Merénylet a magyarság ellen
– 1920-2010 –

A Monarchián belül valamelyest rendeződött helyzetünk, és kezdetét vette egy gazdasági kibontakozás, de nem volt önálló külpolitikánk és önálló honvédségünk. Ezek a Monarchia kormányának fennhatósága alá tartoztak, melyet Bécsből igazgattak.

A Monarchia, de főleg Németország gazdasági fejlődését egyre nagyobb aggodalommal figyelték Párizsból és Londonból, mert nem kívánt kereskedelmi vetélytársat láttak bennük. A gazdasági vetélytársat pedig már századok óta úgy semlegesítik, hogy beugrasztják egy háborúba. Ki kellett agyalni egy alattomos tervet, ami alkalmas arra, hogy a kiszemelt ellenség leadja az első puskalövést. Ezen alkalom a boszniai Szarajevóban kínálkozott, 1914. június 28-án, mikor Ferenc Ferdinánd trónörökös és felesége látogatást tett a városban. (Károlyi Mihály és társai e napon indultak az USA-ba pénzgyűjtő körútjukra a pártjuk részére.) A Moszkva által támogatott pánszláv mozgalom, valamint a Szerbiából és Londonból irányított „Feketekéz” néven ismert titkos pánszláv szervezet elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. A trónörökös kijelölt útján több orvlövészt helyeztek el, s külön szerencséje volt a szerb diáknak, Princip Gavrilonak, aki tagja volt a „Feketekéz”-nek, hogy neki adatott meg a terv végrehajtása.

Ferenc Ferdinánd és felesége

Az Osztrák-Magyar Monarchia kormánynak egyetlen magyar tagja gróf Tisza István miniszterelnök volt. A Monarchia azonnali támadást akart indítani Szerbia ellen, de ezt Tisza István szavazata megakadályozta. Tisza a diplomácia útján szerette volna megoldani kérdést. Gavrilo és a tettesek kiadását követelte Szerbiától, melyre a szerbek nem voltak hajlandóak. A Feketekéz titkos szervezet tagja volt számos szerb magas rangú tisztviselő és katonatiszt, alapítója pedig 1911-ben a szerb titkosrendőrség vezetője volt. Érthető, hogy a szerbek visszautasítottak minden ésszerű megoldást, ezért a háborús hangulat tovább fokozódott. Egyébként, a szerbek szerint a monarchia is háborúra készült, melynek célja Szerbia bekebelezése volt. Végezetül a Monarchia külügyminisztere, gróf Leopold Brechtold egy ultimátumot terjesztett elő a szerbek részére, melyet Tisza csak annak tudomásulvételével fogadott el, hogy győzelem esetén Magyarországnak nincs területi követelése Szerbiával szemben. Belgrádban ezt se fogadták el, mire a Monarchia megszakította a diplomáciai kapcsolatot Szerbiával. Amint a későbbiek során kiderült, Tisza nemes állásfoglalásának nem volt súlya a nagy nemzetközi kufárpolitikában. A háborúshangulat tovább fokozódott, majd pedig megkezdődtek a mozgósítások mindkét oldalon. Tisza, mint az Osztrák-Magyar Monarchia miniszterelnöke, július 28-án kénytelen volt hadat üzenni Szerbiának. Erre vártak a német és osztrák-magyar gazdaságra féltékeny Szövetségesek, vagyis az Antant Hatalmak – Anglia, Franciaország és Olaszország, bár az utóbbi 1915. május 24-én csatalakozott –, valamint a pánszláv eszméktől fűtött Oroszország. Jelek szerint e hatalmak álltak a merénylet mögött is. A szerbek ellen megindult háború augusztusban világháborúvá terebélyesedett. Ekkor se az orosz cár, se a Habsburgok nem gondolták, hogy e háború a hatalmuk, sőt a cári család végzetét eredményezi. A Habsburgok hatalomvesztéséhez hozzájárult a magyarellenes nemzetiségi politikájuk is, holott Magyarország volt a Monarchia hátgerince.

Bécsben úgy vélekedtek, hogy könnyen legyőzik Szerbiát, de a szerbeknek jól képzett katonasága volt, és a rossz bécsi vezetés miatt a Monarchia csapatai csak váltakozó eredményeket értek el. Tisza kénytelen volt leváltani a hadügyminisztert, miután a Monarchia és német hadak jelentős ellenséges területeket foglaltak el. Szerbiát 1915 októberére tudták katonailag hatástalanítani. A megmaradt szerb csapatok Korfu szigetére menekültek. 1915 végére állóháború alakult ki, és a fáradtság jelei mutatkoztak mindkét oldalon. Háborúba való belépés esetén, az antanthatalmak hatalmas magyar területeket kínáltak fel a románoknak és szerbeknek. 1916. augusztus 17-én az Antant egyezményt írt alá a románokkal, melynek értelmében a románok megkapják Erdélyt, Bánátot, Bánságot, Bukovinát és Tiszántúl egy részét. Ezekután Románia hadat üzent a központi hatalmaknak. A szerbeknek már 1915. augusztus 18-án odaígérték Boszniát, Hercegovinát, Horvátországot, Bácskát és Bánát egy részét.

A végső kimenetelt az Amerikai Egyesült Államok beavatkozása döntötte el, amely 1917. április 6-án következett be. Az események ettől kezdve felgyorsultak, és az Antant Hatalmak amerikai segítséggel új erőre kaptak. 1918. október 24-én indított olasz támadás következtében a monarchia katonai ereje összeomlott. A következmény: az Osztrák-Magyar Monarchia 1918. november 3-án fegyverszüneti egyezményt írt alá Páduában az Antant Hatalmakkal, mely feltételeit a Párizsban székelő Legfelsőbb Haditanács határozta meg. A követelmények egyik pontja szerint a Monarchia hadait az eredeti határokra kellett volna visszahozni, majd leszerelni. A Monarchián belül azonnali tűzszünetet rendeltek el, míg az ellenoldal egy „pótjegyzőkönyvre” hivatkozott, mely szerint a tűzszünet november 4-én, délután 3 órakor lép életbe. Az előrenyomuló antant csapatoknak a Monarchia hadai nem álltak ellent, így 24 óra leforgása alatt kb. 360 ezer katona esett fogságba, hadifelszerelésével együtt. Ennek ellenére – ekkor –, az ellenség egyetlen fegyverben álló katonája se lépett Magyarország területére. Németország november 11-én írta alá a fegyverszüneti egyezményt.

Mindezt megelőzően, és az arcvonalak összeomlását követően, 1918. október 28-án Csehország kikiáltotta függetlenségét, melyet 29-én Horvátország is követett. Október 31-én, Magyarországon kitört az őszirózsás forradalom, gróf Károlyi Mihály foglalta el a miniszterelnöki széket, és szintén kikiáltotta Magyarország függetlenségét, de továbbra is elismerte IV. Károlyt királynak. Ezen események az Osztrák-Magyar Monarchia és a Habsburg-ház hatalmának szétesését jelentették. Károlyi hadügyminisztere, a részeges Linder Béla november 2-án elrendelte a fegyverben álló magyar katonák leszerelését, és a fegyverek beszolgáltatását, mert szerinte nem kellett félni ellenséges támadástól. Ezt Párizsban, Londonban, Belgrádban, Bukarestben és Prágában nagyon jó hírnek tartották. Tormay Cécile ezt írja a Bujdosó könyv című műve 139. oldalán: „… Vlád, az erdélyi oláh gárdák vezére egy nyilatkozatában elszólta magát – miszerint –, a román gárda a magyar kormánytól 10 millió koronát és ötvenötezer gyalogsági fegyvert kapott.” Bezzeg, a székely hadosztály semmiféle támogatást nem kapott a „magyar” kormánytól.

A politikus és katona, aki ebben a helyzetben akadályt jelenthetett volna a külső és belső ellenséggel szemben, gróf Tisza István volt, de őt az „őszirózsás forradalom” kiagyalói, de még inkább nyugati támogatóik, október 31-én meggyilkolták. Tiszát figyelmeztették, hogy élete veszélyben van, de a katona és politikus nem volt hajlandó menekülni és bujkálni. Hogy mit tudott Tisza a kialakult helyzet hátteréről (!), e sorok írója nem tudja, de a volt miniszterelnöknek ekkor késedelem nélkül hozzá kellett volna fogni az ellenállás megszervezéséhez. Lehet, hogy Tisza jól ismerte a hátteret, és nem látott kiutat. Pedig kiutak mindig adódnak, mint ahogy a későbbi eseményekből ez kiviláglik. Lehet, hogy Tisza szellemileg és testileg is belefáradt a küzdelembe.

A kortanú, Tormay Cécile írónő a Bujdosó könyv című naplójának 40. oldalán a következőt írja:

„Egy magas rangú tisztnek a legénye zubbonyába varrt levelet hozott. … gróf Tisza Istvánnak ismét felemlítettem azt a levelet, melyet Svájcon át, 1914 őszén kaptam volt, és melyről akkoriban mindjárt szóltam neki. Az a levél jóformán egyidejűleg érkezett meg Károlyi Mihállyal, kit az általános mozgósítás francia földön talált. A levél szerint tudták a franciák, miért küldték vissza hazájába Károlyit. Jutalmat kap, ha jó munkát végez… még lehet belőle a Magyar Köztársaság elnöke. Tisza István csak rázta a fejét: - Rémeket lát.” – mondta. Hogy mi volt a levélben arra a könyv 255. oldalán találunk utalást: „Az első homályos kép anyagát a győztes hatalmak ágensei szolgáltatják majd valamikor, akikkel Károlyi 1914-ben, Párizsban és három évvel később Svájcban megegyezett.”

Ne feledkezzünk meg Károlyi USA-ban tett látogatásáról se.

Tiszának nézeteltérése volt IV. Károly királlyal, akik 1917-ben lemondatta a miniszterelnöki tisztről, és mint a II. Honvéd Huszárezred parancsnoka frontszolgálatot teljesített. Érthető tehát, hogy az ellenségnek útjában volt a tapasztalt politikus, és keménykötésű magyar katonatiszt. 1918 októberében Budapesten létrejött a Magyar Nemzeti Tanács, melynek első ténykedése gróf Tisza István volt miniszterelnök meggyilkoltatása, 1918. október 31-én. Tisza villája rendőri őrizett alatt volt, de a gyilkosság napján a villa előtt már kora reggeltől nagy tömeg gyülekezett. Délután hat óra után, amikor a váltás késett, az őrség parancsot kapott telefonon Csonka János detektív-főfelügyelőtől, hogy hagyják el őrhelyüket, miután két autóval megjelentek a gyilkosok. Tisza fegyverrel a kezében fogadta őket, de miután a gyilkosok követelték, hogy tegye le, letette. Ezután lelőtték. Felesége és unokahúga, gróf Almássy Denise volt vele, aki szintén könnyebben megsebesült. A gyilkosság megtörténte után, Linder kiküldte egyik emberét, amolyan „halott ellenőrt”, hogy győződjön meg: Tisza valóban meghalt-e? Az 1920 és 1921-ben lefolyatott perben nem tisztázták a gyilkossághoz vezető szálakat. A vádlottak baloldaliak és kommunisták voltak, de nagyobb részüket felmentették, vagy futni hagyták. Ez már a Horthy-kormány ideje alatt történt, amiből arra lehet következtetni, hogy a szálakat nyugaton, talán Párizsban tartották kézben, azok, akik a magyarság és Magyarország tönkretételét elhatározták. Hajdu Tibor történész emígy vélekedett a perről: (Tisza) „gyilkosainak pere talán az első modern koncepciós per, ahol legkevésbé az igazi gyilkosok megnevezésére törekedtek.”

Vessünk egy rövid pillantást a háború előzményeire. A szarajevói gyilkosság mögött a kiéleződött gazdasági és politikai helyzet húzódott meg. A nagyhatalmak sorjában kötötték a különböző szövetségi szerződéseket, melyekkel készültek a nagy összecsapásra. Szempontunkból a meggyilkolt Ferenc Ferdinánd elképzelése volt a legfigyelemreméltóbb. Azon dolgozott, hogy miután trónra kerül, kibővíti a Monarchia területét Romániával és Szerbiával. Csatlakozás esetén a románoknak Erdélyt, a szerbeknek Délvidéket ajánlotta fel, de se a szerbek, se a románok nem kívántak Habsburg fennhatóság alá kerülni. Nekik más elképzelésük volt a magyar területek megszerzésére. Ferenc Ferdinánd gyűlölte a magyarokat, olyannyira, ha Magyarországon utazott át, lefüggönyözte kocsijának ablakait. Amennyiben megmarad, és győzelem esetén ő lett volna a császár és magyar király, nem sok jót remélhettünk volna ettől a Habsburgtól se. Az osztrákok se lelkesedtek érte, nyegle, önkényes természete miatt.

A történtek jobb megértése érdekében nézzük a nemzetiségek elszaporodásának főbb okait. A török hódoltság idejében hatalmas területek néptelenedtek el. Miután a magyar és császári seregek 1699-ben kiszorították az utolsó török csapatokat Magyarország területéről, Bánát kivételével. Lipót császár az elnéptelenedett területekre idegeneket telepített, mint például a 40 ezer szerb családot a Délvidékre. Erdélyt pedig az oda menekült oláhok lepték el. Sajnos, nem ez volt a kizárólagos oka a nemzetiségek elszaporodásának. Nagyban hozzájárultak ahhoz a kapzsi főuraink is, akik olcsó munkaerőt láttak bennük. Az 1500-as és 1600-as években körülbelül ama folyamat zajlott le Magyarországon, de főleg Erdélyben, amit ma látunk az Egyesül Államokban. (Lássad a nemzetiségi térképeket.)

Az országban felszaporodott nemzetiségek az I. Világháború kitörésében látták a történelmi pillanat eljöttét, amikor a történelmi Magyarország területéből kiszakíthatják, kibővíthetik saját államukat. A csehek nem is késlekedtek. Megkezdték kapcsolataik kiépítését, és már 1915. november 14-én Eduard Benes, Thomas Masaryk és Ratislav Stefanik Párizsban megalapította a Cseh Külföldi Bizottságot. Sokan úgy vélik, hogy e három ember ügyes háttérpolitikája eredményezte Magyarország feldarabolását. Nem vitatható, hogy ők megtettek minden tőlük telhetőt, de nem alaptalan ama gyanú, hogy nem minden az ő ügyességükön múlott. A történtekből arra lehet következtetni, hogy a háttérhatalom őket akarta meghallgatni. Ők tették lehetővé, hogy az „őszirózsás forradalomtól” (1918. október 31.) a Tanács Köztársaság bukásáig (1919. augusztus 1.) egy olyan siserehad uralkodjon, amelyiknek a célja az ország kirablása, és teljes szellemi és gazdasági megnyomorítása volt. Voltak nekünk is neves támogatóink, mint például Amerika volt elnöke, Theodore Roosevelt, aki nagyon jó barátságban volt gróf Apponyi Alberttel, és nagy tisztelője volt Magyarországnak, de e barátság nagyon hűvössé vált 1916-ban. Vajon miért? Talán azért, mert Amerika már ekkor készült a háborúba való beavatkozásra? – ami 1917. április 6-án be is következett.

Nézzük tehát a fontosabb időpontokat, amelyek hozzásegíthetnek a történtek jobb megértéséhez:

1918. október 31-én tört ki az őszirózsás forradalom, és az új kormány miniszterelnöke gróf Károlyi Mihály lett, de a valós hatalom Pogány Schwartz József kezében volt. November 2-án a Károlyi-kormány hadügyminisztere, a részeges Linder Béla elrendelte a fegyverben lévő magyar katonák leszerelését és a fegyverek beszolgáltatását. E napon elhangzott beszédében jelentette ki, hogy „az ellenség támadásától nem kell tartani”, tehát nincs szükség katonára. Tormay szerint a begyűjtött fegyvereket és a lőszert átadták a románoknak, de hogy pénzük is legyen a magyar területek elfoglalásához, tízmillió koronát is adtak nekik.

Másnap, tehát 1918. november 3-án Páduában az Osztrák-Magyar Monarchia részéről Weber tábornok, a Szövetséges Hatalmak részéről Adamo Diaz tábornok aláírtak egy fegyverszüneti egyezményt, amikor a császári hatalom nemhogy megingott, hanem gyakorlatilag már szétesett. Az egyezmény értelmében a Monarchia csapatait az országok eredeti határaira kellett volna visszavonni, de mert a pótjegyzőkönyv szerint a tűzszünet csak november 4-én, délután három órakor lépett életbe, a Szövetséges Hatalmak továbbra is folytatták támadásaikat, mely azt eredményezte, hogy ellenállás nélkül a Monarchia 360 ezer katonája esett fogságba 24 óra leforgása alatt, fegyverzetével együtt.

1918. november 6-án, mivel a francia Balkán-hadsereg folytatta előnyomulását, s mert Károlyi úgy gondolta, hogy a független Magyarország nevében ő hivatott fegyverszünetet kötni, ezért találkozni kívánt a francia csapatok parancsnokával, Franchet d’Esperay tábornokkal. Károlyi, olajfaággal a kezében Belgrádba utazott. Tormay a következőket írja a találkozóról a már idézett könyve 87. oldalán:

„Franchet d’Esperay Szalonikiből érkezett repülőgépen Belgrádba a találkozásra. Díszőrséget állítatott szállása elé. Díszbe öltözött mellére kitűzte az összes kitűntetését, és úgy fogadta azokat, akikről úgy vélte, hogy Magyarország küldöttei. Károlyi Mihály és társai sportsapkával, térdnadrágban és gamásliban jelentek meg. Mintha futballmeccsre mentek volna a Népligetbe. A tábornok meglepve nézte végig a társaságot. Rideg és lenéző lett. Kezet nem adott senkinek, összefonta mellén a karját. Kezdetben megütközéssel, majd ironikusan hallgatta végig Károlyi tökéletlen beszédét. Miután pedig átvette Magyarországot vádoló memorandumot, melynek Jászi volt a szerkesztője, a lámpa fénykörébe állította a küldöttséget, és figyelmesen megnézte egyiket a másik után. – „Vous êtes Juif?” – kérdezte Hatvanytól, aztán Jászira pillantott, aztán Károlyira: „És maguk is zsidók?” (Hatvany báró szívesen látott vendég volt Horthy kártyaestjein is.)

„Leplezetlen ellenszenv tükröződött arcán…” Aztán: „Elment ebédelni tisztjeivel, anélkül, hogy meghívta volna a küldöttséget, pedig az asztal számukra is terítve volt.”… „miután megebédelt, tábori egyenruhába öltözött, és kemény szavak kíséretében átadta a deputációnak a szörnyű, lealázó fegyverszüneti egyezményt.” – amely 18 pontból álló követelés volt. Az olajfaág levelei nagyon gyorsan lehervadtak.

A francia tábornoknak halvány sejtelme se lehetett a háttérhatalom terveiről, de ha egy tisztességes, magyar érdekeket szolgáló küldöttség ment volna Belgrádba, akkor – a jelek szerint – elképzelhető, hogy a tábornok jóindulatú és segítőkész, s nem ellenség lett volna.

A demarkációs vonalakat a román és szerb érdekeknek megfelelően húzták meg, melyeket a Károlyi-kormány ugyan visszautasított, de gyakorlati jelentősége már nem volt. A cseh csapatok november 8-án megkezdték Felvidék elfoglalását. Károlyi új hadügyminisztere, Bartha Antal, november 8-án rendeletet adott ki egy erős hadsereg felállítására.

1918. november 16-án a Magyar Nemzeti Tanács hivatalosan is kikiáltotta Magyarország függetlenségét, vagyis az Osztrák-Magyar Monarchia és a Habsburg-ház hatalmának végzetét. Másnap, november 17-én az osztrák államtanács bejelentette igényét Nyugat-Magyarországra, mely napon Budapestre érkeztek az Oroszországban kiképzett bolsevisták vezetői.

1918. november 23-án a román hadsereg Belgrádig nyomult előre. November 24-én megalakult a Kommunisták Magyarországi Pártja.

1918. november 30-án a Hivatásos Tisztek Szövetségéből létrejött a Magyar Országos Véderő Egyesület, melynek vezetését Gömbös Gyula vette kézbe, de Szegeden – gyakorlatilag – francia fogságban voltak.

1918. december elsején, az erdélyi románok gyulafehérvári gyűlése elhatározta a Romániához való csatlakozást. A románok engedélyt kaptak Párizsból a demarkációs vonalak átlépésére. Román Nemzeti Tanács kiáltványban nyilvánította ki igényét Erdély, Bánság, Arad, Bihar, Szatmár és Szilágy vármegyék teljes, valamint Békés, Csanád és Csongrád vármegyék részleges területére „Nagy-Románia” részére.

1918. december 3-án Vyx francia alezredes, az antant budapesti katonai parancsnoka jegyzékben követelte a semleges övezet felállítását Magyarország területén, és a Felvidék kiürítését a csehek részére. A benyomuló cseh csapatokat magyar honvédek igyekeztek feltartóztatni, mire a hazaárulók Bartha hadügyminiszter lemondását követelték, ami december 12-én meg is történt. Az országnak egyre nagyobb területe került az ellenség megszállása alá.

1919. január 1-én Tormay Cécile találkozóra hívta a magyar asszonyokat egy erdélyi barátnője lakásán. Csak kevesen jelentek meg, mert nagy volt Budapesten a nyugtalanság, és az emberek személyi biztonságukat féltették. Az összegyűltek abban egyeztek meg, miután a férfiak részéről nem történik érdemi megmozdulás az egyre inkább elfajuló politikai- és közállapotok ügyében, létrehozzák a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségét, amelynek Tormay lett a vezetője. Tormay egy alkalommal közelről meglátta Pogány Schwartz József kocsiját, és felismerte a sofőrt, aki szobalányának a szeretője volt, amit meg is kérdezett a lánytól, akit meglepett, de beismerte. Házi besúgó.

1919. március 21-én, Budapesten kikiáltották a Magyarországi Tanácsköztársaságot, vagyis Kun Béla és Szamuely kéjgyilkos bandájának rémuralmát, miután megkezdték Magyarország és a magyar társadalmi rend teljes szétrombolását. Vyx alezredes 20-án este kivonta a francia csapatokat Budapestről, hogy ezzel szabad utat engedjen a kommunistáknak. Magyarország két vérszomjas ellenség, a társadalom felforgató kommunisták és a nyugattól támogatott, hazánkra törő szomszédaink szorításában vergődött. A Kárpát-medence magyarsága két tűz közé került. A megszállt területek magyarsága a „csonka-országba” menekült, a csonka-ország lakossága pedig, a kommunista kéjgyilkosok elől a megszállt területekre, vagy külföldre igyekezett. Íme itt egy idézet Tormay könyve 369. oldaláról, mert ő is át akart menni egy pappal az Ipolyon a csehek által megszállt területre, de bújtatói lebeszélték róla:

„Szereti az Isten, hogy nem jött velem. – mondta a pap – Mikor az Ipolyhoz értem minden irányból rohanva jöttek a csehek és a vörösek is. Nem volt más választásom, nekiszaladtam a folyónak, belehemperedtem, és a golyók csak úgy seperték körülöttem a vizet. A vörösök még sortüzet is adtak utánam… Feltétlen elfogták vagy agyonlőtték volna. A csehek internálni akartak. A vörösök kerestek. Három napig bujkáltam a vetések között, mielőtt haza mertem jönni.”

1919. március 25-én, Kun Béla elrendelte a Vörös Hadsereg felállítását, melynek toborozását április elején meg is kezdték. Frontharcos katonák mellett, külföldiek és munkások is részt vettek, de erősen hiányos felszerelésüket és ellátásukat a lakosság megsarcolásából, fosztogatásából pótolták, amely a kommunisták egyéb gaztettei mellett, a nép körében nagy ellenszenvet váltott ki. Szamuely különvonata pedig száguldott az országban, ahol megjelent ott gyilkoltak, akasztottak és a rémület lett úrrá.

1919. március 30-án Kun Béla külügyi népbiztos táviratban értesítette a cseh, román és szerb kormányokat, hogy elismeri területi igényeiket. Az események legérdekesebbje még csak ezután következett.

Az ország több területén is megkezdődött a kommunisták elleni szervezkedés és ellenállás, melyeket a vörösök sikeresen letörtek, mert mindig akadtak besúgók. Az elfogottakat könyörtelenül felakasztották, vagy sortűz elé állították. Eközben a cseh, román és szerb csapatok, minden jelentős ellenállás nélkül, egyre mélyebbre hatoltak Magyarország területére. A román benyomulás ellen küzdő Székely Hadosztály harcai kezdetben eredményesek voltak, de a Kun-kormánytól nem kaptak támogatást és utánpótlást, s miután a kommunista alakulatok is megtámadták őket, április 26-án a románok előtt letették a fegyvert, azzal a feltétellel, hogy letartóztatott családtagjaikat a románok szabadon engedik.

Nem tudni miért, talán a kommunizmus terjesztése céljából, talán a „minden kakas úr akar lenni saját szemétdombján” elve alapján, Kun Béla 1919. május 6-án kinevezte Stromfeld Aurélt a Vörös Hadsereg vezérkari főnökének, aki helyre állította a rendet és fegyelmet, miután megkezdték sikeres harcaikat. Szécsény és Fülek visszafoglalása után kiverték a cseheket Miskolcról, Losoncról, Rimaszombatról, Szerencsről, Tokajról, Érsekújvárról, Sátoraljaújhelyről, Korponáról, Selmecbányáról, Kassáról, majd pedig Eperjesről, Bártfáról és Rozsnyóról, vagyis a csehek által elfoglalt területek nagyobb részéről. Ekkor következett be a derült égből az újabb villámcsapás, már ami e hadieredményeket illeti.

1919. június 13-án a párizsi béketanács ajánlatott tett, amennyiben a vörösök leállítják támadásaikat, és feladják a visszafoglalt területeket, akkor a románok kiürítik a már elfoglalt Tiszántúlt. A tárgyalások megkezdődtek, és a vörös csapatokat visszavonták, de a románok megtagadták Tiszántúl kiürítését. Stromfeld Aurél lemondott tisztségéről, amivel bele nem egyezést kívánta kifejezni. A visszavonuló vörös katonák pedig kifosztották a hátrahagyott magyar városokat, falvakat, de ugyanakkor megfenyegették a nemzetidegen népbiztosokat gyalázatos hazaárulásukért. Katonalázadás fenyegetett, és a románok is egyre nagyobb területeket hódítottak meg. Kun Béla és gyilkos hada alatt megingott a föld, de Vyx alezredes másodszor is megmentette őket. Leállította a románok előretörését.

1919. július 7-én a párizsi béketanács Nyugat-Magyarországot Ausztriának ítélte, és követelte a magyarországi vörös uralom megszüntetését. Jó kérdés lehet, hogy a béketanács vörösök által elkövetett gaztettek és gyilkosságok miatt tette-e ezt, vagy a Vörös Hadsereg győzelmei miatt? Úgy tűnik, az utóbbi adott gondot nekik. Kun Béla és társai Lenintől kértek segítséget, de nem kaptak (?).

1919. augusztus 1-én megbukott a vörös uralom, és augusztus 4-én bevonultak Budapestre a román csapatok. Az itt felsorolt adatokból az tűnik ki, hogy Magyarország feldarabolását a háttérhatalom, szinte napra való pontossággal irányította, olyannyira, hogy még a szovjet se nyújtott segítséget a magyarországi elvtársaiknak. Ezt követően a szervezkedő antikommunista erők és a vörösök között még számos összecsapás volt, míg a szomszédok csapatainak térfoglalását Párizsból egyengették.

A háború utáni „béketárgyalásokra” Magyarország csak későn, 1920 januárjában kapott meghívást. Mikor a magyar küldöttség, Apponyi Albert gróf vezetésévek január 6-án megérkezett Franciaországba. Egy Madrid nevű hotelben szállásolták el őket, ahonnan csak engedéllyel mehettek ki. A győztes hatalmak a már elkészített „béketervet” január 15-én adták át a küldöttségnek aláírás céljából. Apponyi két napot kért a szerződés tanulmányozására, de Clemenceau utasította Apponyit, hogy másnap, tehát január 16-án adja elő mondanivalóját. A magyar küldötteknek 24 órát se adtak a szerződés tanulmányozására.

Apponyi három nyelven – franciául, angolul és olaszul – adta elő a magyar álláspontot, amely hallatára Clemenceau, Lloyd, Nitti és Franciaország amerikai nagykövete, Henry Wallace szíve meglágyult, miután Clemenceau négy hetet adott a magyar küldöttségnek, hogy részletes választ adjanak a győztesek által előterjesztettekre. Clemenceaunak ez volt az utolsó intézkedése, mert másnap, Franciaországban új kormány vette át a hatalmat, amelynek miniszterelnöke Alexander Millerand-ot nevezte ki a békekonferencia elnökének. A győztes hatalmak bizottságokat állítottak fel, amelyek a győztesek érdekeit képviselték. A román és szerb érdekeket képviselő bizottság vezetője Allen Leeper brit képviselő volt. A Cseh és szlovák érdekeket képviselő bizottságot Harold Nicolson vezette. Mindkét ember messzemenően rokonszenvezett a képviseltjeivel. Ezen túl, e bizottságok minden lényeges kérdésben kikérték két befolyásos brit úr véleményét, a Párizsban élő Robert Seton-Watson-ét, és az ugyancsak Párizsban tartózkodó Wickham Steed-ét, akik bevallottan magyargyűlölők voltak.

Az elkövetkező négy hétben a magyar politika igyekezett a magyar ügynek támogatókat szerezni, és nem is eredménytelenül. Angliában, Olaszországban, sőt, Franciaországban is akadtak támogatók.

Azonban, mikor Apponyiék előterjesztették javaslataikat egy elfogadhatóbb kiegyezésre, amelyet az angol és olasz miniszterelnökök, Lloyd és Nitti, valamint az amerikai nagykövet Wallace elfogadhatónak tartott, de a „béketanács” Millerand, Steed és Seton-Watson álláspontja mellett foglalt állást, akik szerint a „szövetségeseknek” tett ígéreteken már nem lehetett változtatni. Apponyi és a küldöttség tagjai lemondtak küldetésükről, mert a feltételeket nem voltak hajlandók elfogadni. A Horthy-kormány Bernárd Ágostont és Drasche-Lázár Alfrédot bízta meg e szomorú feladat elvégzésére.

 A Történelmi Magyarország nemzetiségei térhódításának folyamata

A Magyar Királyság nemzetiségei a török hódoltság után

(E térképek a História 2003. 5-6. számából valók.)

A Magyar Nemzetgyűlés Horthy Miklóst megkérdezés és tudta nélkül 1920. március 1-én választotta meg az ország kormányzójának, amelyet Horthy csak szivós rábeszélés után válalt. Előtte a franciáknak kiszolgáltatott Nemzeti Hadsereg parancsnoka volt.

1920. május 5-én az antant megbízottai átnyújtották a magyar küldötteknek a végleges békeparancsot, a békeértekezlet francia elnökének, Millerand „kísérőlevelével” egyetemben. E kísérőlevél visszautasította a magyar érveléseket, de nem zárta ki a későbbiek folyamán határok békés úton való rendezését. Bebizonyosodott, hogy a kísérőlevél is egy céltudatos, alantas cselszövés volt, mert, miután 1920. június 4-én Magyarország, kényszerhelyzetben aláírta a békeparancsot, három héttel később Millerand letagadta, hogy e levél valaha is létezett. Magyarországot feldarabolták, és mellette hatalmas jóvátételi adókkal sújtották. A veszteségek számszerű kimutatását az Országos Közművelődési Tanács az 1927-ben kiadott könyvecskében tette közzé. Hogy milyen könyörtelen, és céltudatos volt Magyarország és a magyarság tönkretétele, azt alátámasztja a közvetlen az új határokon kívül eső színtiszta magyar falvak elcsatolása, melyek összlélekszáma egymillió fölött volt. Az alföld és a hegyvidék gazdasági és kereskedelmi életének működése céljából a magyar állam körvasútvonalat épített ki Szabadka, Temesvár, Arad, Nagyvárad, Szatmár, Királyháza, Csap, Kassa, Rozsnyó és Losonc között, ahonnan Pozsonyig vezetett. Az utódállamok ragaszkodtak ahhoz, hogy e vasútvonalat ők kapják meg, és megkapták. A hiénák egy kiszolgáltatott és védtelen országon és népen ültek tort.

Sopron és környékének esete külön említést érdemel. Az Ausztriának ítélt Nyugat-Magyarország területébe Sopron és környéke is beletartozott. Átadásának időpontja 1921. augusztus 21-re volt kitűzve. Előtte való napon, Sopron város és környékének népe hatalmas tűntetéssel tiltakozott e terv ellen. Héjjas Iván, repülős főhadnagy, már 1919 áprilisában megkezdte a Rongyos Gárda szervezését az országveszejtők és bolsevikok ellen, annak reményében, hogy alkalomadtán felléphetnek Magyarország védelmében. Az alkalom Sopronnál jött el. A fegyveres felkelés mellé csatlakozott Prónay Pál és az erdélyi származású Osztemburg Moravek Gyula ezredes is, akik szintén tapasztalt frontharcos katonatisztek voltak. A Rongyos Gárda erősen hiányos felszerelését az I. Világháborúban részt vett frontharcos katonák és katonatisztek képzettsége és leleményessége pótolta, és tette oly eredményessé, hogy másfél hónapos küzdelem után, kikényszeríttették a népszavazást. Jelentős támogatást csak a Tormay által vezetett Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségétől kaptak. A népszavazásra 1921. december 14-16-a között került sor. Sopron és a környezetében lévő nyolc falu 65,5%-os eredménnyel Magyarország mellett szavazott. A Rongyos Gárda lélekszámát 3500-4000-re becsülik. Részt vettek benne a katonákon kívül munkások, tisztviselők és diákok a Történelmi Magyarország egész területéről. Cselekedetükkel, aranybetűkkel írták be nevüket a magyar történelembe.

(Apponyi Albert gróf lerövidített beszéde, melyet a Trianon palotában ülésező békekonferencián mondott el, a győztes hatalmak képviselői előtt 1920. január 16-án:)

Igen tisztelt Elnök Úr, Uraim!

Nem titkolhatjuk el megütközésünket a békefeltételek mérhetetlen szigora felett. A többi háborút viselt nemzettel: Németországgal, Ausztriával és Bulgáriával kötött béke feltételei minden esetre szigorúak, de közülük egyik sem tartalmazott a nemzet életére oly lényeges területi változtatásokat, mint azok, amelyet velünk elfogadtatni akarnak. Arról van szó, hogy Magyarország elveszítse területének, népességének majdnem kétharmad részét és, hogy a megmaradt Magyarországtól a gazdasági fejlődés majdnem összes feltétele megvonassék. Mert az ország e szerencsétlen középső része elszakítva határaitól, meg lenne fosztva szén, érc és sóbányáinak legnagyobb részétől, épületfájától, olajától, földgázforrásaitól, munkaerejének jó részétől, alpesi legelőitől, amelyek marhaállományát táplálták; ez a szerencsétlen középső rész,mint mondottam, meg lenne fosztva a gazdasági fejlődés mindenforrásától és eszközétől akkor, amikor azt kívánják tőle, hogy többet termeljen. Ily nehéz és különös helyzet előtt állva kérdezzük, hogy mely elvek és érdekek, mely szempontok váltották ki ezt a különös szigorúságot Magyarországgal szemben? Talán az ítélkezés ténye lenne ez?

      Önök Uraim, akiket a győzelem bírói székhez juttatott, kimondták egykori ellenségeik, a Központi Hatalmak bűnösségét és elhatározták, hogy a háború következményeit a felelősökre hárítják. Legyen úgy, de akkor azt hiszem, hogy a fokok megállapításánál a bűnösség fokának arányában kellene eljárni, és mivel Magyarországot sújtják a legszigorúbb és létét leginkább veszélyeztető feltételekkel, úgy azt lehetne hinni, hogy éppen Ő az, aki az összes nemzetek között a legbűnösebb.

Uraim! Ki kell jelentenem, hogy ezt az ítéletet nem lehet kimondani oly nemzet felett, amely a háború kitörésekor nem bírt teljes függetlenséggel (Magyarországnak nem volt önálló hadserege, és önálló külpolitikája) és legfeljebb csak befolyást gyakorolhatott az Osztrák-Magyar Monarchia ügyeire, és mint azt az okmányok bizonyítják fel is használta arra, hogy helytelenítse a háborút előidéző eseményeket. Nem hiszem továbbá, hogy ítélettel állunk szemben, mert az ítélet oly eljárásttételez fel, amelyekben a felek egyforma körülmények között hallgattatnak meg, és egyformán tudják érveiket érvényre juttatni. Magyarországot azonban mindeddig nem hallgatták meg, lehetetlen tehát, hogy a békefeltételek ítélet jelleggel bírjanak.

Menjünk azonban tovább, és tekintsük a Magyarország romjain megnövekedett államokat. Megállapíthatjuk, hogy faji szempontból ezek is éppen úgy, vagy talán még jobban részekre lesznek darabolva, mint Magyarország.

Nem látom be, hogy a nemzetiségi elv, nemzeti egység elve nyerne, ez által a feldarabolás által. Egyetlen következménye lenne ennek, melyet bátor leszek megemlíteni, hogy az a nemzeti hegemóniának átruházása volna olyanokra, amelyek jelenleg többnyire alacsonyabb kulturális fokon állnak.

Talán akkor olyan szándékkal állunk szemben, amely a népek szabadságának eszméjét követi? Ez azonban csak feltevés; és ha a feltevések útjára léptünk, úgy bátor vagyok megjegyezni, hogy e feltevés fordított értelemben alkalmazható arra a 45% magyarra és németre, akik most egy új államhoz csatoltatnak és kikről feltehető, hogy szívesebben maradnának a magyar állam polgárai.

A történelmi Magyarország töltötte be azt a feladatot, hogy államot tartva fenn, megvédte Európát a Keletről fenyegető közvetlenveszedelmek elől. Ezt a hivatást tíz évszázadon át töltötte be és erre egyedül organikus egysége tette alkalmassá. Ez az ország oly tökéletes földrajzi egység, amely Európában egyedül áll.

Önök felhozhatják, mint döntő tényezőt, a győzelmet és a győzők jogait. Elismerjük ezeket Uraim! Készek vagyunk vereségünk váltságdíját megfizetni, de ez lenne az újjáépítésnek egyedüli elve, az erőszak lenne az egyedüli fenntartó eleme annak a konstrukciónak, amely összeomlóban van, mielőtt az építés befejeződött volna? Európa jövője igen szomorú lesz ebben az esetben! Nem hisszük Uraim, hogy a győztes hatalmaknak ez volna a mentalitása, ezeket az elveket nem találjuk meg azokban a nyilatkozatokban, melyekben Önök megállapították azokat az eszményeket, amelyeknek győzelméért harcoltak és amelyekben megjelölték a háború céljait.

Engedjék meg Uraim, hogy azt tanácsoljam, ne veszélyeztessék Örökségüknek ezt a legjobb részét – azt az erkölcsi fölényt, amelyre Önöknek joguk van – az erőszak fegyverének alkalmazásával, amely ma az Önök kezében van, de amelyet holnap más ragadhat meg, amíg amaz megmarad!

Ami 1920. június 4-e óta történt:

Magyarországot, az új határok meghúzása után ellenséges országok vették körül – ma is –, amelyeket a győztes hatalmak támogattak. A kifosztott országnak nem volt mozgásterülete, amelynek ellensúlyozására a Szovjetunióval való diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatok felvétele jelenthetett volna. Juhász Gyula a Magyarország külpolitikája 1919-1945 (Kossuth Kk. 1988) című munkája 97. oldalán a következőt írja:

„1924. május 24-én Daruváry külügyminiszter miniszterközi értekezletet hívott össze, ahol kifejtet, hogy a Szovjetunióval való diplomáciai érintkezés felvételét fontosnak tartja, mert a szovjet állam egyre számottevőbb nemzetközi tényezővé válik, s mert Magyarország olyan hatalommal kerülne összeköttetésbe, amely kívül áll a békeszerződésekből kialakult érdekcsoportokon; ezáltal megszűnne az ez idő szerinti teljes tehetetlenségünk impressziója.”

Például, egy Armand Hammer nevű úriember 1923-ban 37 amerikai gyárost tudott meggyőzi – köztük az antikommunista Henry Fordot is –, hogy érdemes a bolsevista állammal üzletelni. A társminiszterek a felvetést a legkülönfélébb aggályokkal fogadták. A jövőbelátás, a nemzeti érdek felkarolására csak a született államférfiak képesek. A magyar társadalom semmivel se volt kevésbé megosztott, mint ma, és a kommunisták által ejtett sebek is még nagyon elevenek voltak. Minden nehézség ellenére a Szovjetunió és Magyarország közötti tárgyalások 1924. augusztus 26-án Berlinben megkezdődtek. A kezdeményezés végére Horthy kormányzó tette a pontot:

„Kánya (külügyminiszter-helyettes) már szeptember 16-án utasítást kapott, hogy állapodjon meg Kresztyinszkijjel egy kommüniké közzétételéről, s ez hamarosan meg is történt. A kommüniké kiadását azonban ismét Horthy előzetes hozzájárulásához kötötték. Horthy a leghevesebb ellenzője volt a Szovjetunióval való kapcsolat felvételének. Kijelentette, hogy a kommüniké nyilvánosságra hozatalához kifejezetten hozzájárulni nem akar, mert „ez az előzetes hozzájárulás őt annak idején a ratifikáció kérdésében feszélyezné, holott ő ma el sem tudja képzelni a megállapodások olyan tartalmát, mely őt arra késztetné, hogy azokhoz hozzájáruljon.” (98. old.)

A lehetséges kitörés az antantgyűrűből meghiúsult, amire később nagyon ráfizettünk. Horthy megkérdőjelezhetlen becsületessége és tisztessége gátolhatta politikai előrelátását, amelyekkel a nemzetközi kufárpolitikában csak vesziteni lehet.

Az I. Világháborúnak a németek is vesztesei voltak, és a kényszerbéke rájuk is nagy terhet rótt. Az 1933 végén hatalomra kerülő Hitler felrúgta a „békeegyezményeket”, rendbe tette a szétzilált gazdaságok, és megkezdte a német hadsereg felépítését. 1938-ra elérkezettnek látta az időt a német sérelmek orvosolására. 1934-ben az Egyesült Államok diplomáciailag elismerte a Szovjetuniót, és 1936-ban titkos egyezményt kötött a bolsevikokkal, amelyet Hitler Németország elleni lépésnek tartott. Tudta, hogy a nagy mérkőzés elkerülhetetlen, ezért Magyarországot szemelte ki, hogy adja le az első lövést. Azt ajánlotta Horthynak, ha Magyarország megtámadja Csehszlovákiát, akkor ő is megindítja hadait, és az egész Felvidék visszatérhet Magyarországhoz. Horthy ezt visszautasította, aminek az lett az eredménye, hogy Hitler nem támogatta tovább a magyar területi igényeket, hanem azt javasolta, üljünk le tárgyalni kapzsi szomszédainkkal, és egyezünk meg velük. A magyar területek visszaszerzésében az olaszok voltak segítségünkre, és nem Hitler.

Ezt megelőzően, 1937. március 13-án Németország és Ausztria között létrejött az „Anschluss”. A német csapatok a történelmi magyar határokig vonultak fel. Ott három napig lábhoz tett fegyverrel várták a magyar honvédséget, de Horthy kormányzó úr nem adta ki a parancsot ez elszakított Nyugat-Magyarország visszaszerzésére.

Tegyünk egy röpke összehasonlítást az 1930-as évek magyarsága és a mai magyarság között. John F. Montgomery, aki Amerika magyarországi nagykövete volt az 1930-as években a következőt írta Magyarország, a vonakodó csatlós (Hungary, the unwilling satellite) című könyve 50. oldalán: "Kánya külügyminiszter egész őszintén megmondta nekem, hogy esztelenségnek tartja a revizionizmust, de nem tud ellene semmit tenni, mivel a magyar nép ebben a tekintetben nem teljesen épeszű és a külpolitikát nem lehet teljesen elválasztani a belpolitikától." Így vélekedett a Horthy-kormány egyik vezető embere. Nem tudhatjuk, hogy még hányan voltak a hozzá hasonlóan gondolkodók. Tudjuk, hogy 1941-ben, Horthy Muraközt is átengedte a horvátoknak, de Muraköz magyarjai kiharcolták, hogy visszatérhettek az anyaországhoz.

1940-ben, amikor már a II. Világháború kirobbanása előtt álltunk, Sztálintól is kaptunk egy ajánlatott, Molotov külügyminiszter tolmácsolásában. Nemcsak Hitler, hanem Sztálin is készült a nagy mérkőzésre, de ő is keresett valakit, aki az első lövést leadja. Ő szintén Magyarországban látta e lehetőséget, és jelezte, hogy támogatja a magyar területi igényeket, hiszen egyetlen más országot se ért oly súlyos sérelem. Sztálin azt ajánlotta, hogy támadjuk meg Romániát, miután ő is megindítja hadait. Horthy ezt is visszautasította, sőt megtoldotta még azzal a nem éppen szerencsés megjegyzéssel, hogy „Még egy barázdást se” a bolsevista Szovjetuniótól, ami nagyon megbosszulta magát a háborút követő újabb egyezkedéseken. A nyugatiak Teheránban még némi hajlandóságot mutattak, hogy Magyarország megtarthatja a visszacsatolt területeket, de az arculcsapott – egyébként se könyörületes – Sztálin keményen „nyet”-et mondott. Románia megtámadásával nem veszthettünk volna, mert bármelyik fél győzelme esetén előnyünket szolgálta volna.

Magyarország II. Trianonja az 1947. február 10-én Párizsban aláírt „békeszerződés” értelmében a visszatért országrészek elvesztésén túl, Pozsony alatt újabb falvakat csatolt el hazánktól.

Az 1990-es évek elején a kitört szerb-horvát háború idején a horvátok fegyvert kértek az Antall-kormánytól, és azt ígérték, hogy hozzájárulnak a Duna-Dráva háromszög Magyarországhoz való visszacsatolásához. Az Antall-kormány leszállított tízezer kalasnyikovot, amely nagy nemzetközi felháborodást okozott, de a háromszög nem tért vissza. Évekkel később, egy magyar újságíró rákérdezett egy horvát tábornokra, hogy miért nem adták vissza az ígért területet. A horvát tábornok válasza rövid volt: „Senki se kérte!” Az Antall-kormány sietett biztosítani az ukránokat is, hogy nemcsak a Duna-Dráva háromszögére, hanem Kárpátaljára se tartunk igényt. A ruszin küldöttséget se fogadta, akik a Kárpátalja visszacsatolása ügyében jöttek.

1999-ben Amerika elnöke, Bill Clinton szárazföldi csapatokat akart Magyarországon keresztül Szerbia ellen felvonultatni, amelyhez a magyar honvédséget is felkérte, de Orbán Viktor miniszterelnök nem járult hozzá. Pedig a kínálkozó alkalmat ki kellett volna használni. Az amerikai vagy NATO csapatok után a magyar honvédek is bevonulhattak volna Délvidékre „rendfenntartónak”, és maradnak. Ha mégse maradhattak volna, akkor a huzavonával ki lehetett volna kényszeríteni a délvidéki magyarok részére az autonómiát, vagy akár a magyar állampolgárságot.

Az igazi kérdés az, hogy a nagyhatalmi viszonyok átrendeződése idején, nálunk miért az alkalmatlanok, vagy a tudatos hazaárulók kerülnek vezető szerepbe?

Beküldte Kunavar