Kétségtelen, hogy a több, mint másfélezeréves egyiptomi Pantokrátor-kép jelentős, úgy régészeti, mint vallástörténelmi szempontból. Evvel csak egyetérteni lehet. Az istenfogalom, amit ez a lelet jelképez, viszont, nehezen értelmezhető úgy, ahogyan azt a szerző véli. Ennek fő oka szerintem az, hogy ezt a képet vallástörténelmi szemszögből vizsgálta meg. Ez egy bizonyos fokig érthető is, hisz manapság szokásos a vallást meg az istenhitet egy kalap alá tenni. E két fogalom egybevetése, viszont, arra a téves következtetésre vezeti a kutatót, hogy a vallástörténelem kézzelfogható nyomai – templomok, szobrok, ereklyék, ikonok, festmények, irodalom, stb. - egyben a hittörténelem föltárói is.

Evvel a következtetéssel az a baj, hogy az istenhit nem föltétlenül azonos a vallással, még akkor sem, ha a hívő bemagolja vallása dogmáit, s avval az önszuggeszció hatása alá veti magát – nem beszélve a kényszerített vallásgyakorlásról. Ezt a valóságot - többek közt – a ma helytelenül „keresztény”-nek nevezett vallások gondolkodó hívői tanúvallomása is igazolja. Ha őszintén magukba néznek, a szüntelen vallásbeli ellentmondások sorozata, meg a vallásdogmák és a vélt igazság közti ütközések miatt, rájönnek, hogy folytonos lelki és szellemi viszályban élnek. Teréz Anya is elismerte ezt a valóságot; számtalan lelkész is. Ezen ütközések fő oka két, egymást kölcsönösen kizáró értékrend terjesztése. E vallások irányítói az ember- és természetbarát értékrendet a hívő tudatos világába igyekszenek beültetni szónokolással^[2], míg a másikat, az ember- és természetellenest, tudatalatti világába sugalmazzák példamutatónak szánt gonosztevő szereplők és tetteik magasztalásával. Míg a szeretetet és az erkölcsöt hirdetik, annak ellenkezőjét, a gyűlöletet és az erkölcstelenséget dicsőítik.

Ha pedig a hit nem föltétlenül azonos a vallással, akkor a hittörténelem sem föltétlenül azonos a vallástörténelemmel. Ahhoz, hogy megtudjuk állapítani, kit jelképez a Pantokrátor a történelmi (nem a minapi ezer év) magyar istenhit szerint, hittörténelmi szempontból kellene megvizsgálni ezt a leletet. E munka igényei, viszont, jócskán meghaladják tudásomat, tehetségemet és eszközeimet, tehát csak egy néhány gondolatot szeretnék itt bevetni vitára.

NEMZET-ISTENHIT VISZONY:

Gyermeknevelést kivéve, senki sem dirigálhat másnak mit higgyen, miféle fogalmat alkosson istenéről, se szószékből, se bibliák magyarázgatásával, se a világháló fonalain. Azt se, hogy minek vallja magát. Ergo, az alábbi fejtegetést csak elmélkedésre szánom.

Minden ép nemzet^[3] gyermeke nemzeti hovatartozásának megállapítása egyetlenegy alapelven nyugszik: nemzetével való azonosságán. A lakota őslakós, azon nemzet meghatározói szerint, csak akkor lakota, ha azonos nemzetével. Ezen azonosság egyik alapvető tényezője az „ősök” és a természet lélekvilágának megismerése és az aszerinti életvitel. Hasonlóképp, az önmagát magyarnak valló kilétvallása is csak akkor hiteles, ha igazolni tudja – legalább önmagának - magyar kilétét. E kilét egyik alapvető meghatározója pedig a magyar istenhit. Lehet valaki jóságos, tisztességes, becsületes, szorgalmas, bátor is, még magyarnak született is, de nem magyar mindaddig, amíg egy idegen hiedelem irányítja gondolatait, szavait, tetteit. Mindkét nemzet azért tartja istenhitét alapvetőnek, mert jól tudja, hogy az határozza meg értékrendjét, és abból fakadóan, gondolkodását, erkölcsét, viselkedését, magatartását a megadott nemzet méhében.

KERESZTÉNY vs KRISZTIÁN:

Kölcsönösen kizáró hitbeli különbségeken kívül, a magyar „keresztény” kifejezésnek szófejtés szempontból sincs köze a héber-görög "krisztián" eszme címkéjéhez. Az egyik a magyar kör, ker, köröszt, kereszt szó^[4] -ény képzővel való ragozása - pl. legény, kötény, mellény, regény, sövény, stb. Tudtommal a Jézushitet csak a magyar és rokon nyelvek címkézik a kör, kereszt szó ragozásával.

A másik a görög-római „khrestós”, jóságos Napisten nevének kicsavarása, elzsidósítása, egy hasonló hangzású de egész mást jelentő, héber „felkent”, a görög „khriein”, ken gyökből kiagyalt „khristós” szó latin változata. A „krisztián” szó helyes magyar fordítása felkent, „júdeókrisztián” pedig zsidófelkent. Jézust egyetlen író sem nevezi „krisztus”-nak, felkentnek a 4. században először megjelenő saulista írások előtt. A korai följegyzések szerint a megtestesült Fiúisten eredetileg a „khrestós”, jóságos, elnevezést kapta, és csak elzsidósítására törekvő kezek hamisították azt át később „krisztus”-ra, felkentre. (Egy ilyen hamisítás leleplezése megtekinthető itt: http://magyarmegmaradasert.hu/kiletunk/hitunk/item/3200)

Itt érdemes megjegyezni, hogy ezek a kezek mindeddig nem tudtak minden forrást meghamisítani. Emiatt egyes nyelvek pl. megtartották a Jézushit „khrestós”, jóságos elnevezését, és csak Jézus elnevezése lett elzsidósítva a „krisztus” szó valamelyik változatára. Így, pl. a kelta népek egyike, a mai Franciaország őslakói, megtartották a „khrestós” szó „chrétien”, keresztény, változatát, de Jézus elnevezését a zsidófelkent vallások franciaországi irányítói^[5] már „Christ”-re, Krisztusra hamisították. A hamisítás még ma is tombol. Pl. a korábbi „chrétienté”, kereszténység, szó ma már száműzött, s helyébe a „christianté” krisztián-ság, szót erőlteti a megvásárolt, megfélemlített vagy megvezetett francia nyelvészet.

PANTOKRÁTOR:

Ezen ikonoknak három értelmezéséről tudok. Az első kettő nagyjából egyezik, úgy szófejtésben mint fogalomban. Az első, a görög „pan, pantos”, össz, minden + „kratos”, erő-, hatalomképesség. Egybevéve, „mindenható képesség”. A második a görög „pan, pantos”, össz, minden + „krateo”, erőt, hatalmat gyakorol. Egybevéve, „mindenható, mindenre hat”. (Nem csak képes mindenre hatni, de hat is.) Így is, úgy is, mindkettő mindenhatóságot jelent.

A harmadik, viszont, a saulista ideológia egyik torzszüleménye. Az első kettőtől eltérve, ez az ideológia semmibe veszi e szó szófejtési értelmét, és a 4. századtól kezdve egy egész más értelmezést kezd rákenni a Pantokrátor ábrázolásokra. Az egyben-három istenszemélyt („Szentháromságot”) terjesztő Saul rabbi (a zsidófelkentek „Szent Pál”-ja) -alapított zsidófelkent Római Egyház földarabolta a valódi keresztények istenfogalmát, s abból koholt a megvezetésre kiszemelt nemzsidó hívei számára egy Atya nevű mindenható, teremtő főistent, meg egy Fiú nevű ítélkező, végrehajtó alistent. Mivelhogy a héber-zsidó hiedelemben nincs nőnemű istenség – se héber kifejezés rá -, az Anyaistent kirúgta, s helyébe egy meghatározatlan jelenséget koholt, „akire” az Anyaistentől ellopott „Szentlélek” elnevezését átültette. A zsidófelkent hívő ehhez az új jelenséghez fohászkodik bűnei megbocsájtásáért. Mivelhogy a galamb a zsidók leggyakoribb – és legolcsóbb(!) - állatáldozata egyik istenüknek^[6] bűneik megbocsájtásáért, ezen utóbbi jelenséget a zsidófelkentek egy galambbal jelképezik. Ezt a zsidó állatáldozat-rítust dogmásította - többek közt - Saul rabbi a zsidófelkentek számára: pl. „...vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat” (Zsidókhoz 9:22, zsidófelkent biblia).

A keresztények istenfogalmának földarabolása és az új istenszemélyek gyártása után a zsidófelkentség terjesztői a Pantokrátor képekkel csak a Fiúistent, Jézust ábrázolták, de már nem mint „mindenhatót”, hanem egy bosszúálló zsidóisten végrehajtóját, aki majd a „körülmetélkedés szolgájaként” (Rómaiakhoz 15:8) ítélkezik az emberiség fölött. Ez az undorító és meggyalázó meghatározás is a körmönfont zsidó, Saul rabbi, szellemi terméke. Mivelhogy a zsidók ideológiája szerint, körülmetélkedésük istenükkel való szerződésük jelképe, egy ítélkező „körülmetélkedés szolgája” azon állítólagos szerződés föltételei betartását bírálja el. Tehát a zsidófelkentek „ítélkező” Pantokrátor fogalma semmiképp sem azonos a keresztények „mindenható” Istenfogalmával.

A magyar hitvilágban nincs semmiféle „egyben-három istenszemély”, főisten vagy alisten. Ezek a fogalmak csak a többisten-hívők (pl. héber-zsidó, görög, római) hiedelmében találhatók meg. A magyar istenhitben még „istenszemély” sincs. A magyar Egyistenhívő, és szerinte Isten nem egy személy, hanem egy élő erőnyösszesség (energia-komplekszus), akinek a magyar istenhit csak megnyilvánuló hatásait személyesíti meg. Tehát épp úgy, mint ahogy ma a természet megnyilvánulásait a „Természetanya” tevékenykedéseinek nevezzük, vagy ahogy az amerikai őslakók a föld termékét a „Földanya” ajándékának nevezik - továbbá „Időapa”, stb. -, úgy a magyar hitvilág is a lét (Isten) minden – testi, lelki és szellemi – megnyilvánulását az emberi életben megfigyelhető jelenségekhez hasonlítja, és aszerint személyesíti meg. Így a teremtett világ megalkotóját Atyaistennek (Szellem – gondolkodóképesség, ész, öntudat, ember irányítója -, Igazság Szelleme^[7], Teremtő, stb.) hívja; az élet ajándékozóját és fönntartóját Anyaistennek (Lélek^[8] – életképesség „szív”, érzés, ember hajtóereje -, Anahita, Szűzanya, Boldogasszony, Babba Mária, stb.); míg ezen Atya-Anyaisteneszme hirdetőjét, tanítóját, fölújítóját és fönntartóját emberben Fiúistennek (Fény Fia, Új Fény (Turul), Világ Világa) nevezi. Erre mondjuk, hogy a Fiúisten az őt „befogadó” emberben él. Úgy is mondhatnánk, hogy az Atya-Anyaisten, azaz a Szellem-Lélek-egység emberben Fiúistenként él. Ezt nevezi a magyar hitvilág Szenthármasságnak. (A Háromszentség kifejezés is elfogadható, ha abban a „szentség” szó Isten hatását, tevékenykedését címkézi.) Másképp mondva, a Fiúisten az elválaszthatatlan Atyaistentudat-Anyaistenérzés emberben.

Ezt a három egybefont erőnyösszességet a magyar műveltség többféleképp jelképezi. Ezek egyike a Nap és annak érzékelhető hatásai. Míg a Nap az Atyaistent jelképezi (létsugárzás, következtethető, gondolkodtat), a Nap melege az Anyaistent (életsugárzás, érezhető, melegít), a Nap fénye pedig a Fiúistent (tudatsugárzás, látható, világít). Ebből a jelképezésből azonnal kiderül, hogy a magyar istenhit nem három személyt ismer, hanem egyetlenegy, élő, szerető és gondviselő jelenséget, akinek három jóságos hatását ember három különböző tehetségével háromféleképp fog föl. A magyar istenhit szerint Isten erőnyei sugárzásával hat emberre a Világegyetem mindhárom – fizikai, élettani, pszichológiai^[9] – kiterjedésében. Ezt az eszmét jelképezi a Világegyetem fizikai kiterjedésében a Nap és sugárzása. (A magyar nép sohasem volt „Napimádó”. Ezt az elnevezést csak a tudatlanok, ostobák, vagy rosszindulatúak kenték ránk.)

A magyar istenhit szerint az Atyaisten, Anyaisten és Fiúisten egy és ugyanaz az élő erőnyösszesség, aki bármikor, bárhol, bármilyen alakban, bármilyen számban, a Világegyetem bármelyik kiterjedésben képes megnyilvánulni, beleértve a határtalan testfölvételt és leadást (átlényegülést) - pl. Jézus megtestesülése és „föltámadása” (bár szerintem a „föltámadás” kifejezés téves, mert nem átlényegülést, hanem egy korábbi élet- megszűnést vagy megszakadást - s nem életfolytonosságot - sugall).

Az, hogy itt ugyanarról az Egyistenről van szó, a ma már majdnem teljesen elzsidósított római Jézushitben, a „keresztény”-nek” hazudott Római Katolikus vallásban, még itt-ott megtalálható de - a többi zsidó hazudozást és csalást leleplező tényekkel együtt -, rohamosan tűnik el^[10]. Pl. a „Hajnalcsillag” név épp úgy utal a Fiúistenre, mint az Anyaistenre: „... hajnalcsillag kél fel szívetekben”, (2 Péter 1-19), a Fiúistenre, megtestesült állapotában, Jézusra utal; „Hajnalcsillag könyörögj érettünk”, Loreto litánia, Boldogasszonyunkra, megtestesült állapotában, Máriára utal. „Én és az Atya egy vagyunk” (János 10:30); „...a ki engem lát, azt látja, a ki küldött engem” (János 12:45); stb.

Mindezek után bátran mondhatjuk, hogy a magyar istenhit szerint a Pantekrátor az egyetlenegy mindenható Istent jelképezi.

„GLÓRIA?”:

A korai ikonokon és szobrokon a ma „glória”-nak nevezett kör a Napot, míg a sugarak a Nap sugarait jelképezték (Pl. a pártuskori Gyermekjézus szobor, http://magyarmegmaradasert.hu/szerzok/o-sz/oszkatona/item/1803). Ezt a jelképezést eredetileg csak Isten ábrázolásaiban találjuk meg. Később, a zsidófelkent szekták fűnek-fának feje köré rajzolgattak napkorongokat, sugarakkal együtt, anélkül is, kezdve szektájuk alapítójával, Saul rabbival.

PROTO-KERESZTÉNY?:

Ha elfogadjuk a fönti „keresztény” meghatározást, nehéz megállapítani, kik voltak a „proto-keresztény”-ek, mert a „keresztény” fogalom emberemlékezet óta ismert. Talán a „proto-Fényfia-hit” kifejezés jobban illene ide, de a „Fényfia-hit” is többezer évvel megelőzi Jézus születését. Ha itt a szerző Jézus születése és módszeres (szisztematikus) elzsidósítása közti időszakra utal, akkor talán a Péter^[11] apostol-alapított antiókiai Egyház vezetését követő keresztényekre gondol, akik éppúgy tevékenykedtek Egyiptomban, mint máshol is. Ezeket pedig szerintem helytállóan keresztényeknek kell hívnunk.

MANI-CHEUS:

Tudtommal Mani ugyanazt a Jézushitet terjesztette amit András apostol nálunk korábban, de más népeknek, azok műveltségéhez alkalmazkodva. Emiatt tanítása eltér a magyar pálosok szellemi őse, az egyiptomi Pál remetéjétől, de mondanivalója lényege egyezik. Példát sajnos nem tudok bemutatni, mert egyiket sem ismerem részletesen.

(Az anyag oroszlánrészét Badiny Jós Ferenc és Grandpierre Atilla munkáiból vettem át.)

________________