Megtartani a talpunk alatti földet

Ma a magyar földet áron alul kínálják. A törvényt és a falvakban becsületesen dolgozó, a jövőt építő családi gazdálkodók elővételi jogát kijátszva, ajándékozó szerződésekkel, múló portékákért, üveggyöngyökért szerzik meg sokan az életet adó búza, kukorica és rozstáblákat.

A megszorultság pillanatnyi vasmarkának, a fogyasztási vágy talmi csábításának ne engedjünk, ne engedjük ki kezünkből megmaradásunk zálogát, mindennapjaink éltető elemét, a termőföldet és erdeinket.

Parancsoljunk végre megálljt a vagyonunkból kiforgatóknak, nyújtsunk együtt segítő kezet a megszorultaknak. Alakítsunk falvanként, de legalább minden kistérségben, alapítványokat, közvagyoni földtársulásokat, melyek a helyi gazdálkodók, a vállalkozók, az önkormányzatok segítségével a földjüket elkótyavetyélni szándékozók termőterületeit addig is felvásárolják, amíg a magyar állam felnő a reá háruló feladathoz.

Addig is, amíg államiságunk, nemzeti sorsközösségünk szolgája, a magyar kormány, és a megette meghúzódó hatalmi központ, nem csak kalandor tőkések szocialista köpenybe bújtatott forrásmegszerző vállalkozása lesz, de végre betölti majd küldetését, a tehetségesek támogatását, közös jövőnk átgondolt és társadalmi közmegegyezésen alapuló építését, a leszakadók, a rászorulók segítését, a nemzeti javak így természeti környezetünk, a termőföld és erdeink védelmét is.

Ma a befektetők, és egyes politikusnak, zsurnalisztának, szakértőnek öltöztetett jól fésült vasaltinges fullajtárjaik azt igyekeznek elhitetni velünk, hogy ráfizetéses a mezőgazdasági termelés, nincs értéke a földnek. Pedig hazánk területe nem csak eszmeileg és érzelmileg értékes, nem csak létünk környezete, alapja és záloga.

Nemzetközi szakmai felmérések és statisztikák egyértelműen kimutatják a mezőgazdasági termelés felértékelődését, a termőföld árának fokozatos emelkedését. Ma, az eleddig szegénységben élő, de most a gazdasági fellendülés által egyre jelentősebb jövedelmekhez jutó, nagy népességű ázsiai országok, mindenekelőtt Kína és India, soha nem látott étvágyú élelmiszervásárlókként jelentkeznek.

Ha a kínai fogyasztók majd egy napon mindössze 10% százalékkal több sajtot fogyasztanak, az Magyarország teljes tejtermelésének több mint tizenkétszeresét szívja majd el a nemzetközi élelmiszerpiacról. A keresletet az is növeli, hogy mobilitásunk megőrzésére és egyre növekvő energiaszükségleteink fedezésére világszerte egyre több termőterületet vonnak ki az élelmiszertermelésből, hogy nagy haszonnal kecsegtető energianövényeket termeljenek. A megművelhető földterület azért is jelentős mértékben csökken, mert egyre többet építenek be lakó, ipari és közlekedési célokra.

A sokáig mesterségesen alacsonyan tartott élelmiszerárak ma világszerte feltartóztathatatlanul emelkednek. Az élelmiszeripari óriások, sőt a pénzügyi befektetési alapok végeláthatatlan földterületeket vásárolnak, mert ezt tekintik napjaink jó, biztos és nagy megtérülést ígérő befektetésének.

Nem csak örökségünk tehát a föld, múltunk tanúja, őseink sírjainak befogadója és őrzője, jelenünk éltetője, mindennapi betevő falatunk forrása, de jövőnk záloga is, melyért az elkövetkező generációknak tartozunk örökérvényű felelősséggel.

Ausztriától, Svájcon át Franciaországig a vidéket járva mindenütt azt tapasztaltam, hogy külföldiek nem, vagy csak nagyon nehezen szerezhetnek földbirtokot. Bármely falu gazdái a maguk között bevett földár többszörösét kérik el és kapják meg bármely máshonnan érkező vevőtől, ezzel is biztosítva közösségük védelmét, gazdaságaik megőrzését. Ott a Lajtán túl a polgárok érezhetően gyarapodó számú rétegei nem agyonpermetezett, lejárt, sokszor romlott élelmiszert, idegen földön termett zöldséget és gyümölcsöt vásárolnak, hanem a piacokon helyi termelők szezonális portékáit.

Érdekes módon Macedóniában, vagy Törökországban, tehát tőlünk keletre, szegényebb sorsú országokban is ugyanez a vásárlói szokás biztosítja a falusi társadalmak megélhetését, a helyi termelés és fogyasztás fenntartható egységét. Ne hagyjuk magunkat a falvakban idehaza sem végleg leszoktatni az önellátó őstermelői gazdálkodásról és a kétes eredetű és minőségű termékeket áruló multik boltjaiba terelni.

Végezetül, érzelmek nélkül, csupán gazdaságilag tekintve is elmondható, hogy a befektetési és ingatlan szakemberek elemzései szerint a földvagyon a legjobb, legbiztonságosabb és legstabilabb hosszú távú befektetésünk. Ne herdáljuk el, de védjük meg együtt, legfőképpen akkor, amikor a mindennapok szüksége esetleg eladására kényszerítene is minket. Egyedül csak ilyenkor tűnhetne szabadnak termőföldjeinket, erdeinket áruba bocsátanunk, de együtt, közös erővel, még így is, nehéz helyzetben is megtarthatjuk őket.

Kiss Boldizsár János
egyetemi oktató
az Október 23. Bizottság Alapítvány nemzetközi szóvivője