Szeretem a nyári éjszakákat, amikor önmagam vagyok. A szobában a monitor kékes fénye játszik, még az égen utat mutatva, a keresőnek ragyognak régvolt csillagok. Ilyentájt az öntükrömbe dőlve, merengve kérdezem; Vajon, ki néz ki belőlem, ki van most énvelem?
 
Valamit írni egyszerű dolog, igazat szólni, már keményebb dió, hisz az itt és most sem más, mint csalfa fény, illúzió.
Mégis, jókor vagytok, jó helyen. De, tudnotok kell, csalárd világba születtetek, ahol hazug a szó, híg a könny, mindent nyálkás köd takar, bár az ember látszólag azt tesz, amit csak éppen ő akar. Májá az egész, műfény a palást, és ha véletlen – alápislantva - , igazat találunk, hát felfedezzük a relativitást.
Az útkereszteződésnél már ott a tábla, „akadhat ezernyi utunk”, s a körből félszegen kilépve, egy nagy-nagy karámba juthatunk. Utánozunk, majomkodunk, fals kolompszóra lódulunk, s mint tiszta hang az éteri szélben, szétszóródunk a messzeségben.
Majd a világ egy sivár szegletében, iszonyatként zúdul ránk a magány.
Mégis, a birtokvágy ördögétől űzve - ha mást nem, hát feslett lelkeinket hosszú rudakra tűzve -, hirdetjük az elhullás dalát. Mit nekünk Törvény, Isten és arány, új világot építünk, ahol a profit a főszabály. A kapzsiság hegyeket mozgat, csak ósdi kacat a hit, s lassan, de biztosan az Égig emeljük önteltségünk Bábeltornyait.
 
Csakhogy, amint a jegenyefák nem, úgy a tornyok sem nőnek az égig.
Higgyétek el nekem, ledöntetnek, s megszámláltatnak vétkeink. Amíg nem késő, fussatok ki belőle testeim és véreim.
Tudom, nagy a tömeg ereje, szívós kötél a megszokás, bódító az akol melege, és különben is; „Miért nem, inkább valaki más?”.
 
A lelki restség rossz tanácsadó, gyertek a tűző napra, a metsző szélbe, vitorláinkat feszítsük a mindenségbe,…mielőtt tovasiklik a hajó. Ne féljetek belekapaszkodni a fénybe, de a sarkatokat vessétek jó mélyre, mert embernek lenni így lehet, s így érdemes.
 
„Áldozat nélkül semmi sincs”- mondják -, de, ha áldozni indulsz, kezd magadon, s elsőként tárd fel szívedet a holdfényben izzó, ősi oltárokon.
 
Sohase mondjátok; Tudom a nevét, ismerem a fát. Előbb válj maggá, és hajts magadból zsenge, kis csírát. Óvd a széltől, a nyár perzselő hevétől, növeld oly magasra, mint az Ararát, s ha mélysége is felnő az Égig, akkor mondhatjátok; Már ismerjük a fát. Legyetek kő, legyetek virág, s ha kell, ordítsátok a puszta éjbe, a vad oroszlán minden bánatát.
Viszont, ha hinni kell, hát higgyetek nagyon. Isteni éketek törjön át minden gaz-ugaron. Merjetek tenni valami mást, támadjatok fel magatokban - légyen az, Jézus, vagy Allah -, de sohase kiáltsatok Barabást.
 
Nem a ti dolgotok az idő, „együttszületettek”, halhatatlanok vagyunk. A sors nem más, mint malomkő, az elhulló, csak por, liszt, mi a kovász vagyunk, …az a mi magunk. Nem jöttünk, és nem megyünk, a világ, az, ami szalad, „a kő marad, a kő marad”, s állva álmodunk. Nem volt itt semmi kezdet, hazugság a csúfos vég, s az eredendő bűn a legnagyobb átverés.
Fölös teher, a súly, béklyó az aggodalom, csak a teremtő hitet vigyétek tovább madárszárnyakon.
 
Miként mondottam, hamis a világ, az ember avas dogmák közt botladozva keresi a magát, s remélt igazát. Hivatkozásokból emelt fokozatok, mint rabláncra tűzdelt ok-okozatok vezetik egyre távolabb, egyre tovább.
A vándor, csak az út végét jelző köre rogyva találja meg szemében Istent, és a fényben önmagát.