Nagyon sok embertársunk úgy véli, hogy valami maradandót kell maga után hagynia a Földön. Üzemet, házat, könyvet, zeneművet, királyságot, birodalmat, hogy még évszázadok múlva is emlegessék a nevét.
Ez mind illúzió. Nem jelentünk többet az Univerzum végtelen óceánjában, mint egy lábnyom az óceán vizes fövenyén, amit a következő hullám elmos, és soha többé nem emlékszik rá senki.
Minden fajnak egyetlen egy dolga van: a fennmaradás.
Ha az utolsó jégkorszakot nem vesszük figyelembe, akkor a Földön honos fajok kipusztulásának egyik sarkalatos pontja az volt, hogy találkoztak az emberrel. Az emberi faj végtelen közönnyel figyeli nap, mint nap, egy-egy újabb faj pusztulását, és eszébe sem jut, hogy egyszer ez a nap neki is eljön.
Az ember végtelen illúzióban él. Olyan tulajdonságokkal ruházta fel magát, hogy már repülni tud, hogy már Ő az egyetlen túlélő a Földön, ugyanakkor 10 cm hó, egy kis fagy, egy kis áramszünet, egy kis vízszünet, napok alatt az emberek millióinak halálát okozná. A végtelenségig kiszolgáltatottak vagyunk annak a rendszernek, amit felállítottunk. Egyre tökéletlenebbek, életképtelenebbek vagyunk, ezért egyre komolyabb gépeket és rendszereket építettünk ki, hogy tehetetlenségünket ellensúlyozzuk.
Életünkben egyetlen egy dolog biztos a halálon kívül, a változás. Nem maradhatunk mindig így fenn, hogy fajok kárára élősködünk a Földön, arrogánsan elpusztítunk mindent magunk körül. Olyan társadalmakat hoztunk létre, melyben az emberek egy csoportja végtelen gazdagságban él, és ugyanolyan közönnyel nézi a hontalanok, éhezők, betegek, elesettek nyomorát, mint amilyen közönnyel nézi a fajok pusztulását, és észre sem veszi, hogy ennek Ő az egyetlenegy okozója.
Már mi is megkaptuk a cédulát. Az emberiséget a születésétől a haláláig már nem sok választja el. Lecsúszott a cetli a csuklónkról a lábujjunk végére. És mi van a cetlire írva: „Kihaló faj vagytok".
Lehet-e még változtatni? Tudjuk jól, hogy vannak olyan csodák, hogy rákosok az utolsó stádiumban képesek megváltozni, és felkelni a halálos ágyból. Az emberiségnek is meglenne ez a képessége, de ehhez valami mást kéne játszani. Egyetlenegy társadalom sem maradhat fenn, amely ily közönnyel, szociális intoleranciával viselkedik az elesettekkel, a szegényekkel, és az éhezőkkel szemben.
Bátor kijelentés azt mondatni, hogy az ember nem társteremtője a Teremtőnek, hogy már minden formai alakzat megvalósult és igazából az embernek, nincs is mit teremtenie. Kérdezzük meg az ebben a pillanatban születő univerzumokat, csillagokat, a létezési formák újabb milliárdjait, hogy valóban a teremtés mindenen túl van már?
A téves hozzáállás a teremtés mibenlétében keresendő, ugyanis maga a teremtő gondolat hozza létre a formát, ami utána felöltözteti magát a végtelen mezőből, pontosan arra az alakzatra, amire a teremtés rendeltetve volt. Ilyen alapon vagyunk képesek anyagot, szellemet és minden egyéb dolgot, ami a teremtés témakörébe tartozik, létrehozni. Nincs se jobb, se rosszabb példám ezzel kapcsolatosan, mint hogy az ember milyen módon teremt önmagán belül, a testén belül, a gondolatai által milyen módon képes köveket, sziklákat, akadályokat létrehozni, a véráramban milyen módon képes megemészthetetlen óriási nagy daganatokat teremteni, és ugyanakkor a Teremtő erőd segítségével ezeket bármikor le-, illetve el tudja bontani. Csak magát a teremtés technikáját nem ismerjük egyelőre tökéletesen, de látjuk már, hogy mire vagyunk képesek.
Mindig a külvilágban gondolkodunk, pedig az igazi végtelen világ a belvilágunkban, a belső univerzumunkban van. Ahogy fent, úgy lent elv alapján minden megérthető a testünkben zajló eseményeket figyelembe véve. Nagy tisztelője vagyok a Felettébb feljebb álló mű írójának, ugyanakkor továbbra is szeretném fenntartani azt a véleményemet, hogy a teremtés egy folyamatosan zajló végtelen variációkkal rendelkező folyamat. Különben mi végre lenne itt a játék? A Teremtő nem teremt dögunalmas dolgokat. A Teremtő jókedvű, a Teremtő huncut, nézd csak meg a Földanya arcát – már ahová még nem tettük be a lábunkat -.
Tehát bízok az egyéni teremtőerőben, a teremtő gondolatban, ami utána felöltözteti magát anyaggal, energiával, a végtelen csodálatos információhalmazból, ami önmagában maga a Teremtő. Ha nem bíznánk a teremtésben, a végtelen lehetőségek forrásaiban, milyen módon lennénk képesek bármit is megváltoztatni? A teremtő erő talán a hit olajozásával működik.
Nézzétek meg jelenlegi világunkat. Mekkora esély van arra, hogy ezt a végtelenségig elkorruptálódott, elmocskosodott világot mégis megváltoztassuk?
Azok az erők, amelyek birtokolják az egész létezést, a Föld javait, nem hiszik el, hogy ez a változás lehetséges, de közös erővel, a gondolat közös erejével ez bekövetkezik.