Eddigi tevékenysége alapján Vlagyimir Putyin racionális politizálása komoly érték. Tevékenysége során kizárólag az orosz birodalmi érdekek érvényesítését tartja szem előtt. Okos, fegyelmezett, átgondoltan cselekvő politikus, akitől távol áll az improvizálás. Zárkózott egyénisége, következetessége és kiszámíthatósága sokaknak imponál.
Ennek oka valószínűleg a gyermekkorára vezethető vissza: a család nagy szegénységben, egy komfort nélküli, húsz négyzetméteres lakásban élt. Putyin édesapja egész életében egy vagongyárban dolgozott. A második világháborúban részt vett Leningrád védelmében, az ott szerzett sebesülésének következtében élete végéig sántított.
A család több tagja veszítette életét a második világháborúban: Putyin édesanyjának az apját a nácik ölték meg, fiútestvérei ugyancsak a második világháborúban haltak hősi halált. Mélyen vallásos édesanyja nehéz fizikai munkát végzett. Putyinnak volt két bátyja is, ők még gyerekkorukban elhaláloztak. A család szellemiségében a pravoszláv vallás és a fasizmus elleni harc játszhatott fontos szerepet. Apai nagyapja Lenin és Krupszkaja szakácsaként dolgozott. Életrajzának érdekes mozzanata, hogy az iskolai osztályában egyedül ő nem volt pionír (úttörő), de ennek nem politikai, hanem magatartásbeli okai voltak. Önfegyelemre a küzdősportok szoktatták.
23 éves korában németnyelv-tudással és jogi diplomával lépett be a KGB-be. Diplomamunkáját a világgazdaságról írta, később kandidátusi címet is szerzett. 1985-ben Drezdába került, ahol állítólag újságcikkeket fordított, és ezekből készített jelentéseket. Hazatérése után kis időre visszatért az egyetemre, a KGB-ből alezredesi rangban tartalékállományba helyezték.
1991-ben Anatolij Szobcsak szentpétervári polgármester munkatársa lett. 1996-ban került Jelcin elnök környezetébe, 1998-ban a Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) igazgatója lett. A jellegtelen bürokratának gondolt Putyint 1999-ben miniszterelnökké nevezték ki. Egyik támogatója az a Borisz Berezovszkij volt, aki később az egyik legnagyobb ellenfele lett. Borisz Jelcin 1999. december 31-én váratlanul lemondott. Ekkor lett Putyin Oroszország – előbb kinevezett, később megválasztott – elnöke. Az első olyan e tisztségben, aki beszélt nyugati nyelveket, és valamennyire ismerte is a Nyugatot.
Hivatalba lépése után véget vetett a liberális gazdaságpolitikára hivatkozó oligarchák és külföldi támogatóik szabadrablásának, és viszonylag gyorsan felszámolta a féktelen korrupcióhoz szükséges kaotikus viszonyokat. Kormányzásának céljait a patriotizmus erősítésében, a rend helyreállításában és a hatékony állami vezetés létrehozásában jelölte meg. Ezzel sértette a „privatizációban" aktívan részt vevő Egyesült Államok, George Soros és a multinacionális cégek, illetve azok kiszolgálóinak érdekeit. Leszámolt a jelcini világgal, létrehozta a saját klientúráját, de távlatosan gondolkodva elkezdte az orosz középosztály létrehozását is. A kedvező világgazdasági helyzetnek is köszönhetően hosszú évtizedek után Oroszországban jelentősen nőtt az életszínvonal, és az állami szervek is egyre inkább elvégezték a hatalmas birodalom működtetéséből adódó feladataikat.
Erkölcsi szempontból aligha kifogásolható, ha valaki az orosz nemzeti vagyon újrafelosztásában az oroszokat preferálja, és nem az amerikai–német–izraeli–francia és brit befektetői csoportokat.
Ebben a folyamatban szimbolikus jelentőségű esemény volt 2003-ban Mihail Hodorkovszkij börtönbe juttatása, akinek letartóztatásakor már csak aláírásra várt egy olyan szerződés, amely az orosz olajkészlet egy jelentős részét amerikai cégeknek játszotta volna át. Az ügy súlyát jelzi, hogy Hodorkovszkij személyesen egyeztetett Joe Biden amerikai alelnökkel. Jellemző, hogy a nyugati liberális sajtó Putyin antiszemitizmusáról kezdett cikkezni, szerencsétlen áldozatnak állítva be a bűnelkövető Hodorkovszkijt, aki a tájékozatlanok számára ma is az önkény egyik ártatlan áldozata.
A 2000-es évek végére Oroszország gazdaságilag és katonailag is megerősödött, amivel együtt járt az orosz diplomácia nemzetközi színtéren történő megjelenése is.
Indulatos viták tárgya Putyin demokráciafelfogása, aki gyakran hangoztatja demokratikus elkötelezettségét. De ez az alkotmányos demokrácia – az orosz társadalom kissé archaikus és tradicionalista értékrendje miatt – nagyon sokban különbözik a nyugati típusú liberális demokráciáktól. Putyin több beszédében kifejtette, hogy a tradicionális értékek elkötelezett híve, mivel évezredek óta ezek biztosítják az emberiség fennmaradását, a társadalom erkölcsi alapját.
Ragaszkodik a hagyományos családmodellhez, hangsúlyozza a vallásos élet fontosságát és elutasítja a liberalizmus individualizmusát, a szekuláris társadalmak életfelfogását, a deviáns agresszív kisebbségek pozitív diszkriminációját, valamint a multikulturalizmust. Tiltják a homoszexualitás gyerekek előtti népszerűsítését, biztosítják a szabadságjogokat, de csak olyan kulturális irányzatot támogatnak, amelyik nem ellentétes a hagyományos orosz értékekkel.
Oroszország nem tartozik sem a Kelethez, sem a Nyugathoz. Egy önálló civilizáció, amelynek saját törvényei és értékei vannak. Putyin egyfajta konzervatív fordulata az ortodox egyházra támaszkodva utasítja el a modern, nyugati eszméket, a liberális demokráciát és az individualizmusra épülő társadalmat. Putyin a saját álláspontját konzervatívnak minősítette.
Ugyanakkor az sem vitatható, hogy Oroszországban is fellelhetők mindazok az anomáliák, amelyek a Lajtától keletre lévő térséget mindig jellemezték. Az állami hatalom mindenhatóságába vetett hit, a politikai szféra kontrollálatlansága, az erős patrónus-kliens rendszer és a tekintélyelvűség érvényesülése ma is meghatározó tényezők, de nem kizárólagosak.
Az újjászületett Oroszország külpolitikai téren is nyitott, mivel belátták, hogy mindkét fél számára rendkívül előnyös a kapcsolatok normalizálása, ami a nagy volumenű kereskedelemnek köszönhetően jelentős anyagi haszonnal jár. Ezért igyekeztek partneri viszonyt kialakítani az EU-val és a NATO-val. Nem véletlenül mondta Putyin, hogy „törekednünk kell arra, hogy kialakítsuk a Lisszabontól Vlagyivosztokig terjedő Európát". Nyilvánvaló volt, hogy Oroszország és Európa értékei és érdekei közösek. E szellemiség mögött az Eurázsia-gondolat áll, amelynek lényege egyfajta szupranacionalizmus, ami a nacionalizmusok magasabb rendű együttműködését jelenti. A gondolat megfogalmazója egy extravagáns orosz történész, Alexander Dugin.
Az Egyesült Államok stratégiái évtizedek óta komoly veszélyforrásnak tekintették az EU és Oroszország egymáshoz történő közeledését. Éppen ezért kiemelt célként kezelték az Európa és Oroszország közötti konfliktusok generálását, Oroszország elszigetelését. Soros, a különböző NGO-k és a CIA ezért támogatta 2000-ben a belgrádi „operettforradalmat", a 2003-as grúziai rózsás forradalmat és a 2004-es ukrajnai narancsos forradalmat. Ez utóbbi különösen fontos volt, mert Leonyid Kucsma akkori ukrán elnök határozottan elutasította a NATO-tagságot, és Putyin elképzeléseit támogatta. Soros mellett az igazságszolgáltatás elől külföldre menekült Borisz Berezovszkij is támogatta az Amerika-barát szervezeteket és megmozdulásokat.
Putyin történelmi kísérletének, a külpolitikai nyitásnak nincs előzménye az orosz történelemben, de a többi posztkommunista országhoz képest is jelentős eltérések észlelhetők. Ennek egyik oka nyilvánvalóan a történelmi múltból hozott meghatározottságokban keresendő, a pravoszláv egyház sajátos szellemiségében és az orosz kultúra jellegzetességeiben, valamint abban a konkrét történelmi tapasztalatban, hogy az orosz birodalmat Nyugatról érte több óriási támadás. XII. Károly svéd király, Napóleon, majd Hitler az orosz birodalom teljes megszállását tervezte.
Erre a fenyegetettségre érzékeny orosz politikai osztály meglehetősen nyugodtan tűrte, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei – katonai értelemben – lényegében bekerítették Oroszországot, annak ellenére, hogy a két Németország egyesítésekor Gorbacsovnak bizonyíthatóan és többször megígérték: a NATO nem terjeszkedik keleti irányban. Ehhez képest az oroszok még a három balti állam NATO-tagságát is tudomásul vették, de Grúzia és Ukrajna tervbe vett NATO-csatlakozását már nem tűrték. Putyin a jelenlegi kiélezett helyzetért a Nyugatot és a NATO provokatív keleti terjeszkedését okolja.
2014. december 18-án tartott évzáró sajtótájékoztatóján már egyértelműen fogalmazott: Amerika olyan birodalomnak képzeli magát, amelyik mindenki mást vazallus szerepbe kíván szorítani.
„Nem a Krímről van szó, hanem arról, hogy a függetlenségünket védjük, a szuverenitásunkat és a létezéshez való jogunkat. El kell dönteni, hogy fenn akarunk-e maradni és küzdeni, függetlenebbé válni, vagy azt akarjuk, hogy fellógassanak bennünket."
Moszkva nem ellenzi Ukrajna egységének helyreállítását, de a délkeleti országrész orosz lakosságának érdekeit és jogait tiszteletben kell tartani. Ez utóbbi mondat sajnos különösen aktuális: az ötmilliárd dollárból (Victoria Nuland) létrehozott Amerika-barát ukrán bábkormány éppen napjainkban tiltotta meg az orosz és a magyar gyermekek anyanyelvű oktatását a középiskolákban.
Henry Kissinger 2014-ben egy semleges, a NATO-nak nem elkötelezett, de Oroszországgal és a Nyugattal egyaránt jó kapcsolatokat fenntartó Ukrajna létrehozását javasolta, amelyik szövetségi államformában önállóságot biztosít a területén élő nem ukránoknak, és tekintettel van az orosz birodalom biztonsági igényeire is (The Washington Post, 2014. március 5.). De senki sem hallgatott a volt külügyminiszterre.
Az új helyzetre reagálva Moszkva diverzifikálta a nyersanyagokhoz való hozzáférést, joggal számítva arra, hogy Kína, India, Dél-Korea stb. energiaszükségletei tovább nőnek. Ráadásul Európa számára sincs olcsóbb az orosz gáznál és olajnál. Európa szempontjából hosszabb távon rendkívül negatív következményei lehetnek annak, ha a mostani szankciókkal Oroszországot Kína felé szorítják.
Az Egyesült Államok által követelt EU-s szankciók bevezetését követően Vang Ji kínai külügyminiszter közölte, hogy Kína kész kisegíteni Oroszországot, ha fizetési nehézségei adódnának. A politikában nem kell minden mondatot készpénznek venni, de ez akkor is gesztusértékű megnyilvánulás. Oroszország jelenlegi helyzetében felértékelődtek a BRICS-országokhoz (Brazília, India, Kína, Dél-Afrika) fűződő kapcsolatai. Ezek az országok az ENSZ-ben tartózkodtak a Krím félsziget Oroszországhoz csatolásának el nem ismeréséről folyó szavazáskor.
Washington a szankciós politika segítségével megpróbálja kiszorítani Oroszországot az európai energiapiacról, mert itt kívánja értékesíteni a jóval drágább amerikai cseppfolyósított földgázt.
Vlagyimir Putyin orosz elnök növekvő elfogadottságának egyik oka, hogy Európa lassan megértette végre: a mai Oroszországnak semmi köze a volt kommunista Szovjetunióhoz. Ráadásul az orosz nép ugyanolyan áldozata volt a gyilkos kommunista eszme megszállottjainak, mint Kelet-Közép-Európa többi népe. Arra sem árt emlékezni, hogy a kommunizmus nyugati eszme, aminek semmi köze a keleti világhoz. Walter Laqueur, az egyik legtekintélyesebb Amerika-szakértő így fogalmazott: „Oroszország 2015-ben többé már nem kommunista beállítottságú ország, hanem messze elment jobboldali irányba" (Putyinizmus, Atlantic Press Kiadó, Budapest, 2015.).
Oroszország ma egy jó értelemben vett nacionalista, prezidenciális jellegű, alkotmányos berendezkedésű ország, amelyik a jövőjét a tradicionalista értékekre alapozva kívánja felépíteni. Tudomásul kell venni, hogy Oroszország Európa vezető katonai nagyhatalma, és az egyetlen ország a világon, amelynek nukleáris ütőereje semmivel sem kisebb, mint az egyre agresszívebb és kiszámíthatatlan külpolitikát folytató Egyesült Államoké.
Az újrakezdődő hidegháborúban az orosz álláspont egyértelmű és racionális: amennyiben az Egyesült Államok – megsértve a korábban megkötött kétoldalú fegyverkorlátozási egyezményeket – rakétatelepítésekbe kezd, erre Oroszország azonnal reagálni fog. Világos és racionális álláspont, amit az amerikaiaknak el kell fogadniuk.
A magyar külpolitika az elsők között ismerte fel, hogy az orosz birodalom visszatért a nagyhatalmi játszmák színterére.
A szerző politológus
Forrás: http://magyaridok.hu
Ajánlotta: Kövér György Aki a következő cikket jelentettem meg a NIF-en: → Putyin és országa – az orosz jellem →