A premier után az Index oldalán a következő két főcím volt olvasható: „Nézze meg a Saul fia nyitójelenetét!”, „A Lovasíjásztól ments meg, Urunk, Minket!” A hitvány provokációt csak a filmről szóló kritika silánysága múlta felül, de azt pontosan lehetett tudni, hogy ezzel egy lavinát indítanak el. A Lovasíjász megtekintése nemhogy nem kötelező, hanem a magyar mozik túlnyomó többsége elzárkózott a vetítésétől. Jelenleg úgy terjed a film, mint a nyolcvanas években a kommunizmussal való szembenállás, stencilezett szórólapokon. Ha nem engedik a vetítését az egyik városban, akkor a kíváncsiskodók egy másik városba utaznak, hogy láthassák. Ha kell, termet bérelnek, ha kell harmincas-negyvenesével verődnek csoportokba. A lovasíjászatról szóló film úgy terjed, mint a lovasíjászat. A maga természetes útján és megállíthatatlanul.

Meglepő a válasza, hiszen sokak szemében – bár nyíltan sosem politizált – Kassai Lajos csakis jobbikos lehet. Vona Gábor például két éve tett parlamenti felszólalását mintha kifejezetten az ön követőinek hízelgett volna: „Finnugorizmussal nem lehet nemzeti egységet teremteni, de azzal, hogy Attila unokái vagyunk, igen.” Vagy tévednénk?

Nem az a kérdés, hogy finnugorizmussal vagy Attila rokonságával lehet-e nemzeti egységet teremteni, hanem vezetőink képesek-e pozitív képet adni a társadalomnak. Van-e olyan követhető víziójuk, ami nem ütközik ellenállásba a néplélekben. Azzal sikerült az általam kifejlesztett lovasíjászatot népszerűsíteni, hogy hittem abban, amit csinálok és azt magas színvonalon be tudtam mutatni és képes voltam bebizonyítani egy kezdőnek, hogy megfelelő gyakorlással ezt ő is elérheti, mert nem az a kérdés, hogy „jobb” vagy „bal”, hanem hitelesek vagyunk-e abban, amit csinálunk vagy sem.

Ön a lovasíjászattal nem történelmi rekonstrukciót hajt végre, hiszen íjait sem VIII. századi, hanem modern anyagokból készíti. Miért olyan fontosak egyáltalán a lovasíjászat szempontjából ezek a történelmi kérdések? Egy argentin, német vagy dél-afrikai lovasíjász számára aligha sorsdöntő mindez…

Egy lovasíjász számára csak egyetlen sorsdöntő kérdés létezik, célba talál-e vagy sem, legyen az argentín, német vagy dél-afrikai. Nem azért érdekel hazám történelme, mert lovasíjász lettem, épp ellenkezőleg, azért lettem lovasíjász, mert érdekel hazám történelme. Úgy érzem nem véletlenül születtem a Kárpát-medencébe és nem véletlenül születtem magyarnak. Szeretem a hazámat és foglalkoztat a magyarság történelme. Szerintem nincs még egy nép a világon, melynek ennyiféleképpen magyaráznák gyökereit. Magyarnak lenni egy komoly kihívás. Szinte nincs olyan generáció, aki ne lett volna sárba tiporva és porig alázva cigányságáért, zsidóságáért, svábságáért, magyarságáért, vagy csak úgy, hogy ne maradjon ki ebből a sorból. Én csak egy vagyok a több millióból, aki nem hajlandó tovább szégyellnie magát apáik, nagyapáik, dédapáik, vélt vagy valós bűneiért. Csűrhetik és csavarhatják történelmünket a tudós urak, de a lelkemben én akkor is a Fehérlófia vagyok.

A lovasíjász című filmben többször elhangzik, hogy a hazai tudományos élet – és maga az akadémia – egyoldalúan kezeli a magyar őstörténet kutatását. 2012-ben létrejött az MTA Magyar Őstörténeti Munkacsoportja. Ez nem jelent nyitást?

Ennek a munkacsoportnak a vezetőjét is és számos tagját is személyesen ismerem. Gondozásukban megjelent egy kitűnő minőségű trilógia, ami a 8. századig nyúlik vissza és csak ajánlani tudom mindenkinek. Hazánkban ez az első olyan tudományos generáció, aki nagymértékben támaszkodik a hagyományőrzők köréből kikerült kísérleti régészek munkásságára. Ennek a közösségnek a munkája nyomán egy sokkal tisztább kép alakult ki a magyar történelem általuk „honfoglalásnak” és „kalandozásnak” fémjelzett korszakáról. Szeretném eloszlatni azt az általános nézetet, hogy van egy tudományos világ egy jól megalkotott történelem képpel és ezzel szemben a szittya hagyományőrzők, akik saját maguknak tákoltak történelmet. A valóság az, hogy nagyon komoly tudósok feszülnek egymásnak. Az pedig, hogy a szembenálló felek közül melyik van pozícióban a mindenkori politikai hatalom döntése. Ez pedig azért lehetséges, mert amíg az általános tudományokban a tapasztalat a meghatározó, addig a történelemben a szemlélet. Gondoljunk csak bele, hogy az én generációmnak 56-ot még ellenforradalomnak írták le a történelemkönyvek. A mai iskolásoknak pedig már forradalomként tanítják. Ha lehetséges egy ekkora hajtűkanyar csak a saját életünkben, akkor vetítsük ki mindezt nemzetünk többezeréves történelmére és meg fogjuk érteni a viták okát.

A filmmel kapcsolatos visszatérő kritika, hogy a látottak alapján nem ismeri meg Önt a néző. Hús-vér ember helyett gurut kapunk, holott azt még az Önt ellentmondásos figurának tartó kritikusok is leszögezik, hogy nagyon izgalmas személyiség. (A filmből például nem derül ki, hogy közgazdasági előismeretek nélkül hogyan épített fel egy jól működő üzemet, teremtette meg a kaposmérői völgyet – makoveczi ihletésű épületekkel, fedett lovasíjászpályával, sajátos rezervátummal. Mindehhez nyilván cégvezetői tudásra is szüksége volt. Honnan tanulta ki mindezt?)

Ha mindezt bemutatta volna Kaszás Géza, olyan unalmas lenne a film, amit még én sem néznék meg. Nem tudtam, hogy mindahhoz, amit elértem az életben közgazdasági tudásra van szükség. Mind a mai napig abban a tévhitben élek, hogy elég a sikerhez, ha valamit jól csinálunk. Ha jó íjat készítek, megveszik, ha ügyesen lovasíjászom, meghívnak bemutatókra, ha rendelkezek azzal a képességgel, hogy átadjam a tudásomat, megkérnek, hogy tanítsak, ha a film jó, sokan meg fogják nézni, ha rossz, kutyát nem fog érdekelni, teljesen függetlenül a bértolnokok és a kritikusok erőfeszítéseitől. Az igazi tanítóim azok a hibák voltak, melyeket elkövettem. Nem vagyok guru, csak annak tűnök, és azért tűnök annak, mert vakok közt a félszemű király.

Unalmas? A bestsellerlisták élén rendre feltűnnek a Hogyan legyek sikeres? témájú könyvek. Márpedig ön céget vezet, rengeteg országban ismerik el a tudását – igazi self-made man. Miért gondolja, hogy a nézőket nem érdekelné ez a karrier?

A szerencse nem tanítható, nincs ilyen tantárgy. A sors nem választható, (habár ez utóbbiban Szondi Lipót óta vannak bennem kételyek.) Egy héttel ezelőtt Dél-Afrikában adtam át egy lovasíjász pályát. Ez egy történelmi pillanat mind a lovasíjászat, mind a dél-afrikai sport történetében és ez az érzés áthatotta a résztvevőket is, s miközben lovaikat rakták a trélerekre már azon törték a fejüket, hogy hozhatnák létre a pályát saját városukban, hogy ne kelljen ezer kilómétert utazniuk egy versenyért. Érezhető volt, hogy aznap egy bomba robbant és most a szilánkok szerteszét repülnek Dél-Afrikában.

Hazafelé menet megálltam Katarban egy barátomnál, akit rokoni szálak fűznek a királyhoz. Az oázisban, amit saját maga teremtett, csúcsminőségű arab lovak tenyésztésével foglalkozik. Megkért, hogy nézzek rá egy lovára, ami „problémás”. Mikor elém vezette egy halál sápadt lovász, aki az életéért küzdött, már láttam a problémát, ami egyszerűen megfogalmazva: a ló mindenkit meg akart ölni, aki csak a közelébe került. Úgy dobálta szerencsétlen felvezetőjét, mint bohóc a sapkáját. Félbeszakítva a drámát, megkértem, hogy eressze szabadon a karámban. Ha létezik öntőminta sablon, melyben a tökéletes arab lovat készítik, hát ez a szikrázóan fehér tizenkét éves arab csődőr mindenbizonnyal abból került ki. Ali elmondta, hogy ennek már az apja is ilyen volt. -Ilyen volt hát, -mondtam neki- és biztos lehetsz benne, hogy a nagyapja is ilyen volt, és tudod azért volt ilyen, mert ti arabok háromezer évet szántatok arra, hogy kitenyésszétek a világ legjobb csataménjét. Nagyot rúgnának a fenekedbe az őseid, ha megtudnák, hogy te most plüss macira cserélnéd le azt, amiért idáig küzdöttek. Beléptem a körkarámba és egy óra múlva a ló a vállamra hajtotta a fejét. Még most is érzem a tarkómon a leheletét. Ekkor érkezett egy magas rangú állami és katonai vezetőkből álló delegáció barátomhoz, akik micsoda véletlen azért érkeztek, hogy az ősi arab hadijátékoknak egy központot hozzanak létre. A látottak után felkértek, hogy segítsem munkájukat.

Olvastam olyan kritikát, melyben Kaszás Gézát azzal vádolják, hogy giccses és pátoszos filmet csinált rólam. Nem csinálhatott mást, hiszen az életem giccses és pátoszos. Annyira operett, hogy néha hallom a zenét. Tessék mondani, mit lehet ebből tanítani?

Ha lovasíjászatról lehántjuk a magyar hagyományőrzői – vagyis kulturális – réteget, akkor olyan küzdősportot kapunk, mint a dzsúdó vagy a karate. Szabályozott sportágat. Csalódott lenne, ha így – kulturális vonatkozásaitól megfosztva – alakulna a lovasíjászat nemzetközi karrierje? (Bár olimpián nem szerepel a lovasíjászat, világbajnokságot szerveznek most is.)

Ha lehántjuk a lovasíjászatról a kulturális réteget, akkor egy olyan sportot kapunk, mint amilyen például a síugrás, ha megtartjuk, olyan lesz, mint a kung fu vagy a karate. Ha valamit el akarunk terjeszteni a világban és arra a világ nem nyitott, ha megszakadunk sem érjük el a célunkat. Ezért valami elterjedéséhez mindig két dologra van szükség, a szándékra és a befogadásra. Az, hogy a lovasíjászat ilyen dinamikusan terjed a világon, ez annak köszönhető, hogy rendkívülien nagy a nyitottság. Ha nem lenne az, a fejem tetejére is állhatnék.

A filmben mellékszereplő, mégis emlékezetes személy Norbi, a magáról csupa rosszat állító fiú. Követi-e tanítványai lovasíjászaton kívüli életét? (Norbi például elkallódott-e a forgatás óta, vagy megmaradt tanítványnak?)

Norbi markánsan azon az úton jár, amit ott a filmbéli jelenetben vízionált magának. Kirúgták az iskolából, a nevelőszülőktől pedig javítóintézetbe került.
Miután a szülők felismerik, hogy gyerekük szeret hozzám járni, kitünő lehetőséget látnak abban, ha nem felel meg elvárásaiknak, hogy azzal büntetik, hogy nem engedik edzésre. Félek, ezzel a hibás döntéssel Norbit kirekesztették az egyetlen olyan helyről, ahol az értékeit tartották szem előtt. Nagyon sok cigány gyerek fordult meg nálam, de eddig mindegyik elkallódott. Minden egyes esetet személyes kudarcként éltem meg. Sosem volt olyan célom, hogy egy embert lovasíjásszá neveljek. Úgy gondolom, a lovasíjászat pusztán egy eszköz arra, hogy Embereket neveljek.

Várhatóan még idén kerül a mozikba egy másik film, amiben szerepet vállalt. A nagy fal című hollywoodi történelmi film kedvéért Matt Damont oktatta lovasíjászkodásra. Egy ilyen gyorstalpaló nem mond ellent az elveinek, hiszen a Kassai-iskolában a gyerekek jó ideig még csak lóra sem ülnek?

Miután még nem találtak ki olyan módszert az úszásoktatásban, amivel a vizet helyettesíthetnénk, a lovasoktatásban is az egyetlen megoldás, hogy a kezdő lóra üljön, mégpedig azonnal, minek várnánk vele! Matt Damon pedig ebben a filmjében nem lovasíjászt, csak egy íjászt alakít. Mindig érdekelt a film és a színház és szándékomban állt betekintést nyerni Hollywood kulisszái mögé, így éltem a felkínálkozó lehetőséggel. Sok élménnyel és tapasztalattal lettem gazdagabb.

Kassai Lajos

Kaposmérő, 2016. február 8.