Hát igen, nekünk egymáshoz
Nincs közünk, és nem is lehet –
Akit a napisten leánya,
Pasziphaé világra hozott,
Szörnyszülött gettók démona – 
Mintha a Rontás Szellemtestvére volna.
Bőgött Poszeidónnak felszentelt fehér bika,
Mínósz kegyetlen keretlegényei hurcolták oda –
Körös-körül guggoló lények nézdegéltek  –
Egyszerre fölpattantak emlékképei is,.
Fölágaskodott, vele föl – tükörképein is,

Itt és ott volt egyszerre isten-anyja,

Bikafia apját védve, börtönözte labirintba.

Teste megfeszítve, irdatlan formák,
Roppant tagok nyögtek, görcsökben egyre,
Dörögve horkant, szinte fájt a hátgerince –

Űzte őt egy Istenátok izzó napnyakörve –
Keresztül táncolt tükör labirintusán,
És íme, hirtelen, előtte termett egy leány –
Ama leány – mint sok más lény a körben –
Mozdulatlan, meztelen álldogált a szörnnyel szemben,

Hosszú, fekete hajával a támfalak között, 
Ott tolongtak a Minotaurosz előtt, mögött,
Mellette is ott volt ő anyja árnyával mindenütt.

II. képzet

"Az a józan személy, aki képes eltűrni a beszéd és az elme ösztönzését, a düh tetteit, valamint a gyomor és a nemi szervek késztetését, alkalmas arra, hogy tanítványokat, és barátokat leljen az egész világon."

A lány moccanni sem mert,
rászögezte rettegő szemét a lényre,
mert alakoskodását még nem vitte tökélyre –
Tudta, ha mozdul, elveszett!
Tudta, hogy bár hanyatt-homlok menekült előle,
most már hozzászegődött vak balszerencséje –

Karját szorosan összefonva leste, megkövülten – tág szemmel nézett a sunnyadó lényre. Úgy hitte, megérintheti. Úgy hitte, érzi leheletét. Úgy hitte, hallja lihegését.
Hatalmas, sápadt, világos barna, irdatlan feje, mint egy bölény, magas, szép homlokát fent, aranygyapjú-bozont keretezte, szarvai kurták és oly ívelésűek voltak, hogy hegyük a tövükig ért. Rejtély volt ez a szempár, olajos, méla, szomorú – rejtély, mint a levantei éj.

A parányit hajlított, húsos, orrcimpa,
remegő orrlyukakhoz vezetett, iromba
pofájából hosszúkás, veres nyelv csüngött kifele,
és állkapcsa mellett lengett a durva szakáll bordűr kötele.

Mindezt még kibírta volna. De a tenyészbika és az ember vegyülése, a klón kibírhatatlan volt. A koponyán borzas, korpás-ritkás irhabozontok tornyosultak, a sörénypúp koronaszőréből két, emberi kar feslett ki, – azokkal támaszkodott a szilícium kristály üvegpadozatra.

Úgy tűnt, mintha a roppant koponya és a púp egy férfiember testéből burjánzott volna föl, aki ugrásra készen guggolt a lány előtt, majd megint mellette, mögötte. Fölhorgadt a Minotaurosz óriási teste.

M. egy csapásra megértette, hogy más is létezik.

Látta a mindenütt tükröződő szempárt, a szájat, a hosszú feke­te sörényt, mely a lány törékeny vállára omlott, látta a fehér bőrt, a nyakat, mellet, hasat, az ágyékot és combot, amint mind­ez összeolvadt, egybeilleszkedve vonzott: A lányhoz hajolt. Az visszahőkölt, – de M. konokul feléje tartott. Végig­haj­szolta a labirintuson. Mintha viharos szél zilálta volna össze a lányt és a Minotauroszt, úgy pattantak széjjel összegabalyodva, szerteválva, és amikor a lány, a karjába omolt, amikor egyszer csak érezte a testet, a meleg, verejtékben fürdő húst, s nem csak a rideg üveget, amit eleddig érzett, megértette – ha beszélhetünk megértésről, – hogy mostanáig egy olyan világban élt, amelyben csak minótauroszok voltak. Globalizált üveg börtönökben töppedt mindegyik, s lám, most egy másik testet érez, másféle húst tapasztal. A lány kicsusszant karmai közül, hagyta. A lány megfeszült, hátra görbedt, kikerekítette szemét a Minotauroszra és amint az táncolni kezdett, táncolt a lány is, – és mindkettőjük tükörképei táncra kerekedtek, – mint Picasso képein – világa megkettőződött.       
Mammonita görénységét táncolta a Minotaurosz, görög gyönyörűségét táncolta a lány, –

hogy párra lelt, örömét táncolta a kolosszus –
rettenetét táncolta a lány, hogy egy szörnyeteg talált reá,
megváltását táncolta M, és végzetét a lány, – vak tükrök üvegén – M vágyta, vágya szomjúságát, látva a lány kíván-csiságát, – eltáncolta betolakodását. a lány vonakodását,
a birtokbavétel,. egy széplány ölelését.

Sosem érezte még melegebbnek a nap tekintetét,
Táncoltak, táncoltak a tükörképek, –

Láncra fűzte őket a vágy. Nem volt benne más,

Halálos nász – zavaros tobzódás –

Táncoltak, táncoltak tükörképeik, –

És nem sejtette a Minotaurosz, hogy magáévá tette a lányt, mint bikaapja, naptündér leányanyját egykor, azt sem sejthette, hogy állati ereje meggyilkolta. Nem tudta, hogy a természet nem képes, újra alkotni a lány hasonmását, hiszen nem tudta, mi az élet, és mi dolog a halál?

Láncra fűzte őket az esztelen láz. Nem volt benne más – zabolátlan, gyilkos gyönyörrel megtetézett horkanás, amikor magáévá tette a lányt, és lányokat tettek magukévá erőszakkal a tükrökben, körben a Minótauroszi labirint-hatalom embertelen, merő képmutatás világában, és iszonyú sikoly válaszolt ama idegtépő horkantásra. Valószerűtlen világsikoly, mintha nem volna semmi más, mint ez a sikoly, amely elkeveredett a vonagló lány sikolyával, és utána ott hevert a Minotaurosz, és ott hevertek a tükrökben a minótauroszok, szerte, és ott hevert a lány mezítelen, fehér teste, roppant fekete szemekkel, és visszatükröződött a falakon. Egy fagyott pillanatig nem mozdult a labirintus lézerhálója.

"Mi nyugatiak kissé nyugtalanok vagyunk, ha meztelen lényekről hallunk, akik olyan dolgokat visznek végbe, amelyet mi sem utánozni, sem megérteni nem tudunk. Akik elkanyarodtak az emberek szokott útjairól, hogy különleges búvóhelyeik, barlangjaik mélyén húzzák meg magukat. Mindennapjainkban elfeledjük, hogy minden embernek kell, hogy szeressen és szerethessék."

III. képzet.
A mindennapi áldozat és a madarak.

(Salvatore Dali látomása)

        Fölemelintette a lány bal karját, lenyaklott, föl a jobbját, lenyaklott, karok nyaklottak körös-körül. Nyalogatta kékeres óriás-nyelvével, nyalta az arcot, a mellet, nem moccant a lány, egyetlen lány sem moccant. Szarvával körbe gurítgatta, semmi életjel, – egy lány se mozdult. Fölágaskodott, körbenézett, mindenütt minótauroszok ácsorogtak és nézdegéltek, és mindenütt fehér leánytetemek hevertek lábaiknál.

Lehajolt, fölemelte a lányt,
sötét egeknek mutatta föl a lányt,
mindenütt minótauroszok hajoltak le,
lehajolt az ég, és megnyíltak az üvegfalak –

Rimánkodott, nyöszörgött,

 és lányokat emeltek föl a falak –

 rimánkodtak, nyöszörögtek, –

és sötét egeknek mutattak föl leányokat,

s akkor az üvegfalak közé ágyazta a lányt -
rimánkodott, nyöszörgött, és lányokat emeltek föl

izzó fények ezüst ravatalán –

rimánkodtak, nyöszörögtek, sötét egeknek mutattak föl leányokat, lángolt a Nap, és amikor az üvegfalak közé ágyazta a lányt, mellé kuporodott és elszenderedett, és vele egyetemben mezítelen, fehér leánytetemek sűrű szőnyegén nyújtózkodott minden Minótaurosz.

Aludt és álmodott –
így múlott alvadva a nagy idő,
álmodott a fekete hajú, nagy szemű lányról,
hajszolta, játszódott vele, magához ragadta,
nagyon akarta, és amikor megébredt,
valami megakadt mellére csüngő véres szakállában,
szárnyaival meghessentette valami –

megérintette a Minotaurosz pofacsontját,
csöppnyi fejű, veres szempárú, furcsán óriási csőrével,
sárgásfehér, csupasz nyakát valahová mellébe fúrta.
Hichkocki tollak, nyakak, szemek, csőrök buja rengetege
gubbadt a falakon s kerengett fölötte,
elborítva a fölszürkéllő halálos hajnalt –
bukott lefele, merült, vagdalt, zabált, fosztogatott, vajúdott, elhussant, beröpült megint, lebökött, tükröződve rajzott, hulltában-ívében, és a Minotaurosz nem értette, nem érthette meg miért bukik lefele, miért  vagdal, röppen, kereng kórüle – szédült a feje, olyannyira betakarta és elragadta a verdesés és szárnycsattogás képzete, hogy amint ez a furcsa csúnyaság – egyre magasabb körökben – szertefoszlott a fölhevített egek vakító üregében,  a Nap átömlöttaz üvegfalakon s beleégette képét agyába: be a szárnyas végzetet –

be a hatalmas, forgó k e r e k e t,

mely haragjának jeleként tűznyalábokat lövellt az égbe,
lángolt, örvénylett az izzó NAP óriás harangja –
Pasziphaé romlott pimaszságán lobbant haragra,
aki olyan lényt szült, amelyik – sértés az isteneknek,
átok az emberekre – arra ítéltetett, hogy se isten,

se ember, se állat ne legyen, egyes-egyedül csak Minótaurosz,

a lét bűnös és képtelen botránya, egyszer s mindenkorra a teremtő mindenség kiválasztott szégyene.
Nézte a Minotaurosz a lángoló, fölfele guruló kereket,

behunyta szemét, de látta, érezte mégis:

Ez a ránehezedő átok kereke, sorsának kereke,

születésének és halálának kereke, kerék,

agyvelejében sercegő, anélkül, hogy tudná, mi az átok,

sors, születés és halál-kerék, testén hengergő kerék elviselhetetlen terhe, melyen kerékbe törik élete és szörnyteste,

s miközben ott feküdt – mint nyilas keresztje a tarlón,
labirintusában rekkent rá a Nap, a Nap végtelen, tükröződő ragyogása rekkentette – és egyszerre egy láb árnyéka bukkant föl előtte, mely az ő lábához hasonlított.
Úgy hitte, a lány az, íme mozog megint és játszani akar vele.

IV. képzet

Thészeusz fiesta-káprázat csapdájában:

     A Labirintus, a mélyebben meghúzódó egésznek a része, annak az egésznek, mely holografikus oszthatatlanként viselkedik, mivel a fizikai valóságban látszólag minden így épül fel, akár az a következtetés is levonható, hogy maga a Világegyetem is pusztán illúzió, a valóság mélyebb szintjein a teljes Világegyetem egységes egészet alkot, s benne minden összefügg a Tanítás Titkos szabályzatával. (T.T.Sz.): Betegeken dolgozva kifejlesztheted a képességeket, amelyekre szükséged van. Ne feledd, az információ kincs! Urald a helyzetet, tartsd ellenőrzésed alatt, és kíméletlenül gyakorold a  

H a t a l m a d a t!

Fölpillantott, egyszerre két láb termett előtte, – amint megemel-kedett – hátrahőköltek a lábak dobogva.  Egy lény állt ott, mely hasonlított a lányhoz, és még sem a lány volt. Bal kezében egy rongyos kabátot tartott, jobb kezében egy kardot, a Mino-taurosz azt sem tudta, mi a kabát, mi a kard, mindössze azt tudta – minthogy a Nap vakító fényétől már semmit nem tük-röztek a falak, hogy elhagyták a lányok és a minótauroszok, s az a lány is, akit magáévá tett, biztosan föltámadt tetszhalá-lából és messzire ment, hiszen hűlt helye volt. Kivettetett a minótauroszi világból. Egyedül volt a lénnyel, amely miközben figyelte őt – megtorpant, hátrahőkölt, majd megint közelített, és megint hátrahőkölt. Csupa jóakarattal lépett most felé a Minotaurosz, még ha nem ismerte is ezt az érzést, mely elütött attól, amit a lány iránt érzett: Kevésbé hirtelen, kevésbé kívánkozó volt. Megörült, hogy játszhat vele a folyosókon, netán elvezérli a lény a többi tauroszhoz és a lányokhoz és a lényekhez, amelyek hasonlítanak ehhez az új lényhez. Csak óvatosabban kell bánnia vele, szelídebben, mert még megme-revedik. Lihegett örömében a Minótaurosz, s amint a lény ismét meglódította a repkedő kabátot, újra táncolásba kezdett. A napfényben sütkérező falak előtt árnyként mozgott a kettő, a táncikáló és ujjongó, tapsikoló és megint csak fürgén dobogó Minotaurosz, és a vörös kendőjét lobogtató, hátráló lény, szakadatlanul ösztökélte támadva a karddal, amit kabátjába rejtve hozott a labirintusba, hogy megölje a Minotauroszt. De most – a kardos ifjú farkasszemet nézett vele, s belátván az állat gyanútlanságát: s z é g y e n k e z e t t!

Mert körbetáncolta őt a Minotaurosz. Örömét táncolta, hogy nincs többé egyedül, reménységét táncolta, hogy találkozik a lányokkal, a többi taurosszal, és a lényekkel, amelyek szakasz-tott olyanok voltak, mint ez, akivel most táncra perdült. Tánc közben megfeledkezett a Napról, tánc közben megfeledkezett az átokról. Már csak derű volt, barátság, könnyűség, tapintat. Táncolt, körülugrálta a lényt, és amikor leszállt a Nap, ezersze-res tükrében kirajzolódott a két lény táncos tükörképe is.
A Minotaurosz táncolt, és sugárzott a boldogságtól, hogy megtalálta az új lényeket, – azt gondolta, hamarosan megtalálja majd a lányt is, akit magáévá tett, – aki mozdulatlanná változott és messzire ment, – és a többi lányt is, akiket magukévá tettek a tauroszok, mozdulatlanná változtak, és messzire mentek.

Hol villám s gyűlölet
támadt valaha, átok –
a hegyen, most Zeusz haragja lebeg,
viharfelhő suhan útján, ha megérinti isten ujja,

int az idő, és minden lény szíve megremeg.

Egymásért és egymás ellen táncolt a kettő, találkoztak a tükörképek, fedeződtek, takaródtak. Mindenütt táncolt egy minotaurosz, meg-megpördült tengelye körül, és mindenütt kirontottak az ifjak, majd megint hátra ruganyosan, s megint bakugrásokkal, arra várva, hogy döfhessenek, és amikor a labirintus mögött leereszkedett a Nap, – vörösen fölragyogtak a tükörfalak.Az ifjú döfött, visszakozott, a falhoz támaszkodott, babonázta a Minotauroszt. Az tett még egypár tánclépést, mellében a karddal megtorpant, kihúzta jobb kezével, baljával melléhez kapott, fekete nyirok csorgott belőle, elhajította a kardot, csak úgy szánkázott a földön, jobbját is mellére szoríto-tta, tántorgott, botlani látszott, megint földbe gyökerezett lába. Megzavarodott. Nem értette, mi színezte meg a kezét, föl nem fogta a fájdalmat, mely a bordája alatt őrjöngött.
Csak azt érezte, hogy ez a lény, amely ráugrott, és valamit a testébe döfött, nem szereti úgy, mint korábban szerette min-denki, a tauroszok, a lány, a lányok, és mihelyt ezt megneszel-te, gyanakodni kezdett, már csak azért is, mert gondolkodni nem tudott, hiszen minden dolog, képek formájában vonult el képzeletében, és nem fogalom alakban,  úgy mintha valamely képírás jeleivel érzékelt volna. Talán nem is szerette a lány, talán nem is szerette a többi lány a tauroszokat, azért dermed-tek meg, azért vándoroltak el. Talán ehhez az új lényhez tartoztak, mely hasonlított a lányhoz, és mégis másmilyen volt. Teste csaknem olyan izmos, mint az övé, ráugrott, miként a többi új lény is ráugrott a tauroszokra, és azok is, mint Ő, mellükre szorították a kezüket, és fekete nyirok csorgott belőlük. És amikor a hat másik lány és a hat másik ifjú megjelent kéz a kézben, úgyhogy a tükrökben se vége, se hossza nem volt a bolyongók hosszú sorának, megkettőződött, négyszereződött, megsokszorozódott a hatalmas este fényében és amikor társukat megtalálták, aki egy falhoz támaszkodott és azt remélte, végre összeroggyan a Minotaurosz, akkor úgy rémlett a bikaembernek – ha ismeri ezt a fogalmat – hogy az egész emberiség őellene fenekedik, és meg akarja semmi-síteni, mert másságuk megbékíthetetlen. Meghunyászkodott. Úgy érezte, fenyegetik, és hogy ne rettegjen, büszkeséggel egyensúlyozta rettegését, büszke volt rá, hogy Minotaurosz, és azt gondolta, hogy ami nem Minotaurosz volt, az ellene esküdött. Csak minotauroszoknak volt szabad lakniuk a labirintusban, abban a világban, amelyiken kívül nem létezett más világ – mert emlékezetében, falakkal vette magát körül, ahol az istállók fülledt tehén-melegének halovány érzete szállongott, ahol fölcseperedett.

Gyűlölet öntötte el, amit állat érez az ember iránt, aki megszelí-díti, veri, vadássza, levágja, megzabálja, – ősi gyűlölet, ami minden ember állati szívében ott parázslik. Nyers, vad harag szökkent a szemébe. Habzott a szája. Az ifjú elvált a faltól, mert halálnak hitte a Minotaurosz meghunyászkodását, halálos sebet vélt ütni rajta, –  a lányok és az ifjak körbe fogták és ujjongtak és förgeteges körtáncot lejtettek a Minotaurosz körül, – a kushadó szörny körül, akinek habzó szájú, nyálas haragjára fittyet hánytak – mind sebesebben, mind fennhéjázóbb kurjon-gatással, mintha megmenekültek volna, mind őrültebben, nem is gyanítva, hogy már maga a labirintus megpecsételte sorsukat – hiszen a bikaember halálával, meg se találták volna az egymásba ékelt tükörfalakon a kijáratot – mind vakmerőbben, vélt szabadságuk mámorában táncoltak, elvakultan, mind szorosabbra vonva a rikkantgató kört, mind fenyegetőbben dobbantottak a belopakodó éjszakában. A Minotaurosz már csupán embereket látott, akik haláltáncot jártak, s nem a tulajdon tükörképeit, mivel a sorban gomolygó és hopszoló emberek eltakarták a labirintus falait, úgyhogy kiapadtak azok a tükrök – ekkor úgy érezte a Minotaurosz, hogy a minotauroszok is cserbenhagyták és kelepcébe csalták.

Úgy érezte, nem védi meg többé a labirintus. Fújt, forgatta a szemét, harsogott, megfeszítette izmait, és hírtelen magasra szökkent, – nekifeszülve szarvára kapott egy lányt, miközben föl-föl villázta – eltűnt vele a labirintus fenekén. Majd – amikor dühtől tajtékozva vérmaszatos szarvval visszatért – egy árnyszerű gombolyagba szorosan összepréselődve találta az embereket: Fejüknél már letelepedett a falakra az éhes tolldzsungel. A sötét gombolyag fölött, zsákmányra várakozott a tollas végzet, amelynek krákogása, füttyögése, rekedt rikoltozása és cserregése elkeveredett az emberek rettegő üvöltésével. A Hold éppen fölkelt valahol a labirintus mögött, és az éjszaka – az alkonyat sápadt függönyében – kissé kivilágosodott. Támadásba lendült a Minotaurosz, belebök-dösött fehér testek puha halmazába, átfurakodta magát, megint döfött, hemperedett, toporgott, dübörgött, föl-fölszurkált, ízekre tépve, taposott el minden útjába kerülőt.

Az üvöltő és sikoltozó embergombolyagot, amelyben a roham pusztított, most a dögmadarak halálos csapata borította el: Szakállaskeselyű, dögkeselyű, üstökös keselyű, királykeselyű, kalapos-, kámzsás-, füles-, kopasz-, és hollókeselyű, – kondor és urubu – koncot szaggatott, és mohó zuhogás, tördelés, facsarodás, szakadás, szüntelen cuppogása közepette falták az élő emberi húst.

M. megint nekigyürkőzött; miközben mindegyre szúrt a dühön-gő bikaember, végtagokat szakított ki az emberkötegből, vért szopott, csontot tört, gyomrokba és ágyékokba túrt, mígnem a szárnyak, tollak, nyakak, szemek, csőrök, körmök és karmok boglyas felhője föl nem oszlott a holdfényben. Magára maradt a Minotaurosz. Holdtól vakulva, megint megpillantotta a hideg falakon saját tükörképeit: fekete árnyként csúsztak és nőttek egybe árnyék-labirintussá a labirintusban. Fölemelte a karját, ököllel fenyegetőzött, intőleg hadonászott, – tükörképei vele együtt emelték föl karjukat, intőleg hadonásztak, fenyegetőztek öklükkel,  ez annyira felbőszítette, hogy leszegett bikafejével vaktában nekirontott az első árnyéknak.

Áttörte a falat, dühödten kereste a tükörképet az üvegszilán-kokban, amely mégiscsak az övé volt, – úgy tűnt, el van temetve a szilánkok alatt. Meglódította hatalmas üstökét, s amikor a következő falon meglátta tükörképét, még mindig nem kapiskálta a helyzetet, újra nekilendült, föl-föl bődülvén, fejjel öklelte, mint az imént. Nagyot koppant, őrjöngő, vöröses bölényszeme a tükörképre guvadt, amely pedig őt guvasztotta őrjöngő, vöröses bölényszemmel.

Fölberregett, még hevesebben ugrott, és még véresebbet koppant, – hanyatt vágódott. A Hold még mindig a labirintus háta mögött lógott, de átviláglott a falakon, csaknem teliholdként tükröződve bennük, kikerekedett oldalának kráter-csipkéi meghíztak, és teli korongja oly gyakorta tükröződött, hogy a Minotaurosz úgy vélte: csupa kő univerzumba néz, amelyet hegek kaszabolnak. Attól félt, hogy mialatt erre a holdbéli világra mered, ellensége majd talpra áll. Hasára ereszkedett, s az áruló is – noha nem állt föl – hasán gunnyadva csak őt delejezte. A Minotaurosz tükörképe felé csusszant, mely ugyancsak közelített, kész volt fölágaskodni, és őreá ugrani, miközben azonban árgus szemmel figyelte, kifirtatta a szeméből: ha ő fölágaskodik, nyomban fölágaskodik a másik is. Agyába véste az áruló arcát, vastag bunda, a széles homlokon csimbókos haj burjánzása, az ezer üvegszilánk lepedéke rajta, csak úgy szikrázott kimerevítve a kékes holdfényben, a kurta ívű szarvak, az enyhén meghajló orr vonala, a nyálas pofa, a kékeres nyelv. Zihált a Minotaurosz, orrlyuka gőze elhomályosította a tükröt, amihez odamászott, nem is látta már a tükörképét, és ahogy elhessegette a ködöt, önkéntelenül megtörülte kezével a nyirkos üveget. Megütődött, mikor a sima, rideg felület mögül egyszer csak előbukkant az áruló óriási bikaarca, homlokával ösztönösen odavágott, beverte a falba, s nem érte el a másik homlokot, amely a falban volt és nem a falon kívül.
Gyanút fogott. Hátrébb lépett a faltól, gyűlölködve rápillantott tükörképére, és amikor jobb öklét elzúdította, tükörképe a balját, találkozott a két ököl, újabb ütésváltás, egyforma ered-mény, ekkor elzúdította mindkét öklét, tükörképe ugyancsak, végül dobolni kezdett a falon. Dühét dobolta, pusztítási szomját dobolta, bosszú ittasságát dobolta, ölésben lelt gyönyörűségét dobolta, rettegését dobolta, lázadását dobolta, tehetetlen, mez-telen öntudatát dobolta, mert érezte, hogy minden dolog ellene fogott össze, ami rajta kívül van – érezte, hogy ez a lény a tükörben, amely olyan, mint ő, mégis kelepcébe csalta, mert ez a lény mégiscsak más volt, – megfoghatatlan, érinthetetlen.
Noha gyanította már rögtön az elején, amikor megébredt a labi-rintusban, – amelyikről még mindig nem tudta, hogy hologram labirintus, hogy valamilyen titok lappang közte és a tauroszok között, valami falféleség. Azonban, mivel táncolt velük, mint a vezérük, királyuk, istenük, véges-végig a tauroszok világegye-temén, erre nem ügyelt, de most, miután magáévá tette a lányt, miután testét a lány testéhez, a lány testébe nyomta, miután a többi ember testét átdöfte és ízekre szakította szarvaival, hogy meleg-vörös nyirok fröccsent belőlük, mint az ő testéből, most megérezte ennek a lénynek a valótlanságát, amely ugyan kelepcébe csalta őt, mégis az ő arca is vérmaszatos, mint az árulók arca.

V. képzet

A meghasonlás képzete és a megvilágosodás

"Vannak emberek, akik mint a szamarak keményen dolgoznak az érzék kielégítéséért, valójában őrültek. Mindenféle szörnyű tettet követnek el, s e tettek eredményeként, olyan testet kapnak, amely nyomorúsággal teli."

Megtapogatta magát, ránézett a kezére: az ő arca is merő vér volt. Bizalmatlanul méregette tükörképét, úgy tett, mintha rá se hederítene, érzete, valami olyasminek tűnt, ami valóságosan nem volt. Megdöbbent, de ugyanakkor kíváncsiság is furdalta. Visszahőkölt, tükörképe szintúgy. Lassan-lassan felderengett benne, hogy önmagával áll szemben. Próbált menekülni, de bárhová fordult, önmagába botlott, önmaga falai zárták körül, mindenütt ő maga volt, lépten-nyomon ő, a labirintus fenekétől a végtelenig tükröződve. Sejtette, hogy nem létezik sok Minota-urosz, csak egyetlenegy, hogy csak egy lény van, olyan, mint ő, nincsen másik: sem előtte, sem mögötte, – egyedüli valaki ő, kizárva-bezárva egyszerre, hogy miatta van a labirintus, és csakis azért, mert ő megszületett, mert tilos volt léteznie olyan lénynek, mint ő, a határfal miatt, ami ember és állat, ember és isten között emeltetett, hogy ne legyen labirintus, hogy rendben maradjon a világ, és ne zuhanjon vissza a káoszba, amiből keletkezett; s amint ezt megérezte, (megértés nélkül, nem fogalmak útján történő emberi belátás, hanem képek és érzetek útján közvetített minotauroszi belátás szerint) összecsuklott, s ahogyan ott hevert, összegöngyölítve, (Pasziphaé testében is így göngyölődhetett össze) azt álmodta a Minotaurosz, hogy ember. Emberi nyelvről álmodott, testvériségről, barátságról álmodott, meghitt szeretetről, gondoskodásról, melegségről álmodott, s egyúttal tudta álmában, hogy szörnyeteg, hogy soha nem részesedhet az emberi nyelvből, soha testvériségből, soha barátságból, soha szeretetből, soha gondoskodásból, soha melegségből, úgy álmodott, ahogyan emberek álmodnak istenekről, ahogyan emberállat szomorúsággal a Minotaurosz.

VI. képzet
Ariadné fonala

„Ne reméld, hogy a bika is ember, akitől e végtelen kőrengeteg megtanulta, hogy mi a rettenet. Semmit ne várj. A fenevadat sem, ebben a feketedő, manipulált, labirintus szürkületben.”

"Végezd el munkádat, még mielőtt alakot öltött volna, rendezd dolgaidat, mert ami kicsi, könnyen szertefoszlik, mert ami törékeny, könnyen eltörik, de amit várnak tőled, könnyen megszerezheted, mivel a nagy dolgok kicsinységekben gyökereznek."

Így talált rá Ariadné, álmában –

Táncolva jött gyapjúgombolyagával,

ezüst fénynyalábok között,

beszökött a szikrázó, hajnali labirintba –

táncolva ráhurkolta a fonál végét

a szörny-taurosz szarvaira –

Gyöngéd üveges reggel ébredt –

és vele mintha éppen most születne

ezerszeres tükrökben a Nap – a szeme

a gyapjúfonálra szegezve, az vezette,

mintha vörös vérnyom volna –
egy Minotaurosz közeledett lopakodva –

Így talált rá Ariadné. Táncolva jött gyapjú gombolyagával, letekerintette, s táncolva, csaknem gyöngéden, ráhurkolta a vörös fonál végét a szörnyeteg szarvaira, ismét kitáncolt a fonal mentén, s amikor a Minotaurosz megébredt, üveges reggelen, ezerszeres tükörben egy Minótauroszt látott a fény-nyalábok közt, szeme a gyapjúfonálra szegezve, jött, mintha vérnyomot követne.

Először azt gondolta a Minotaurosz, tükörkép lehet, még ha nem fogta is föl, mostanára sem, mi az a tükörkép, de aztán kiviláglott, feléje lépdel a másik Minotaurosz, míg ő fekszik a földön.
Ez megzavarta. Föltápászkodott, s nem is vette észre, hogy a vörös gyapjúfonál vége a szarvai köré van gombolyítva. A másik közelebb jött. A Minotaurosz mindkét karját égre emelte, a másik ugyanúgy, a Minotaurosz gyanút fogott, hogy a másik mégiscsak az ő tükörképe lehet, majd megint úgy tűnt neki, a másik Minotaurosz nem azonos ütemben emelte égre a karját, mert a tükörképek egyébként mind egyidejűleg tették ezt, de csalatkozhatott is, hiszen mindketten tükröződtek, a másiknak most hirtelen földbe gyökerezett a lába. Tett egy tánclépést, a tükörképek szintén, mégis, ezúttal több tükörkép is óvatosan vonta a lábát, ezt megfigyelte.

Ismét megdermedt s fürkészve leste a másik Minotauroszt, mely ugyancsak mozdulatlanul állt. Gondolkodni próbált. Megmoccintotta jobb keze kisujját, élesen odanézett; még egyszer megmoccintotta, a másik is megmoccintotta jobb keze kisujját, ez nyugtalanította, tétovázott: úgy tűnt, hamis kézen mozdult meg a kisujj.

Orra előtt állt a másik, de lehetett a másik Minotaurosz tükör-képe is, vagy saját tükörképének tükörképe, ésszel talán nem is lehetett kisilabizálni.

A másiknak, ha egyáltalán létezett, olyan koponyája volt, mint őneki, olyan teste, mint őneki. Megrezgette a jobb kezét, most a másiknak a bal keze mozdult csaknem egyidejűleg, sőt lehet, hogy egyidejűleg. S amint minden lehetőséget meglatolt, hirte-len meglátta, hogy a másik Minótaurosznak a testéhez vagy a tükörképének a testéhez, ágyéktájon egy tárgy tapad, valami bundaféleség, amiről ugyan nem tudta, micsoda, ami azonban mégis bizonyossá tette, hogy egy másik Minotaurosszal, vagy annak tükörképével néz farkasszemet. Fölordított, noha ez inkább bődülés volt, mintsem ordítás, huzamos jajdulás, bőgés és nyivákolás az örömtől, hogy nem magányos példány többé, kizárva-bezárva, hogy létezik egy második Minotaurosz, nem-csak az ő énje, hanem egy teljes értékű társ. Táncra kereke-dett. Táncolta a testvériség táncát, a barátság táncát, a meghittség táncát, a szeretet táncát, az emberközelség táncát, a melegség táncát. Boldogságát táncolta, páros létét táncolta, megváltását táncolta, a labirintus pusztulását táncolta, tükreinek és falainak dübörgő földbe süllyedését táncolta. A Minotauroszok, állatok, emberek és istenek közötti barátságot táncolta. Szarván rezgett a vörös gyapjúfonál, körbetáncolta a másik Minotauroszt, aki kifeszítette a vörös gyapjúfonalat, és aki kivonta a bundahüvelyből a tőrt, anélkül, hogy ő észrevette volna? És tükörképei körbetáncolták a másik tükörképeit, ame-lyek kifeszítették a vörös gyapjúfonalat és kivonták a bundahü-velyből a tőrt. És amikor a Minotaurosz, a másik lény kitárt karjába omlott, abban a hiszemben, hogy barátra lelt, olyan lényre, mint ő, s amikor tükörképei a másik tükörképeinek karjába omoltak, döfni lendítette kezét a másik, és döftek a tükörképei, s olyan keményen szúrta a hátába a tőrt, hogy a Minotaurosz már akkor kimúlt, amikor lerogyott a földre.

Villám, hirtelen,
fénylőn, félelmesen
cikkant az égre mélyből a tőr –
rázkódik méhe a hegynek is,

amint betelt az idő!

Thészeusz levette arcáról a bikamaszkot, az összes tükörkép levette arcáról a bikamaszkot, felgöngyölte a vörös gyapjúfonalat és eltűnt a labirintusból. Nem tükröztek többé mást a falak, csak – hosszan, végtelenül – a Minotaurosz sötét tetemét. Aztán, mielőtt jött a Nap, jöttek az énekes madarak, és megtelt dalokkal a Föld.

NTK Horváth Sándor, Kaposvár

Felhasznált források: F. Dürenmatt: Minótaurosz,

R. Graves: Görög mítoszok, P. Picasso: Minotaurosz,

J. L. Borges: Labirintus, F. Nietzsche : Ariadné panasza,

Weöres S. : Minótaurosz