Láttam: ezek a szemek, mikor még fel tudtak nyílni, kutatták az élet, az Íge mélységeit. Összecsukott ajkai hányszor nyíltak meg beszélgetésre Azzal, Kinek átadta lelkét örök életre. Fájdalom helytt valami csodálatos öröm fogott el arra a gondolatra, hogy rövid életében nem élt át hiábavaló napokat. Ide-oda járása nem történt  vaktában. Mihelyt eszmélni tudott, átadta magát  Jézusnak s mindig áldott hűséggel járt Mestere nyomában. Mikor  pedig tizenöt éves korába jött a kínos, szenvedésekkel teljes idő, - 7 nehéz hónap – szép, komoly szemeit reám emelve így szólt: „Ha áldás fakad belőle, szívesen szenvedek akármennyit.” Íme,  e  drága hős hogyan ítélte meg a világban levő sok hiábavalóságot...

    Ugyan: „Kicsoda megy fel az Úr hegyére? És kicsoda áll meg az ő szent helyén...aki nem adja lelkét hiábavalóságokra.” (Zsolt. 24:3-4.) Milyen komoly szavak ezek! Az ember rendelkezik a maga lelkével, oda adja, ahova akarja. Isten a saját kezedbe tette le a rendelkezési jogot, választhatsz. Odaadhatod lelkedet az Ő szerető kezébe örök életre, vagy pedig odadhatod hiábalalóságra, elmerülve az élet örömeiben, vagy gondjaiban. De ha ezt teszed, akkor ne számíts arra, hogy valaha  is feljuthatsz az Úr hegyére. Az Úr hegye a bárhol elérhető Lélek magaslata, ahol tiszta a levegő, tiszta a látás: felnyílnak szemek, ajkak, szívek. Tudnunk kell, hogy minden hiábalalóságnak a vége kárhozat, -  a maga büntető ítéletével. Ha pedig azok közé tartozol, akikben Isten Ígéje visszhangra talál s lelked megmozdul egy-egy ilyen íráska elolvasásánál, ne halogasd a drága időt, engedd elindulni szegény lelkedet az egyedüli érték, Isten felé, hogy Ő kiemelhesse a hiábavalóságok hiábavalóságából...

    Csodával ma is határos a „Magyarország  egyik legszebb  fekvésű  települése a látványos táj és természeti adottságokban bővelkedő község a Balatonba nyúló Tihanyi-félsziget. Ez a híres, még ma is meglévő nevezetessége a helynek a tihanyi
visszhang vagy echo, amely a tihanyi apátság és a Visszhang-domb között még akkor keletkezett, amikor az épületek a hang szabad oda-vissza terjedését nem gátolták. Tiszta, csendes időben még most is megfigyelhető,  -  különösen télen.

    Iskolapéldája igazán akkor lenne minden visszhangnak, - és még az elvesztéssel fenyegetett „tihanyi-echo”-t is messze kárpótolná, -  ha az oda-vissza tuljdonságát feltünő szemléletességgel csodakét átadná a világon élő magyaroknak, hogy a kétségbeesés hangját a szeretet, megbocsátás, békesség, tiszta égi szavát visszhangozná.

    A vakon, a nem látva vagy az éppen úgy tevő, mintha nem látna: vaktában jár a világban. Vaktában neki megy  fajtájának, és önmagának. A trópusokon kóros idegrohamában őrjöngve rohangászó, öldöklő ámokfutók itt élnek közöttünk és az elvakult féktelenkedők szeszélyének vagyunk kitéve. „Gondolomra” lövöldöz, és  a sorsszerűség áldozatává lehetünk: személyek, közösségek, társadalmak. Ott vannak a várótermekben, röptereken, földalattiakban, és magas társadalmi poziciókban. Ma irányítanak iskolát, egyházat, politikumot, nemzetet...

    Az ilyen képeztetésű határozók igékből „szoktak” származni, mint jártában vagy  keltében. Azt vélhetnénk, hogy hajdan létezett vak vagy „vakik” íge, vagy pedig merő önkényes hangvéltozattal vakjában helyett jött szokásba a „vaktában”, melyet így is ejtenek túl a Dunán „vaktyában”.

    Azt hiszem, valamit mi is eltaláltunk – nem is éppen vaktában.

        A szöveg megállapítását végezte:

                              Pásztori Tibor Endre