Nincs mese, eljött az ideje, hogy tisztázzuk, vajon kié is meseország.

Eddig naiv módon úgy véltük, ha van olyan kérdés, amit nem kell feltennünk, az éppen ez, hisz annyira nyilvánvaló a válasz. És ez a nyilvánvaló válasz nem az, hogy meseország mindenkié.

Nem, meseország nem mindenkié, csakis és kizárólag azoké, akik a rend és a rendezetlenség időben és térben végtelen küzdelmében a rend oldalán állnak. Minden mese erről a küzdelemről szól, nem szólhat másról, hisz az ember kizárólag e harc elbeszélhetőségére találta ki a mesét.

A mese mindig arról szól tehát, hogy a világban rend uralkodik, és persze arról, hogy ezt a rendet mindig fenyegeti a rendezetlenség, ezért állandó a küzdelem. Félreértés ne essék, a mese azt is elbeszéli, talán leginkább éppen ezt, hogy a rend és rendezetlenség nemcsak a világ külső tereiben, hanem leginkább belül, a lelkünk legmélyebb zugaiban zajlik szüntelen.

Ne féljünk kimondani, a mese a jó és rossz állandó, meg-megújuló összecsapásáról szól, arról, hogy ezernyi nehézséget és veszélyt vállalva miként győzi le a jó a rosszat. És a dolog legmélyebb természetéből adódóan a mese mindig a jó szemszögéből mutatja be a létezést, és lelki, erkölcsi, szellemi értelemben azért válhatott a mese az emberiség örök kísérőjévé, mert képes örök érvényűvé tenni azokat a legalapvetőbb tanításokat, amelyek lehetővé teszik, hogy megtanuljuk, hogy van jó és rossz, hogy miként kell választani a jó és rossz között, és miként kell küzdeni mindezért a magunkban és másokban is megbúvó rosszal. És attól, hogy világunkból látszólag „eltűnt" a rossz, és vonzó álnéven, szerényen „másságként" mutatkozik be nap mint nap, a mese tanítása még örök érvényű marad, sőt.

A mássággá átkeresztelt rossz először persze mindig szerény, és csak azért könyörög, hogy hadd létezzen ő is, hiszen ő is a világ része.

Aztán ha megesett rajta a jó szíve, a másság szintet lép, és azt kéri most már kicsit határozottabban, hogy tudod mit, jó, legyünk egyenlők, hisz minden és mindenki egyenlő, nem? Hisz végül is nem mindegy, hogy jó vagy rossz? Itt azért már meg kellene szólalnia bennünk az éppen a mesék tanításai alapján kialakult vészcsengőnek, hogy miként mondtad az imént, kedves másság, hogy egyenlő? Hát már hogy lehetne egyenlő a jó és a rossz, az élet és a halál, a barát és az ellenség? Ha így lenne, akkor mégis mi értelme van a mesék legmélyebb tanításának, miszerint jótett helyébe jót várj? Vagy akkor mégis mire épült egy „másik" nép „más" meséjének tanítása, miszerint szemet szemért, fogat fogért, amit talán úgy fordíthatnánk le, hogy rossz tett helyébe rosszat várj?

Ám a másság még itt sem áll meg, mert ha egyenlőségi követelését, bár kissé rosszkedvűen és szemlesütve, de úgy-ahogy tudomásul vesszük, máris újabb szintre lép, és jön a Pride, a másság büszke deklarációja arról, hogy ő nem egyszerűen csak egyenlő, de még egyenlőbb, vagyis különb, mint a vacak, szimpla kis jó, vagyis jogos a Pride. Aztán végül – és a világ most lép be ebbe a fázisba – már egyre határozottabban követeli a mibenlétét most már büszkén és harsányan hirdető másság, hogy takarodjanak a világból azok, akik még mindig ezt az ósdi, maradi hagyományt követik, legyen vége a tévelygésnek, a múltat végkép eltörölve jöjjön el végre a másság totális (közben azért persze tök liberális) uralmára épülő, szép új világ.

A Meseország mindenkié cím félrevezető módon, álságos gonoszan ezt a mindent elpusztítani igyekvő, végzetes létstratégiát készíti elő. A természet amúgy nagyon egyszerű módon tartja fenn a kozmikus rendet, vicces is volna, ha egy bonyolultan szervezett élőlény sejtjei a másság szabadsága nevében mindig azt csinálnák, amihez éppen kedvük van, identitásukat szabadon váltogatva, hisz az élő szervezet mindenkié, nem?

Éppen ennek a kizárására jött létre százmillió évvel ezelőtt az apoptózis, a programozott sejthalál jelensége, ami nagyjából azt jelenti, hogy minden sejt felszámolja önmagát, amint érzékeli, hogy rendellenesen működik. A totális szabadságukra büszke ráksejtek első lépésben ezt kapcsolják ki. A második lépésben jön a neoangiogenezis, hisz el kell érniük, hogy az élő szervezet ne csak egyszerűen létezni engedje, hanem táplálni is kezdje a környező hajszálerekkel is dúsan átszőve.

S aztán ehhez hasonló trükkök százaival vezetve félre a szervezet immunrendszerét, végül győz a másság totális és mindent elsöprő szabadsága, amibe aztán szépen bele is pusztul az élőlény. És igaz, hogy a végén a szervezettel együtt a rák is elpusztul, de ez akkor már elég gyenge vigasz az élőlénynek.

Nem kívánok rosszat a támogató celebeknek, de kíváncsi lennék rá, hogy ha ők maguk vagy szeretteik rákosak lennének, akkor is ilyen türelmesen megengedők volnának szegény ráksejtekkel, akiknek a szabadsága ugyanolyan értékes, mint az egészséges sejteké, és élni és élni hagyni felkiáltással ezt szeretni s tisztelni illik.

Az öregek, betegek, fogyatékkal élők elfogadásának érzékenyítése csak tetszetős reklámszatyor, amelyben a másság végzetesen mérgezett csokoládéit kínálnák most a kicsiknek. Hogy ez a liberális terror létében fenyegeti az emberi világot, azt nem én mondom, hanem a Wall Street Journal, amelynek vezércikke júniusban jakobinus terrornak nevezte a mindenki egyelő, de a feketék még egyenlőbbek BLM-mozgalom nyomán kibontakozó cancel culture-nek a múltat végképp eltörölni igyekvő káoszát.

A Meseország mindenkié ezzel a brutális jakobinus terrorral próbálja most már nyíltan felszámolni a még mindig létező rend maradványait.

(A szerző közgazdász)

Forrás: Magyar hírlap
Beküldte: Antal Miklós
A kiemelések a Magyar Megmaradásért szerkesztőtől