A hitjelképek szerepe

Alábbi gondolataimat hozzászólásnak szántam Ponty Viktor: Végy le engem a keresztről című cikkéhez és az ott olvasható hozzászólásokhoz, de ahhoz egy kicsit hosszúra sikerült.

Ami a feszületet illeti, kétségtelen, hogy a feszület Jézus halálrakínzásának jelképe, mellyel a római zsidófelkent egyház az 5. század óta(*) Jézus kínhalálára tereli a hatalma alá keveredett emberiség figyelmét. Mai változata egy megkínzott bitófán lógó hulla lenne. És igenis föltételezhető, hogy egyes zsidófelkent egyházak a feszülettel is terrorizálják tudat alatt híveiket. A keresztút - Jézus 14 állomásra bontott kínzása, meggyilkolása és eltemetése - ugyanezt a célt szolgálja, külön figyelmet fordítva a kínzás rémítő részletezésre. Ennyit a feszületről.

De, javasolom, hogy óvatosan lépkedjünk véreink hitvilágában, és ha hitjelképekre terelődik a beszélgetés - akár élőszóban, akár másképp -, az igazság kimondásán kívül ne foglalkozzunk sokat az idegen népek kegyetlensége és bosszúja jelképeivel - vagy egyáltalán ideológiájukkal -, hanem terítsük ki honfitársaink szeme elé a már föltámadt igazi ősmagyar istenhit jelképeit.

Egy istenhitjelkép szerepe ugyanaz mint bármilyen másfajta lelki, szellemi kapcsolat létrehozására alkalmas közegé - leírt szó, síp-, dob-, kürt-, csöngő-, harang-, énekhang, illat, stb. -; egy velős gondolat, fogalom vagy eszme közlésére alkalmas közvetítő eszköz. Tömören közöl egy egyből érthető üzenetet, ami vagy kelt érdeklődést vagy nem. Ezt a szerepet egy könyvborító szerepéhez lehet hasonlítani. Ha kelt érdeklődést, szóba jöhet az érdeklődés kielégítése, azaz a gondolat, fogalom, eszme célja ismertetése, bontása és a részek bemutatása külön-külön és egymáshoz viszonyítva, és az egység működésének elmagyarázása. Ez a folyamat, melyet egy könyv kézbevételéhez, átlapozásához, esetleg elolvasásához lehet hasonlítani, viszont csak egy már létrehozott igenlő lelki, szellemi viszony medrében képes megindulni.

Tehát terítsük ki az igazi ősmagyar istenhit jelképeit "asztalainkra" a világhálón - vagy bárhol máshol -, úgy, ahogyan a könyvárusok terítik ki könyveiket a vásári asztalokra, avval különbséggel, hogy mi semmit sem kérünk - el sem fogadunk - a "könyvekért". Hadd lássák azokat akik erre járnak. Az árusokon kívül négyféle ember megy vásárra: Az, aki tudja mit keres; az, aki keres, de nem tudja, hogy mit; a kíváncsi; meg a szórakozásra szomjazó. Aki tudja, hogy mit keres, az az asztalokat gyorsan áttekinti, és ha nem látja amit keres, tovább halad. Aki nem tudja, hogy mit keres, álldogál az asztalok előtt, minden könyvborítón megáll a szeme, esetleg kézbeveszi egyiket-másikat, belelapoz, tán haza is viszi és el is olvassa. Mint a nyomozó, majd csak akkor tudja meg, hogy mit keresett, amikor azt megtalálta. A kíváncsi semmit sem keres... tudatosan. De, elmegy a vásárra remélve, hogy ott valami érdekeset lát. Mind a hármat a tudniakarásnak is nevezhető szellemierő hajtja ki a vásárra. Az egyetlen különbség köztük a célszerűség fokozata. A negyedik is keres, de ő nem tudásra, hanem lelkierőre szomjazik. Az ő igényei kielégítésére itt most nem térek ki, de azért megemlítem, hogy az ő figyelmét is elsősorban a jelképek - pl. könyvborító - terelik ide vagy oda.

Ám, különösen ügyeljünk a sorrendre: A közömbösnek csak érdeklődéskeltést! Tudást csak a már érdeklődőnek! És azt is csak az érdeklődő önrendelkezése tiszteletben tartásával. A vakok is kimondottan elutasítják az őket vezetniakarókat. Ha tudják, hogy vakok, azt is tudják, hogy nem idétlenek. Azt kívánják - és köszönik meg -, hogy belekarolhassanak jótevőjükbe, akinek karját tetszésük szerint bármikor elengedhetik. Hasonlóképp, sokan érzik, tudomásul is veszik, hogy valami nincs rendben hitvilágukban, de nem látnak ki a tudatlanság gödréből; nem látják a napvilágot. De, azt is tudják, hogy nem ügyefogyottak, s ezért utasítják el azokat, akik őket - szándéktól függetlenül - mindenáron "vezetni" akarják. A kéretlen hittérítés mindenkiben legalább ellenszenvet, de gondolkodó emberben többnyire undort kelt. Senkinek sem tetszik se a leereszkedő se a tolakodó viselkedés. Márpedig a hívatlan hittérítés az efféle sértések közé sorolható - nem beszélve az erőszakos tolakodásról.

Arra is ügyeljünk, hogy ne tiporjunk rá honfitársaink hitjelképeire, még akkor sem, ha azok nyilvánvaló célja szeretteink veszedelmes megvezetése. Hitjelképeik jószándékú kijavításával, rosszmájú kigúnyolásával - ami különben is egy idegen gonosztevő népre jellemző - vagy vad letámadásával elidegenítjük őket nem csak önmagunktól, de a tudásakarástól is. Lehúzzák lelki redőnyüket, gátat emelnek a szellemi ár ellen. Ha valaki istenképe pl. Michelangelo sixtus-kápolna mennyezetére festett szakállas vén rabbi freskója, ne próbáljuk a vén zsidót megborotválni, ne gúnyoljuk ki, ne javasoljuk megsemmisítését. Röviden, ne fordítsunk rá figyelmet. (Lásd szintén: http://magyarmegmaradasert.hu/szerzok/o-sz/oszkatona/item/1813)

Egy leleplezett csalásra, számunkra talán a legfontosabbra, viszont érdemes egy pillanatra kitérni: Ez pedig a magyar istenhitből fakadó magyar értékrend és a zsidók istenhitéből fakadó idegen értékrend állítólagos összeférhetősége, melyet a csaló azon idegen nép istenhitjelképei terjesztésével próbál népszerűsíteni és elfogadtatni. E két istenhit és értékrend bizonyíthatóan kölcsönösen kizárja egymást, tehát abszurdum bármilyen összeférhetőségről beszélni. Lehet valaki júdaista, unitárius, római katolikus, vagy református vagy mohamedán hívő, sőt ateista is, tisztességes is, becsületes is, de nem hívhatja magát magyarnak, ha nem azonosul a magyar kilét legfőbb lelki és szellemi meghatározójával, a magyar istenhittel, ami a magyar értékrend (és kivitelezésében, erkölcs) alapja. Röviden, senki sem lehet egyben magyar és zsidó, zsidófelkent, mohamedán vagy ateista. Ez nem embercsoportok minősítése, hanem egy egyszerű, valóságot bizonyító logikai levezetés.

Ez nem azt jelenti, hogy a korábban magyar istenhitű, de ma egyik vagy másik idegen ábrahámista vallás alatt sínylődő Magyar Nemzet fiai vagy lányai nem lehetnek újra magyarok: De, ezt a visszatérést mindenki csak sajátmaga tudja elkezdeni, az utat legyalogolni, a hegyet megmászni. Segítséget csak két forrásból várhat: Istentől lelkierőben és az útszéli tudásfa gyümölcseiben, és honfitársaitól, akik útja szélén iránymutató és lelkesítő magyar istenhit jelképetábákat emelnek.

Nekünk viszont tudnunk kell, hogy hazafelé küszködő honfitársunk hamis jelzéseket is fog látni útján, megrögződött istenhite jelképeit is. Ezeket nem tanácsos kijavítani, bemocskolni, vagy lerombolni. Ésszerűtlen honfitársainkat megfosztani istenhitük jelképeitől, lefaragni a lelkükbe, szellemükbe belenőtt júdaizmus penészét, mert az efféle "műtét" igen fájdalmas. Kevesen bírják elviselni hitviláguk lerombolását. Többségben már magától a gondolattól is megijednek. Ráadásul, a penész úgyis újranő mindaddig, amíg ott "ígért földet" talál magának. Tápláljuk inkább a tudás friss levegőjével a penész alatt izzó isteni parázsszemet, hogy lángrakapjon és belülről égesse le magáról a fenét. Terítsük ki eléjük a kereszténység még el nem zsidósított jelképeit: Pl. az ikonokon még el nem tüntetett napkorongot Jézus feje körül, a Napbaöltözött Boldogasszony festményeket, freskókat és szobrokat, az urschallingi templom Atya-Anya-Fiúisten Szentháromság freskóját, a napkorongot, holdsarlót és csillagkoronát Boldogasszonyunk ábrázolásain, a többé-kevésbé körbezárt egyenlőszárú kereszt ábrázolások millióit a magyar- és rokonnépek (pl. kelta) temetőiben. Vagy a Péter apostol országában (ma Törökország) még ma is megtekinthető 1.-századbeli Jézushitű népek Turulkoronáját (pl. Adiabene pártus király szobra, Gutschmidt és BJF nyomán), vagy rovásírásunk kettőskeresztjét, az "eGY" betűt, a szentély oroszlánjait úgy az esztergomi várkápolna falán (melyből egy maradt meg), mint a Patrona-Hungariae ábrázolásokon, stb. Minden emberben él valamennyi szellemierő-hajtotta tudniakarás (kíváncsiság).

Itt még hozzáadom, hogy lelkesedésünk folyamán ügyeljünk arra, nehogy személyes istenhitünket és istenhitjelképünket terjesszük, mert azt mások úgy is tévhitnek tekintik. Tévhitnek nevezünk minden hitet, ami nem egyezik a miénkkel. Mivelhogy még két ember hite sem 100%-ban azonos, ahány ember, annyi mínusz egy a "tévhit" valaki szempontjából. Bizonyítékok hiányában (a hit egy valóság elfogadása bizonyíték nélkül) pedig hasztalan vitába szállni. Ugyanez mondható kimondottan az egyéni istenhitre és annak jelképére is. Egy megadott isten valóságát vagy hamisságát mindenki csak sajátmaga tudja elbírálni. Igen, eresszünk le bizonyított magyar istentenhitjelképekből faragott létrákat honfitársaink gödrébe, melyeken fokról fokra önként kimászhatnak a tudatlanság sötétségéből amikor és amilyen gyorsan akarnak vagy bírnak, de tartózkodjunk a hittérítéstől, és főleg annak erőltetésétől. A magyar nép - érthetően - menekül minden hittérítőtől.

Aki ezt a hívatást meghallja és a munkát vállalja, az viszont törekedjen a magyar istenhit jelképei közlésére saját képességei szerint, nem szükségképpen úgy, ahogyan azt másvalaki teszi: Egy könyvhöz az anyagot a kutató összegyűjti; a szerző leírja; a kiadó közzéteszi; a könyvárus forgalmazza; a vevő elolvassa és, ha jónak látja, odaajándékozza valakinek. Hasonlóképp, a magyar istenhit jelképeit eltökélt kutatóink megkeresik; íróink, népművészeink leírják, rajzolják, festik, faragják, hímzik, regélik, stb.; a kiadók - ha több példányban jelenik meg - közzéteszik; a műveket a honlapok (pl.) megjelentetik, melyeket a honlap látogatók megtekintenek, esetleg kinyomtatnak és szétosztanak, vagy ajánlják szeretteiknek.

Most pedig amikor a tavaszi napéjegyenlőséget ünnepeljük, összpontosítsuk figyelmünket az újjászületésre, beleértve magyar hitünk újjászületését, úgymint Világunk Világa föltámadását. És jelképezzük ezen ünnepünket is az igazi magyar hitvilág jelképeivel. Így az idegen istenhitjelképek majd önmaguktól háttérbe szorulnak a mostani sötétkor jövőbeli múzeumaiba. (Lásd szintén:
http://magyarmegmaradasert.hu/kiletunk/hitunk/item/3169)

(*) Dilasser, Maurice. The Symbols of the Church, 1999; M.-M. Davy, Initiation à la Symbolique Romane, Nouvelle édition, Paris: Flammarion, 1977; és mások.