Nem az idegen nemzetek népeinek szokásaihoz való elvtelen közeledést, azokhoz való kötődést szolgálta volna. Csak a magyarként élhető szokás-, és életmód, tarthat meg bennünket a magyar hazában, Európa közepén. Bármelyik szomszédhoz, vagy akár nagy hatalomhoz való simulás (mint Németország, Szovjetunió, vagy Észak-Amerika) illetve azok kiszolgálása az önfeladásunk, és végül népként, nemzetként való megsemmisülésünk útja.
Magyar Adorján is egyike volt ezen szellem óriásoknak, akinek „Az Ősműveltség” c. művét 1995-ben a Magyar Adorján Örökösei, Magyar Adorján Baráti Kör felelős kiadója Csontos Péter jelentette meg.
Sajnos, minden nemzetmentő szellemi munkánál tapasztalható a nem kívánatos folyamat részeként, az ellenérdek, amely semmibe veszi, elérhetetlenné teszi, jobb esetben késlelteti ezen dolgozatok közkinccsé tételét, amelyek duzzadó életkedvvel, önbecsüléssel, önbizalommal tölthetik meg a lelkeket visszautasítva a kishitűséget, a bizalmatlanságot, az alárendeltséget, és a valótlanul kis nemzetnek beállított magyarság alábecsülését a nyugati nemzetekkel szemben. Tomory Zsuzsa, Magyar Adorján egyik legelhivatottabb tanítványa volt, aki hosszú harcot vívott - sajnos eredménytelenül - Csontos Péterrel, továbbá aki makacsul kitartott amellett, hogy a szerző nagy értékű, lelket melengető nagy jelentőségű művét;- “Az Ősműveltség” könyvét, ne egy egységes kötetben jelentesse meg. Magyar Adorján műve egy kötetben, ahogy megjelent, 1080 oldalon, méreténél, és súlyánál fogva nem olvasható könnyen, mert a könyv súlyát hosszabb ideig senki sem tudja hosszasan kézben tartani, ennek következtében a sok évi kutatás veszendőnek tűnik a nagy közönség számára.
Hasonló sorsra jutott Karácsony Sándor műve: „Az ocsúdó magyarság”, amely 1942-ben jelent meg az Exodus kiadónál, Budapesten. E könyvnek széleskörű megismerését első sorban a II Világháború borzalmai, valamint a Szovjetunió Vörös Hadseregének katonai megszállása, majd az ezt követő katonai közigazgatás nyomán kialakított szocialista köztársasági-, később népköztársasági államforma akadályozott.
Karácsony Sándor gyerekkorától kezdve született pedagógusnak tekinthető oktató volt. A magyar iskolai oktatás megújítása során annak magyarrá tételét, magyarrá nevelését tűzte ki céljául.
Ugyanezt a célt; a magyar szellem lelki megerősödését szolgálta regényeivel, drámáival, esszéivel Németh László. Jelentős művei a következők: „Pusztuló magyarok” (1936-1946), „Széchenyi” (1946), „Apáczai” (1955), „A két Bolyai” (1961), „Gandhi”, „Harc a jólét ellen” (1964), esszéi: „A minőség forradalma” (1940), „Kisebbségben” (1942), „A kísérletező ember” (1961) és „A készülődés” (1941).
Ugyanígy hivatalosaink elhallgatták, és időszerűtlennek nyilvánították Szabó Dezső: „Az egész látóhatár” c. könyvét. Az e könyvben írottak megismertetik az olvasót - ránk nézve - a német mindenkori veszélyére. A mű 1975-ben a Kaláka kiadónál jelent meg. Láthatjuk bő választék áll a rendelkezésre, a fiatalok szellemi erősítésére. Ebbe a körbe sorolom Tormay Cecile munkáit: „Az ősi küldött”, „Örök Magyarország”, „Nemzet születik”, „Örök Felvidék”, „Emberek a kövek között”, „Bujdosó könyv”, valamint Kós Károly: „Ország építő”, Nyírő József minden munkája nagyon ajánlott.
1914-ben egy javaslat, helyesebben egy eltanácsolás jelent meg a világhálón, az otthoni kultúrszolgáltató híradásában, amely eltanácsolja a jeles magyar íróink munkáit, mint értéktelen, idejét múlt, túlhaladott, elitélendő, fércmunkáknak tartja azokat.
Magyarországi l4-éves lányunokámnak, a nyári szünidőben, a kötelező olvasmányként kijelölt Dante: Isteni Szinjátékából kellett dolgozatot írnia. Igen, mint tanult, művelt európainak erre is szüksége van, vagy lesz a jövőben, de a külföldi irodalom tantárgyi majmolásából nem válik a magyar tanuló öntudatos, népét és hazáját szerető magyarrá. A fennmaradáshoz a fentebb közölt olvasmányok nélkülözhetetlenek. Miért nincsenek ezek az olvasmányok a tananyagban?
Amikor legújabban a Szlovák Tudományos Akadémia, vagy kormányrendeletre a kormány jutányos áron megjelentette a szlovákok „valós” történetét, amely közlések szerint, minden általunk, magyarok által elért történelmi teljesítmény „igazából” nem magyar, hanem szlovák lenne. Az MTA hallgat. De ettől is rosszabb, amit tesz; súlykol. Súlykolja a hazug, soha nem bizonyított finn-ugor elméletet a fiatal nebulók érzékeny, észlelő, elraktározó agytekervényeibe. Meddig tűrjük, hogy magyar adózásból egy szervezet, szabadon, gátlás nélkül, otthon, és világszerte hirdethesse megrontásunkra, és elvesztésünkre a magyarellenességet? Lenne még egy ország a világon, amely ezt a kiárusítást, országvesztést eltűrné?
És ne feledkezzünk meg Wass Albert munkáiról sem. A magyar monda- és mesevilág, amelyek ősműveltségünk történet világát meséli el, az erre érzékeny és nyitott elméjű gyermekeknek. Mindezen történetek ismertetésével már az óvodában kell gyermekeinket megszerettetni, mert ezek maradandók, s egy életre szólnak.
A szerb, román, szláv, cseh népek az anyaföldből merítették volna nemzetérzésüket? Nem. Ez az évtizedes állandóan ismétlődő minden oldalról hangoztatott gondolatformáló ráhatás következménye. Addig, amíg ők a nemzeteik javára építettek, egyházaikon, pópájaikon át, addig mi évszázadokon át öntudatlanul romboltuk, feledtettük múltunkat, értékeinket s terjesztettük a mételyt, dicsérve az idegent, lenézve saját testvéreinket, ellenséges érzülettel viseltettünk irántuk, ha nem római katolikus hívők voltak. Ez volt az egyik tényező, ami megosztott bennünket. Ugyanakkor a mellérendelő életelméletünk folytán, megadtunk, és engedtünk minden követelésnek, amellyel nagyon is gyakran visszaéltek ellenségeink. Ezért is váltunk az idegenekkel türelmessé és nagylelkűvé, mert belénk nevelték az idegenek felsőbbrendűségét, amikor – mint írtuk – saját képességeinket, és fajtánkat lenéztük, nem becsültük. Pedig, ha rá tekintünk a tudományok, a feltalálók, a Nobel-díjasok, művészek, irodalmárok, költők, zeneszerzők névlistájára, akkor az ebben látottak alapján meggyőződhetnénk arról, hogy nem vagyunk alábbvalóak, hanem büszkén mondhatjuk, hogy sok nagynemzetet messze megelőzünk, ami nem lebecsülendő, hanem biztosíték a jövőre nézve, hogy nem veszünk el. Csak merjünk, és bízzunk önnön képességünkben, és a magyar testvériségben.
A Trianon vesztességeit hirdethetjük, de ne hivalkodjunk, mint ezt mások teszik. Azonban merjünk rendületlenül hirdetni az igazságtalan döntések tárházát, és ha majd megtanítjuk népeinket, és az érdeklődőket, a nem kitalált őstörténetünkre, akkor majd megbecsülést vívunk ki, és barátokat is fogunk találni, hisz így köztudottá válik, hogy nem mi lopkodtuk össze innen-onnan műveltségünket, hanem a Nyugat vette át tőlünk már a korai évezredekben.
Az európai népek; olaszok, franciák, spanyolok, angolok, németek és mind, akik Magyarországra jönnek, akkor nem az európai népek építkezéseinek silány utánzását akarják látni Magyarországon, nem e népek zenéjének, magyar zenészek által való utánzását akarják hallani – még akkor sem, ha az megüti, vagy éppen felül is múlná azok valamelyik utánzatát – hanem meg akarják ismerni a magyar építészek stílusát, amelyeket ők a messzi Keletről hoztak ide, és tették az európai építészeti kultúra egyik gyöngyszemévé, mondja Karácsony Sándor: Ocsúdó magyarság c. művében. Példának hozza fel Bartók, és Kodály magyar népdalgyűjtési munkásságát és az ezen a dallam-kincsen alapuló szerzeményeit, amelyek meghódították nemcsak Európát, hanem elismerést arattak világszerte. Merjük mindenben magunkat adni. Majd így fognak megbecsülni, és így fogunk egyéniségünkkel barátokat találni. Ha csak azon iparkodunk, hogy minél jobban, tökéletesebben sajátítsuk el szomszédaink műveltségét, kultúráját, akkor megvetnek, és elfordulnak tőlünk, mint gerinctelen, Európának semmit nem adó, csak onnan plagizáló, jellemtelen, és megvetni való néptől. De, ha valami újat adunk – magunkat – akkor felfigyelnek ránk. Nyelvünk és a magyar föld mélye, az onnan kiásott leletek, a bizonyíték a messze évezredekre visszanyúló eredetünkre – messze megelőzve az indo-európai népeket – van mit felmutatnunk, van mire hivatkoznunk. Ismertessük meg az utóbb napvilágra került örökségünket. Ezt kell a ma ifjúságának első rendű, fő feladatául választania. Találjuk meg azt a komoly 10-15 fiatalt, akiket felnevelnénk a legmagasabb magyar tudományi ismeretekre, akik majd érdemben, méltán képviselnék népünket a nemzetközi tudományos körökben. Erre van a legnagyobb szükségünk. Ez élet vagy halál kérdése számunkra, mert már évszázadok óta nincs érdemben magyar tudományos képviseletünk. Létezik egy úgy nevezett MTA, de ez áltudományos szinten népünk sírásója. Tudományos színbe bújtatva mindent rombol, ami nemzeti önismeret, eredet, nyelv. Rombolja életerőnk. Gerinctelen, és megalkuvó. A hivatott célját, amit Széchenyi István adott neki, amidőn létrehozta a Magyar Tudós Társaságot. Ennek főtárgyává tette a magyar nyelv eredet kutatását, fejlesztését, és az ősi nyelv modernizálását, alkalmassá kivánta tenni a magyarnyelvet a korfejlődés igényének megfelelően: mindezt az MTA megtagadja, minden vizsgálat nélkül, hatalmi szóval visszautasítja a lelkes magánkutatók érdemleges meglátásait. Milyen magyar tudományosság ez, amely nem lép, nem vizsgál, nem tanulmányoz, egy helyben megragad. Hatalmi szóval, száz és száz kutatást visszautasít, elvet, nevetségessé, hiteltelenné, magyarkodóvá nyilvánít érdemes nagy, és sok nyelvismerettel rendelkező nyelv-, és történelem kutatókat, csak az oknál fogva, hogy ők a hivatottak, határozatot hoznak a finn-ugor elmélet megtámadhatatlansága érdekében, amely tabu kimondja, hogy a magyar nép származásánál fogva képtelen bárminemű civilizációs és kulturális fejlődésre. Tehát, amit mi magyarok tudunk, az mind átvétel, mások lekopírozása, beleértve a legegyszerűbb, és a legősibb szavaink sokaságát, mert az mind, csatangolásaink felvett terméke.
És itt illő megemlíteni, a népek emlékezetébe idézni az 1947. évi un. Párizsi Békeszerződés az európai államhatárok újrarendezése kérdésében mi történt, de senkit - beleértve a hitleri Németországot is - nem bűntettek, nem daraboltak fel, nem vettek el senkitől oly hatalmas területeket, mint tették azt az őshonos magyar néppel, és a mi jó voltunkból állammá szerveződött népek túlzott nemzeti érdekeit is figyelembe véve történt ez a gyalázat, mert a nagy hatalmak egyedül nekünk tagadták meg a népakaraton nyugvó újrarendeződést. De ekkor sem, soha nem robbangattunk, nem rendeltünk vadkanokat, akikkel megölettük volna a gyalázatot elkövetőket, mint a német és a habsburgi időkben tették Zrínyi Miklós hadvezér költővel, és Szent István király fiával, Imre herceggel, öt nappal királlyá koronázása előtt. Vagy nem mérgeztünk meg senkit olasz módra, mint azt tették a hatalomra vágyók Hunyadi Mátyással, Bécs második elfoglalása utáni ünnepségen. Ugyanez történt Atillával, a hunok, azaz a magyarok királyával.
Amikor Hunyadi János (1407-1456) és Kapisztrán János vezetésével a magyar hadak felszabadították Nándorfehérvárt (a mai Belgrádot), az akkori idők Európáját fenyegető legnagyobb katonai hatalma alól, II. Mehmet, török szultán hadai, és folyami flottája szorításából, - a város ekkor még magyar volt. Csak ezután a habsburgi magyarellenes törekvések következtében vált török, majd szerb kézre, csak úgy, mintha az örök időktől fogva szerb felségterület lett volna. Mi magyarok ekkor sem robbantgattunk, és Pozsony koronázó városunk elkobzása esetén sem, mert a magyar lélek erre nem képes. Bíztunk az igazság győzelmében, és a békés tárgyalások lefolytatásában, amelyek következtében Horthy Miklós kormányzónak sikerült is egy kis részt visszaszereznie, amíg azt aztán ismét el nem kobozták tőlünk. Mert úgy látszik a bűn, a félrevezetés erősebb az igazság szavánál.
Mert, hogy lehet azt ésszel felfogni, hogy ha a béke egyezmény tényleg az igazságos békét szolgálná – mint aminek hirdetik –, akkor Ausztria, akinek a császára, aki magyar király is volt egy személyben, ő volt az, aki Tisza István magyar miniszterelnök, a háború egyetlen ellenzőjének, tanácsát figyelmen kívül hagyva, háborúba kényszerítette Ausztria-Magyarország haderejét. De még akkor is kinyilatkozta, hogy győzelem esetén sem hajlandó szerb terület elcsatolását végre hajtani.
1920-ban Ausztria egészen Sopronig követelte magának a hozzácsatolandó terület határát (Sopron, a leghűségesebb város, lehetőséget kapott, hogy népszavazás útján döntsön hovatartozásáról. Magyar város maradt az országunk kebelén belül.) Az új osztrák területnek, melyet akkor Burgenlandnak kereszteltek át, ellenben eredeti neve; „Őrség”, majd „Lajta Bánság” volt. Ezzel a követeléssel az osztrákok (németek) egy 900 éves egyezményt szegtek meg. Az Árpád-kori okmányok áttanulmányozásából derült ki, hogy Géza, I. István apja, jószántából, önként odaadományozta a német-római császárnak a Bécsi-medencét, azzal a feltétellel, hogy a jövőben a németek soha semminemű területi követeléssel nem lépnek fel ellenünk. Az osztrákok ezt a 900 éves egyezményt szegték meg Trianonban, amikor saját szövetségesük ellen fordultak területköveteléssel. 261 618 magyar élt itt, Burgenland területén (4020 km2-en), akik ezután osztrák állampolgárokká lettek. Az igazság, a becsület, a szava hihetőség, az emberiesség arcul csapása. Másként, az ocsmány aljasság, a nyerészkedés, a szomszéd közösség felrúgása, az emberi bűnök netovábbja, amit a „sógor” Ausztria ellenünk elkövetett. E tettével Ausztria az emberiség megvetését vette magára örök időkre.
A LAJTA BÁNSÁG
Sokan a magyarok közül abban bíztak, hogy a francia Antant csapatok, amelyek 1919 májusában érkeztek Szegedre, megszabadítják hazánkat a kommunisták, zsidók és a szabadkőművesek túlkapásaitól. A kommunista forradalom alatt az ország vezetése ugyanis ezeknek a kezébe került, ami szociális, gazdasági és erkölcsi zavart idézett elő. Prónay Pál megszervezett egy megbízható hadsereget azokból a tisztekből, akikkel a kommunisták letetették a fegyvert, Linder Béla híressé vált mondása következtében, „Nem akarok katonát látni.” Így, védtelenül hagyták az országot, szabad utat engedve a szerb, cseh, rumán megszállásnak. A Történelmi Magyarország területéről e hadseregben csoportosultak a magyar hazafiak. Minden nemzetiségi csoport jelen volt e hadseregben, és ebből alakult ki a nemzeti hadsereg. A magyar orgoványi parasztok, amikor bevonultak, levetették csizmájukat, hátra hagyva valamely családtagjuknak, számítva arra az eshetőségre, ha esetleg nem élnék túl a háborút, legalább a családban legyen valakinek egy pár csizmája. Ezeket nevezték a Rongyos Hadseregnek, amely körülbelül kétezer emberből állt, és a királyi kormány minden támogatása nélkül verődött össze, sőt mondhatjuk, annak ellenére. Előző századok szabadságharcosainak Habsburg-ellenes háborús taktikáit alkalmazták, anélkül, hogy tudatában lettek volna ennek.
Prónay közösen Gróf Károlyi Gyulával szervezett egy forradalmi ellenkormányt, amelyben Horthy Miklós is szerepelt. A franciák nem engedélyezték e magyar forradalmi ellenkormány megalakulását, túl nacionalistának tartották. Csak egy liberális kormányt engedélyeztek. Károlyi Gyula forradalmi kormányát feloszlatták, de a Prónay által szervezett hadsereg fennmaradt. Trianon után minden áron megakadályozták, hogy kialakuljon egy magyar nemzeti kormány, amely valóban a magyar nép érdekeit szolgálta volna.
Prónay érdeme volt e hadsereg létrehozása, amely aztán támogatta a Horthy kormányzatot. Ez a nemzeti magyar hadsereg biztosíthatott volna egy igazságos, békés elrendeződést és határkiigazítást, de a kommunista zsidó Kun Béla és társai olyan magyarellenes rémtetteket vittek végbe, amely kiváltotta a magyar reakciót, melyet a történelem „fehér terror-nak” nevez. Ez idő alatt sok zsidó vesztette életét. Sajtón keresztül ez ügyet, kellő megvilágítás nélkül, nagyon felnagyították és Magyarországot világszerte zsidóellenességgel vádolták, ami nagyban hozzájárult a határkiigazítás visszautasításához. Amikor a magyar megtorlás befejeződött, létrehozhattunk egy nemzeti kormányt, amely jogosan követelhette a határ kiigazítást, de sajnos az Antant-tól jövő nyomás, és a sajtó sugallatára, csak szabadkőműves politikusok kaphattak szerepet, olyanok, akik megegyeztek a külföldi politikai korlátozásokkal. Az országon belül a kormány nemzetinek mutatta be magát, de döntései másként beszéltek. Nem volt elég erős, ezért kénytelen volt megalkudni. Először is, Gróf Apponyi Albert helyett Horthy Miklóst választották kormányzónak, aki könnyen befolyásolható lett Gróf Bethlen István, Gróf Teleki Pál, Gróf Bánffy Miklós és Gömbös Gyula által. Legfontosabb érdeke az erdélyi származású minisztereknek nem az ősi föld visszaszerzése, vagy legalább is az igazságos néprajzi határ elrendezése, hanem az Erdéllyel elveszített birtokaik után járó kártérítés visszafizettetése volt. Bauer Ottó ezredes vezetése alatt német-, kommunista- és zsidóellenes nacionalisták jöttek Magyarországra, miután a berlini puccs nem sikerült. Megpróbálták a német császárság visszaállítását. Kijelentették, hogy „régi határainkat tiszteletben tartják, és nem aspirálnak a német ajkú vidékekre abban az esetben sem, ha Ausztria Németországhoz lesz csatolva.” Ez a kijelentés kétségtelenné teszi azt a tényt, hogy a Bauer-csoport az Anschluss sikeréért dolgozott.
Prónay megbizonyosodott arról, hogy az egyesült nagy Németország ugyanolyan veszélyes ránk nézve, mint a pánszlávizmus. Prónay meglátása szerint az a tény, hogy a németek 1927-ben megakadályozták az Őrség elválasztását Ausztriától, azt jelenti, hogy Ludendorff ezredes közép-európai Anschlusst tervezett. 1920 nyarán jött az első alkalom, amikor megnyílt a lehetőség Magyarország részére, hogy kitörjön a kisantant szorító gyűrűjéből. E lehetőség Millerand francia elnök külügyminiszterének gödöllői látogatásával érkezett. Javaslatot tett Magyarország és Lengyelország fegyveres erőinek orosz-elleni harcára. Ennek fejében visszakaphatnánk Kárpátalját és a Felvidéket. Kitűnő alkalomnak mutatkozott, kitörni a trianoni elszigeteltségből, és létrehozni a barátságos lengyel-magyar határt. A franciák először ezt az ajánlatot mint „Nyugat bástyájának”, Csehszlovákiának ajánlották, melyet ők visszautasítottak. - Jegyezzük meg; Csehszlovákia a lehető legelső alkalommal megtagadta azt a szerepet, amelyet megalakítása feltételeként a nemzetközi fórum előtt nyilvánosan elvállalt. A franciák ezután Magyarországhoz fordultak. A francia javaslat szerint, 100 000 katonával kellett volna segítenünk a lengyeleket. Bethlen és kormányunk visszautasították az ajánlatot mondva: „Nem sérthetjük meg a németeket”. Prónay véleménye szerint a lengyelek megsegítése nem a németek, hanem a bolsevizmus ellen irányult volna. A csehek akkori szervezetlensége, a francia felszólítás kihasználásának lehetősége, olyan adott momentumokat jelentett, amelyek soha többé vissza nem tértek, és amelyeket kihasználatlanul hagyni nagy bűn és vétek volt. „Pilsudszky által vezetett légionistákkal egyetemben nemcsak megakadályozták Bugyonnij lovas csapatainak – aki az orosz főerőtől elszakadva, messze előre tört – nyugat felé való további előrenyomulását, de a vörösöket ki is verték az ország határain túl.” (Prónay, 217-218) Megállapíthatjuk, ennek az alkalomnak elmulasztása nagy hiba volt. Prónay, már a francia javaslat előtti időben próbálta meggyőzni Horthyt egy lengyel-magyar kommunistaellenes szövetség létrehozására. Ez az igyekezete sikertelen maradt, mert Gömbös és Wolff kijelentették, hogy már előzőleg ígéretet tettünk Németországnak és ezt nem törhetjük meg. (Prónay, 218)
A Trianoni Diktátum 1920. június 4-i aláírása után a magyar határkiigazítási törekvés lángja erősen égett. E mozgalom vezetője Prónay Pál volt. Nagyon ellenezte az erdélyi szabadkőművesek, Bethlen István, Teleki Pál tevékenységét. Ezért titokban támadást készített elő az imperialista csehek ellen. Több támadási kísérletet dolgozott ki, melyeket azév december 25 éjjelére időzített. Köpcsényből kijőve támadták volna meg a Pozsonyi hidat: Szőny városból a komáromi hidat, Szobról, amely Balassagyarmattól északra fekszik a fő támadás Léva ellen irányult volna. Prónay szerint számításba vették az itt élő magyar lakosság segítségét és számításuk szerint könnyen kiverhették volna a megszálló cseheket. Már minden készen állt. Segítséget vártak a szudéta németektől Bauer Ottó vezetése alatt, akit értesítettek a tervezetről. Ilyen megszervezett, többirányú támadást a csehszlovákok semmiképpen sem bírtak volna visszaverni, mivel még szervezetlenek voltak és egyenetlenség uralkodott köztük. A kisantant ekkor még nem létezett. Prónay az osztrákok beavatkozását is remélte, hogy kiűzik a cseheket az elfoglalt osztrák területekről. Mint említettük, az összpontosított támadás 1920. december 25, este 10 órára lett ütemezve. (Prónay, 225)
Teleki Pál és kormánya tudomást szerzett a készülődésről és követén keresztül tudatta Prónayval, hogy ő és kormánya nem vállal semmi felelősséget, és azonnal állítsa le a készülődést, mert ha nem, akkor sürgönyileg értesíti a cseheket a készülődésről: „ . . . nem való, hangoztatták felém fordulva, neked elibe vágni a kormányzó úr programjának, mert te tudhatod legjobban a közeljövőbeli szándékát. . .” (Prónay, 226) Telefonon a kormányzóhoz rendelték Prónayt. Érkezése után, Horthy így szólt hozzá: „Mit akartok megint véghezvinni, ti szerencsétlenek? Romlásba viszitek az országot – szereltesd le azonnal ezt az akciót, mivel a cseh követ már el akarja hagyni Budapestet. Ezzel elrontanátok azokat a terveket, melyeket én már Berzeviczy által kidolgoztattam, és jövő tavasszal azok alapján kiverem és összetöröm a cseheket és megtisztítom tőlük a Felvidéket.” (Prónay, 226-227) E kényszer hatása alatt, Prónay elállt terve megvalósításától. Írja, hogy a katonákat nagyon letörte a határozat, de legjobban e terület magyarságát bántotta a terv feladása. Ez időben az Etelközi Társaság, amely szabadkőművesek gyülekező helye volt, támadást indítottak Prónay ellen és követelték eltávolítását az általa szervezett és irányított katonaság éléről. Zavarta őket, hogy volt egy magyar, aki sikeresen harcolhatott volna érdekeinkért.
Ha Prónay szerénységből nem állt volna félre és nem adta volna át a hatalmat önként Horthy, Teleki és Bethlen kezébe, Magyarország sorsa jobbra fordulhatott volna. Visszaszerezhettük volna elrabolt területeink egy részét, megvalósíthattuk volna a már elfogadott szociális reformokat, amelyeket nem valósíthattunk meg a kettős monarchia ügyvitele miatt. Mint ahogy Pilsudszky megszabadította hazáját a rátörő oroszoktól, vagy Kemal Atatürk szembeszállt a törököket minden oldalról támadó ellenséggel, végül is megvédhette országát és modernizálhatta a jövőre nézve, ugyanúgy Prónay is végbe vihette volna küldetését, amire rendeltetett. Ez megvalósulhatott volna, ha kormánya segítséget és nem gáncsoskodást nyújt. Álcázott támadások érték, befeketítették nevét és végül is megvonták tőle a hadsereg vezetését.
A magyar területekről való kivonulás időszakában szabad katonai csoportok létesültek a magyar kormány tudta nélkül, azzal a szándékkal, hogy felbátorítsák a népet az Őrség, Ausztriához való csatolása ellen. Prónayt leváltották e szabad hadak vezetéséről és zászlóalját ő nélküle 1921 augusztusában Burgenlandba helyezték. Az, hogy Horthy hatalomra juthatott, kormányt alapíthatott, kizárólag e zászlóalj erejének és egységének köszönhető. E hadsereg vezetői Rosenbergerrel felkérték a kormányt, hogy helyezzék vissza Prónayt posztjára, különben megtagadják a burgenlandi szolgálatot a kiürítések idején. Horthy meggyőződve arról, hogy a zászlóalj Prónay nélkül nem képes ellátni feladatát, 1921 szeptemberében visszahelyezte őt a hadosztály élére. 1921. szeptember 6-án Prónay megérkezett Sopronba, ahol kapcsolatba került Felsőőr (Oberwart) és Pinkafő (Pinkafeld) helyi vezetőivel, akik úgyszintén ellenezték az elszakadást. E helyi vezetők ugyanazon véleményen voltak, mint Prónay is, hogy Burgenland legyen egy autonóm terület. Ezt találták az egyetlen kivezető útnak az elcsatolás ellen. Bárdoss Béla javaslatára Lajta Bánságnak keresztelték e térséget. Ideiglenesen Prónayt választották bánná az elkövetkezendő választásokig. Az újonnan alakult autonóm Lajta Bánság megalakulását magyar, német és horvát nyelven hirdették meg. Postabélyeget és hivatalos pecsétet is adtak ki. A bélyegeken láthatók a környék várai és az egyiken Prónay portréja. Ideiglenesen Prónay töltötte be a bán tisztségét, mert a helyiek féltek elvállalni az osztrákok esetleges megtorlása miatt. A többi ügykezelési hivatalosokat is a független hadsereg kötelékeiből választották meg. Mindent pontosan megvitattak és megterveztek. A Prónay által alakított Lajta Bánság nem azonos terület a most Burgenlandnak nevezett területtel. A Lajta Bánság Moson, Sopron, Vas megyékből és a Rábától keletre eső területekből alakult.
A független Lajta Bánságot 1921. október 4-én hirdették meg. Ez egy nappal később történt, hogy a magyar kormány kiürítette e területet az egyezség szerint. A függetlenségi kiáltványt Felsőőrön (Oberwart), Németújvár, Felsőpulya, és Nezsideren hirdették meg. Minden falu képviselete megjelent e helyeken, a falvak pecsétjével és szavatolásával. Mind elfogadták a nyilatkozatot és felesküdtek Prónayra. Délután folyamán sürgönyök érkeztek egész Burgenland területéről, értesítve Prónayt, hogy a nép egyhangúan elfogadta a független bánság megalakulását. Dr. Lévai Ferenc sürgönyileg értesítette Ausztriát, a magyar kormányt, az Antant hatalmakat, hogy népakarattal ez a terület függetlenné vált. E népakarat döntésének valódiságát a Bánság tanácsadói testülete igazolta, mely 400 falu önkéntes csatlakozását jegyezte fel. A Bánság hivatalos álláspontja volt: független államként élni, és alkalom adtán visszakapcsolódni Magyarországhoz. (Prónay, 278) Ez a gyors, nem várt helyzet meglepte Ausztriát, és először nem is tudtak tenni semmit. Még az Antant sem emelt kifogást, mert hisz minden a népakarat figyelembevételével történt, amit kezdetben éppen ők hirdettek. Ezért minden a legjobb magyar érdekeknek megfelelően haladt előre, egészen addig, amíg Bethlen István miniszterelnök nem lépett közbe. Megsürgönyözte Prónaynak, hogy nem ismeri el a Lajta Bánság függetlenségét. Magyarok, akik nem a kormányt képviselik, nem cselekedhetnek Magyarország nevében. Elrendelte a revizionistáknak Nyugat-Magyarország elhagyását. Bethlen levélben figyelmeztette Prónayt, hogy mi történik akkor, ha nem adja fel a területet: „. . . Magyarországot a külvilágtól teljesen elzárnák, beszüntetnék a vasúti forgalmat mindenütt és minden irányban határainknál. Az ország nem kapna sem szenet, sem petróleumot, sem sót, sem fát, sem semmiféle javakat, amelyek nélkül ez a csonka ország megélni egyáltalán képtelen. Beszüntetnének minden fizetést Magyarországgal szemben. Állatainkat nem vihetnők ki, lisztünket nem exportálhatnók – amennyiben pedig ilyeneket kivittünk volna, a függőben levő fizetést nem teljesítenék. Megszűnnék a személy- és postaforgalom kifelé, a távíró és a telefon, szóval el lennénk zárva a világtól úgy – sőt még jobban – mint az orosz proletárállam.” (Prónay, 290) . . . „Itt Budapesten apránként szénhiány folytán megszűnnék a forgalom, a világítás, megszűnnék a gyáraknak az üzemeltetése; a drágaság – amely ma már óriási –, napok, sőt órák múlva olyan mérveket öltene, amelyet rövid időn belül az itt lappangó és rejtőzködő bolsevisták és a keresztény irányzattal szemben ellenséges érzelmű zsidóság a legrövidebb idő alatt forradalmi jelenségek előidézésére használnák fel.” (Prónay, 290) . . . „Budapesten a vörös forradalom újból kitűzné a zászlaját úgy, hogy nektek a között kellene választanotok, hogy az osztrák határt tovább is védjétek, vagy pedig, hogy Budapestre jöjjetek a forradalom letörése végett.” (Prónay, 291)
Ez csak mind feltételezés volt. A Prónay által előidézett helyzetet a magyar kormány saját előnyére használhatta volna föl. A 400 falu egyesülése, amely kinyilvánította függetlenségi óhaját, sokkal hivatalosabbnak tűnik, mint a Túrócszentmártoni, Gyulafehérvári Nyilatkozatok, amikor a tótok és oláhok szavaztak a hovatartozás felől, na, és ne feledkezzünk meg a korfui jugoszláviai nyilatkozatról sem. Sajnálatos, hogy a Bethlen-kormány visszautasította a nyilatkozatot, és hazaárulásnak minősítette azt, mivel az Antant tárgyalásokat ígért Velencében, ahol állítólag Magyarország javára fognak dönteni. Ez meg is történt, de a döntés nem kedvezett nekünk. Egy biztos, szabályos előnyhelyzetet feladni egy bizonytalanért nagyfokú politikai naivitás, hinni a beígért szóban a helyett, hogy tények, helyzetek előidézésével kierőszakolnánk érdekeinket. Ez majdnem hazaárulás volt. Gömbös Gyula tanácsára kormányunk elrendelte Budapesttől a Lajta Bánság felé vezető utak lezárását, hogy a nép ne mehessen a revizionisták segítségére. Nádassy Imre „E.K Sz.” országos főkapitány nyilatkozata: . . . „a Nyugatra iparkodó felkelőket már Budapesten kell lefogni, internálni vagy visszatoloncolni illetőségi helyükre.” (Prónay, 280) Horthy írja Prónaynak: „ . . . Rögtön a távirat vétele után el fogom rendelni azt, hogy a felkelő csapatok Nyugat-Magyarország területét elhagyják.” (Prónay, 285) A velencei tárgyaláson, amikor Bethlennek az Antant megígérte a soproni népszavazást, a liberális magyar kormány ezt kedvező magyar helyzetnek nyilvánította, és ezt nem akarta megzavarni a Lajta Bánság „áldatlan” helyzetével.
Burgenland lakosságának nagy része az utcára vonult kinyilvánítani óhajukat, hogy nem akarnak osztrák uralom alá kerülni, de mivel „hazánk” kormánya feladta igényét e területre, így függetlennek jelentették ki magukat. Ugyanakkor nem akartak bajt okozni az anyaföldnek, mivel Magyarország kivonta hivatalnokait a területről, a revizionisták pedig kizavarták az osztrák megszállókat, így a legméltányosabb megoldás a függetlenség kinyilvánítása lett, saját kezükbe vették sorsuk irányítását. A Lajta Bánság minden zavaró hatás nélkül jött létre, az ott élő népek tudtával és beleegyezésével. Prónay vázlatos megnyilvánulása erről így hangzik. „A felelőséget mi, szabadcsapatok viseljük, nem pedig a hivatalos magyar kormány.” (Prónay, 298) Prónaynak nem sikerült Horthyt meggyőzni, végül is Horthy kijelentette, hogy ha a revizionisták nem hagyják el Burgenlandot, akkor ő maga vonul fel hadseregével ellenük. E fenyegetésre Prónay zászlóalja feladta a Bánságot. A számos baloldali szabadkőműves támadása pedig véglegesen elmozdította Prónayt a szabadcsapatok éléről.
Bethlen István miniszterelnöksége idején, Horthy kormányzósága alatt, a szabadkőművesek a világsajtó hírszolgálata és a nyugati hatalmak támogatásával magukhoz ragadták a hatalmat. Magyarországon ez időben az életszínvonal figyelemre méltóan felemelkedett, az idegen üzleti vállalkozások száma úgyszintén elterjedt. Fokozatosan átvették az ország gazdasági életének vezetését, kiszorítva a magyarokat a jobban fizető és befolyásosabb állásokból (sajtó, rádió, bank, ipar, tanári, ügyvédi, orvosi munkakörök, stb). Ennek észrevétele elégedetlenséget váltott ki a magyar nép körében. Nagyon sok volt az opportunista, aki pozíciót és politikai szerepet óhajtott. Ennek eléréséért magyar neveket vettek fel. Kifelé magyarnak látszottak, belülről azonban ravasz szabadelvűek voltak. A kormány és ügyvitele a szabadkőművesek befolyása alatt segítette ezeket céljuk elérésében. A kormány politikáját a sajtó is támogatta. A magyar határkiigazító mozgalom sikertelen lett, de nem azért, mert a magyar követelés igazságtalan és túl merész lett volna, hanem azért, mert a nyugati hatalmak csak olyan kormányt ismertek el Trianon-tól kezdve, amely az ő nézetükön volt. Tárgyalták a magyar határkiigazítást, és úgy nézett ki, hogy komolyan is veszik, de mindez csak a magyar nép félrevezetését szolgálta. Abban a pillanatban, amikor a revízió kérdése komolyan felmerült, mindjárt magyarellenes szónoklatok, cikkek jelentek meg, külföldön és az országon belül is.
Mostanában gyakran hallunk, még az emigrációban is, olyan megnyilatkozást, hogy a burgenlandi magyarok elnémetesedtek, itt már nem remélhetünk határkiigazítást. Mégis, ha közelebbről megvizsgáljuk, az itt élő magyarok érzésvilágát, akkor egy teljesen más képet kapunk, mert ők magukat nem számítják osztráknak. Ausztriában még mindig él a „lokál patriotizmus”. A nemzetiségek még most is inkább tartják magukat tirolinak vagy stájernak, mint osztráknak.
Abban az időben, amikor Magyarországon még osztályrendszer volt és az ősi magyar vármegyerendszer fennállt, a hangsúly a vármegye ügyvitelén volt, és nem a politika jelentőségén. Magyarországon az állameszme volt az összefogó erő. Ausztriában, Franciaországban, Olaszországban és Németországban a tartományok harcoltak a vezetésért. A magyar vérszerződés, amely egyesített bennünket egy föderációba, kb. 500 évvel előzte meg a fentemlített európai államokat. XI. Lajos (1461-1484) egyesítette a franciákat. Bismarck (1815-1896) egyesítette a német államokat. Olaszországot Garibaldi (1807-1882) egyesítette. A magyar 896-os állameszme még mindig tartja mágnesességét. A burgenlandi magyarok lelkületében, 80 évi idegen uralom alatt, még mindig él az ezeréves állameszme. Az itteni magyarság nem tekinti magát burgenlandinak, már csak azért sem, mert ez egy rájuk erőltetett idegen földrajzi elnevezés, Trianon szülöttje. Az itt élő magyarság az Őrség népének vallja magát.
Botos László, a Magyarságtudományi Intézet megalapítója, a Magyarságtudományi Füzetek lelkes szerkesztője. A Magyarságtudományi Füzeteket és a Botos László által írt olvasókönyvet a Magyarok Világszövetségénél lehet megvásárolni Budapesten, a következő címen : 1052 Bp., Semmelweis u. 1-3. - TEL.: [00-36-1 / 06-1] 267-4510.
Forrás: http://blog.xfree.hu
Beküldte: Ballán Mária