A 13 ARADI VÉRTANÚ EMLÉKÉRE
1849. október 6.

Jaj de búsan süt az őszi nap sugara,
Az aradi várnak tömlöc ablakára.
Szánja azt a tizenhárom hős magyar vitézt,
Ki a tömlöc fenekében halálra kész.

Elítélték sorba mind a tizenhármat,
Szőttek, fontak a nyakukba ezer vádat.
Elnevezték felségsértő pártütőnek,
hogy a magyar szabadságért harcra keltek.

S uram fia az ítélő akasztófa,
Mintha gyávák s utonállók tették volna,
Mintha méltók nem lennének egy lövésre,
Katonákhoz, férfiakhoz illő végre.

Nyílik már a börtön ajtó vas zárja,
Jertek, jertek hű magyarok halálba.
Búcsúzzatok el egymástól mindörökre,
Úgy szálljatok, úgy menjetek jobb életre.

Ki is jöttek vérző szívvel valahányan,
Elbúcsúztak egy két szóval, katonatársam.
Gyerünk pajtás az Istenhez fel az égbe,
Had fordítsa szemeink a magyar népre.

Óh mi boldog kit elsőnek nevez ő meg,
Ki a halált legelőször öleli meg.
Jaj de bezzeg kit utolsónak hagytak hátra,
Hogy társai szenvedését végig lássa.

Damjanicsot hagyták végső vértanunak,
Mert ő mindég elől állt a csatában.
Kegyetlenül haragszik rá minden Német,
Számtalanszor földhözvágta őkelméket.

Dörgő villám ezek, hát az én bíráim,
Kiket összetörtek az én katonáim.
Mondhatom, hogy derék hősök szép vitézek,
Nincsen kedvem az életre, ha rájuk nézek.

És körülnéz, olyan hősen, olyan bátran,
Mintha honvédek közt lenne a csatában.
Bajtársai mind ott függnek már előtte,
Ő is megyen őt is viszik már előre.

És negáll az akasztófa közelében,
Megöleli, megcsókolja keservében.
Isten hozzád szabadságos akasztófa,
Rajtad halok meg hazámért nem hiába.

Sürög, forog már a hóhér kötéllel,
Számolni egy hős Magyarnak életével.
Damjanics meg azt kiáltja nyugalmában,
Vigyázz hóhér fel ne kuszáld a szakállam.

Mintha amit szenved nem is halál lenne,
Mintha nem is sírba, hanem bálba menne.
A Németek buta képpel bámulának,
Hogy bátran mond jó éjszakát e világnak.

Aradi vár, Aradi vár halál völgye,
Tizenhárom hős Magyarnak temetője.
Viruljatok környékén e sírvirágok,
Felejthetetlen legyen az ő haláluk.