Budaházy György gondolatai egy új közjogi rendszerről, lényegében ez képezte a Hunnia mozgalom elvi alapjait.

A liberalizmus összeomlása nem kétséges, sokan – én magam is – sokat írtak már a jól láthatóan oda vezető jelenlegi folyamatokról. A szélsőségesen az egyénre alapozott gondolkodásmód, minden területen kudarcba fulladt. A társadalmi folyamatokat vizsgálva, a liberális berendezkedésű országok nemzeti közösségei a szétesés határán vannak, a család – mint a társadalom legfontosabb, és legősibb alapegysége – felbomlóban, a közösségek már a saját újratermelődésüket (gyermekvállalás) sem képesek fenntartani. Az ebből fakadó – a rendszeren belül – megállíthatatlan társadalmi elöregedés egy vészesen közeledő szociális katasztrófát vetít elénk. Az ezt ellensúlyozandó – általában nem liberális hagyományokkal rendelkező – idegen etnikumokkal történő betelepítés, a „népek olvasztó tégelye” jelenség helyett az etnikai feszültségek fortyogó kohóját kezdi megteremteni mindenfelé. Az egyéni profitszerzésre törekvő és az ebből fakadó ész nélküli növekedési mánián alapuló gazdasági folyamatok a teljes környezeti és gazdasági összeomlás irányába taszítják a világot. Valószínűleg egyszerre fog mindez robbanni.
Meggyőződésem, hogy a liberalizmus csak az összeomlásig tervez, hogy mi lesz azután, arról lövése sincs, csak az összeomlást próbálja elodázni. Ezért is helyez egyre nagyobb hangsúlyt a jelen kiélésére, a minél több, minél gyorsabb és minél abszurdabb élvezetekre, mert ösztönösen érzi, hogy nincs jövője. Tulajdonképpen a szemünk előtt hevernek a tények, csak a legtöbben ezt nem akarják észrevenni. Nem gondolhatja azt senki komolyan, hogy az országok súlyos eladósodottságából a jelenlegi, liberális világgazdasági politika keretei között ki lehet kecmeregni. Az ezt „menedzselgető” politikusok csak az összeomlás időpontját próbálják maguktól eltolni, hogy ne ők legyenek a lavina elindítói, és addig is harácsoljanak, amit lehet. Itt senki se tervez tovább.
Pedig a népeknek – köztük a magyarságnak is – túlélési tervekre és az ezt legjobban szolgáló társadalmi-gazdasági berendezkedéssel kapcsolatos elképzelésekre van szükségük. Igaz hazafinak kötelessége ezzel foglalkozni, és elsősorban ezzel kell foglalkoznia, és nem a jelenlegi esztelen rendszerekben keresni a „beilleszkedés” lehetőségét. Ezt szajkózom 2006 óta!

Én itt most elsősorban közjogi gondolataimat, elképzelésemet szeretném összefoglalni (már ezzel kapcsolatban is sok mindent leírtam az elmúlt években, de azóta is születtek új gondolataim), a gazdasági, szociális, stb. szakterületekbe nem kívánok különösebben belefolyni. Írtam már ezekről is (pl. a Hunnia koncepció kapcsán), meg hát számos – a különböző területekhez értő – szakembernek van számtalan jó ötlete, terve, amelyek sok helyen elérhetőek. Amiben mindig is hiányt éreztem, az a közjogi elképzelések témája, ami mindennek keretet ad.
A többpárti liberális parlamenti demokrácia mintha valami láthatatlan falat képezne a – közjogi témában még egy-két száz éve sokkal pezsgőbb – szellemi élet terén. Talán azért, mert meghaladhatatlannak próbálja beállítani magát (gondoljunk csak az „igaz, hogy rossz ez a rendszer, de senki nem talált még ki nála jobbat” típusú blődségekre). És valóban, ha szemléletesen nézzük, valamit meghaladni csak vele egy irányba menve lehet. Ilyen értelemben a mai neoliberális rendszer tényleg a végállomás. De hát nem kell feltétlenül ugyanarra menni, el is lehet az egészet messze kerülni, nem kell versenyezni, mindent az ő „értékei” szerint mérni.

Alapvetően kétféle ország-irányítási rendszer létezik. Az egyik a vezérelvű, ahol az élen egy tejhatalmú – szinte isteni kiválasztottságú – vezető áll, aki élet-halál ura, a szava törvény, és szigorú piramisszerű alá-fölérendeltségi rendszeren át folyik az irányítás. A másik a megállapodáson alapuló, melyben szintén van valamilyen vezető, de ő az irányítást a közösséggel – vagy azt valamilyen módon képviselő kisebb-nagyobb csoporttal – kötött megállapodás alapján, az ez által meghatározott mozgástéren belül végzi. Mielőtt „demokratikus csuklóból” rávágnánk, hogy az első az rossz, és a második az üdvös, tisztázzuk, hogy ezt így kategorikusan egyáltalán nem lehet kijelenteni, a történelemben mindkettőre találhatunk különbözőféle példákat sikerekkel és kudarcokkal. Sőt, az igazán kiemelkedő történelmi személyiségek esetén jellemző volt a vezérelvű – vagy az ahhoz közelítő – irányítási rendszer.
Az időben visszatekintve az egyiptomi vagy perzsa uralkodóktól, Nagy Sándoron, egy-két római császáron vagy Attilán át, Dzsingisz kánon, Napóleonon vagy Péter cáron keresztül a XX. század két nagy diktátoráig számos vezérelvű irányítást láthatunk. Az utolsó úgy-ahogy erre az elvre felépített közjogi rendszer Adolf Hitler nemzetiszocializmusa volt. Sztálin azért nem a legjobb példa erre, mert a kommunista rendszerben létezik egy kvázi „megállapodás” a párt vezető testülete és a fővezér között, az utóbbi személyének a megválasztására – amivel volt, hogy éltek is – csak Sztálin ezt erőből elfojtotta (persze ez a kommunista grémium kétségtelenül nem jeleníti meg az általa uralt nemzeti közösséget).
Ugyanígy a megállapodáson alapuló rendszer az ókori görögöktől vagy rómaiaktól kezdve a Magna Charta Angliáján át a legújabb időkig gyakorlat.
Akármennyire nem örülnek neki a liberálisok, a jó vezérre minden nemzet vevő, és az ilyentől eltűrik az egyszemélyes irányítást is (pl. az 1848-49-es szabadságharc idején komoly tábor volt amellett, hogy Kossuth emelkedjen diktátori pozícióba, csak Kossuth ódzkodott ettől). Kassai Lajos lovasíjász mester mondta, hogy a magyar nép olyan, hogy egy bizonyos minőségű vezetési szint alatt széthullik, képtelen teljesíteni (ezt láthattuk már sokszor), de afölött varázsütésre összeáll, és elkezd működni, és akár csodálatos teljesítményekre is képes (ezt is sokszor bizonyítottuk).
A tiszta vezérelvű rendszerrel az a baj, hogy visszafelé sülhet el, ha rossz ember kezébe kerül a hatalom, ezért a történelem során számos példa van rá, hogy a közösségek igyekeztek megállapodásokkal bebiztosítani magukat az ilyen esetek elkerülésére.

A megállapodáson alapuló ország-irányítási rendszerrel kapcsolatban két nagyon fontos szempont van. Az egyik, hogy kikből áll az a grémium, amely az irányítás kontrollját végzi, tehát őrködik a megállapodás betartásán. A másik, hogy milyen felhatalmazás alapján teszi ezt, vagyis kik szólhatnak bele az összetételébe. (Van egy harmadik is, a vezetői poszt betöltésének módja, de erről majd később.) Leegyszerűsítve az országgyűlési képviselet milyenségéről és a szavazati jogról van szó.

Képletesen fogalmazva, az a közjogi rendszer marad fenn hosszabb távon életképesen egy nemzeti közösségben, amely a földön áll, és az fullad ki hamar, amely a levegőben lebeg. Az a rendszer áll a földön szilárd alapokon, amelynek az adott közösségben közjogi hagyományai vannak, alapszabályai a benne élő nemzet múltjában gyökereznek, bevált gyakorlatnak mondhatóak, nem változtatgathatók, szokásjogok. Vagyis eszerint a jogfolytonosságról beszélők keresgélnek jó helyen.
A levegőben lebegő rendszer lényege, hogy nincs nemzeti történelmi hagyományban nyugvó alapja. Az alapja egy valakik által a nemzet számára csinált Alkotmány, vagy szimbolikusabban kifejezve a lényegét egy „csinálmány”. Vagyis az egyik rendszer a nemzeti hagyományokon ül, a másik valakik által, valamilyen érdekek mentén csinált szabályokon. A hagyományokon nem lehet változtatni, mert ahhoz kvázi a múltat kéne átírni, a csinálmányt bármikor lehet módosítani.
Míg a hagyományokon alapuló rendszer tetején helyet foglaló vezető, csak a neki megszabott keretek között tud irányítani, a rendszer alapjait jelentő hagyományokhoz nem tud hozzányúlni, azokon nem változtathat, addig a csinálmányon ülő rendszer tetejéről bármikor le lehet nyúlni az aljára és az éppen aktuális érdekeknek megfelelően változtatni az alapszabályokon.

A magyar történelmi alkotmányos fejlődés a folyamatos jogkiterjesztésről szól. Ennek fényében a kétkamarás parlament a rendi országgyűlés után még úgy-ahogy értékelhető egy újabb előrelépésként a képviselet terén, de a pártokrácia semmiképp. Az ősi magyar alkotmányosság lényege az országot irányító vezető (a hatalmat gyakorló) és a nemzet közötti megállapodás. Magának a vezetőnek a megválasztása is a nemzet joga, még akkor is, ha ezt egy egész dinasztiára nézve teszi meg, mert az újra és újra történő vezetőválasztásról csak a megállapodás betartásának feltételével mond le, és csak ezen feltétel meg nem sértéséig. A megállapodás betartását pedig maga ellenőrzi, és ennek céljából országgyűlést állít fel képviseletére (hisz főleg régen, az információ-áramlás kezdetleges szintjén, a nemzet nehezen tudott volna jelen lenni egyszerre).
Ebből az én logikám szerint az következik, hogy a nemzetet képviselő grémium (országgyűlés) és az országot irányító vezető az alkotmányos megállapodás két oldalán állnak. Egy vezetői helyre érthetőnek, sőt, szükségesnek tartom a versengést, hisz ide rátermettség kell, amit bizonyítani muszáj. A vezetést kontrolláló országgyűlési képviselet viszont nézetem szerint nem erről szól. Itt mindenkinek rendelkeznie kell valamilyen képviselettel, akinek szavazati joga van, aki „elszenvedője” az irányításnak.

A rendi országgyűlés a kor szintjén képes volt a választójoggal rendelkezők valós csoportjainak képviseletére. A pártok tulajdonképpen a dinasztikus vezetés helyett, az egyre sűrűbb, ciklikus vezetőválasztás igényével párhuzamosan születtek a történelem során. Ami abból a szempontból természetes, hogy a vezetőnek csapatra van szüksége az irányításhoz, és mivel az adott vezető nyilván a saját csapatában bízik, ezért annak tagjai teljesen természetesen vele együtt kerülnek be az irányításba vagy onnan ki. A gyakori vezetőváltás miatti hatalomból való rendszeres kikerülés aztán felvetette a csapatok ilyen időszakokban történő szétesésének lehetőségét. Ennek elkerülésére megszállták az országgyűlés alsóházát, ami így tulajdonképpen az irányításból kiesett vagy az oda még csak törekvő csapatok „parkolóháza”, „melegedő helye”, „edzőterepe” lett két hatalmi megmérettetés (választás) között.
Közben a pártok felismerve a zsíros megélhetési lehetőséget, egy vezetőnek törő személy köré szerveződő csapatból önálló céggé növekedtek, ahol már nem a vezető személye kezdett fontos lenni, hanem a cégérdek, és megjelentek báb-típusú vezetők, akiket már a cég „csinált meg”. A szerves történelmi folyamat akkor siklott ki végképp, amikor ezek a cégek szemet vetettek a vezetés kizárólagos kontrollálójának szerepére is, és megszületett a pártok által uralt egyházas parlament, a pártokrácia. (A legtöbb olyan jelenlegi demokráciában, ahol van még felsőház – vagy szenátus –, már ezt is megszállták a pártok. Egyébként a pártokrácia egyfajta elfajulása volt a kommunizmus is).
Itt már teljesen fel vannak borulva az ország-irányító, valamint az irányító és a nemzet közti megállapodást betartatni hivatott országgyűlés szerepei, és a parlamenti többséget szerző (főleg, ha ez olyan mérvű, amivel az adott ország minden szabályozását meg lehet változtatni - nálunk ez a kétharmados arány) párt vagy pártszövetség szinte kontrollálatlan hatalommal rendelkezik. Ebben élünk ma Magyarországon is. Persze elvileg ebben a rendszerben sem kizárt, hogy egy rátermett és karizmatikus vezető kerül az élre (és mint mondtam, az ilyen emberre a nemzetek általában vevők), és a nemzet életében emelkedő korszakot teremt, de jellemzőbb ennek az ellentéte, aki viszont a kontrollnélküliség miatt szörnyű pusztítást tud végezni (lásd pl. Magyarországon Gyurcsányt).
Kijelenthetjük, hogy a választó-társadalmat valós szerkezetében megjelenítő, a vezetést felügyelni hivatott országgyűlés szempontjából a pártokrácia egy teljesen torz rendszer, és az országgyűlés minőségi fejlődésének – vagyis a képviselet kiterjesztésének – történelmi útjáról való letérést jelenti.

A másik kérdés a szavazati jog. A megállapodáson alapuló rendszerekben mindig van egy kör, akinek joga van a vezető megválasztására, a törvényalkotó és a vezetői működést is ellenőrző szervezetben (országgyűlés) való képviseletre, illetve általában a közügyekbe való beleszóláshoz. A történelem során eleinte ez a jog az adott ország népének csak egy szűkebb körére korlátozódott, és ezen belül is súlyozva volt. A szerves történelmi fejlődés folyamán ennek a jognak a kiterjesztését figyelhetjük meg.

A régi, az isteni (természeti) törvényekhez közelebb álló alkotmányos gondolkodás a közösségi jogokat az egyéni jogokkal egyformán fontosnak tartotta. Kétségtelen, hogy a természetben vannak olyan állatfajok, melyek létezése az egyéni léten alapul, és egyedei a – fennmaradáshoz elkerülhetetlenül szükséges – párzás kivételével, szinte teljesen magányosan élnek, talán a tengeri teknős ilyen, de még ezeknél is létezik valamilyen szintű „közösségi jogi szabályozás”, legalább az egyedek élettereinek a kijelölésére. De az ember nem ilyen élőlény. Alapvetően közösségekben él, már a földön való megjelenése óta. Annak a szélsőséges felfogásnak, amely szinte csak két kategóriát lát, a teljes emberiséget és az egyént, a teknősök társadalmában a helye.
Az emberiség tulajdonképpen egymásra épülő kisebb-nagyobb közösségek rendszere, kezdve a családtól, szomszédságon (településen), környéken (járás, megye), nemzeten, országon, fajon (fehér, sárga, fekete, stb.) át, egész a teljes emberiségig (egyébként folytathatnánk a sort az állatokkal, növényekkel alkotott élővilág közösségén át a teljes földanyáig). Ezért az élet szabályozása is a különböző közösségi szinteknek megfelelően jelent meg. Ahogy az emberek száma szaporodott, és az egymásra és a környezetre gyakorolt hatásuk növekedett, úgy lett egyre nagyobb jelentősége a különböző, egyre nagyobb tömeget átfogó közösségek szabályozásának. Míg valamikor ez nem haladta meg a család szintjét, ma már szükségesek a teljes emberiségre is kiterjedő szabályozások.
Nyilván ebben a sorban az egyénnek, mint a „legkisebb alapegység” jogainak is helye van (egyébként az egyéni jogok is csak a közösségen belül, ahhoz képest definiálhatók), de a történelem azt mutatja, hogy ezt a közösségi jogok, érdekek (mert a jogok tulajdonképpen érdekek érvényesítési lehetőségei) általában felülírták. Mivel az egyén túlélése közösség nélkül elképzelhetetlen, ezért azt gondolom, hogy egy ország közjogában a különböző szintű közösségek jogainak (érdekeinek) meg kell jelenni. Persze törekedni kell a közösségi jogoknak az egyéni jogokkal szembeni visszaélésszerű alkalmazásának a megakadályozására, de a liberális alkotmányok túl nagy hangsúlyt fektetnek az egyéni és maximum kis részközösségi jogokra, és a társadalom egymásra épülő közösségek rendszeréből álló szerkezetét nem jelenítik meg megfelelően a jogok terén. Pedig még a BTK is úgy határozza meg pl. a bűncselekményt, hogy az a cselekmény, ami veszélyes a társadalomra, vagyis a közösségre. (Ezután hozzáfűzi, hogy „és amelyre a törvény büntetés kiszabását rendeli”, vagyis mind a két szempontot vizsgálni kell egy rendes igazságszolgáltatásban, de nálunk csak a második részre helyezik a hangsúlyt. Ez is mutatja, hogy a közösségi érdek, mint szempont, a régi hagyományokból még utalásszerűen ott van, de már nem megfelelően érzik a súlyát.)

Ezeket csak azért tartottam fontosnak kifejteni, mert a szavazati jog, mint egyéni jog, a történelem során mindig alá volt rendelve a közösségi jognak (érdeknek), és a jogkiterjesztés is ennek szempontja szerint haladt szervesen. Az egyén túlélése a közösség túlélésétől függ, a közösség túlélése pedig elsősorban azoktól az egyénektől, akik a közösség mindennapi életéhez szükséges feltételeket döntően megteremtik. Vagyis a közösség túlélésének érdeke ezen egyének érdekeinek az érvényesülését követeli meg legelsőbben. Ennek pedig a közügyekbe való beleszólás jogánál is ki kell fejeződnie, legalább a súlyozott szavazat gyakorlatával. Ebből a szempontból a „minden egyénnek egyforma értékű szavazata van” liberális elv a szavazati jog kiterjesztés történelmi útjának szintén egy mellékvágánya. (Tulajdonképpen a kommunista egyenlősdi utópiájába való.)