Herrhausen jó megjelenésű, jó beszédű, befolyásos, tekintélyes hatalommal bíró bankár volt. Emlékezzünk vissza, 1989 a nagy politikai átalakulás, eseményekben dús éve volt, amikor a kommunizmus tartógerendái már nemcsak recsegtek-ropogtak, hanem a Birodalom bástyái omlóban voltak. Többen úgy vélték – köztük Henry Kissinger is –, hogy a II. Világháború után kettéválasztott Németország újraegyesül. Herrhausen is így látta, azzal az alapvető különbséggel, hogy az újraegyesítést egy átgondolt gazdasági és pénzügyi terv alapján kell megvalósítani, ami legkevesebb tíz-tizenkét évet vesz igénybe. Herrhausennek hasonló tervei voltak, nemcsak a szovjet elnyomás alá taszított országokkal, hanem magával a Szovjetunióval is. Világosan látta, hogy terve megvalósításához a gazdaságilag lerombolt országok felhalmozott adósságának tekintélyes részét a bankoknak el kell engedni. Erre Michael D. Morrissey egyetemi tanár a Terrorist Victim? (Terrorista áldozat?) – című írásában ezt írta: „A nagy nemzetközi bankárok nem így csinálják a hasznot.” Morrisseynek volt egy másik figyelemreméltó megjegyzése is Kennedy elnök meggyilkolása, máig tisztázatlan hátterének kapcsán: „Mi, amerikaiak tudjuk, hogy mi történik a változás jó megjelenésű hírnökeivel – lelövik őket –, …” Ma már látjuk, hogy Morrisseynek igaza volt a „nagy nemzetközi bankárokat” illetően. A szovjet elnyomás alól felszabadult országokat nem felépítették, hanem kirabolták. Tökéletes munkát végeztek. Nyílván, Herrhausen útban volt!

 Herhausen gyilkosságával többen is foglalkoztak, mint például L. Fletcher Prouty ezredes. Prouty a 23 év katonai szolgálatból kilencet a hadügyminisztériumban töltött. 1955-ben kinevezték az egyik katonai titkosszolgálat vezetőjének. A világ eseményeinek hírei az ő kezébe összpontosultak, melyekről ő számolt be a hadügyminiszternek és a vezérkari főnöknek. Összegyülemlett egy nagy adag tudnivaló a tarsolyában, melyek birtokában a későbbiek folyamán is más rálátása volt a világ eseményeire. A Herhausen Alfréd meggyilkolása (The Assassination of Alfred Herrhausen) című írásából a következőt tudhatjuk meg: “A Nixon-kormány 1972. február 7-9-én egy rendkívüli gyűlést rendezett Washingtonban a nemzet több, mit 1500 magas rangú üzletembere részére, melyet: A Jövő Ipari Világa Fehérházi Konferenciája: Gazdasági célkitűzés 1990-re.” – neveztek. (One of the strangest and most unusual meetings ever to have taken place in Washington was convened by the Nixon Administration, February 7-9, 1972. This meeting of more than 1,500 of the nation's top business leaders, was called: "The White House Conference on the industrial World Ahead: A Look at business in 1990") Ezek szerint 1972-ben született ama döntés, amely a vasfüggöny gazdasági áttörését célozta meg az 1990-es határidő kitűzésével. Ma már tudjuk, hogy ez kísérteties pontossággal megvalósult.

Herrhausen meggyilkolása után, nem egészen egy hónappal, 1989. december 25-én, tehát karácsony napján a világ televíziónézői szemtanúi lehettek Románia zsarnokának, a Ceausescu-házaspár látványos kivégzésének. Olyan magyarázatokat hallottunk, hogy a kommunisták Ion Iliescu vezetésével a „kondukátor” kivégzésével mentették át magukat az új rendszerbe. Ez jól hangzott, és meggyőző is volt. Végső fokon a véreskezű zsarnokért nem sokan ejtettek könnyet. 1968-ban, miután Románia nem vett részt Csehszlovákia megszállásában, Ceausescu csillaga a magasba reppent. Vendégül látta az angol királynő, a spanyol király és a japán császár, hogy csak a legnevezetesebbeket említsük. Nyugaton nem nehezteltek rá a falurombolásért, és az őshonos magyarság felszámolásáért, melyet célul tűzött ki.

A nyugati bankároknak is megesett a szívük Románián, és kölcsönöket folyósítottak. A román adósság már 13 milliárdra rúgott, és Ceausescu azt vette észre, hogy az adósság gyarapszik, de Románia gazdasága nem. Elhatározta, hogy visszafizeti az adósságot, amiért Románia népei nagyon-nagy árat fizettek. Ceausescu megszavaztatta, hogy alkotmányosan tiltsák meg a jövő kormányainak a kölcsönök uzsorakamatra való felvételét. A kondukátor, mint Herrhauzen, ezzel kihívta maga ellen a nemzetközi bankárok dühét. 1989 nyarára, Románia visszafizette a teljes adósságát. Ezzel Románia független állam lett. Egy ország, amely kamat formájában nem fizet „tiszteletdíjat” a világ urainak. Ez elfogadhatatlan, mert akadályozta a kialakulóban lévő új világrendet! Példát kellett mutatni a „felszabadulóban” lévő országok új vezetőinek. Kérdés, hogy az átalakulásnak a haszonszerzés volt-e a kizárólagos célja, vagy más egyéb is meghúzódott a háttérben?

Van – ugyanis – olyan jel is, amely arra mutat, hogy változást nemcsak a gátlástalan rablás és uzsorakamat vezérelte. Az 1970-es évek első felében, Golda Meir, Izrael negyedik miniszterelnöke írt egy cikket a zsidóság helyzetéről, amelyben megemlíti, hogy a nyugati zsidóság az anyagi jólétben elpuhul, ezért évente mintegy 40 ezer életerős keleti zsidóval kell felfrissíteni. Az írást figyelemreméltónak találtam, de akkor nem láttam át a teljes hátteret.

A Chicago Tribune 1981. november 9. számában foglalkozott a keleti-blokk zsidóságának helyzetével, melyben azt írták, hogy a Szovjetunióban van „több millió zsidó” (kb. kétmillió), de csak hat (6) rabbijuk van. Nos, több millió zsidót nem lehet hat rabbival megtartani. Még másik 50-60 év a sztálinista „szocializmusból”, és az utódok már csak annyit tudnak majd, hogy a szüleik valamikor zsidók voltak. Vagy még azt se. Jelek szerint, Magyarországnak e tervben kiemelt figyelmet szenteltek. Több okból is. Például: Budapesten volt az egyetlen rabbiképző a keleti-blokkban, ahol három rabbijelőlt tanult a Szovjetunióból. Velük, miután befejezték tanulmányaikat, a rabbik száma kilencre emelkedett, de ez még mindig kevés a több millió zsidó megmentéséhez. Ennek tudatában már kerekebb kép tárul elénk. Elképzelhető, hogy a nyugati és izraeli zsidók 1972-ben határozták el keleti testvéreik megmentését?

Magyarország esetében az első és látható nagy lépés volt, mikor 1982-ben a Magyar Nemzeti Bankot a Nemzetközi Valutaalap fennhatósága alá helyezték. Ez bizonyára hihetetlennek tűnhetett azoknak, akik nem tudták, hogy a nyugati kapitalizmus és a szovjet bolsevizmus közötti összekötőkapocs a nemzetközi bankár volt kezdettől. A bolsevik forradalmat ők pénzelték, és a Szovjetuniónak mindenkor segítőkezet nyújtottak, amikor arra szükség volt. Csak egy példa: A Chicago Tribune 1987. december 3. száma arról adott hírt a CIA jelentése alapján, hogy a nyugati bankok hat (6) milliárd dollár kölcsönt adnak a Szovjetuniónak. Na, de 1982-ben ki mert volna arra gondolni, hogy nyolc éven belül bekövetkezik a rendszerváltás? A kijelölt terv egyenes vágányon robogott. Egy Fekete János nevű bankár vezetésével megkezdték Magyarország eladósítását. 1984-ben feltűnt Soros György is, aki nem a jótékonyságról volt híres. Ez is része lehetett az 1972-ben kidolgozott tervnek.

A 80-as években egyéb jelek is voltak, amelyek az előkészületek mellett szóltak, csak éppen a beavatottakon kívül, e jeleket senki se tudta olvasni. 1980 októberében az amerikai NBC (National Broadcasting Corporation) sugárzott műsort a magyarországi zsidóság életéről, amelyben kihangsúlyozták, hogy a zsidóság már Kr.u. a III. századtól Magyarországon él, míg a magyarok csak a 9. században jelentek meg. E műsor kapcsán jelent meg a New York-i Magyar Élet novemberi számában a következő:
„Dr. Scheiber Sándor, a Rabbiképző Szeminárium igazgatója körútra viszi a nézőt a Zsidó Múzeumba, melynek könyvtára 150,000 könyvet és 500 hébernyelvű kéziratot tartalmaz. … Ezen értékes dokumentumokból megtudjuk, hogy a zsidók a mai Magyarország területén már a Római Birodalom idején, a 3. században éltek. A magyarok a 9. században foglalták el e területet.”

A Reform 1991. március 8-i száma a Magyar Honvéd 1991. március 1-i számából vett át egy írást Antiszemitizmus, cionizmus, hazafiság címmel. Hársasi István Dr. Engländer Tibor, a Magyar Cionista Szövetség elnökét kérdezte:
„Úgy tudom egyébként, hogy a zsidóság nagyjából a honfoglalással egy időben jelent meg a Kárpát-medencében.
Előbb. Zsidó sírkövet már jóval a magyarok bejövetele előtti időből találtak itt.” – Volt a válasz. Elképzelhető, hogy a történelmi elsőbbség, a történelmi „jog” megalapozásáról van itt szó?

Badiny Jós Ferenc az 1976-ban kiadott Mah-Gar a Magyar című könyve 90 és 91. oldalán beszámol egy történetről, mely szerint felkereste őt egy magyarországi zsidó, és legjobb emlékezete szerint a következőt mondta:
„A magyarországi nép 100 év alatt kiírtja önmagát, és a tudománnyal foglalkozók 5 krajcárért elfogják adni az örökségüket. 100 év múlva mi – magyarul beszélő zsidók – leszünk a Mah-Garok.”

Nem tudom, hogy e szavak valaha elhangzottak-e, avagy nem, de úgy tűnik, a jóslat kísértetiesen beteljesedik.

1987-ben Budapesten nagy tűntetést rendeztek az erdélyi magyarság védelmében, mellyel fel kívánták hívni a világ figyelmét a Romániában élő magyarság sanyarú helyzetére. Ez olyan esemény volt, amelyet néhány évvel korábban elképzelni se lehetett. Jele volt annak, hogy a politikában megmozdult a föld. Még az év szeptemberében Lakitelek felett is felragyogott a Morgensterne, mint annakidején Betlehem felett, de még nem lehetett tudni, hogy ki lesz a megváltó. Lakiteleken szeptember 27-én találkoztak a népi írók és történészek, amelyről Csurka István a Tízből tíz című dolgozatában a következőt írja:

„…nem hívtak meg maguk közé minden liberálist, későbbi SZDSZ-est, magyarán zsidót, …”

Ezek szerint a népi írók és történészek ráéreztek, hogy a zsidók – ebben az időben – a kemény „antikommunizmusuk” lobogtatása ellenére is, más úton járnak. Ők voltak a beavatottak, akiket nyugati testvéreik megbízható tudnivalókkal látták el, míg a népiek a nagy homályban tapogatózott.

1989-re a szél viharrá változott, és kezdte elsodorni az útjában lévőket. Az év májusában felmentették Kádár Jánost tisztségéből, amikor a valóságos hatalmat gyakorló Aczél György éppen Izraelben tett látogatást. Aczélt Izrael vezetői a legnagyobb szeretettel fogadták és vették körül. Dicshimnuszokat zengtek róla az izraeli lapok, csak azt nem lehetett tudni „Mit vitt ki, mit adott át és mit hozott haza, …”, írja Csurka a már idézett dolgozatban. Kádár helyébe Grósz elvtársat ültették, de egészségi állapota miatt rövidesen távozott. A kormánykerék Németh Miklós kezébe került, aki azzal tűntette ki magát, hogy a vidéki újságokat eladta három nyugati sajtómágnásnak – feltehetően Aczél tanácsára –, a Népszabadság pedig a kommunisták kézében maradt. Ezzel a rendszerváltás robogó vonata továbbra is egyenes pályán haladt. A magyarság széles rétegei azt tudhatták meg, amit ellenségei megmondtak, megírtak neki. Ez ma is így van.

A beavatottaknak és népieknek 1989-ben volt egy nagy erőpróbája. A köztársasági elnök megválasztásának tétje. A kérdés az volt, hogy a köztársasági elnököt a nép válassza vagy az országgyűlés. A népiek úgy vélték, hogy e jog a népet illeti meg. A beavatottak az országgyűlés mellett kardoskodtak. A népieknek volt jelöltjük is Pozsgay Imre személyében. Pozsgay magyarérzelmű kommunista volt, és tapasztalt, csiszolt politikus. A beavatottakban felfortyant az „antikommunizmus”. Vad hévvel támadták Pozsgayt, és a népieket is vörösre festették, akik meghátráltak, és arra kérték Pozsgay támogatóit, hogy ne menjenek szavazni. A magyarérdek ötezer szavazattal veszített. Ezzel a beavatottak kiütötték ama politikust, akiben a legnagyobb ellenfelet látták.

Nagy volt az öröm, mikor a népiek egyike, Csoóri Sándor író megtalálta a „megváltót” Dr. Antall József személyében. Csoórit, mint „királycsinálót” ünnepelték a népi körökben. Máig rejtély, hogy mint került képbe Antall, mint ahogy rejtély Lakitelek és Gorbacsov színrelépése is. 1990 májusára kitűzött választások előtt Antallt nyugat-európai és amerikai „tanulmányútra” vitték, amikor nagyon finoman közölték vele, hogy mit szabad és mit nem. Antall jó tanulónak bizonyult – lehet, hogy Herrhausen és Ceausescu is feltűnt álmaiban –, mert a beavatottaknak se volt lényeges kifogása ellene. Meg is nyerte a választást, és a beavatottak gondoskodtak arról, hogy Antall véletlenül se lépjen le a „jó útról”. Raffay Ernő hadtörténész, az Antall-kormány egyik hadügyi államtitkárától többször is hallottam, hogy Antall első kormánygyűlésének egyetlen napirendi pontja volt: Trianon! A miniszterelnök nagyon röviden tudtára adta beosztottainak: „Akik trianonnal akarnak foglalkozni, azok azonnal beadhatják lemondásukat.” Ugyanakkor Antall kinyilvánította magát a „tizenötmillió magyar miniszterelnökének.” Nagy volt az öröm a nemzeti érzelmű magyarok táborában. Antallnak nemcsak trianonról, hanem az adósságról, a nemzeti vagyonról, a vagyonok jogos tulajdonosainak való visszaszolgáltatásáról, és hasonlókról se volt szabad beszélni.

Időközben a beavatottak szíve is meglágyult. Levetkőzték „vad antikommunizmusukat”, és a „békés átmenet” hívei lettek. Találtak egy új célpontot: „az állam rossz gazda” – mondták. Azt már nem tették hozzá, hogy az állam olyan gazda, amilyen alantas szándékú emberek kezében van a kormány. Nyilván, e jelszó a nemzeti vagyon kisajátításának a zászlaja volt. A köztársaság elnöki székébe behajózták Göncz Árpádot, vagy ahogy ők hívták: „Árpi bácsit.” Árpi bácsi nem is élt vissza a megelőlegezett bizalommal. Megkezdődhetett a nemzeti vagyon kisajátítása, és az ország gazdaságának teljes szétverése, a honvédség „korszerűsítés” címszó alatti leépítése. Hazaárulók és külső erők Magyarországot ismét megfosztották a legelemibb önvédelemtől.

Mikail Gorbacsov rejtélye. Hogyan történhetett meg mindaz, ami megtörtént a Szovjetunió fennhatósága alatt az 1980-as években? Amikor a két tábor – legalábbis látszólag – egymással farkasszemet nézett. Gorbacsov is beavatott volt, avagy csupán a soron következő? Armand Hammer Hammer on Hammer című könyvében találhatunk némi útmutatást.