20241128
Last updateCs, 08 febr. 2024 7pm

rovas logo

2012 október 23, kedd

Ha Illignek igaza van...

Szerző: Gregor Kristóf - Móricz Leó

A koronáról

A koronákról általában

Minthogy Illig tézise a legközvetlenebbül érinti a kora-középkori európai monarchiák problematikáját, s minthogy e monarchiák elképzelhetetlenek koronás fők nélkül, érdemes kissé elidőznünk általában a koronák, mint fejedelmi ékszerek, illetve kifejezetten a magyar Szent Korona, mint egy kiemelt fontosságú és kivételes régiségű szakrális fejék kérdései körül.

Európában a korona a keresztény monarchia szimbóluma, egyúttal elengedhetetlen királyi jelvény. Valamiféle uralkodói fejdísz, diadém természetesen már az ókori birodalmakban is előfordult, ám Nyugaton, a koronázás egyházi vonatkozású aktusával, a sajátos fejék, a korona lényegesen mélyebb tartalmat nyert, mint a megelőző korok hasonló uralkodói attribútumai.

De honnan ered a speciális, jól ismert forma, amely mindenkinek eszébe jut, ha a korona szót hallja, s honnan az a gondolat, hogy eme ékszer fejre helyezése által válik a hatalom várományosa tényleges uralkodóvá. Hiszen számos országban a koronázás ünnepélyes gyakorlata mellett is megmaradt a „meghalt a király, éljen a király” elve, tehát hogy az előző uralkodó halálával annak örököse automatikusan elődje közjogi helyzetébe lép.

Kezdve az előző kérdéssel, amint a Pallas írja: „Korona (…) heraldikai értelemben koszorú szerű fejdísz, rendesen aranyból v. ezüstből, drágakövek – s gyöngyökkel ékítve. Fejedelmi személyek megkülönböztetési jele volt. A koronát, mint az uralkodói méltóság jelét, már a régi időkben használták. Így Salamon királyról is említették, hogy koronát viselt. A régi asszír, babiloni és egyiptomi királyok koronája, vagy mint másképp nevezik, tiarája, fejszalagja csak fejdísz volt. A római királyok idejében kezdték először a koronákat gyűrűformában készíteni, akkor még nyitott volt, s 4-8 levélszerű díszítménnyel volt ékítve. A különböző koronák közül megemlítjük a római szent birodalmi koronát…” (ld. Pallas, Korona címszó)

Hogy valóban volt-e koronája Salamonnak, s ha igen, milyen, korabeli ábrázo-lások, illetve leírások hiányában ma már nem tudhatjuk.

Az egykori római királyok úgynevezett koronája nem volt sem „ágas” nyílt, sem pedig zárt korona, hanem csupán egy fejre helyezhető díszes „gyűrű”. Maga a latin corona szó sem jelent többet, mint koszorút, szegélyt, párkányt. (ld Latin-magyar szótár, idézett kiadás) A római korona is inkább hasonlított az ókori keleti uralkodók fejpontjához, illetve a jól ismert babérkoszorúhoz, mint a majdani nyugati monarchák fejékéhez.

A Művészeti Lexikon „korona” címszava alatt többek között a következőket közli: „…az uralkodói hatalom legfontosabb jelvénye az ókor óta. Legősibb formája a fejszalag, a diadém. A nyílt korona (a monzai vaskorona) mellett a zárt korona újabb, talán bizánci eredetű típus. A koronák között kiemelkedő jelentőségű a magyar királyi korona.” (ld. Művészeti Lexikon hivatkozott kiadás, korona címszó)

A Pallas szerint Salamon ismeretlen koronája és a X. századi német-római csá-szári korona között nincs hagyományos értelemben vett koronának nyoma, a Művészeti Lexikon szerint pedig ez az űr az ókori keleti fejszalagok és a monzai vaskorona meg-jelenése között tátong.

A Milánótól mintegy 17 km-re fekvő Monza városának székesegyházát a hagyomány szerint 590 körül alapította Authari longobárd király bajor származású felesége Theudelinde. (ld. Pallas Monza címszó) E templom kincstárában őrzik a lombard királyok vaskoronáját, mely azonban még mindig gyűrűszerű alakot formáz, tehát nem „ágas” nyílt koronát. És az 590. körüli (a Pallas szerint pontosan 595.) évszámmal máris a legenda-gyártásban legalábbis gyanús Nagy Szent Gergely korában találjuk magunkat ismét. A Nyugaton – úgy tűnik – a VI. századig egyszerűen nincsenek koronának nevezhető tárgyak. Róma császárai babérkoszorúban jelennek meg a jeles alkalmakkor. A kelet-római császárok egész sora számára szintén ismeretlen volt a korona és a koronázás szertartása. Amint Gergely Jenő írja: „…I. János pápa (523-526.) Bizáncba ment és itt megkoronázta I. Justinus császárt. (Ez volt a történelem első pápa általi császár-koronázása)” (ld. Gergely Jenő i.m. 48. oldal) Ám a valamivel későbbi ravennai és már Justinianust ábrázoló mozaikon jól látható, hogy a korona még itt is csupán díszes pántot, diadémot formáz, s nem a későbbi, oly jellegzetes alakot. Ám maguk a pápák sem viselnek ekkor még koronát. Az első pápa, aki – ekkor még csak egyes – koronát viselt, állítólag I. Miklós (858-867) volt.

Amint Gergely Jenő említi:

„A pápák a VII. század óta fehér, sisakszerű süveget hordtak. I. Miklós óta ennek első peremét drágaköves abroncskorona szegélyezte. Ebből alakult ki a XIV. század elején a tiara.” (ld. Gergely Jenő: i.m. 73. oldal)

A VII. században, tehát Nagy Szent Gergely halálának (604) századában jelenik meg a fehér süveg. A korona megjelenésével kapcsolatosan óvatosan fogalmaz Gergely Jenő, hisz máshelyütt I. Miklósra vonatkozóan ezt írja:

„A történeti kutatás szerint az első pápai koronát ő hordta.” (ld. ugyanott)

A pápai korona megjelenésének időpontja tehát nem bizonyos, az azonban igen, hogy a fehér süveg szegélyeként jelenik meg. Klasszikus értelemben azonban még ez sem korona, csupán uralkodói rangot jelző pereme a fehér süvegnek. Járulék tehát és nem maga a lényeg, nem maga „a” szimbólum.

Mármost tegyük fel az Illig által felvetett téma szempontjából igencsak jelentős kérdést: mivel, milyen koronával koronázták meg Nagy Károlyt? Lehetséges, hogy egy ilyen fontos szakrális tárgy minden nyom, minden az utóéletét elbeszélő legenda nélkül eltűnjön? Hiszen az Attilának tulajdonított és Bécsben őrzött kardot több mint ezerötszáz éves legenda övezi. Károly koronájának, valamint a legendának a hiánya önmagában is el kell, hogy bizonytalanítson minket a Károly-i koronázás megtörténte felől.

Némely hagyományok a X.-XI. századból származó német-római császári koronát tekintik annak a tárgynak, amellyel megkoronázták Nagy Károlyt, ám ez nyilvánvaló képtelenség. Más fámák szerint a monzai vaskoronát helyezték a nagy karoling uralkodó fejére. E nagyfokú bizonytalanság azonban éppenséggel arra mutat, hogy a történettudomány képtelen egy olyan koronát megjelölni, amely Nagy Károly személyével összeköthető.

Összegezve tehát, a Nyugaton – leszámítva a meglehetősen kétséges monzai vaskoronát – úgy tűnik semmi nyoma hagyományos értelemben vett királyi koronának egészen a X. század második felére datált német-római császári koronáig. Ám ha ez utóbbit szemügyre vesszük, láthatjuk, hogy ez sem a jól ismert „ágas” nyílt koronákkal, sem pedig a zárt koronákkal kapcsolatos elképzeléseinknek nem felel meg. Jellegzetes formája művészien megkomponáltnak aligha nevezhető. A nyolc darab – drágakövekkel és zománc-képekkel ékített – félköríves elemből összeállított „pánt”-rész kiegyensúlyozott, nemes formát ad, ám a homlok feletti és az azzal szemben lévő rész között átívelő „aranyhuzal” – melyre a kisebb félköríves díszítő elemeket erősítették – meglehetősen szervetlenül kapcsolódik az egész kompozícióhoz. A homlok feletti részre illesztett – drágakövekkel és gyöngyökkel borított – kereszt pedig mintha nem megfelelően igazodna a mű egészének arányaihoz, s így kissé ormótlanul uralja a szakrális tárgy összképét. Ha e korona történetesen nem tartalmaz utóbb ráhelyezett elemeket, ez sem sokat javít esztétikai megítélésén. Sőt, inkább valami sietségről, be nem fejezettségről árulkodik a kompozíció nyugtalansága, amelyet talán a kakastaréjra emlékeztető „keresztpánt” látványa kelt a szemlélőben. A mű vitathatatlan részletszépségei mellett, az egészben (különösen a kövek és gyöngyök mértéket nem ismerő alkalmazása okán) van valami túlzó sokat mondani akarás, melynek azonban nem ad kellő hitelt a formai tisztaság hiánya. A „pánt” formáinak nemessége valamint az egész mű túldíszítettsége és végső aránytévesztése közt feszülő ellentét azt sugallja, hogy e koronát kiváló ötvös-mester készíthette gyenge ízlésű megrendelő intenciói szerint, s alighanem hamarjában.

De hol találkozhatunk végül is a legkorábban a nyílt korona oly jellegzetes formájával? Az egyik első ilyen ábrázolást egy Kr. e. IV. századi perzsa pénzérmén, egy dareikoszon találjuk meg. Az íjat tartó királyi alakot az ábrázolás fél-térdre ereszkedve örökíti meg, fején nyílt koronával, melynek – oldalnézetből – csupán négy ága látható. Hasonló koronákkal találkozhatunk az úgynevezett Óxosz-kincsnek nevezett lelet-együttes egyes darabjain is. Ezek kb. a Kr. e. V.-III. századból valók és szintén a perzsa birodalomhoz köthetők.

Megjegyzendő azonban, hogy ezt az anyagot az Óxosz folyótól északra találták, tehát viszonylag közel Szkítiához.

A nyitott koronaforma tehát igen valószínűen Perzsiában alakulhatott ki, s a népvándorlás során juthatott el Európába. Tekintettel azonban arra, hogy a korona-formának és a koronának, mint szakrális tárgynak a Kr. u. VI. század előtt nem leljük nyomát a Nyugaton, azt kell gondolnunk, hogy a koronát nem a népvándorlás legkorábbi, hanem inkább későbbi hulláma hozta el Európába. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy e tárgy, s a hozzá kapcsolódó szellemi tartalmak legkorábban a hunokkal, legkésőbb pedig az „avarokkal” (magyarokkal) kellett, hogy megérkezzenek Európába. Mindezt megerősíteni látszik, hogy a perzsa birodalom nyugaton anélkül volt határos évszázadokig Rómával, hogy Róma közvetlenül átvette volna a koronaformát. A perzsák a Kaukázus környékén északi irányban szomszédosak voltak ugyan az örményekkel, ám ezek – minthogy jórészt nem vettek részt a népvándorlásban – ha át is vették volna a koronaformát, nem hozhatták Nyugatra. Azonban a perzsák nemcsak hogy észak-keleti irányban szomszé-dosak voltak a szkítákkal, hanem a szkíták eljutottak Európába is, illetve a velük rokon kultúrájú hunok, később a magyarok jelentős államalakulatokat is létrehoztak a Nyugaton.

És itt érdemes megemlékezni az Európában a hunokkal együtt érkező „nyugati-gót” művészet egy becses hagyatékáról.

Amint Doromby írja az ibériai gót művészetről:

„A kor legszebb ötvös remekei kerültek elő a Toledo melletti Guarrazarban. (Vésett, rekeszzománccal díszített fibulák, arany fogadalmi korona drágakövekkel, hegyikristályok-kal, gyöngyökkel.)” (ld. Doromby i.m. 60. oldal)

Ha tehát az eddigieket egybevetjük, a következőket állapíthatjuk meg:

1. Az Európában majd az érett középkorban elterjedő „ágas”, nyílt koronaforma vala-mikor a Kr.e. V. század körül bukkan fel először a perzsa kultúrkörben.

2. Az óxoszi lelet földrajzi elhelyezkedése rávilágít, hogy a perzsa kultúrával már igen korán megismerkedhettek mind az Óxosz és a Jaxartész folyó között elő és a szkítákkal egy kultúrkört képező szakák, mind pedig maguk a szkíták, akiknek ötvösművészete – mint később a magyaroké – legendássá vált.

3. Figyelembe véve a monzai vaskoronát, illetve I. Justinus koronázásának aktusát, valamint a Guarrazarban talált fejdíszt, azt látjuk, hogy a korona és a koronázás jelensége a Kr. u. VI. században – tehát a hunok megjelenése és műveltségük hatá-sának kibomlása után – tűnik fel Európában.

4. A VI. századi (VII. sz. eleji) gyűrűkoronák, valamint a X. század második felével összefüggésbe hozott koronák (német-római császári korona, magyar Szent Korona) között nem ismerünk olyan fejedelmi fejékeket, amelyeknek eredete legalábbis megközelítően tisztázott volna. Már ez a körülmény is megerősíteni látszik Illig tézisét, s kételyt ébreszt a koronák nélküli keresztény monarchiák háromszáz éves (tehát 600-tól 900-ig tartó) történetével szemben.

 A magyar Szent Korona érkezése Rómából?

Korábban létezett egy igencsak tudományosnak tűnő elgondolás, hogy a nyílt korona a hűbéresi, míg a zárt korona hűbérúri szimbólum. A Művészeti Lexikon közléséből azonban már világos, hogy az úgynevezett hűbérúri zárt korona a nyílt korona megjele-nését követően alakult ki, mégpedig valószínűleg Bizáncban. A kutatás a zárt korona feltűnését ma a Komnénosz házhoz köti, s kb. a XI. század második felére datálja. Ennek tükrében azonban puszta legendának tűnik az a hagyomány, hogy Szent István, magyar király azért a római pápától és nem a német-római császártól fogadta el a koronát, mert a pápa zárt, tehát nem hűbéresi koronát kínált neki, míg a császár csupán nyíltat, tehát hűbéresit. Ha ugyanis igaz az a feltételezés, hogy a zárt korona csak a XI. században alakult ki, mégpedig Bizáncban, úgy sem a pápa, sem pedig más nem küldhetett zárt koronát Szent Istvánnak.

Milyen koronát küldött tehát II. Szilveszter pápa, s küldött-e egyáltalán? S a ma ismert magyar Szent Korona honnan és mely korból származik? Amint a Kovács Éva és Lovag Zsuzsa által írt kiváló monográfia írja:

„Nem tudjuk milyen volt a Rómából küldött királyi jelvény, hiszen az évszázados hagyománnyal ellentétben a ránk maradt korona még részben sem tartalmazza István koronáját.” (ld. Kovács Éva, Lovag Zsuzsa: A magyar koronázási jelvények, Corvina Kiadó, Budapest, 1980., 8. oldal)

És tegyünk fel egy igencsak kézenfekvő kérdést: ha küldött is valamilyen koronát II. Szilveszter Szent Istvánnak, e korona vajon hogyan jutott a pápa birtokába?

E célra, a magyar király koronázásának alkalmára saját költségén csináltatta? Esetleg e fejék már „raktáron volt”, csak le kellett emelni más koronák mellől a kincstár megfelelő polcáról? S ha esetleg már korában megvolt, vajon azelőtt ki viselhette ezt az ékszert?

Az egész koronaküldési história tele van bizonytalanságokkal. Mindazonáltal a koronaküldésről mitsem tud sem a Szent László megrendelésére íródott Szent Istvánról szóló úgynevezett Nagyobbik legenda, sem pedig a Könyves Kálmán által lejegyezni rendelt ú.n. Kisebbik legenda. (ld. István király intelmei című, ám a Nagyobbik és Kisebbik legendát is tartalmazó kiadványt, Magvető Kiadó, Budapest, 1982.)

E forrásokban Szent István megkoronázására anélkül kerül sor, hogy azt bármiféle koronaküldés megelőzné. Ez már csak azért is elgondolkodtató, hiszen egy olyan jelentős diplomáciai aktusról, mint a koronaküldés – ha valóban megtörtént -, a legendák minden-képpen számot adnának. Ám ezek erről mit sem tudnak.

Ezzel szemben, amint Kovács Éva és Lovag Zsuzsa monográfiája (továbbiakban monográfia) rámutat:

„A XIII. század elejétől egyre többször hivatkoznak – Hartvik nyomán – a koronaküldésre és arra, hogy a királyi jelvények Istvántól származnak.” (ld. Kovács – Lovag i.m. 9. oldal)

Hartvik a Sponheim – Lavanti grófok családjából származott, s amint a Pallas írja: „…regensburgi püspök (1106-1126) (…) ki az Álmos hercegtől meghitt V. Henrik császár-ral 1108., mint ellenség jött volna az országba…” (ld. Pallas Hartvik címszó)

A koronaküldés igen fontos mozzanata tekintetében tehát a saját korai írásos emlékeink helyett, úgy tűnik az „ellenséges” hatalom embere által közölteknek adunk hitelt. Azonban maga a Hartvik-féle legenda is meglehetősen bizonytalan eredetű. Amint a Pallas írja:

„Az újabb történetnyomozás kiderítette, hogy ezt a legendát közbeszúrásokkal ügyetlenül bővítették ki, alapjában véve azonban csakugyan a Hartvik műve, mely Kálmán király parancsára a Legenda maior et minor felhasználásával készült.” (ld. ugyanott)

A legenda maior et minor, tehát Nagyobbik és Kisebbik legenda azonban – mint már említettük – mit sem tud koronaküldésről. Ez tehát új elem Hartviknál, s meglehetősen kétséges hogy a pápa szerepét hangsúlyozó eme rész Kálmán kifejezett kívánságára került volna a Hartvik legendába.

Az úgynevezett Karthauzi Névtelen a Bódogságus Szent István királnak innepéről című, XVI. század eleji munkájában a következőképpen írja le II. Szilveszter álmát: „És melly napon, ki akarná kildeni az lengyel királnak követit, azon éjjel Istennek szent angyala meg jelenék úr pápának álmában mondván: „Az koronát, kit szörzöttél, hónapi napon ismeretlen népek követi jűnek hozjád, kik koronát kérnek az ő fejedelmöknek atyai áldomással, és kétségnél kil azoknak aggyad, mert őket illeti az ő nagy érdemes voltának miatta.” (ld. István király Intelmei c. hivatkozott kiadvány, 69. oldal)

Ebből a viszonylag késői közlésből – mely valamelyest egybecseng a Hartvik legendával – több dolog derül ki.

1. A pápa az általa küldött koronát nem készíttette, hanem „szörzötte”.

2. A pápa az általa megszerzett koronát – mint a Karthausi Névtelen szövegének más helyeiből kitűnik – eleinte azért akarta a lengyel fejedelemnek adni, mert az is épp akkortájt tért a keresztény hitre.

Ám minthogy az első lengyel uralkodó, aki felvette a katolikus vallást, I. Mieszkó volt, s keresztény királyként 969 és 992 között uralkodott (ld. Egyetemes történelmi kronológia, 123. oldal), ha volt is Rómából koronaküldés Magyarországra, úgy az semmi esetre sem 1000 körül lehetett, hanem 969-ben. Ez egyúttal érthetővé tenné azt is, hogy sem a Nagyobbik legenda, sem a Kisebbik legenda miért nem tud István koronázását közvetlenül megelőző koronaküldésről. Nem tudhat ilyenről, hiszen a korona a koronázás idő-pontjában minden valószínűség szerint már több mint három évtizede Magyarországon, a magyar fejedelem birtokában van.

Ha mindehhez hozzávesszük – a Névtelen Karthauzit idézve -, hogy „Krisztus sziletetinek utána irnának kilencszáz hatvan kilenc esztendőben, úr Istennek kivált képpen való malaszttyából szileték Szent István királ.”, tehát azt, hogy István pontosan abban a 969. esztendőben született, mint amelyikben uralkodását megkezdte I. Mieszkó, az első katolikus lengyel király, úgy nyilvánvaló, hogy ha volt római koronaküldés, úgy az még Géza fejedelem idejében, az újszülött István részére történt, mégpedig 969-ben.

Tehát már István születésével egy új korszak kezdődött, nevezetesen a katolikus Magyarország kiépítése a kiszemelt utód, István teljes egészében katolikus hitben való felnevelésével.

Ebben az összefüggésben azonban mindjárt világosabb az óbolgár királylista azon közlése is, hogy az utolsó Dsuló, Bezmer tényleges hatalma 668-ban, vagy másként 968-ban ért véget, hiszen István 969-es születésével egy merőben új korszak veszi kezdetét.

Természetesen további tisztázást igényelnek a Bezmer hatalma megszűnésének, vala-mint az ifjabbik Gyula 1002 körüli háttérbe szorításának összefüggései, ám

1. úgy véljük a 969-es esztendő megjelölésével a magyar, a bolgár és a lengyel történelem egy fontos kapcsolódási pontját sikerült meghatároznunk,

2. a Dsuló = Gyula méltósága – más, alárendelt formában – még hosszú évtizedekig fennmaradhatott.

Mármost visszatérve a korona eredetére: a Karthauzi Névtelen közléséből nemcsak az derül ki, hogy a koronát a pápa „szörzötte”, hanem az is, hogy az a magyar fejedelmet megilleti. A Névtelen ezt a jogosultságot István „érdemes voltára” alapozza, azonban egy újszülött esetében érdemekről és bűnökről egyaránt aligha lehet beszélni. Nagyobb jelentőséget kell tehát tulajdonítanunk annak a puszta ténynek, hogy létezett, létezhetett egy olyan régi magyar hagyomány, mely a koronát olyannak tekintette, amely a magyarok fejedelmét megilleti. Hogy miért, annak kérdésére a Szent Korona díszeinek ikonográfiai elemzése kapcsán még visszatérünk.

Igen érdekesek a Kovács-Lovag-féle monográfia azon közlései is, amelyek a küldött korona sorsára vonatkoznak. A monográfia mindjárt kiinduláskor tényként kezeli azt, hogy a ma ismert Szent Korona még részben sem azonos a Rómából küldött koronával. Megemlíti, hogy „Az első királyunk halálát követő trónviszályok idején a koro-názási jelvények szétszóródtak.”(ld. Kovács-Lovag i.m. 8. oldal) Szól arról is, hogy „Valószínű továbbá, hogy amikor Hartvik püspök István Rómából küldött koronájára hivatkozott, az még tényleg megvolt az országban.” (ld. ugyanott) Ír azzal kapcsolatban is, hogy „1166-ban Michael Anchialosz pátriárka I. Manuel Komnenosz bizánci császárhoz intézett dicsőítő beszédében azt kívánta, hogy a császár foglalja el a várost (ti.: Székesfehérvárt, a korona őrzésének helyét) és szerezze meg a királyi koronát.” (ld. ugyanott) Majd hozzáfűzi: „Ez az adat már önmagában sugallja a magyar korona különleges jelentőségét…” (ld. ugyanott)

Ám mindezek mellett sem utal a monográfia arra, hogy a Rómából küldött korona mikor és hogyan veszhetett el. El kellett ugyanis vesznie, ha a jelenlegi korona még „részben sem tartalmazza” az eredetit.

A mai koronának az eredetivel való nem-azonosságát a kutatás azzal látja bizo-nyítottnak, hogy a mai korona egyes részeit analógiák útján a XI. és a XII. századba helyezi.

Nincs tehát közvetlen bizonyíték

1. sem az eredeti korona eltűnésére,

2. sem pedig a jelenlegi koronának az eredetinél későbbi keletkezésére, tehát arra, hogy a ma ismert Szent Korona nem azonos Szent István koronájával.

A korona alsó részét a következők alapján szokás Bizánchoz kötni:

„Az alsó abroncs rekeszzománcos lemezein görög feliratok vannak, tehát görög, pontosabban a kelet-római birodalomból származó, bizánci eredetű mű, a corona graeca. Az alsó abroncs három képe történeti, világi szereplőket ábrázol. Azonosításuk a felvilágosodás korának eredménye, s mindmáig a legszilárdabb pontot jelenti a tárgy történetében. Az ábrázoltak Dukász Mihály bizánci császár, a Bíborbanszületett Konsztantinosz és Géza magyar király.” (ld. Kovács-Lovag i.m. 18. oldal)

Ha azonban megfigyeljük a Dukász Mihályt ábrázoló zománcképet, az első pillantásra szembeszökő, hogy felerősítése a koronára utólagos, hiszen

1. a kép tetején két olyan átütés látható, mely arra mutat, hogy ezt a képet valahonnan levették, s korábbi helyén e két ponton lehetett rögzítve,

2. a kép sehol sem illeszkedik az eredetileg kialakított foglalatba, melyen alul igen csúnyán túl is nyúlik, s felerősítésére igen hitvány szegecseléssel került sor.

Az ezen a képen ábrázolt Dukász Mihály adományozta volna a koronát Géza magyar királynak. A korona kormeghatározása szempontjából tehát a „legszilárdabb pontot”, egy nyilván-valóan utólag és igen silány módon felhelyezett zománckép jelenti.

Ebből egyúttal az is következik, hogy – ha kételkedünk a Dukász Mihály kép kor-meghatározásra való alkalmasságában (márpedig alappal kételkedhetünk benne) – a korona korának megjelölésére az egyetlen szilárdnak tűnő pontot is elvesztettük.

A Kovács-Lovag féle monográfia egyébként nem vesz tudomást a Dukász Mihály képpel kapcsolatos anomáliákról (tehát a szegecselésről, a két további szegecsnyomról, a keretbe nem illeszkedésről), mindössze csak annyit jegyez meg: „…a Géza-lemezt lejjebb csúsztatták, s emiatt a felső keretező gyöngysort egy szakaszon leszerelték…” (ld. Kovács-Lovag i.m. 41. oldal) Arról nem is beszélve, hogy nem a Géza, hanem a Dukász Mihály kép alatt szakad meg a „felső keretező gyöngysor”, s az alább lévő Géza kép alatt az alsó gyöngysor folyamatosan fut, nos e durva tárgyi tévedéstől eltekintve sem érthető, hogy a monográfia miért beszél a kép „lecsúsztatásáról”. A Géza képet sem le, sem felfelé nem lehet és nem is kell csúsztatni, ugyanis az jól illeszkedik a keretbe. A Dukász Mihály kép – mint már jeleztük - valóban lenyúlik a gyöngysor szintjére, ám lecsúszta-tásról itt sem lehet szó, hiszen ha megpróbálnók a képet „visszacsúsztatni” a gyöngysor vonala fölé, úgy a kép teteje

1. a keret felső végén nyúlna túl,

2. félig eltakarná a keret tetejét ékítő követ.

A Dukász Mihály képet csak egyféleképp lehetne a keretbe illeszteni, ha az alsó részéből levágnánk. Ekkor azonban elveszne a felirat egy „C” betűje, az alak jobb könyöke, valamint bal kezének négy ujja.

A Dukász Mihály kép tehát körülbelül ilyen szervesen kapcsolódik a Szent Koronához, azaz – az irónia mellőzésével – tökéletesen szervetlenül.

Mindennek ellenére makacsul tartja magát az a nézet, hogy a korona alsó része bizánci eredetű. E tézis alátámasztására az alsó rész további, görög feliratú képeit is meg szokták említeni. Ebben az érvelésben azonban tökéletesen figyelmen kívül marad, hogy

1. a képek nem azonosak magával az alsó koronával, amelyre e képeket utólag is felhelyezhették,

2. az utólagos rátétel a Dukász Mihály kép tekintetében bizonyosságnak vehető, amely körülmény azonban önmagában kételyeket ébreszt a többi – sikerültebben felillesztett – alsó kép eredetisége felől.

Ha azonban kételkedünk abban, hogy ezeket a további képeket az alsó koronára, annak megalkotásakor helyezték fel, úgy a következő kérdések adódnak.

1. Mik voltak e képek helyén?

2. Mikor és miért helyezték e képeket az alsó koronára?

3. E képek miért tűnnek szervesebben illeszkedőnek az alsó koronához, mint a Dukász Mihály kép?

Ami az első kérdést illeti. Az alsó rész képeit kettős keret veszi körül. E keretezések egyik részét maguk a foglalatok jelentik, melyek az adott képeket ténylegesen megtartják. Ezek viszonylag világos színű, sima aranylemezekből állanak. Ezeket keretezik az apró gyöngysort mintázó, keskeny aranyszegélyek, melyhez hasonló díszítések kettős vonal-ban az alsó korona felső és alsó peremét is ékítik. Ez utóbbi díszítés színe megegyezik magával az alsó koronának a tónusával, ám eltér a képeket tartó foglalatokétól.

Ehhez hasonló kettős keretezés veszi körül az alsó korona köveit és á jour zománc orna-mentikáját is, ám ezeknél a keret belső, tartó része szemmel láthatóan finomabb munka, és mind színében, mind illeszkedésében szervesebben kapcsolódik a külső kerethez, mint a zománcképek esetében. Mindez arra enged következtetni, hogy az alsó koronának mind a zománcképei, mind pedig ezeknek a „belső” keretei utólagosan lettek a műre rádolgozva. Az alsó zománcképek tematikája továbbá meglehetősen heterogén. A képeken Géza magyar király és Konstanin bizánci trónörökös mellett Mihály, és Gábriel arkangyalok, Szent György, Szent Demeter, továbbá az orvos szentek Kozma és Domján láthatók.

Ez a sokféleség némi ötletszerűségre, puszta díszítő jellegre utal.

A homlok feletti Pantokrátor kérdésére még visszatérünk.

Az alsó korona képei közül tehát

1. Dukász Mihályénak nyilvánvalóan semmi köze a koronához, utólagos felhelyezése kiáltó,

2. a többinek pedig tartókerete, ötletszerű együttese utal az utólagos felhelyezésre.

Amint a monográfia is említi:

„Főleg az orvos szentek szerepe vitatott (…) Deér még messzebb ment, ha nem is zárja ki egészen, alig tartja lehetségesnek, hogy a zománclapok bármiféle korona tartozé-kaként szolgáltak. Szerinte akármilyen árkádos kompozíciójú tárgyról származhatnak, amelyet a lemezek eredetileg két egyenlő csoportban elrendezve díszítettek. Mindegyik feltételezés alapját a Boeckler megfigyeléseiből levont következtetések jelentik. Ő álla-pította meg ugyanis, hogy a rekeszzománc-lemezek anyaga és munkája sokkal finomabb, mint az egyébként egységes foglalat egyes elemei (alaplemez, gyöngydrót, csapok, kövek és zománcok keretei); a csúcsdíszeket pedig egyenesen „barbár” munkának nevezte. Ez a stílus és kivitel – nevezetesen a foglalaté és az á jour zománcoké – tehát méltatlan a bizánci művészethez, ellentmond a rendkívül finom rekeszzománcoknak.” (ld. Kovács-Lovag i.m. 24-25. oldal)

Ott tartunk tehát, hogy

1. sem a Dukász Mihály kép,

2. sem pedig az alsó korona többi képe nem tekinthető az alsó korona eredeti részének.

Tehát voltaképp mindannak, ami az alsó koronát Bizánchoz kötné, semmi köze magához a koronához. Ehhez képest magát az alsó koronát mind a mai napig – szinte dogmaként – bizánci eredetűként kezeli a tudományosság.

Tegyünk azonban különbséget a józan ész ítélete, valamint a dogmák között, s végre mondjuk ki:

A Szent Korona alsó része egy olyan „barbár” alkotás, melyre utólag több-kevesebb ügyességgel és szakszerűséggel bizánci zománclemezeket helyeztek fel.

Mármost, hogy mik voltak e képek helyén? A Dukász Mihályé helyén lévő kép ábrázolását pusztán csak találgathatnánk, azonban a homlok feletti Pantokrátornál azt mondhatjuk, hogy annak helyén igen valószínűen ugyanolyan „barbár” nonfiguratív á jour (áttetsző) zománc lehetett, mint amilyenek a koronán ma is láthatóak a Pantokrátor bal és jobboldalán.

Az alsó koronán a kövek között pedig – tekintettel a képeket tartó foglalatok már jelzett „furcsaságaira is” – vélhetően nem voltak képek, tehát az abroncsot körben csupán kövek díszíthették.

A képek kettős keretének „külső része”, tehát az apró gyöngysort mintázó függőleges aranyszegélyek inkább a kövek mezőit keretezik, mintsem a képeket. A kövek e keretezései közé illeszthették a képeket és sima foglalatukat, s e művelet eredményeként a mintázat úgy is tekinthető, mintha a zománcképeknek volna kettős keretük.

Ami a második kérdést illeti, nevezetesen, hogy mikor és miért helyezték e képeket a Szent Koronára, a következők tűnnek a legvalószínűbbnek.

Amint a monográfia már idézett helyeiből is kitűnhetett, a magyar Szent Koronát nemcsak a magyarok körében, de nemzetközi tekintetben is különleges tisztelet és figyelem övezte.

A Szent Korona birtoklását Bizánc császárai is kívánták, annak - ma már alig átérezhető - szimbolikus ereje okán.

Amint a zománcképek és a Dukász Mihály kép hevenyészett felhelyezése is sejteni engedi, valamikor a történelem folyamán e tárgy megjárhatta Bizáncot. Ám a korona puszta birtoklása aligha elégíthette ki azt a bizánci uralkodót, aki időlegesen magánál tarthatta ezt a fejedelmi ékszert. Alighanem „sajátjávᔠis óhajtotta tenni, s neki bizánci jelleget óhajthatott tulajdonítani. Ennyi sejthető tehát a képek felhelyezésének miértjéről. Ám mikor történhetett meg mindez?

A Korona korai története meglehetősen homályos. Szólnak tudósítások arról, hogy Szent István halálát követően a tárgy Rómába került, majd valami módon ismét „hazatalált”. Hogy mindez így volt-e, tudni nem lehet. A Korona bizánci „utazásáról” azonban semmi adat nincsen. Van azonban a magyar történelemnek egy olyan eseménysora, mellyel, kapcsolatban igen valószínű, hogy annak során kerülhetett a Szent Korona Bizáncba.

 A Szent Korona bizánci kalandja?

Az események közvetve valóban az alsó koronán ábrázolt I. Gézához vezetek. E királyt rövid uralkodása (1074-1077) után testvére, I. Szent László követte a trónon (1077-

1095). Lászlót – fia nem lévén – Géza fia követte: Könyves Kálmán (1095-1116). László királynak azonban volt három leánya, akik közül Piroska (Priszka) a bizánci császár, Komnémosz II. János felesége lett, s Bizáncban utóbb Szent Irén néven tisztelték.

Térjünk vissza Szent László utódára, unokaöccsére, Könyves Kálmánra. Kálmán ellen testvére, Álmos herceg több ízben is fellázadt, majd többször ki is békültek egy-mással. Álmos, I. Géza király másik fia tehát testvérét, Könyves Kálmánt még életében meg akarta fosztani a tróntól, ám annak halála esetére a senioratus elve alapján minden-képpen jogot formált a koronára. Kálmán ezzel szemben a primogenitura elve szerint saját fiát, a későbbi II. Istvánt jelölte ki utódául. Álmost egy 1109-ben történt lázadása után Kálmán – a kor Európájának szokásaihoz képest humánus megadással tette ártal-matlanná – megvakíttatta, és a dömösi kolostorba záratta.

Kálmán halála után fia, II. István (1116-1131) került a trónra. István uralkodása alatt – több-kevesebb sikerrel – számos háborút vívott. Amint a Magyar történelmi kronológia írja:

„…1123-ban, István halicsi hadjárata idején az Álmos-párti főurak megtagadták a további szolgálatot, s hazatérésre kényszerítették a királyt. 1124-ben István rövid időre bevette Spalatót, Traut, Sebenico-t, de 1125-ben Velence már ismét felülkerekedett. A vak Álmos, kit István és tanácsosai még most is veszedelmesnek tartottak, 1125-ben Bizáncba menekült, ahol 1129-ben halt meg.

(…) István – miután Álmost a császár nem szolgáltatta ki neki – francia-normann, besenyő és kun zsoldosokkal megerősített sereg élén 1127-ben betört a bizánci biroda-lomba. Bevette Nándorfehérvárt, Barancsot, Nist, Szófiát és Zimonynál egy új erősséget építtetett. Továbbvonulva dél felé, seregével feldúlta Trákiát és Macedóniát. A görög seregek az Al-Dunán átkelve, Haram váránál súlyosan megverték seregét, és elfoglalták a Szerémséget is. István (…) még 1129-ben ellentámadásba ment át, és visszafoglalta a Szerémséget. Majdnem elfogta a császárt is, de Álmos halálával megszűnt az ellentét oka és így 1130-ban a status quo alapján békét kötött a császárral.” (ld. Magyar történelmi kronológia, 34. oldal)

Itt most csak címszavakban és utalásszerűen említünk meg néhány fontos tényt és körülményt

1. A bizánci császár, akit II. István „majdnem” elfogott, az a Komnémosz II. János (1118-1143), aki Szent László magyar király leányát, Piroskát vette feleségül.

2. Tekintettel arra, hogy az uralkodók örülni szoktak annak, ha a trónkövetelők elhagyják országukat, alig hihető, hogy II. István csak azért vállalkozott a Bizánc elleni költséges és fáradságos hadjáratra, hogy elfogassa az amúgy is vak és öreg trónkövetelőt, Álmost.

3. II. István a fronton tartózkodik, mikor értesül az Álmos-párt zendüléséről.

4. II. István aligha vitte magával a háborúba a Szent Koronát. Az valószínűleg a királyi székhelyen maradt.

5. Ha Álmos trónkövetelőként lépett fel, úgy – a magyar hagyományok szerint – szüksége volt a Szent Koronára, mint szakrális tárgyra ahhoz, hogy alkalmas időben vele megkoronáztassa magát.

6. Ebből következően elképzelhetetlen, hogy az országból menekülő trónkövetelő, Álmos ne akarta volna magával vinni menekülése színhelyére, Bizáncba a Szent Koronát.

7. Minthogy Álmosnak az országban komoly tábora volt, s a Szent Korona is a leg-nagyobb valószínűség szerint az épp távollevő király székhelyén lehetett, Álmosnak alkalma is nyílhatott arra, hogy a koronát birtokba vegye és Bizáncba magával vigye.

8. Ha II. István a Szent Koronát óhajtotta visszaszerezni, s nem az agg és vak trón-követelő kiadását érvényesíteni, úgy már érthető, miért vonult oly nagy erővel Bizánc ellen, s hogy Komnénosz János bizánci császárnak miért érte meg kiállani a kemény háborút II. Istvánnal.

A vak Álmos tehát unokatestvéréhez, apja (Géza) testvérének (Szent Lászlónak) leá-nyához, Piroskához, s annak férjéhez, Komnénosz János bizánci császárhoz menekült, mégpedig saját unokaöccse, II. István magyar király elől. Valószínűleg nem üres kézzel érkezett meg Bizáncba, a legnagyobb valószínűség szerint magával vitte az uralom szimbólumát, a Szent Koronát is.

Szent Lászlót, - mint említettük – unokaöccse, Könyves Kálmán követte a trónon. Szent László leánya, Piroska – s különösen ennek férje, Komnénosz János – azonban Álmos Bizáncba való menekülésével valószínűleg felcsillanni látták annak a lehetőségét, hogy a magyar trón utódlása a továbbiakban a Szent László – Piroska vonalon haladjon tovább.

Komnénosz János a Szent László leányával, Piroskával kötött házassága révén vélhe-tően amúgyis a magyar korona várományosának tekintette magát. Ne felejtsük, később a „vő jogán” szerezte meg a magyar trónt, például Luxemburgi Zsigmond is.

Mármost, ha fellapozzuk a Művészeti Lexikont a bizánci művészet címszónál, vagy bármely más kiadványt, amely közli a konstantinápolyi Hagia Sophia mozaikjainak képét, döbbenten fogjuk meglátni a Komnénosz Jánost és Piroska (Eiréné- Irén) császárnét ábrázoló mozaikon, hogy a császár fején egy olyan - elnagyoltan ábrázolt – korona látható, melyet több jellemzője a Szent Korona szakasztott másává avat. E korona abroncs részéből – ugyanúgy, mint a Szent Koronánál – függők lógnak alá. A félgömb-szerű zárt koronát felül kereszt ékesíti, akárcsak a magyar királyi ékszert. Itt is négy keresztpánt alkotja a kupolahatást, ám a keresztpántok ehelyütt – a magyar koronához képest 45 fokkal – el vannak forgatva. Ez a különbség azonban adódhat abból is, hogy a legnagyobb felület ábrázolási elvének megfelelően a mozaik alkotója meglehetősen szabadon kezelte témáját, s a keresztpántokat olyan szögben ábrázolta, amelyben a pántokból a lehető legtöbb látható. A homlok feletti félköríves – a zománc számára készült – foglalat is jól látható, ám a legjellemzőbb elem melletti kisebb oromdíszeket már nem örökítette meg a művész. A Komnénosz Jánoson látható korona vizuális összképe azonban feltét-lenül a magyar Szent Korona formáit és arányait idézi fel.

A monográfia a zárt korona kérdését tárgyaló fejezetben ismerteti azt az álláspontot, hogy a magyar Szent Korona a bizánci eredetűnek tartott alsó rész és a bizonytalan eredetűként megjelölt felső rész összeillesztésével „utánozza a bizánci császár hasonló formájú, mintaszerű jelvényét, a kamelaukiont.” (ld. Kovács-Lovag i.m. 79. oldal)

A monográfia a továbbiakban leszögezi, hogy a zárt, pántos formával kapcsolatos összevetések azért nem célravezetőek, mert e forma „meglehetősen elterjedt” volt.

(ld. ugyanott, de 81. oldal)

Példaként említi a monográfia a Hohenstaufok koronáját is. Ehhez képest azonban csupán az bizonyos, hogy a német-római császári korona, mely nagyjából 1000 környé-kére tehető, még nem minősül hagyományos értelemben vett zárt koronának.

A magyar koronának – egyesek szerint – mintául szolgáló bizánci kamelaukionról a monográfia a következőt jegyzi meg. „A kamelaukion éppen a Komnénosz-császárok alatt kapott főszerepet a kelet-római uralmi reprezentációban.”

A Komnénosz dinasztia 1057-ben, az ú.n. makedon dinasztia kihalása után kerül hatalomra (ld. Egyetemes történelmi kronológia, 192. oldal), s az ő idejükben „főszerepet kapó” zárt korona legkorábbi ábrázolása éppen a Hagia Sophiában látható, amint e korona Komnénosz János fejét ékesíti.

Mindebből a legvalószínűbben az következik, hogy nem a magyar Szent Koronának volt a mintája a bizánci kamelaukion, hanem éppenséggel a vak Álmos herceg által unoka-testvérének, Piroskának és férjének, Komnénosz Jánosnak bizánci udvarába menekített és Komnénosz János fején a Hagia Sophiában megörökített Szent Korona lett a mintája a bizánci zárt koronának.

Alátámasztja e feltevést az is, hogy ha a bizánci korona lett volna a mintája a magyarnak, úgy ez azt is jelenti, hogy a bizánci korona súlya, szimbolikus ereje nagyobb a magyaré-nál. Hiszen a példakép mindig értékesebb az utánzatnál. Ez esetben azonban Michael Anchialosz pátriárka 1166-ban miért buzdította volna I. Manuel Komnénosz bizánci császárt arra, hogy csak azért foglalja el Székesfehérvárt, hogy a másolatszámba menő magyar királyi ékszert megszerezze? (ld. Kovács-Lovag i.m. 8. oldal) A monográfia által is hivatkozott eme dokumentum is bizonyítja, hogy Bizáncból a Szent Koronára nem mint másolatra, hanem mint mintául szolgáló szakrális tárgyra tekintettek.

Másfelől a Komnénosz dinasztia – amint az Egyetemes történelmi kronológia is említi (ld. 192. oldal) – a kisázsiai katonai nemességet képviselte. A Komnénoszok tehát homo novusoknak, parvenünek számítottak Bizáncban. Ezzel szemben a magyar Árpád-ház 1100 körül egy több, mint kétszáz éves európai dinasztia volt. Nem az Árpád-ház számára lehetett tehát megtiszteltetés, hogy Szent László magyar király leányát feleségül vette a kisázsiai katonák leszármazottja, Komnénosz János, hanem éppen a Komnéno-szok számára lehetett ez a házasság belépőjegy a jobb társaságba, s egyúttal hazai elfogadottságuknak is elősegítője.

Gyakorlatilag kizárt tehát, hogy a magukat és családjukat Attilára visszavezető, több, de legalább kétszáz éves múltra visszatekintő magyar királyok, akik mellesleg a kor legerősebb központi hatalmával és katonaságával rendelkeztek, fejedelmi hatalmuk szimbólumát, a Szent Koronát a parvenü Komnénoszok jelvényéről mintázták volna.

Ezzel szemben azonban tökéletesen világos az, hogy a magyar Szent Korona miként juthatott el Bizáncba, illetve az, hogy a Hagia Sophia mozaikján ma is látható a Szent Korona szakasztott mása. Mégpedig éppen annak a császárnak a fején

1. akinek családja idején divatba jött Bizáncban a zárt korona, s

2. aki befogadta azt a magyar trónkövetelőt, aki a magyar koronát a legnagyobb valószínűség szerint Bizáncba vitte.

A háborúnak II. István és Komnénosz János között tehát nem a vak Álmos herceg halála vethetett véget, hanem inkább az, hogy II. István – noha magát a császárt nem fogta el, ám – elérte azt, amiért a többéves háborút folytatta, visszaszerezte a Szent Koronát.

Az „alsó korona” görög feliratú képei tehát valószínűleg a Szent Korona 1125. és 1129. közötti bizánci tartózkodása idején kerülhettek a fejedelmi ékszerre. A Dukász Mihály féle ajándékozásról szóló feltételezések egyébként már azért sem tűnnek való-színűnek, mert

1. egy ilyen korona-adományozás azt fejezi ki, hogy az adományozó felette áll a megajándékozottnak, ám

2. Dukász Mihály, sem mint Géza, magyar király katonai segítségére ráutalt uralkodó, sem pedig mint a makedón dinasztia kihalása után felbukkant parvenü nem volt abban a helyzetben, hogy koronát adományozzon egy Árpád-házi királynak.

Géza feltüntetése az „alsó koronán” valószínűleg egy Álmos felé tett gesztus lehetett csupán. Géza Álmos hercegnek is, Kálmánnak is apja volt. S minthogy egyúttal nagyapja volt II. Istvánnak, ez utóbbit sem sérthette a Géza zománckép. Hogy Géza mint közös felmenő a megbékélés szimbóluma volt Kálmán, illetve Álmos leszármazottai között, jól mutatja, hogy miután Kálmán fia, II. István utódául jelölte Álmos herceg fiát, Vak Bélát, s ez utóbbinak gyermeke született – amint a Hóman-Szekfű írja – „A kisfiút a király és a herceg közös nagyapjának emlékére, Géza névre keresztelték. A kiengesztelődés Kálmán és Álmos ivadéka közt teljessé lett.” (ld. Hóman-Szekfű im. I., 366. oldal)

A koronán rajta maradtak tehát a bizánci átalakítás, „díszítés” nyomai – nem kevés fejtörést és tévedést okozva utóbb a korona történetével foglalkozóknak.

Az „alsó koronáról” elmondható tehát, hogy

1. egy olyan régi „barbár” ötvös-remek, amelyre

2. utóbb több-kevesebb ügyességgel bizánci zománclemezeket erősítettek,

3. olyan tárgy, amelynek bizánci eredetét az utóbb ráhelyezett lemezeken kívül semmi sem bizonyítja, következésképp

4. feltehetően egyáltalán nem bizánci eredetű,

5. egy olyan típusú ékszer, amely Európában a hun birodalom fénykorát követően terjedt el, és

6. amely jellegét (ágas, nyílt forma) valamint kivitelezését tekintve a barbárnak mondott kelet (szkíták, perzsák) világa felé mutat.

Ami azt a kérdést illeti, hogy az alsó képek miért tűnnek kevésbé szervetlenül illeszkedőnek a koronához, mint a Dukász Mihály kép – nos erre azt mondhatjuk: azért, mert e képeknek tartókeretét is utóbb erősítették a koronára, míg a Dukász Mihály képet egy már meglévő félköríves keretre kellett ráerőszakolni.

A homlok feletti félköríves oromdíszbe helyezett Pantokrátor illeszkedése sajátos képet mutat.

Jól láthatók tartókeretén a feszegetés nyomai, melyek arra utalnak, hogy e keretből valamit korábban eltávolítottak. Főleg a keret alsó része sérült, ami arra enged következtetni, hogy a megelőző díszítést valószínűleg alulról emelték ki. E díszítés fel-tehetőleg a koronán ma is látható tollazatra vagy pikkelyekre emlékeztető mintázatú á jour (áttetsző, tehát fém hátlap nélküli) zománcokhoz lehetett hasonlatos. Ennek helyére került (kerülhetett) az a Pantokrátor kép, mely néhány apró, de nem jelentéktelen eltéréssel a „felső korona”, tehát a keresztpántok centrumában lévő Pantokrátor ábrázolásnak szinte megismétlése.

Tekintettel azonban arra, hogy a „felső koronán” lévő Pantokrátor mellett igen ősi, Krisztus előtti asztrális szimbolikát láthatunk megjelenni, vélhető, hogy a felső korona Pantokrátora előbb készült, mint az alsó koronáé, mely utóbbi mellett az égitestek ábrá-zolását a Jézus monogram váltja fel. Ha tehát a két Pantokrátor kép közül az egyik a másiknak modellje volt, úgy vélhetően a felső korona asztrális szimbolikájú Pantokrátora volt mintája az alsó korona monogramos Pankrátor képének.

A legvalószínűbb tehát az, hogy az alsó korona Pantokrátora – a keret alsó részé-nek roncsolásától eltekintve – azért illeszkedik nagyjából elfogadhatóan foglalatába, mert e képet – a felső korona Pantokrátora arányainak, főbb sajátosságainak figyelembe véte-lével – vélhetően kifejezetten a legnagyobb, középső á jour zománc lecserélésének céljából készítették. Itt tehát figyelembe vették a már meglévő foglalat méreteit, szemben annak a Dukász Mihály képnek a felhelyezésével, mely kép eredetileg nem a koronához készült, hanem valahon-nan mint meglévő alkotást szerelték le.

 A Szent Korona alsó részének asztrális szimbolikája?

Mielőtt a „felső korona” egyes kérdéseire kitérnénk meg kell említenünk az „alsó koronának” számszimbolikára utaló bizonyos jellegzetességeit is.

A homlok feletti oromdíszek száma – beleértve a ma a Pantokrátor képet tartalmazó díszt is – kilenc (4 + 1 + 4 beosztás szerint).

Ez utalhat ugyan valami asztrális szimbolikára is (a naprendszer nyolc bolygójára – Merkur, Vénus, Föld, Mars, Jupiter, Saturnus, Uranus, Neptunus – valamint a Napra), de más szakrálisnak tekintett jelenségre is.

A régi csillagászat csak a szabad szemmel látható öt bolygóval, a Merkurral, a Venusszal, a Marssal, a Jupiterrel és a Saturnusszal számolt. Ezekhez sorolták még a Napot és a Holdat is, ám a Föld bolygó természetét – mai ismereteink szerint – elsőként Copernicus fedezte fel. Nem kizárt azonban az sem, hogy a szimbolikában szerepelt a Sirius is, mely az ég legragyogóbb állócsillaga.

Ha az öt bolygóhoz hozzászámítjuk a Napot, a Holdat, valamint a Síriust, nyolc égitestet kapunk. Ha azonban e számhoz hozzávesszük a Földet is - amelynek ugyan bolygó-természete régen nem volt ismeretes, de égitest volta igen – akkor a kilences számot kapjuk. Hogy e lehetséges számítási mód ténylegesen figyelembe jött-e a korona 9-es szimbolikáján, nem lehet tudni.

A kilences szám azonban abban is visszaköszön eme ékszeren, hogy felső pere-mének hátsó részét kétszer kilenc gyöngy ékesíti. S az „alsó korona” „csüngőinek” száma ugyancsak kilenc (4+1+4).

A kilences számnak összesen négyszeri feltűnése a tárgyon mindenképpen elgondol-kodtató.

Az „alsó korona” másik érdekes és szimbolikát sejtető mozzanata, hogy

1. az „abroncsot” nyolc kő ékesíti,

2. a tarkó feletti, tehát leghátsó kő oktogonformára van csiszolva.

Hogy e mozzanatoknak van-e közvetlen köze az itáliai ariánus, valamint a bolgár és gót-alán építészetnek az oktogonális formát kedvelő jellegéhez, csak találgatni lehet. Teljesen kizárni azonban ezt nem csupán nem célszerű, hanem inkább tovább vizsgálandó, létez-hetnek-e ilyen kapcsolatok.

 A Szent Korona felső része

Térjünk most át a felső koronával, az úgynevezett keresztpánttal kapcsolatos kérdésekre. Amint a monográfia írja:

„A keresztpánt a magyar korona legnehezebben megközelíthető, minden tekin-tetben legkérdésesebb részét jelenti. A hagyományos elképzelés szerint a II. Szilveszter féle korona maradványa, újabb feltevések szerint más módon kapcsolódik István királyhoz. Kelleher rekonstrukciós kísérletében István megrendelésére készült könyvtábla, ereklye-tartó vagy hordozható oltár díszéhez tartozott; Györffy György pedig legutóbb ismét Polner Ödön korábbi teóriája mellett hozott fel érveket, miszerint a keresztpánt István koponyaereklyéjének foglalata volt: maga is ereklye tehát, amely a belőle formált korona „szent” voltát biztosítja.” (ld. Kovács-Lovag i.m. 43. oldal)

A monográfia cáfolni igyekszik e teóriákat, s egy újabb elképzelést vázol fel. Eszerint:

„A keleti egyház liturgiájában mind a mai napig használnak egy csillagnak nevezett tárgyat, amelyet a paténán lévő, szenteléshez előkészített darabokra vágott kenyér fölé helyeznek abból a célból, hogy a leborításra szolgáló kendő ne érjen hozzá az áldozati darab-kákhoz.” (ld. Kovács-Lovag i.m. 54. oldal)

A monográfia szerint a felső korona eredetileg egy ilyen „csillagnak” nevezett, a szent áldozáshoz tartozó kultikus tárgy lehetett. A monográfia mindezt maga is pusztán gon-dolatkísérletként említi, s nem foglal egyértelműen állást a „felső korona” eredetének kérdésében.

Ezzel szemben megemlíti, hogy a tárgyon eredetileg nem csak nyolc, hanem tizenkét apostolkép volt látható. Amint írja:

„A zománclemezek lenyomata világosan látszik az alapul szolgáló nem túlságosan vastag aranylemez hátsó oldalán. Így az is kiderül, hogy a hiányzó négy apostol képe a szárak végén volt, helyükön keskeny sáv maradt. (…) Az eredeti tárgy elképzelésére bizton kiindulhatunk abból, ha számba vesszük a hiányzó apostolokat, és lent hozzá-számítjuk még a filigránkereteket. Az így kapott egyenlő szárú kereszt átmérője több mint negyvenhat centiméter – igen tekintélyes méret!” (ld. Kovács-Lovag i.m. 43. és 54. oldal)

A monográfia azt, hogy a felső rész korábban nem korona volt, hanem valamely más célra rendelt tárgyból alakították át, éppoly axiomatikusan kezeli, mint azt, hogy a ma ismert korona „még részben sem tartalmazza” Szent István koronáját.

A korona és a korona története minden különösebb bizonyíték nélkül akként tárgyaltatik, mintha valaminő ki nem mondott olyan előfeltevésre volna tekintettel az érvelés, hogy minek nem szabad lennie e műalkotásnak.

Valójában ugyanis semmi sem zárja ki azt, hogy a felső rész valóban valamilyen korona alkotó része volt. Az ugyan külön kérdés, hogy a Szent Koronáé volt-e, ám semmi sem szól amellett, hogy kétségbe vonjuk azt, hogy: a felső rész egy korona része volt.

A felső rész sérüléseiről a monográfia ezt írja: „Az alaplemezen törések vannak, amelyeket drótkarikákkal, illetve huzalokkal kapcsoltak össze. (…) Az elváltozásoknak két oka is lehetett. Egyik egy nagy ütés, vagy esés, aminek következtében a korona behor-padt, és a csúcskereszt is elferdült. A másik ok, hogy a pántokat másodlagosan hajlít-gatták.” (ld. Kovács-Lovag i.m. 54. oldal)

De miért hajlítgatták volna a pántokat?

A monográfia – mint említettük – leszögezi, hogy a keresztpántok hossza eredetileg nagyobb volt, tekintettel a további négy apostolképre, amelyek ma már hiá-nyoznak. A keresztpántok eredeti hossza kapcsán a monográfia helyesen mutat rá:

„A pántok vagy teljesen sík felületűek voltak, vagy igen enyhén, a mainál sokkal laposabb ívben hajlottak meg.” (ld. Kovács-Lovag i.m. 54. oldal)

Világos tehát azon utólagos „hajlítgatás” lehetséges oka, mely végül is a pántok repedezéséhez vezethetett. Ha ugyanis a korona keresztpántjai eredetileg hosszabbak voltak, úgy azok kényelmesebben boltozhatták az abroncsot (vagy a Szent Korona, vagy más korona abroncsát), mint a megkurtított pántok. Ez utóbbiaknak a Szent Korona alsó részéhez való illesztése során azonban egyszerre kellett a „boltozás” megfelelő ívét biztosítani, s egyúttal az „abroncs” függőlegeséhez igazodni. Ez hosszabb kereszt-pántokkal természetesen könnyebben kivitelezhető.

Itt most nem áll módunkban alaposabban megvizsgálni, hogy a keresztpántok megrövidítésére miért és mikor kerülhetett sor, csupán azt szögezzük le, hogy semmi komoly ok nem teszi kérdésessé, hogy a keresztpántok eredetileg is valamely korona részei voltak.

 A Szent Korona egységének kérdése

Utalnunk kell egyúttal arra is, hogy a keresztpántok széleit díszítő apró gyöngysort mintázó szegély igen hasonlatos az „alsó korona” szegélyéhez. Nem teljesen azonos méretű és beosztású az alsó részével, ám ahhoz olyannyira hasonlatos, hogy legalább azt kell feltételeznünk, a két munka egymáshoz művészileg igen közeli, hasonló hagyo-mányokat követő műhelyekben készült.

A felső rész zománcképeit illetően – amint a monográfia írja –

„…mindenki a helyi, magyarországi készítést tartja lehetségesnek…” (ld. Kovács-Lovag i.m. 55. oldal)

Ám rámutat a monográfia arra is, hogy: “…A román rekeszzománcnak igen kevés emléke ismeretes, azok is jórészt ornamentálisak. Ezért saját műfajukon belül való-színűleg sohasem tudjuk a lemezek mellé állítani a párhuzamaikat;” (ld. Kovács-Lovag i.m. 57. oldal)

Ám a Toledó melletti Guarrazarban előkerült gót ötvös-remekművek technikája és tematikája igencsak egybevethető a Szent Koronáéval. (ld. Doromby i.m. 60.old) Ezek a Guarrazari, vésett, rekesz-zománcokkal díszített fibulák, valamint az arany fogadalmi korona a drágakövekkel, egy olyan ötvös hagyományról tanúskodnak, melyhez hasonló korábban a szkítáknál, később pedig a magyarok körében élt.

A rekeszzománc technikája tehát éppúgy otthon van a nyugati-gót, mint a korai magyar ötvösművészetben.

A felső rész tehát lehet egyfelől hazai munka is, de származhat egyúttal annak a “gót” művészetnek a köréből, mely a hun kultúra részeként fejlődött, s amely – éppúgy, mint a magyar – szkíta és perzsa hagyományokat őríz.

Hogy a gótok a hunokkal hosszú időn keresztül együtt éltek, azokkal közös kultúrkört alkottak közismert, ám eddig kellően nem értékelt tény. A perzsa művészetnek a szkíta és a hun kultúrában való továbbélésére is számos adat rendelkezésre áll. E kap-csolatra többek között igen szép példa a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött Szeged- Nagyszéksósból származó hun csésze, melynek oldalát eredetileg korong vagy félgömb alaku üvegbetétek díszíthették. E tárgyhoz igen hasonlatos a párizsi Bibliothéque Nationale-ban őrzött ú.n. Khoszrau-csésze, melynek alját belülről a perzsa uralkodó képe díszíti. (ld. Fettich Nándor: A hunok régészeti emlékei című tanulmányát, in: Attila és hunjai, hivatkozott kiadás)

A Szent Korona alsó és felső részének széleit szegélyező apró gyöngysort mintázó díszítés egyébként igen kedvelt elem volt a hun ötvösművészetben. Amint Fettich Nándor írja A hunok régészeti emlékei című tanulmányában:

“Külön csoportot alkotnak az arany diadémok. Alapanyaguk 5-8 cm széles arany-bádogszalag szélén rovátkolt aranydrót kerettel.” (ld. in: Attila és hunjai, 257. oldal) De nemcsak az apró gyöngysorra emlékeztető rovátkolt aranydrótkeret teszi a Szent Koronát a hun ötvösművészet rokonává, hanem az alsó korona – zománckép kiegészítések nélküli – tagolása is. Fettich leírása a hun aranydiadémokról tökéletesen rímel az “alsó korona” kialakítására is. Amint írja: “Belső mezejüket különálló, különféle alakú rekeszek töltik ki. A rekeszekben túlnyomó részben piros gránátlapok vannak.” (ld. ugyanott)

Az alsó korona “csüngőinek” – melyekhez hasonlók díszítik a magyar királyi jogart is – szintén megvannak az előzményei a hun művészetben.

Amint Fettich írja: “…a szaratovi kormányzóság kamysini kerületébe tartozó “Mozsary” nevű hegyen földmívesek találtak egy nagy hun leletet, melynek tartozékai kö-zött feltűnik egy kard, két jellegzetes dél-oroszországi fibula és két darab karneollal és filigránnal díszített csüngőtag.” (ld. ugyanott)

(Csupáp zárójelben tesszük fel a költői kérdést: a hun leleteket rejtő „Mozsary” hegy neve vajon csak véletlenül emlékeztet a bolgár és a magyar történelemből jól ismert „mogyer”-„megyer” népnévre/törzsnévre, különös tekintettel arra is, hogy a Kr.u. I. évezred közepe táján épp a Volga folyó mentén fekvő mai Szaratov környékén terültek el a bolgárok (volgárok) és magyarok szállásterületei. V.ö.: Hóman-Szekfű i.m. 50. old.)

A Szent Koronának tehát mind az alsó, mind pedig a felső része olyan ötvös ha-gyományról árulkodik, amely a hun művészet világába vezet el. E művészet kelet felől közvetlen kapcsolatban áll a perzsa ötvösséggel, nyugaton pedig mint gót ékszer-művészet jelenik meg.

A magyar királyi jogar és a felső korona filigrándíszeinek a kutatók számára is nyilvánvaló, és soha nem vitatott hasonlósága egyúttal azt is jelenti, hogy a felső korona és a jogar azonos kultúrkörből, sőt azonos műhelyből származik.

A jogarról azonban a monográfia megállapítja: “A magyar jogar fegyvert idéző buzogány formája teljesen egyedülálló a középkori Európában. Előzményeit az ősi keleti kultúrákban találjuk meg, a perzsa és szasszanida királyokat ábrázolták gyakran hasonló, rövidnyelű, gömbös fejű hatalmi jelvénnyel.” ( Kovács-Lovag i.m. 82. oldal)

Továbbá: „Fő motívuma a szívleveles palmetta. Hasonló mustra jónéhány hazai eredetű tárgyon is előfordul, s ezek alapján bizonyosra vehető, hogy a foglalat (t.i.: a jogar kövének foglalata) Magyarországon készült.” (ld. Kovács-Lovag: i.m. 89. old.)

A jogar fejének filigrándíszítése és e díszítés apró gyöngysort idéző rovátkolt aranydrót keretezése tehát feltétlenül összekapcsolja az - előzményeit vitathatatlanul a perzsa kultúrkörből merítő - jogart és a felső koronát. A jogar „csüngő” díszítése és arany-drót mintája pedig az ú.n. alsó korona ornamentikáján köszön vissza.

Ha más tárgyról lenne szó, s nem az egykor közjogi és politikai relevanciával bíró Szent Koronáról, amellyel kapcsolatos kérdések a legközelebbi múltig is heves vitákat és indulatokat váltottak ki, úgy a jogar díszítő elemeinek az alsó és a felső koronán is előforduló megjelenését az irodalom valószínűleg már rég elfogadta volna elégséges bizonyítéknak arra, hogy

1. az alsó és a felső korona azonos művelődési kör ötvösművészetének a terméke,

2. ez az ötvösművészet pedig perzsa és hun jegyeket mutató ötvösművészet, tekintettel

a, a jogarnak mint hatalmi jelvénynek keleti eredetére,

b, a jogar tetején látható „mágikus csomó” díszítménynek a tudomány által

is elismert keleti eredetére (Ld.: Kovács-Lovag i.m. 89. oldal.)

c, a korona aranydrót és csüngős díszeinek hun analógiáira.

A kulturális folyamatok realitása szempontjából azonban nem az elnevezéseknek, hanem csak a tényeknek és az analógiáknak van relevanciájuk.

Egy művészetet, egy formavilágot, egy gondolkodásmódot nevezhetünk ugyan egyszer hunnak, máskor gótnak, később pedig magyarnak, vagy akár épp bolgárnak, a folyamat attól még megszakítatlan, egységes marad. Homályba veszhetnek, homályba taszíthatók egy-egy folyamat kezdetei, ám ez csak utólagos történés, mely nem magát a folyamatot szakítja meg, hanem csupán az arról később alkotott képet.

S mint ahogy a jogarról tudjuk is, hogy az Európában a magyar királyok keleti ere-detű hatalmi szimbóluma nyomán terjedt el, ugyanígy volna célszerű végre szembesülni azzal, hogy a Nyugat királyi koronáinak mintaképe sem más, mint a hunok által Európá-ban ismertté tett, vélhetően perzsa eredetű uralkodói fejék.

Ennek egyébként – mint már említettük – elégséges bizonyítéka az, hogy a koronázás ünnepélyes aktusának csupán a hun birodalom állítólagos bukása után találjuk nyomát Európában illetve, hogy a sajátos, „ágas” nyílt korona forma először keleten fordul elő, s csak a hunok, utóbb a magyarok megjelenése után terjed el fokozatosan a Nyugaton.

Mármost visszatérve a felső koronára: annak készítési helyéről egyelőre még ne mondjunk semmit, ám vizsgáljuk meg legbeszédesebb részét, a keresztpántok találko-zásánál ábrázolt trónoló Krisztus képet, a Pantokrátort.

Az előzőekben jeleztük már, hogy a Megváltó eme dicsőséges ábrázolása első-sorban a következő helyekhez kötődik:

a, Bulgária,

b, az ariánus Ravenna,

c, az ugyancsak egykor ariánus gót-alán vidék, tehát Észak-Spanyolország és Dél-Franciaország, mely területek kulturális összetartozását a legpregnánsabban a bizonytalan módon kialakult provancal nyelv mindkét helyen való jelenléte, illetve egykori jelenléte mutatja.

Ugyanezeken a vidékeken feltűnő az oktogonális forma gyakori előfordulása.

Mármost szembe kell néznünk azzal az - aligha véletlen - körülménnyel , hogy a magyar Szent Koronán mindkét sajátos vonás jelen van:

1. az alsó koronát nyolc kő ékesíti, melyek közül egy kifejezetten oktogont formáz,

2. a felső korona keresztpátjainak találkozásánál a trónoló Krisztus, a Pantokrátor látható.

Az alsó korona nyolc köve szinte úgy övezi a Pantokrátort, mint nyolc égitest a Napot. Ha a Szent Korona két különálló részből áll, úgy ez a körülmény akár véletlen is lehet, ha azonban a korona egységes alkotás – márpedig bőven akadnak erre utaló jelek is -, akkor vélhetően tudatos kompozíció eredménye a köveknek és a Pantokrátornak egymáshoz való eme helyzete.

De függetlenül attól, hogy az ú.n. alsó korona kövei asztrális szimbólumok-e, a felső korona Pantokrátor-képén tökéletes világossággal megjelennek a transzcendens hatalmakat szimbolizáló égitestek jelképei.

Krisztus feje mellett, nekünk balra – egy Nap-szerű, bal felől pedig egy Hold-ábrázolás látható. A monográfia szerint a felső korona Pantokrátora mellett ezek az asztrális szimbólumok váltották fel az alsó korona Pantokrátorának Krisztus monogramjait. (ld. Kovács-Lovag i.m. 57. oldal)

A monográfia szerzői tehát úgy gondolják, hogy a már meglévő alsó korona Pantokrátor-képét mintának használta a felső korona mestere, ám ő monogram helyett asztrális szimbolikát helyezett Krisztus feje mellé.

E gondolat azon a nem igazolt feltevésen alapszik, hogy az alsó korona Pantokrátora előbb készült, mint a felsőé. Ennek a hipotézisnek egyébként ellentmond, hogy

1. az alsó koronába a Pantokrátort valószínűleg utóbb helyezték el, mégpedig egy „pikkelyes” á jour zománc helyére,

2. az asztrális szimbolika ősibb, mint a monogram használata,

3. a felső korona zománcképei archaikusabbnak tűnnek, mint az alsóé.

A monográfia Deért hivatkozva megemlíti, hogy a XIII. század elejének magyar királyi pecsétjein „az uralkodók feje mellett kétoldalt a Nap és a Hold stilizált ábrája látható.” (ld. Kovács-Lovag i.m. 56 oldal) Deér ebből arra következtet, hogy a királyi pecsétek előképei voltak a felső korona Pantokrátorának, a monográfia azonban akként vélekedik, hogy „a motívum útja egyébként fordítva is képzelhető el: a Krisztus-képekről származhatott az uralkodói szimbolika világába.” (ld. Kovács-Lovag i.m. 57. oldal)

Létezhet azonban egy harmadik – s az előbbi kettőnél talán valószínűbb – útja a „Nap” és „Hold” szimbólumoknak.

Az nevezetesen, hogy eme asztrális szimbólumok már régebben megvoltak, mint akár a felső korona Pantokrátora, akár a XIII. századi királyi pecsétek, s e motívumok anélkül kerültek közvetlenül mind a koronára, mind pedig a pecsétekre, hogy akár a korona Krisztus-ábrázolása, akár a királyi pecsétek egymásnak előképei lettek volna.

 A Szent Korona felső részének asztrális szimbolikája: Nap, Hold, Csillag

A szimbolika tehát már az előtt készen állhatott, hogy e tárgyakra kerültek volna. A Nap, Hold, Csillag hármasának transzcendens értelmű fogalma népmondáink legmélyebb rétegeiben benne rejlik, s alapvetően „pogány” jellegű volt, utóbb azonban krisztianizáló-dott.

Amint a vallásos magyar „népének” is megőrizte a Nap, Hold, Csillag hármasát:

„Nap, Hold, s fényes csillagok

imádságra gyúljatok,

hitünk fénye Őt dicsérje,

kit ragyogva áldotok.”

(ld. Égből szállott szent kenyér kezdetű egyházi éneket, mely régi pogány-kori motívumokat igyekszik összeegyeztetni a katolikus liturgiával)

A Nap és a Hold ugyanígy benne van Erdély címerében is. Ám e szimbolika – noha a magyar hagyományok legmélyebb rétegeiben is nyomára bukkanunk – ennél sokkalta régebbi.

Amint egy babiloni király domborművével díszített sztélén láthatjuk, a Hold, a Nap és a Csillag hármasa, már Mezopotámiában is egy sajátos fogalomrendszert alkotott. Michael Roaf A mezopotámiai világ atlasza című munkájában e sztéléről a következőket jegyzi meg:

„A király neve hiányzik, de a sztélét valószínűleg Nabu-naid állíttatta, mivel az itt látható alak hasonlít Nabu-naid Hasrában előkerült sztéléjén lévő királyéhoz, aki elé ugyanezeknek az istenségeknek a szimbólumait faragták. Ezek a szimbólumok a Színt, Samast és Istárt jelképező Hold, Nap és Vénusz bolygó.” (ld. Michael Roaf: A mezopo-támiai világ atlasza, Helikon – Magyar Könyvklub, Budapest, 1998., ford. Dezső Tamás, 201. oldal)

A Vénusz ezen az ábrázoláson ugyan hétágú, ám arányai ugyancsak emlékez-tetnek a felső korona Pantokrátora mellett látható „Nap” arányaira. A Samast jelképező Nap a sztélén a következőképpen van megörökítve: egy körformából három irányba (lefelé, balra és jobbra) kifelé szélesedő trapéz alakokat mintázva árad a fény, amelyet hullámos vonalak szimbolizálnak. Egy trapéz alakú fénynyaláb valószínűleg a felső irány-ban is ábrázolva lehetett, ám ez alighanem az idők folyamán megrongálódott, lekopott. Mindenesetre ez a Samas – Nap ábrázolás emlékeztet a korona Pantokrátorának glóriájában három irányba sugárzó fénynyalábokra (emitt a lefelé áradó fényt a Krisztus-fej takarja). Ugyancsak hasonlatos egymáshoz a koronán, valamint a mezopotámiai sztélén látható fekvő fél-hold ábrázolás is.

A felső korona asztrális szimbólumai tehát igen közeli rokonai a vélhetően Nabu-naidhoz köthető mezopotámiai sztélé hasonló jelképeinek.

Az ősi magyar hitvilágban szereplő Nap-Hold-Csillag hármas tehát minden való-színűség szerint olyan motívum, mely a perzsa birodalommal egykor határos Szkítia kulturális örökségeként került hozzánk. E motívum kezdetben kifejezetten „pogány”, ám római keresztény tartalommal való megtöltése igen hamar megkezdődhetett.

A székelyföldi mondák igen sokat foglalkoznak a római keresztény és az ősi vallás tusakodásával. Már maga e téma is utal e mondák ősiségére, X.-XI. századba való gyökerezésükre.

Benedek Elek felbecsülhetetlen érdeme, hogy e mondákat a huszonnegyedik órában az utókor számára megmentette. A Bálványos váráról szóló monda a maga eredetiségében megőrizte a régi magyar hitvilág szimbolikáját.

Amint Benedek Elek lejegyzi a pogány világ tündéreinek, s a pogány Apor vitéz pár-beszédét:

„Kérdik a tündérek:

- Hová szaladsz fiam? Talán bizony kerget valaki?

Mondja a vitéz nagy búsan:

- Senki sem kerget, de még sincs maradásunk. Nem nézhetik vérünkből való véreink, hogy a nap, a hold, s a csillagok a mi isteneink. Erővel azt akarják, hogy mi is megkeresztelkedjünk.”

(ld. Benedek Elek: Székelyföldi mondák és mesék, Magyar Könyvklub, Budapest, 1999., 11. oldal)

De az oguz-török népek családjába tartozó úzok vagy oguzok mitológiájában is felbukkan a Nap, Hold, Csillag mitikus hármasa. Amint Pálóczi Horváth András írja:

„A török nyelvek nagy múltra visszatekintő oguz ágának mai képviselői az oszmán-törökök, az azerbajdzsánok, a türkmének és a gagauzok. Közös eredetük emlékét legendák, hősi eposzok őrizték meg. A legendás ősnek, Oguz kagánnak Hold fejedelemasszony adott életet. (…) Egy égi fénysugáron leereszkedő leánytól három fia született: Nap, Hold, Csillag.” (ld. Pálóczi Horváth András: Besenyők, úzok, kunok, i.n. Magyarrá lett keleti népek, hivatkozott kiadás, 131. oldal)

Oguz kagán tehát, amikor fiainak nevet adott, ugyanahhoz az asztrális hármas szimbólumhoz fordult, mely az onogur bolgár törökkel valószínűleg rokon székelység hitvilágában is kulcsfontosságú, s amely mint Szín, Samas, Istár az ősi Mezopotámiában is ismert volt. És ez az ősi asztrális szimbólumrendszer ékesíti a Szent Korona felső részének Pantokrátor képét: a Hold, a Csillag (mely a koronán nyolcágú, akárcsak a ravennai háromkirályok mozaikjának csillaga), valamint a Nap, mely a Pantokrátor-képen nem másként, mint Krisztus glóriájának sugaraiként jelenik meg.

És akár Napnak, akár Csillagnak tekintjük a koronán látható nyolcágú égitestet, megint csak beleütközünk a már számtalanszor felbukkanó nyolcas számba. Nyolcszögletű a ravennai San Vitale és az ariánus keresztelőkápolna, oktogonális építészeti hagyományok nyomai mutatkoznak az úgynevezett nyugati-gótok egykori területein, Észak-Spanyol-országban és Dél-Franciaországban éppúgy, mint a szintén hun utódoknak tekinthető bolgárok építészetében.

Nyolcágú csillag mutatja az utat a Megváltó szülőhelye felé a ravennai ariánus mozaikon, nyolc ékkő díszíti a „barbár” Szent Korona alsó részét, felső részén, a Pantokrátor-képen pedig ugyancsak nyolcágú égitest tündököl.

Mit jelenthet ez a nyolcas szám, amely mindig előbukkan, s mindig valaminő szakrális épület vagy szakrális tárgy kapcsán. Valószínűleg e számnak, illetve a nyolcágú csillagnak – melyet, ha körberajzolunk éppen oktogont kapunk – szakrális, transzcendens jelentősége van.

Amint a Fogarassy Albert által magyarra átdolgozott, és Goldziher Ignác által lektorált kitűnő munka, Gaston Maspero A kelet ókori népeinek története című műve írja:

„A szumer-akkád néven ismert, s hihetőleg turáni eredetű nemzet az Euphrates partjához érkezésének első napjától fogva ismerte az írást, a művelődés legfőbb és leg-szükségesebb iparágait, volt rendes törvényhozása és befejezett vallása. Írása eredetileg tisztán hieroglyphikus volt, a melyet jelezni akart, vagy azt az anyagot mutatta, a melyből, az analógia folytán legkönnyebben ki lehetett találni a kifejezendő elvont fogalmat. Így pl. az isten eszméjének jelelésére a nyolcágú csillagot választották…”

(ld. Gaston Maspero: A kelet ókori népeinek története, Franklin-Társulat, Révai Test-vérek, Budapest, Nagy Képes Világtörténet I. kötet, 124-125. oldal)

A Nap, Hold, Csillag-ábrázolásos mezopotámiai emlékeket hosszan sorolhatnánk, I. Nahbu-kudurri-uszur (Kr.e. 1124-1103) vagy épp II. Melisipak (Kr. e. 1186-1182) egy-egy határkövétől V. Samsi-Adad (Kr. e. 823-811) Kalhuban talált sztéléjéig. (ld. Michael Roaf i.m. 76., 142 és 174. oldal)

Mind ezeken, mind pedig az ezekhez hasonló ábrázolások többségén az Istárt szimbolizáló csillag nyolcágú, éppúgy, mint az istent kifejező ékírásos jel, s mint a Szent Korona vagy a ravennai mozaik csillaga.

V. Samis-Adad sztéléjén ráadásul az uralkodó nyakában is egy olyan ú.n. görög-kereszt alakú napszimbólum függ, amely azonos a korona Pantokrátorának glóriájában látható fénysugarak formájával.

Mind a Szent Korona asztrális szimbolikája, mind pedig az ariánus kereszténység oktogonális formavilága tehát a legnagyobb valószínűség szerint oly módon áll kapcso-latban Mezopotámia művelődésével, hogy az utóbbi jelenségeit a steppei népek és a népvándorlás kora kapcsolják össze a Nyugattal.

Ezt nem pusztán a Nap, Hold, Csillag hármasának útja, s ennek az útnak Mezopotámiai, oguz, magyar állomásai támasztják alá, s nem csupán a sumer nyolcágú csillag mezopotámiai, ravennai, illetve a magyar ötvösművészetben való felbukkanása látszik igazolni, de az ékírásos csillagjel által kifejezett fogalom és szó elterjedtségének képe is.

Amint Michael Roaf a már hivatkozott munkájában a sumer nyolcágú csillagjellel kapcsolatban írja, ennek az ábrának a hangértéke „dingir” vagy „an”, s e szavak jelentése pedig: isten, égbolt. (ld. Michael Roaf i.m. 70. oldal)

Ám amint Hunyadi László a mongolok vallásáról írja:

„Hitükben kifejezésre jut az istenek és szellemeknek jókra és gonoszokra való felosztása. A „jó erők” (tengrik) megszemélyesítői az Ég, Nap, Hold istenei.” (ld. Hunyadi László i.m. 58. oldal)

Az egykor a Turáni-alföldet is birtokban tartó mongoloknál tehát a tengri szó éppúgy vonatkozik többek között az Égre, mint a nyolcágú csillaggal jelölt sumer „dingir” szó az istenre és az égre. A tengri és a dingir szavak rokonsága egyébként tisztázottnak tekinthető.

Hunyadi kitűnő munkája A török nyelvű népek vallása cím alatt többek között a következőt említi:

„Megkülönböztetett tiszteletben részesítették Tengrit (Eget), a főistenséget. Az ótörök emlékeken az Ég „a világ teteje”, s rajta mindennap megszületik a Nap és a Hold.” (ld. Hunyadi László i.m. 59. oldal)

A magyar nyelv tenger szava valószínűleg kapcsolatban áll a sumer dingir, valamint – ezt azonban tudhatjuk – a mongol és török tengri szavakkal, ám nálunk e szó utóbb az Ég (az égi vizek) jelentése helyett csak a földi víz jelölésére szolgált.

A turáni eredetű sumereknél tehát nyolcágú csillaggal jelölték az istent, az eget jelentő dingri és an szavakat, valamint kultúrkörükben különös tiszteletnek örvendett a Nap és a Hold is.

Az eredetileg – valószínűleg – szintén turáni, és vélhetően kezdetben török nyelvű mongoloknál az Eget, mint legfőbb hatalmat hasonló szóval illették, mint a sumerek, tengrinek nevezve azt. A török nyelvű népeknél szintén ez a helyzet: a Tengri szó az Eget jelöli. Mind a mongoloknál, mind pedig a törököknél különös tisztelet övezte továbbá a Napot és a Holdat.

Az Ég, a Nap, és a Hold hármasa azonban voltaképp egybeesik a Csillag, Nap, Hold hár-masával, hiszen az Ég és a nyolcágú csillag – mint jelzett fogalom és jel – bizonyos fokig azonosak.

Az Ég, Nap, Hold vagy másként Csillag, Nap, Hold hármasa tehát a következő kultúrákban tűnik fel kiemelkedő jelentőséggel: a turáni eredetű sumerek által meg-alapozott mezopotámiai kultúrában, az ugyancsak turáni kötődésű mongoloknál, általában a török nyelvű népek vallási hiedelemvilágában és a székely-magyar kultúrkörben (népénekek, „pogány” kori régi mondák, a Szent Korona ábrázolása, stb.)

A felső, úgynevezett nyugati korona Pantokrátor-képe mellett látható asztrális szimbólumok tehát éppen nem a nyugati kultúrkörbe, hanem a keletibe vezetnek el, nevezetesen egy turáni hagymányú és alapvetően török nyelvű művelődés közegébe. Ennek a művelődési körnek az emlékei azonban nyugaton nem csupán a magyar kultúrába hagyományozódtak át, hanem általában az ariánus kereszténységbe, s annak formavilágába.

 Sumer csillagok Ravennában?

Mármost kétségtelenül még valószínűbbnek tűnne az ariánus oktogonnak a sumer nyolcágú csillaggal való összefüggése, ha a háromkirályok mozaikján túl is találkozhat-nánk Ravennában a nyolcágú csillagábrázolással. Ám kétségtelenül valóban találkozunk e motívummal. Említhetjük akár az érseki kápolna conchájának mozaikját, mely az éjsza-kai Égboltot ábrázolja, elborítva számtalan arany és ezüstös színű nyolcágú csillaggal, vagy akár utalhatnánk a 440-450 körül épült Galla Placidia mauzóleum nyolcágú csil-lagokkal díszített mennyezetére is. (Galla Placidia császárné, aki Nagy Theodosius leánya volt – mielőtt férjhez ment III. Constantinus császárhoz – Alarich, gót király sógo-rának, Athaulfnak volt a felesége. Megözvegyülvén visszatért Ravennába, s ekkor ment nőül III. Constantinhoz, ám második férjét is hamar eltemette. Galla Placidia mindenesetre ismerhette a „barbár” szimbólumvilágot, így a nyolcágú csillagot is. Minthogy azonban a IV. századtól a hunok jelen vannak a Nyugaton – hisz Nagy Theodosius szövetségesei voltak a gótokkal és az alánokkal együtt – valószínűsíthető, hogy Galla Placidia egy hunok által közvetített szimbólumot örökíttetett meg mauzóleumában, amely épület elkészülte (440-450) éppen Attila uralkodásának fénykorára tehető.)

De mindezen nyolcágú csillagábrázolásoknál – melyek lehetnének puszta díszítő elemek is - sokkal izgalmasabb az éppen a San Vitalében látható szimbólum. A Pantokrátort ábrázoló mozaiknak helyet adó concha (fél-kupola) fölötti diadalív közepén ugyanis a két angyal nem mást, mint egy hatalmas és szertesugárzó nyolcágú csillagot tart. A szimbólum központi elhelyezkedése, angyalok által való övezettsége és mintegy a Pankrátor fölé rendelése mindenképp azt sugallja, hogy e szimbólum igen fontos, jelen-tőségteljes, s hogy a mögötte meghúzódó tartalom talán még magánál a Pankrátornál, Krisztusnál is magasztosabb. Egyfajta Atya-szimbólum lehet, mely – megfelelően az ariánus tanoknak – feljebb való, mint a Krisztus szimbólum.

Azt látjuk tehát, hogy az ariánus San Vitale mozaikja a legmagasztosabb Istenség fogalmát pontosan azzal a jellel fejezte ki, mint a sumerek az Eget és az Istent, „dingir”-t és „an”-t: a nyolcágú csillaggal.

 Tenger Csillaga

Van azonban egy igen érdekes irodalmi emlék is, amelyben különlegesen kapcsolódik össze a „dingir” vagy „Tengri” fogalma az őt jelölő csillaggal.

Az állítólagos – vagy Illig kifejezésével fiktív - Nagy Károly környezetében keletkezett egy bizonyos Paulus Diaconusnak tulajdonított vallásos ének, melynek címe Tenger Csillaga. Csillaga azonban nem a tengernek, hanem az égnek szokott lenni. Az Ég a török nyelvekben Tengri, s a török nyelvű hunok is ekként nevezhették az Eget. A magyarban a tenger szó a földi nagy állóvizeket jelenti, s e szó török eredetű.

Alapvetően tehát az Ég Csillagáról lehetett szó, mégpedig annak az Ég-nek a csillagáról, amelyet a sumerek éppen nyolcágú csillaggal jelöltek.

Amint Németh Gyula írja A hunok nyelve című tanulmányában:

„De talán a legszebb és legvilágosabban beszélő név (…) Dengizikh neve. Tengiz, vagy dengiz törökül tengert és tengerről jövő szelet jelent. (Azonos vele a magyar tenger szó, de a tenger a bolgár-törökségből való, ahol a „z” helyén „r” van.) (ld. Németh Gyula i.m. 224. oldal)

A turáni nyelvekben tehát a „tengr” „dengr” alapú szó egyszerre vonatkozhat az Égre és a tengerre.

Amikor pedig az Ég Csillagáról szóló éneknek megszületett a latinizált változata, egy sajátos értelmezési hibából adódóan válhatott az Égből tenger. A vers címében azonban mindenképp jellegzetesen kapcsolódik össze a dingir-Tengri fogalma annak a csillagnak a fogalmával, mely az Ég és az Isten jelölésére szolgál a sumer írásban. A különleges a dologban éppen az, hogy e kapcsolódást más európai nyelvek nem adják vissza, csak a magyar.

De mindezeken túl az ének verselése is kijelöli e szép költemény eredetét. Amint Babits írja:

„A Tenger Csillagában a ritmus is egészen új, középkori. Barbár hangsúlyos ütem, szinte pontosan egyező a magyar „ősi hatossal”, s az alliteráció olykor fontosabb, mint a rím.” (ld. Babits Mihály: Az európai irodalom története, Nyugat Kiadó és Szépirodalmi Rt., 150. oldal)

Mindez azonban kevésbé különös, ha belátjuk, hogy egy valószínűleg hun kultúrkörben született versnek – mely ősi sumer-türk szimbólumokat dolgoz fel – még latin átdolgozásban sem illő, hogy más ritmusa legyen, mint a magyar „ősi hatos”.

Az Ég fogalmával kifejezett legfőbb Isten, s a jelölésére szolgáló csillag tehát szorosan összekapcsolódnak Mezopotámia világában. Éppen úgy, mint a vélhetően hun származású Theodorich ariánus „gótjainál”, továbbá a magyaros ritmusú latin nyelvű versben, illetve úgy, mint a magyar Szent Korona asztrális szimbólumrendszerében.

 Visszatérve a Szent Koronára, avagy a Szent Korona Ravennában?

Az ú.n. felső korona Pantokrátor lemezén látható szimbolika tehát igen ősi, keleti eredetű kulturális hagyaték része.

Mármost visszatérve a zárt korona kérdésére: említettük, hogy annak kialakulását a művészettörténet egyfelől a parvenü Komnénosz-dinasztiához szokta kötni (XI.-XII. század), másfelől újabban látni véli nyugati megjelenését, előzményeit ugyancsak a XI. század tájékán. (ld. Kovács-Lovag i.m. 81. oldal, ti. utalás a cseh Przemyslidákra)

Csakhogy a zárt korona-formának akad egy ennél sokkal korábbi, s alighanem egyedül-álló ábrázolása, nevezetesen Theodahat (Amalasuntha nagybátyja) nyugati gót király pénzén.

Nagy Theodorich leánya, Amalasuntha – mint említettük – apja halála után, mint régensnő kormányzott kiskorú fia, Athalarich nevében. Athalarich – állítólag – kicsapongásai követ-keztében halt meg, igen fiatalon. Ismerve azonban a római és a bizánci krónikai közlések elfogultságtól épp nem mentes természetét, igencsak van okunk kételkedni e tudósítás hitelességében. Athalarich halálával mindenesetre elhárult annak a veszélye, hogy Nagy Theodorich dinasztiája hosszú életű és Európában meghatározó jelentőségű legyen. Most már csak Amalasuntha volt a római birodalmat feltámasztani igyekvő törekvések útjában.

Amint Borovszky Amalasunthárol írja:

„Fia halálával azután megszűnt minden jogcíme az uralkodásra. De a büszke nőt nem hagyta pihenni a nagyravágyás ösztöne. Mindenekelőtt Justiniosz császár pártfogását iparkodott a maga számára biztosítani, azután pedig azon mesterkedett, hogy egyik nagybátyját, Theodahatot uralkodótársául fogadja maga mellé, s vele a királyi címet megossza. Theodahat elfogadta az ajánlatot, de rövid időre rá szövetkezett a bosszús fő-urakkal, s elfogatta a királynőt a bolsenoi tó egyik szigetén, hogy megszabadulhasson tőle. Rövid fogság után megfojttatta.

Amalasuntha kivégzése jó ürügyül szolgált Justinianusnak, hogy a pártokra sza-kadt gótok dolgába beavatkozzék, s nagyravágyó céljait megvalósítsa.” (ld. Borovszky Samu i.m. 256-257. oldal)

Látható tehát, hogy mind Athalarich mind pedig Amalasuntha halála elsősorban annak a Justinianusnak állott érdekében, aki e két uralkodó vesztét követően nem is habozott megkísérelni hatalmát kiterjeszteni Itália fölé. E törekvését utóbb, átmenetileg siker koronázta.

Mindenesetre Amalasuntha halála után rövid időre nagybátyja, Theodahat Itália ura. Hogy valóban ő ölette-e meg Amalasunthát, vagy a krónikai hagyomány alaptalanul bélyegzi bűnösnek – biztosan ma már nem tudni. Amalasuntha halála azonban kevéssé állhatott Tehodahat érdekében annak tükrében, hogy e gyilkosság szolgált ürügyül Justinianusnak IItália megtámadásához.

Bizáncnak azonban ugyancsak kapóra jött az uralkodónő halála, hiszen így

1. végeszakadt Theodorich dinasztiájának,

2. casus belli keletkezett az itáliai hódításához,

3. Theodahat rokongyilkossággal volt vádolható, s így személye és uralma még a gótok egy részének szemében is utálatossá volt tehető.

Mindenesetre Theodahat egy rövid időre király lett, és pénzein olyan keresztpántos koronával jelenik meg előttünk, mely állítólag csak a XI.-XII. században alakul ki Bizáncban, s amely szinte ikertestvére a magyar Szent Koronának. Ha azonban a kiskorú Athalarich idején vert pénzekre pillantunk, azok között rögtön feltűnik egy, melyen az uralkodó nyílt, ágas koronával van megörökítve.

Athalarich e pénze alighanem az első olyan tárgy, melyen nyugati uralkodót a Perzsiából ismert nyitott, „ágas” koronával ábrázolnak. S ugyanígy, Theodahat pénze is valószínűleg az első, melyen a zárt korona megjelenik. Ezek után az ábrázolások után több mint háromszáz esztendeig semmi nyoma sem nyílt ágas, sem pedig zárt koronáknak. Felbukkan ugyan a monzai vaskorona, valamint a guarrazari kincs részeként előtűnnek bizonyos fogadalmi koronák, ezek azonban közelebb állnak az előkelőségek diadémjaihoz, mint az egyed-uralkodói jelképhez, a nyugaton később oly jól ismert koronaformához.

A Theododat pénzén látható zárt korona tetején valaminő „forgódísz”-szerű min-tázat látható. Hogy ez az érme készítőjének leleménye-e, avagy e koronán valóban volt valami kör- (gömb)-alakú díszítés, szintén kérdés. Lehetséges azonban az is, hogy a Theodahat-korona keresztpántjainak találkozásánál valaminő gyöngyberakás volt, s e gyöngyöt – mint hangsúlyos elemet – domborította ki az érme készítője oly módon, hogy az az érmén a mai szemlélő számára már egyfajta forgódísznek tűnik.

E feltevés mellett szól

1., Theodahat koronája mind az abroncsnál, mind a keresztpántoknál láthatóan gyöngyökkel gazdagon van ékítve,

2., a magyar Szent Koronán a gyöngyberakás, illetve gyöngysor díszítés ugyancsak hangsúlyos,

3., ha Teodahat koronájának legfelső pontján is gyöngyberakás volt, és a korona történetesen azonos volna a magyar Szent Koronával, úgy a Theodahat-korona legfelső hangsúlyos gyöngye nagyjából ott helyezkedik el, ahol a magyar Szent Korona felső részének Pantokrátor-lemezén Krisztus jobb keze volna látható, ha át nem döfné a koronát záró kereszt tartóeleme. Krisztus azonban e képen – mint arra az alsó korona Pantokrátor-lemeze és más korabeli Pantokrátor-ábrázolás is utal – nyilvánvalóan egy gyöngyöt tartott – minden bizonnyal az evangéliumi gyöngy-példázat és az apokrif Gyöngy-himnusz üzenetét közvetítve.

Lehetséges tehát – sőt inkább valószínű -, hogy a Szent Korona felső részének Pantokrátor-lemezén a Krisztus kezében lévő gyöngyöt nem a zománckép egyszerű részeként ábrázolta a korona ötvöse, hanem – mint különösen hangsúlyos elemet – gyöngyberakásként. (Ismeretes továbbá a ciprusi, galatai Szent Szoszomenosz templomban Simeon Axentinek egy 1513-ból való szép freskója, amelyen a főalak fejét egy olyan keresztpántos korona díszíti, amelynek a tetejét – a kereszpántok találkozásánál – egy gyöngy ékesíti.)

Mindezek természetesen csupán feltételezések, ám további megfontolásra talán érdemesek.

A Theodahat korona fő vonalai, arányai mégis félreérthetetlenül hasonlatosak a magyar Szent Koronáéval. Figyelembe véve tehát:

1. ezt a hasonlatosságot,

2. a Szent Korona alsó részének nyolc kövét, mely az oktogonális ariánus építészet gondolkodásmódját idézi,

3. a Szent Korona felső részének Pantokrátor lemezét, mely a Pantokrátor ábrázolást ugyancsak kedvelő ariánus kereszténység felé mutat,

4. a korona Pantokrátor lemezének nyolcágú csillagát, mely rokonságot mutat a San Vitale kiemelt helyen lévő nyolcágú csillagával,

5. a Szent Korona itáliai származását, - mely koronát a pápa „szörzötte” – a lehető legvalószínűbb, hogy a magyar Szent Korona korábbi tulajdonosa egy itáliai ariánus-uralkodó volt. Ez lehetett Nagy Theodorich, Amalasuntha, Athalarich, vagy Theodahat is. Az ő koruk letűntével „szörözhette” meg valamelyik pápa ezt az uralkodói ékszert, s küldhette egy másik pápa a magyar fejedelemnek.

Ez utóbbi pápa pedig valószínűleg a 965-től 972-ig uralkodó XIII. János volt, akit ugyan I. Ottó (936-973) ültetett székébe, de aki számára egyben terhes is lehetett a német-római császár egyszerre oltalmazó és egyszerre gyámkodó hatalma.

Egy korábbi János pápáról, XII. Jánosról (955-963) a források említik, hogy – amint Gergely Jenő írja – „…963-ban még a német császár saját pápája, XII. János is megijedve mecénása hatalmától, korábbi ellenségeivel keresett szövetséget – a német császár ellen.” (ld. Gergely Jenő i.m. 80. oldal)

XIII. Jánost olykor éppúgy nyomaszthatta I. Ottó hatalmaskodása, mint elődjét, XII. Jánost. Vajk, a későbbi Szent István 969-es születése kiváló alkalom lehetet arra, hogy a német-római császári címmel felfújt uralkodóval, I. Ottóval szemben a pápaság ellensúlyt teremtsen a magyarok személyében a koronaküldés aktusával.

A Pannóniából, a hun főszállásterületről származó Theodorich családjának egykor való-színűleg tulajdonát képező koronát a pápa annak a magyar fejedelemnek, illetve fiának küldhette tehát, aki Theodorich szülőföldjét a „X.” században uralma alatt tartotta, s aki éppúgy Attila ivadékának tekintette magát, mint ahogy valószínűleg Athalarich nagyapja, Theodorich is.

A magyar Szent Koronát valószínűleg eme ősisége, az Itáliát egykor hatalmukban tartó Attila-utódokhoz való kötődése emelhette oly kivételes rangra, amely miatt őt a szent jelző megillette, másfelől, ami miatt megszerzése még a bizánci császárok számára is oly kívánatos lehetett.

Az a tény, hogy a VI. és a X. század között a koronának, mint sajátos szakrális tárgynak nem leljük nyomát a Nyugaton, igencsak valószínűvé teszi, hogy a VI. század vége és a X. század eleje között valójában nem telt el idő. A magyar Szent Korona keleti és ariánus-ravennai vonatkozásai pedig arra látszanak mutatni, hogy e kiemelkedő tárgy a népvándorlás korának egyik legfontosabb olyan emléke, amely közvetlenül is kapcsolatot teremt a VI. és a X. század világa között.

Annak a kornak az emléke, melyben vereséget szenvedett az ariánus keresz-ténység a római katolicizmussal szemben, s melyben a megfeszített Krisztus ábrázolása fokozatosan uralomra kezd jutni a dicsőséges Krisztus, a Pantokrátor ábrázolás felett.

A képrombolások kora is ez egyben. S a Szent Korona is magán viseli egy olyan sajátos képrombolás emlékét, mely épp Krisztus keresztjét helyezi előtérbe Krisztus trónusával szemben. A Szent Korona felső részének tetején látható Pantokrátor-képet ugyanis utóbb a közepén átdöfték, s a nyíláson át, a trónoló Krisztus-ábrázolás fölé egy keresztet illesztettek.

A kultuszváltásnak, a római egyház győzelmének sajátos szimbóluma ez.

Többek között ez a különös képrombolás helyezi a Szent Koronát a kultuszharc leghevesebb időszakának korába, a Kr. u. VI. századba, s ugyanez a mozzanat köti is össze egymással hézagmentesen a VI. és a X. századot.

„Zárszó kísérletek”

A rovat további cikkei: « A szlávok apostola Arthur király »

Hozzászólás  

#10 naputDobos Csanád 2015-06-25 10:02
A zsidó nevek jelentős részéről joggal feltételezhetjük, hogy nem szemita eredetűek, hanem sokkal inkább sumér gyökerekkel rendelkeznek. E nevek az ószövetségi történetekből ismertek számunkra, mely történetek jelentős része a sumér-akád-babiloni írott emlékekből ismerős lehet számunkra. Ismerős, de nem ugyanaz, hiszen ezeket az említett szemita nép saját igényei és céljainak megfelelően átgyúrt. Az Eszter-Isztár kapcsolat történészek, nyelvészek által is elfogadott elve alapján pont ezt igazolja. Szántai felvetése is ezt támasztja alá, hogy Ábrahám feleségének SZÁRAI-SÁRA nevének váltásában is a „száraz-sár” szavakat vélhetjük felfedezni, igazodva a méhének aktuális állapotára…
Az előző hozzászólások Theodor, Theodora, Dóra... nevek megítélése körül bontakozott ki. A görög nyelvből kiindulva, „Zeusz ajándéka” jelentést lehet benne megtalálni. Az azonban elgondolkoztató, hogy a Kaukázusban, az első keresztény országok legrégebbi régészeti leletein, templom faragványain, kapu bélésein Szent Theodor és Szent György szinte mindig együtt szerepel. De míg Theodor a lova lábai alatt tekergő sárkányt szúrja át dárdájával, addig Szent György egy glóriával ellátott, a lova lábai előtt vergődő szentet. Tehát Theodor olyan kaukázusi területeken vált nagyon fontos szentté (leginkább Grúziát említeni), melyek szemita és zsidó befolyása nem volt ismert a kora keresztény időkben.
#9 néhány gondolatcartwright 2012-11-13 08:54
A kitalált középkor elmélete téves, ez a nagy igazság. Illignek az elmélete hibás, az ő állítása nem tartható, ez ma már világos. Nincsen kitalált történet 614-911 között.
A középkor időrendjében (a Krisztus szerinti időszámításban) van a tévedés, mégpedig Krisztus születési ideje óta (ha élő személy volt) nem telt el annyi év, mint amennyit számon tartunk.
Kéretik újra elővenni Illig könyvét és fellapozni, mit írt a keresztény világérákról.
Már ő is leírta (bár nem vezette le), hogy a keresztény időszámításban Krisztus születési (vagy keresztre feszítési) időpontját Eusebios majd utána Hieronymus eltolt az időben, 300 évvel visszább. Vagyis a teremtés utáni számításban, először 5500-ra jegyezték Jézus idejét (vmelyiket, l. előbb), ezt szépen visszatolták 5201-re. Vagy csak körülire, például toursi Gergelynél ez 5184 lett. Majd pedig ezt az időpontot is visszacsúsztatták 5001-re.
Mi következik ebből?
A bizánci és az alexandriai éráknál megmaradt a 5500 körüli érték, más keresztény krónikák 5200 körüli értékkel számoltak, végül pedig mindent átszámoltak 5001-es Jézus születésre.
Vegyünk pár dátumot példának.
Bíborbanszületett Konstantin a saját korát 6457-re (ekkor írhatta a DAI-t) tette, ez a Krisztusi időben a 10. század közepe (élt 905. szeptember 2.- 959. november 9.). Szerinte előtte 200 évvel volt a longobardok Itáliába vonulása 6257-ben Iréne császárnő (752 – 803. augusztus 9.) és az athéni Zachariás pápa (679 - 752. március 15.) idejében, és Narses ((Narszísz) élt 476-573) követte el, vagyis ő hívta a longobardokat Itáliába.
Mikor is vonultak a longobárdok az avarok miatt Itáliába?
Közismert dátuma 568. április 2-án Húsvét hétfőjén.
Itt lehet nyomon követni a második, azaz a kétszáz éves csúsztatást.
Nézzük az első csúsztatást.
Toursi Gergely krónikájának évszámai:
A kezdetektől - a vízözönig 2242 év
A vízözöntől - a zsidók kivonulásáig Egyiptomból 1404 év
A kivonulástól - az Úr feltámadásáig 1538 év
A feltámadástól - Szt. Márton haláláig 412 év
Szt. Márton halálától - az ő idejéig 197 év
azaz, összesen 5792 év.
Gergelynél már 5184 a Krisztus születését vagy újjászületését jelző dátum.
Gergely krónikájában van egy rész a X. könyv végén, hogy Antiókiát elfoglalták a perzsák.
Amit i.sz. 591-re tesznek a történelemkönyvek, de I. Sapur i.sz. 253 körül szintén elfoglalta a várost. Van egy másik történet, miszerint a perzsák egyik uralkodó jelöltje belső hatalmi harcok (testvérviszály?) a rómaiakhoz menekül Bizáncba. Ezt az uralkodót II. Huszrau-nak hívják és az 6. század végén Maurikiros császár segíti őt vissza a hatalomba a trónbitorló Bahrám ellen.
Csakhogy a szaszanida uralkodó listában 270 körül Sapor (Sabuhr, stb) után kezdődik a veszekedés Hurmuz (Hormisdas, Ormuzd) Bahrám (Baram) akiből mindjárt három is lett, és Narszész (Narses, Narsak) között. Ebben az időben az Örményországi uralkodók listájában szerepel Hurmuz aki Artabasdes (Artavaszdész) néven is uralkodott, itt van Narszész is, és a rómaiakhoz menekült II. Khoszroész (Chosrau, Khuszro). A párthus királyok listja ugyan csak 228-ig van vezetve, de a király akit a perzsák megdöntenek Artavazd (Artabasdes).
A Historia Augusta-ban Gordianus neve alatt szerepel a következő pár levél, Sapornak a perzsák királyának írta Artabaszdes az örmények királya, és még pár uralkodó, hogy ne harcoljon a rómaiakkal, mert azok rajtuk fognak bosszút állni, stb. Mivel Sapor volt, aki újraélesztette a perzsa birodalmat, az általa elfoglalt területekre nyilván perzsa vezéreket (a fiait például) rakott, akik belekerültek a királylistákba is. Az is lekövethető, hogy a perzsa történet a 270-es évekből azonos az 570-es évek történéseivel. Ráadásul megegyezik a személy is II. Huszrau (Chosroes, Khoszroész, akármilyen írásmóddal is írjuk), aki összeköti a két pontot.
Ide tehető még a „gótok” harcai 250-270 között, amit Theopylaktos (Theophülaktosz Szimokattész) Világtörténelem könyvében Maurikiosz (Mauricius élt 539 – 602. november 27) császár idejébe helyez csak avarok néven.
Vagyis a gótok harcai és az avarok (akiket következetesen hunoknak nevez a szöveg) harcai,
teljesen egymásra rímelnek csak 300 év különbség van közöttük.
Ezzel bezárul a kör, vagyis a időrend eszerint így nézhetett ki.
A kétszázas évek végén a háromszázas évek elején a dátumokat megtoldták 300 évvel, mivel Hieronymus munkája szerint 300 évvel korábban született Jézus, majd valamivel később a longobardok Itáliába vonulása is 200 évvel előbbre kerül az időben, mert Jézus születése visszább kerül 200 évvel.
Most lehet kezdeni a fejtörést, lehetett-e az előbb leírtak szerint a időeltolódás, és újra megvizsgálni a csillagászati jelenségeket (nap- és holdfogyatkozások).
Sok szerencsét …
cartwright
+2 #8 VÁ: Ha Illignek igaza van...donkisott 2012-10-30 22:46
Kedves Rékabea!

Engedd meg, hogy saját belügyednek tekintsem ellentmondó állításaidat!
Mivel annyira nyomsz itt egy könyvet, amit csak a szerzőjétől lehet megvásárolni, én is ajánlanék neked és minden érdeklődőnek egy könyvet. Talán beszerezhető nemzeti könyvesboltokban, antikváriumban, könyvtárban. Mesterházy Zsolt: A magyar ókor című művét. Magyar Ház Kiadó, 2002.
Részletek a könyv ajánlójából és összefoglalójából:
Idézet:

„Eljött az ideje Európa ókori történelme helyreállításának, és annak is, hogy bemutassam azt a több száz éves világégést, amely eredményeként az ősi magyar Európa az indoeurópaiak Európája lett.”
„A ma oktatott európai ókortörténet a görögökkel és a rómaiakkal kezdődik, (...) E könyv sokkal korábbi időktől veszi sorra Európa történelmének eseményeit, amikor még egynyelvű volt földrészünk. A szerző bemutatja a Keleti (kelta) Európa gyökereit, egységes nyelvét és műveltségét, amely a ragozó nyelvű népek alkotása volt. (...) Egy hatalmas nyelvi körképben teszi láthatóvá a sumér-kelta-magyar nyelvek minden képzeletet felülmúló jelenlétét a mai Európa nyelveiben, ugyanakkor megállapítja azt is, hogy a ragozók szavain túl azok nyelvtanát már nem vette át az újonnan kialakuló ókori Európa. A nyelvi anyagban talált ellentmondások segítségével megvilágítja azt a ma még kevéssé ismert tényt, hogy a felvett mai európai nyelvállapotok nem felelnek meg a ma oktatott köztörténetnek, helyenként súlyos ellentmondások keletkeztek. (...) A nem ragozók (ma indoeurópainak nevezett) megjelenésével szerinte megkezdődött az a hosszú folyamat, amelynek során Európa első magas műveltséget hordozó társadalmait az újonnan jöttek megsemmisítették a nagyókori világháború során, és a kelta (keleti) maradványokat, valamint Magyarországot részben leszámítva birtokba vették Európát. (...) A végül önmagát is felélő birodalmat azután Atilla hunjaival és germán szövetségeseivel számolta fel. Felszámolta ugyan a rabszolgatartókat, de a kelta (keleti) magyar Európát már nem tudta helyreállítani, (...) A szerző nyíltan vállalja, hogy magyar érdekű történelmet ír, szemben az indoeurópai érdekű történetírással.”


A fenti mű megírásakor még kevéssé volt ismert Illig elmélete, és a könyv idősíkjában nem is lett volna jelentősége. Viszont a Kelta Európa történetéről adott, bizonyító erejű adathalmaz megerősíti Gregor-Móricz-Tóth kutatásainak következtetését. A naptárhamisítás ennek a történelemnek továbbélő hordozója, a magyarság, a magyar nép ellen irányult.
#7 VÁ: Ha Illignek igaza van...Rékabea 2012-10-30 08:46
Én továbbra is kitartok amelett, hogy a mai Európa vezetö rétege, az elmúlt századok arisztokráciája
asszir-szemita-heber-szemita származású - ezek elnyomva az ösnépeket és azokat halomra gyilkolva, nyelvüket rákényszeritve azokra rabszolgasorba ( feudalizmus a római rabszolgatartás megreformált alakja volt !) taszitották öket - csak egyet tartottak meg maguknak ezen népek kultúráját - mert nekik az nem volt !!!!! - Elöször az Égeist foglaták el a hunmagyar népektöl (ezek voltak a dórok !) aztán
a mai Italiát (Latinok - szintén asszir szemita származékok!) - majd észak felé terjeszkedtek a Római Birodalom képében ( Militarista elnyomó,
rabszolgatartó nagyhatalom !!) - és foglalták el a kelta-
hunmagyarok területeit - beolvasztva azokat a birodalmukba, miután a vezetö réteget és vallási vezetöiket leöldösték. Aki pedig ezekböl behodolt nekik, az megkapta érte jutalmát, néptestvéreitöl elrabolt kincseket, és a kényelmes, pazarló, erkölcstelen asszir-szemita-héber-szemita életmódot.- Róma bukása után szétrajzanak az egész kontinensen, és újabb ezer éves müködésük eredményeként, az asszir utódok
arisztokráciája a történelmi középkorban minden európai államba beépülve, és az angol-szász, (indo)germán és (indo)szláv genetikai felülirás módszerével, az öslakossággal egybe olvadva létrehozzák (indo)euróba jelenlegi militarista államait. - az egyedüli Magyarország kivételével - és ezért folyik most a harc, hogy még hazánkat, azt a kicsit még, ami megmaradt belöle bekebelezhessék.
- Miért ne lenne igaz, amit Tácsi István ir? Nagyon is logikusan vezeti le, amit ir - És mitöl igaz szerintetek Illig, illetve Tóth Gyula irása ? -
Olvasta valaki is közületek Tácsi István könyvét ?!
Igen a Pallaszban benne van, hogy a dórok indoeurópaiak,- csak az nincs benne, hogy egyben
asszir-szemita származékok- ez van eltitkolva ugyanis !! - Hogy hogyan lettek a dórok - felülirva asszir/szemita vezetö réteggel - és hogyan keletkeztek az indoeuropai népek - asszir-szemita-heber -szemita vezetö réteggel az az általam ajánlott könyvben nagyon is logikusan le van irva.
Csak el kell azt figyelmesen olvasni !! -
Az pedig, hogy vannak ugye a hajlitó nyelvek és van a ragozó nyelv - ez a tény bizony elgondolkodásra érdemes, mert ha e két különbözö
nyelv ma Európában létezik, akkor nem lehetett valamikor régen Európa egységes testvérnépek hazája, márcsak ezen nyelvi különbség miatt sem.
Az egyiknek már régebben itt kellett, hogy legyen.
Ezért a szittya népek(szkiták) nem indoeuropai népek, ahogy azt a mai indoeuropa annyira szeretné magának kisajátitani.
+2 #6 VÁ: Ha Illignek igaza van...donkisott 2012-10-29 06:51
- A 'Theodorich' talán a 'dórok istene' jelentéssel bírhatna. Ha ezt jelentené és a dórokról semmi mást nem tudunk, csak hogy indoeurópaiak voltak, akkor ebben semmi rejtenivalót nem látok. Tehát akkor miért nem ezt a jelentést köti hozzá a névmagyarázat? Talán azért, mert mint írod:
Idézet:
A dórok származása titkolva van ma a világon, mert ezek is indoeurópai népek - ezek uralják ma a világot, és nem érdekük az igaz történelem feltárása.
Szerinted ez elegendő magyarázat? Szerintem annyi köze van a dórokhoz, mint Makónak az akóhoz.

További állításaidhoz:

- Ők uralják a világot, rendben.
- Mondták neked, hogy nem érdekük az igaz történelem feltárása? Honnan veszed? Ezzel is azt kívánod sugallni, hogy rejtőzködő szemiták. Ravasz!
- Miért és hogyan van titkolva a dórok származása, ha egyszer benne van a Pallasban, hogy indoeurópaiak? Azzal, hogy titkoltnak állítod a származásukat azt sugallod, hogy esetleg szemita népek volnának, mint azt korábban állítottad! De hát a szemiták nem kimondottan szemérmes fajta. Akkor miért titkolják? Az európai, hajlító nyelvű népek sem titkolják semmit nem jelentő indoeurópaiságukat. Miért a dórok? Te érted ezt? Mert én nem.
- A tudomány indoeurópai nyelveket ismer, de indoeurópai etnikumot nem. A nyelvcsalád viszont nem származás szerinti kategória. Ezért az általad használt jelentés félrevezető, megtévesztő, mert a közös származást sejteti, (ami egyébként igaz, csak másképp!) ráadásul a Tácsi István által lefektetett és általad itt képviselt indoeurópai>dór>asszír>szemita levezetés mentén, ami viszont biztosan nem igaz.
- Azzal, hogy korábban becsempészted az indoeurópai>dór>asszír>szemita levezetést és homályos fogalmazásoddal azt sejteted, hogy az indoeurópaiak is szemiták volnának és ezért bújnak a semmit nem jelentő indoeurópai fogalom mögé. Csakhogy az általad sugallt okfejtést továbbvíve elérkezünk a délorosz sztyeppére, amelyet az indoeurópaiak őshazájának tart a Pallas nagylexikon. Ez pedig már átvezet a szittya népek szállásterületére, azt sugallva ezzel, hogy ők is indoeurópai nép lennének abban az értelemben, amely a hun/magyar néptől való megkülönböztetésben nyeri el értelmét és veszélyességét. Tehát itt áll előttünk egy alattomos kísérlet arra, hogy a magyarságot továbbra is megkülönböztessék, kitaszítsák és leválasszák Európa népei közül - 'nyelvészeti megfontolások'? alapján.
- Történik pedig ez akkor, amikor Heribert Illig és kutatótársai feltárták a naptárhamisítás tényét és ezen a nyomon elindulva Gregor Kristóf, Móricz Leó és Tóth Gyula kutatásai feltárták a szittya/hun/magyar nép meghatározó szerepét a kora-középkor Európájának kialakulásában, a rabszolgatartó Római Birodalom megdöntésében, korábban nyugatra költözött testvérnépeik felszabadítása és önálló államiságuk megteremtése révén. A hun/magyar nép a mai Európa létrejöttének - azóta állandó kitaszítottsággal küzdő - vezető szellemi és katonai ereje volt. Ez a felismerés egyúttal arra is rávilágít, hogy a magyar nép közel 2000 éve tartó üldöztetése, történelmének elhazudása annak a rabszolgatartó mentalitásnak továbbélését jelzi amely a római birodalom szellemi örökségének része. Ennek a szellemi örökségnek azóta majd' a teljes európai népesség áldozatává vált.
- A magyar kutatók által megrajzolt új történelemkép új értelmet ad az indoeurópaiság fogalmának abban az értelemben, hogy eddig is csak indoeurópai nyelvekről beszélt a tudomány. A népek származás szerinti azonosságát, hasonlóan a finnugor elmélethez, a nyelvcsaládba sorolás szempontjai alapján (látszólag és félrevezetően) határozták meg. Ez pedig eredményezte azt, hogy az európai ókor és kora középkor etnikai térképét két részre osztva, megalkották a hajlító nyelvet beszélő indoeurópai régiót és mellette a ragozó nyelvű nép lakta régiót. A nyelvcsaládba sorolás a történelemhamisítással együtt eredményesen fedte el a terület népei egységes eredetének tudatát, ezzel leválasztva őket gyökereikről, kiszolgáltatva őket a rabszolgatartók továbbélő hatalmának.
- Ma már kijelenthető, hogy az indoeurópai elmélet a történelemhamisítás eszköze volt, mert a történelmi múlt keresésének zsákutcába terelésén túl eredményesen szolgálta az uralkodáshoz szükséges megosztását a korai történelemben egységes etnikumú, kultúrájú és nyelvű Európa népeinek.
- Ennek a történelemhamisításnak, megosztásnak kezdeményezői, végrehajtói és haszonélvezői voltak a szemiták. Európa nem volt szemita és ma sem az. Amiről beszélhetünk, az a gondolkodásmód szemitásodása, szemetesedése. Nem szemita múltat kell látni mindenütt, hanem hun/magyar múltat, amint az ténylegesen volt. A szemita múltat a történelemhamisításban érdekelt erők 'hasznos bolondjai' vízionálják. Aki szemita múltat lát mindenütt, az a pénzhatalom szekértolója ma is.
+1 #5 VÁ: Ha Illignek igaza van...makacs 2012-10-28 23:14
- Jaj annak a népnek, amelynek az ellenségei írják a történelmét!

- Vedd el egy néptől a múltját és téged fognak szolgálni.

- A magyar nép az egyetlen, amely jobban hisz az ellenségeinek, mint saját krónikásainak.
#4 "NEVEZD NEVÉN A GYEREKET !"Zoli 2012-10-28 12:07
Így az igaz ahogy Rékabea írta. Ha én egy zsidó történelemhamisító lennék én is a "MI" neveink közül adnák hamis nevet Csabának is meg Aladárnak is. Ez történt itt is nem kell elmenni Tácsi Pista bácsihoz sem Thedor név sem másik hasonló zsidószerűsége bizonyítására.

Ha nevén nevezzük akkor Csaba lesz :-)
#3 VÁ: Ha Illignek igaza van...Rékabea 2012-10-28 09:01
Ajánlom kedves "Ködszurkáló" olvasd el Tácsi István : Görög Mitoszok és Magyar Mondák Azonos
Gyökerei cimü könyvét. - Üzletben nem kapható, mert egyetlen kiadó sem merte felvállalni a kiadást,
viszont az írónál megveheted. Tácsi István honlapján találsz e-mail cimet :http://www.fiberweb.hu/taara
Ebböl könyvböl megtudhatod, hogy kik voltak az ionok és a pelazgok (magyarok) és azt is megtudhatod, hogy kik voltak a dórok(szemita-asszirok - ugyanigy az Itáliában élö latinok, akik
kegyetlen, harcos, gyilkos népek , akik az ott élö magyari népeket elnyomták, uralmuk alá hajtották,-
ezek leszármazottjai uralják, ma is Európát.
A nevek igen is sok mindent elárulnak hordozóikról-
különösen igy volt ez a régi korokban. Akkor még
nagyon is tudatosan választottak nevet a gyermeknek. - Ezért is a szólás : NEVEZD NEVÉN
A GYEREKET !. - Egyébként Aladár is Aladór.
A Tedor név szerintem nincsen, de a Theodor név is szemita-dór név és a régi korokban megmutatta viselöjének kilétét.
A dórok származása titkolva van ma a világon, mert
ezek is indoeurópai népek - ezek uralják ma a világot, és nem érdekük az igaz történelem feltárása.
Nem tartjuk az összes Dórát, Dorottyát, Teodort szemitának, de valljuk be a judeaiak ma is nagyon kedvelik a Dóra nevet ! - és, hogy melyik névet választják szüleink nekünk születésünkkor, abban
bizony valami más is közrejátszik, - nemcsak az,
hogy mi a mindenkori divatnév éppen.
+3 #2 Az igazi probléma a rosszindulat.Ködszurkáló 2012-10-26 12:54
- "A görög nép a nagy «indogermán» vagy árja népcsalád egyik tagja, s néprajzi tekintetben az italiaiakhoz áll legközelebb, (...) igen tekintélyes tudósok déli Oroszországnak a Fekete-tenger, Kaspi-tó és Aral-tó táján lévő vidékét tartják az indogermán nép őshazájának is.(...) Magában a görög hagyományban, már a legrégibb logographosoknál (mesés történetiróknál) szó van ugyan bizonyos ősnépességről, a pelasgokról, (...) a valószinűség a görögöknek szárazföldön, a Balkán félsziget északibb részeiről való bevándorlása mellett szól. Erre mutat a görög törzseknek az egész őskoron végigvonuló torlódása és húzása dél felé." Forráa: (NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET, II. KÖTET: A GÖRÖGÖK TÖRTÉNETE A RÓMAI HÓDÍTÁS KORÁIG, I. RÉSZ. A GÖRÖGÖK TÖRTÉNETE A PERZSA HÁBORÚKIG, I. SZAKASZ. A GÖRÖGÖK TÖRTÉNETE A DÓR VÁNDORLÁS KORÁIG)
- "Hérodotos felfogása szerint athéniak őshonosak voltak Hellasban, a lakedaimóniak, vagyis a dórok csak jóval az iónok után vándoroltak a Peloponnészoszra." (tortenelemszak.elte.hu/segedlet/gorog-fogalmak.html)
"A mükénéi civilizáció összeomlása egybeesett több közel-keleti birodalom bukásával, köztük a legjelentősebbekével, a Hettita Birodaloméval és az Egyiptomi Birodaloméval. Mindez valószínűleg a vasfegyverekkel hadakozó tengeri népek inváziója miatt történt. Amikor a dórok Görögországba érkeztek, nekik szintén elsőrangú vasfegyvereik voltak, amikkel könnyedén elsöpörték a már amúgy is meggyengült mükénéieket." (hu.wikipedia.org/wiki/%C3%93kori_G%C3%B6r%C3%B6gorsz%C3%A1g)
- "A dór vándorlás annak a főleg régészeti úton megfigyelhető jelenségnek a neve, aminek során a görög sötét korban a korábbi mükénéi civilizáció központi és déli, valamint a minószi civilizáció területeit a későbbi dórokkal azonosítható nyelvi és tárgyi kultúra váltotta fel az i. e. 12. századtól kezdődően. A folyamat pusztulással járt, de a konkrét eseményekről lényegében semmit sem tudunk. Ez az időszak a tengeri népek támadásainak kora és az északnyugati görög vándorlásé is. Mindezek valószínűleg egymással szorosan összefüggő folyamatok voltak." (Wikipédia)
---------------
Megjegyzéseim:
- A Nagy Képes Világtörténet szerint is, az indogermán népek őshazája a déli Oroszország területén lehetett. Azaz, a sztyeppeövezet keleti részén. Görögországba Északról nyomultak be. A görög kultúra saját forrásként a hyperboreus, azaz a szittya/szkíta kultúrát nevezi meg. A mükénei kultúra dórok általi megdöntése nem bizonyított, csak a felégetett paloták utalnak külső hódításra, egyébként a hódítók tárgyi kultúrájának nincsen nyoma. A dórok, akiket az ún. tengeri népekkel is próbáltak azonosítani ezek szerint már hatalmi vákuumba érkeztek. Más vélemények nekik tulajdonítják a mükénei civilizáció megdöntését. Fegyverzetük vasfegyverek és harci szekerek. Ezek biztosították hódításaik sikerét. Ebben a korban (ie. 12. szd.) ez korszerűnek számított.

A pelazg ősnépet palócnak nevezzük a magunk nyelvén és köztünk is élnek. Varga Csaba kutatásai alapján kijelenthető, hogy az ógörög nyelv megegyezik a régies csángó nyelvvel, amint ezt hasonló című könyvében igazolja. A korai magyar történelemben tapasztalható bizánci orientációban a földrajzi közelségen felül a rokonság tudata is szerepet játszhatott, amint ez a nyugati orientációt is befolyásolhatta. A kettős orientáció néprokonsági alapjának feltárásával kijelenthető, hogy hazugság és rosszindulatú rágalom, hogy a magyar nép idegenként érkezett volna Európába. Amint az is hazugság, hogy megmaradásunk és túlélésünk a judeo-kereszténység felvételén múlott volna.

Összességében kijelenthető, hogy a dór nép származása annyira bizonytalan, hogy sem a Pallas, sem a Wikipédia nem rendelkezik szócikkel. Ami a dór nép fogalmát megalkotta, az a görög hagyományban róluk elnevezett vándorlás és a dór stílusú oszlopfők. Tehát az asszír-szemita-dór levezetés nem egyéb, mint üres frázis, tartalom nélküli tudálékosság. Személynévre alkalmazva viszont a szemita/zsidó azonosítás pejoratív minősége miatt rosszindulatú rágalom. Olyan ez, mintha az összes Dórát, Dorottyát, Teodort szemitának tartanánk nevük alapján.

A névadásnak van mágiája, ezt régen még komolyabban vették. Arra viszont még közvetett bizonyíték sincsen, hogy a meghamisított krónikák szerinti névadás, a Theodorich név tényleges felvétele megtörtént volna. Arról van beszámoló, hogy a Konstantin nevet felvette a keresztség során Aladár. Ha a névadás mágiáját alkalmazni kívánták a történelemhamisítók, akkor sem feltételezhető, hogy a dór népnév elrejtésével kívántak volna mágikus hatást gyakorolni. A Tedor magyar keresztnév jelentése: Isten ajándéka. Ez a jelentés sokkal inkább megfelel a sorsalakítás feltételezhető céljának ebben az esetben is.
-4 #1 VÁ: Ha Illignek igaza van...Rékabea 2012-10-25 08:33
A probléma csak az, hogy Theodoric nevében benne van kiléte ugyanis dór volt Theodoric-
dór -asszir -szemita gót volt - tehát egészen biztosan nem lehetett hun - és Atilla unokája !!!!

A hozzászólások lehetősége 2023.11.03-án megszűnt.

Hozzászólások

Honlap ajánló