Egy Wertheim kassza, amely ma is görbített körkilincsével árulkodik egy bankban alig pár száz méterre az eredeti helyétől.
Magyarországot megszálló németek vezénylete alapján 1944 szeptemberében az itt élő zsidókat deportálták. Édesapám ügyvezető volt az országos Hitelszövetkezet bajmoki kirendeltségében. Német parancsra a zsidók deportálása vagyon és értéktárgyak beszolgáltatásával járt. Más bankintézmény híján ezt az említett Hitelszövetkezet irodáiban tették meg csendőri felügyelet nélkül. Annak módján a letétbe helyezett főleg arany, ezüst értéktárgyakat szigorú rend szerint itt adták át megőrzésre a zsidó polgárok. Ezek az értéktárgyak itt is maradtak Bajmokon még akkor is, amikor 1944-ben szinte minden német ajkú, de ugyanakkor magyar vezetés emberei is elhagyták Bajmokot.
Az értéktárgyak elhelyezése egy nagy méretű wertheim kasszába történt. Ennek a kasszának történelme van. Ma is ott van a bajmoki Vobank kirendeltségének irodájában amely a volt bajmoki zsinagóga helyének tőszomszédságában van. Ennek a kasszának a külső kör alakú fogantyúja meggörbült az miatt, mert nagy kalapáccsal ütlegelve gondolták azt kinyitni. De hiába a zár nem engedett. A kassza fala pedig olyan erős páncélozott volt, hogy annak belsejébe senki sem jutott. Ez a kassza végül-is ott maradt a Hitelszövetkezet irodájában egészen 1952-ig.
Nem használták, mert a kassza két ajtajának két oldalára a nagy magyar címer volt felfestve a két angyallal, amit bár le akarták vakarni, festeni, de azt sem fizikailag sem festéssel el nem tudták távolítani Ez ideig senki sem kereste annak tartalmát.
Aztán 1952 ben megjelentek a Jugoszláv nemzeti bank szabadkai kirendeltségének vezetői név szerint Peic Marko és Weiss nevű helyettese, akik végleg rövid írásos igazolást adva apámnak, átvették az összes értéktárgyakat. Évek hosszú során nyomoztak édesapám után. Talán azért, hogy arra gyanakodtak, hogy kisajátított a maga számára is az értékekből. Apám tisztességes ember volt, személyes tanúja annak, hogy a zsidó vagyonból semmi nem került a magyar hatalom kezébe, mert azt a kivonulást követően senkit sem érdekelt, menekülve a már közelgő szovjet hadsereg közeledtével.
1944 október 10-én már Szabadkán voltak és Bajmokra (kb. 25 km.-rel nyugatabbra) október 19.-én értek. Erre az időre már a falu lakóinak 1/3 -át képező német ajkú lakosság fejvesztve elhagyta régi lakhelyét. Csak azt vitték magukkal ami a legszükségesebb, talán 3 napra való élelem, némi ruházat volt. Mindenüket itt hagytak. A lovakat szekérbe fogták, azokkal indultak útra. A többi jószágot mind itt hagyták, valamint minden vagyonukat, házaikat, földjeiket, felszerelésüket, benne gépeket, kisebb üzemeket.
Az itt maradó horvát lakosság sokban tartotta úgy, hogy a németek távozásával rájuk vár az uralkodás.
Lett is ennek foganatja úgy, hogy az szovjet front áthaladása után a horvát nemzetiségű önkéntesek vették a jogot maguknak, hogy "felszabadító" hatalom átvétel címen tisztogatást hajtsanak végre, az itt maradt német, de főleg magyar polgárok körében. Ez már a szovjetek átvonulását követően a VIII. Vajdasági rohambrigád vezetése alatt történt. Eddig még mindig meg nem állapított kritériumok alapján begyűjtötték a férfiakat akikre valami panasz volt. Hamarosan 200 körül volt azok száma akik a volt Bergel doktor házába lettek bevezetve letartóztatásukat követően a jelzett épület pincéjébe.
Ebben az épületben volt a falu moziterme is és számos klubhelyiség. Itt rendezték meg a kivégzésre összegyűjtött emberek végleges kiválogatását. 1944 november 1.-röl 2.-ra virradó éjjel. A katonai bíróság, amelynek kinevezését ma is titok övezi, a helybéli horvátok (bunyevácok) közbenjárásával véglegesen a halálba küldték a kényszerrel beterelt emberek zömét. A nagy titkolódás ellenére a rögtön ítélés úgy történt, hogy a helybéi vérbírák intésére kit az egyik, kit a másik szobába küldtek. Ezek között voltak olyanok, akiket Szabadkára vittek, hogy ott ítélkezzenek felettük. Ezek azok az emberek voltak, akiknek úgy találtattak a vérbírók, hogy közük volt a magyar hatalom szervezésében és működésében az 1941 áprilisa és 1944 októbere közötti időszakban.
A többi Bajmokon maradt embereket a jelzett éjszaka folyamán dróttal kötötték össze kezeik által és úgy terelték a kivégző helyre a Zombor felé vezető úton a falu széléig az ott elhaladó vasútvonal közelébe. Ez a sírhely az egyik vérbíró tulajdona volt, ahol a bajmoki cigánytelep számos emberének részvételével kiásatták a három tömegsírt már jóval az ítélkezés ideje előtt. A kivégzés két golyószóróval történt és traktorok szolgáltatták a fényszóróik által a fényt, amellyel a kivégzetteket megvilágították úgy, hogy a fényszóróktól a kivégzésre oda vezetettek nem láthatták a gépszórót. A kétoldali tüzeléssel az emberek sorban, sok esetben egymást belerántva a kiásott sírgödörbe zuhantak. Sokan közülük nem is kaptak halálos lövést. De volt akit a golyószóró felébe vágott kaszáló erejével. A sötétben ahol még mocorgást észleltek, ott közeli revolverrel vetettek véget életének a még élő egyénnek.
Ezen részleteket az az Antal nevű cigány ember mondta el halálos ágyán, amikor már haldoklott. Addig senkinek sem merte még azt sem megemlíteni, hogy ott volt a sír ásásnál és a bele lövöldözött emberek tömegtemetésében. Akkor volt a félelem, hogy netalán ők is arra sorsra jutnak. Ő mondta el, hogy voltak akik még éltek amikor temették és sok az emberek közül még alig került föld alá, mivel nagy tömegű ember a három nagyméretű tömegsírt hamar betöltötte és újabb sír kiásására már nem volt idő, mert a kivégzés látványának nem volt szabad megvárni a virradást. A falu szélén történt tömegkivégzést nem lehetett eltitkolni. Hamar felfedezték a hozzátartozóik.
Két kis akácfát ültettek el ott. A tömegsír közelében a lovak megvadultak és nagy gond volt még a szomszéd parcellák szántásánál és megmunkálásánál is. A lovak érezték a halotti bűzt ami még évek múlva is érezhető volt. A két akácfa jelezte a tömegsír helyét és ma is viselik a nevet: Az "Akácnál".
Ez időtájt a II VH követő években szakadás történt a sztálini szovjet hatalom és a titói Jugoszlávia között. Titó elszakadt a szovjet tömbtől, talán köszönve annak az egyezménynek amelyet a hármas hatalom hozott meg Jáltán. Mert a II VH-t követő hatalmi megosztás itt történt meg. Ennek "keresztjét" viselték azok akik a szovjet érdekszféra alá estek. Titó, a szovjet szemmel a nyugat "láncos kutyája" állandóan abban a veszélyben létezett, hogy a szovjet hadsereg lerohanja. 1948-49 években az akkora veszélyt jelentett, hogy az én kis falumban több volt a katona mint ahány lakósa volt a falunak. Hatalmas katonaság állt őrt éjjel - nappal ezen a határrészen. Ide, ebbe a határzónába ami kb. 15 km.-es szakaszt tett ki, csak külön beutazási engedéllyel volt szabad. Minden határon átlépni szándékozót kímélet nélkül lelőttek.
A magyarok végül is teljesen elaknásították azt mert sokan próbálkoztak a határon átjönni Jugoszláviába. Ezen aknásítást csak 1955 nyarán távolították el, sok esetben úgy, hogy a helyszínen robbantották fel az aknát, mert azok telepítésének terveibe is sok alkalommal hiba csúszott. Sokat nem találtak meg, sok pedig olyan helyen volt, ahol nem is sejtették. Ezen taposó aknákról tudomásunk volt, mert gyakoriak voltak a robbanások amikor egy-egy őz, vadnyúl lépett rá.
Persze időközben az elmenekült német lakosság helyébe a likai karsztvidékről telepítettek ide Vajdaságba szerb telepeseket. (A likai népeket értette - nevezte a délvidéki magyarság licsányoknak. / Magyar Megmaradásért szerkesztő) Ezen a karsztvidéken élők nagy része sokcsaládos volt, de szakmai képzettségük elenyésző volt. Nekik nem volt sem hol, sem mivel lehetőségük, hogy földet műveljenek. A jószágokból is a kecskék voltak az egyedüli állatfaj amelyet magukkal hoztak és számos vasúti szerelvényen, sok esetben a vagon hiány miatt, nyitott kocsikban.
Ezeken a vonatokon érkeztek 1946-ban tömegesen ezekre a tájakra és itt kapták meg a reájuk eső német házakat. Sok ház, amelynek anyaga gyengébb és silányabb volt, mert volt tulajdonosai nem voltak módosak, közben összedőltek, de a lakott házak közül is idővel igencsak lerombolódtak. A karsztvidéken a házak kőből épültek úgy, hogy az alsó szinten volt a jószág, felette pedig a lakórész. A két szintet egy faanyagú mennyezet-padlózat váltott szét. Sokáig hiányolták ezt, mert nem tudták felfogni azt, hogy mire való az istálló és ól. De aztán hamarosan rájöttek arra, hogy a padlózott szobák, főleg a parkettázottak, nem arra valók, hogy ott jószágot helyezzenek el és a kémény is már nem feltételezi többé szabad tűzön való sütést-főzést-melegítést és arra is rájöttek, hogy a mennyezetet nem kell kinyitni ahhoz, hogy tüzet rakjanak.
Közöttük sokáig érezhető volt az, hogy nem a sajátjukban vannak és sokan be is ismerték azt, hogy féltek attól, hogy vissza kell majd menni innen. Ezért egészen 1955-ig, amikor a viszonyok lazultak, Sztálin halála után.
Mindenki azt várta, hogy eljött az ideje annak, hogy Magyarország szovjet megszállása véget ért. A szovjetek kivonultak Ausztriából, így vártuk azt, hogy Titó és Hruscsov véget-vetett az ellenséges viszonynak ami még egy fontos ok volt arra, hogy Magyarország végleg megszűnjön megszállt országnak lenni. De soha senki nem képzelte el azt, hogy a szovjetek egészen 1990-ig maradnak mint megszálló csapatok.
Kiemelések a Magyar Megmaradásért szerkesztőtől)