Válasz

Miklós!

Kiszakadt a vers-tarisznyád,
ömlik a szép magyar szó.
Magyar földbe, magyar kéztől,
magyar hittel, ez való!

Kiszakadt a vers-tarisznyád,
zúdul, árad magyar fény.
Szavad minden üzenete,
tudás hit és új remény.

Kiszakadt a vers-tarisznyád,
minden betűd kincset ér.
Olyan fontos a léleknek,
mint éhesnek a kenyér.

Ne foltozd be tarisznyádat,
és még bele tégy sokat.
Hadd ömöljön ki belőle,
s boldogítson másokat.

Bálint Miklós Bendegúz
Atilla!

Berekedt a torkom,
elapadt a hangom,
ezért aztán újra,
előveszem lantom.

Szóljon az énekünk
szeretett költőnkről!
Harsogjon a dalunk,
dicső nagy tettéről!

Neve napja van ma
Szőke Atillának.
István király urunk
deli utódjának.

Az Isten éltesse,
nőjön nagyra fája!
Bő áldomás hulljon,
a mennyből reája!

Boldog névnapot kívánunk szeretettel: Miklós és Klári

Bálint Miklós Bendegúz
Kárpát-honnak hű vándora

Szép kerecsensólyom láttán,
Őrként figyel fent a vártán.
Követi a turul röptét,
Elmereng a Pilis csöndjén.

Imamalma értünk őröl.
Szarvas szökell egy szótőről.
Tarsolyában ezernyi vers,
Világos szó, egyik se nyers.
Ácsszög magyar néplélekben,
Neve ragyog végtelenben.

Atyja fia méltó sarja.
Tollhüvelyben szunnyad kardja.
Igazsága célratörő,
Láncos rabigát széttörő.
Lázba hevíti az agyat,
Aranyfényétől éj hasad.

2016. Fergeteg – Nagyboldogasszony hava

Január 07.

Trianoni tájban

A rég-halottak vissza-visszajárnak,
mert facsarja lelküket a fájdalom.
Életet lehel ismét a csont-alom,
szava lész újra a némított szájnak.

Raboltjai a júniusi nyárnak,
trianoni tájban akarat-halom.
Most visszajönnek, a léptüket hallom,
s megindulnak a szeretett határnak.

Menetelnek a holtak, sorban mennek,
ábrándozva a magyar végtelennek.
A régi vágy megint érthetővé vált.

És csatlakoznak hozzájuk az élők,
a tevékenyek s az eddig henyélők,
s ellepi a remény a magyar határt.

Mindig s örökké!

Nem feledjük, nem feledjük azt az esztendőt,
amikor szép Magyarország darabokra tört.
Szomorú szél rohant-rohant hegyen-völgyön át,
fekete felhőkbe vonta a magyar hazát.

Anyák sírtak apák vállán, millió zokogott,
bús öregek némán néztek, szívük sajogott.
De volt néhány, aki mondta, nem és nem soha,
nem így van a kőbe vésve eme nép sorsa!

Ama kőbe az van vésve,
mindig s örökké!
Azt a követ kell keresni,
mindig s örökké!

Nem feledjük, nem feledjük azt az esztendőt,
amikor szép Magyarország darabokra tört.
Szomorú szél rohant-rohant hegyen-völgyön át,
fekete felhőkbe vonta a magyar hazát.

Ismeretlen szép emberek egymást ölelték,
bánatukat könnycseppekben földre ejtették,
De volt néhány, aki mondta, nem és nem soha,
nem így van a fába róva eme nép sorsa!

Ama fába az van róva,
mindig s örökké!
Azt a vén fát kell keresni,
mindig s örökké!

Nem feledjük, nem feledjük azt az esztendőt,
amikor szép Magyarország darabokra tört.
Szomorú szél rohant-rohant hegyen-völgyön át,
fekete felhőkbe vonta a magyar hazát.

A harangok sok templomban nagy bút kongattak,
utána lassan, halkulva csendben álmodtak.
De volt néhány, aki mondta, nem és nem soha,
nem így van a könyvbe írva eme nép sorsa!

Ama könyvbe az van írva,
mindig s örökké!
Azt a könyvet kell keresni,
mindig s örökké!

Nem feledjük, nem feledjük azt az esztendőt,
amikor szép Magyarország darabokra tört.
Szomorú szél rohant-rohant hegyen-völgyön át,
fekete felhőkbe vonta a magyar hazát.

Ma már sokan érzik azt, hogy vannak testvérek,
elszakítva a törzstől, mint tépett testrészek.
S van még néhány, aki mondja, nem és nem soha,
nem így van szívbe szorítva eme nép sorsa!

Ez a szív csak azt dobogja,
mindig s örökké!
Ezt a szívet kell őrizni,
mindig s örökké!

Mindig s örökké!

Megmaradunk!

Fáj,
fáj, mint mikor
sót szórnak élő sebre,
vagy húzzák kínzatásul szélesebbre,
vagy égő, parazsas fát
nyomnak bele tövig,
hogy beletörik.

Fáj,
fáj, mint mikor
a sebbe keményedett rongyot kitépik,
hogy kínod földuzzad az égig,
vagy üvegreszeléket szórnak bele,
s a nyers hús tűz-szilánkkal lesz tele.

Fáj,
fáj, mint mikor
éles késsel,
rozsdás pengével vakarják a vart.
Fáj,
fáj, mikor bántják a magyart!

Fáj, mikor nem tudják e Honban,
hogy mi történt Trianonban,
és alázkodva köpik szembe önmagukat,
s bennük rothad a holnap,
s a múlt is mellé roskad,
eltörölve, ölve, bántva, meggyalázva,
örökké a semmit magyarázva,
mert itt már nem értik a szót,
amely mondaná az igazát,
hogy óvni kell a Hazát,
s óvni kell a nemzetet,
mert a Fény felé csak az vezet,
nem vakon kell botorkálni azok között,
akikbe a magyargyűlölet beleköltözött,
'kik elzárják a lélekcsapot,
gyaláznak tegnapot, mát, holnapot,
mert nékik nem volt olyan, hogy „még",
mert náluk nem létezik a „rég",
s nincs, mint nékünk olyan ősgyökerük,
és Istennel van folyton-folyvást perük,
de véle sem szemközt állnak,
csak néki háttal kiabálnak,
s nem merik a lelkét megidézni,
nem mernek a szemébe nézni,
mert a szem a tükre a léleknek,
s a lélek a magva az életnek,
s ez a MAG, mely a nevünkben hordatik,
élni fog még évszázadokig,
sőt, még annál is tovább,
addig, amíg Isten szeme lát,
addig, míg lesz a világ.

Lám már nem fáj, ha reám bármit mondanak,
az összképen semmit sem rontanak,
s akármilyen rosszat akarnak,
mi megmaradunk magyarnak!

Íme legújabb videó: Szőke István Atilla:
című elbeszélő
költeményének első részét szólaltatja meg.
A képi világot a sajnos, meg nem valósult
Atilla lovasszobra felállítására törekvő megtorpedózott
cselekedetet megelőző pályázat szobortervei képezik (2005).

Tisztelt Szerkesztőség!
Szeretettel küldöm Szőke István Atilla barátom legújabb versét.
Üdvözlettel: Bálint Miklós Bendegúz

Szőke István Atilla

Erkel Ferenc

Átöleli a lelkét a sok dallam,
keveredik benne magasság s mélység.
Átölelik a lelkét csendesen, halkan,
és megszólal általuk a reménység.

Ezer hangjegy lebeg felette vágyón,
repíti-repíti az Isten felé.
Tekintete megkönnyesedik fájón,
s a muzsika a végtelent ölelé.

A zene árad, ömlik töretlenül,
hallani lent, fent, kívül és legbelül.
Átlépve időt és teret, él a dal.

Minden szent műve fenségesen fénylő,
ünnepélyes, áldott, üzenő, élő.
S örökkön-örökké a miénk, mert magyar.

Szőke István Atilla: A végtelenség vándora

Elbeszélő költemény DVD változat →