Mint a "Magunkról" leírt bemutatkozásban is többek közt ez áll, hogy:

"A jelen politikai pártrendszer keretein belül a pártoknak is nevezett társaságok törvényességét nem ismerjük el, és ebből fakadóan, ezeket nem támogatjuk, se nem ellenezzük. "

vagy lejjebb:

"Elismerjük és támogatjuk az önmagukat "Magyar Kormányok"-nak nevező szervezetek tagjai esetleges egyéni becsületes és erkölcsös tetteit. Nem kifogásoljuk magyar-érdekű próbálkozásaikat, erőfeszítéseiket, sőt, biztatjuk őket az efféle tevékenykedésre." >Zoli<

- Megfigyeltem, hogy az elmúlt években már-már kiegyensúlyozottnak is tűnhetnének a magyar-szerb kapcsolatok, amikor hirtelen történik valami, magyar fiatalokat vernek meg szerbek, vagy rosszul lesz valaki a határon, és máris romokban minden. A délvidéki magyarság nézőpontjából hogyan fest mindez? Vannak jobb, biztatóbb időszakok az együttélésben, vagy mindez csak látszat, és a hamu alatt azért ott a parázs?

- Több évszázados antagonizmusokat, különösen a nemzeti együttélés viszonylatában, egyik napról a másikra felszámolni nem lehet. A történelmi konfliktusok ellenére a kiindulópont egyedül az lehet, hogy kölcsönösen el kell ismerni, a Vajdaság -- érzelmileg, kulturálisan legalábbis -- mindkét népnek hazája. A gyakorlatban ez a gondolatmenet ma még eléggé irritáló, hiszen nem is oly régen propagandisták szószékekről és sajtótermékek útján terjesztették, hogy a délvidéki magyarok 1956-ban kerültek erre a tájra, vagy azt, hogy templomainkat eredetileg a szerb pravoszlávok építették, csak kisajátítottuk azokat, hogy a többi történelmi ferdítésről ne is beszéljek. A magyar múlt tényeinek, a magyarok jelenlétének eltüntetése, kiretusálása a népszerű kulturális és turisztikai tömegtermékekből ma is jelen van. Szerbiában a kisebbségellenességnek történelmi hagyománya van. Persze van egy másik Szerbia is, de a mélyben elfojtott indulatokat az ő eszméik egyelőre még nem itatták át, nem szelídítették meg. Bizonyos kiegyensúlyozottsági politika, amíg az EU-integráció be nem fejeződik, egészen bizonyosan fennmarad, de hogy az EU kisebbségi jogvédelmi kompetenciái nélkül azután mi lesz, azt, attól tartok, nagyjából megjósolhatjuk romániai és szlovákiai példák alapján

- Pásztor István leköpése még a magyar államfőt is megszólalásra késztette. Az önök politikai alakulata finoman szólva sem rokonszenvezik a Pásztor vezette Vajdasági Magyar Szövetséggel. Épen ezért kérdezem: osztják Áder János véleményét, miszerint - képletesen szólva - minden magyart szembe köptek a Kossuth téren?

- Nekem ez meg sem fordult a fejemben.
Gusztustalan és undorító volt a Pásztor Istvánt ért provokáció, de ettől még a médiák által a homlokára biggyesztett nemzeti mártírkoszorú nem áll jól neki, és láthatóan őt is zavarja.
Egyébként a Vajdasági Magyar Szövetég iránti magatartásunk nem érzületi természetű, és személyes vonatkozásai is csupán olyan mértékben vannak, amilyen mértékben a politikai eszméket és célokat személyek testesítik meg. Pásztorral a személyes kapcsolatom kielégítő, néhány nappal ezelőtt a magyarországi pénzekből felszerelt köztéri megfigyelőkamerák átadásakor találkoztam vele Temerinben. Pártja nemrégiben tért vissza a községet irányító többpárti koalícióba, miután Szabadkán is belátták, hogy hibát követtek el, amikor temerini híveiket a távolmaradásra biztatták. Évekkel ezelőtt, még Kasza József elnökösködése idején a VMSZ-nek Temerinben merő pártsovinizmusból a koalícióból való kiugrással sikerült megbuktatnia a magyar vezetésű önkormányzatot. Lépésük sok kárt okozott a magyar lakosságnak, de következményeiben magának a VMSZ-nek is, akárcsak az akkor ellenem folytatott hecckampányuk is. Most, némi hezitálás után bölcsebb belátásra jutottak, és ezt én csak üdvözölni tudom. Viszont továbbra is fenntartjuk a véleményünket, hogy a VMSZ, minden ellenkező híreszteléssel szemben lemondott a kisebbségi autonómiáról. De hát meggyőző budapesti és belgrádi támogatással 1994-ben valójában ezért is hívták létre. A nyakas, autonómiakövetelő történelmi VMDK-val szemben szükség volt egy olyan pártra, amely nemzeti retorikát használ, de a kisebbségi autonómia megvalósíthatóságában nem hisz, s helyettük az apró lépések, a kijáró szerepből következő odasimulás politikáját folytatja. Ez azonban, mint azóta kiderült, permanens meghátrálás nélkül nem megy. Ma már ott tartunk, hogy a kormányzati felelősségvállalásért cserében, amely az ő esetükben államtitkári posztokat jelent különböző szerb minisztériumokban, lényegében hátat fordítottak politikai doktrínájuk egyik korábbi alapelemének, a szerb többségű Vajdaság tartományi autonómiájának is, megtartva természetesen a tartalmától megfosztott autonomista retorikát, hiszen lesznek még választások.

- Temerin városa a sorozatos verekedésekről, etnikai incidensekről híresült el. Egy valamit nemigen szoktak felvetni: a magyarországi sajtó és politikusok felelősségét. Könnyen beszélünk mi, innen vagy akár Temerinben, mindenki tudja, hogy másnap hazautazunk, Temerinben meg ott marad a probléma.

- Amit Ön mond, az igaz ugyan, én mégsem szoktam hangoztatni, mert kiválóan alkalmas egyfajta alibi-politikára olyankor, amikor meg akarják kerülni a cselekvéssel vagy az igazmondással általában együtt járó terheket. Azt kell mondjam, hogy semmiféle hazudozás nem használ: sem a túlzás, sem az elhallgatás. A magyarországi sajtó és magyar politikusok mondtak már hangzatos szamárságokat a téma kapcsán, de ezek messze elmaradtak a szerb sajtó egy igen befolyásos részének sokszor kifejezetten uszító reakcióitól. Mi a VMDP-ben kezdettől fogva azon az állásponton voltunk, hogy a magyarokat ért támadások túlnyomó többsége beleillik a magyar kisebbséggel szembeni tudatos pszichológiai nyomásgyakorlás modelljébe, és kizárólag akkor fog mérséklődni vagy megszűnni, amikor a szerb állam ezt akarja -- vagy akarni lesz kénytelen. Az idő bennünket igazolt, de a palack rossz szelleme, ha úgy érzik, szükség lesz rá, bármikor kiengedhető.
Volt egy időszak, amikor Temerint afféle elátkozott helyként igyekeztek bemutatni, hiszen eközben hallgatni lehetett más magyarlakta települések hasonló konfliktusairól, de a hazugságnak általában rövid lába van. A napokkal ezelőtt felszerelt térfigyelő kamerák tulajdonképpen akkor érkeztek, amikor az etnikai konfliktusok, úgy tűnik, már lecsendesedtek, azonban a reális helyzetet mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy a jeles magyarországi vendégek jelenlétében lezajlott ünnepélyes átadás napjának hajnalán két kamerát leszereltek „ismeretlenek". Feltételezhető a provokációs szándék, ugyanis a cselekmény elkövetéséhez szükség volt némi jól értesültségre. Itt tartunk. Ez mindenesetre jobb, mint amikor ablakokat vertek be téglával.

- Van-e lélektani határa a délvidéki magyar közösség fogyatkozásának? Másképp fogalmazva, matematikai kérdés-e a megmaradás?

- Vannak, akik azt mondják, igen, én azonban ebben nem hiszek. Falvaink, kisvárosaink kiüresedése, elöregedése példátlan méreteket öltött. A lakosság nemzeti összetétele fokozatosan kicserélődik, mi több, ezt a folyamatot a menekültek ideirányításával és letelepítési, lakásépítési programjaival még serkentik is. A nyugat-európai államok szemet hunynak az ET kisebbségi keretegyezményének semmibe vevése fölött, hiszen meg akarnak szabadulni koszovói menekültjeiktől, akár azon az áron is, hogy közben egy másik kisebbségnek okoznak kárt, ugyanakkor ez a szerb politika hosszú távú érdekeinek is megfelel, noha szemmel láthatóan erről most nem ildomos beszélni, hiszen EU-s prioritás Szerbiát minél gyorsabban integrálni.
A délvidéki magyarság demográfiai megcsapolása Trianon óta folyamatos: az első világháborút követő években mintegy 80.000-ren telepedtek át Kis-Magyarországra, 1920 és 1930 között közel 20.000-ren vándoroltak ki az USÁ-ba és Dél-Amerikába, a második világháború és a megtorlások emberveszteségei is sok tízezerre rúgnak. A hatvanas években elsősorban Németország volt a munkát vagy jobb megélhetést keresők úti célja, majd a 90-es évek balkáni háborúi elől menekültek ezrével a fiataljaink Nyugatra és Magyarországra, most pedig a nyomor, a gazdasági kilátástalanság és a gazdaságilag fejlettebb országok magasabb életszínvonala gyakorol példátlanul nagy elszívó hatást. Mai gondjaink persze korántsem sajátosak, sújtják a többi nemzetrészt is. Kárpát-medencei magyar összefogás nélkül mindezt orvosolni aligha lehet, sőt, lehet, hogy még az is kevés.
Persze tudom, hogy a kisebbségi jogok, elvben legalábbis, nem a létszámból, hanem magából a létből következnek, de a közösségi jogok érvényesítéséhez mindenekelőtt magának a közösségnek kell fennmaradnia, máskülönben néhány évtized múlva a szerzett kisebbségi jogokat sem lesz, aki gyakorolja.

- Huszonöt esztendő telt el a kelet-európai rendszerváltozások kezdete óta. Teljesültek-e azok a minimális nemzeti célkitűzések, amelyekben akkor reménykedett a magyarság a határ két oldalán?

- Bizonyos mértékig igen. 1990-től lényegében minden határon túli magyar közösség valamilyen formában politikailag talpra állt, hozzálátott az önazonossága megőrzéséhez nélkülözhetetlen önszerveződéshez, politikai szubjektivitása megfogalmazásához. Mindez a korábbi állapotokhoz képest jelentős fordulatot hozott, de inkább a politikai eszközrendszer és az általános szabadságjogok terén. Finomult a kín, ma már többnyire nem zárják börtönbe az embert, ha emberi vagy kisebbségi jogokat feszeget, vagy kisebbségi autonómiát akar, de jutalomra mindenesetre ne számítson, hátrányra viszont annál inkább, az élet minden területén.
Az elszakított magyar közösségek autonómiájából nem lett semmi, s ebben mind a budapesti kormányoknak, mind a határon túli magyar politikai eliteknek megvan a maga történelmi felelőssége.
Ami viszont menetközben fogalmazódott meg, s amiért a Vajdaság Magyar Demokrata Párt 1997 óta sokszor igen erős ellenszélben is síkra szállt, vagyis a határon átnyúló politikai integráció, az – közjogi alapjait tekintve – az Orbán-kormánynak köszönhetően megvalósult a kettős állampolgárság és a részleges szavazati jog biztosításával.
Nem titkolom, pártomban a magyar kormányfő több rendbeli nyilatkozata után bizakodással tekintünk a magyar autonómia ügyére is. A Trianonban okozott évszázados kárt e nélkül legalább részben helyrehozni, demográfiai pusztulásunkat feltartóztatni nem lehet.

(Szentesi Zöldi László, Demokrata)