A magyar ember látott egy reklámfilmet hazájáról, és azon fellelkesülve eltökélte magában, hogy a mai napon csupa olyan dolgot vesz majd igénybe, amit magyar feltalálók ötleteinek köszönhet az emberiség.
Kezdetnek fogott egy golyóstollat (Bíró László találta fel, 1931-ben), felrótta egy árkus papírosra csupa nagybetűvel, hogy TALÁLÉKONY MAGYAROK!, majd egy mágnessel a hűtőgépre (Szilárd Leó, 1929) tapasztotta az emlékeztetőt.
Ezek után az ablakhoz lépett, és csupán azért, hogy elhatározásához hű maradjon, egy kétcsövű vadásztávcsővel (Petzvál József, 1840) átkukkolt a szomszédba, ahol sajnos éppen nem öltözködött a szomszéd asszony. Amúgy is köztudomású, hogy a magyar nők a legszebbek a világon, bár nem tudni, pontosan ki és mikor találta fel őket.
Ekkor előszedett egy doboz gyufát, melyet a cipőtalpán már nem tudott meggyújtani, mint a vadnyugati filmek sztárjai, ezért kapta a biztonsági gyújtó nevezetet (Irinyi János, 1836). Rágyújtott egy cigarettára, melyet ugyan nem a magyarok találtak fel, hanem egy japán hiedelem szerint maga az ördög, de azért roppant jól esik a nap kezdetén, amikor a magyar ember, és az ember úgy általában még frissen kapja a vérét felkorbácsoló nikotin-ingert.
Nehéz huszonnégy óra állt előtte, tudta jól. Kicsit nézegette a hologramos matricát (Gábor Dénes, 1947) egy nemrégen ajándékba kapott CD tokján, majd bárminemű egészségkárosodás megelőzése céljából, és persze hazafias okokból beszedett egy bikadózisnyi C-vitamint (Szent-Györgyi Albert, 1931), abból baj nem lehet.
Telefonált egyet a vezetékes telefonjáról, abban a jóleső tudatban, hogy a telefonközpont ötletét is magyar agy szülte (Puskás Tivadar, 1878).
Automata fényképezőgépével (Mihályi József, 1938) lekattintotta a szomszédasszonyt ruhában, ez is több, mint a semmi. Betette lágy anyagú kontaktlencséjét (Győrffy István, 1959), ami járt némi kellemetlenséggel, hiszen nem volt szemüveges, és most is csak a hazája iránti tiszteletből helyezte szemgolyójára ezt a zavaró műanyag hártyát, mely némiképpen elbizonytalanította látását és térérzékelését.
Játszott egy kicsit a computerén (Neumann János, 1944), mégpedig a hipermodern háromdimenziós szemüveg segítségével, melyet élete kockáztatásával lopott el egy kutatóintézetből (Rátai Dániel, 2010). Ki mondta, hogy könnyű lenne egy igazi hazafi élete?
Ezután kirakta a Rubik-kockát, ha nem is rekorderedménnyel (Rubik Ernő, 1976), feltett egy bakelitlemezt hagyományos lemezjátszójára, és belenézett a színes tévéje műsorába is, tudva tudván, hogy mindkét találmányt Goldmark Károly Péter jegyeztette be, mégpedig ugyanabban az évben, 1948-ban.
Ezek után kinyomtatta excel-táblázatba (Simonyi Károly, 1974) rendezett további tennivalóit, és elégedetten lépett ki az utcára.
Anyagilag nem lévén túlságosan eleresztve, nem látott más lehetőséget, minthogy ellopjon egy újabb évjáratú Ford T-modellt (Galamb József, 1908), és addig furikázzon vele a városban, amíg egy félreeső helyen parkoló dízelmotoros BMW-re (Anisits Ferenc, 1983) nem bukkan. Pár kör után ezt a járgányt is az út szélén hagyta, és hosszan nézegetett be a különböző parkoló autók ablakán, míg egy olyan Chevrolet-t nem talált, amely automata sebváltóval (Bíró László, 1932) volt ellátva. Ezek után már gyerekjáték volt meglovasítani egy riasztóval el nem látott, de amúgy remekül felújított VW-bogarat, melynek szimbolikussá növekedett dizájnja Barényi Béla munkásságának része (1925).
Talán mérsékelten jó ötlet ezek után biciklin menekülni, ám az erős délutáni fények ellenére így juszt is bekapcsolhatta a lámpát működtető dinamót (Jedlik Ányos, 1861). A rendőrök azonban gyorsan elkapták, és legnagyobb szerencséjére egy helikopterbe (Asbóth Oszkár, 1928) tuszkolva szállították el. Miközben hátratekert kézzel vergődött az imbolygó padlón, némi mélabúval arra gondolt, milyen kár, hogy a bilincset nem magyarok találták fel.
A listát fejben végigpörgetve azon is sajnálkozott, hogy a mai napon nem sikerült Pulitzer-díjas újságíróval kezet szorítania (Pulitzer József, 1917), és lemaradt a fényáteresztő üvegbeton látványáról (Losonczi Áron, 2001).
Aztán eszébe jutott, hogy még nem egészen esélytelen, és a fedélzeten uralkodó hangzavarban elkezdett csengő hangon szolmizálni, mégpedig a világszerte népszerű zenetanítási technika, a Kodály-módszer vívmányait felhasználva (Kodály Zoltán, 1929).
Lackfi János írása