A KÁRPÁTI HUNORSZÁG NÉPEINEK FAJI SAJÁTSÁGAI ÉS NÉPNEVEI

EMBERTANI MEGFIGYELÉSEK

Az őstörténet kutatója az embertan megállapításéiból elsősorban azokat tudja felhasználni, amelyek az egyes nemzetek keretén belül hosszú időn át előforduló embertípusokra vonatkoznak. Ezeket a típusokat a faji ismertetőjelek alapján szokták meghatározni, aminők a bőr színe, a termet nagysága, az orr formája, a szem állása, nagysága és színe, és a koponya alakja felülnézetben. (14) E faji vonások legtöbbjére a csontmaradványokból következtetnek, de felhasználják az egykorú képes ábrázolásokat és az írott forrásokban található feljegyzéseket is. E jellemző vonások bizonyos állandó együttes előfordulása eredményezi az embertípusokat. Az embertan másrészről megállapítja azokat a földrajzi tájakat, ahol egy-egy embertípus bizonyos időben uralkodó jellegű volt, nagy többséget alkotott, és nyomozza más tájakra való szétterjedését. A történész számára az embertípusoknak szétáramlása is hasznos felvilágosítást tartalmaz, mert segítségével deríthető fel a korai időkben lezajlott népvándorlások kiindulópontja, iránya és útvonala. Érdemes tehát és kell az őstörténésznek az embertan segítségét is igénybevenni.

De van-e elég embertani lelet arra, hogy ezt a segítséget a magyar nyelvű népek, jelesül a Kárpát-medencebeli hunok és magyarok őstörténeti vizsgálatához a siker reményében igénybe vehessük? A 4. és 5. századból eddig nagyon kevés emberi csontmaradvány került elő, ami a hunoknak volna tulajdonítható. Ők halottaikat előbb máglyán elhamvasztották és csak üszkös maradványaikat temették a földbe. De van használható képanyagunk, és megtaláljuk az írott kútfőkben a hunok testalkatának valamelyes leírását is. Amikor azonban a hunok avar néven a 6. században visszatértek a Kárpát-medencébe és ott több mint 200 éven át (567-796) újra önálló államot alkottak, már nem hamvasztották el halottaikat, hanem mai módra sírokba temették. Ezekből a sírokból tömérdek csontmaradvány került elő. Így a hun csoportra van elégséges embertani ismeretünk. (15) Ami a magyarok testi jellemvonásait illeti, erre nézve a 9. és 10. századból eddig mintegy 180 hiteles koponyát és 130 ép csontvázat birtokolunk, az újabb kutatások nyomán további példányokkal bővült. Ismerjük I. Endre, I. László és III. Béla királyunk csontmaradványait is, Piroska-Iréné mozaikképét és Szent László mellszobrát és van a krónikákban külsejükről szóló írásbeli feljegyzés is. A mai magyar nemzet embertípusait pedig elég behatóan ismerjük. Ebben a vonatkozásban is elég tehát az anyag, hogy abból őstörténetünkre bizonyos következtetéseket vonhassunk le. Módszertanilag azt az utat követjük, hogy a mai helyzetből indulunk ki és a mai embertípusokba igyekszünk beilleszteni a hun időkben a Kárpát-medencében lakott népeket.

A mai magyar nemzetben a legelterjedtebb típust azok alkotják, akik közepes termetűek, zömök testalkatúak, széles arcúak, akiknek az orra tompán végződik, koponyájuk felülnézetben közel áll a kör alakjához, azaz rövid vagy kerek fejűek. Ezek országos arányát az össznépesség 28%-ára teszik. A típust balti vagy urali típusnak keresztelték el. Ezzel a típussal pontosan azonos az avarok embertani képlete. Lipták Pál, aki az összehasonlítást gondos mérlegeléssel elkészítette, nem habozott az egyezésből kínálkozó logikus következtetést levonni, hogy t.i. a mai magyar nemzetnek e 28%-nyi része "valószínűleg az avarkori népességből származik" (117m. 15). Lipták Pál gondolatmenetét tovább fűzhetjük. Ha ugyanis az avarok hunok voltak, akkor úgy is fogalmazhatjuk a tételt, hogy a mai magyarság jelentős része, az a bizonyos 28%, hun származású, akiket a hun emlékek tompa orrú állatokkal ábrázoltak és az idegenek is ilyen orrúnak mondtak (141m. 71; 146m. 65). Mivel a hunokról saját írásaikban azt olvassuk, hogy ők iráni származásúak, a szóban forgó embertípust a vándorlásuk végállomására utaló balti és urali elnevezés helyett nekünk okosabb dolog előjöveteli helyükre utaló szóval iráni típusnak nevezni. A következőkben mi ezt az elnevezést használjuk.

Az embertan művelői a mai magyar nemzetben megemlékeznek egy második embertípusról is, amely lényegében megegyezik az iráni típussal, úgyhogy azzal majdnem azonosnak vehető. E típus országos átlagát 20%-ban állapították meg. A 4. és 5. századi kárpáti magyar népek közül ebbe a csoportba a hunokkal azonos tájról érkezett iráni szkíták (székelyek) tehetők, akiket a hun okmányok is magukkal azonosnak tekintettek és ugyanazon állattal ábrázoltak, mint sajátmagukat. Eszerint az iráni típus (a hun és szkíta) leszármazói a magyar nemzet 48%-át alkotják.

Az embertan kutatói a mai magyarság harmadik leggyakoribb típusát is közepes termetűnek, de karcsú testalkatúnak mondják, akiknek bőrszíne valamivel sötétebb árnyalatú, mint az iráni típusé, orra pedig gyakran esősen ívelt, hosszú és keskeny, hegyesen végződik, haja enyhén hullámos. Ennek az elegánsabb típusnak országos átlagát 25%-ban állapították meg és turáni, kaukázusi meg feketetengeri névvel szokták emlegetni. A 4. és 5. században a Duna-medencében jelenlévő magyar népágak közül ebbe a csoportba az illeszthető be, amely a rajzos hun emléktárgyon ilyen vékony, hosszú, hajlott orral, madárcsőrrel és madárszárnnyal jelenik meg. Ez utóbbi földrajzi eredő helyét bizonyára délebbi vidéken kell keresnünk, valahol a Vörös-tenger partvidékén. Az iráni hun és szkíta és az egyelőre vörös-tengerinek mondható magyar elemmel együttesen nemzetünk Régi Keletről származó részlege 73%-ra, az átmeneti típusok hozzáadásával 83%-ra tehető. A magyarral rokon balti és urali népek faji képlete majdnem ugyanilyen. A mai magyar nemzet tehát lényegében két embertípus, a hun és magyar ötvözetéből keletkezett és ez a kettősség magyarázza meg népdalaink kettős jellegét, kétféle eredethagyományunkat és nemzetünk kétféle nevét is: Hungár és Magyar.

Ha a mai magyar nemzettestet alkotó elemek túlnyomó többsége (szkíták, hunok, magyarok) már a 4. és 5. században a Kárpát-medencében élt, akkor az Árpád vezérrel beérkezett utolsó nagyobb néprészünkről etnikai vonatkozásban nem mondható el, hogy honfoglalást végzett. Amit Árpád és magyarjai tettek, az az országban régóta itt lakó magyar nyelvű törzsek politikai újraegyesítése volt, a régiek történeti jogán és azok hagyományai alapján. Árpád minduntalan és nem is ok nélkül hivatkozott ősére, Attila királyra, aki először hajtotta végre a Kárpát-medence politikai egyesítését és nem ok nélkül mondta, hogy őse országának helyreállítása céljából érkezett. Az a tény viszont, hogy a Kárpát- medencébe érkezett összes néprészek - magyarok, szkíták, hunok, avarok, árpádiak - már megérkezésükkor valamennyien magyarul beszéltek, útközben is magyar írásbeli nyomokat hagytak maguk után, arra mutat, hogy bármely oldalról érkeztek is a Kárpát-medencébe, azt megelőzőleg, az igen régi időkben, valahol már együtt kellett élniök, ahol a közös nyelvet kialakíthatták. Hogy hol lehetett ez a közös őshaza, arra nézve az eddig előbukkant emlékek alapján is tehetünk célzást. Ez a hely a Fekete-tenger, Kaukázus-hegység és a Káspi- tó alatt elterülő sávban keresendő, a Régi Keleten amely a kerek koponyájúak őshazája volt és ahonnan ők a csiszolt kőkortól kezdve szakadatlanul áramlottak Európa felé. (16) Hogy a magyar népek őshazája valóban a Régi Keleten kellett legyen, arra a faji sajátságok további vizsgálata meglepő fényt vet. Eddig még senki sem gondolt arra, hogy a magyar nyelvű népek között előforduló fekete embertípust nyomozza és ezt a mozzanatot az őshaza helyének megállapítására használja fel.

Forrásainkban az iráni (szkíta, hun) és vöröstengermenti (magyar) típus mellett gyakran említés történik köztük lakó fekete színű emberekről. Feketéket mondanak, nem sárgákat, tehát afrikaiakat és nem ázsiaiakat. Szó van fehér és fekete szkítákról, fehér és fekete hunokról, fehér és fekete magyarokról, tehát mindegyik csoportba belevegyült színesekről. A vonatkozó kifejezések filológiai pontossággal megállapíthatóan a test színére utalnak és nem világtájak megjelölésére szolgálnak.

A Kaukázus és Fekete-tenger felett elterülő Scítiában, amely az Iránból észak felé törekvő magyar népek felvonuló területe volt, többször hallunk fekete emberekről. Kézai Simon mester szerint: "Az ebben az országban lakó emberek tunya életet élnek, haszontalanságokon törik fejüket, az emberi méltósághoz nem illő nemi cselekedeteket művelnek, úri (értsd fehér) nőkre áhítoznak és inkább fekete színűek, semmint fehérek" (167m. I. 145). A hun időkből is van fekete adatunk. Attiláról, a hun-magyar királyról megírják a források, hogy villogó szemű, sötét (teter) arcú és roppant buja természetű ember volt (167m. I. 151). Árpád apját, Álmos vezért testileg így jellemzi a krónika: "Maga Álmos csinos, de fekete arcú ember volt, fekete és nagy szemei valónak, termete óriási és karcsú volt, kezei hatalmasak, ,,ujjai pedig vaskosak". (17) Ez a leírás tökéletesen illik a gyakran két méterre is megnövő, karcsú, szinte térdig érő kezekkel bíró Délkelet-Afrikában otthonos csinos négerre, a szerecsenre. A fekete szín itt sem világtájként szerepel és nem véletlenül említi a forrás, hiszen a negroid összes járulékos vonásait egyidejűleg adja. Árpád fia Zulta fehér bőrű volt, jegyzik meg a források. De Zulta fia Taksony visszaütött őseire: "Szép nagy szeme volt és fekete puha haja" (167m. I. 111). A magas termet aztán öröklődött az Árpád családban: Szent István, I. Endre, I. László és III. Béla óriási növésűek voltak, Szent-László fejjel is magasabb, mint bárki más. Ezeknek a királyoknak az orra hatalmas tokmány orr, arccsontjuk szembetűnően fejlett és ajkuk, mint éppen Szent-László mellszobrán látjuk, tekintélyes vastagságú. Árpádkori okmányaink és törvényeink említést tesznek az országban élő szerecsenekről, akik - nagyon jellemzően- a királyok védnöksége alatt álltak. A szerecsenekről minden lexikon elmondja, hogy sivatagos vidékről kerültek Európába: Boldog Arábiából és Szíriából. (18)

Bár a teljes összefüggést ezek között az adatok között az előadottak alapján még nem láthatjuk, annyi mégis kétségtelen, hogy a mai magyar nép 4 vagy 5%-ban megállapított mongolos típusa nem lehet ázsiai eredetű, mint ahogy eddig magyarázták, hanem csakis afrikai eredetű, a szkíta-hun-árpádi korszakban magyarokkal bejött feketék utódai. Mivel ez a fekete elem minden embertípusunk közé bevegyült, bizonyos, hogy ezt a közös elemet ugyanazon a helyen szedték fel, ott ahol még valamennyien együtt élhettek, tehát az Őshazában. Következésképpen ez őshazának délnyugati széle ott kellett legyen, ahol magas növésű, erősen szexuális, csinos négerek éltek. Ez a hely Délkelet-Afrika (Eritrea, Etiópia, Egyiptom), Boldog Arábia és általában a Vörös-tenger partvidéke. Nem véletlen tehát és nem a Bibliából kölcsönözött mesebeszéd, hanem igaz történet, ha a magyar krónikák az Őshazával kapcsolatban éppen ezeket az afrikai vidékeket említik. Íme tehát a faji tényező vizsgálatával, a fekete bevegyülés fonalán ugyanoda jutottunk, ahova a fehér fonállal is érkeztünk, a magyar őshazát a Régi Keleten kell keresnünk, ott ahol az emberiség magas kultúrája először kialakult. (19)

A HUNGAR ÉS MAGYAR NÉV ÉRTELME

Nemzetünk mai neve Hungár és Magyar. Saját nyelvünkön írva és szólva a Magyar nevet használjuk, de amikor idegen nyelven szólunk magunkról vagy mások írnak rólunk, a Hungar nevet alkalmazzuk. Nem azért mintha a Hungar nem lenne a magyar nyelv szótárából eredő szó. Magyarázata inkább az, hogy a Kárpátmedence akkor nyerte első egységes politikai szervezetét, amikor ott a nemzetnek hun ága volt az úr, így az országra és annak népére ez a név került forgalomba, noha ugyanakkor már ott voltak a magyar ágból eredő törzsek is. Amikor aztán a kocka fordult és a hun ágból eredő dinasztia helyére Árpáddal a magyar ágból eredő dinasztia lépett, az uralomváltozásnak megfelelően a Magyar név szolgált az ország és nemzet megjelölésére. Az uralomcsere idején azonban a külföld már megszokta, hogy a Kárpát-medence népét és országát a hunokról nevezze, ezért az ő használatukban megmaradt a régibb, hunok elsőbbségét emlékezetbe idéző elnevezés.

A Hungár és Magyar között fennálló különbséget az árpádi hullám magasabb köreiben úgy látszik még tudták. Kiev körül, amikor Árpád útban volt öröksége átvételére, egyes hun töredékek nem akarták magukat az ő vezetésének alávetni, mert bizonyára még a régi, Attila korabeli dicsőségben éltek a két nép rangját illetőleg. De Árpád, a hatalom tényleges birtokában királyinak érezte magát és a hunokat, a régi eb és farkas szimbólumú népet nem tekintette olyan harapósaknak, mint voltak régen; hanem őket gúnyosan és egyszerűen kutyákhoz hasonlította, akik az ostor (Est-ura) pattogására észre térnek és engedelmeskednek (167m. I. 44), Árpád azon is megütközött, hogy miután az első kárpátországi erősséget Hunuarat azaz a hun úr székhelyét (mai Ungvár) bevette, őt a helybeli lakosság Hungária fejedelmének nevezte. Micsoda sértés ez a Szcítiából kijött Hét- Magyarok fejedelmére (167m. I. 53, 81 sk)! Amikor azonban Árpád már hatalma alá vetette az összes kárpáti magyar nyelvű törzseket és az egyesítésben azok segítségét messzemenően élvezte és az ország kormányzását velük egyetértésben rendezte be, maga pedig az egyik helybeli fejedelem leányát feleségül vette, a hun és magyar népesség annyira összekeveredett, egybeolvadt, hogy a Hungari és Magari között többé különbséget tenni nem lehetett. Nagyon jól érzékelteti a fejlődésnek ezt az állomását a Képes Krónika, amelynek írója a kárpáti ország lakóiról azt mondja: neveztetnek "vulgariter Magori sive Huni", hazai nyelven magyarok vagy hunok (167m. I. 286; 83m. 91). A hunok és magyarok népi egysége és a két név egyértelmű használata jut kifejezésre más íróknál is, akik a hunok uralmát "A Hungarusok első betelepülése Pannóniába" címen adják elő, és amikor az Árpádok magyar uralmáról szólnak, fejezetüket így címezik: "A második bejövetelről" és rögtön utána megmondják, hogy "újra visszamentek Pannóniába". De már a hunok idejében is felváltva használták a két kifejezést, Attilát nemcsak hun királynak, hanem magyar királynak is mondták s ő a külföldiek szemében is "Hennar Madir": Honúr Magyar, azaz Magyar Honúr volt (82m. 130; 124m. 74; 146m. 133). A hun uralom után tudunk olyan hun-magyar törzsszövetségről, amelynek 527 körül a Meótisz vidékén előbb hun királya volt, azután magyar királya lett? (20) A Hungár és Magyar név tehát régóta egymással felcserélhető, azonos jelentésű név.

A Hungari névvel kapcsolatban meg kell még jegyeznünk, hogy ez a kárpát-medencebeli magyar nemzet teljes neve, rövidített alakja pedig a Huni, H nélkül Uni. A két név jelentése azonos. Orosius negyedik századi történetíró idevágó feljegyzése ezt félreérthetetlenül igazolja, amely szerint "Pannónia európai ország, amit nemrég a HUNok foglaltak el és amit ez a nép saját nyelvén HUNGARIAnak nevez". (21) A Hungari és Huni azonosságát a későbbi kútfők is sorozatosan vallják, számos esetben filológiai pontossággal: "Hungari id est Huni; Huni qui et Ungari dicuntur; Ungari etiam Huni sunt appellati", magyarul: Hungari más szóval Huni; Huni, akik egyidejűleg Ungarinak mondatnak; Ungari, akiket Huninak is neveznek (82m. 131 sk; 83m. 68; 146m. 185, 266). Ha a Hungari névből a szókezdő H elmarad, ez a dolog rendjén van, mert a régi magyar nyelvben a szókezdő H-t gyakran nem ejtették ki és ezért a fonetikus írásban nem is volt szükséges jelölni. A jelenséget a nyelvészek jól ismerik és nyilvántartják. (22)

Miután a Hungari név használatát és grafikai alakjait megismertük, vizsgáljuk meg annak etimológiai értelmét. A Hungari és Huni név, éppen úgy mint a Magari, a régi forrásokban i hanggal végződik. Ez nyilvánvalóan a szó végéhez tapadó képző és nem a latin többes szám jele. A középkori magyar írók ezt tudva, néha szükségét is érezték, hogy a név latin többes számának kifejezésére ahhoz egy második i betűt illesszenek. Így jár el például Anonymus, amidőn a Hungarii és Magarii alakot használja (167m. I. 33). Ha tehát az i képző, az alapszó HUNGAR. Ez utóbbi viszont két egytagú szó összeolvasztásából jött létre, középre illesztett G hanggal, ami a többes szám K ragjának lágyított változata: Hun-G-Ar. Ez abból is következik, hogy az összetevő elemeket külön is használták, egyes személyekről szólva, HUNI és URi (ÁRi) alakban, az egész népről szólva pedig többes számban: Hun-i-k illetve Ár-i-k alakban.

Mit jelent a névben szereplő két egytagú szó, a Hun és Úr? Az első a mai ,hon' szavunk egy árnyalattal mélyebb magánhangzóval ejtett alakja miként népiesen szólva ma is "otthunt" mondunk az irodalmi ,otthon helyett. Jelentése ,lakóhely, haza, táj', mint eddig is gondolták (146m. 104) Az. Úr részleg viszont a sokféle értelmű ,úr' szavunk, ami általában parancsoló személyt jelent. (23) Eszerint a Hun-gar annyi mint Hon-ok-Ura az ország minden lakóterületének ura, királya. A Hungar (Hunkar) képzővel bővített alakja viszont a király uralmi területéről származó egyes embert, az ország lakót jelenti. Ha a népet gondolták, ugyanezt a kifejezés többes számban használták: Hungarik, Hungarok. A népnév képzés formulája tehát ez: lakóterület + a többes szám ragja + az úr vagy parancsoló személy + az i képző és + a többes szám ragja. Az első K, amely ma G- vé lágyult, a régibb grafikai formákban még szerepel, mint a Honkarié, Ankarik, Inkerik alakban.

A Hungari név formulájának ismeretében a MAGARI név etimológiáját is azonnal megértjük. Ez is két összetett szó, raggal és képzővel bővítve: MA-k-AR-i vagy MA-g-AR-i, az egyes embert jelenti. (24) Népre vonatkoztatva, a kifejezés kiegészül a többes szám k ragjával: Makarik Magarok, Magyarok. Ez a név mindössze annyiban különbözik az elsőtől hogy a Hon részleg helyére a Ma szó terült. Ez a szó a jelenlegi magyal nyelvben már nem közhasználatú, de a rokon nyelvekben még igen és pontosan azt jelenti, amit a Hon. (25)

A pozícióban levők itt is követte törvényszerű sorsát és az eredeti Makari alak mellett létrehozta a Magari, Mahari, Matari, Mazari, Magyari grafikai formát, a népnév pedig hangrendbe illeszkedve Makarik helyet felvette a mai Magyarok alakot. Ennek is megvannak rövidített alakjai a Magi, Madi (v. ö. Huni), illetve Maari, Mári, Maori, Mauri. Két nemzetnevünk etimológiája annyira világosnak látszik, hogy szükségtelennek tartjuk az eddigi magyarázatokra kitérni és azokat cáfolni. (26)

Végül észre kell vennünk, hogy a HungARI és MagAR,I névben, valamint a HungARIA és MagARIA elnevezésben, az URI, ARI, ARIA részleg olyan elem, ami sok magyar származású nép nevében előfordul, olyanokéban is, amelyek magyar származására eddig nem gondoltunk, mint például a régi Európában ("Európa I") élt Lig-úr-i, Ib-ér-i, Ili-yr-i és Ta-úr-i nevekben is. Ez a közös Ari, Ária elem a nagy magyar népcsalád összefoglaló neve. Ebből az következik, hogy a magyar népek az igazi árja népek, az ő nyelvük az igazi árja nyelv, az ő országuk az igazi árja ország. A magyar nép, nyelv és ország árja mivolta nagy horderejű megállapítás, de mégis olyan egyszerű, mint Columbus tojása. Nem is mi vagyunk az elsők, akik a magyar nép és nyelv árja mivoltát felfedezzük; megtette ezt előttünk Lukácsi Kristóf, aki más úton jutott ugyanerre az eredményre. Így fejezte ki gondolatát: "Nézetem szerint a magyar faj, ha nem maga sajátképi főtörzse az áriai nép- és nyelvosztálynak, annak kétségtelenül egyik rokon ága; mire nézve bármint is törekedjenek némely magyar nyelv- és régiségkutatók... (más) nyelvekkel hozni kapcsolatba, azt velem felhozott érveikkel elhitetni nem fogják... a magyar nyelvnek kulcsát csakis az áriai nyelvekben kell keresnünk" (123m. 200 sk). És megismétli: "Midőn azt mondom, hogy a magyar nyelv az áriai vagy zend (szent) nyelvosztályhoz tartozik, a magyar nyelv és régiségek körüli több évi vizsgálódásaimnak eredményét mondom ki" (123m. 199). Ma ezt a nézetet teljesen aláírjuk és megerősítjük, hogy a magyar nyelv és a magyar nép az árja nyelv és árja nép sajátképi főtörzse és roppant csodálkozunk, hogy ezt eddig nem tanították és nem ment át a köztudatba. Ha tehát pontos és történetileg is alkalmazott megjelölést akarunk használni a mi nyelvünkre és népünkre, meg a magyarral rokon nyelvekre és népekre, a jövőben ne finnugor nyelvekről és ne finnugor népekről beszéljünk, hanem árja nyelvekről és árja népekről. (27)

Mivel időben nem foglaltuk le magunkat az árja kifejezést és nem igényeltük magunknak a vele összefüggő ragyogó múltat, a senki vagyonára rátették kezüket mások és az egész árja történetet bekebelezték Pedig azok nevében nem szerepel a mondott népcsaládra utaló ARI szócska. Ők nem ,urak', nem ,árják', hanem Deutsch, Engels, Saxons, Juts, Vandals és hasonlók. Ennek ellenére mégis árjáknak mondták magukat, minket pedig leázsiaiznak. Újabban azonban rájöttek tévedésükre és többé már nem nevezik magukat árjáknak. Gordon Childe ezzel kapcsolatban így szól: "... az árja megnevezést egyes 19. századi filológusok hozták forgalomba, hogy vele a rokon (indoeurópai) nyelvek beszélőit megjelöljék Ma már tudományos használatban ezt a kifejezést csak a hindukra, a: iráni népekre és a Mitanni uralkodóira használják." De már Childe professzor előtt L. A. Waddell is határozottan állást foglalt: "Bárhogy is álljon a dolog, a nordikus rassz kifejezés egyáltalában nem használható az árja faj párhuzamos kifejezéseként, mivel az északiak csak későn kialakult ága az árják egyik alosztályának. Korábbi munkáimban a divatot követve vagy félrevezetve néha-néha én is alkalmaztam ezt az (árja) kifejezése a mondott párhuzamos értelemben, bár legtöbb esetben tiltakozólag, hozzáfűzve ,az úgynevezett nordikus rassz'. A kifejezést azonban most már ilyen vonatkozásban teljesen el kell hagynunk, ha el akarjuk kerülni a szükségtelen zavart és anakronizmust". (28)

A hunok, magyarok és rokonaik nyelvének és népének árja mivoltából sok minden következik. Egyelőre csak annyit jegyezzünk meg a Hungar és Magar fonalán, hogy a mai magyar nemzet ősei nem szervezetlen ural-szibériai kóborló bandák konglomerátuma volt, amely annyi helyről kölcsönözte volna össze szótárát, ahány felé lökte őt vándorútján az élet vihara, miként ezt a finnugor nyelvészek kispekulálták és nyomukban. s a külföldiek gúnyosan ismétlik. A mai 15 millió magyar az egyetlen épen maradt ága annak a hajdan sokszorosan több milliót számláló csodálatos tehetségű árja fajtának, amely az emberi beszédet megalkotta és az első magas kultúra fáklyáját meggyújtotta és a föld kerekségén végighordozta.

A SZÉKELY, KUS ÉS TURKI NÉV ÉRTELME

A kárpáti hun birodalomban élő magyar nyelvű népek közül a Hun és a Magyar után legjobban érdekel bennünket a Székely név, népi tömbünk keleti ágának ma is használt neve. A székelyekről forrásaink azt mondják, hogy nem az árpádi magyar csoporttal jöttek az országba, hanem már Attila király idejében is itt laktak: " Omnes Siculi qui primum erant populi Athyle regis" mondják a krónikák: "az összes székelyek, akik megelőzőleg Attila király népe voltak" (167m. I. 101). Ők azonban nem hun, hanem szkíta néven szerepeltek a történelemben, vagyis még a hunok előtt, a keleti oldalról jövő legelső magyar néphullámmal érkeztek a Kárpát-medencébe Kr. előtt 700 és 510 között. Megérkezésük után fokozatosan birtokba vették az Alföld egész területét, ezt az ország közepén levő T alakú sík vidéket, a keleti határhegyekkel együtt. A hunokat közvetlenül megelőző időkben, amikor a szkíta-székelyek zöme még a Nagyalföldön élt, tulajdonképpen az övék volt az egész Kárpát-medence felelőssége és a mai Buda helyén állott Sicambria nevű fővárosuk. Az első egységes magyar ország a Kárpát-medencében tulajdonképpen Székelyország volt. Amikor a vezetés a hunok kezébe került, az új vezető nép mellett akkor is ők maradtak a legrangosabb nép. Hogy mi történt velük a hun birodalom összeomlása után, csak homályosan látjuk. Az Attila halála utáni bonyodalomban, úgy látszik, törzseik egymástól elszakadtak, egyesek a Vág folyó völgyébe sodródtak, mások a dunántúli Göcsej vidékre, de egy nagyobb csoportjuk továbbra is a sík mezőn maradt. Utóbbi helyen a krónikák szerint 15, 000 lovassal rendelkeztek, ami igen tekintélyes katonai erőt jelentett akkoriban. Amidőn ezek meghallották, hogy Árpád vezérrel a magyarok egyik jól szervezett ága újra megjelent a Kárpátok bejáratainál, eléjük lovagoltak, fel egészen a Ruténföld határáig. Találkozásuktól kezdve egyesült erővel harcoltak és közös akarattal állították helyre az ország Attila halálakor felbomlott politikai egységét. A mai magyar állam alappilléreinek lerakásában tehát nekik óriási szerep jutott. A székelyek az egységes magyar állameszméért a későbbi időkben is mindenkor síkraszálltak, a török-korban éppúgy mint a trianoni bilincsek szétverésekor s minden más magyar néprésznél jobban tudták, mi a fennmaradás 1. számú parancsa. Még máig fülünkben csengnek Bocskai István erdélyi fejedelem aranyba és márványba kívánkozó szavai, amelyek megmondják, miért van ez így. Azért, mert a magyari nemzet fennmaradásának egyetlen módja: "Ha nem szakadozunk el egymástól."

A székelyekről a legrégibb írásos feljegyzések SICELI, SICULI, SYCLI: Sík-(h)elyi néven emlékeznek meg, a régi magyar kiejtés szerint H nélkül írva az összetevő második egytagú szó elejét. A nevet eredetileg kétségtelenül S hanggal s nem SZ-szel ejtették ki. Melich János nyelvtudósunk szerint ugyanis az Anonymus korabeli magyar helyesírás a mai SZ hangot nem S, hanem "kivétel nélkül minden esetben Z betűvel jelöli" (134m. 20). Nem lehet tehát kétség afelől, hogy ez a név a magyar népnév képzés mintájára, két egytagú szó összekapcsolásából eredt, a szó végéhez illesztett i képzővel: Sík + (H)ely + 3, mai helyesírással' Síkhelyi értelemben.

A Székely név adott etimológiájának helyességét a földrajzi körülmények messzemenően támogatják. Sík helyen, mezőn való szálláshelyeiket az elbeszélő források gyakran hangsúlyozzák, talán éppen nevük magyarázataként. Megmondják például, hogy Attila halála után ők nem hagyták el az országot valamennyien, hanem népes csoportjaik a "síkhely mezején" (Chigla mezei) tartózkodtak Árpádék beérkezéséig (167m. I. 279, 162). Az Attila-Árpád korabeli székelyek leszármazói zömükben ma már nem az Alföldön laknak, hanem a történeti ország keleti részében, Erdélyben. Ez azonban nincs ellentétben a név etimológiájával. Árpádék bejövetele után ugyanis a magyar népek egymás között felosztották az ország területét. Az új osztály eredményeként az akkoriban legértékesebbnek tartott táj, a füves puszta (Pus-ta: Fűs táj) az ország vezető csoportnak, Árpádéknak jutott, a székelyeké pedig az ország Biharon túl elterülő keleti része lett, ahol ők meglehetősen függetlenül éltek. Kaptak nagy helyet az országban, írja Kézai mester, "de nem Pannónia síkságán (non tamen in plano Pannoniae, azaz nem a Nagyalföldön, ahol előbb laktak), hanem az ország határhegyei között" (167m. I. 162). Miután így a székelyek földrajzi környezete megváltozott, logikusan vették fel az "erdő helyi" nevet. Ez utóbbi a forrásokban Erdew Eli, Erdew Elu alakban, szintén H nélkül szerepel. Feltehetőleg az az ok is közrejátszott a síkhelyiek Erdélybe telepítésében, hogy ott ősidők óta szkíta telepek voltak, csakúgy mint a Kárpátok külső oldalán, és a két legnagyobb szkíta ág összevonásával kívánták őket erősebbé tenni. Az Erdew Eli: Erdőhely név akkor már régen forgalomban lehetett. Herodotos ugyanis a szkítáknak a Kárpátok előterében való megjelenését leírva előadja, hogy első ékeik "Erdőországban" (Woodland, a fordító szavaival), szálltak meg (94m. I. 290). Miután azonban a székelyek vagy másfél ezer évig viselték síkhelyi (székely) nevüket, az náluk népnévvé lett. Amikor tehát új helyükre mentek, régi nevüket megtartották, de ugyanolyan joggal használták a már régebben ott élő testvéreik "erdőhelyi" (erdélyi) nevét is. Ennyit az ő nevük magyarázatáról.

Lukácsi Kristóf több nagyon helytálló megfigyelése között arra is felhívta figyelmünket, hogy az iráni térségben és a Vörös-tenger mellékén szereplő magyar nyelvű népeket az örmény források közös néven KUS vagy KHUS népeknek is nevezik (123m. 23, 12, 14 sk, 200; 141m. 46). Ez a név ,kos' szavunk régies alakja, egy hanggal mélyebben ejtve ki, mint ma, a ,hon-hun' mintájára. Az elnevezés ugyanabban a szellemben történt, mint az európai hunoknál is megfigyeltünk, akik magukat ott is állatnevekkel illették és magukat Iránból származtatták. Lukácsi meg is jegyzi, hogy ez a kos név a hunokra vonatkozott. A források ezt maguk is kifejezetten mondják, így szólva: "Hunok, akik kunoknak neveztetnek" (123m. 20) .

A ,kos' az ember jelentésű ,úr' pontos megfelelője és a perzsa, török, arab írók azzal párhuzamosan használták Hur, Ghur, Oghur alakban. Lukácsi Kristóf ki is mutatta, hogy a Kus, Kos név azonos az Úr, Ár szóval és hogy a név viselői az úri, ári, árja népek nagy közösségébe tartoztak.

Ezzel kapcsolatban idézi egy régi örmény kútfő vallomását, Mechitár híres szótárát, amelyben "Árik" alatt a következő bejegyzés olvasható: "Árik. Nép neve Keleten, akik méltán Áriknak neveztetnek, mert jeles íjászok és vitéz harcfiak. Mondatnak Áriag Ani (árják honinak), másképpen Chusdi Chorasan vagy Chusoknak is. Országuk Áriának meg Chus földnek neveztetik. Nagy kiterjedésű országa Ázsiának, északról Szcítiával, nyugatról a Kaspi- tengerrel és Médával, délről pedig Perzsiával határos, . hosszúsága a Kaspi- tengertől Indiáig terjed. Osztatik 25 tartományra" (123m. 32). Eszerint a magyar nyelvű népek, a szkíták, hunok, magyarok Mechitárnál is árja népek, országuk és nyelvük is árja. Pontosan úgy, mint a HungAR.I, MagARI, HungARIA nevekkel kapcsolatban észleltük.

A magyar nyelvű népekre alkalmazott leggyakoribb nevek között meg kell emlékeznünk még a Turki névről is. Ezt a nevet főleg az utolsó magyar néphullámra alkalmazták, az árpádiakra. Az elnevezés a Fekete-tenger mellékétől kezdve kísérte őket. A bizánci írók, Bölcs Leó császár (886-912) és utóda Konstantin császár (913--959) csakis ezen a néven emlékeznek meg róluk. A név etimológiája felvilágosításul szolgál arra, miként ragadt az árpádiakra. Már Darkó Jenő észrevette, hogy e név pusztán földrajzi elhelyezkedésre utaló megjelölés és nincs más értelme, mit mondjuk "azovi tenger melléki lovas nomád" (l41m. 66 sk). A megfigyelés helytálló, mert a Turki név először mindenütt tavak - Meótiszi-tó, Kaspi-tó, Aral-tó - mellett lakó népre vonatkozott. Gyakran szerepel TO-UR-K-I és TO-UR-KO-I alakban. Ebből kézenfekvőnek látszik, Darkó Jenő gondolati vágányain haladva, hogy a név első elemében ,tó' szavunkat lássuk, másodikban ,úr' szavunkat, a K hangban többes számunk ragját, vagyis hagy a nevet Tó-Ur-ak értelemben fogjuk fel. A szó végéhez illesztett i képző pedig, szokás szerint, az odavaló, ott lakó, onnan eredő embert jelenti.

Megerősíti a Turki etimológiáját a hasonló képzésű Turán név is, amit szintén TOURAN alakban írtak: Tó-Úr-Hona értelemben. Ez utóbbi névvel a Kaspi-tó és az Aral-tó partjain kelet felé a hegyek lábáig elterülő, akkoriban még termékeny vidéket jelölték. Aki erről a vidékről eredt, vagy ott lakott, az volt a turáni: TO-UR-AN-I azaz Tó-Úr-Hon-i. Tourán alatt terült el Irán vagy Erán, aminek etimológiája iráni tudósok szerint is Úr- Hon, azaz árja hon. A Turki nevet tehát egészen biztosan magyar szótárból eredő névnek tekinthetjük, még akkor is, ha ma ezt a nevet a régi magyarok helyére került más népek viselik. (29)

A magyar népnevek értelmét vizsgálva, több ízben utalást tettünk megelőző lakóhelyükre. Ezek során előkerült Irán, Arábia, a Vörös-tenger melléke, Etiópia, sőt Mezopotámia és Egyiptom is. E kapcsolatok világánál máris kézenfekvőnek látszik, hogy a magyar népek meleg égövi területről jöttek Európába. Meleg égövön kell tehát keresni őshazájukat, ott bontakozott ki az árja nép és árja nyelv és onnan mentek szét az egyes ágak, hogy három világrészen szétterüljenek, Európában, Ázsiában és Afrikában, és mindenütt megalkossák az első politikai kereteket. Ebben a világmisszióban az egykor hatalmas fajta nagy része elpusztult. Az az őstörténet, ami ezen a módon szemeink előtt kibontakozik, merőben különbözik a finnugor nyelvészek által szerkesztett magyar őstörténettől, de nagyon közel áll ahhoz, amit Ipolyi Arnold is megsejtett, amidőn vizsgálatait így összegezte: "Biztosan felállítható a tétel, hogy nemzetünk tagja egy nagy kiterjedésű népnek, amely külön ágaiban, külön nevek alatt s külön időkben a históriai kor kezdete óta a világ történetében gyakorta nagyszerűen szerepelt... s a Keleti Óceántól egyfelől a Jeges Északi-tengerig nyújtotta ki gyökereit, másfelől a Nílusig terjesztette" (Ipolyi A., Magyar mythológia, Bp. 1929. I. 51).