„Kezdetben vala az Ige, és az Ige Istennél vala, s az Isten vala az Ige.”
 Mondja „magyarán” az Írás.

Nem valószínű, hogy létezik a világon még egy nyelv, amely ilyen tömörséggel képes Isten lényének meghatározására.
Az Ige, ami „Kezdetben vala…”, - nem emelkedik ki az ősóceánból, nem hozza létre, nem termékenyíti meg önmagát -, egyszerűen „VALA”, azaz (kezdet és vég nélkül) örökkön létezik.
„…az ige Istennél vala…” Vagyis, az Ige Istenben van.
„…az Isten vala az ige.” Egyszóval, Isten az Igében van.
 
Érdekes szavunk az „ige”. Általánosságban, a szó, a beszéd kifejezésére szolgál, de eredetileg varázsszöveg, isteni kinyilatkoztatás, aminek monoton mormolásával „követhető el” a bűbájozás, az igézés.
Viszont, igézni főként tekintettel, szemmel lehet, tehát kapcsolatba hozható a látással, a fénnyel.
Jelenti továbbá a cselekvést, a mozgást, a három fonalból álló motollacsomót, a vezető, rendező elvet (iga), és belőle származtathatjuk az igen szavunkat.
 
Nem csoda, hogy a Logosz, a második isteni személy meghatározására is szolgál.
 
Mondhatnánk, Isten egyik „része, formája”, az Ankh, a Fiú, a védák „aranymagja”, a mélyizzás-, az őshullám forrása, maga a Szentmag.
 
Ezek tudtával, kanyarodjunk vissza a második fejezetünk sumér forrásokat taglaló részéhez, konkrétabban az IZ (isteni lélek), IZI (izzó), IGI (szem) szókapcsolatokhoz.
 
Melyek, feltűnő alaki, és tartalmi hasonlóságuk folytán, szinte tálcán kínálják IZI-izzó, IGI-Ige megfeleltetéseket.
 
De vajon mit kezdhetünk az IZ (isteni lélek) sumér szóval?
 
Végtére is, van nekünk egy „iz” szótövünk, ami bizonyára rendelkezett valamiféle önálló jelentéssel. Ennek utólagos kiderítése már meglehetősen bonyolult, és nehézkes lenne.
 
Igaz, ha „gyümölcséről ismerjük meg a fát”, akkor elvileg következtethetünk annak magjára is.
Nosza nézzük, milyen hajtások zsendültek az „iz” szótövünkből.
 
Az íz, izé, ízék, ízelt, izület a körülöttünk létező dolgok tagoltságára, finom, apró részecskékből állására figyelmeztet. Az íz, ízlelés a fogyasztható dolgok jóságára, megkülönböztetésére szolgál.
Az ízig-vérig, íz-örökség, egy ízből származó kifejezésekkel eljutunk a rokonság, vérvonal, a vér fogalmához is.
 
Egyébágon, az izgás, izgő-mozgó, izgalom alakok rezgő, hullámzó mozgásra engednek következtetni.
Az izzás, izró, izzó a tűz, a fény fogalmát eleveníti fel, sőt az ízibe, két-, három ízben szavakkal az idő fogalma is megjeleníthető.
Az ízlés, íz-érték formák pedig a jó, és a rossz megkülönböztetésének képességét jelölik.
 
Végül, de nem utolsó sorban, Ide kell még sorolnunk az egyik legkedvesebb szavunkat, a kisdedet, az „izikét”, ami sajnos teljesen kiveszett a hétköznapi nyelvből.
(Bár, a korábbi, hasonló tartalmú írásunk óta már vannak, akik keresztnévként próbálják megmenteni.)
 
Ezek után, tegyük fel a kérdést: Milyen fogalomkört határol be az íz szótövünkből kihajtó terjedelmes szóbokor?
A válasz meglehetősen különös, és meglepő.
Az ízszavunk és „származékai” környezetünk apró részecskéit, időintervallumokat, határoznak meg, melyek mozgása, rezgése, akár a legkeményebb anyagot is az izzás állapotába hozhatja. Neki köszönhetjük még az ízlést, jó és rossz megkülönböztetésének képességét.
 
Félre téve minden – egyébként kézenfekvő – feltételezést, nagy biztonsággal kijelenthetjük, hogy az „iz” szótő magába foglalja azt a parány „valamit”, ami az anyagi világ építőkövének felel meg.
Avagy, őseink eddig jutottak az anyag bontásában.
 
Mit is beszélünk?
A legújabb tudományos elméletek szerint, az anyag bontásával foglalatoskodók, előbb, vagy utóbb törvényszerűen eljutnak az anyagi világ határához, az anyag eltűnéséhez.
 
Uram, Atyám, hová kerültünk?
A részecskék bontása, „szét-szórása” (Lásd: Ozirisz történetét) nem más, mint a teremtési folyamat fordítottja!
 
Hogy mi lesz ennek a vége?
Semmi különös, elméletileg meg kell találnunk az isteni energia megnyilvánulását, annak forrását, „Isten lényének parányi töredékét”, ami nem mást, mint a Szentmag, a sumér, és a magyar IZ, az „isteni lélek”. Ami egyszer „aprócska valami”, másszor az anyagi tulajdonságát vesztett rezgés, hullámzás.
 
A még mindig kételkedők kedvéért eláruljuk, hogy őseink hite szerint az iz „emberi” lakhelye az „iztokban”, az „izgödörben”, azaz nem máshol, mint a „vakszemnél” található.
 
Honnan ez a „deja-vu”?
Újra eljutottunk a szemhez, a sumér IGI-hez, a magyar IGÉ-hez.
Az eddigi összefüggések szerint az IGE az „isteni szem”, „mag”, még az IZ a „mag”, de leginkább az ebből áradó sugárzás, tekintet, „isteni lélek” kifejezésére szolgál.
 
„No comment”…, majdcsak akad valaki, aki rámutat elméletünk amatőr mivoltára, tarthatatlanságára.
 
Mi azért ne veszítsük lelkesedésünket, és fürkésszük tovább, az egyéb rokonítható szókapcsolatok rejtélyeit.
Szempontjainkból kiindulva, elsősorban a meglehetősen összecsengő tartalmú ige, íz kifejezések fellelhető kötődései az érdekesek.
 
Amint, azt már említettük az íz-ből ered az izzás, izza, izsa (isa).
Ebből, az izsa, isa abszolút megfelel a Halotti beszéd „isa”, bizony, biza tartalommal számon tartott szavacskájának.
 
(Mielőtt tovább lépnénk – a szakemberek haragját elkerülendő -, ki kell jelentenünk; nem volt módunkban a Halotti beszédet eredeti formájában megtekinteni.
Így, a következők csupán feltevések, ha úgy tetszik „játék a szavakkal”.)
 
Mivel, az 1100-as években íródott vallási szövegről lévén szó, okkal feltételezhető, hogy az ismeretlen szerző – ige szavunk mintájára – az ősi „isteni-mag” szavunkat is elrejtette benne.
 
Rajtahát, ne késlekedjünk, hasonlítsuk össze az „isa” kétféle megfejtését a Halotti beszéd ide vonatkozó részleteiben.
 
A „hivatalos” változat:
 
„Bizony por és hamu vagyunk”
„Bizony és nem egy ember múlhatja ez vermet, bizony mind ahhoz járulók vagyunk.”
 
Az „elméletünkből adódó változat:
 
„Szentmag, por és hamu vagyunk”
„A Szentmag és nem egy ember múlhatja ez vermet, Szentmag, mind ahhoz járulók vagyunk.”
 
Persze, nem jártak teljesen rossz úton az isa, biza értelmezésével sem, hiszen miből sarjadhatna a bizonyosság, ha nem az „istenparányból”, az isteni magból.
 
Igen, a „magok” kiirtása nem ment egyszerre, a hittérítők jó ideig eltűrték, vagy az új vallásba integrálták régi, „pogány” kifejezéseinket, reflexeinket.
Bár, az ősi Isten szavunk megtartása tükrében pogányságról beszélni több mint badarság.
 
Hogy mennyire ősi az Isten szavunk?
Nem tudhatjuk, de vannak, akik az emberiség hajnalára valószínűsítik keletkezését.
 
A legújabb kutatások szerint az emberi agy hosszú időn keresztül semmit sem változott, majd úgy 200 ezer évvel ezelőtt hirtelen hatalmas fejlődésen ment keresztül.
 
Mi történhetett?
Milyen evolúciós hatás eredménye ez a hihetetlen minőségi változás?
 
Mivel, Darwin tanai kizárják a környezet változására adandó gyors válaszok lehetőségét, más területen kell keresnünk a megoldást.
Az íz, az ige hatása, a világunkat átszövő isteni hullámenergia a formák fenntartása, alakítása (folyamatos teremtés) mellett „információhordozóként” is szolgál.
Az élő, és „élettelen” szervezetek szellemi, és „szerkezeti” fejlettsége a befogadott „frekvenciasáv” szélességétől, amplitúdójától függ.
Összesítvén, jó okkal feltételezhető, hogy a fentiekben említett, emberi agy megváltoztatása egy magasabb fejlettségi fok elérését szolgálta.
Ennek az előrelépésnek köszönhető az emberré válásunk, és nem valamifajta bonyolult evolúciós folyamatnak.  
 
Visszatérvén az ősi tudás megőrző szimbolikarendszerhez, nem történt más, minthogy egy új képességet, a „mindenlátást” hordozó szervet, egy „új szemet” kaptunk.
Konkrétabban, az előző részben (Paul A. Laviolette nyomán) említett - a fáraók kobrás fejdíszével jelképezett -, hüllőagy, emlősagy, és homloklebeny összeköttetését elősegítő rostnyalábot.
 
Amennyiben így történt – a korábbi civilizációk átadott ismereteit feltételezve -, ennek meg kell jelennie az emberiség hiedelemvilágában, mondáiban.
 
Nos, ha nyílt szemmel, és szívvel vizsgálódunk, nem is csalatkozhatunk.
A bibliai teremtés után, az első „kézzelfogható” isteni cselekedet a Paradicsomból való kiűzetésünk, a Tudás Fájánál lejátszódó történések.
 
Ahol az őskígyó (az egyiptomiaknál a tudást hordozó Iru-to, Atum egyik „természete”), egy - bizonyára nagyon íz-letes - gyümölcsöt kínál fel Évának, az emberiség ősanyának.
 
Éva elfogyasztja az „almát”, s Ádámnak is juttat belőle (?). A gyümölcs befogadásának következményeként „felnyílt a szemük, észrevették, hogy meztelenek”, s rögvest fügelevéllel takarják el „csúnyáikat”.
A „tudást hordozó” kígyó átadja a meg-is-merés, a jó és rossz megkülönböztetésének, az íz-lésnek, az íz-értéknek képességét Évának, az emberiség ősanyának.
Ez lenne a mi örökletes, íz-ig-vérig eredő bűnünk?
Aligha hihető.
 
„Ímé, az ember olyanná lett, mint egy közölünk; tud jót és rosszat.
Most aztán nehogy kinyújtsa a kezét, s vegyen az Élet Fájáról is, egyen, s örökké éljen!”
 
Mondja az Úr a Teremtés Könyvének 3:11-3:21 fejezetében.
 
Eme „angyali” elszólás egészen más irányba enged következtetni, vagyis az örökélet gyümölcsének féltékeny őrei miatt kellett távoznunk a Paradicsomból.
 
Száz szónak is egy a vége, az Édenből történő kiválásunk az „isteni mag” átadása következtében kifejlődött „plusz szemnek”, az általa feldolgozható nagyobb tudásnak köszönhető.
Mágikus képességekre tettünk szert általa, mint az univerzum szerves része, önvalónkon, valamint az új, külső analizálást biztosító szemünkön át láthattuk Istent és a kerek világot.
 
Az egy másik kérdés, hogy idővel az emlősagy, az anyagi szemlélet túlsúlyba kerülése miatt, tobozmiriggyé sorvadt a belsőlátás szerve, a harmadik szemünk.
Eltűnt a „többsíkú” érzékelés képessége, jelentősen romlott az isteni „adás” vételének minősége, véget ért az aranykor.
Igazából ekkor kerültünk ki az Édenkertből, a Természetből.
 
De, forduljunk vissza az „isteni mag” átadásához, annak körülményeihez.
Történhetett ez a teremtés folytatásaként, de génsebészet, vagy Éva bujasága által gerjesztett egyéb természetes úton is.
 
Mielőtt bárki megbotránkozna, el kell mondanunk; nem vagyunk abban a helyzetben, általánosságban az ember sincs abban a helyzetben, hogy eleve kizártnak tekintse a földön kívüli civilizációk, a párhuzamos világok, a tőlünk fejlettebb lények létezését, a földi életbe történő beavatkozásuk, egyáltalán az élet űrből „érkezésének” eshetőségét.
 
Nevezhetjük a szóban forgó teremtényeket földönkívülieknek, atlantisziaknak, „Tanítóknak”, a „Tűz fiainak”, „Bölcseknek” vagy isteneknek. A lényeg az, hogy részei a tudatalattinknak, emlékszünk rájuk, a katasztrófáikkal, a sárkánygyíkos ősképeikkel egyetemben.
S nagy a gyanú, hogy sokkal materiálisabb szinten is velünk voltak és vannak.
 
S ha már itt tartunk, nem szabad bedőlnünk a manapság divatos, médiatámogatással agyonerőltetett, az emberiséget egy tőről származtató „afrikai Éva” meséinek sem.
Egyrészt, mert hétköznapi érdekek mentén keletkezett elméletekről van szó, másrészt, az archaikus írásaink hemzsegnek az ember és az „istenek” fizikális kapcsolatait ecsetelő történetektől.
 
Példának okáért, íme egy bibliai idézet:

„Amikor aztán az emberek sokasodni kezdtek a Földön, és leányokat nemzettek, látták az Isten fiai, hogy az emberek leányai szépek, s feleségül vették közülük mindazokat, akiket kiszemeltek.”

                                               (TK 6:1-6:5)
 
Azaz, nagyon csínján, mondhatnánk tisztelettel illik bánni a népek, az emberiség emlékezetével.
 
Ebbe a kategóriába tartozik a korábbi fejezetekben már említett, késő avar-, vagy korai magyarkori lelet, a mártélyi szívég.
Az alkotás felső harmadában különböző növény, és állatmotívumok helyezkednek el. Középen ül egy szemgolyók nélküli ember, aki egyik kezével az ég felé mutat, míg a másikban magot, vagy szemet tart.
Az ábra alján jellegzetes szülőpózban egy szarvas található.

Lehet találgatni, mit akart megjeleníteni az ismeretlen ötvös.

A mi variációnk nem lehet kétséges; a szarvas képében jelenlévő ősanya egyértelműen Kép a teremtésre utal. Még a növényi, állati részek indaszerű összefonódása az élet közös gyökereit, a természet egységét szimbolizálják.
 
A mindettől láthatóan elkülönülő, az isteni adományt, a tudást hordozó szemet tenyerén tartó ember pedig a természetből (Paradicsomból) történő kiválásunk, a kettős származásunk üzenetét hordozza.   
 
Azaz a mártélyi szíjvég az anyagi (szarvas), és az isteni (Szentmag) ősöktől származó embert ábrázolja.
Ezen ősi indítatásnak, az „Iz”, a Szentmag kisugárzásának köszönhető a naptisztelet kialakulása, a „napatya”-hit, egész népek (inka, hun, japán) Naptól való származásának tudata.
 
De ideje visszatérni Istenhez, pontosabban az isten szavunkhoz.
Valójában, mindig is sejtettük, hogy szóösszetétellel van dolgunk. Hiszen, több tiszteletreméltó kutató, az „Ős-Ten” értelmű megfejtéshez jutott.
 
A megoldás kitűnő, csak nem az „öreg”-Ten, vagy az ősök istenként történő tisztelete, hanem a Szentmag ős, az IZ (IS, US, ŐS)-TEN értelemben.
 
Az elmondottakat segíti még a korai rovásainkban tetten érhető, az iz, (k)is, vagy (k)us formában történő átalakulásai (pl: „kusasszony”), valamint az újabban tudomásunkra jutott, Czuczor-Fogarasi etimológiai szótár IS, mint istenes, istentelen, istenség értelmű meghatározása, egyben az „IS”, „ISA” rokoníthatóságának valószínűsítése.   

 
 
                                                                                                   B. Kántor János