Vajon csökkennek, nőnek, hogyan változnak az adatok hétről hétre? De a számok, a statisztika mögött emberek. Férfiak, nők, akik megöregedtek, akik már nem vágyakoznak, akik nem ezt érdemelték életük végén.
Csendben tűnik el egy generáció, akikre legyintünk, mert éltek már eleget, már nem akarnak semmit az élettől, már nem hasznosak senkinek.
Ezek közül az emberek közül, akik most a kórházban, elszigetelve, magányban élik meg földi létük végét, akad olyan, aki még megélte a háborút. Van, aki apja, anyja mellett segédkezett a romok eltakarításában.
Meghalnak emberek, akiknek a kezét nem fogja senki, nem látogathatja meg őket egy rokon, csak lepedőbe csavarva elviszik idegenek és kimondják az ítéletet: covid.
Ők még részesei voltak annak az örömnek amikor megkapták az első Trabantjukat, Wartburgjukat. Még közösen építették a házaikat, mert egymásnak segíteni természetes volt. Izzadt atlétákban adogatták a tetőcserepeket, keverték a maltert, és az asszonyok velük nevettek, amikor téglaporos kezükkel felhörpintették a sörüket.
Ezek az emberek még leültek beszélgetni egymással és valóban hittek egy jobb világban. Az iskolában azt tanulták, a becsületnél és tisztességnél fontosabb nem létezik. Aztán rájöttek, hogy mégiscsak, de addigra bőrükbe ivódott a munka, a szorgalom és az igazság szeretete. Nem voltak szentek, mert boldogulásukért biztosan kerestek kiskapukat, mégis volt bennük valami hatalmas erő, amellyel megteremtették a mai generáció jólétét.
Úgy érezték, a háború utáni világban majd találnak egy olyan helyet, ahol értük szól a zene, ahol a bálban nekik muzsikál a zenész, és rájuk kacsint az a csinos lány, aki nem adja magát elsőre, mert szeretné, ha udvarolnának neki.
Öregek, mondjuk, és a ráncos, csúnya kezek láttán elfordulunk, nem akarjuk megsimogatni. Abban a világban, amelyben talán értékesebb volt az adott szó, ahol a hétköznapi ember nem fulladt bele az élet habzsolásába, még meghallgatták egymást. Nem volt könnyebb az életük, hiszen a vágyak mindig is vágyak voltak, és hazugság lenne azt mondani, nem akartak többet vagy megelégedtek azzal, amijük van.
Ez a generáció még tudta mi az az ünneplő ruha, hogyan kell felöltözni egy színházi előadáshoz vagy a templomba. A tiszteletet nem érezte nyűgnek, mert látta, hogy ha valaki elért valamit, akkor megdolgozott érte. A legtöbb esetben. A be-becsorgó nyugati jólétből megérezte, hogy a szürke Magyarországon nem színesedik meg az élet egyhamar.
Mégis megtett mindent, hogy boldoguljon. Nem akart tizenöt percnyi hírnevet azért, hogy utána éveken át abból próbálja eladni a nevét.
Minden nap meghalnak emberek, és mi, akik maradunk, nem törődünk ezzel. Egy keveset szörnyülködünk, de nem látjuk magunk előtt az andalgó fiatal párt, aki azon töprengett, vajon hogyan házasodjon össze, hiszen reményük sincs lakásra. Nem látja a finom, puha bőrű lányt, akinek ragyog a szeme, amikor a fiút hallgatja, hisz az megígéri neki, hogy egyszer elviszi a tengerhez, habár tudja, hogy sose lesz annyi pénze. És tudja a lány is, mégis belemosolyogja a reményt kettejük ölelésébe.
Elengedjük az öregeket, mert már éltek eleget. Egyszer viszont mi is leszünk azok, akikre ezt mondják, és összesúgva megjegyzik, már bolondok vagyunk, szenilisek vagy haszontalanok.
Világjárvány van és a félelem közepette úgy változik meg ez a világ, hogy főképp a saját mozink nézzük, nem látjuk mások filmjét. Fellélegzünk, hogy bennünket elkerült a baj, és a halál nem nálunk akar vendégeskedni.
Nem 245-en, 216-an vagy akárhányan halnak meg ma, hanem ennyi apát, anyát, fivért, nővért, barátot veszít el a világ, amely soha többé nem lesz olyan, mint előző nap, amikor ők még itt voltak velünk.
Hilda.
--
Mindenki tudja, hogy bizonyos dolgokat nem lehet megvalósítani, mígnem jön valaki aki erről nem tud és megvalósítja.