgyra vonatkoztatható irodalomból.

- A világ végsorsa (vagy a tulajdonképpeni értelemben nett eschatologia) A feltámadást, utolsó ítéletet és a világ végét illető parszi váradalmakra vonatkozólag egyrészről a Bundehesh, az Aveszta és a Gathak adatai állnak rendelkezésünkre, másrészről az említett eschatologiai fogalmakra vonatkozólag a zsidó és keresztény irodalom is bőséges felvilágosítással szolgálnak. Így pl. a világvégének kiszámítására nézve.

- Az előjelek. A világvégi katasztrófa és Soshyans megjelenését mindenféle jel hirdeti a természetben és az emberi világban. Ennek a zsidó apokaliptikusoknál a "dolores Messiae" kifejezéssel jelölt fogalomcsoport felel meg. A bőséges idevonatkozó irodalom számos rokonvonást mutat e tekintetben is az avesztai és zsidó, valamint a keresztény eschatologia között. A Bundehesh egy rövid megjegyzésén kívül adatok találhatók Plutarchosnál és a Bahmari-Yastban. Egyes adatokat vehetünk keresztény íróknak a Pseudohystaspes-féle Apokalypsis tartalmáról szóló célzásaiból. Lactantiusl szerint Hystaspes Apokalypsisében "ezen utolsó korszak bajai" (="iniquitas saeculi huius extremi") voltak megírva. A Bahm.-Yt. II 30 szerint az 1000. tél hamaros bekövetkeztét a családban történő szakadások jelentik be. Ezekhez járulnak véres háborúk. Figyelemreméltó, hogy úgy a Bahm.-Yt., mint a keresztény apokaliptika a hittől való elpártolásra történő csábításról beszél. A Bahm.-Yt. II.42. szerint esőhiány várható. A zsidó-keresztény apokaliptika ideváló párhuzamait Boussetnél találhatjuk meg. Plutarchos szerint a gonosz szellem vesztének oka az önmaga által támasztott pestis és éhség lesz. A nap mindinkább láthatatlan lesz. Hushedar égi előfutár 10 napra megállítja a napot. Hasonlítsuk össze ezzel az Antikrisztus csodáját és különösen Sib III. 64-et: "És (t. i. Beliar) felállítja a hegyek magasságát, megállítja a tengert, a tüzes Helisot( napot) és a nagy fényes holdat".

- Az Üdvözítő.
A parszizmus tana szerint Zarathustra magvából, szűztől születik, mint a Krisztus Dávid magvából és szűztől. Amint azonban Zarathustra magva a Kansu tóból jön találunk zsidó hagyományt is, amely azt jegyzi fel, hogy a Messiás a tengerből merül fel. Mindkét üdvözítő születésére lét alaptétel állapítható meg.

1. Az üdvözítő ősének a múlt legmagasztosabb géniuszának kell lennie (Zarathustra - Dávid);
2. Természetfölötti úton kell származnia.

További analógia az, hogy amint Zarathustra magvát hosszú ideig rejtve tartja Isten, a zsidó apokaliptika szerint ugyanezt cselekszi Isten a Messiással. A Pseudohystaspes-féle apokalipszis bizonyítja, hogy a későbbi időben igenis volt direkt érintkezés a messiási ideák terén a passzizmus és a zsidóság, illetve a kereszténység között. A hystaspesi iratok tendenciáját e kifejezéssel lehet jellemezni: "zsidó propaganda pogány álarcban" mely kísérlet "a mazda vallás és a kereszténység közötti kiengesztelődésre". A Hystaspes- féle jövendölések adatai, Apocryphum Pauli: "Vegyétek elő a hellén könyveket, tanulmányozzátok a Sibyllát, mily világosan szól az egy istenről s az elkövetkező jövendőről s kezetekbe vévén Hystaspest, olvassátok s azt találjátok, hogy istennek fia sokkal messzefénylőbbnek és világosabban van leírva, mint a Krisztussal szemben harcba szállók előtt az őt s az ő nevét hordozókat, az ő benne hívőket, az ő türelmességét, az ő jelenlétét gyűlölő sok-sok király". Lactantius: "Hystaspes, aki a médek régi királya volt, is jegyzett fel az utókor számára jövendőmondó gyermekről szóló magyarázatként egy csodálatos álmot, hogy sokkal előbb megjövendöltetett a római birodalom és névnek a földkerekségéről való eltörlése, mintsem a trójai nemzetet alapították". Továbbá: "Hystaspes ugyanis, akit fentebb megneveztem, miután leírja ennek az utolsó kornak a bajait, azt mondja, hogy igazak és jámborok a gonoszoktól elválasztatván sírás és sóhajtozás között tárják kezeiket az ég felé s könyörögnek Jupiterhez oltalomért; Jupiter letekintve a földre, meghallgatja az emberek kérő szavát s elpusztítja az istenteleneket. Ez mind igaz, kivéve azt az egyet, hogy Jupiterről mondja, hogy megcselekszi azt, amit isten fog megcselekedni. Viszont a démonok csalása folytán oroztatott el az (a helye az iratnak) is, hogy akkor az atya elküldi az Istennek fiát, hogy az megsemmisítvén az összes gonoszokat s eltörölvén minden bajt, az igazakat megszabadítsa". A Kr. u. V század egy névtelen írója azt mondja, hogy a perzsák vagy chaldeusok egyik királya, névszerint Hystaspes, szerfölött való jámborságáért, isteni titkok kinyilatkoztatását nyerte "a megváltó emberré-lételéről". Zarathustra jövendöléseire vonatkozólag a következő helyek hozhatók fel: Pseudochrysostornus, Opus imperfectum in Matthaeum Tartalma a következő: Egy tengerentúli messze keleti népnél elterjedt, Sethről szóló iratban volt szó a (Máté 2. részében említett) csillag megjelenéséről és arról, hogy ajándékokkal kell azt tisztelni. Tizenkét kiválasztott férfi (mágus) várta a csillagot. Minden évben, aratás után felmentek az ő nyelvükön Mons Victorialisnak nevezett hegyre s ott három napon át, megmosakodva imádkoztak és dicsérték az Istent. Így cselekedtek az utánuk helyükbe lépett férfiak is sok nemzedéken át, míg végre megjelent előttük a csillag a hegy fölött, fénykoronás gyermek alakjában. A csillag parancsára Judeába mennek. Visszatérésük után még buzgóbban szolgálják Istent és mikor Jézus mennybemenetele után Tamás apostol országukba ment, csatlakoztak hozzá, megkeresztelkedtek és segítségére voltak igehirdetésében.

Salamon bosrai metropolita "Méh" c. munkájában hasonlóképpen olvashatunk egy Zarathustrának tulajdonított Hystaspes-féle jövendölést, melynek tartalma röviden a következő "A Horin Glosa nevű forrásnál Zarathustra megjövendöli Custasp királynak és két főemberének, hogy az idők végén szűztől fog születni a Megváltó, aki a mindenséget teremtő Ige által fogantatik. Az ő (t. i. Zarathustra) családjából fog származni, csillag jelenik meg az égen születésekor s hódoló követséget küldjenek hozzá áldozatokkal. Ó és a Megváltó egy." Kuhn szerint e két tudósítás csak a Soahyansra vonatkozó iráni hagyomány által magyarázható meg. A Mons Victarialisban azonnal ráismerünk a Távol-keleten, a Kasava tó melletti Usidao hegyre, ahol Eredhat feredhri, a szűz, fürdés közben Zarathustra magvából méhébe fogadja a győzelmes Megváltót. A kisgyermek fénykoronája a Kavem hvareno, a királyi fenség, mely Saoshyans-szal egyesül, mikor ez 6 segítőjével a démonok legyőzésére és a feltámadás megindítására kivonul. A 6-os számnak csupán megkettőzése a tanítványok 12-es száma. Azok az egyéb helyek, ahol a Messiás születésének megjövendölése Zoroaster által van elgondolva, a következő:

1. Evangélium infantiae Salvatoris Arabicum 7. fej.: "Et factum est, cum natus esset dominus Jesus Bethlehemi Judae, tempore Herodis regis, ecce magi venerunt ex oriente Hierosolyman, quemadmodum praedixerat Zeradust." ("És történt, hogy mikor az Ur Jézus Júdea Betlehemében, Herodes király idejében megszületett, íme mágusok érkeztek Keletről Jeruzsálembe, amint megjövendölte vala Zeradust")

2. Gregorius Abu'l-Farag, Historia Compendiosa dynaistiarum: (Zoroaster) "tanítást adott a perzsáknak a Messiás megjelenéséről és megparancsolta nekik, hogy áldozatot; hozzanak neki. Azt is kinyilatkoztatta nekik, hagy az idők folyamán egy szűz egy gyermeket fogad méhébe anélkül, hogy férfi érintette volna. És ennek születésekor egy csillag fog megjelenni, amely nappal is ragyog s a közepében egy szűz képét látják az emberek. Ti azonban, fiaim, minden nemzetet megelőzve fogjátok megjelenését észrevenni. És ha a csillagot látjátok, menjetek oda, ahova vezetni fog benneteket és imádjátok a megszületettet és vigyétek el neki ajándékaitokat, mert ő az az Ige, melyet az ég teremtett meg''. Soshyans előfutárai, illetőleg kísérői: Hushedar és Hushedar-mah. A zsidóságban, illetőleg kereszténységben: Henoch, Mózes, Elias, Jeremias és keresztelő János. Az előfutárok ideájával rokon a kísérőké.

Feltámadás.
Az iráni eschatologiának lényeges részét képezi a feltámadási reménység. Erre bizonyítékok a Yastokban és a Bundeheshben maradtak fenn. Éppúgy megvan ez a reménység a zsidóságban is.' " A parszizmus szerint Soshyans és társai teendője a feltámadást előidézni. Erre több helyen van célzás. A zsidó-keresztény vélemény szerint általában a feltámasztás nem a Messiás dolga, hanem Istené. De nem hiányzanak kivételek sem:

1. Azokban a napokban a föld azokat, akik benne összegyűltek, visszaadja és a Seol is visszaadja, amit befogadott s a pokol kiadja, amivel tartozik.
2. Ő az igazakat és szenteket kiválasztja közölök, mert az ő megváltásuknak napja közel van.
3. A kiválasztott azon a napon az én trónomra ül. Ez utóbbi két mondatban Krisztusról van szó.

A thessalonikabeliekhez írott levélben olvassuk: "ha tehát hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, úgy kelti életre az Isten is vele együtt a Jézus által megholtakat". Hasonlóképpen: "a Krisztusban mindenek megeleveníttetnek". Ellenben a halottak feltámasztását világosan a Messiásnak tulajdonítja a következő hely: "És ekkor a szent fejedelem az egész föld kormánypálcáját, bírni fogja minden időkre, a megsemmisülteket felébresztvén". A parszik azon elképzelésének, hogy a feltámasztásban Soshyans társai is részt vesznek, felel meg, Talmudban az, hogy az igazak ébresztik fel a holtakat, más helyen pedig a felkent. A feltámadás lehetőségét egészen hasonló okokkal bizonyítja a Bundehesh, mint Pál, a rabbik, a feltámadást tagadó gnosztikusokkal szemben a keresztény apologéták és a Korán. Plutarchos (ill. Theopompos) ezen kifejezése: végül Hades (=az alvilág) üres marad, az iráni feltámadás hitről szóló tudósítást tartalmazhatja és akkor ebben a feltámadási gondolatnak egy oly kifejezésmódját bírjuk, melyhez a zsidó irodalom pontos analógiát szolgáltat: "A föld ismét visszaadja akik benne nyugosznak, a por elbocsátja, akik benne alusznak, a kamrák visszaadják a lelkeket, amelyeket rájuk bíztak." Megnyílnak az éléstárak, melyekben az igazak (meghatározott) száma őriztetett és ők ki fognak menni és a sok lélek egyszerre, mint egy csapat, egyértelmű, napvilágra jő"

A Bundehesh szerint az emberi test helyreállításakor ugyanazon elemekből vétetnek, amelyekből eredetileg származtak. Ehhez hasonlít a Slav. Henoch felírása.

Minden ember ott támad fel ahol meghalt. A Bundehesh szerint az emberek meghatározott sorrendben támadnak fel. A feltámadás bizonyos időt vesz igénybe. Megjegyzésre méltó, hogy az irániak váradalmai szerint nem csupán a mazda- hitűek fognak feltámadni, hanem minden ember, az emberiség. A zsidóság nézete e tekintetben nem olyan egységes. Itt van ugyan szó általános feltámadásról, de sok helyen bizonyos korlátozásról van szó A Bund 30, 9 szerint a rokonok felismerik egymást valamint a felnőttek és a fel nem nőttek különböző korúaknak támadnak fel. Hasonlót találunk a zsidóságnál is. A parszizmus szem előtt tartja a halottak sorsát s azokét is, akik megélik a feltámadást. E gondolatot megtaláljuk a kereszténységnél és a rabbik is A halál hatalma megszűnik. A halhatatlanság birtoklása a fehér haoma, s a Hadhayaos tehén zsírjának élvezése által történik Parallel gondolat ezzel igen nagy számmal található úgy a kereszténységnél és zsidóságnál is. A Hadhayaos tehén szerepét a kereszténységnél és zsidóságnál a Behemoth, ill. a Leviathan játssza. A jövendő életben nincs többé sem rothadás, sem romlás. A feltámadás utáni nemi érintkezés a parszizmusban megvan, de gyermeknemzés nélkül A zsidóságnál, ill. kereszténységnél erre nézve megoszlik a felfogás. A feltámadás után az ember legelső teendője az Istent és az angyalokat dicsőíteni.

-Végítélet és világégés. A világítélet ideájával már a Gathakban találkozunk, a későbbi Avesztában ismét felbukkan, a Bundeheshben pedig egészen részletesen van leírva. A Bibliában az ótestamentumi próféciák összes írásain végigvonul az ítéletre vonatkozó jövendölés és különösen a száműzetés után mind nagyobb helyet foglal el. A speciális, csak Izrael fölötti ítélet gondolata régibb, mint az egész világ fölöttié s ez utóbbit csak a száműzetés után lehet kimutatni. " A feltámadott jók és gonoszok külsejének eltérésére vonatkozó felfogás is hasonló az Avesztában, a zsidóknál s a kereszténységnél. Az ítéletkor mindenki látni fogja jó és gonosz tetteit. Az ítéletkor a közeli hozzátartozóknak el kell válniuk egymástól. Az az avesztai gondolat, hogy az a jó, aki az istentelent az életben nem oktatta, ítéletkor megszégyeníttetik, teljesen megfelel a Bibliában több helyen megtalálható nézetnek. A Bundehesh szerint ítéletkor a gonoszok 3 napos pokolbéli testi büntetésben részesülnek. Ezt megtaláljuk az egyházatyáknál és rabbinusnál is. A gonoszok büntetése az által van szigorítva, hogy közben látják a jók boldogságát. Általában elterjedt gondolat az, hogy a jók és gonoszok a másvilágon a másvilágon látják egymást.

A pokolbéli büntetések festésénél sokkal fontosabb a Bundehesh szerzője előtt a hömpölygő tűzár leírása.

A zsidó és keresztény escahatologiában rendkívül számos paralell helyet találni ehhez.

- Küzdelem a szellemvilágban. Az eschatologiai dráma színhelye azonban az ég is. Az apokalyptikának ezen a téren is számos parallel vonása van a parszi és zsidó, ill. keresztény felfogásban.

- Ángra Mainyus és a kígyó legyőzése és megsemmisítése. A szellemek küzdelmének eredménye ez. A gonosz legyőzését kétféleképpen találjuk leírva: vagy eltűnik, vagy megsemmisül A zsidóságnál, ill. kereszténységnél is kétféle a nézet az istenellenes hatalmak végéről

- A világ megújulása. A világdrámának záró cselekményét az ég és föld megújulása képezi. A passzizmus jövendő váradalmainak jellemző vonása, hogy az új földön nem lesz többé hegy. A zsidó-keresztény apokalyptikához tartozik, hogy a föld felületéről el kell tűnnie a hegyeknek, halmoknak.

Más helyeken nem a zsidók speciális visszatérését, hanem általában a közlekedés megkönnyítését az új emberiség számára és egy egységes, szociál-kommunisztikus jövő államnak a helyreállítását tartják szem előtt s úgy tudják, hogy a föld színéről nemcsak a hegyek, halmok, hanem a falak és korlátok is eltávolíttatnak. A Bundehesh és Plutarchos szerint az új világban az embereknek nincs szükségük többé táplálékra. Ehhez parallel Philo nyilatkozata és a nagy Rabnak a jövendő, örök életről való rajza. Speciális iráni gondolat kifejezés az, hogy az embereknek nem lesz árnyékuk. Itt sincs hiány zsidó-keresztény parallelekben A világ megtisztulásánál és megújulásánál közreműködik Ahriman is.

Gondolatpárhuzam található a zsidóságnál, ill. a Talmudban is ehhez.

- Az eschatologiailag feldíszített paradicsom-monda.
A parszizmus, valamint a zsidóság eschatologiai gondolatköre ezen alaptételt követik: "a vég olyan, mint a kezdet". Egyik vallás sincs megelégedve a jövendőnek lehető ideális színekkel való ecsetelésével, hanem szüksége van garanciára is arra nézve, hogy az meg is valósul. Ezt azáltal teremti meg, hogy feltételezi, hogy az emberiség ideális állapota valaha valóság volt, sőt, hogy valahol él egy csoport jámbor, amely csoport az emberiség részére a jövendőtől elvárt életet éli. Ily természetű hagyományok találhatók a parszik Yima mondáiban. Az idevágó zsidó-keresztény parallelek főképpen a Sibyllák II. és III. könyvében, Commodianusnál, a "Narratio Zosimi"-ben és a "Certamen Apostolorum" c. írásokban találhatók. AYima-monda meséli, hogy Yima Khshaeta, a jó pásztor és a valaha is született halandók legdicsőségesebbike, kinek tekintete nap volt, uralkodása alatt nyájat, embert a haláltól, éhségtől és szomjúságtól, a vizeket és növényeket a szárazságtól megszabadította s a táplálékot kimeríthetetlenné tette, úgy, hogy alatta sem hideg, sem forróság, sem öregség, sem halál, sem a daevák által teremtett irigység nem volt. Apa és fiú 15 éves korban jártak büszkén. Ez a boldog állapot 1000 évig tartott. Yima birodalma általában a múlté. Ellenben a következő két monda oly életet fest, amely mindenesetre szintén az ősidőben vette kezdetét, azonban benyúlik a jelenbe s az író elgondolása szerint kapcsolódó pontot képez az emberiség eljövendő, általános megújulásához. Ahura Mazda parancsára Yima egy "Var"-at építtetett, amelyben a növények, állatok és emberek a földre szakadó borzasztó tél és vészes következményei ellen oltalmat találnak. A sokszorosan átdolgozott elbeszélés további menetében a "Var" mégis paradicsommá változik, amelyben Yima uralma alatt az emberek ideális életet élnek. Végül meg van jegyezve, hogy a Karshiptan madár a "Var" lakóinak meghozza a vallást és hogy uruk világi dolgokban Urvatat nara, szellemi dolgokban pedig Zarathustra. Az "Airyanem vaejo" országának megrajzolásából hasonló színek csillannak e két mondához a Minokher. 44, 24 s köv.-ben. A zsidó-keresztény parallelek ezen mondákhoz egész sorozatot. képeznek.

I. Yima birodalmában nincs:
a) halál;
b) éhség és szomjúság;
c) hideg és forróság;
d) kor;
e) apa és fiú 15 éves;
f) Yima birodalma 1000 évig tart.

II. "Var"-ban nincs:
a) testi hiba;
b) erkölcsi hiány;
c) a "Var" maga világítsz
d) a "Var" lakói előtt 1 év annyi, mint egy nap;
e) minden 40 évben minden egyes emberpártól egy új támad

III. "Airyanem vaejo"-ban:
a) az emberek 300 évig élnek;
b) kevés éhség és szomjúság van;
c) nincs mohóság;
d) nincs hazugság;
e) nincs halottsiratás
f) minden 40 évben születik egy gyermek;
g) az emberek teljesen a törvény szerint élnek;
h) végül mégis meghalnak.

IV. FEJEZET ⁴

KOHUT, ALEXANDER: ÜBER DIE JÜDISCHE ANGELOLOGIE UND DAEMONOLOGIE IN IHRER ABHÄNGIGKEIT VOM PARSISMUS. LEIPZIG. 1866.     Tartalomhoz __↑

A helyi és kronológiai adatok megerősítik azt az állítást, hogy a zsidó száműzöttek perzsiai és médiai lakóhelyükön nem egy fogalmat elfogadtak a zoroasteri vallásból s ezeket egymás között forgalomba hozták, így pl. a menny és pokol oekonomiáját, de főként a szellemekre vonatkozó fogalmakat. A 7 soferim és a parszi Ámesha-Spenta között nem csupán számbeli, hanem etimológiai egyezés is áll fenn. A Farward-Yastban ez állt: 3 "a magasságból őrködnek a lelkek fölött". Ha tehát Dániel a főangyalokat "szent őrök"-nek nevezi, akkor ez csupán az Amesha-Spenta chaldeai fordítása. Az Amesha-Spentáknak a jelzője: "bölcsességes királyok"; a Targum is "a bölcsesség tanítóinak nevezi az angyalfejedelmeket. Továbbá, amint a 7 Amesha-Spenta körülveszi Ahura fénytrónját és tanácsát képezi, éppúgy Jób is szólt Istennek 7 angyalból álló tanácsáról... Az angyalok megjelölését a zsidók Babylonból, a száműzetésből hozták magukkal.... Az egyénített gonosz angyal fogalma... a zsidó népéletben helyet és érvényesülést talált. Mint egy magát a profán szemek elől elvonó perzsa uralkodó... a királyok királya (= Jahve) is a legtitkosabb helyen trónol, és függöny mögül osztja parancsait szolgáinak, az angyaloknak. Az angyaloknak kollektív jelzései a parszi Jazatáktól van kölcsönözve s amint ez utóbbiakat gyakran hívják a parszi papok az áldozatokhoz, éppúgy héber kifejezés is magába foglalja az áldozat fogalmát s gyakran használják a zsidó papok és léviták. A zsidó oltalmazó angyalokban könnyen felismerhetők a parszi fravashik. A fravashikhoz hasonlóan a szertelen számú zsidó angyalok között is 7 főangyal van.... A zsidó nép és a hagadisták a főangyalok karakterizálásában a későbbi zarathustrai géniuszok eszmekörére támaszkodtak... Csak Mihályra nézve találunk egy kevés, de annál biztosabb kapcsolatot Vohumanoval. Vohumano az emberek közötti békesség és barátság angyala, a legfőbb Amesha-Spenta. Mihály, mint legfőbb angyali a könyörületesség, a jóság, a békesség angyala, aki Vohumanohoz hasonlóan a mennybe érkező jó lelkeket fogadja. Gabriel személyében a parszi Craosho géniuszt láthatjuk. Isten büntető igazságosságát jeleníti meg és, mint Craosho, csupán a bűnösökkel szemben rettenetes, a jókkal szemben szelíd angyal. Gabriel továbbá a csata és tűz fogalmával is kapcsolatban áll. Azonkívül a halottak bírája is.Amint Qareno az isten lényéből kisugárzó fényt és fenséget személyesíti, éppúgy a héber Uriel is = fény, Isten világossága. Mivel mindkettő absztrakt fogalom, a korábbi hagadah-k jóformán semmit sem mondanak róla. Rafael a gyógyítás angyalának van rajzolva, s az isteni előrelátást személyesíti. Mithra alakjának a zsidó Mittron felel meg

Mint az előbbi, úgy az utóbbi is "hatalmas harcias hős" A Sandalfon nevű zsidó főangyal neve is két pehlevi főnévből származik. A parszi Ardvi-Sura = a zsidó Rediyao = a vizek, különösen az eső géniuszával. Úgy az Avesztában, mint a talmudi irodalomban igen számos helyen szerepel.

Daemonológia.
A parszi daevaknak a zsidó sed-ek felelnek meg. Csakhogy a zsidó sedek csak bizonyos alkalmakkor és bizonyos napokon és időben ártanak és sokkal kevésbé ártalmasak, majdnem tréfásak. Általában a zsidó daemonológia lépésről-lépésre követi a parszit:

a) A daevak sereget képeznek, a sedek is.
b) A daevak száma határtalan, a sedek többen vannak, mint az emberek.
c) A daevak részint a levegőben, részint a mocsarakban és vizekben élnek, a sedek éppúgy A daevak tisztátalanok, sedek is
d) A daevak székhelye észak, a sedeké a hagada szerint szintén észak, a legtökéletlenebb világrész felé esik.
e) A daevak és sedek különböző betegségek okozói.
f) Úgy a parszi, mint a zsidó daemonologia férfi és női daemonokat ismer.
g) A legtöbb daemon éjjel működik. Félreismerhetetlen hasonlósággal bír az avesztai Agramainyusszal a zsidó daemonológiában a Sátán. A Sátán = Sammael: 1. csábító, 2. vádló, 3. a fizikai élet elpusztítója, "leszáll csábítani, felszáll bevádolni és hatalmat vesz magának a lelket elvenni"; Agramainyus "igyekszik a jó teremtéseket önmagával barátságba, Ahurával ellenségeskedésbe hozni; a legrosszabb értelemben vett lény; a test megrontója, aki halállal van telve". Mindkettő azonosíttatik az őskígyóval. A jövőben mindketten megsemmisülnek. A zsidó Aeshmadai az avesztai Aeshmával azonos. Szerepkörük nemcsak a természetben uraló rombolás, hanem a varázslás is. Amint a zsidó népmonda Salamon királyt hozza a varázsló Aeshmadai-val kapcsolatba, éppúgy cselekszi ezt a parszi legenda Ahrimannal és Tahmuraffal:

1. Salamon és Tahmuraf hatalmas királyok;
2. korlátlan urai a dsineknek és daemonoknak;
3. mindketten legyőzik a daemonok fejét;
4. mindkettőt legyőzi és elnyeli a fődaemon, de mindketten kiszabadulnak.

Bushyancta = a héber Lilith. Az előbbi a parsziknál, utóbbi a zsidóknál a lustaság, az álom nőnemű daemona, aki különösen éjjel működik. Bushyanctat hosszú kezekkel, Lilithet hosszú, hullámos hajúnak írják A parszi néphit szerint a szörnyszülöttek a daevak művei. A zsidó Lilith-monda szerint ez Ádám első felesége volt és ezen frigyből származtak a sedek.

V. fejezet ⁵

GRAETZ: A ZSIDÓK EGYETEMES TÖRTÉNETE.     Tartalomhoz __↑

"A perzsa vallásfelfogás századokon át mélyreható befolyást gyakorolt a zsidóságra. Eredetileg azok a népek, melyeket a közös iráni névvel jelölünk és melyekhez a médek, a perzsák, a baktriaiak, a párthusok, a szkíták, az örmények és még mások is tartoztak, ugyanazt az istent imádták, mint a hinduk és ugyanazokat a vallási szokásokat követték, mint ezek. De egy időben, melyet ennek a vallásnak a hívei sem tudnak meghatározni, vallási felfogásukban mélyreható változás állott be. Ez a változás a médek ama papi nemzedékéből indult ki, melyet mágusoknak neveztek. Új vallásformájuk alapítójául magok az irániak Zarathusztra (Zoroaszter) nevű bölcsüket szerepeltetik."

E tanítás szerint, vagyis az aveszta törvénykönyve szerint: van egy magasabb isten, aki a világosságot foglalja magában: ez Ahura-Mazda (Ormoz), aki az eget és a földet teremtette, az emberi életet terjeszteni és megtartani igyekszik, és a tisztaságot és a becsületet táplálja. De ez az Isten nem mindenható, hanem van egy ellenséges vetélytársa, a sötétség istene. Angro- Mainyusz (Ahrimán), aki mindig a pusztításra törekszik. Az irániak Ahura-Mazda mellett több más isteni lényt is tételeztek föl, akiket imáikban segítségül hívtak. Mindenekelőtt Mitrát, a "tiszta legelők Napjának istenéé", kinek ezer füle és ezer szeme van. Továbbá még 'hat istenséget, az Amésza-Szpentákat, akik a legfőbb istenséggel egyesültek és vele együtt a hetes számot alkotják. E hét Amésza-Szpentához tartoznak: a tűz, a víz, Szpenta Armaiti Istennő, vagyis a Föld. Ezt a hármat tisztelték legjobban. Ezeken kívül a zend vallás még égi és földi szellemeket (angyalokat) is ismert, kiket jazátáknak (izedeknek) nevezett s akiknek száma sok százra rúgott. Legfőbb uruk és parancsolójuk Ahura-Mazda volt. A gonosz szellemek igen nagy számát képzelték, akik mind a pokol istenének alárendelnék.

Ebben a mágikus környezetben éltek a zsidók a perzsa uralom ideje alatt. A saját országukban élők, de még inkább a külföldön tartózkodók napról-napra hallottak a perzsa tanokról és törvényekről s a perzsa szokások folyton a szemük előtt voltak. Nem kerülhette el figyelmüket, hogy igen sok van ezekben, ami a saját törvényeikkel és szokásaikkal feltűnően megegyezik. Fogékonysága és eltanuló hajlandósága a judai és izraelita törzsnek mindig volt s utánzó ösztöne is, mely a látottakat átvenni és a maga lényébe olvasztani igyekezett. Ez az öröklött tulajdonság vitte rá egykor a népet, hogy az őt körülvevő és rajta uralkodó más népek bálványimádása előtt ajtót-kaput kitárjon s ugyanez a sajátsága tette hajlandóvá arra is, hogy a mágusság előtt megnyissa lénye legmélyét és azt oda behatolni engedje.

De ha a zsidóság saját istenképzetét érintetlenül akarta is megtartani, mégis öntudatlanul átvett néhány, a perzsa vallásból származó vélekedést és szokást, vagy legalábbis nem tartotta ezeket eléggé távol a zsidó vallástól. Azt hitték, Istent dicsőítik azáltal, ha az irániak mintája szerint melléje miriádnyi, az Úr akaratát végrehajtó szolgát rendelnek. Isten "követei", kiket a bibliai iratok küldötteknek neveznek, amivel különben embereket, különösen prófétákat is jelölnek, perzsa befolyás alatt külön egyéniséggel, határozott személyiséggel bíró égi lényekké alakultak át. Ezsaiás próféta szárnyas szeráfjainak ábrázolása után és az Ezékiel látomásában szereplő őrző és védő kerubok nyomán a képzelet ezeket az égi lényeket, az angyalokat szárnyakkal alkothatta meg, mert hiszen a jazátákat is szárnyakkal ábrázolták a perzsa festményeken. Az angyalok születési órája a szóferi időre esik. Úgy gondolták, hogy Isten trónja előtt megszámlálhatatlan csoportja áll az ilyen egyetlen intésre engedelmeskedő s minden parancsot végrehajtó lényeknek: "Ezerszer ezer szolgált Neki, és miriádszor miriád állott előtte". Az angyalokat, mint a perzsáknál, szent "őrök"-nek nevezték (Irin kadisin). Sőt külön neveket is kaptak: Micháel volt Izrael népének angyala, vagy mennyei fejedelme, akinek külön meg kell védelmeznie népét; Gabriel volt az erős; Rafaél betegségeket gyógyított; főangyalok voltak még Uriel, vagy Suriel, Matatóron és mások. Ahogy a képzelet a jazátákat angyalokká változtatta, nekik zsidó jelleget és héber nevet adott, akként lemásolta a dévákat is és otthonossá tette a zsidó eszmevilágban. Jób könyvének költészete egy drámai műben ama lények között, akik Isten tanácsában részt vesznek, egy érdemes alakot szerepeltet, a Sátánt, aki épp úgy, mint a földi törvényszékeken a vádló, a mennyei előtt is az emberek cselekedeteit és gondolatait - a legjámborabbakét és legigazságosabbakét is - meggyanúsítja, érdemüket kisebbíti, hogy ezáltal büntetéssel sújthassa, vagy legalább jutalmuktól fosztassa meg őket. Ezt az égi vádlót, akit Jób könyve nem is valóságos lény gyanánt és csupán csak mint éles szemű, szigorú bírálót ábrázol, alakította át a képzelet gonosz lénnyé, mely az embert rosszra csábítja, hogy azután bevádolhassa. Sátánból Angro-Mainyuszt csinált. Természetesen nem állította Isten mellé mint hatalmas vetélytársat, mert ehhez a zsidó istenfogalom igen magas volt. De az alak meg volt s a gonosz kísértő' iráni minta szerint mind hatalmasabb lett. Külön birodalmat kapott, a sötétség országát, amelyben Sátán a jónak ártalmára uralkodott. Ha már Sátán Angro-Mainyusz hasonlatosságára megvolt, démonokat és gonosz szellemeket is kellett melléje rendelni (Sédim, Mazikim, Maleaché chabala). Néhányat közülük egyénileg képzeltek el s az iráni déva-nevekhez hasonlóval ruháztak fel, így születtek Asmódáj és Számáel, akik a kínzó szellemek seregén uralkodtak. Egy halálangyalt is képzeltek (Malachha-mavet), aki csupa szem és aki emberek életére leselkedik, hogy azt elvehesse.

A képzelet eme alkotásai nemsokára uralkodtak a zsidókon és minden cselekedetükön, s ezáltal olyan szokások támadtak, melyek rokonsága a mágusi hittel le nem tagadható. Egyáltalában az iráni szokások példájára szigorították a tisztasági törvényeket. A levitikus tisztasági törvényeket, a templomra és áldozásra vonatkozólag, annyira kiterjesztették, hogy "'bármi távoli érintkezés valamely hullával tisztátalanság-számba ment. Lehetetlen itt fel nem ismerni az Aveszta tanításának irtózását mindentől, ami a halottal legtávolabb is érintkezésben volt. A szóferi idő szellemi vezéreinek jelszava: "Készítsetek kerítést a törvény köré és a közvetlen közelben élő Ahura-Mazda követők példája a tisztasági törvényeket illetőleg új elemekkel termékenyítették meg a zsidóságot, amely elemek következetes fejlődéssel utóbb csaknem fölismerhetetlenné tették az eredetit és ősit".

VI. FEJEZET ⁶

RENAN: IRÁNI KÖLCSÖNZÉSEK. AZ ANGYALOKRÓL SZÓLÓ TAN.    Tartalomhoz __↑

Izrael szelleme tétlenül szunnyadt. Abban az időben, mikor a leghatalmasabb volt Babilóniában, minden kívülről, jövő befolyás elől elzárkózott. Számára a chaldeai vallás túlságos alantas, a chaldeai tudomány meg túlságos magas volt.

A zsidóság leginkább Perzsia felől befolyásoltatta magát. Ez a behatás túlélte még a perzsa birodalom megdőltét is. Perzsia az V és VI. században (Kr. e.) élte át történelmének legfontosabb vallási átalakulását. A médiai mágusok alatt már a VI. században egy igen magasztos erkölcsi és nemzeti tan terjedt el. Kyros utóda alatt ez a tan oly irattá sűrűsödik, amelyben minden igazság eredete egy ősrégi tanítómesterrel, Zardusttal kapcsoltatik össze.

Alapjában véve a perzsa erkölcsök, szokások sokkal inkább megfeleltek a zsidókénak, mint ez később volt a görögöknél, rómaiaknál, vagy éppen a nyugatiaknál. A jámbor regény összes hősei: Nehemias, Serabbabel, Dániel, sőt bizonyos fokig Esra is, karrierjüket a perzsa udvarnál kezdik, mint apródok.

A zsidókra a legerősebb benyomást a perzsa kultusz amsaspandjai, izedjei és femverjei tették. A régi héber angyalok-tana rendkívül egyszerű volt. Csak névtelen istenfiakat ismert, akik számtalan rajokban vették körül az örökkévalót, bizonyos mértékben mint állandóan termékeny virágzásai az isteni gondolatnak. Ezen istenfiak egyike az ő hírnöke, vagy futár-ja (Jahve Maleakja, vagy Elohim Maleakja); egy másik az a gúnyolódó, Satan, a teremtés kritizálója, aki az örökkévalót elmésségeivel olykor mulattatja. Az örökkévalóval a legszorosabb kapcsolatban az istenfiak művének csak harmóniáját látják. Ők mindent szépnek és jónak látnak, és hiszen így van igazuk - ezek az első optimisták. A Sátán ellenben olykor-olykor megzavarja ezt a szép boldogságot, mikor nem tagadja meg magától azt az örömet, hogy figyelmeztessen a teremtés gyenge oldalaira s nevezetesen a jámbor emberek erényeit, amelyekre az örökkévaló különösen büszke, lekicsinyelje. Persze az örökkévaló megdönthetetlen érvekkel cáfolja meg őt és mindig igaza lesz kritizálójával szemben. Az égi udvar ezen egyszerű szervezete idővel bonyolultabb lett. Az új angyalok hatalma sokkal nagyobb, mint a régieké. Most már vannak égi lények, akiknek közbenjárása az ember számára Istennél hasznos lehet. A géniuszok közül a hét legszebb az örökkévaló trónusa előtt tartózkodik; más angyalok az emberi imádságot viszik az égbe s koronként a szent őröknek segédkeznek, miként Sanherib angyala cselekedte. Együtt küzdenek a Makkabäusokkal, páni félelmet terjesztenek az ellenséges sereg sorai között és csodát csodára cselekszenek a jámborok javára. Látjuk, hogy az őrangyalban való hit, melyet a kereszténység oly készségesen elterjesztett, már akkor meg volt csírájában. A jó angyalokban való hithez csatlakozott a gonosz démonok létezésében való, akiknek gonosz befolyása a természetben gyakran érvényesült. Ez alatt nyilván a perzsa diveket gondolták. Sivatagokban, romok között s elhagyott házakban laknak.

Aesma-Daewa (Asmodeus) különösen mint sóvár démon volt ismeretes. A Jézus korában oly fontos megszállottakban való hit is már ezen, a viszonyokhoz képest régi időkben látszik felbukkanni, ennek dacára azonban nem látjuk, hogy Jézus előtt valamilyen ördögűzés fellépett volna.

A bukott angyalok mítosziról sem találunk Krisztus kora előtt semmi biztos nyomot. Ezek oly ideák, melyek az első keresztény iratokban (nevezetesen szent Juda valódi zsidó levelében ) oly sok helyet foglalnak majd el, hogy az ember afelé a hit felé hajlik, hogy a zsidó fantázia már Jézus előtt megkísérelte a gonoszt azon angyalok lázadásával megmagyarázni, akik a földre sújtattak le és azt a bűnnel mérgezték meg. Egyike ez ezen régi idők ama mítoszainak, amelyek legközvetlenebbül a perzsák által inspiráltattak. Az értelmesek (a sadduceusok) védekeztek ugyan ezen exotikumok ellen, azonban a nép maradt erősebb s magának az újszülött kereszténység tisztaságának is ezen mesék által kellett beszennyeződnie. Ma bizonyára sajnáljuk ezt, de ki tudja, hogy vajon enélkül egyáltalában megszületett volna-e.

VII. FEJEZET ⁷

EPIPHAMUS: A SEMITIZMUS ÉS A SZKÍTIZMUS    Tartalomhoz __↑

Témánk szempontjából célkitűzésünk első feladata annak megmutatása és kifejtése, amiben a sémi szellem és ennek ellenében az úgynevezett szkítizmus különbözött, utóbbinak komolyabb értékére hívom fel a figyelmet.

Ez okból Epiphanius egyházatyának a "Contra Haereses' c. műve bevezetéseként nyújtott sorokat kell megismernünk, ahol is a Kr. u. 4. század végén, a hunoknak Európában való szereplése idején élt egyházatya a következőket mondja:

"És elült az özönvíz és csak Noe meg házanépe maradt meg a világ maradékául. Nem volt pediglen még különböző vélemény, nem széthúzó nemzet, nem az eretnek név, sem bálványimádás. Akkor viszont minden egyes ember a saját felfogása szerint folytatta (életét). Mert sehol sem volt egységes törvény, mivelhogy ki-ki saját maga volt törvény a maga számára s a saját felfogása szerint járt el (amint az apostolnál nemcsak a barbarizmus szokása, hanem más felekezeteké is, így szól ugyanis: "Mert a Jézus Krisztusban már nincs barbár, és nincs szkíta, sem görög se zsidó".) A kor elnevezése volt akkor tíz nemzedéken át a barbarizmus. Mikor pedig az özönvíz után megpihent Noé bárkája az Ararát hegységben, az armeniaiak és cardyaiak földének közepén, a Lubar nevű hegyen, itt keletkezett az első emberi lakás az özönvíz után. És Noé próféta ott ültetett szőlőtőkét és lett a hely lakója. Születtek pedig fiainak (mert ő maga többé nem nemzett) fiai és e fiúk fiainak fiai az ötödik nemzedékig, 659 évig, Semen kívül. Beszédem sora szerint pedig ez egy fiúnak nemzedékrendjét adom elő. Tehát Sem nemzette Arphaxadot, Arphaxad Cenat, Cena Halat, Hala a jámbor és vallásos Hebert, Heber Phaleget. És semmi sem volt a földön eretnekség, sem más és más vélemény, hanem az emberek csupán egy hitűek és egy nyelvűeknek hívattak. Volt pedig csak istentelenség és istenfélelem, természeti törvény és valamennyiüknek az egy akaratú természet szerint való szándéka, sem az (igaz) ismerettől, sem az írók könyvei nyomán való eltévelyedés és széthúzás, sem judaizmus, sem más valami eretnekség. Hanem amilyen most az a hit, amely már a szent katholikus anyaszentegyházban él, amely kezdettől fogva volt és később ismét kinyilatkoztatott.

Midőn tehát az özönvíz utáni ötödik nemzedékben az emberek már megsokszorozódtak, Noé három fiától, a fiak ivadékai útján számra nézve hetvenkét fejedelem és főember eredett a világon. Midőn pedig kiterjeszkedének és tovább haladtak előre a Lubar hegyétől s Arménia határából, azaz az Ararat vidékéről, megállottak Senaar mezején, amelyet okosan választottak volt ki. Fekszik pedig Senaar mezeje most perzsa vidéken, amely hajdan Asszíria volt. Itt egyesülvén, közös tervet készítenek egymás között torony és város építésére. Mivel azonban az európai vidékről Ázsiába fordultak le, a vidék elnevezése után mindnyájan szkítáknak neveztettek el. Emelnek azért tornyot és építik Babilont s Isten nem találta tetszését az ő esztelen munkájukban, mert szétszórta és megosztotta az ő nyelvüket s az egyből 72-re osztotta szét, az akkor talált férfiak száma szerint. Innen meropoknak is hívták ezeket szavuk megoszlása miatt. És a tornyot is ledöntötte (Isten) szélvihar által. Szétoszlottak tehát az egész földön jobbra és balra. Részint visszatértek oda, ahonnan elindultak, részint tovább nyomultak előre kelet felé. Mások viszont Líbiát foglalták el, aminthogy is ha valaki ezekről meg akar bizonyosodni, rá is akad valóban azokra, hogyan vonultak külön az egyes házakba, amint osztályrészt nyertek. Így Misacem egyiptomi osztályrészt vett, Chus Etiópiát, Psus aexiomatiai részeket, Regma és Saba a gammák vidéke felé eső részeket.

Heber és Phaleg, meg a toronyépítés és a vízözön utáni első város építése között, az építkezés alatt a tanácskozási elsőbbséget az egyesülésre és uralomra vonatkozólag egyébként Nebróth kapja.

Ugyanis Nebróth kormányoz, az aethiop Chus fia, tőle született Assur. Ennek országa Orechben volt és Arphalban és Chalamiában, építette Thirast is, Thobelt is, meg Lobont az asszírok vidékén. A görögök azt mondják, hogy ez Zoroaster, aki tovább hatolván előre a keleti vidékekre, Bactrában telepedett meg. Innen oszlott szét a földön a baj. Mert ez volt feltalálója a gonosz tannak, az asztrológiának, meg mágiának, amint némelyek ezt Zoroasterről megírják. Azonban a dologban az az igazság, hogy ez magának (E sorok írója, Epiphanius püspök, zsidó szülők gyermeke volt.) Nebróth ( Nimród) gigasnak kora volt s ők ketten időben nem nagyon messze állnak egymástól, Nebróth és Zoroaster. Phaleg pedig nemzette Rhagant, Rhagan Seruchot, amelyet ingerlésnek lehet magyarázni. És megkezdődött az emberek között a bálványimádás és graecizmus, amint ezt a reánk jutott ismeret tudja. Az emberi ész pedig még nem gondolt ki önmagában jóság helyett gonoszságot kő és fametszetekben, meg arany, ezüst, vagy más anyagból csinált szobrokban, hanem csupán színezett képmások által és szabad megítélése s a józan ész tehetsége révén.

Seruchnak Nachor nevű fia születik, Nachor viszont nemzi Tharrat. Ettől fogva kezdenek keletkezni Tharra munkálkodása révén sárból egyéni művészettel készült szobrok. Az ez irányú tevékenység pedig tartott 20 nemzedéken át máig, 3332 évig. És sohasem halt meg a régebbi emberek közül fiú atyjánál korábban, hanem az atyák fiaik előtt végezvén be életüket, fiaikat hagyták hátra utódaiknak. És ne beszéljen senki Ábelról, mert nem a maga halálával halt meg, hanem Tharra saját ravaszságából hazugul állította oda Isten vetélytársának és ennek bosszújaként szenvedett el hasonlót ehhez, amit cselekedett, amennyiben saját fia által hivatott ki vetélkedésre. Ezért jegyzi meg csodálkozva a Szentírás, mikor ezt mondja: "És Arran meghalt atyja, Tharra szeme láttára a maga szülőföldjén". Eme (Tharráig) tartott a bizonyos szkíta utódlás és (szkítizmus) elnevezés. Még nem keletkezett semmilyen eretnekség, még nem találtak fel semmi mást, mint egyedül a paráználkodást és a szobrok kitervelését. És ezután tették meg istenekké a bajhozó tyrannusokat és a világ képét megábrázoló varázslókat, tisztelvén emléküket s csak sokkal később Satumust, meg Juppitert, Rheát és Junót és később másokat. Viszont a szkíták közül a sauromaták Acinacest imádták, meg Odrysust, a thrákok ősatyját, akitől a phxygek nemzete származik s innen neveztetnek a thrákok is Tharra nevéről, aki a torony építése alatt fogantatott. Ezen a bűnön kezdődve haladt előre és fajult el az egész kor a föntebb mondott időig, utait később bemocskolva. Ettől kezdve keletkeztek írók és történetírók, az egyiptomiak meséken csüggő népe tévedésének hatása alatt összegyűjtvén azokat. Minden bizonnyal innen kezdve találták ki a méregkeverést és mágiát".

Epiphanius idézett munkája más helyén a következőket mondja még: "Jákób negyedik fia Judás, róla nevezik a zsidókat, akik Juda törzse révén jutottak e névhez, aki az istenfélők nemzetségéből való volt.

Ádámtól Noéig barbarizmus. Noétól a (babiloni) toronyig és Seruchig, két nemzedék múltán a szkíta babonaság s azután a torony (építésétől), meg Seruchtól és Aramtól Ábrahámig graecizmus. Ettől és a kegyesség gyakorlásában magával Ábrahámmal szövetségben álló utódoktól kezdve, az ő magvából való öröklés szerint, azaz Judától a judaizmus. Erre bizonyságot nyújt nekem a szentlélekkel teljes és Istennek szent apostola, Pál, mikor így szól: "A Jézus Krisztusban nincs barbár, nincs szkíta, nincs görög, se zsidó, hanem új teremtmény". Mert mikor kezdettől fogva teremtetett a teremtmény és új volt, semmi más neve nem volt. Ezzel megegyezik ismét az, amit más helyen mond (Pál): "Hálával tartozom a görögöknek és barbároknak, a bölcseknek és együgyűeknek", ahol bölcseknek a zsidókat nevezi, együgyűeknek pedig a szkítákat és úgy mondja: "hálával tartozom".

Epiphanius tehát négy korszakot különböztet meg a messze ókorban, mely korszakoknak a Noétól a babiloni toronyépítésig terjedő szakaszában a szkítizmust emeli ki. Ezek után következik csak a judaizmus. Fontosak azután Pál szavai, aki Jézus idejében szól így: "A Jézus Krisztusban nincs azután már barbár, nincs szkíta, nincs görög, sem zsidó, hanem csak az új teremtmény".

Pált utánozva, még egy jelentős mondásra hívja fel figyelmünket Epiphanius egyházatya, amikor az együgyű jelzőt a szkítákra alkalmazottnak állítja, úgy, hogy Jézus eme szavával: "boldogok az együgyűek", úgy látszik, az övéit jutalmazta csendes életük és kitartó hűségükért. Még másról is van szó Epiphanius előbb bemutatott (I. I. p. 2.) néhány sorában éspedig, mikor ezt mondja: "és meghalt Arran (Hárán), az ő atyja, Tharra (Tháré) szeme láttára szülőföldjén..." és eme fontos szavakkal folytatja: "Eme (Tharraig) tartott (egyfolytában) a bizonyos szkítautódlás és (szkítizmus) elnevezés".

Henne-am-Rhyn kissé bővebbre fogott idézett szövegéből látni fogjuk, hogyan iktatta be a zsidóság a maga családfájaként a szám- és sorrendileg azonos avesztai családfát, amelynek második csoportja végződik az itt emutett Tháré, illetve Ábrahámmal.

Ezek szerint Ábrahámmal (kb. Kr. e. 2000 körül) kezdődik a tulajdonképpeni judaizmus elindulása. Az a szellem viszont, amelyet Ábrahám a két-folyamköz, éspedig a Tigris és Eufrates közéről plántált át, illetve vitt ki magával Harranba és innen Palesztinába, indiai forrásmunkák, különösen az őshagyományok gyűjteményét képező Puránák szerint az ősi suméroktól, a Tigris és Eufrates folyam közére települt "sumali" (sumér) néptől erednek, amelynek testvérága az Amerikába vetődött "maya" csoport és az India délibb síkságaira lehúzódott "dravidák", mindannyinak őshazája pedig, t. i. Indiában való megtelepülésük előtt, a Kaspi-tenger; délkeleti részén, az Oxus régi folyása mentén, a Kaspi-tengerbe szakadó delta-vidékén Hyrkania volt, amely területet az 1932. évben a svéd Arne expedíciónak sikerült feltárnia, igazolva a Puránák régi adatait és azt, hogy amit a sémi nép akár Ábrahám idején, akár 150 évig tartó babiloni fogsága idején magába szívott, az nem az ő kultúrája volt és ha valamihez, úgy ehhez a kultúrához volt legkevesebb köze a sémi zsidóságnak.

VIII. FEJEZET 8

A SEMITIZMUS AZ ÓTESTAMENTUM ALAPJÁN    Tartalomhoz __↑

A zsidóság ízig-vérig kereskedő nép s mint ilyen, ősidőktől fogva jegyzett és írt. Mi sem volt természetesebb ezek szerint, minthogy babilóniai fogsága helyén, az egyiptomi vallásos élmények felszívása után magukba gyűjtik az ősi babilóniai vallásos gondolkodást, majd a babiloni fogság idején a Cyrus perzsa király által a babiloni vallás helyébe akkor bevezetett zarathustraizmus gondolatvilágát és mint az írásmesterség népe, gyűjtve jegyeztek és jegyezve gyűjtöttek s rövid 150 esztendő alatt elkészült az Ótestamentum mai tartalmának java-hányada.

Ezalatt a Satmáriába telepített Kutha-beli idegen, valamint a szomszédságukba, Galileába telepített szkíta csoport a maga Istenétől megjelölt életútját járja, nyáját terelve, vezetve legeltet és halászgat is, szűkös élelmét biztosítandó. A szkíta faj a zsidóság között sohase juthatott vezérszerephez, annál inkább nem uralomhoz. Egyetlen lehetőségük volt a sohase szünetelő zsidó túlkapásokkal szemben, a maguk fölötti fokozott önuralom, - másrészről az isteni sorvetés szerint megadással várakozni az alázatos lelkek ama jutalmára, melyet a közülük való "emberfia", Jézus, - a mindig csak kereskedő "ördögatya gyermekeivel" szemben számukra, talán egy örökkévalóság óta tartogatott.

De miért éppen e kicsiny és olyannyira megvetett csoportnál és miért éppen Galileában hirdettetett ki a népek üdvössége?

Ha az ókori világ kereskedelmi útvonalait jelző térképeket tanulmányozzuk, azt látjuk, hogy Kína és India s más ázsiai népek gazdasági termékeiknek és más természetű produktumaiknak kicserélés céljából nyugat felé irányított karaván-szállítmányai azokon az utakon bonyolódtak le, melyeknek keresztezési központja a már említett ősi Bethsan városán, illetve a szkítáknak újból (Kr. e. 600 körül) itt történt megtelepülése óta Skythopolisnak ("Skythón-polis"), "szkíták-városá"-nak nevezett erőd-helyen vezetett keresztül, végződvén az út részben a közel tengerparton, Tyrusban és Jaffában (Joppe), avagy a távolabbi Egyiptom kikötővárosaiban.

Az egyik fontos kereskedelmi útvonal Kínából indult ki, Samarkandon keresztülvezetve, a sogdiai Bucharánál elágazott egy északi és egy déli irányba. Az északi vonal az Aral-tóba ömlő Oxus folyón át, a Kaspi-tenger északi és a Fekete-tenger keleti partja mentén haladva, visszakanyarodott a Kaspi-tenger déli részénél a délfelé haladó, Kínából kiinduló útvonalba. Ez a déli vonal azután Mesed, Ekbatana és Bagdadon át Szírián keresztül jut el Damaszkuszba és innen a tengerparti Tyrusba

és ugyancsak Damaszkuszból Kapermaum és Bethsanon (Skythopolis) keresztül a Földközi-tenger kikötőjébe, Jaffába (Joppe). A tyrusi, jaffai vonal tovább folytatódik aztán részben Arábia, másrészt Egyiptom felé.

Egy másik útvonal viszont Belső-Ázsia pusztáiról irányította a kereskedő világot a régi Tanais (Don) mentén, a kimmeri Boszporuszon át a bizánci Boszporuszhoz (ma Konstantinápoly) és innen a kisázsiai partok közelében, a Ciprus sziget fölött Tarzus közeli vidékét érintve, át Antiochiába, innen azután Fönícián keresztül Sidonon, Tyruson és Jaffán át ugyancsak Egyiptomba.

A harmadik, nem kevésbé fontos útvonal az, amelyik India Karacsi városából, Dél-Perzsia partja mentén, a Perzsa öbölben az Eufrates torkolatába vezetett és esetleg vízi úton, avagy a két folyam, és pedig a Tigris és Eufrates mellett haladva jutott el Babilóniába. Itt, ahol az alsó folyásnál a két folyó közelbe ér egymáshoz, fekszik a Tigris mellett Bagdad, alatta Kutha városa, ahonnan a samaritánusokat (kuthabelieket) telepítették át a palesztinai Galileába, Kutha várossal átellenben fekszik a régi híres Babilon városa. Itt haladt tovább a karavánul még mindig a két folyam közén, az Eufrates mellett fekvő Circesiumig, ahonnan az útvonal átkanyarodott egyfelől az előbb már megrajzolt antiochiai vonalba - Bagdadnál viszont a Kína felé vezető útvonalba, - másfelől ez a babiloni vonal itt, Circesiumnál tért át a damaszkuszi és tyrusi, illetve Damaszkusz, Kapernaum, Skythopolis, Nazareth, Jaffa és Egyiptom felé vivő fontos karavánútba.

Stambulból tengeri út is vitt Egyiptomba és Jaffából szárazföldi út az arab tengerhez, ahonnan viszont hajóközlekedés bonyolította le a forgalmat India felé.

De mit mond idevonatkozólag maga a zsidóság? Megint csak a "Zsidók történeté"-hez fordulunk adatokért annak megvilágítása céljából, hogy a zsidóság szerint is, ugyanúgy, mint Babiloniát, kereskedelmi lehetőségek miatt választotta települése helyévé a zsidóság e vidéket, már t. i. a közeli tengerparti Palesztinát, miért is éppen ezen erős kereskedelmi gócpontjukban kereste fel őket amaz isteni sorsvetés, amely az erősen anyagi érdekkörű, sátáninak mondott mentalitást, saját legerősebbnek hitt várerődjében támadta meg a maga maréknyi lelkes szkíta csapatával s győzedelmeskedett is általuk, úgy, ahogy azt az isteni sorvetés már jóelőre kijelölte, előirányozta.

A hivatkozott munka szavai ezek:

"Annak a jólétnek a következtében ugyanis, mely Tóbia fia, József idejében Judában elterjedt, a zsidók olyan helyeken igyekeztek letelepedni, melyek üzleti összeköttetések szempontjából előnyösek voltak. Így laktak zsidók Joppe és Akko tengerparti városokban is. A Földközi-tenger és a Hárfa-tó között elnyúló termékeny fennsíkon, melyet akkor Galiléának neveztek, szintén voltak zsidó bevándorlók. Ezt azonban nem Judeából származtak, hanem vagy közvetlenül babiloni községekből jöttek, vagy leszármazottjai voltak azoknak a zsidóknak, akiket a szeleucidák Szíriában telepítettek meg.

Ezeket a városokat csak Nagy Antiochus alatt népesíthették be a zsidók, mert ez a terület csupán a Jordán forrásánál nyert döntő győzelme által került állandó birtokába. Ő különben is babiloni és Euphrates-környéki zsidókat telepített országa nyugati tartományaiba. Mikor Lídia és Phrygia lázadó szellemet tanúsítottak, kétezer zsidó családot vitt Mezopotámiából és Babilonjából ezeknek a kisázsiai tartományoknak erődeibe, hogy a zsidók, kiknek hűségéről meg volt győződve, az őslakókkal szemben helyreállítsák az egyensúlyt. Sok szabadságot adott nekik, szántóföldet, szőlőt '' osztatott ki köztük és vallásuk szabad gyakorlását biztosította számukra. Ez a kétezer család volt nyílván Kisázsia első zsidó lakossága.

A Galileában letelepedett zsidók is valószínűleg Babilonjából származtak. Mert míg a judabeliek állandóan a héber nyelvet, kevés arameus elemmel keverten használták, addig a galileai zsidók csak arameusul vagy kaldeus nyelven beszéltek, azon a nyelven, amelyet előbbi lakóhelyükről hozhattak magukkal. Ha héberül szóltak, akkor is egészen más ki'' fejezéssel tették, mint a déli zsidók, különösen mélyen, vastagon ejtve a magánhangzókat, amely változást a kald nyelv okozta. Mert Babilon vidékét háromszáz évvel később hagyták el, mint a többi, nézeteik és szokásaik csak úgy különböztek a déli zsidókéitól, mint a nyelvük. A Jordánon túl is, Gileádban és Básánban is voltak megtelepült zsidók, délen az ammoniták országától kezdve, északon a Háuran határáig. Voltak tehát zsidók a Jordánon innen és a Jordánon túl, de csak úgy gyűlölték a pogányok a Jordánon innen, mint gyűlölték a Jordánon túl.

Arra, hogy a pogányokkal barátságos szomszédi viszonyba kerüljenek, semmi más alkalmas eszköz nem mutatkozott, mint az, hogy azok nyelvét, szokásait, életmódját elsajátítsák, azaz, hol külsőleg elgörögösödjenek."

Dél Babilónia Úr városa, a hold tisztelet kultuszának főhelye, ahonnan vallási ellentétek miatt kellett kiköltöznie a kevésszámú cselédséggel rendelkezett Ábrahámnak, az Eufrates régi árterületének jelentős kereskedelmi kikötővárosa lehetett s ezért is települt itt az a kereskedelmi érzékű népcsoport, amelynek egyik tagja a későbbi palesztinai kereskedelmi gócpontokat szemelte ki települése és uralma székhelyéül. Ábrahámról van szó, akivel kapcsolatban különben az Úr városában nem régen feltárt gazdag régészeti leletek semmiféle olyan támpontokat nem nyújtottak, melyek szerint bizonyosnak lenne vehető, hogy az Ótestamentum ezen őshazára vonatkozó adata reális értékű volna. A transkaspi két folyamköz, éspedig az Oxus vidéke is tud olyan hagyományról, mely szerint Ábrahám innen indult eredetileg el és Úr városban való tartózkodása csak átmeneti jellegű lett volna. Hivatkozhatunk egy Úr városában talált leletre, amely egy hárfának a fejét képezte, éspedig egy, a tövisbokorban fennakadt kecskebakot ábrázolva, amely, úgy látszik, kedves témája lehetett úgy a képző-, valamint az ének- és zeneművészetnek is.

Az Ábrahám-legendában ugyanez a bak szerepel, amikor fiát, Izsákot feláldozandó, éppen az oltárra helyezi az atya a legkedvesebbjét, az egyetlen gyermeket, miután a felesége, Sára tanácsára a pusztába száműzött másik fia, Izmael a zord vidéken, az atya hite szerint talán már el is veszhetett.

Mohammed próféta a maga kijelentéseinek történeti keretet, illetve előzményt nyújtandó, átvette az írásba foglalt Ótestamentum főbb történéseit, így az Ábrahámmal kapcsolatos történéseket is, ez esetben azzal a jellegzetes különbséggel, hogy Ábrahám nem kedvenc fiát, Izsákot, akarta feláldozni, hanem Sára irigy lelke tanácsától indíttatva éppen a másik anya, a szolgaleánytól, Kheturától, született Izmaelt jelölte ki áldozata tárgyául.

Azzal a területtel különben, amelyet a Bibliára támaszkodva Ábrahám és cselédsége kiindulópontjául jelölhettünk meg, szomszédos volt a Bagdadtól délebbre fekvő Kutha városa, ahonnan a Samáriába telepített úgynevezett kuthabeliek származtak el, miután az asszír fogságra hurcolt északi 10 zsidó törzs települési helye, így Samária és Galilea területe is teljesen lakatlan maradt.

A samáriai kuthabeliekkel még lesz találkozásunk, most csak megemlítem, hogy a kuthabeliek jellegzetes vallásában szemlélhetjük határozottabb körvonalait annak az ősi vonáskeretnek, amelyet a hagyomány a nagy vadász és hadvezető Nimród nevével köt egybe, lévén Nimród központi országa Elám és vidéke, amelyhez odatartozott Kutha is, - egyben ellentétét is megmutatva az Ábrahám-féle sabeizmusnak.

Igen jellegzetesek ebből a szempontból mérlegelve az Ábrahámmal kapcsolatos Nimród-legendák:

"A bölcsek beszélik el: Midőn Ábrahám a bálványképeket Tarah szemei előtt; kigúnyolta s azt mondotta róluk, hogy nincs bennük semmi állandóság, elfogta őt Tarah és Nimród elé vitte. Akkor így szólt Nimród: Miért vonakodsz az én istenemet imádni? Ábrahám mondotta: Melyik a te istened?

Nimród mondá: A tűz az én istenem. Ábrahám mondá: Van azonban itt egy, amelyik még erősebb, mint a tűz; íme a víz kioltja a tüzet. A király mondá: De mi a vizet is imádjuk. Ábrahám mondá: Én azonban tudok valamit, ami még erősebb, mint a víz; ezek a felhők, amelyek a vizet hordják magukban. Nimród mondá: De mi a felhőket is imádjuk. Ábrahám mondá: Mégis van még erősebb, mint a felhők. Ezek a szelek, amelyek a felhőket szétszórják. Nimród mondá: De a szeleket is imádjuk. Ábrahám mondá: Egyet találtam, ami még erősebb, mint a szél: ez a föld. Akkor így szólt Nimród: Meddig akarod még a felséget kigúnyolni? Én nem szolgálok senkinek, mint egyedül a tűznek és ha nem akarod a tüzet imádni, akkor bele foglak dobni. Ha van olyan istened, aki nagyobb, mint a tűz, úgy jöjjön és mentsen meg téged. Legott a mészkemencébe dobatta a király Ábrahámot. De az Úr leszállott és kimentette őt onnan belőle."

Mindez abból a szempontból is fontos, hogy meglássuk, mit vihetett magával innen Úr városából Ábrahám, amikor az Eufrates folyó mentén északabbra haladva, az Eufrates és Tigris folyók "két folyamköz" szűkülésénél az ugyancsak kereskedelmi gócpontként szereplő Harranba költözik, hogy azután innen továbbhaladva, Damaszkusz felől közelítse meg azt a földet, melynek előbb befogadott legeltető pásztorai lettek, hogy nem sokkal ez idők után, már mint e föld urai osszanak parancsokat.

E föld új urának, a semita Ábrahámnak és kísérő pásztorainak igaz jellemképét megalkotandó, kezdjük el a tervbe vett néhány ótestamentumi szemelvény bemutatását attól az időtől, amikor Ábrahám feleségével, talán néhány pásztorával és állatjaival Egyiptom határaira érkezik.

"És lőn, mikor Ábrahám közel vala, hogy bemenjen Egyiptomba, mondó feleségének, Sárának: Íme, tudom, hogy szép ábrázatú asszony vagy Azért, mikor meglátnak téged az egyiptomiak, majd azt mondják: felesége ez; és engem megölnek, téged pedig életben tartanak. Mondd azért, kérlek, hogy húgom vagy; hogy jól legyen dolgom miattad, s életben maradjak te éretted. És lőn, mikor Ábrahám Egyiptomba érkezék, láták az egyiptomiak az asszonyt, hogy az nagyon szép. Mikor megláták őt a Fáraó főemberei, magasztalták a Fáraó előtt és elvivék az asszonyt a Fáraó udvarába. És jól tőn érette Ábrahámmal, és valónak juhai, ökrei, szamarai, szolgálói, nőstényszamarai és tevéi. De megveré az Úr Fáraót és az ő házát nagy csapásokkal, Sáráért, Ábrahám feleségéért."

Ábrahámmal kapcsolatban még egy ugyanilyen elgondolású esetet mond el az Ótestamentum, éspedig:

"És elköltözék onnan Ábrahám a déli tartományba, és letelepedék Kádes és Sur között, és tartózkodék Dérárban. És mondá Ábrahám Sáráról, az ő feleségéről: Én húgom ő. Elküldte azért Abimélek, Dérárnak királya, és elviteté Sárát. De Isten Abimélekhez jöve éjjeli álomban, és mondá neki: Íme meghalsz az asszonyért, akit elvettél, holott férjnél van. Abimélek pedig nem illette vala őt, és mondá: Uram, az ártatlan népet is megölöd- é? Avagy nem ő mondotta-é nékem: Én húgom ő; s ez is azt mondotta: az én bátyám ő. Szívem ártatlanságában, és kezeim tisztaságában cselekedtem ezt. És monda Isten néki álomban: Én is tudom, hogy szívednek ártatlanságában mívelted ezt, azért tartóztattalak én is, hogy ne vétkezzél ellenem, azért nem engedtem, hogy illessed azt. Mostan azért add vissza az embernek az ő feleségét, mert próféta ő: és imádkozik te éretted, és élsz; hogyha pedig vissza nem adod, tudd meg, hogy halállal halsz meg te, és minden hozzád tartozó. Felkele azért Abimélek reggel és előhívatá minden szolgáját, s fülük hallatára mindezeket elbeszélé és az emberek igen megfélemlének. És hívatá Abimélek Ábrahámot, és mondá neki: Mit cselekedtél mivelünk? És mit vétettem te ellened, hogy én reám és az én országomra ilyen nagy bűnt hoztál? Amiket cselekedni nem szabad, olyan dolgokat cselekedtél ellenem. És mondta Abimélek Ábrahámnak: Mit láttál, hogy ezt a dolgot cselekedted? Felele Ábrahám: Bizony azt gondoltam: nincsen istenfélelem e helyen és megölnek engem az én feleségemért. De valósággal húgom is, az én atyámnak leánya ő, csakhogy nem az én anyámnak leánya ő; és így lőn feleségemmé. És lőn, hogy amikor kibujdostata engem az Isten az én atyámnak házából, azt mondám néki: Ilyen kegyességet cselekedjél én velem, mindenütt valahová megyünk, azt mondjad én felőlem: én bátyám ez. Akkor Abimélek vett juhokat, ökröket, szolgákat és szolgálókat, és adá Ábrahámnak és visszaadá néki Sárát is, az ő feleségét. És monda Abimélek: Íme előtted van az én országom, ahol te néked jónak tetszik, ott lakjál. Sárának pedig mondta: Íme ezer ezüst pénzt adtam a te bátyádnak, íme az neked a szemek befedezője mindazok előtt, akik veled vannak; és így mindenképpen igazolva vagy. Könyörge azért Ábrahám az Istennek, és meggyógyítá Isten Abiméleket, és az ő feleségét és az ő szolgálóit, és szülének. Mert az Úr bezárta vala az Abimélek házanépének méhét, Sáráért az Ábrahám feleségéért."

És mi történik Rebekával kapcsolatban? Mit mond Abimélek király Izsáknak, Ábrahám fiának?

Ugyanis, mikor Izsák és Rebeka együttesen megrendezték ama, szinte színpadi jelenetet, amely a király előtt volt hivatva az Izsák és Rebeka között fennálló férji és feleségi viszonyukat feltárni, a király ezt látva, méltatlankodó szavakra fakadt. Olvassuk a szöveget:

"Lakozék azért Izsák Gérárban. És mikor annak a helynek lakosai az ő felesége felől kérdezősködének, azt mondja vala: én húgom ő. Mert fél vala azt mondani: én feleségem, gondolván: nehogy megöljenek engem e helynek lakosai Rebekáért, mivelhogy szép ábrázatú ő. És lőn idő múltával, hogy Abimélek, a Filiszteusok királya kitekintvén az ablakon, látá Izsákot enyelegni Rebekával, az ő feleségével. Kiálta azért Abimélek Izsáknak és monda: ímé bizony feleséged ő; hogyan mondhattad tehát, hogy húgom ő? És monda neki Izsák: Mert azt gondolám, netalán még meg kell halnom miatta. És monda Abimélek: Miért mívelted ezt mi velünk? Kevésbe múlt, hogy feleségeddel nem hált valaki a nép közül, és bűnt hoztál volna mireánk. Parancsola azért Abimélek mind az egész népnek, ezt mondván: Aki ezt az embert, vagy ennek feleségét illetendi, bizonnyal meg kell halnia. És vete Izsák azon a földön és lett neki ebben az esztendőben száz annyija, mert megáldó őt az Úr.

És gyarapodék az a férfiú, és elébb-elébb megy vala a gyarapodásban, mígnem igen naggyá lőn. És vala néki apró és öreg barma és sok cselédje s irigykedének reá a Filiszteusok. És mindazokat a kutakat, melyeket az ő atyjának szolgái Ábrahámnak, az ő atyjának idejében ástak vala, behányák a Filiszteusok, és betölték azokat földdel. És monda Abimélek Izsáknak: Menj el közülünk, mert sokkal hatalmasabbá lettél nálunknál."

A Mózes neve alatt szereplő, tulajdonképpen a babiloni fogságban szerkesztett történeti könyv Ábrahám történetével foglalkozó szakaszainak néhány, esemény szerint összefüggő mondatát mutattam be annak jellemzéséül, hogy akár a valóság, akár egy költött legenda költői elmondásáról van szó, mindenképpen igen jellegzetes etikai megvilágításban látjuk az ősatya, Ábrahám, közelebbről a zsidóság gondolkodását, mely szerint a vagyonszerzés főszempontjának alárendelik az etikai világot.

Ábrahám félti feleségét a szöveg szerint pogány gondolkodású Fáraóval szemben. Azonban ez csak megjátszott féltés volt, ugyanis a Fáraó előtt felfedetvén az igazi helyzetet, a Fáraó bőséges jutalommal bocsátja el Ábrahámot, amit Ábrahám nemcsak nem utasít vissza, hanem ugyanezt a bevált módszert még egyszer végigjátssza Abimélek királlyal szemben is, miután Egyiptomból visszaköltözve Abimélek kánaáni fejedelem körébe került ő és Sára, a felesége.

De nem volt elég ezt kétszer végigjátszani, harmadszor Ábrahám fia, Izsák játssza végig ugyanezt ugyancsak Abimélekkel szemben.

Tehát háromszor egymás után, és pedig igen rövid időközön belül és mind a háromszor a maguk javára hajló jelentős anyagi eredménnyel. De azt kérdezzük, hogy vajon volt-e mitől tartania Ábrahámnak és ugyanúgy Izsáknak?

Az elénk tárt szöveg figyelmesebb olvasgatása után elsősorban is a Fáraó tisztább jelleme tűnik elénk, aki, amikor Ábrahám az ő felesége, Sára birtoklása miatt a Fáraót szinte fenyegetve vonta kérdőre, ez a következő okos és becsületes gondolkodású kijelentést tette Ábrahámmal szemben. "hívatá ezért a Fáraó Ábrahámot és monda: Miért mívelted ezt velem? Miért nem mondottad meg én nekem, hogy ez néked feleséged? Miért mondottad: húgom ő; azért vevém magamnak feleségül. Most már ímhol a te feleséged, vedd magadhoz és menj el. És parancsola felőle a Fáraó némely embereknek, akik elbocsátók őket és az ő feleségét, és mindenét, amije vala".

És mit mondott vajon Abimélek Ábrahámnak? A szóbanforgó ótestamentumi irat szerint ő is, a Fáraóhoz hasonlóan, becsületes jelleműnek mutatkozik. A válasz ugyanaz, mint a Fáraóé:

"Mostan azért esküdj meg énnékem az Istenre itt, hogy sem én ellenem, sem fiam, sem unokáim ellen álnokságot nem cselekszel, hanem azzal a szeretettel, amellyel én te irántad viseltettem, viseltetel te is én irántam és az ország iránt, amelyben jövevény voltál."

Tehát megismerve a három főhős jellemét, Ábrahámnak, hasonlóképpen Izsáknak, nem volt semmi kényszerítő okuk a megjátszott, igazán csak anyagi érdek fűtötte cselekedet elkövetésére. De hát a szövegíró azzal a zsidó mentalitással számolt, amely hasonló körülmények között mindenesetre másképpen cselekedett volna, semmi esetre sem úgy, amiképpen a Fáraó és Abimélek király igen jellemesen cselekedtek. Megmutatásul viszont, hogy hasonló esetben hogyan járt volna el a zsidó lelkület, csupán Dávid esetére hivatkozom, aki mindjárt uralkodása elején, hogy hozzájusson a zsidó zsoldban harcoló hettiták hadvezérének, Uriásnak, ugyancsak hettita vérű, csinos külsejű feleségéhez, a Biblia szavai szerint kiadja parancsban, hogy a harc hevében fussanak el Uriás mellől, hogy így pusztuljon el az ellenség keze által.

"Meghallá Uriásnak felesége, hogy meghalt Uriás, az ő férje, és siratá az ő férjét. És mikor a gyászolásnak ideje eltelt, érette külde Dávid és házába viteté őt és lőn néki felesége, és szüle néki egy fiat. De ez a dolog, amelyet Dávid cselekedett, nem tetszék az Úrnak."

A szkíta alap-becsület: a felebaráti szeretet és a vendégbarátság volt. Ezzel szemben a vendéglátással való csúnya visszaélés egyik jellemző példáját ismerjük meg a zsidóság egyiptomi tartózkodása idejéből. A szomszédságba települt zsidók lehetőségig kihasználták az Egyiptom felett gyakorolt idegen (hyksos) uralmat, ugyanis a zavarosban könnyebben gondolták jó elhelyezkedésüket biztosítani és örökre szólónak is hitték megtelepedésüket s ugyanúgy boldogulásukat. De amikor a hyksos uralom összeomlott, amelyet így tovább kihasználni már nem tudott a zsidóság s az itt elszaporodó zsidóság mindenképpen terhére is kezdett válni az új egyiptomi kormánynak és valószínűleg felrótták a közelmúlt bűneit is nekik, a zsidók Mózes vezérlete alatt elhatározták a birodalomból való megszökésüket. Azt hiszem, akkor sem lehetett ez másképpen, mint ma. Egyetlen állam kormánya sem venné zokon, ha országa zsidósága megszökne országából. Csak egy dolgot nehezményeznének csupán, ha államvagyonnal és más értékekkel megrakodva gondolnák elhagyni az ország területét. Mely esetben ez már üldözendő bűncselekedetté válna.

Amikor a Fáraó amaz előttünk érthetetlennek látszó cselekedetét akarjuk megérteni, hogy amennyiben a zsidóság már olyannyira terhére vált az egyiptomi kormánynak, miért csak a tizedik csapás után engedte ki őket, amely csapások különben a babiloni hasonló átoksújtási módoknak az irodalmi feldolgozásai, és miért akarta mindenáron visszahozni őket, hisz hasznot nem hajtottak, az újszülött fiúgyermekek nem maradhattak életben, tehát semmiképpen sem voltak Egyiptomban szívesen látott vendégek: a feleletet megkapjuk erre is, ha kellő figyelemmel lapozzuk az Ótestamentum Mózesnek tulajdonított történeti könyvének egyik ide vonatkozó részét. A különben nevezetes hely, mely hasonló beállításban a világ vallásos irodalmában egyedüli, Isten buzdító szavára hivatkozik, az akkori kialakuló zsidó lelkületre különösen mély homályt vetve. Mózes II 3, 21-22.

"És kedvességet adok e népnek az egyiptomiak előtt; ha elfuttok, nem vonultok el üresen, hanem kérjen magának az asszony a szomszédjától és lakótársától ezüst és arany házieszközöket és ruházatot és rakjátok fiaitokra és leányaitokra és raboljátok ki az egyiptomiakat." "Szólj szerte azért a nép fülébe titkon, hogy kérjen el minden egyes szomszédjától ezüst és arany házi holmit és edényt és ruházatot. Az Úr viszont megadta népének a kedvességet az egyiptomiak előtt s (ezek) kölcsönadák nekik."

"Izrael fiai pedig akként cselekedének, amint összebeszélt velük Mózes és kértek az egyiptomiaktól ezüst és arany házi felszerelést és ruházatot. Az Úr pedig megadta a kedvességet népének az egyiptomiak előtt és (ezek) kölcsönöztek nekik és így kifosztották az egyiptomiakat."

Tehát megoldódik a rejtély. Nem a zsidóság kivonulását akarta a Fáraó lehetetlenné tenni akkor, amikor az írás szerint a Vörös-tenger mocsárkiöntéseinek gázlóin át hadseregével indult utánuk, - hanem az úgynevezett "valuta"-érték, éspedig a nagy ünnepre hivatkozással kölcsönkért ezüst- és aranyedények visszaszerzése végett üldözte őket.

Hogy ez az így elrablott érték mennyi lehetett, erre is megkapjuk a feleletet, ha számba vesszük azt a templomi arany- és ezüst-edénykészletet, amely Juda, illetve Jeruzsálem meghódításával mint templomi zsákmány a babiloni fogságba hurcolt zsidóság zsákmány vagyonaként a babiloni király kincstárába került. Amikor ugyanis Cyrus perzsa király engedélyt adott később a zsidóknak, hogy visszatérhetnek hazájukba és a templomot is újból felépíthetik, egyúttal visszakapják a templomi edényeket is, amelyeknek nagy száma indokolatlan maradna, ha nem az Egyiptomból magukkal hozott és a templomi kincstárnak juttatott arany- és ezüstedényekről lehetne szó.

"Így szól Cyrus, a perzsa király: Az Úr, a mennynek Istene a föld minden országait nékem adta, és ő parancsolta meg nékem, hogy építsek néki házat Jeruzsálemben, mely Judában van. Valaki azért ti köztetek az ő népe közül való, legyen vele az ő Istene, és menjen el Jeruzsálembe, mely Judában van, és építse az Úrnak, Izrael Istenének házát.

Cyrus király pedig előhozatá az Úr házának edényeit, melyeket Nabukodonozor hozatott vala el Jeruzsálemből s az ő Isteneinek házába helyezett vala; előhozatá ezeket Cyrus, a perzsák királya, Mithredáthes kincstartó kezeihez, aki is átszámoló azokat Sesbassárnak, Juda fejedelmének. És számuk ez vala: harminc arany medence, ezer ezüst medence, huszonkilenc kés, harminc arany pohár, négyszáztíz másrendbeli ézüst pohár, és ezer más edény. Minden arany és ezüst edényeknek száma ötezerernégyszáz. Mindezt magával vivé Sesbassár, mikor a foglyok kijövének Babilóniából Jeruzsálembe.

És átmérém nékik az ezüstöt és aranyat és az edényeket, a mi Istenünk házának ajándékait, amelyeket a király és tanácsosai és fejedelmei és minden Babilóniában élő Izraeliták ajándékozának. Kezükhöz mérék pedig hatszázötven talentom ezüstöt, száz talentumot érő ezüst edényeket és száz talentom aranyat. Húsz arany poharat, melyek ezer dárikot érnek vala, és két szép ragyogású rézedényt, melyek oly becsesek, mint az arany"

De lássunk egy más esetet! Sára, az ősanya meghal. Ahova eltemessék, Ábrahám 400 darab ezüstpénzért sírboltot vásárol, de vele kapja azután a környező földterületet is.

A becsületes lelkű hettita nép nem haszonleső érzületére igen jellemzők a következő ótestamentumi sorok:

"Felkele azután Ábrahám az ő halottja (Sára) elöl, és szóla a Khéth fiainak, mondván: Idegen és jövevény vagyok közöttetek: Adjatok nékem temetésre való örökséget ti nálatok, hadd temessem el az én halottamat én előlem. Felelének pedig a Kéth fiai Abrahámnak, mondván őnéki: Hallgass meg minket uram: Istentől való fejedelem vagy te mi közöttünk, a mi temetőhelyeink közül, amely legtisztességesebb, abba temesd el a te halottadat, közülünk senki sem tiltja meg tőled az ő temetőhelyét, hogy eltemethesd a te halottadat. És felkelti Ábrahám, és meghajtá magát a földnek népe előtt, a Khéth fiai előtt. És szóla ő velők, mondván: Ha azt akarjátok, hogy eltemessem az én halottamat én előlem, hallgassatok meg engemet, és esedezzetek én érettem Efron előtt, Czohár fia előtt. Hogy adja nékem Makpelá barlangját, mely az övé, mely az ő mezejének szélében van: igaz áron adja nékem azt, ti köztetek temetésre való örökségül. Efron pedig ül vala a Khéth fiai között. Felele azért Efron, a Kittesus, Ábrahámnak, a Khéth fiai között. Felele azért; Efron, a Khitteus, Ábrahámnak, a Khéth fiainak és mindazoknak hallatára, akik bemennek vala az ő városának kapuján, mondván: Nem úgy, Uram, hallgass meg engem: azt a mezőt néked adom, s a barlangot, mely abban van, azt is néked adom, népem fiainak (Mózes II. 12. 35-36. Esdrás I. 2-3. 7-I1.) szeme láttára adom azt néked, temesd el halottaidat. És meghajtá magát Ábrahám a földnek népe előtt. És szóla Efronhoz a föld népének hallatára, mondván: Ha mégis meghallgatnál engem! Megadom a mezőnek árát, fogadd el tőlem, azután eltemetem ott az én halottamat. És felele Efron Ábrahámnak, mondván néki: Uram! Hallgass meg engemet; négyszáz ezüst siklusos föld, micsoda az én köztem és te közötted? Csak temesd el a te halottadat. Engede azért Ábrahám Efronnak és odamérte Ábrahám Efronnak az ezüstöt, amelyet mondott vala a Khéth fiainak hallatára; kalmároknál kelendő négyszáz ezüst siklust!

Így lett Efronnak Makpelában levő mezeje, mely Mamré átellenében van, a mező a benne levő barlanggal, és minden a mezőben levő fa az egész határban köröskörül, Ábrahámnak birtoka, a Khéth fiainak, mindazoknak szeme előtt, akik az ő városának kapuján bemennek vala. Azután eltemeté Ábrahám az ő feleségét, Sárát a Makpelá mezejének barlangjaiba, Mamréval szemben. Ez Hebron a Kánaán földén. Így erősítették meg a mező és a benne lévő barlang Ábrahámnak temetésre való örökségül a Khéth fiaitól."

Tehát Ábrahám kifizette a barlang árát, éspedig abból az összegből, amit Sárával kapcsolatban, valósággal, mint fájdalomdíjat már magáénak vallhatott.

Ez az első vásárolt földterület, mely a hettita, illetve a volt hyksos birodalom középpontjában feküdt, gyorsan növekedett, mert Abimelek király nemsokára ezt kényszerült üzenni a vendégként befogadottaknak:

"És mondta Abimélek Izsáknak: Menj el közülünk, mert sokkal hatalmasabbá lettél nálunknál."

De lássuk végül a hadviselés módját is. Ide vonatkozólag egy ősi ének, Debora éneke, mely bizonnyal a fogsága előtti egyik írott tartozéka lehetett az Ótestamentumnak, a hiteles tanúság: "De az Izrael fiai azután is gonoszul cselekedének az Úrnak szemei előtt, mikor Ehud meghal. Azért adá őket az Úr Jábinnak, a Kánaán királyának kezébe, aki Hásorban uralkodott, seregének vezére pedig Sisera volt.

Hírül vivék pedig Siserának, hogy Bárák felvonult a Thábor hegyére. Egybegyűjté azért Sisera minden szekereit, a kilencszáz vasszekeret, és az egész népét, mely vele volt, a pogányok városából, Harósethből, a Kison patakjához. És monda Debora Báráknak: Kelj fel, most ez a nap az, amelyen kezedbe adja az Úr Siserát! Hisz maga az Úr vezet téged! És alájőve Bárák a Thábor hegyéről, és a tízezer ember ő utána. És megrettenté az Úr Siserát, minden szekereivel és táborával fegyvernek élivel Bárák előtt, annyira, hogy Sisera leugrott szekeréről, és gyalog futott. Sisera pedig gyalog futott Jáhelnek, a Keneus Héber feleségének sátoráig, mert béke volt Jábin között, Hásor királya között, és a Keneus Héber háznépe között. Ekkor Jáhel, a Héber felesége vevé a sátorszöget, és pörölyt vőn kezébe, és beméne ő hozzá halkan és beveré a szöget halántékába, úgy, hogy beszögeződék a földbe. Amaz pedig a nagy fáradtság miatt mélyen aludt vala és meghala. Így alázá meg Isten azon a napon Jábint, Kánaán királyát az Izrael fiai előtt. Az Izrael fiainak keze pedig mind jobban ránehezedik Jábinra, Kánaán királyára, mígnem kiirtják Jábint, Kánaán királyát."

"És mondanák a József fiai: Nem elegendő nékünk ez a hegy, a Kánaáneusoknak pedig, akik a völgyi síkon laknak, mindnek vasszekerük van; úgy azoknak, akik Béth-Seanban és mezővárosaiban, mint azoknak, akik a Jezréel völgyében vannak."

"Vala pedig az Úr Judával és kiűzé a hegység lakóit, de a völgy lakóit nem lehetett kiűzni, mert vasszekereik voltak. És nem űzte el Manassé a lakosokat, sem Béth-Seánból és annak mezővárosaiból, sem a Jibleámnak és mezővárosainak lakosait, sem Megiddónak és mezővárosainak lakosait. És a Kananeusnak tetszett ott lakni azon a földön. Ezek pedig a pogányok, akiket meghagyott az Úr, hogy azok által kísértse Izraelt, azokat, akik nem ismerték a Kánaánért való harcokat. Csak azért, hogy az Izrael fiainak nemzetségei megismerjék, hogy tanítsa őket hadakozásra, csak azokat, akik azelőtt ezt nem tudták."

"Így az Izrael fiai Kananeusok, Khitteusok, Emoreusok, Perizeusok, Khivveusok és Jebuzeusok között laknak. És azok leányait vették maguknak feleségül, a saját leányaikat pedig odaadták azok fiainak, és szolgálák azoknak isteneit. És gonoszul cselekedtek Izrael fiai az Úr szemei előtt, és elfelejtkezének az Úrról, az ő Istenükről, és a Baáloknak és Aseráknak szolgáltak. Ezért felgerjedett az Úrnak haragja az Izrael ellen és adá őket Kusán Risathaimnak, Mezopotámia királyának kezébe, és nyolc évig szolgáltak az Izrael fiai Kusán-Risathaimnak."

A közölt sorokból annyi bizonyosodik meg előttünk, hogy a zsidóság a harcászat területén nemcsak hogy teljesen járatlan volt, hanem jellemet sem tudott abba belevinni. A mi szempontunkból azért is fontos az egyik hivatkozott hely (Bírák I. 27.), mert rámutat arra, hogy Manassé a neki jutott galileai, "határmenti" területről, így Bethsan (a későbbi Skythopolis) erőd-város és ennek mezővárosaiból, így például a szomszéd Názáretból nem űzte el az idegen fajú lakosokat, a kananeusokat, hettitákat, akikkel azután igen elvegyültek a zsidók, úgy hogy az északi határterületeken mindig is az idegen fajta játszott szerepet, akkor különösebben, amikor az asszír fogságra elhurcolt zsidóság lakatlanul, illetve a nem zsidó földmívelői kezén hagyta vissza az említett északi területeket.

Nagy általánosságban íme bepillantást nyertünk a sémi nép egyik ágának, a zsidóságnak legbelsőbb lelkivilágába.

Velük szembe, lelki területen, a szkítaságot állította a sors, azt a népet, amely még a háborút is csupán a dicsőségért és nem a kincs utáni vágyból vezette, - amely nép a vizet és a vizek fejeit is, nem úgy, mint az egyiptomi, haszonért, hanem magáért az Isten gondos szeretetéért és az isteni természet szépségéért szerette és becsülte mindig.

IX. fejezet ⁹

AZ ÓTESTAMENTUMI KÖNYVEK KELETKEZÉSE    Tartalomhoz __↑

Az ótestamentumi könyvek íratási körülményeinek teljes feltárása ez alkalommal nem lehet feladatunk tárgya. Annyit azonban megállapíthatunk, hogy kevés kivétellel a babiloni fogság alatt, vagy az ezután következő időben irattak.

Csak éppen megmutatásul közlöm itt a Mózesnek tulajdonított, az ő neve alatt szereplő "Leviticus" néhány versének szövegezését. A bogházköi-i romokból Winkler ásatásai nyomán napvilágra került, hethita törvényeket tartalmazó irattöredékek arról tanúskodnak, hogy a mózesi törvények és a hethita törvénykönyv között lényeges korreláció áll fenn s ezt legszembetűnőbben mutatja például az alábbi két, az erkölcs elleni vétkezésre vonatkozó törvénycsoportnak a párhuzamba állítása:

"Az erkölcstelenség elleni rendeletek élén álló törvénycsoport után következik az erkölcsösség elleni vétkekről szóló törvénycsoport, pontosan abban a sorrendben, mint "Leviticus" könyvében (20. fej). A külső alak és tagolás megegyezésének ezen ténye egész biztosan nem lehet puszta véletlen! Ennek a tényleges viszonylagosságra kell visszavezethetőnek lennie. Szembetűnőleg mutatja ezt a két törvénycsoport szembeállítása:

Hethita törvény:
"II. 74. §. Egy férfinek, aki felebarátjának asszonyán erőszakot követ el, meg kell halnia; a király megkegyelmezhet neki.
75. §. Aki saját anyján (mostohaanyát is jelenthet) erőszakot követ el, megbüntettessék.
Aki leányain (lehet a neve mostohaleány is) követ el erőszakot, büntetés történik. Ha egy férfi fián követ el erőszakot, büntetés történik"

Leviticus 20. fej.: "Aki házasságot tör felebarátjának asszonyával, a házasságtörőknek meg kell halniok (10. v).
Aki atyja asszonyával hál s atyja szemérmét mezteleníti, mindkettőt meg kell ölni (11. v).
Ha valaki mostohaleányával hál, mindkettőjüket meg kell ölni gyalázatos fertőzés miatt (12. v.).
Ha valaki egy férfival hál, iszonyatosságot követ el; meg kell őket ölni (13. v).

"76. §. Ha egy férfi mostoháján atyja halála után erőszakot követ el, bűnének üldözése nem történik meg. Viszont, ha önként megadják magukat neki, férfi, vagy nő, bűnüldözés nem történik. (Ez a közbeszúrás az összes idézett esetekre szóló pótjegyzetként szerepel!)"

"Ha valaki egy asszonnyal leányostul (anyósostul) együtt lakik, mindkettőn el kell égetni. (A megégetés büntetését kettős szeméremsértés esetében alkalmazták.) Ilyen vétkezés ne legyen köztetek (14. v)"

Az ótestamentumi iratok "Eszter-könyve", amely ugyancsak a babilóniai fogságban keletkezett, szolgáljon további például, hogy e szépirodalmi mű íratása történetének hátterét közelebbről is megismerhessük. E célból három idevonatkozó bírálat néhány sorát közlöm. Az egyik bíráló Renan és a másik bíráló Prasek lesz, míg a bevezetésnek szánt harmadik irat közlendő helye egy, a zsidóság mentalitását tükröztető doktori disszertáció idevonatkozó része.

Edelstein Bertalan, Az Eszter-midrások:

"Az ősi szentírásmagyarázatnak, mely nem a szöveg egyszerű értelmezése, hanem belső tartalmának kiaknázása, erkölcsi, vallási célzatú fejtegetésére törekedett, talán egyetlen bibliai könyvnél sem nyílt oly bő alkalma a fejlődésre, mint Eszter könyvénél. Az istenismerettől és vallási eszméktől túláradó szentiratok közepette egy minden vallási célzattól ment, minden isteni vonatkozás nélkül szűkölködő irat ez, amelyben - látszólag szándékosan - Isten egyetlenegyszer sem neveztetik, míg Ahásvérust 187-szer, királyságát 26-szor említi. A történet lefolyásában semmi csoda, semmi természetfeletti hatalom nem játszik közre, a bonyodalom természetes módon támad, hajlik a kifejlésre és éppen ilyen természetesen oldódik meg. A szentírás monotheista szelleme, erkölcstana nem lengi át ez iratot, de mindenütt a faj, a zsidó nép csak éppen mint nemzetiség lép előtérbe, de sehol sem mint magasztos eszmék hordozója.

Az írásmagyarázatra, melyet iskolában és zsinagógában műveltek, a midrásra hárult az a feladat, hogy isteni vonatkozásokat, vallási célzatokat keressen a könyvben, mely - hivatalosan csak kénytelen-kelletlen elfogadott új ünnepeket rendelt és mely valószínűleg magának a meghonosodó ünnepnek köszöni felvételét a szent könyvek sorába, a kánonba. A midrásban az elbeszélésnek tisztán emberi motívumai misztikus hátteret nyernek, a szereplő személyek isteni elhatározásának köretet nyernek, a szereplő személyek isteni elhatározásnak köszönik bukásukat, illetőleg emelkedésüket és erre a zsidó valláshoz és institúcióhoz való viszonyukkal szolgálnak rá. Az események vallási mozzanatokkal összefüggő okokat nyernek, előzményeik jórészt az égben játszódnak le, lefolyásuk égiek (angyalok, meghalt próféták és jámborok) közbenjárásával és segítségével történik".

Renan: "Geschichte des Volkes Israel" c. művében így ír:

"Sok perzsa szokás jött át Judába, mindenekelőtt azonban egy, Perzsiában nagyon népszerű ünnep, amely a zsidóknál is gyorsan kedveltté vált és még egy oly legenda költésére is vezetett, amely Izrael szent irodalmának nagyon botrányos foltja.

A perzsák minden évben nagy örömünnepet ültek, amely az év utolsó napjaiban ismétlődött és nagy lakomázás és kölcsönös ajándékozás jellemezte. Ennek az ünnepnek a neve: Furdi. A zsidók is átvették ezt az ünnepet, mint világi ünnepet s a perzsákhoz hasonlóan a 12. hónapra tették s az elnevezése "Furim"-ból "Purim"-má lett. (Raba rabbi szerint Purim ünnepen úgy be kell rúgnia a zsidónak, hogy még Haman átkozódásai és Mardochaeus magasztalásai között se tudjon különbséget tenni.)

A zsidók azt akarták, hogy ennek a világi ünnepnek is meglegyen a saját "Hagadá"-ja s ezen célból írták meg az Eszter-könyvét. A zsidók számára minden ünnepnek meg kellene lennie a históriai hátterének, saját legendájának, különleges írással, vagy szereppel, a "Megilla"-val. Feltételezték tehát, hogy a Purim ünnep Izrael egy nagy győzelmére és leghatalmasabb ellenségeik megsemmisítésére vonatkozik. De mivel nem vallási ünnep volt, ezért az elbeszéléskor rendszeresen tartózkodtak az Isten nevének említésétől és kerültek minden vallásos elmélkedést.

Ebből származott a világ legkülönösebb könyve, egy rossz, istentelen és felháborító könyv, amely a szerző szándéka ellenére vallásos művé emeltetett. Ebben Izrael veszélyes népnek van leírva, amely - hála egy titokzatos belső erőnek - ellenségeit képes megölni s amelynek szomszédsága bajt hoz. Sohasem vallottak még be nemzeti egoizmust ennyi szemérmetlenséggel. Ennek a munkának minden sorában a legdurvább nyíltsággal a gondolkodás alantassága, lakájállások utáni mohó vágy, minden erkölcsi érzés hiánya s az egész többi emberi nem elleni gyűlölet nyilvánul meg. Eszter könyve a rossz zsidó ideális ábrázolása, a zsidók rossz oldalainak gondos gyűjteménye, minden jó oldaluk kihagyásával. Mily utálatos ez az Eszter és ez a Mardochai! Ez a fortély, mellyel hízelgés és méltóság nélküliség egyesült ezekben a jellemekben - és mily kegyetlenség! Az ellenség halála nem elégíti ki ezt a megärát. Hullák és gyermekhullák számával akar kérkedni! S a szerző mindezt a förtelmességet nyugodt kedvteléssel beszéli el nekünk. Teljes megelégedéssel közli, hogy Xerxes, aki csak éppen az imént engedte meg a zsidók kiirtását, hirtelen a zsidóknak engedi meg, hogy alattvalói közül 75 ezret minden további nélkül megöljenek. Mindenesetre ezek az ezrek oly türelmesen engedik magukat egy maroknyi zsidó által lemészároltatni, hogy ebből elegendő biztonsággal következtethetjük, hogy ez a szomorú történetecske csak a szerző képzeletében játszódott le.

És a legnagyobb dicséret, melyet ennek az utálatos kis könyvnek megadhatunk, éppen az arra való utalás, hogy oly dolgokat beszél el, amik a valóságban sohasem történtek meg.

Hála ezen könyvecskének, a purim ünnep elég hamar elvesztette eredeti világi jellegét és szentnek nyilvánították. A Makkabeusok korában éppenséggel nagy nemzeti győzelem emlékünnepeként szerepel! Azt hisszük, hogy Eszter könyve abban az alakban, amelyben ma héber nyelven birtokunkban van, régebbi lehet, mint ez az átalakulás. Ha vallásos ünnepre szerkesztett irat lenne, akkor a jámborságnak biztosan több helyet juttattak volna benne. A görög fordító, aki abban a korban élt, amelyben ez az átalakulás éppen végbement, a régebbi valódi szövegbe valóban több épületes mellékkörülményt, több jámbor fordulatot csempészett is bele. Nézetünk szerint Eszter könyve az achämenida korszak vége felé keletkezett, ugyanabban az időben, mint az az Ezsdrás könyvében (IV fej. 6. - VI. fej. 13-ig) felvett töredék, amely több analógiát mutat fel vele, egyébként azonban Serubbabel restaurációja mesés történetének része, melyben nagyszámú apokrif dokumentum fordul elő s Perzsia királyainak kronológiája furcsa módon összezavartnak tűnik fel. Azt látjuk, hogy ezekben az alantasabb fajú iratokban állandóan az achämenida- dinasztia nagy tisztelete csillan keresztül."

Az Eszter-könyve keletkezésének körülményeivel foglalkozó másik író Prasek, akinek témánk körébe vágó sorai a következők:

"Anahita eredetileg elamita istenség, Istar egy mellékalakja, akinek kultuszát II. Artaxerxes vette fel az udvari vallásba. A perzsák hatása alatt Anaitis kultusza elterjedt Arméniában, Kappadóciában, Nyugat- Kisázsiában és Szíriában, egyúttal úgy az áriák, mint Észak-Szíriában a hittiták utódai által lakott országokban, ahol mindenütt összeolvadt a nagy istenanya belföldi kultuszával. Anaitisnak, mint Istarnak tiszteletére ülték Babilonban az úgynevezett "saka"-ünnepet, melynek eredetét később tévesen Pontusba, a szkíták fölött Zela mellett aratott méd győzelemre vezették vissza. A saka-ünnep azonban Zimmern és Jensen szerint a babilóniai Istar ünnep és szorosan összefügg az Anaitis-kultusszal. Ha mérlegeljük, hogy legalább részben a zsidó purim ünnep is erre megy vissza, amelyben "Mardochai" alakja a babilóniai "Marduk" istent, a vélt "Eszter" királynőé "Istart" helyettesíti, akkor lehetetlen, hogy ebben egy jól irányított valláspolitikai természetű rendszabályt ne lássunk, amelynek célja egyes meghódított népeknek, de különösen a babilóniaiaknak az uralkodó perzsákhoz való szorosabb közeledése volt.

Ezt a rendszabályt Berosus kimondottan II. Axtaxerxesnek tulajdonította, aki alatt Anaitis neve legelőször fordul elő a perzsául írott, vagy perzsa forrásokra visszavezethető adatokban, mint Ktesiaséiban. Eszter könyve ugyanazt a perzsa királyt, akinek uralkodása alatt a purim-ünnep bevezettetett, Ahasverusnak nevezi, akiben az általános nézet szerint I. Xerxes ismerhető fel, azonban nem forog fenn semmi olyan ok, amely alapot nyújtana arra, hogy ebben az Ahasverusban egy Artaxerxest ne lássunk. Vallástörténetileg II. Artaxerxes eljárásában nem ismerhető félre az Előázsiában általános, azonban a perzsák által eddig kigúnyolt polytheizmusra való támaszkodás sem, mint amelynek legközelebbi következményeként a méd mágizmusnak az achämenidák udvari vallásával való összeolvadása vehető észre. Ettől az időtől fogva mágusok látják el a papi szolgálatot a perzsa istenségeknél s mivel ők a görögökhöz sokkal közelebb állottak, mint Keletirán zoroaster-papjai, ezért foglalták össze röviden Ahuramazda papságát a mágusok fogalma alá. Ettől az időtől fogva ismerszenek fel a zarathustrai vallásban az eredetileg méd dualizmus nyomai. Az udvari vallás törvényei ettől fogva kezeltettek szigorúan. Kyros kedvese, Anaitis (Anahyta) papnőjévé lett." .

Láttuk a törvények egybeszerkesztése, valamint Eszter-könyvénél egy szépirodalmi rész írattatási körülményeit, lássuk már most az átvételi lehetőséget az Ótestamentum egy más területéről.

Két zsoltár szövegét vetem egybe. Az egyiket Szász Károly egykori püspök hozza elő "A világirodalom nagy époszai" c. igen értékes művében, ahol többek között a következőket mondja:

"Müller Miska közöl egyet az Atharva Védák közül, melyről a "Quarterly Review" azt mondja, hogy az egész Véda-irodalomban semmit sem ismerünk, ami ennek egyszerű fenségével vetekedhetnék. Nekünk azonban úgy tetszik, hogy nem más az, mint a Dávid CXXXIX. zsoltárának ("Uram, te megkísértettél és ismersz engem"), vagy utánzata s átírása, vagy előképe. (Tudni kellene, melyik korábbi keletű s melyiknek a szerzője használta fel a másikat.)

Íme teljes szövege az Atharva-Véda-beli himnusznak. Összehasonlítását az olvasó könnyen megteheti, ha Ótestamentumában, vagy zsoltárkönyvében rákeres az idézett énekre:

"1. A nagy lény, aki e világon uralkodik,
úgy lát mindent, mintha közelében volna.
Ha valaki azt hiszi, elrejthet tőle valamit,
az istenek látják azt.

2. Látnak mindent, aki áll, vagy megy,
nagy titkon suhan, vagy házába,
vagy más rejtekhelybe búvik.
Amit két ember összesúgna határoz:
Varuna, a király, mint harmadik, hallja ezt.

3. A föld is Varunáé, a királyé; s az ég is,
melynek határai messze vannak.
A hét óceán az ő hét csípeje,
s a kis tócsában is az ő lakhelye van.

4. Valaki túlrepülne az égen,
nem menekülhetne varurától, a királytól;
az ő követeit az égből átmennek a világon,
ezer szemökkel átpillantják a földet.

5. Varuna, a király lát mindent,
mi csak van égen és földön;
az emberek szemeinek minden pillantásai tudnák előtte;
úgy mozgat mindent, mint a játékos a maga kockáit.

6. A te erős hurkaid, Oh Varuna,
melyek hétszeresek és háromszorosak,
fogják meg azt, aki hamisságot szól
s eresszék át azt, aki igazat beszél!"

Ennek párhuzamos megfelelőjéül álljon itt a hivatkozott CXXXIX. zsoltár szövege is, mely így szól:

"Az Isten mindentudásának és mindenütt jelenvalóságának háládatos emlegetése. Az éneklőmesternek, Dávidnak zsoltára. Uram, megvizsgáltál engem és ismersz. Te ismered ülésemet és felkelésemet, minden utamat jól tudod. Járásomra és fekvésemre ügyelsz, minden utamat jól tudod. Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt, Uram! Elöl és hátul körülzártál engem és fölöttem tartod kezedet. Csodálatos előttem e tudás, magasságos, nem érthetem meg azt. Hová menjek a te lelked elől, és a te orcád elől hová fussak? Ha a mennybe hágok fel, ott vagy; ha a Seolba vetek ágyat, ott is jelen vagy. Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó széleire szállanék: ott is a te kezed vezérelne engem, és a te jobb kezed fogna engem. Ha azt mondom: A sötétség bizonyosan elborít engem és a világosság körülöttem éjszaka lesz, a sötétség sem borít el előled, és fénylik az éjszaka, mint a nappal; a sötétség olyan, mint a világosság. Bizony te alkottad veséimet, te takargattál engem anyám méhében. Magasztallak, hogy csodálatosan megkülönböztettél. Csodálatosak a te cselekedeteid! És jól tudja ezt az én lelkem. Nem volt előtted elrejtve az én csontom, mikor titokban formáltattam és idomíttattam, mintegy a föld mélyében. Látták szemeid az én alaktalan testemet, és könyvedben ezek mind be voltak írva: a napok is, amelyeken formáltatni fognak; holott egy sem volt még meg közölök. És nékem mily kedvesek a te gondolataid, óh Istenem! Mily nagy azoknak summája! Számlálgatom őket: többek a fövénynél; felserkenek s mégis veled vagyok. Vajha elvesztené Isten a gonoszt! Vérszopó emberek, fussatok el tőlem! Akik gonoszul szólnak felőled, és nevedet hiába veszik fel, a te ellenségeid. Ne gyűlöljem- é Uram, a téged gyűlölőket? Teljes gyűlölettel gyűlölöm őket, ellenségeimmé lettek. Vizsgálj meg engem, óh Isten, és ismerd meg szívemet! Próbálj meg engem és ismerd meg gondolataimat. És lásd meg, ha van- é nálam a gonoszságnak valamilyen útja? És vezérelj engem az örökkévalóság útján".

A Babilon-asszíriai ókornak agyagtáblákon fennmaradt mennyei époszai a Bibliából sok ismert, teljesen azonos tartalmú eseményt közölnek, így különösen a teremtés, az özönvíz, a bábeli-torony építésére vonatkozóan.

Egy másik zsoltár szövegét viszont egy asszír irat-töredékkel van alkalmunk kapcsolatba hozni:

"... Egyes szövegeknél. a Szentírás tartalmával, sőt előadásával való egyezés és félreismerhetetlen. Ez áll főleg oly darabokra, melyeket más kutatók önálló fordításban éppen úgy magyaráztak. Csak ezen utóbbiakból közlünk itt egy darabot, melynek fontossága és az ismerettel való megegyezése nyilvánvaló.

Az iratdarabok kincsében, mely Kujundsikból a British-Múseumba került, Smith egy asszír költemény töredékeit fedezte fel, mely - mint látszik - két táblán a világ teremtését, mint éppen annyi egymást követő tényt vázolja. Az első táblának csak kezdete van meg, mely Oppert és Sayce szerint így hangzik:

" Az időben az ég fenn még nem volt megnevezve,
A mi fenn van, nem hitték mennynek,
És a földnek lenn nem volt neve;
Mert egy üres örvény nyílt meg, ez volt az eredete.
A tenger Chaosa vala a mindenség anyja,
A vizek egybefolytanak.

Búzaföldön még nem arattak, legelő nem tenyészett még.
Az időben még nem valának az istenek, egyikük sem volt.
Néven nem, nevezték őket, sorsot még nem szabtak ki;
És teremtve lőnek az istenek: keletkeztek először,
Lachmu isten, Lachammu isten,

Míg megszaporodott (számuk),
An-sar és Ki-sar istenek (a felső és alsó égbolt)
Lőnek aztán, teremtve,
És hosszú napok múltanak el, terjedelmes (időszakok még)
Anu (Bel, és Ea) istenek keletkeztek;
An-sar és Ki-sar adtak nekik életet."

Leírjuk az ismeretes XC zsoltárt is, melynek szerzője a Biblia szerint Mózes lehetett:

"Mózesnak, az Isten, emberének imádsága.

Uram, te voltál nekünk hajlékunk nemzedékről-nemzedékre! Minekelőtte hegyek lettek és föld és világ formáltaték, öröktől fogva mindörökké te vagy Isten. Te visszatéríted a halandót a porba, és ezt mondod: Térjetek Vissza embernek fiai! Mert ezer esztendő annyi előtted, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, és mint egy őrjárási idő éjjel. Elragadod őket; olyanokká lesznek, mint az álom, mint a fű, amely reggel sarjad; reggel virágzik és sarjad, és estére elhervad és megszárad. Bizony megemésztetünk a te haragod által, és a te búsulásod miatt megromlunk! Elédbe vetetted a mi álnokságainkat; titkos bűneinket a te orcádnak világa elé. Bizony elmúlik minden mi napunk a te bosszúállásod miatt; megemésztjük a mi esztendeinket, mint a beszédet. A mi esztendeinknek napjai hetven esztendő, vagy ha legfeljebb nyolcvan esztendő, és nagyobb részök nyomorúság és fáradtság, amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk. Ki tudhatja-e, a te haragodnak erejét, és a te félelmetességed szerint való bosszúállásodat? Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk."

A Biblia könyveinek a fogság idején és után történt szövegezése, illetve a többi, templomi szolgálatra szánt iratok közé való beillesztésének véghezvitelére igen jellemző az ótestamentumi Királyok II. könyvében elbeszélt idevonatkozó eset, amely a következő:

"És történt Jósiás király tizennyolcadik esztendejében, elküldte a király Sáfánt, Asaliának, a Messullám fiának fiát, az íródeákot, az Úr házához, mondván: Menj fel Hilkiához, a főpaphoz, és számlálják meg az Úr házába begyűlt pénzt, amelyet gyűjtöttek az ajtóőrizők a néptől. És adják azt az Úr házában való mívesek pallérainak kezébe, hogy adják a munkásoknak, akik az Úrnak házán dolgoznak, hogy a háznak romlásait kijavítsák; Az ácsoknak, az építőknek és a kőmíveseknek, hogy fákat és faragott köveket vásároljanak a ház kijavítására. De számadást nem kell tőlük venni a pénzről, amely kezökbe adatik, mert ők azt becsülettel végzik. És monda Hilkia, a főpap Sáfánnak, az íródeáknak: megtaláltam a törvénykönyvet az Úr házában. És Hilkia odaadta a könyvet Sáfánnak, hogy olvassa el azt. És elméne Sáfán, az íródeák a királyhoz, és megvivé a királynak a választ, és monda: A te szolgáid egybeszedék a pénzt, amely a házban találtatott és odaadták az Úr házában munkálkodók pallérjainak kezébe. És megmondó Sáfán, az íródeák a királynak, mondván: Egy könyvet adott nékem Hilkia pap. És felolvasó azt Sáfán a király előtt. Mikor pedig hallotta a király a törvény könyvének beszédit, megszaggató az ő ruháit. És megparancsolta a király Hilkia papnak és Ahikámnak, a Sáfán fiának és Akbórnak, a Mikája fiának és Sáfánnak, az íródeáknak, és Arájának, a király szolgájának, mondván: Menjetek el, kérdezzétek meg az Urat én érettem és a népért és az egész Judáért, e könyvnek beszédei felől, amely megtaláltatott; mert nagy az Úr haragja, mely felgerjedett ellenünk, mivel a mi atyáink nem engedelmeskedtek e könyv beszédeinek, hogy cselekedtek volna mindent úgy, amint megíratott nékünk."

Úgy hiszem, bővebb magyarázat nem is szükséges mindezekhez. Mindenki előtt azonnal világossá válik, hogy hogyan mehetett végbe a babilóniai fogság idején a zsidóság 150 évi ott tartózkodása alatt a rendelkezésre állott gazdag papi könyvtárak anyagából az testamentum egyes iratainak megszerkesztése és szövegezése. Tudott dolog, hogy a samaritánusok nem fogadták el később sem vallási irat gyanánt a fogságban keletkezett könyveket. Ismeretes továbbá az is, hogy Ezsdrás vezetése alatt egy csoport zsidó jött vissza Palesztinába, menteni és erősíteni az első csoportot, - ugyanis a zsidóság nagy része nem tért vissza Babilóniából, nem akarták felcserélni itt szerzett anyagi előnyeiket a palesztinai föld bizonytalanságával - hanem inkább segélyösszegeket küldözgettek-, küldvén maguk helyett Ezsdrás papot is. Ezsdrás nemcsak a népét vezette és hozta a perzsa király engedélyét a templom felépítésére, hanem magával hozta annak az újonnan szerkesztett törvénykönyvnek is egy mását, amelyet az újjáépítendő templom építése alkalmával a réginek romjai alatt találnak majd meg, ahogy történt is. E tekercs egy elveszett régi iratnak volt feltüntetve és súlyos törvényadatai fel is olvastattak a nép előtt, mint az új élet alaptörvényei, - a nép azonban visszautasítólag fogadta, mint amelyek nem tartoztak a régi iratok és törvények keretébe, hanem az újabb szerkesztésű dolgok közé számláltattak.

Ugyanezen hatás mutatható ki Diamant Gyula: "Az ima a zsidóknál a legrégibb időktől a Talmud befejezéséig" c. doktori értekezésében, ahol is a szerző a következőket: mondja:

"A babiloni fogság idején létesült az imaház. Babilóniai Jesaiásnál fordul először elő az imaház kifejezés. A perzsák, kikkel folyton érintkezésben voltak, igen nagy súlyt; fektettek az imára. A babilóniai fogság idején igen sok zsoltárt szereztek a zsidók. Ezek közül és a régebbiek közül is kiválasztották a liturgiai célokra alkalmasakat. Perzsa hatásra szövegezték továbbá az étkezések alkalmával mondandó benedikciókat. A perzsa befolyás nyomai másutt is megnyilatkoznak, különösen az angyalok s ördögökről való fogalmaikban, - így feltehetjük, hogy e perzsa szokást, illetve az említett imák átvételét a synagoga magna tagjai hazájukban is meghonosították. Mai imáink közül a két legfőbbnek eredete az ő idejükbe teendő. Ugyanígy a bibliai szakaszokból álló sema ima is és a semát megelőző benedikció, mely Jesaiás próféta szavaival Istent, mint a világosság s sötétség teremtőjét dicsőíti.

A zsidók napjaiban háromszor imádkoztak, valószínűleg a nap szakaira való tekintettel. Nyitott ablak mellett a felső lakosztály szobájában végezte ki-ki imáját Jeruzsálem felé fordulva. A perzsák, akikkel folyton érintkeztek, igen nagy súlyt fektettek az imára s napkeltekor; lefekvés és fölkelés előtt, az étkezés előtt s lakoma után megállapított imákat mondottak. Szép és illő öltözetben, kiterjesztett kézzel imádkoztak. Ima előtt kezüket megmosták.

Hogy mily hálamondások szövegezése vezetendő vissza működésükre (t. i. A "synagoga magna"-éra), arról hozzávetőleg sem lehet véleményt mondani. A Talmud csak a habdalah fölött mondandó benedikcióról állítja, hogy a nagy gyülekezet tagjai állapították meg. Valószínűnek látszik, hogy ők szövegezték az étkezés előtt s az étkezés után mondandó benedikciókat is. A perzsák ugyanis meghatározott imákat mondtak ily alkalomra, s a perzsa befolyás nyomai pedig másutt is megnyilatkoznak, különösen az angyalok s ördögökről való fogalmaikban, így feltehetjük, hogy e perzsa szokást a "synagoga magna" tagjai hazájukban is meghonosították. Mai imáink közül a két legfőbbnek eredete az ő idejükbe teendő, ők vették fel az isteni tisztelet keretébe a bibliai szakaszokból álló sema imát s ők szövegezték a semone eszre, per excellentiam tefillahnak nevezett, ima törzsét. Ezeken kívül talán tőlük ered a semát megelőző benedictio, mely Jesaia próféta szavaival (45, 7) Istent dicsőíti, mint a világosság s sötétség teremtőjét, a Szentírás olvasása alkalmával mondandó benedikció s a sema és semone eszre közötti emeth vejaczezib ima.

Ha a 8. zsoltár azt mondja: "Micsoda az ember, hogy gondolsz rá? Kissé alacsonyabb rendűvé tetted, mint az "elohim" (t. i. mint a többi isten szellemlényeket), azonban a világuralmat adtad neki", akkor ez a sumer tan mögött rejlő vallásos nézet speciális izraelita átformálása".

Egy főbb papi ember Véleménye.
Pálfi Károly ny. tábori főesperes nemrég megjelent dolgozatára hivatkozom, aki munkájának egyik fejezetében, "A zsidóság mint vallás" c. alatt a következőket írja:

"A zsidó papi kaszt - mint mondottam - nemcsak új nemzetet, hanem új vallást is akart alapítani, amely munkát valódi vallásoknál köztudomás szerint egy Istentől ihletett nagy ember szokta véghez vinni, vagy legalábbis megindítani. Valamint azonban az egyiptomi vallást nem vallási hős hozta létre: úgy a zsidó vallás, mely annak utánzata, szintén nem tud valódi, azaz nem költött alapítót felmutatni. A zsidó papságnak azonban a babiloni fogság után nagy szüksége lett ilyen vallási hősökre, mert a Perzsiában maradt zsidóság lelkét hatalmas erővel ragadták meg Zarathustra tanai és fenyegetett a veszély, hogy a Palesztinából odaszakadt semiták felveszik ezt a vallást és szakítanak eddigi papjaikkal.

Az írástudók ezen nehézségen is éppoly könnyen és vakmerően láboltak át, mint a Jordánon és a Vörös-tengeren, vagy mint a nemzeti hősök gyártásán. Egyszerűen lemásolták Zarathustrát, mégpedig szokásuk szerint nagyítva és két példányban. Az első példányt elnevezték "Eli-jah"-nak, a másodikat "Eli-sa"-nak ( (Illés és Elizeus). E két hős próféta nagyjában ugyanazon csodákat műveli és ugyanazon tetteket végzi, melyek a perzsa vallásalapító tetteivel és tanításaival a következő összefüggést árulják el: Zarathustra reformátori működése kezdetén felhívja a népet, hogy a hazugság papjait ölje meg: Illés megfogatja Bál 450 papját a néppel és azokat saját kezeivel öli meg.

Zarathustra tanítása szerint Isten csak a szabadító uralma után támasztja fel a holtakat: Illés és Elizeus rögtön, haláluk után megteszik velük ugyanezt.

Zarathustra csak fáradtságos munka jutalmául ígér kenyeret: ezek egyszerű varázsszóval kimeríthetetlen bőségben adják híveiknek.

Zarathustra vízgyűjtők és csatornák építését követeli, hogy a sivatagot öntözni és termőfölddé alakítani lehessen: ezek az esőt egyszerűen megrendelik a zsidók istenénél, amikor szükségük van rá.

Zarathustra szerint Isten maga is harcol az elpártolt lelkekkel és a jóembereknek is ezt a harcot teszi kötelességükké: Illés és Elizeus csak egy átkot ereszt ki száján, amire rögtön ömlik az égből a tűz, vagy cammognak elő a medvék az erdőből, hogy az ember fáradtsága - és főleg veszélyeztetése nélkül - elintézzék ezt a küzdelmet.

Zarathustra tanítása szerint minden embernek meg kell halnia, hogy feltámadhasson: Illésért már életében tüzes szekér ereszkedik alá az égből, melybe még bele sem kell lépnie, mert egy hirtelen támadt forgószél a szekérbe emeli.

A zsidóság a babiloni fogságig nem volt önálló faj.

Goethe elkésett homunculusával, mert előtte 2200 évvel már megvalósult az első lombikban született faj és az első megrendelésre készült vallás, melynek létrehozását, életműködését és céljait magából törvénykönyvéből, az Ótestamentumból és a zend, meg egyiptomi vallás szent könyveiből ma már tisztán és világosan megállapíthatjuk.

.. A zendavestából egyszerűen átvették az egész teremtés történetét egy kevés módosítással. Masiát és Masiánát, Ádám és Éva szóval helyettesítették, a teremtés ottani hat korszakát ők hat napra változtatták; a fáradtságos munkával való kenyérkeresést pedig, melyet Zarathustra az ember legfőbb erényének és kötelességének állít, ők -erkölcstanukkal egybehangzóan - büntetésnek minősítették. Egyébként azonban a Mózes könyvében leírt kígyó, szabadító és az ember teremtésének kettős változata, sőt még az egyes kifejezések is, mint például "az ő nemük szerint" egyeznek a zendavesztával.

A zend vallás lényege és tartalma Jób és a Példabeszédek könyvében, azonkívül a 47. zsoltárban tisztán felismerhető.

A zend iratok kölcsönzésével egy valódi és magas fejlettségű vallás elvei jutottak az Ótestamentumba, amely kizárólag ezek révén lett isteni kijelentéssé és szent könyvvé."

***

Utoljára, mint átvezetőt a további történetekhez, Henne-Am Rhyn értékes dolgozatát hagytam, aki ezt mondja: "Az erániak törzs- és hősmondája a perzsa birodalom alapítása előtti idők történetének hiányát pótolja és egyszersmind bevezetést képez a zoroasteri vallás keletkezéséhez. Első eráni uralkodóházként a pesdadiké (Paradhata) neveztetik meg, azaz szó szerint azoké, akiknek először volt birtokában a törvény, vagyis akik először alapítottak rendezett államot. Első fejükként Haosyagha (Huseng) neveztetik meg, negyedíziglen utóda Gayomard nevű emberelőtti herosnak, aki egy hegyen először tanította meg ruházkodni éspedig párducbőrbe öltözni az első embereket, Masiát és Masianát. Huseng bányászott először vasat a földből és tanított szerszámot készíteni belőle; neki tulajdonítják a tűz feltalálását s annak elterjesztését is és a háziállatok használatának bevezetését. Tahmurat nevű utóda tanította a gyapjúszövést, vadállatok szelídítését és idomítását, a kakastartást, hogy hirdesse a nappalt, minisztere, Sedasp viszont a reggeli és esti imát, miáltal Tahmurat abba a helyzetbe jött, hogy a gonosz démonokat szolgálatkészekké tegye, akiknek őt az írásművészetre kellett megtanítaniok. Testvére, Dsem, Dsemsid, vagy Yima, az első, akinek Ahura Mazdai kinyilatkoztatást tett, vezette be a hús élvezetét, a kovácsolást, a papok, harcosok s földmívesek három rendjét (melyek eszerint a három indiai kasztnak felelnek meg), a téglából való építkezést, a hajózást és a drágakövek nyerését és alapította a királyságot.

Yima boldog korára következik Daliak, a babilóniai kígyókirálynak, Ahuman teremtményének borzasztó uralma Ez Fredun, vagy Thraetaona, Yima unokája, - Masia, az első ember 9. ízigleni utóda, a perzsa Sigfrid által esik el, akinek parancsára a Demawendre láncolják (mint Prometheust és Lokit). A tyrannus buktatásához a leghathatósabb segítséget az ispahani Kave nevű kovács nyújtja, akinek Fredun által drágakővel behintett bőrköténye attól fogva Erin országzászlójává lett. Fredun fiai felosztják a világot; Selm kapja Előázsiát, Tur Turánt és Eraj Eránt. A testvérharcban Eraj elesik Tur kezétől s leánya Peseng révén anya lesz a (más monda szerint tízedíziglen Freduntól származó) Minotsernek, aki megöli Turt Vele kezdődik Eránnak, mint külön birodalomnak története és egyúttal kalandos, fantasztikus, regényes és mesés, de egyszersmind valódi epikus események sorozata. Közben az ellenséges Turán heves szorongatása közben Eránban egy új uralkodó ház emelkedik fel, a Kaianidáké, Kaikobaddal. Utóda, Kaikaus alatt mennek végbe a Turán elleni hosszas küzdelemben Rustem legdicsőségesebb hőstettei. A Turán fölötti győzelmet végre Kaikaus unokája, Kaikhoshrav vívja ki. Utóda egy oldalágból származó Loshrap a királyi székhelyet Persisből Balkhba helyezi át. Egyszersmind azóta lesz az Erán és Turán közötti ellentét vallásivá. Az előbbi országiak igazhitűek, az utóbbiéi bálványimádók, ami előbb nem volt hangsúlyozva; sőt Rustem ettől fogva jelenik meg mint hitetlen s világos, hogy ezen megváltozott felfogásnak a költésében résztvevő papok az előidézői, akik ezzel töltötték ki bosszújukat a nekik propagandájuk által terhessé váló buddhistákon. Fontosabbá válik Lohraspnál fia, Gustasp, akit atyja elhanyagol és ezért idegenbe menekül, ahol a többek közt, Sigfridhez hasonlóan, mint kovácslegény szétzúzza az üllőt, mások érdekében küzd, farkasokat és sárkányokat ver le, de végül, mikor atyja egy templomba vonul vissza, uralomra jut.

Gustasp (óperzsa és óbaktriai Vistaspa görög Hystaspes) uralma idejére esik annak a rejtélyes férfiúnak a fellépése, akinek Erán ősi nemzeti vallását és az ária faj második nagy vallásbölcseleti rendszerét köszönheti. Ezt a vallásalapítót (görögül Zoroastros, latinul Zoroaster, ó-eránul Zarathusra, perzsául Zertust, új-perzsául Zardust, örményül Zardast), a legkülönbözőbb korokba és vidékekre helyezik.

Meg kell emlékeznünk arról, hogy eráni hit szerint a világ általában 12 ezer évig áll fenn, mialatt minden egyes ezer évre egy állatkör-jegy uralma tételeztetik fel. Ezen időtartam közepére esik az első ember keletkezése és az emberi nem időtartamának közepére, tehát 3000 évre eredete után és 3000-re a világvége előttre Zarathustra kora. Már most, a teremtésről és őskorról szóló mondának oly sok feltűnő hasonlatossága van az '' erániaknál és semitáknál (a chaldeusoknál és hébereknél), hogy nagy valószínűséggel feltehető az, hogy e két nép az emberi nem eredetét, ha a hébereknél ez a föld teremtése után 6000 év helyett hat napra következik is be, ugyanazon időre teszi. Továbbá ismeretes, hogy a patriarchák éveinek összeszámítása Ádám származása felé valamivel többet ad, mint 4000 évet Krisztus előtt; ha tehát az erániak az ember teremtését ugyanazon időre tették, akkor Zarathustra valamivel több mint 1000 évvel élt Krisztus előtt. Ezt a feltevést figyelemreméltóan megerősíti azonban azon ivadékoknak a száma, melyeket úgy a héber, mint az eráni monda az első embertől a feltételezett korban élő Dávid királyig és Zarathustráig számít. Ez az időtartam a két nép mindegyikénél három főidőszakra oszlik.

Ezek közül az első nemzeti korlátozás nélküli emberek kora s az ember-teremtéstől az emberiség megújhodásáig tart.

Az első korszaknak mindkét monda szerint pontosan tíz patriarchája van (amint Berosus szerint a babilóniaiak is tíz királyt számlálnak történetük kezdetétől az özönvízig). Ezek:

Héber: Eráni:
1. Ádám 1. Masia
2. Seth 2. Siahmak
3. Enos 3. Fravak
4. Kenun 4. Huseng
5. Mahalaleel 5. Hunkad (Hurkad)
6. Jared 6. Ayunkad (Aburkad)
7. Henoch 7. Vivaghana
8. Methusalah 8. Tahmurat és Dsem (testvérek)
9. Lameciz 9. Athwyan, Dsem fia, v. unokája
10.Noah 10. Thraetaona (Fredun)

Ezen párhuzam még több figyelemreméltó pontot nyújt. A héber monda szerint Henoch nem halt meg (Mózes I. 5, 24) és fia, Methusalah minden emberek legidősebbje lett. A vele szemben álló Dsem viazont, aki 600 éven túl terjeszt boldogságot a földön, ezt az utasítást kapta Ahura Mazdatól: Mivel hosszú tél és áradások fognak jönni, készítsen egy négyszögletes helyet és vigyen oda állatból és emberből, mindegyikből egy párt, valamint famagvakat és eledelt; ebben a kertben, mely eszerint figyelemreméltóan hasonlít az özönvízmondák megmentő hajójához, - a világtól elvonultan élt tovább, amint: az emberek hitték, folytonosan, anélkül, hogy meghalt volna, örök fényben boldog életet (egészen úgy, mint a chaldeai özönvíztudósításokban Chashisatra).

Egy későbbi monda gőgössé teszi meg dsemet és ezért büntetésül elveszti birodalmát Dahakkal szemben.

Továbbá mindkét mondában az utolsó patriarcha az emberiség megújítója s mindkettőben három fiú atyja, akiktől vezettetnek le (de csak a hébereknél genealógiailag) az illető nép előtt ismeretes emberi főtörzsek. Noah nemzi Hamot, Semet és Jafetet, Fredun Selmet, Turt és Erajt. Mindkét mondában a kedvenc fiú az, akitől az illető nép származik, illetőleg aki az illető nép fölött uralkodik és vele kezdődik, mindkét oldalon tíz generációt számolva, a második időtartam, ugyanez a semitáknál és árjáknál, és tart a néptörzsek elosztásától azon nép alapításáig, amelynek a monda sajátja:

Héber: Eráni:
1. Sem 1. Eraj (Airic)
2. Ar Fachsad 2. Guzak (Zusak), más adatok szerint Ganja, Eraj leánya
3. Salah 3. Fraguzak (Frazusak)
4. Heber 4. Bitak
5. Peleg 5. Thritak
6. Regu 6. Butarak
7. Serug 7. Kamamcozak
8. Nahor 8. Manuskarnak
9. Tharah 9. Manuskarnar (leány)
10. Ábrahám 10. Minotsehr (Manuscihr)

A 8 középső név mindkét listában jelentőségnélküli, az utolsó viszont a tulajdonképpeni néptörzsatya, vagy a hatalom megalapítója.

A harmadik periódus végül úgy a hébereknél, mint az erániaknál tart a tulajdonképpeni néptudat kiképződésétől mindkét mondában a nemzeti dicsőség és virágzási kor történelmi megteremtőjéig:

Héber: Eráni:
1. Isaak 1.Durasrun
2. Jákób (Israel) 2. Rajani
3. Juda 3. Ayazemn
4. Farez (Perez) 4. Vidast
5. Hezron (Esran) 5. Spetaman
6. Ram (Áram) 6. Hardare
7. Amminadab 7. Harsn
8. Nahasson 8. Paitarasp
9. Salma (Salmon) 9. Tsasnus
10. Boas 10. Haetsadasp
11. Obed 11. Spitarasp
12. Isai (Jesse) 12. Purusasp
13. Dávid 13. Zartust (Zarathustra)

Dávid király alapította a héberek irodalmát, Zarathustra az erániak vallását; mindketten az első ember harmincharmadik leszármazottjai nemzeti mondájuk szerint. Zarathustra tehát Dávid kortársa volt. Emellett szól az a legrégebbi nyugati író is, aki Zarathustrát említi, a sardesi Xanthos, valószínűleg Hérodotosz idősebb kortársa; ő a salamisi csata előtt 600. évre (amiből egyesek 6000-et csináltak), tehát Kr. e. 1080-ra tette. (Valószínűleg ezzel fellépésének évét gondolta és akkor Dávidnak mindenesetre valamivel idősebb kortársa lenne)."

X. FEJEZET ¹⁰

SZKÍTA JELLEMVONÁSOK EGYES ÓKORI ÍRÓK MUNKÁIBAN    Tartalomhoz __↑

Télti János fordítása. Görög források a Szkíták történetéhez. Pest, 1863.

Az előző sorokban alkalmunk volt megismerkedni a "zsidóság'' általános jellembeli tulajdonságaival.

Vegyük ezek után sorra az egyes ókori írókat, vajon ők mit tudnak mondani ugyanegy időben a "szkíta" népről és a szkíta nép jelleméről? Praedestinálva lehetett-e ez a szkítaság, ez a szkíta jellem olyan elhivatásra, amilyet megmutatásom szerint a megváltás keretében a sors nekik juttatott?

Justinus, II. könyv, 1. fej.
"A szkíták viselt dolgainak elmondásában, amelyek elég számosak és nagyszerűek, eredetüktől elölről kell kezdeni a dolgot. Mert nem kevésbé fényes volt kiindulásuk, mint birodalmuk s nem fényeskedtek jobban férfiaik, mint asszonyaik hadi erényében. Ugyanis ők maguk a párthusok és baktriaiak, asszonyaik pedig az amazonok birodalmát alapították, úgy, hogy egyáltalában a férfiaik és asszonyaik viselt dolgait mérlegelő előtt bizonytalan, hogy melyik nem volt a kettő közül náluk jelesebb."

Justmus, I. könyv, 1. fej.
"A legrégibb időkben s mikor még az asszírok hatalma nem kezdett gyöngülni, hosszadalmas háborúkban tettek hírnévre szert a szkíták."

Justinus, 1. könyv, 2. fej.
"Az asszírok, akiket később szíreknek mondottak, 1300 évig uralkodtak. Ázsia a szkítáknak 1500 évig adófizetője volt; az adófizetésnek Ninus, az asszírok királya vetett véget."

Justinus, II. könyv, 3. fej.
"A baktriai és párthus birodalmat maguk a szkíták alapították."

Justircus Trogusból, II. könyv, 1. fej.
"A szkíták nemzetét mindig igen réginek tartották. Bár a szkíták és egyiptomiak között sokáig folyt a versengés a faj régisége felől. Azonban (a bizonyítékok súlya alatt) meggyőződvén az egyiptomiak, mindig a szkítákat tartották régebbieknek."

Diodorus Siculus, I1. könyv, 43. fej.
"Szkíta Priscusról, mint az Araxes mögött születettről szól, amennyiben erősen bizonyítja, hogy a szkíták ősi bölcsője ott volt."

Jasephus Flavius, Antiq. Jud. I. 7.
"Magoges, vagyis Magóg pedig a róla elnevezett magógák atyja volt, akik magukat szkítáknak nevezik."

Plinius, VI. könyv, 17. fej.
"A perzsák a szkíta népeket egyetemlegesen sakaknak nevezik, a régi írók arameaiaknak."

Berosus is így ír III. könyve 25. fejezetében:
"Azt hitték volt, hogy a szkíták győzhetetlenek, s ha ezeket megtöri (Nagy Sándor), megvallották, hogy egy nemzet sem képes megmérkőzni a macedónok fegyvereivel... ".

Justinus, I. könyv.
"Dariust szégyenletes futásban űzték el Szkítiából; hasonlóképpen semmisítették meg Nagy Sándor vezérét, Zopiriont összes csapataival egyetemben."

"A rómaiak fegyvereiről csak hallottak, de nem érezték azokat. Úgy a fáradalmakhoz, mint a háborúhoz hozzáedzett nemzet; testi erejük mérhetetlen. Semmi olyant nem szerez, aminek elvesztésétől féljen. Ha győznek, semmit sem kívánnak a dicsőségen kívül."

Curtius, VII. könyv, 8. fej., 18. sz.
A szkíta követ beszéde Nagy Sándor előtt: "Mi Szíria királyát s azután a perzsákét és médeket legyőztük és nyitva állott előttünk az út Egyiptomba; te ellenben, ki azzal kérkedsz, hogy rablók üldözésére jöttél, az összes népeknek, akikhez odaérkezel, megrablója vagy. De kelj csak át a Tanaison, tapasztalni fogod, hogy bármely szélesen terjed (a sík), mégsem fogod utolérni soha a szkítákat. Viszont, amikor azt hiszed, hogy messze vagyunk, tennen táborodban fogsz bennünket látni. Fontold meg, hogy minket, birodalmad szomszédait, ellenségnek, vagy barátnak óhajtasz-e."

Hérodotosz, IV könyv
(A szkíták királyának válasza Darius hódolást követelő üzenetére.) "Perzsa! Én vagyok olyan helyzetben, hogy még sohasem futottam senki elől féltemben s most sem futok előled és most sem cselekszem másként semmit, mint békében megszoktam cselekedni. Hogy pedig nem bocsátkozom veled egy-kettőre ütközetbe, ennek okát tudd meg: nekünk sem városaink nincsenek, sem bevett földjeink, hogy azok megrohanásától és pusztításától félve siessünk csatára. Ha azért azt akarod, hogy máris mindjárt megjelenjünk, vannak nekünk ősi sírjaink: ám rajta, kísértsd meg azokat megbolygatni s akkor tapasztalni fogjátok, hogy akarunk-e veletek megharcolni sírjainkért, vagy se. Míg azonban számításunk nem indít rá, tartózkodni fogunk az ütközettől. Ami a békét illeti, eddig szóm..."

Maximus Tyrius (Kr. u. II. század).
"A folyóknak is megvan tiszteletük, vagy a haszon kedvéért, valamint az egyiptomiaknál a Nil iránt, vagy a szépség miatt, valamint a thessaloknál a Peneus iránt, vagy a nagyságáért, valamint a szkítáknál Isten iránt"

"Az egyiptomiak földet mívelnek, a szkíták háborúskodnak. A szkíta nép vitéz, az egyiptomi gyáva. A szkíta nép szabad, az egyiptomi szolga."

Alexandriai Kelemen (Szül. Kr. u. II században. - 220.) Stromata, I. 75. p. 132.
"Delas, egy más idai ember feltalálta az érc keverését; Hesiodos szerint egy szkíta."

Maximus Tyrius (Kr. u. II, századból)
"Jött a hellénekhez a szkíták földjéről egy bölcs férfiú az ottani barbárok közül, sem szószaporítás, sem csevegő bölcsességgel, hanem foglalatja volt: szabatos életmód, józan ész, rövid és találó beszéd, hasonlítva nem a bérenc könnyű fegyvereshez, aki előrelátás nélkül (rendetlenül) futkos, hanem nehéz fegyvereshez, aki lépést tartva megy és biztosan indul."

Laärtius Diogenes (Kr. u. 180. körül), I. könyv, 8. fej.
"Anacharsis. 800 verset csinált a szkítáknak és görögöknek az élettakarékosságra vonatkozó törvényeiről és a hadi dolgokról. Szabad szólása miatt e közmondásra is nyújtott alkalmat: "ez szkíta beszédmód". Azaz, midőn szabadon beszélt valaki, azt mondták róla, hogy a szkíta beszédmódot utánozza.

Sosicrat azt mondja, hogy ő (t. i. Anacharsis) Athénbe jött a 47. olympiasban (Kr. e. 592.), Eucrat archon alatt. Mondásai: Csodálkozék, miképpen van az, hogy a görögöknél a művészek versenyeznek s a nem művészek ítélnek felőlük.

Gyaláztatván egy attikai embertől, hogy szkíta, válaszolt: az én szégyenem a haza, de te hazádnak szégyene vagy. Kérdeztetvén, vajon micsoda a jó is, rossz is az emberekben, azt mondá, hogy a nyelv Azt is állította, hogy jobb egy sokat érő barátot bírni, mint sok semmirevalót. Továbbá azt mondá, hogy a piac meghatározott hely egymás megcsalására és nyerészkedésre."

Strabon. (Kr. e. 66-Kr. u. 24.), VII. könyv, 2. fej.
7. §. "... A szkíták jeles és legigazságosabb emberek. s nem ismernek jövedelemtakarítást, sem szatócsoskodást, kivéve árut áruért. S mint kell azon csodálkozni, ha ezért, mivel a szerződések és a reájuk vonatkozó igazságtalanságok nálunk szaporodnak, jeleseknek és legigazságosabbaknak mondta (Homérosz) azokat, akik legkevésbé töltik életüket szerződésekben és pénzkeresetben, hanem mindent közösen bírnak, kivévén a kardot és serleget...".

Aeschylos: "a kancatúrót evő, jótörvényű szkíták."
8. §.... "Anacharsis is és Abaris s mások a könnyedség, tökély és igazságnak nemzeti jellemét tüntették föl."

9. § "Ő tehát (Ephor) azokról fog szólni, akik legigazságosabb erkölcsökkel élnek. Mert vannak némelyek a pásztori szkíták közül, kik kancatejjel táplálkozván, igazságuk által mindenekfölött kitűnnek. Anacharsist is bölcs embernek nevezvén Ephor, - az ő találmányának mondja lenni a fúvót, a kétélű horgonyt és a korongot."

XI. könyv. 8. fej. 7.§
A massagétákról: "... egész életmódjuk független ugyan, de együgyű, vad és harcias; azonban a szerződésekre nézve egyszerű és szatócstalan."

Scymnus, Chiosból (Kr. e. 80.).
"... Átkelve a Pantikápán, van a limnäok (tómellékiek) népe s más, több meg nem nevezett nép, nomádok neve alatt, melyek nagyon istenfélők, úgy, hogy senki sem bánt akárminő állatot s házvivőt, s tejjel táplálkoznak és szkíta kancafejéssel. Úgy élnek pedig, hogy mindnyájuk birtoka és az összes vagyona közös. S mondja (Ephorus), hogy a bölcs Anacharsis a nagyon istenfélő nomádoktól származék. S hogy némelyek Ázsiában telepedének le, kiket sákoknak is neveznek."

Arrianus (Kr. e. I.sz.), 53. tör.
"Ázsiát lakják a szkíta abiok, független nép, szegénysége és igazsága miatt."

Anabasis, IV I. 1.
"Kevés nap múlva megérkeztek Nagy Sándorhoz a követek az abiok nevű szkítáktól (kiket Homérosz is a legigazságosabb embereknek nevezvén, megdícsére költeményében). Laknak pedig Ázsiában öntörvényileg, leginkább szegénységük és igazságuk miatt."

Dio Chrysostomus (Szül. Kr. u. 1. század közepén)
"A nomád szkítákat, ámbár nincsenek házaik és sem nem vetnek, sem nem ültetnek, semmi sem akadályozza, hogy igazságosan és törvények szerint ne polgárkodjanak."

Nicolaucs Damascenus (Szül. Kr. e. 64, vagy 74-ben)
"A galoctophagok (tejevők): szkíta nép. Ezeket Homérosz is említi, ahol mondja: "A közelről harcoló mysoknak és dicső kancafejőknek s takarékos élelmű tejevőknek, legigazságosabb embereknek." (Illias, 13., 5-6)

Hippocrates (Kr. e. 456-366, vagy Kr. e. 460-377.)
26§. "Európában van egy szkíta nép, mely Meotis tava körül lakik, különbözvén a többi népektől és sauromaták-nak neveztetnek. Az úgynevezett szkíta pusztaság gyepes, kopár (fa nélkül) és középszerűleg vizes lapály.

27§. "A szekerek közül a legkisebbek négy kerekűek, mások pedig hatkerekűek...".

Polybiles (Kr. e. 240.), V. könyv, 70, 4.
"Philoteria ama tó mellett fekszik (Szíriában), melybe a Jordán a Jordán nevű folyó beömölvén, ismét kiömlik a rónaságra, az úgynevezett szkíták városa (Skythopolis) körül."

Megasthenes (Kr. e. 300-247) Indiai dolgok (Fragm. hist. graec. 2. köt.)
"India. északi oldalát az Emond hegye választja el Szkítiától, melyet a szkíták közül az úgynevezett sákok laknak."

"Idanthyrs szkíta, kiindulván Szkítiából, Ázsiának sok népét aláigázta s az egyiptomiak földjére is mint győztes érkezett."

"Hajdan az indusok nomádok valának, valamint a szkíták közül a nem földmívelők, kik szekereken haladván, Szkítiának egy részét a másikkal váltják föl, sem városokat nem lakván, sem istenek templomait nem tisztelvén."

Choirilus (Kr. e. 472-399) III, töred.
(Dübner: Asii, Pisandri Panyasidis, Choerilis, Antimachi fragmenta. Paris, 1840.)
"A juhlegeltető sákok, származásra nézve szkíták, lakták a búzatermő Ázsiát; s a Nomádoknak, igazságos embereknek, voltak gyarmatosaik."

Laciarcus (Szül. Kr. e. 120.) Szkíta vagy vendégbarát.
"Toxaris nem ment többé vissza Szkítaországba, hanem Athénban halt meg; s nemsokára hősnek is tartották, és az athéniek áldoznak neki, mint vendég orvosnak, mert ezen nevet kapta, miután hős lett (Isten gyanánt tiszteltetett). II. (Toxarisnak gyógyító tanácsáért) még most ís fizetik a gyógyítás bérét, fejér lovat áldozva síremléke mellett. S ott találták eltemetve Toxarist, ráismervén részint a fölírásból, noha ez már nem látszott egészen, részint pedig és leginkább abból, hogy az oszlopon szkíta férfiú volt kivésve, ki balkezében kifeszített íjat és jobbjával, úgy tetszik, könyvet tart. Nem messze e kettős kaputól, baloldalon az Academiába menőkre nézve, áll a nem nagy sírdomb s földön fekszik az oszlop, de mégis mindig meg van koszorúzva...".

Phylarchos (Virágzott, 210 körül Kr. e.)
(Müller: Fragm. hist. gr. I. köt.)
"Phylarch. mondja, hogy a szkíták, midőn aludni készülnek, puzdrát vesznek elő és ha bú nélkül találták eltölteni ama napot, fehér kövecskét dobnak a puzdrába, ha pedig bajjal, feketét. A megholtaknak puzdráit tehát kihozzák és megszámlálják a kövecskéket és ha a fehérek nagyobb számban találtatnának, mint a feketék, boldognak magasztalják az elhunytat; honnan keletkezett a közmondás, mely szerint azt mondják, hogy jó napunk a puzdrából van."

Szkíta barátság    Tartalomhoz __↑

(Dialógus) Tóxaris válasza
"Hogy a szkíta barátok sokkal hívebbek, mint a görög barátok s hogy nálunk sokkal több tekintetbe veszik a barátságot, mint nálatok, azt könnyű megmutatni. Úgy látszik, nekem, hogy ti képesek vagytok jobb beszédeket tartani a barátságról, mint mások, de tetteit nemcsak nem gyakoroljátok a szavak méltósága szerint, hanem megelégesztek azt dicsérni a megmutatni, mily nagy jó az; a szükségben pedig elárulván beszédeiteket,, elszöktök valamiképpen a tettek közepéből. És ha szomorújátékosok mutatnak nektek a színpadon oly barátságokat, dicséritek, megtapsoljátok s legtöbben az egymásért veszélyben levők miatt; sírtok is; de ti nem mertek valami dicséretre méltót tenni a barátotokért, hanem ha barátotok esetleg valamire szorul, azonnal, mint álomképek, elrepülve tűnnek el elöletek ama számos szomorú játékok, elhagyván titeket, mint hasonlókat azon haszontalan és néma személyekhez, akik feltátva szájukat és roppantul ásítozva, legkisebb hangot sem ejtenek. Mi ellenben, amennyire fogyatkozunk a beszédekben a barátságról, annyira felülmúlunk titeket annak tetteiben...".

"Hagyjuk békével a hajdankori barátokat. Hanem keveseket választván ki a jelen korból, beszéljük el tetteiket. Én legalább azt gondolom, hogy párviadalban meggyőzetvén, sokkal szívesebben hagynám elvágni jobb kezemet, mi a szkíta nép büntetése, mint silányabbnak tartani másnál a barátságban. Ne várj azonban tőlünk olyanféléket, aminőket meséltél, midőn magasztaltad, ha valaki hozomány nélkül vett el egy rút nőt, vagy ha valaki barátjának férjhezmenő leányát pénzzel megajándékozta..., ha valaki bezáratta magát, bizonyos levén, hogy nemsokára kiszabadul. Nálunk folytonosak a háborúk. Ekkor leginkább szükségesek jó barátok s ezért minél szilárdabban kötünk barátságokat, ezt tartván egyedül meggyőzhetlen s fölülmúlhatatlan fegyvernek."

"De előbb meg akarom mondani neked, miképpen szerzünk barátokat,, nem ivás közben, valamint ti, sem ha valaki ifjúkori társunk, vagy szomszédunk; hanem ha valamely jó férfiút látunk, aki képes nagy tetteket véghezvinni, ahhoz sietünk mindnyájan; s amit ti a mennyegzőknél, azt mi méltónak tartjuk a barátok kedvéért tenni, sokat utánuk járva s mindent elkövetve, hogy el ne tévesszük a barátságot s ne látszassunk megvetendőknek lenni. Ha pedig barátul választottunk már valakit, következik a szövetség s a legnagyobb eskü, hogy bizonyára egymással fogunk élni s ha kell, egymásért meghalni. És így teszünk is, mert mihelyt bemetszvén ujjainkat, serlegbe csöpögtetjük a vért s kardjaink hegyét bemártván, egyszerre iszunk mindketten belőle, semmi sincs, ami ezután minket szétválaszthatna. De legföljebb csak hárommal szabad ilyen szövetségbe lépni; mert kinek sok barátja van, azt hasonlóan tartjuk a közös parázna nőhöz, s azt gondoljuk, hogy barátsága nem lehet többé olyan szilárd, ha sok jóakaró között van elosztva:

"Elkezdem pedig beszédeimet Dandamisnak minap történt dolgainál..., de előbb esküdni fogom neked eskünket, minthogy eleinte ebben is megállapodunk. "Esküszöm a Szélre és Kardra..., hogy semmi hazugságot sem mondok neked a szkíta barátokról. (Moesippos). Jól tetted, hogy semmi istenre sem esküvél (Toxaris). Nem tartod isteneknek a Szelet és a Kardot? Vajon ennyire nem tudtad, hogy az embereknek 'A'' semmi sem fontosabb az életénél és halálánál? Ha tehát a Szélre és Kardra esküszünk, azt annyiban tesszük, amennyiben a szél (a levegő) az élet oka, a kard pedig halált eszközöl."

Dandamis és Amizok története

"Negyedik napja volt Dandamis és Amizok barátságának, mióta egymás vérét itták. Ekkor sauromaták törtek vidékükre tízezer lovassal s amint mondák, háromszor annyi gyalogsággal. S mivel ezen megtámadásukról sejtelmünk sem volt, mindnyájunkat megfutamítanak, számosokat harcosaink közül megölnek, másokat elevenen hurcolnak el, kivéve azokat, akik gyorsan a folyamnak túlpartjára úsztak, hol hadseregünk fele és szekereink egy része találkozék. Akkor t. i. vezéreinknek nem tudom minő tanácsánál fogva így táborozánk Tanaisnak mindkét partján.

Ők tehát elvitték azonnal martalékainkat, összeszedték foglyainkat, kirabolták sátrainkat, elfogták szekereinket, többnyire a rajtok levő emberekkel és szemünk láttára meggyalázták asszonyainkat s feleségeinket. S mi e fölött nagyon szomorkodánk.

Amizok pedig, mialatt elhurcolták, mialatt fogságba esett, durván bilincseltetve, kiáltozó barátja nevét s emlékeztette a serlegre és vérre, mit hallván Dandamis, nem késik többé, hanem mindnyájának szemeláttára átúszik az ellenséghez.

A sauromaták felemelvén hajító dárdáikat, nekikészülnek, hogy őt leszúrják; de ő ezt kiáltotta "Zirin". Ha pedig ezt mondja valaki, nem ölik meg, hanem úgy fogadják, mintha kiváltásért jönne.

Elvitetvén tehát vezérükhöz, visszakérte barátját; de ez váltságdíjat követelt, mivel nem adja ki, ha csak nem kap sokat érette.

Dandamis válaszol: "Mindenemet, amim volt, elraboltátok; de ha képes vagyok szegénységemben valamit tenni, kész vagyok alávetni magamat, s parancsolj tetszésed szerint. Ha pedig akarod, tarts meg engem barátom helyett s úgy bánjál velem, amint neked kedves".

És a sauromata mondá: "Semmiképpen sem szabad téged visszatartanom, mivel Zirint kiáltva jöttél; hanem tedd le vagyonod részét s vidd el barátodat". Dandamis kérdezi, vajon mit akar hát tőle? És az szemeit kérte. Ez pedig azonnal odanyújtotta, hogy szúrják ki. S midőn ki voltak szúrva, miáltal a sauromaták megkapták a váltságdíjat, átvevén Amizokot, reátámaszkodva tért vissza s együtt keresztülúszván, szerencsésen hozzánk jöttek.

Ezen történet megvigasztalta az összes szkítákat s nem tarták többé magokat legyőzötteknek, látván, hogy javaik legnagyobbját nem vitte el az ellenség, hanem hogy nálunk maradt a jó érzület és barátok iránti hűség.

De a sauromaták megrémültek emiatt nem kis mértékben, meggondolván, hogy minő férfiak ellen kell majd harcolniuk, ha ezek elkészülve lesznek, ámbár előbb véletlen támadásukkal felülmúlták.

Bírnátok-e ti ehhez hasonló történetet elmondani? Én ugyan a puszta tettet beszéltem el neked: de ha te beszélnél hasonló férfiúról, jól tudom, mennyi csínyt vegyítenél beszédedbe, hogy miképpen könyörgött Dandamis, hogyan vakították meg, miket mondott, miként tért vissza, minő tapssal fogadták a szkíták s másokat, miket ti a hallgatók elbájolására szoktatok kigondolni."

Belitta és Basth
"Belitta látván, hogy egy oroszlán lerántja lováról barátját, Basthot (mert együtt voltak éppen vadászaton), a támadó vadra vetette magát. Ez így otthagyta Basthot és Belittát marcangolta szét. S mi eltemettük őket, két sírhantot rakván egymás mellett, az egyiket a barátok, a másikat annak irányában az oroszlán számára."

Macent, Lonchat és Arsacomas barátsága
"Arsacomas követi minőségben járván Leucanor boszporuszi király udvarában, beleszeretett annak leányába, Mazäába. A búcsúlakomán számos kérő volt jelen, mikor megkérték a leányt, felsorolták kincsüket, vagyonukat, felemlegették hatalmukat. Arsacomas is megkérte a királyleányt, Leucanor pedig csudálkozván (mert tudta, hogy Arsacomas szegény és a szkíták köznépéből való) kérdezte: "Hány nyájad s mennyi szekered van, óh Arsacomas? Mert ezekben áll a ti gazdagságtok"."Nincsenek sem szekereim, válaszolt, sem nyájaim, hanem van két jó és derék barátom, aminője nincsen egynek is a szkíták közül." Leucanor kineveti Arsacomast. Ez azonban hazatérve, elmondja két barátjának, Lonchatnak és Macentnek baját. A barátok tüstént útnak erednek elégtételt szerezni barátjuknak és Lonchat Leucanor fejét hozza el neki, Macent pedig csellel Mazäát szerzi vissza számára. Mikor Macent átadja Arsacomasnak Mazäát, mondá: "Fogadd el tőlem is az ígéretet". S midőn amaz ezen reménytelen látványra megdöbbent és hálát mondana, szólt Macent: "Szűnjél meg engem másnak tartani, mint magad vagy, mert hálát adni nekem azért, amit tettem, annyi, mintha balkezem köszönetet mondana a jobbnak, mivel egykor gyógyította a megsebesültet s jóakaratúlag gondját viselte a szenvedőnek. Következőleg mi is nevetségesen cselekednénk, ha, miután régen szövetkeztünk s kitelhetőleg eggyé váltunk, nagy dolognak tartanók még, ha valamelyik részünk valami hasznosat vitt véghez az egész testért, mert az önmagáért tette, része levén az egésznek, mely jól járt."

Abauchas és Gyndan

"A borystheniták városából, feleségével és két kisgyermekével utazó Abauchas nevű szkítával együtt utazott társa, Gyndan is, aki combsebe miatt magával tehetetlen volt. Éjjeli szállásukon tűz ütött ki s Abauchas legelőször beteg barátját mentette ki. Mikor ezt szemére hányták, így válaszolt: >Gyermekeket ismét nemzenem könnyű; de vajon jók lesznek-e, az bizonytalan: Ellenben egy másik olyan barátot, minő Gyndan, hosszú ideig nem találhatnék, aki hozzám való jórakatának számos bizonyítékait tüntette fel<."

XI. fejezet ¹¹

A SZKÍTASÁG ETIKÁJA AZ ÓKORI ÍRÓK ALAPJÁN    Tartalomhoz __↑

A felhozott példákból igenis azt látjuk, hogy a szkíta jellem méltán hordozta az idők és korok során neki tulajdonított "igazságos", "becsületes", "hűséges", "vallásos" és "igénytelenségig egyszerű" jelzőt, mintegy abszolút foglalatját mindannak, amit a jellem erkölcsi követelményeként felállíthatunk.

Kissé bővebbre fogva, a nagytudású Desericius ötkötetes, latin nyelvű munkájából óhajtok egy részt bemutatni, amely témához a neves férfiú a Vatikáni Könyvtár gazdag anyagát hordta össze. A bemutatni kívánt rész cinre: "A szkíták erkölcséről, intézményeiről, jelleméről és gondolkodásáról"

"Igen számos bizonyító adat van arra, hogy a szkíták kezdetben (általában) jó erkölcsökben, igazságszeretetben és istenfélelemben éltek. Kétségkívüli, hogy, mint többször mondottuk, eleinte sagaknak, vagyis vallásosaknak és szenteknek, meg engesztelő (áldozóknak) hívták őket. Ezt szent Hieronymus, Festus és viterboi Annius nyomán írtuk így. Strabon továbbá azt mondja: hogy a szkíták sokáig állhatatosan megmaradtak őseredeti egyenes erkölcsükben, t. i. (ami feljegyzésre méltó) a Homérosz utáni korig, akiről Petavius és más írók azt mondják, hogy közel 1000 évvel élt Krisztus előtt. Strabon tehát Homéroszból és más, Homérosz után élt, igen régi írókból hoz fel bizonyítékokat a szkíták romlatlanságáról. Ezért mondja Strabonnál Aeschylos: "A jó törvények szerint élő szkíták". Ugyanígy Bochartnál ("Phalegus"): "Az igazságos szkíták, akik lótejjel élnek". Aztán Ephorusnál Choerilus:

"A szkíta eredetű juhász sakák az akkor búzatermő Ázsiát lakták, ide-oda vándorló emberek igazságos nemzete által gyarmatra küldve."

Ephorus pedig így ír: "azok közül a nomád szkíták közül valók, akik lótejjel táplálkoznak s igazságosságban minden népet felülmúlnak. Említi őket Homérosz is. Mivel szerény igényűek s nem élnek-halnak az evésért a törvények szerint viselkednek egymással szemben. Anacharsist; a szkíta filozófust ezért tartották, tökéletes önmegtartóztató és bölcs gondolkodásáért a hét bölcs egyikének."

Homérosz továbbá, sok idővel ezek előtt így énekelte: "És a tejivó abiusok: ezeknél nincs igazságosabb emberi faj".

Ezért mondja Arrianus: "a szkítákat Homérosz is dicséri művében, a legigazságosabbaknak nevezve őket. Azért mondja a szkíta abiusokról Cumius is, mikor Nagy Sándornak Sogdiánában véghezvitt tetteit írja le: "Annyi bizonyos, hogy nagyon igazságosak voltak, tartózkodtak a fegyveres cselekvéstől, csak ha megtámadták őket". Strabon végül Bochartnál azt mondja, hogy a szkíták igen egyszerű gondolkodásúak, azaz őszintén becsületesek és legkevésbé sem ármányos észjárásúak voltak, nálunk sokkal szerényebb igényűek is és kevesebbel megelégedők. Azt azért éppen ne gondoljuk, hogy faragatlanok, vagy műveletlenek voltak, mert hiszen igen nagyhírű filozófusaik voltak, mint Abaris, Toxaris, Anacharsis stb. Helyesen mondja Strabon ugyanazon helyén, hogy "Abaris és Anacharsis és más szkíták a görögöknél, elsősorban az athénieknél nagy becsületben éltek, azért, mert honfitársaiknak barátságos, romlatlan és igazságos jellemét mutatták valahogyan". Végre Nicolaus Damascenus ezt írja a szkítákról: "ezeknél senki sincs, akiről az lenne látható, hogy irigység, vagy gyűlölet, vagy félelem indítja valamire, a közös életmód és igazságosság következtében. - Ugyancsak nálunk évenként nyilvánosan bírálják meg az ifjakat és szüzeket és aki legjobbnak ítéltetik, azt a szüzet veszi nőül, amelyiket akarja. Úgy ezután a második és így tovább. Ez okból mondja Menander, a vígjátékíró, aki, mint maga megmondja, szkíta eredetű volt." "Mindenekelőtt az önmegtartóztatást gyakoroljuk". Ammianus ezen magasztaló szavakat írja: "A szkíták, ez az igen jámbor faj, hozzászokott minden halandó dolgot megvetni".

A szkíta erkölcsök díszeit pedig páratlan választékul összefoglaló csokorba Tragus nyomán Justinus gyűjti egybe és ennek nyomán Bonfini: "A szkíták nemzete harcedzett, megfékezhetetlen, nem ismeri a fösvénységet és nagyravágyást, a legyőzöttektől semmit sem követeltek a dicsőségen kívül. Tejjel és mézzel élnek. Fejőik leginkább szegletes készségék. Fegyverük kard és íj. Az igazság náluk nem törvényekkel van elfogadtatva, hanem jellemükbe van oltva. Nincs nagyobb gonosztett a lopásnál náluk. Ezüst, arany után erkölcsüknél fogva nem futnak. Egyébként igen mértékletesek és önmegtartóztatóak s természetüknél fogva becsületesek. Ezt a rómaiak és görögök filozófusaik oktató tanai révén alig voltak képesek elérni. Mert a szkítáknak nagyobb hasznára volt a vétkek nem ismerése, mint amazoknak az erény ismerete. Joggal dicséri tehát úgy őket Homérosz és más írók.

.. A szkíták kezdettől és azután igen hosszú ideig romlatlan és tisztult erkölcseikkel tűntek ki az emberek között. De nem tudom, mi úton módon, jó közállapotaik megromlottak. Ámbár az okot mindjárt megtaláltam Bonfiniben. Ugyanis ő így folytatja az említett helyen: "Midőn a föníciaiakkal, ionokkal, miletusiakkal, görögökkel és rómaiakkal érintkezgettek, erkölcseik mintegy megmételyeződvén, lettek idő folyamán félelmetesekké és elvadultakká. Tegyük hozzá a legmegérdemeltebben és joggal, hogy nemcsak az említett népek és nemzetekkel való közös élet folytán, hanem sokkal inkább az axenok, gelonok, niordvanok, budinok, neurok, taurok, anthropophagok, melanchlaenok és agathyrsokkal való érintkezésük folytán romlottak meg különösen az európai szkíták, mert a szomszédság következtében kölcsönös érintkezésük volt ezekkel és velük háborúskodtak és kereskedtek.

De nem az összes szkíták indultak romlásnak és tántorodtak meg a mételytől az igaz életfelfogásban. Mert legalább az euthalan hunokat, a perzsákkal szomszédos szkítákat, akik erőre és lelki nemességre ezekkel igen csak egyenlőek voltak, I. Justinianus koráig, tehát az emberi nem megújulásának V. századáig és azután, mint "becsületességükről és egyenes lelkűségükről híres férfiakat emlegették magasztalva".

Ezekről Procopius, aki közelebbről érintkezett velük, ezeket a dicséretes dolgokat gyűjti egybe: "Az euthalita hunok a perzsákkal szomszédosak északkelet felől, városuk, Gorga Persisszel határos. Ezek nem nomádok, pásztoréletet élők, hanem már régen a legáldottabb vidéken vannak megtelepedve. Nem is oly rút külsejűek, sem nem tengődnek vadak módjára, hanem egy fejedelem alatt élve fejtenek ki állami életet egymás között és szomszédaikkal törvényeken alapuló viszonyban vannak, éppúgy, mint a rómaiak és minden más nemzet." Hasonlóan ír Eusthatius és Theophylactus.

.. Végül a párthus szkíták is (annak a kornak megfelelő erkölcse szerint) hasonló becsületes s nem kisebb méltósággal élték életüket a rómaiakkal együtt, mikor ezek virágzásuk csúcspontjára emelkedtek. Minden bizonnyal a párthusok nem barangoltak szekereken, mint oktalan vadak, hanem az általuk alapított ezer városú bactriai birodalmat lakták a műveltség kényelmei között. Sem lótejjel és vérrel nem szoktak élni, hanem pompás lakomákat enni.

Az európai szkíták aztán, vagy másként a Fekete-tenger innenső partján lakó géták önmegtartóztatásukról voltak híresek, amiről a közülük származó Menander, a vígjátékíró világosan tanúskodik.

Az első szkítáktól, azoktól a vallásos lelkületűektől és mocsoktalan jelleműektől az idegen vétkekkel való megfertőződés következtében eltávolodtak az időközben élő szkíták addig a korig, amelyben a szkíták a magyar név alatt váltak ismeretesekké és Pannóniába kezdtek örök, állandó hazát alakítani. Akkor ugyanis, miként ha a tűztől eltávolítjuk a vizet, magától visszatér eredeti hűvösségéhez, éppúgy tértek vissza ők, elválva az ősi barbároktól és a keresztényekkel való érintkezést kezdve gyakorolni, őseredeti erkölcsi romlatlanságukhoz. Hallgassuk meg Baroniust: "Végre Krisztus igája alá kerülve, istenfélőkké, szelídekké, emberségesekké, jóindulatúakká, szerényekké és minden tekintetben szentéletűekké váltak és oly királyok emelkedtek ki közülük, akik a keresztény vallásnak ékességére és díszére váltak"

Hatásosabban szól e nemzetről II. Pius, a keresztény hit legfőbb papja: "miután a termékeny Pannóniát, Európa minden, a művelt életre szükséges dolgokkal ellátott e részét virágzó birodalom megalkotásával magáévá tette, az, aki a hitet rettentő kegyetlenséggel üldözte volt, végezetre, őseink emlékezete szerint a hitünk pajzsa, vallásunk kőbástyája nevet érdemelte ki".

Végre hozzáfűzünk. valamit a szkíták régi vallásáról. Hát az első időkben, míg még az Araxes mögött, az özönvíz felszáradása után "Scythia Saga", vagyis "Sacerdotalis" és "Sacra"-ban éltek, az egy igaz Istennek áldoztak. Majd pedig, miután Noé utódai a botor esztelenséggel kezdett toronyépítés következtében a nyelvzavarodást és rendetlen zűrzavart szenvedték, lassanként az egy igaz Istennek nem ismerése is felszínre jutott s halhatatlan istenek helyett halandó embereket, végül vadállatokat és értelmetlen teremtményeket is kezdtek imádni. Minden bizonnyal Ninus, mint a legelső bálványimádó, Babilonban elrendelte atyjának, Nimródnak vagy Bel Juppiternek istenként való tisztelését, amit megtalálunk az íróknál. Az egyiptomiak meg (és ezt Josephus Flavius veti szemünkre) Juppiter Hammon után, aki Cham volt, a krokodilusnak hajtottak térdet.

Ugyanez történt idők folyamán a szkítákkal is, hogy t. i. ősszülötte hazájukból, az Araxes mellékéről gyarmatonként szétszóródva, hamis isteneket imádó népekkel, éspedig főként görögökkel, a sokisten-mesék kitalálóival jutottak közvetlen szomszédságba és érintkezésbe s keveredtek velük. Ezért ír így Herodotos: A szkíták az istenek közül csupán ezeket imádják: mindenekelőtt Vestát, azután Juppitert és Tellust, akit Juppiter feleségének hisznek. Ezek után Apollót, Venus Uraniát és Marxot meg Herculest. Ezeket az (európai) szkíták mindnyájan isteneknek tartják. De azok, akiket királyi szkítáknak hívnak, Neptunusnak is áldoznak. Szoborképmások és oltárok, meg szentélyek készítését nem tartják szükségesnek, kivéve Marsot. Mars képmása vaskard. Ennek hoznak évenként úgy más barom, mint lóáldozatot és inkább ezen kardnak, mint a többi isteneknek". Így ír Herodotos az ő korában, t. i. Kr. e. 403 körül a Fekete-tenger mellékén lakó szkítákról. S valóban, hogy nemcsak az európai, hanem az ázsiai szkíták is Mars képmását, vagyis a kardot imádták régtől fogva, ezt könnyen átláthatjuk. Az Attilánál követségben járt Priscos Rhetor jegyzi ugyanis fel, hogy ez a Mars-képmás sokkal azelőtt az európai Szkítiában elveszett s hogy a végzet következtében akkor találták meg s vitték Attilához. Ennek, mintegy égből küldött szent pajzsnak révén kezdett nagy reménységet táplálni Attila, hogy általában Európa legyőzője lesz, ő, aki népével, amelynek feje volt, kétségtelenül ázsiai Szkítiából jött ki.

Thuróczi is és kortársa, Bonfini is feljegyzik és ezek nyomán Verbőczi, a "Jus Hungaricum" összeállítója is, hogy a mi (magyaroknak nevezett) s a VIII. század közepe táján már harmadszor Európába jött szkítáinknál is megvolt még ilyen Mars-képmás köteles tisztelete. Mikor ugyanis a nemzet egészét, hogy meghallgassa a hivatalos véleményt, vagy véleménykérést, vérrel behintett kardot szoktak leszúrni a tábor közepébe, majd azután így kiáltott a híradó: "Isten és a köz szavára hallgassatok, ezen helyre gyűljetek össze!" Ezen kard, mint Mars képmása iránti tisztelet tehát Attila hunjai után úgy a magyaroknak nevezett hunoknál, mint az abaroknak mondott hunoknál, akik az Attila hunjai és a magyarok közötti korban éltek, vallási szokás volt. Mikor ugyanis a chagan, az abarok királya szóbeli szerződést akart kötni a rómaiakkal, hazai szertartás szerint kardra tett esküt: "Kivonva és magasra emelve kardját (mondja a Menander Protector), magára és az abarok nemzetére szörnyű átkot mondott, ha valami rosszat főzne ki a rómaiakkal szemben".

.. IV Béla korában megtalálták (a magyarokat) a Volga torkolatán túl. A Káspi-tengeren túli kelet szerte, tatárokkal keveredve tartózkodnak. és a halál árnyékában ülnek.

Azonban, miután elhomályosodott és teljességgel kialakult a szkítáknál az őseredeti, dicséretes és tiszta istenismeret, kificamodott az erkölcsi egyenesség, melyekben eredetüktől fogva kitűntek, annál inkább és mindenekelőtt féltékenyen megőrizték az igaz, mély barátság jogszokásait. Erre vonatkozólag írja Procopius: "Közöttük a tehetősebbeknek egész húszig való barátjuk van, vagy több is, ha hozzájuthat. Ezek állandó vendégei s velük közös pénze is, hatalma is".

Végül most már jegyezzünk fel valamit az utókor számára a szkíták természetéről (természetes tehetségéről) is. Csak a nagyon idegen nem ismeri s tudja, hogy a mai magyarok, mint a szkíták sarjadékai, igen tehetségesek. Barclaius mondja rólunk: "A magyar nemeseknek (amint ez természetes is) szelleme magasztosabb, tekintete fennköltebb s gondolkodása nemeslelkűségre termett, taglejtése s fellépése nyájas méltóságra való; okos tanácsban igen gazdagok". Erre nézve tanulmányozni kell az én Rómában kiadott "Vindicatio Litterarum Hungariae"(A magyar tudomány védelme) c. könyvemet. Azonban, hogy a hunokból, akiktől a magyarok származtak, sem hiányzott az erős szellemi tehetség, erre nézve az a bizonyíték, amit Stephanus Károly Attila festése közben Priscos Rhetor, Jordanes és más írók alapján mond magasztalólag "Bátor és eszes férfiú, kinek észjárása éles és körültekintő, lelki nagysága óriás, elgondolása mélységes". Ellenben a régi szkíták természetes tehetségétől sem vonandó meg a legfényesebb dicséret. Láttuk, milyen haditaktikával győzték le Cyrust, Dariust és Perosust; tapasztaltuk, milyen szellemes allegóriában burkoltsággal játszották ki magát Dariust, mily választékos és finom szavakban szóltak Sándorhoz.

Ezért írja Curtius: "A szkíták észjárása nem faragatlan és csiszolatlan, mint a többi barbároké". Éppen erre vonatkoznak Herodotos e szavai: "Pontus Euxinus mellékén a legtudatlanabb nemzetek vannak, kivéve a szkítákat. Mert a Pontuson belőliek közül egy nemzetnek sem tudunk semmi bölcsességre mutató dolgát felhozni, sem tudósnak ismert férfiát nem ismerünk, kivéve a szkíta nemzetet és Anacharsist". Minden bizonnyal Anacharsisnak, a szkíta filozófusnak "csodálatos bölcsességét" feltűnően magasztalja Cicero is. Nem alaptalanul bizonyítja Ephorus is, hogy "tökéletes önmérsékletéért és bölcs gondolkodásáért számították a hét bölcsek egyikének". Plinius tanúsága szerint képmására ezt az emlékmondást szokták írni: "Beszédben, evésben mértékletesek legyünk, szégyenletes dolgoktól tartózkodjunk". A fazekas korong feltalálója mezítláb járt, a földön hált, az éhséget hívta kenyér mellé valójának. Solonhoz, a törvényhozóhoz intézett szavaiban a fejedelmek és államok törvényeit pókhálóhoz hasonlította, mint amelyek megfogják és kötik ugyan a legyeket és a csiribiri népséget, ellenben a hatalmasabbak büntetlenül tépik szét. Mikor megkérdezték, hogy a részegeskedéstől mi úton-módon szokta meg elfordulni, azt felelte, hogy rágondol a részegek esztelen hadonászásaira és nevetséges mozdulataira.

Csodálom, hogy ezek között Stephanus Károly, mikor azt vitatja, hogy a régi szkíták között csak ez az egyetlen volt tudományosan képzett és ezért szokták mondani (közmondásként) valamely művészetben ritka emberről: "Amacharsis a szkíták között", mintha az összes többi szkíták, Anacharsison kívül együgyűek és tanulatlanok lettek volna. Bizonyára Károly nem olvasta azokat, amiket kissé előbb Herodotosból és Curtiusból idéztünk a szkítákról. Nem olvasta Strabont Bochartnál:

"Nemcsak Anacharsis, hanem Abaris és más szkíták is becsülésben éltek a görögöknél". Valóban Aristoteles halála után Abaris (a szkíta filozófus) tanította az athénieket és szobrot érdemelt ki a főtéren. Róla számos író szól: mint Herodotus, Strabon, Sz. Gergely; a teológus (Epitaphium M. Babilii), Coelius, Laertius, Aristoteles Scholiastája, és maga a saját szavaira nem emlékező Stephanus Károly. Azonban Herodotos Zamolxis nevű szkíta filozófust is magasztalva emlegeti, akiről azt mondják, hogy a bölcselet tanulása céljából Pythagorasszal együtt elment Egyiptomba. Ezenkívül Toxaris szkíta filozófus Lucianus "Dialógus"-aiban a főszerepet játssza. A vígjátékíró Menander is a szkíták közé számítja magát. Az sem ellenkezik az igazsággal, hogy Cassianus, az egyházatyák híres összegyűjtője, Joannes Chrysostomus jeles tanítványa, szkíta volt. A szerzetes, szegény Dionysius, az "Aera Christiana" szerzője, a tudósok véleménye szerint ugyancsak szkíta fajtájú volt. Vegyük hozzá befejezésül toursi Mártont a bölcsességéről és szent életéről világhíres főpapot".

    Tartalomhoz __↑

---

Zsidó volt-e "Jézus" (1. rész)

Zsidó volt-e "Jézus" (2. rész)

Zsidó volt-e "Jézus" (3. rész)

Zsidó volt-e "Jézus" (4. rész)