Ennek a nagy népnek igazi nevét illetően még ma is csak találgatásokra vagyunk utalva. Mindenki azt keresi, hogy honnan ered a görög "skytha" szó...?
Egyik feltevés az, hogy a "KUTA" vagy "KUSA" népnév "u" betűjét a görögök "ü"-nek hangoztatták, és a szó elé tették az ő szokásos "sz" hangjukat. így lett a "KUTA"-ból "szküta".
Gosztonyi viszont a sumír "SAK" (fej, fő) segítségével képzett és a történelemben jól ismert "SZAKA" népnév elgörögösítését látja a "szkíta" szóban.
Ha már Gosztonyival a sumír nyelvhez nyúlunk, ide írom a magam elgondolását is, mely talán a legegyszerűbb. A görögök ugyanis átvették a sumímak nevezett mezopotámiai tudáskincs legnagyobb részét, hiszen léteznek kétnyelvű írásadatok, ahol az ékírás és annak görög azonosa található. Könnyen feltételezhető tehát, hogy a sumír "KI-TA" szó, mely "földönjárót" és talán "vándort" is jelenthet, kapta meg a görög "sz" elöhangot, s így lett a sumír KI-TA görögül "szkíta".
De e sorok írója szerint mindezek a névkövetkeztetések csak másodrendű jellegűek. Ugyanis a magunk sorsából láthatjuk, hogy a tér, hely, ország változással nemcsak az egyének, hanem a népek is más elnevezést kapnak, viszont a személy vagy a nép ugyanaz marad.
A szittya-szkíta nép azonosításához vezető módszer tehát nem a népnév körüli barangolás, hanem a nép jellegzetességeinek, fennmaradt hagyományainak és az ezzel kapcsolatos szimbólumoknak felderítése és a történelem előtti korba való visszavezetése.
Ne akadjon fel senki azon a kijelentésen, hogy a "történelem előtti" korba való visszavezetése, mert akármelyik régi történész írásait vesszük figyelembe a szkítákra vonatkozólag, egyöntetűen azt mondják, hogy:
-
A szkíták a legrégibb nép. Még az egyiptomiaknál is előbbiek.
-
A síkságok - sztyeppék - lakói.
-
Nagyon sok és hatalmas nemzetiségekből fonódnak egybe.
-
Végül meg kell említenem itt Erdélyi Istvánt, aki őket egyszerűen csak a "rénszarvasok" népének nevezi iszonyú sok szarvasos ábrázolásuk és a birtokunkban lévő aranyba öntött szarvasos szimbólumaik nyomán.
Keressük hát együtt a Szkítákat - Szittya őseinket.
Amikor ezt a szót olvasom: "rénszarvasok népe" – Gáboriné Csánk Vera: "Az ősember Magyarországon" c. könyvének ilyen című fejezetére gondolok, ahol a nagyszerű kutató az alábbi érdekes megállapítást teszi, amit az előbbi fejezetben részletesen ismertettem:
"Visszahúzódott a jégtakaró, a csordák felhúzódtak északra: ekkor népesedett be Észak-Európa. Magas szintű kultúrák, fejlett művészet és életforma kapcsolódott a rénszarvashoz. A régi irodalomban úgy is nevezték ezt a korszakot: »a rénszarvas kora«"... (206. old.)
Azt is megtudjuk, hogy ez a nép alakította ki az ún. "síkvidéki életformát" (209. old.), és "igen fejlett vadászgazdálkodásukkal olyan nagyarányú változást indítottak el, amely a civilizáció fejlődését évezredekre meghatározta". (207. old.)
Magyarországon a ságvári és zalaegerszegi rénszarvas táborok korát i. e. 12.000-re teszi Gáboriné. Miután pedig nemcsak Közép-Európában, hanem az ázsiai sztyeppéken is megtaláljuk ezt a kultúrát, hiszen - Gáboriné szerint - ez a nép alakította ki az első népvándorlást - felteszem a kérdést: Nem lehetnek ezek az "ősemberek" azoknak a népeknek valódi ősei, melyeket a történelmi korszakokban már szkítáknak nevezünk...? így ugyanis megmagyarázhatók azok a megállapítások, hogy
1. minden népnél idősebbek és
2. a síkvidékeken lakoztak.
Engem erre a következtetésre az ebből az őskorból származó és a rénszarvas agancsaiból formált tárgyaknak, eszközöknek a történelem szkítáinál fellelhető szarvasábrázolások tömegének összevetése vezetett. Nem állítok, hanem feltételezem egy síkvidéki népnek a rénszarvas vadászatán és feldolgozásán kezdett kultúrtörténetének a lehetőségét, mely a történelmi korban élö szkítaság - már igen magas fokra szökő műveltségének – ősi alapja lehetett. Lehet, hogy tévedek, de ebben az őskorban már találunk oly hagyatékot, mely feltárja előttünk egy hitvilág létezését. Ugyanis Gáboriné szerint:
"mintegy százötven »Vénuszt* találtak Közép- és Kelet-Európában". Mondja, hogy alakjuk azonos, kultikus szerepük volt és a termékenység szimbólumai voltak.
Hitvilági nyomozásunk tehát máris eredményes, mert a "síkvidéki" kultúra ősemberénél ott van az "Istenanya" fogalma és szimbóluma, ami annyit jelent, hogy éppen úgy hittek a termékenység isteni eredetében és vonatkozásában, miként ezt a hiedelmet és szimbólumait bőségesen megtaláljuk a görögök által szkítának nevezett népeknél.
Itt aztán gondoljunk magunkra azon a kérdésen keresztül, hogy kiket is hívnak ma a történészek szkíta leszármazottaknak...?
A görögök mindazokat a népeket, melyek tőlük északra lakoztak, és népnevüket nem ismerték, egyszerűen csak "schytának" nevezték. Panaszkodik is emiatt Strabo1, de aztán ennek a görög szokásnak, mely nem törődött azzal, hogy a népek saját magukat miképpen nevezik, az lett a következménye, hogy pelloutier2 keltákat, Pinkerton3 gótokat, Bonfini és Deseritz* pedig hunokat és magyarokat lát a "schytákban".
A mi felderítésünkben igen érdekes az, hogy annak a hatalmas "schyta" birodalomnak a kiterjedése, amit Herodotos5 ír le, pontosan fedi azt a területet, melyet mi HUN-MAH-GAR-RI-A néven ismertettünk, vagyis a Kárpát-medence-Káspi-Araltérség és Közel-Kelet egységét.
De Herodotos még arról is tudósít, hogy a hatalmas "schyta" birodalom népeinek "saját nyelvük" is volt,6 és - mint mondja - "a sarmaták és a transsylvaniai agatirsok is a schyta nyelvet beszélték".
Itt két népre találunk, akiket Herodotos a szkhytákhoz sorol.
A massagétákat már Strabo is schytáknak nevezte, de állítása még kiegészül Curtius7által írt történelemmel, aki a dahákat, massagétákat és a szakákat is azonos nemzetnek tudósítja, tehát ezek is "schyták".
A szkíta nyelvre keresésében legelőször Gordon Childe-re8 hivatkozom, aki igen meggyőzően fejezi ki a nyelv hatalmát, amikor így ír:
"a nyelv az eszköz, mely áltál és melynek segítségével a tapasztalat társadalmi öröksége megmarad és átadódik... így a nyelv ésszerűsíti a tradíciót".
így mondhatjuk azt, hogy "azonos nyelv - azonos hagyományörökséget biztosít". Tehát a "schyta" nyelv azoknál a népeknél maradt fenn, akiknél a schyta hagyományok megtalálhatók.
Felsorolom aB alatti jegyzetben a régi történészek adatait arra vonatkozóan, hogy azok a népek, akik megőrizték a szkíta hagyományt, és a görög elnevezés szerint őket "schyta" népeknek tartották, a következők:
"a már említett sarmata, saka, daha, massagéták, a pártusok, hunok, avarok, szabírok és magyarok". - Ezek az idézetek azt is bizonyítják, hogy a régi - mondjuk így – korabeli történészek a hun-avar-magyar népeket egyazonos nemzetségnek ismerték el. Tehát nem "rokonság", hanem "azonosság" fűzi egybe őket.
De előttünk áll a nagy kérdés: hogyan találjuk meg a "schyta" nyelvet...? - De nemcsak "nyelvet" keresünk, hanem annak rögzítő tartozékát, az írást is!
Nyelvkutatásunkban két végpontunk van, melyben "két" nyelvállapotot tudunk rögzíteni. Egyiket: a kezünkben lévő 4-7000 éves nyelvemlékek képezik, melyek a ma "sumer"- nak nevezett mah-gar nyelven íródtak és a Kárpát-medence- Káspi-Aral-térség-Tigris-Eufratesz területéről valók.
Másik végpontunk a mai magyar nyelv, melynek grammatikája (aglutináció és morfológia) azonos ezzel a ma " sumer"-nek nevezett ősnyelvvel és legalább 500 szógyökazonosság is kimutatható.
Az írás tekintetében: Herodotoshoz kell visszatérni, aki a "transsylvániai »agatirs«-okat említi schyta népként". Az "agatirs" népet azonosítják az itáliai "etruszkokkal" és mindkettőnek "rovásírása" volt.
"AGATIRS" elnevezésben az "S" a többesszám ragja. Tehát a népnév összetevődik az "AGA" és a "TIR" szavakból. Miután az emberiség "első" írása (a tatárlakai amuletten) éppen onnan való, ahol Herodotos megjelöli az "agatirs" nép hazáját - Transsylvaniát - (vagyis a mai Erdélyt), és ezt az írást – miként majd a következőkben látni fogjuk - a sumír nyelv segítségével sikerült elolvasni, úgy vélem, hogy itt is ugyanezt a módot alkalmazhatjuk. De az "agatirs" népnek Itáliában "etrusk" nevet adtak. Ez a változás felveü azt a gondolatot, hogy talán mindkét névnek eredeti szógyöke a sumír "TÚR" és az
"agaturs"-ból lett az "etrusk". Vizsgáljuk meg mind a két lehetőséget. Mindkettőben egyezik az "AGA". A sumírban "AGA" (L. 347) jelentése: "korona". "TIR" (L. 374) = "erdő". "AGA-TIR" tehát jelentheti az "erdőség kiváló enmbereit": (Tekintve, hogy Erdély valóban az erdők birodalma, talán ez fedi is Herodotos megállapítását.) De ha a sumír "TÚR" szót illesszük a "TIR" helyébe, akkor nagy hatalmas népünkkel hozzuk kapcsolatba ezt a nevüket is. A "TURUL"-t tárgyaló fejezetben részletesen kifejtem a "TÚRNEMZETSÉG"- nek írásban is kifejezett karizmatikus kötelességét és kiválóságát. - Ha az "AGA-TÚR" megoldást választjuk, akkor erre a népre a "koronás túr-ivadék" elnevezés vonatkozik.
De Herodotos közli (IV. könyv 10.) a görög mitológiának azt a megállapítását, mely így mondja:
"Herkulesnek három fia volt: Agatirs, Gelon és Schyta." Itt aztán már a mitológiai változtatást is számba kell venni, mert közismert a szakkörökben az a tény, hogy a görögök, mint "hellének", átvették annak a népnek a kultúráját, melyre rátelepedtek. Ez a "pelazg" nép volt. Erről a népről így emlékezik meg Herodotos (I. 57.):
"...semmi pozitívumot nem tudunk mondani arra vonatkozóan, hogy milyen volt a pelazgok nyelve... de valami barbár nyelvet kellett beszélni a pelazg eredetű attikai népnek. Mikor egyesültek a hellénekkel, el kellett hagyni nyelvüket, és meg kellett tanulniok a hellénekét."
Herodotos tehát világosan megmondja, hogy két különféle népről és két különböző nyelvről van szó Görögország őstörténetében. Miután pedig az attikaiaknak sokkal magasabb kultúrájuk volt, mint a helléneknek, hiába nevezi nyelvüket "barbárnak" a történetírás atyja, mert írásuk is volt, ami még máig sincs megfejtve. (Linear "A" és "B".)
A hellénekből lett "görög" élettérbe viszont csak a Kr. e. 8. évszázadban vezetődik be az írás, és ez az un. "föníciai".10
Herodotos tudósítása valójában két életperiódust határoz meg, mert a görög félszigeten a nyelv- és írásváltozás ezt eredményezi. A hagyományok azonban élnek, mert az alacsonyabb kultúrfokú nép a magasabbra fejlődöttek hagyományát veszi át. Ez történt a hellén-görögökkel is, akik rátelepedtek az attikaiakra, és ezeknek kultúrája szorosan kapcsolódik ahhoz a sumír hatáshoz, mely a Kárpát-medence és Közel-Kelet nyelvi és népi azonosságából sugárzott szét. így a görögöknél is megtaláljuk az ún. "sumír mitológia" részleteit, és ma már köztudomású a szakkörökben az, hogy a görög HERKULES a sumír NIMRUD (Gilgames) azonosa.
Herkulesnek a fiai tehát "nimrudi ivadékok".
Herodotos sohasem járt azokon a területeken, melyek népeiről "történelmet" írt. így nem tudhatta azt, hogy a Tordos-Kőrös kultúrák népe Transsylvaniában már Kr. e. 5500-ben többerendezéssel ellátott kőházakban lakott, ismerte a boltívet, rendszerbe foglalt társadalomban élt, szerszámai voltak, az agyagedény-készítést és azok díszítését művészi fokra emelte, kozmológikus vallása az "anyaistennő" tiszteletében jutott kifejezésre11, és az emberiség első írása az ő kezéből ered.
Miután pedig ennek a népnek nyelve és írása megelőzi a ma "sumer"-nek nevezett "mah-gar" nyelvünk ékiratait, bátorságot vettem ahhoz, hogy az előbbi fejezetben "proto-magyarnak" nevezzem ezt a kárpát-medencei, transsylvániai népet. A következőkben szeretném bebizonyítani azt, hogy Herodotos által a "schyták"-hoz csatolt "agatirs"-ok éppen úgy rátelepedtek erre a kőrös-tordosi népre, mint a hellének a pelazgokra,12 azzal a különbséggel, hogy Herodotos "agatirs"- einek nyelve és faji sajátossága azonos volt a Kőrös-Tordos kultúra népével. Ezek azonban nem az "agatirs", hanem "sicul"-"sekel" néven ismeretesek, és pontosan olyan rovásírást használnak, mint amit a szakirodalom "föníciai "- nak ismer.
De mit értünk tulajdonképpen "föníciai" elnevezés alatt? Fel kell derítenünk ezt is, mert másképpen ismeretlen marad a "sicul" is.
Ki kell térnünk tehát azoknak a "déli" népeknek a történelmére, melyeket "phöniciai vagy tengeri népek" közé sorol a tudományos ismeret.
A legújabb kiadású és az összes nemzetközi szakirodalmat összefoglaló, tehát - mondhatni - a legmodernebb Bibliai Szótárból veszem át ezt a tanítást, és ezt a hatalmas munkát mindig így (*) jelölöm a hivatkozásaimban. Itt a "Phoenician" és "Phiüstines" elnevezésekhez írt megállapításokat közlöm, az angol szöveg értelmezése szerint.
PHOENICIA:
"Phönicia" név görög eredetű. A görögök nevezték így az őslakos "Kanánitákat", akikkel kereskedtek. így már Kr. e. 1200-ban, a "Cananita" vagy "Phöniciai" elnevezés azonos népre, a "Kananiakra" vonatkozik, akik a legrégibb hajósnépek voltak. A legrégibb időben "Kánan" elnevezés alatt az egész szíriai-palesztinai part területét értették.
(Ide be kell szúrnom azt, amit ez a [*] Bibliai Szótár nem mond, vagyis azt, hogy mit jelent a sumír-arámi nyelven "kánan"? "Kan," vagy "Ka-an" jelentése "kapu". A legrégibb írásokban így találjuk ezt a nevet: "Ka-an-an", ami a surnírarami nyelvben: "ÉG KAPUJA" jelentést ad. De az is lehet, hogy ezt a földet az őslakos "arámiak" nem "KANAN", hanem "KANAM" szóval jelölték, és ez nagyon valószínű, mert "KANAM" jelentése "HAZA". így "KANAM-ARAM" = az "ISTENANYA NÉPÉNEK HAZÁJA". [L. Deimel 133. és 312. sz. ékjeiéit. Labatnál ugyanaz.])
A görögök azért nevezték "CANANT" "Phönicia"-nak, mert e kifejezés náluk "bíborszínű területre" vonatkozik. Ugyanis a kánáni népnek már évezredes gyapjú- és gyapjúfestési ipara volt, és ők a bíborszínű gyapjúval is kereskedtek, már a Kr. e. 18-19. században, mert a kánániak a "hurita" (kurita) népekből váltak ki. Későbben csak a Földközi-tenger keleti partvidékét nevezik "Phöniciának", ahol Byblos, Sidon, Tyrus és a mai Beirut voltak a legnagyobb kikötői ennek a kiváló hajós, tengeri népnek, de a KARMED-hegy is Phöniciához tartozott. Történelme összeköti ezt a kánáni népet a sumériai URUK-kultúra népével, tehát a Kr. e. 4. évezred második felével. A kánániak ts fallal körülvett városokban laktak, ahol templomokat is épí-
Házaik négyszögletes alakúak voltak, és ők is végigszen-védték a sémita népek támadásait, de a Hykszoszokkal és Egyiptommal is kapcsolataik voltak, mint az a Tell-Amarna textusok bizonyítják. Királyaik címe: "NAPKIRÁLY", amint a fáraókkal történt levelezések mutatják. A Kr. e. 2. évezred közepén a "SA-GAZ" (gyilkos nép) támadja a kanánitákat. Ez a "hapiru" vagy "habiru" nomád, műveletlen tömege. (B. j . p beszúrása: a "hebraisztika" a "habiru" elnevezésből eredezteti a "héber" szót!)
Az asszírok is be akarják kebelezni Phöniciát, de megint megszerzik szabadságukat és kolonizálják a spanyol félszigetet. Málta és Kréta is az ő fennhatóságukhoz tartozott. Vallásuk: Baál és Astoret hite. (Tehát a "Napisten" és az "Isten-anya" tiszteleten alapuló és kozmikus szemléletű Istenhez való közlekedés, hiszen már nevükben: "ÁR-AM" hordják vallásukat, lévén "ÁR" = "nép" és "AM" = "ANYA" (ISTENANYA NÉPE = ÁRAM.) Most azt is írjuk ki, amit ír ez az (*) összesítés a másik "tenger népről" a következő elnevezés alatt:
PHTLISTINES
vagyis a "filiszteusok". Elnevezésük legelőször az egyiptomi írásokban fordul elö így: "PRST", ami - az egyiptológusok szerint annyit jelent: "tengeri nép", akik elárasztották Egyiptomot II. Ramses (1185 B. C.) idejében és letelepedtek a palesztinai parton, ott, ahol "Phönicia" van. A következőket szorul szóra fordítom az angol szövegből:
A tengeri népek közül egyedül a filiszteusok telepedtek le a palesztinai parton és a TJEKER-ek. A többiek: SHEKELES (siculi), DENYEN (DUNAOI, akkádul DAMUNA, phöniciai DNNYM), SCHERDEN (szardíniái?) és a WESWES csak időlegesen ismerhető fel.
Ezek a népek - egy nagy kiterjedésű népvándorlás következtében - át lettek helyezve az ő eredeti hazájukból a keletmediterráni és dél-kelet-európai területekbe, a Kr. e. 2. évezred utolsó felében." Apre-hellén filiszteusok ázsiai eredetűek, turáni királyokkal.
* * *
Értékeljük ki ezeket az adatokat. Észrevehetjük a népelnevezések zűrzavarát, mely szerint: "Phöniciaiak" mint "nemzet" nem léteznek, mert ők a "kánaániak", de mégis a "phöniciai" a legjobb hajósnép, annak ellenére, hogy
"phöniciai" = "kánáni".
"Filiszteus" = "tengeri nép" és "SHEKELES" (siculi)
ugyancsak az, "tengeri nép", mely a 2. évezred második felében, Európa délkeleti részébe települ.
E sorok írója úgy véli, hogy a "SHEKELES-SICULI" volt "tengeri nép", azonosítható a székelyekkel, akiket latinul még ma is "SICULI" néven ismernek. (Ez a többesszámi kifejezése a "SICULUS" népnévnek, éppen úgy, mint a "MAGUS"-nak a MAGI".) - Ezzel a bizonyítékkal igen jól kiegészíthető dr. orrainak az az írástudománybeli meghatározása, hogy a "szé-kely rovásírás déli eredetű", mert azt a "SICULI-székely nép hozta magával akkor, amikor az ezt az írást használó és "phöniciai", vagy "tengeri népek"-nek nevezettek között élt, és onnan Dél-Kelet-Európába vándorolt. De talán azok is átveszik ezeket a hiteles adatokat, akik "filiszteus hunokat" látnak a palesztinai partokon, hiszen itt a "bibliai-hebraisztika" nevezi "ázsiai népnek" a filiszteusokat és turáni királyaikat. Talán a hun-avar-magyar rovásírásnak a székelyek (SHEKELES = "székelyes"?) írásával való azonossága is innen származtatható? Mindenesetre annyit már tudunk szembeállítani a "héber" érdekű Komoróczy állításával, hogy: a phöniciai gyűjtőnévvel illetett un. "tengeri népek" írása már a héberek előtt létezett. Miután ezt az írást viszik magukkal a "siculi"-nak nevezett "tengeri népek" és utódaik megtartják ezt az írást, bátran mondhatjuk itt is, hogy a rovásírás tekintetében a székely-hun-magyar az átadó és a héber az átvevő vagy eltulajdonító itt is, mint mindenben.
Az itt közölt kép a filiszteus nemzeti viseletű ruhát ábrázolja. "Székely"-azonossága szembetűnő. (Átveszem a 1*1 "P" 792. oldaláról.)
A tisztánlátás érdekében ki kell egészítenem a (*)-gal jelölt forrásmunkám alapján írt fenti adatokat a következőkkel:
Aphilistian, harcos, hunhoz hasonló lovasnépet az egyiptomi írások "prst" néven és a phoeniciai írásban "plst" névvel tüntetik fel. Miután S. N. Kramer megállapította, hogy a bibliai Genesis 11, 1-9 részében írottak: "mind az egész földnek pedig egy nyelve és egy beszéde volt"... valóban a mezopotámiai élettérre vonatkozik - tehát Káldeától Anato Üa-Palesztina-Elamfthorezrnia-transzkaukázusi területek, egészen fel az Ister-Dunáig. miképpen az Oxford-Ashmolean Museum Ash. 1924475. s z . cuneiform táblájának szövege igazolja, indokolt, hogy az összes szkíta elnevezéseket a sumír nyelv alapján elemezzük, így "prst" = sumíri "para-su-tu" = parast = földmívelő.
"plst" = sumíri "pala-su-tu" = palást - "királyi hatalommal beborított terület".
"tur-an" = az ég kisebbik fia. (Másik elnevezése annak a forgalomnak, ahogy a sumír nép önmagát nevezte. Eredetije ENKI- GIR... KI-EN-GIR, amiből származik a KA-AN-GAR – HU-UNGAR, és sumír nyelven mindegyik "Isten gyermekeit" jelenti.)
A történelem a szkíta népet "géta"-nak is nevezi, és megkülönböztet "massagétákat és thyssagétákat". Mindhárom elgörögösített szava a sumír nyelvnek. Tudjuk jól, hogy a görögök minden nevet a maguk nyelve szerint formáltak át, s ha mást nem tudtak tenni, egy "s" hangot tettek a szó elejére vagy végére. így lett a sumír "ki-ta" görögül "s-ki-ta".
KI-TA sumer szó. Jelentése "vándorló". (Ki = föld, Ta = eltávolodni.)
Mas-sa-gé-ta sumír nyelven = Mah-Sar-Ki-Ta = Nagy-Király- Kita.
Thys-sa-gé-ta sumír nyelven = Tur-Sar-Ki-Ta = Kisebbik Királyi Kita.
Atilla - a nagy hun király - a Massagéták királya is volt s így a "királyi szkíták" felett is uralkodott.
Amikor aztán megtudjuk, hogy ők a "sarmata" nép is, mert "sar-mata" babiloni nyelven = "királyi föld", és azt is hozzávesszük, hogy V. Orbán és XI. Gergely római pápák, valamint Nicholas Mysticos bizánci pátriárka a magyarokat nevezik "királyi szkítáknak"... mintha bezárulna a származás és utódlás köre a szkítákra vonatkozóan.
És ne beszéljünk többé görögökről, hiszen a Tolsztov-expedíció megállapította, hogy a "szkítáknak" nevezett nép a mezopotámiai sumír kultúrát vitte magával észak felé, és ez a hurrian-subarean-subur-sabár-sabír nép volt, a mezopotámiai "Zab el Asphal" folyó mellől, és ezért nevezték őket a görögök - megint görögösen – "sabartoi asphaloi" népnek.
Az "Ermitázs" Múzeum Budapesten is bemutatta a birtokában lévő "szkíta kincseket". Véletlen lenne, hogy a koronás agancsú, lerogyott szarvast felragadó, hatalmas "Napmadár" (mely a címlapon látható), "hiányzott" a kiállítás tárgyai közül? Ugyanis Los Angeles-i, New York-i kiállításokon a főhelyre volt kitéve.
A kiállításról szóló tudósítások így tájékoztatták a látogatókat:
"...a csodás kiállítási tárgyak készítői görög rabszolgák voltak, akiket leigáztak a kegyetlen, barbár szkíták"... de hozzáteszi azt is, hogy:
"...a kiállítás sok aranykincse a Schyta, Urartui, Altai és Sarmata nomád civilizációk terméke".'6
Ezeket a kijelentéseket egyedül az az öntelt és soviniszta tudat sugalmazza, mely a "művelt nyugat" emberében megszilárdult és azt hiszi, hogy ez a "nyugati műveltség" felette áll mindennek, de indokolásul mást felhozni nem tud, mint azt, hogy a "nyugati műveltséget" a görögöktől származtatja.
Így tévesztik meg a közvéleményt a "szkíta műkincsekre" vonatkozóan is akkor, amikor azok nagy részének kivitelezőit és alkotóit görögöknek nevezik egyrészt, és másrészt magát a műtárgyat az "URARTIAN" néptől eredezteti. Ez már magában egy ellentmondás. Ugyanis a "görög" műveltség - mint elmondt am - legjobb esetben a VII. évszázadban Kr. e. kezdődik. Ezen időpont előtt "hellén kultúra" még nem létezik, csak "pelazg és atticai", de ezekhez a helléneknek és a későbbi görögöknek semmi közük nincsen.
Az UR-AR-TU népet minden tudományos szakmunka azonosítja a "hurrians-subareans" néppel, amelyik Sámuel Kramer szerint "özönvíz előtti". Ugyanis csak az asszír krónikák nevezik ezt a területet UR-AR-TU-nak. Az asszírok előtt HURU a neve, és Sir Woolley & Hawkes így ír róluk:" "a subar nép kapcsolatos - mondhatni azonos - a hurriens (hurri) néppel... Dél-Mezopotámiában hurrita nevekkel találkozunk, és ugyanők vannak Palesztinában is a pátriárkák előtti Korban..."
Tehát a "szkíta művészetnek" az a része, amit "Urartean ivjization" néven nevez a megnevezett kiállítás informátora, agudjeroktól ered. Viszont Gordon CHILDE ezt a "sumer kultúrát" 3500 Kr. e. évben már a Duna-medencében – Magyarországon - meglévőnek bizonyítja... így "the Land of the Scythians" kiterjedését Mezopotámiától a Kárpát-medencéig az archeológia bizonyítja, s így iagaza van Sir Rawlinsonnak, amikor az ékírást scytha írásnak" nevezte már 1854-ben.
Ez a sumír-szkíta kultúra pedig már a 3500 Kr. e. évben Magyarország területén él és tündököl. Megérthetjük tehát Sir Leonard Woolley elragadtatását, amikor így ír róluk:
"az egyiptomiak, babiloniak, asszírok, phoeniciaiak, héberek és végső fokon a görögök tudásának és művészetének legnagyobb részét a sumírokig tudjuk visszavezetni."17
Ne nevezzük tehát a "sumír-szkíta" népet barbárnak, mert ha vándorlásukban csak egy emberöltőt megálltak, azonnal hatalmas városokat építettek, és a műveltség igen magas fokát gyakorolták - az írástól a fémművességig és az öntözőrendszeren alapuló földmüvelésig. Ne feledjük, hogy övék a bronz, az acél feltalálásának érdeme, és ők az első szőnyeg készítői és a "hun selyem" alkotói is.
És mindezt a "görögök" előtt sok-sok évvel.
Itt nem "törzsekről" van szó, hanem egy "hatalmas nemzettségről, mely Közép-Ázsiától a Dunáig és innen Mezopotámiáig települt. Gordon Childe nevezi őket "egyazonos - nagy népnek". De megmaradt a nevük is, ahogyan önmagukat nevezték; a "CHOREZM" elnevezésében, és prof. Djakanov egyetért velünk abban az etimológiában, ahogyan ezt a sumír nyelvböl levezettük így:
KU-MAH-GAR-RI-ES-MA...
vagyis a "nagy, hatalmas nemzettség földje". Most, hogy így részletesen ismertettük a szkíták kilétét, nem csodálkozhatunk azon, hogy a mi "székelyeink" is hozzája tartoznak.
Ennek a fejezetnek tehát nyugodtan adhatjuk ezt a címet is: "A Székelyek Eredete". Mert kánáni eredetűek és magukkal hozzák azt a rovásírást, amit aztán az összes "szkítának" nevezett testvérnépeik használtak.
De - miképpen a Bibliai Szótár tudósítja - hagyományaik a sumer URUK kultúrából erednek, tehát ők is a mah-gar nyelvet viszik a kánáni nyelvjárásban. A laikus azt kérdezheti, hogy; "miért nem írnak ők is úgy, mint az urukiak, ékírással...? -A felelet egyszerű: "itt nincs agyagtábla, hanem van fa, amire róni lehet, és a mészkő, amibe vésni lehet a rovásjeleket". Ez a "sekel" (székely), "sicul" nép az, amit Herodotos "agatirs"- ként küld Transsylvaniába.
Ne felejtsük el, hogy a Kr. e. 2. évezred végén vagyunk. A Tigris és Eufrates melléki, régi, boldog "Suméria" mahgarjai a sémita terror elől már az északi területekre és a Kaukázusba húzódtak. Segítőik az ázsiai síkságon, a Káspi-Aral-térségben és Belső-Ázsiában birodalmakat alapító testvérnépeik voltak, akiket Herodotos idejében (Kr. e. 450 körül) a görögök "barbár szkítáknak" neveznek. (Itt érdemes megjegyezni, hogy az a jezsuita pap, aki Herodotos munkáját görögből spanyolra fordította - P. Bartolomé Pou S. J. - arra a részre, ahol Herodotos leírja a szkítáknak a kegyetlenségeit, vérivását, emberáldozatait, az I. köt. 375. old. (1 jegyzetében felvilágosítja az olvasót arról, hogy: "a görögök sokat hazudtak az ő nagy ellenségeikről, a szkítákról... és aki nem volt görög, az nekik mind *barbár* nép volt".)
Tehát ne adjunk hitelt azoknak az írásoknak, melyekben a mi szkíta-szittya őseink kegyetlen és műveletlen társadalommal rendelkező népnek vannak feltüntetve. Annak sem, hogy "sátorlakók" voltak, hiszen hatalmas városokat hagytak az utókorra. De ez nemcsak e sorok írójának a véleménye, mert megőriztem a "MIAMI HERALD" 1973. ápr. 21. számának egy cikkét, melynek címe: "Az igazságtalanul rágalmazott Schyták". A cikkíró Inev Murarka) tudósít az 1971-ben, a Dnyeper-könyökben kiásott szkíta királysír csodáiról, ahol 15 000 köbméter földet szedtek ki a sír feltárásában. A cikkíró így foglalja össze az archeológusok véleményét:
1. Mindaz, amit Herodotos - szóbeszéd és híresztelés szerint - írt a szkítáknak az életéről és kultúrájáról, nem fogadható el és elejtendő ennek a hatalmas sírnak kiértékelése alapján, és
2. a szkíták nem voltak vérengző és vérszomjas vadak, hanem tisztességes, mesterien művelt és bölcs nép."
Majd bemutatom, hogy a Kr. u.-i görög íróknak is hasonló volt a véleménye a szkítákról, de elébb azt szeretném még hangsúlyozni, hogy Kánánban, vagyis a mai Palesztinában megtelepült szkíták alapították a görögök által "Schytopolis"-nak nevezett várost, ami az alapító és "szkítának" nevezett nép nyelvén "BITSA- AN" néven volt ismeretes és a héberek "BETH-SAN"-ként ismerik. A "mi" mahgar nyelvünkön "BIT" = "építmény", épület. "SA" = "arc", és "AN" = "ég", (mennyország). "BITSA- AN" = "égarcúak városa". De szintén a szkítának nevezett kánániak alapították Jeruzsálemet is, aminek "URU-SOLYMA" nevet adtak. Itt "URU" = "város" és "SÓLYMA" = "sólyma". Tudjuk, hogy hiedelmükben a "napmadár", a "fehér sólyom" volt a szent állatuk (mely már akkor a hiedelem titkos nyelvén "TURUL"-ként volt tisztelve, mint majd látni fogjuk a "TURUL" c. fejezetben), így Jeruzsálem szkíta neve: "URU-SOLYMA" = a "szent sólyom városa". Ezt változtatták meg a héberek "URUSALEM"- re.
A görög történelmi irodalom következetesen nevezte az összes "Turáni népeinket" schytának. így a Kárpát-medence-Káspi- Aral-térség és Mezopotámia összes népei ezen görög meghatározás részesei voltak, mely azután a népeink birodalmi megnyilatkozásaival kiegészítödött a "HUN" elnevezéssel, és akkor "szkíta-hun"-ok lettünk. De ne feledjük el, hogy hatalmas, nagy nemzetségünk a Kárpát-medencétől Belső-Ázsiáig és délen a ma Perzsa-öbölnek nevezett tengerig (beleértve a mai Palesztinát is) lakozott már a Kr. e.-i évezredekben. Ezt a hatalmas népet a görögök egyesítették azzal, hogy "schyta" nevet adtak nekik. így, mivel az "utókor" már nem ismerte népeik eredeti nevét, mely - mint a következő fejezetekben látni fogjuk majd - "SA-PÍR" (szabír) és "AN-SA-AN" (Adzsem) volt, joggaj mondják a régi történészek azt, hogy a "schyták a legrégibb nép, még az egyiptomiaknál is régebbiek", mert ők minket csak a "schyta" néven ismertek meg. - De nem mindegyikük úgy ír, mint a gonoszkodó Herodotos.
Nézzük meg együtt, hogy milyen volt a jóakaratú
RÉGI TÖRTÉNÉSZEK VÉLEMÉNYE A "SCHYTÁKRÓL"
Laertius Diogenes írja:
"Midőn szabadon beszélt valaki, azt mondták róla, hogy a skytha beszédmódot utánozza."
Anacharsis skytha bölcs arra a kérdésre, hogy micsoda a jó is meg a rossz is az emberben, így felelt: - A nyelv. - Ő állította azt is, hogy jobb egy sokat érő barát, mint a sok semmirevaló!
Aeschylus elnevezése a szittyákról: "A jótörvény skythák".
Scymnus azt írja a pásztor szittyákról, hogy közülük senki sem bánt semminemű állatot s igavonó barmot. Tejjel táplálkoznak. Úgy élnek, hogy mindnyájuk birtoka és minden vagyona közös.
Strabo (Kr. u. 24.) azt írja a szittyákról, hogy igen egyszerű gondolkodásúak, azaz őszintén becsületesek és a legkevésbé sem ármányos észjárásúak voltak, "nálunk sokkal szerényebb igényűek, kevesebbel megelégedök". De azért nagy hírű filozófusaik voltak, mint: Abaris, Toxaris, Anacharsis. Abaris és Anacharsis nagy becsületben éltek, mert honfitársaiknak barátságos, romlatlan és igazságos jellemet tanúsítottak.
"...A skythák - írja Strabo -jeles és igazságos emberek. Nem ismernek jövedelemmegtakarítást, sem szatócskodást, kivéve az árucserét."
Anacharsis és Abaris szittya bölcsek a könnyedség, tökély és igazság nemzeti sajátosságait személyesítették meg. Strabónál olvassuk Euphorus következő kijelentését:
-A bölcs Anacharsis a nagyon istenfélő pásztor skytháktól származott. A skythák a legigazságosabb erkölcsekben élnek. Vannak némelyek a pásztor skythák között, akik igazságuk által mindenek fölött kitűnnek."
Anacharsis szittya bölcs találta fel a fúvót, a kéthegyű horgonyt és a fazekas korongot.
Xenophon írja az abius skythákról, hogy Ázsiában laknak, saját törvényeik szerint élnek, leginkább szegénységükkel és igazságuk által tűnnek ki.
Homeros az abiusoknak nevezett skythákat a legigazságosabb embereknek mondja. így ír róluk: "A tejevő skythák a legigazságosabb emberek."
Choirilus (Kr. e. 472-399.) megállapítja: A juhlegeltető sákokszármazásra nézve skythák - lakták a búzatermő Ázsiát s a vándor pásztoroknak, ama igazságos embereknek voltak gyarmatosaik.
Philarchos (Kr. e. 210.) a következőket jegyezte fel: A skythák, midőn aludni készülnek, tegezt vesznek elő, és ha bú nélkül találták eltölteni azt a napot, fehér kövecskét dobnak bele, ha pedig bajjal, akkor feketét. A meghaltaknak tegezeit kihozzák és megszámlálják a kövecskéket, és ha a fehérek nagyobb számban találtatnak, mint a feketék, boldognak magasztalják az elhunytat. Innen keletkezett az a közmondás, hogy "jó napunk a tegezből van".
Lucianus (Kr. e. 120) többi között az alábbiakat írta fel a szittyákról:
- Toxaris skytha bölcsnek az athéniek, mint vendégbarát orvosnak síremléke mellett, fehér lovat áldoztak. Az emlékoszlopba skytha férfialakot véstek; ez bal kezében kifeszített íjat tart, jobbjában pedig, úgy látszik, könyvet. Az oszlop a földön fekszik, de mégis mindig megkoszorúzzák. Toxaris szavai a skytha barátságról:
"A skytha barátok sokkal hívebbek, mint a görög barátok, s amazok többre becsülik a barátságot, mint emezek. Ti görögök jobb beszédeket tudtok mondani a barátságról, mint mások, de a barátság tetteit nem gyakoroljátok a szavak méltósága szerint hanem megelégedtek azzal, hogy dicséritek és kimutatjátok milyen nagy jó az; a szükségben pedig elárulván beszédeiteket elszöktök a tettek elől. Mi ellenben, amennyire fogyatékosak vagyunk a barátságról való beszédekben, annyira felülmúlunk titeket annak tetteiben... Én azt gondolom, hogy párviadalban legyőzetvén sokkal szívesebben hagynám levágatni a jobb kezemet - ami a skytha nép legnagyobb büntetése -, mint hogy a barátságban silányabbnak tartsanak másnál. Nálunk folytonosak a háborúk. Ekkor van leginkább szükség jó barátokra s ezért kötünk minél szilárdabb barátságot, azt tartván egyedüli legyőzhetetlen és felülmúlhatatlan fegyvernek...
Elmondom, miként szerzünk barátokat: Nem ivás közben, mint ti, sem úgy, hogy valaki ifjúkori társunk vagy szomszédunk, hanem, ha látunk olyan jeles férfiút, aki képes nagy tetteket véghezvinni, ahhoz sietünk mindnyájan. Sokat utánuk járva mindent elkövetünk, hogy el ne vétsük a barátságot, s ne tűnjünk fel megvetendőnek. Ha pedig már barátul választottunk valakit, következik a szövetség s a legnagyobb eskü, hogy egymással fogunk élni, s ha kell, egymásért meghalni. És így is cselekszünk, mert mihelyt bemetszvén ujjainkat, serlegbe csöpögtetjük a vért s kardjaink hegyét belemártván, egyszerre iszunk mindketten belőle, semmi sincs, ami ezután minket szétválaszthatna."
Nicolaus Damascenus feljegyzése szerint a szittyáknál évenként nyilvánosan bírálják el az ifjakat és a szüzeket, és az az ifjú, akit legjobbnak ítélnek, azt a szüzet veszi nőül, amelyiket akarja.
Amianus Marcellinus ezeket a magasztaló szavakat írja: "A skythák, ez az igen jámbor faj, hozzászoktak ahhoz, hogy minden halandó dolgot megvessenek."
Menander szerint az európai szittyák vagy másként a Feketetenger innenső partján lakó géták, önmegtartóztatásukról voltak híresek. Menander görög vígjátékíró közülük származott, s feljegyzése annál inkább hitelesnek mondható.
Cicero feltűnően magasztalja Anacharsisnak, a szittya filozófusnak csodálatos bölcsességét.
Plinius tanúsága szerint Anacharsis képmására ezt az emlékmondást szokták írni: "Beszédben, evésben mértékletesek legyünk, szégyenteljes dolgoktól tartózkodjunk."
Cassius, az egyházatyák iratainak híres összegyűjtője, Aranyszájú Szent János híres tanítványa - szittya volt.
Jusünius nyomán Mátyás Király nagynevű történetírója, Bonfinius gyűjti csokorba a szittyák erkölcsi értékeit:
"A skythák nemzete harcedzett, megfékezhetetlen, nem ismeri a fösvénységet és nagyravágyást, a legyőzöttektől semmit sem követelt a dicsőségen kívül. Tejjel és mézzel éltek. Az igazság náluk nem törvényekkel volt elfogadva, hanem jellemükbe volt oltva. Nem volt nagyobb gonosztett náluk a lopásnál. Ezüst, arany után - erkölcsüknél fogva - nem futottak. Egyébként igen mértékletesek és önmegtartóztatók és természettől fogva becsületesek voltak."
Desericius neves magyar történetíró írja: "Jegyezzünk fel valamit az utókor számára a skythák természetes tehetségéről is. Csak a nagyon idegen nem ismeri s tudja, hogy a mai magyarok, mint a skythák sarjadékai, igen tehetségesek. A régi skythák természetes tehetségétől se vonandó meg a legfényesebb dicséret. Hadi taktikával győzték le Cirust, Dariust és Perosust. Szellemes képes példázatokban, burkoltsággal játszották ki magát Dariust; választékos és finom szavakban szóltak Nagy Sándorhoz.
De nemcsak választékos szavakban szóltak Nagy Sándorhoz, hanem meg is küzdöttek vele az ázsiai szittyák a Jaxartes folyó mellett rendes és szabályos csatában s a győzelem a földkerekség legyőzője és a le nem győzött szittyák között kétes, eldöntetlen maradt.
Csodálatosan gazdag volt a szittya lélek erkölcsiekben, egyszerűségben s állhatatosságban, de még nagyobb volt a hűségben, az adott szó megtartásában.
Toxaris szittya bölcs a következőképpen beszéli el a görögöknek két szittya - Dandamis és Amizok- barátságának történetét:
- Elmondom Dandamis és Amizok történetét, de előbb esküdni fogom a mi eskünket: Esküszöm a Szélre és Kardra, hogy semmi hazugságot nem mondok a skytha barátokról... Ha a Szélre és Kardra esküszünk, azt annyiban tesszük, amennyiben a Szél (levegő) az élet oka, a Kard pedig halált eszközöl.
...Tehát negyedik napja volt Dandamis és Amizok barátságának. Ekkor ellenség tört a skythák vidékére, s mivel azoknak a támadásról sejtelmük se volt, mindnyáikat megfutamította vagy elfogta az ellenség, kivéve azokat, akik gyorsan a folyam túlpartjára úsztak. Akkor t.i. a Don folyó két partján táboroztak a skythák. Az ellenség kirabolta sátraikat s feldúlta mindenüket. Ezért a skythák nagyon szomorkodtak.
Amizok foglyul esett. Kiáltozta barátja nevét s emlékeztette a serlegre és vérre. Mikor Dandamis ezt hallotta, tüstént visszaúszott az ellenséghez s visszakérte barátját. Az ellenség azonban nagy váltságdíjat követelt érte. Dandamis akkor így szólt:
"Mindenemet, amim volt, elraboltátok, de ha képes vagyok szegénységben valamit tenni, kész vagyok rá. Ha pedig akarjátok, tartsatok meg engem barátom helyett, s úgy bánjatok velem, ahogy nektek kedves." Az ellenség erre szemeit kérte váltságul. Dandamis azonnal odatartotta, hogy szúrják ki. S mikor kiszúrták, átvette barátját, s azzal együtt úszott vissza a folyón keresztül. Az ellenség megrémült e hősiesség láttán, mert meggondolta, hogy minő jellemű férfiak ellen kell majd a jövőben harcolnia.
* * *
Regino, a prümi apát, évkönyvében így szól a szittyákról:
"A férfiak vitézsége mögött nem maradt el az asszonyoké sem, minthogy amazok a párthusok és bactriaiak országát, asszonyaik pedig az amazonok országát alapították meg, úgyhogy ha az ember a férfiak és asszonyok viselt dolgait szemügyre veszi, egyenesen bizonytalan, melyik volt náluk a híresebb nem."
(Igen, volt nekünk is Zrínyi Ilonánk, Dobó Katicánk, a 48-as szabadságharc fegyvert forgató asszonyai: Bányai Júlia, Pfeiffner Paula, Lebstück Mária, ki a huszárhadnagyi rangig vitte, hogy csak néhányat említsünk.)
Priszkosz híradása Atilla hunjairól:
Priszkosznak egy hunok közé került és a hun életmódot felvevő görög beszéli el fogadott népének szokásait, tulajdonságait:
"A skytha (hun) föld lakói ugyanis háború után nyugodalomban élnek, amennyiben mindenki élvezi vagyonát és éppen nem vagy csak kis mértékben van terhére másnak, vagy más neki." Ezután fölpanaszolja, hogy a dolgok bizony nem így állnak a rómaiaknál, annak igazolására, hogy jelenlegi életét jobbnak tartja az előbbinél: "Békében pedig még keservesebb az életük folyása, a túl szigorú adóztatás és a gonoszoktól szenvedett károk miatt, mert a törvény nem áll mindenki fölött, hanem ha a bűnös a gazdagok közül való, megtörténik, hogy nem lakol gazságáért, ha pedig szegény és nem tudja ügyét védelmezni, ki kell állania törvény által kiszabott büntetést, hogyan még ítélet hozatala előtt el nem hal, mer a per lefolyásához sok idő kell és sok költség. Ami az egészben a legkeservesebb: csak pénzért nyerhetni igazságot, mert senki a megsértettnek igazságot nem szolgáltat, hacsak pénzt nem ad a bírónak és a bíró környezetének. Szépek a törvények s jó a római alkotmány, de ezt bemocskolják a hatalom birtokosai, mert nem olyan lelkületűek, mint az elődjeik voltak hajdanában..."
A hunok erkölcse, életmódja, társadalmi rendje ezer év leforgása alatt mit sem változott. Nincs okunk kételkedni tehát abban, hogy Árpád magyarjaira más törvények vonatkoztak volna. Azt is láthatjuk, hogy a görögök a hunokban szittyákat láttak, mint ahogy szittyáknak, hunoknak, avaroknak vélték a kor szemtanúi a magyarokat is. S ebben szintén ne kételkedjünk, mert az említettek egynyelvű - egy fajtájú népek- magyarok voltak. Bár külön törzsekben, törzsszövetségekben éltek, egymástól, ennek következtében különböző idegen népekkel érintkeztek, keveredtek, mégis megtartották azonos műveltségüket, alapvető faji és lelki tulajdonságaikat, vérükbe gyökerezett társadalmi törvényeiket.
Haló poraiban is hálával emlékezem meg hajdani munkatársamról, aki így csokorba kötötte a régi írók emlékezéseit a szkítákról. Szöllösy Sándornak egy régi tanulmányából vettem át.
Mielőtt tovább gombolyítanám a szkíta történelem és hitvilág fonalát, be akarom mutatni az olvasóknak az ő erkölcsi felfogásuk és emberbaráti szeretetük legnagyobb pecsétjét, melyet a vérszerződés kötésével végeztek. Azért hivatkozom erre, mert Hérodotosz is említi, és hitem szerint, a mi Urunk Jézus is hasonló, de csak az Istenfia által végezhető módon egyesítette erejét tanítványaival. A szkíták aranybaverten örökítették meg két olyan embernek az egységét, akik testvériséget fogadtak egymással úgy, amint az előbbiekben olvashattuk. (A bemutatott aranyszobrocska a királyi szkíták Kerch melletti kurgánjából való. Az Ermitázs múzeumban van.)
Azt hiszem, mindenki látta azt a vándorkiállítást, amit a Szovjetunió rendezett az Ermitázs múzeum tulajdonát képező szkíta aranykincsekből. A rendezők saját magukat egyenes örökösöknek tartják. Az indoeurópaiak is szkíta leszármazottaknak tartják magukat, és csak a magyarok vannak ebből az örökségből kitagadva - annak ellenére, hogy Nikolaos Mysticos pátriárka (915-925.) pásztorleveleiben és V. Orbán, valamint XI. Gergely pápák bulláikban "királyi szkítáknak" nevezik a magyarokat, amiket a csaknem 400 éves Habsburg uralom elfinnugorosított.
Közben - nyelvünk tekintetében - sumír-magyar nyelvazonosságról vagy legalábbis nyelvrokonságról beszélünk. Ez azért fontos - szkíta szempontból - mert az assziriológia atyja, Sir Craswick Rawlinson, a sumír ékiratos szövegeket nevezte "szkíta írásnak". De - ha a "KUTA" név elgörögösítéséből vesszük a "szkíta" elnevezést, akkor csak le kell menni Mezopotámiába, hiszen KUTA városa itt van, és - majd mint látni fogjuk – éppen hitvilági szempontból igen fontosak a kutaiak, akiket - a bibliai ószövetség szerint a nagy asszír király telepített át - a deportált izraeliták helyébe - Mezopotámiából Palesztinába. De szkíta írásnak vélik a 7000 éves GOZEL-i rovásírásokat is, ahol a rovás mellett sok szarvasábrázolást is találunk.
E helyeket csupán azért említem, mert mondanivalómat ezeken a földrajzi helyeken található hagyományokból szedtem össze.
GONDOLATOKA SZKÍTA HITVILÁGRÓL
A szkíta hitvilágban tulajdonképpen azt az érdekes valóságot szeretném felderíteni, ami ennél a népnél - szinte érthetetlenül különleges. Történelmi korukból fennmaradt ábrázolások szerint ugyanis egy jóságos, békeszerető és embertársaikon segítő emberek és nép voltak, akik - ha valakit testvérül fogadtak - életüket adták érte, miképpen azt a régi történészek le is írják. Ugyanakkor pedig a harcban legyőzhetetlen és félelmet nem ismerő, szinte kegyetlen harcosoknak mutatkoztak, akik könyörtelenül irtották ellenségeiket - illetőleg azokat a népeket, akik bántották őket s ellenük fordultak. Azt a hiedelmet keresem, amelyik így a jóságot a békében és a kegyetlenséget a háborúban egymásba tudta illeszteni. Keresem azért, mert az "anyaistennő"-tisztelet megvolt náluk, miképpen azt számos aranykincsük ábrázolása bizonyítja. Az anyaistennő kultusz édesanya-tiszteletet és szeretetet biztosít. Keresem tehát azt, hogy ez a jóságos, békés és a harcban kegyetlen nép imádkozott-e, s ha igen-miképpen...?
Azt már biztosan tudjuk, hogy az "istenanyát" tisztelték, de benne nem úgy, mint sok szakember írja, a "Földanya" fogalmát rejtették, mert az ábrázolása szerint, az "Istenanya" - szkíta hitvilág szerint - az az égi világossághoz, az életet adó "Fényhez" kapcsolt Isten-személy. - Szintén a királyi szkíták birodalmában, Kerch melletti kurgánból került elo, 1858. évben, az itt bemutatott arany "Istenanya" szobrocska, ami azért nagyon fontos nekünk, mert a fejdísze éppen olyan rozetta, mint amit az Ister-Gami oroszlánok combján találunk. Ez pedig már igen magas kozmológikus ismereteket bizonyít, hogy ez a rozetta a Vénusz planétának a "kalászcsillaggal".a
"Szűz" csillagképben való együttállásának a szimbóluma, miként azt egyik könyvemben már leírtam.13
Ha egy nép hitvilágát és abban lehetséges imaformáját akarjuk megismerni, akkor fel kell deríteni múltját, és napvilágra hozni kultikus hagyományait. Ugyanis minden kultusznak megvannak a maga szimbólumai. Nézzük csak meg a mai vallásokat, melyeknek templomai tele vannak különféle szimbólumokkal. Ezeknek ismerete és a szerintük való hiedelem maga a kultusz - vagyis a hitvilág.
Ezt a kiértékelést kell lefolytatni a történelmi kor szkítáival. Ha a Szovjetunió vándorkiállításának óriási leletanyagát vesszük vizsgálat alá, láthatjuk, hogy a szkíta gondolkodás világát - az Istenanya ábrázolás nyílt és félreérthetetlen valósága mellett - állatszimbólumok telítik. Ezek között is leggyakoribb és dominálónak három állat ismerhető fel: a szarvas, a párduc és a ló.
E három közül a szkíta emberhez legközelebbi a LÓ, hiszen hatalmas lótenyésztésük volt, és a szkítákról szóló történeti leírások azt mondják, hogy szinte sohasem szálltak le a lóról. Én azt hiszem, hogy a LÓ - mint jelkép - magát az ÉLETET jelenti, hiszen a szkíta ember életének fele valóban a LÓ volt. Ha valaki azt mondja, hogy a szkíták barbárok és gonoszok voltak, az nem ismeri a lovat. Ugyanis a ló oly nemes állat, hogy azt tenyészteni, nevelni úgy, hogy a harcban küzdőtárs legyen - csak hozzá hasonló nemes ember képes, hiszen a ló a szkíta életnek éppen olyan alkotója volt, mint a rajta ülő gazdája. A kettő együtt élt - és együtt halt.
A SZKÍTA EMBER ÉS A LOVA
A szkítaság szimbólumainak megfejtésével nem sokat foglalkoztak a szakemberek. Egy nomádnak nevezett nép egyszerű állatábrázolásainak tekintették, pedig már magas fejlettségű ötvösművészetük is megkívánná, hogy hitvilági misztériumok kifejezőinek tekintsük. Itt bemutatok egyet, mely már azért is érdekes, mert maga az élet - tehát az ember és a ló - együtt van ábrázolva az életet adó Istenanyával - a Termékenység Istennőjével. A Los Angeles-i kiállítás katalógusában a 95. számú kiállított tárgy volt, és másik érdekessége az, hogy ezt az ábrázolást a katalógus összehozza egy magyar folklórt legendával mondva, hogy:
"a magyarok népi és nyelvi tekintetben a steppei nomádok leszármazottai, akik a korai középkorban érkeztek Közép-Európába".
De mit mutat nekünk ez az ábrázolás...?
Két szittya harcost a harc után. Az egyik halott, és felsőteste a fejével az Istenanya ölében nyugszik, kinek feje táplálja az élet fájának erejét. Az életfa egyik oldala az "élet", ahol az élő harcos és a két ló van. Az Istenanya oldala - a "másvilág", melyet az életfa" választ el az élettől. Ismerve a szkíta hitvilágot – sok minden kiolvasható lenne ebből az ábrázolásból, mely valóban magában rejti az élet és a halál misztériumát, de nyíltan kifejezi azt, hogy a halál tulajdonképpen az élet tartozéka.
De talán valami sokkal magasztosabb következtetés vonható le ennek a szimbólumnak abból a kis részletéből, hogy az életfa az örökké élő Isten-Anya fejéből indulva hajtja ágait. így az életfa táplálója az örökké élő Istenanya, akit Gáboriné már az i. e húszezer év körüli, kárpát-medencei ősembernél is megtalált.
Tehát az életfa is örökké él az örökkön élő Istenanyával, akit mi - profánul - a "termékenység Istennőjének" nevezünk. Én úgy vélem, hogy ez a sokatmondó ábrázolás ékesen kifejezi azt, hogy készítői - a szkíták -, a mi szittya őseink bizony hittek az örök életben és a magunk világából, a mi keresztényi felfogásunkból következtettünk szittya őseinknek e hitvilági elemére, mert az, aki hisz az örök életben egy magasabbrendü lelkiséggel rendelkezik, s ez a lelkiség irányítja birtokosát egy tiszta és istenes élet betöltésére, gyakorlására. Tehát a mi szittya Őseink sem voltak nálunk rosszabbak - hanem talán jobbak... gondolom én e feltételezésemben.
A következőkben látni fogjuk azonban azt is, hogy ők másképpen értelmezték az "örök élet" fogalmát, mint mi. Talán azért létezik egy különbség, mert a szkítaság életben és gondolkodásban elválaszthatatlan volt a lovától. - Ezt csak az tudja megérteni ma, akinek van lova vagy a lónevelést ismeri. Persze a mai városi és materialista élettől igen messze esik ez a gondolat, hiszen a judai kereszténységünk tanítása szerint az állatnak nincs lelke, csak ösztöne. - Ezeknek azt üzenem: a ló nem állat, hanem "LÓ". (Természetesen nem "anyagias" értelmezéssel, hanem a "lélekkeresés" módján mondom ezt így.) A szkíta társadalomnak - mint majd a következőkben látni fogjuk - teljesen más fogalma volt a "másvilágra" való költözéssel megkezdett "örök életről", mint nekünk van. Ez magyarázza meg a lóval való temetkezéseket is. Ugyanis a szkíta harcosnak a "másvilágon" is szüksége volt a lovára. Hűséges társára, akit emberként becsült és nagyon szeretett. Hite szerint: ahogyan a földi cselekedeteinek társa és részese a lova, hasonlóképpen a másvilági következményeket is együtt viselik. Ez a "másvilági együttlét" azonban csak akkor teljesülhet, ha az ember, lovának társa, istenes életet élt a földön, és minden hibáját, amit elkövetett, életében jóvá tette.
Ha nem így élt, akkor a másvilágon az embernek vezekelnie kell. és lovát elveszíti. - De nemcsak elveszíti, hanem az ő vezeklése miatt, gazdátlan lova a nergáli alvilág bestiáinak, szörnyeinek martalékává válik.
A következő fejezetben majd megismerjük NERGÁL-t is és birodalmát is, de ezt a hiedelmet legjobban mutatja aranybavert valósága, amit a szkíta királynő, 1100 gr. súlyú arany nyakékének szimbolikájáról olvashatunk le. (Kicsinyítve bemutatom.)
Ezen a nyakéken 48 alakot látunk. A belső' kör mutatja az "életet", a maga minden valóságával. A középen lévő emberalak kezében ott a tű, melyet a varráshoz használ. Az élet minden állatját is feltünteti az ábrázolás.
A külsö kör figyelmeztet a "másvilágra". Kegyetlenül mutatja be azt, hogy a földi hivatását be nem töltő, istenes életét megtagadó és a "másvilágon vezeklésre ítélt" ember lova miképpen szenved, gazdája jóvá nem tett bűnei miatt, a "halálbirodalmi" szörnyek marcangolásában.
Ez a hiedelem azért nevezhető magasztosnak, mert itt a ló nem áldozat. Nem a zsidóság "bűnbak"-jához hasonló. Ahibás, bűnös szkíta nem hivatkozhat arra, hogy "bűneim miatt majd szenved a lovam", mert a hiedelem szerint ő, mint bűnös és vétkeit földi életében jóvá nem tett, másvilága költözött emberként vezeklésre ítéltetik, melytől lovának sorsa őt megszabadítani nem tudja. - Tehát a földi hivatását be nem töltő és hibáit jóvá nem tevő szkíta nemcsak önmagát, hanem hűséges társát, a lovát is kizárja az örök életre fordulásból.
A történészek által annyiszor példaként említett szkíta erkölcsösség és emberbaráti szeretet, hűség, szótartás és istenes életet követelő hiedelem szerint élő társadalom kialakulásának csak egyik, de jelentős követelménye volt ez az itt említett tudatosítás, mely az emberhez - szinte karizmatikus erővel - odakapcsolta azt a földi teremtményt - a LOVAT -, mely valóságosan és minden feltételt kielégítve, életet adott a szkíta társadalomnak. Ezért írom így: a szkítáknál a ló nem jelkép, hanem maga a valóságos élet, vagy az "élet valósága". Ezek után térjünk rá a következő jelképre, és nézzük meg együtt, hogy mit is jelenthet
A SZARVAS SZIMBÓLUMA.
Az első vizsgálatunk máris egy nagyon érdekes megállapítást eredményez. Ugyanis az összes szkíta szarvas ábrázolások egy "lerogyott", tehát összehajtott lábakkal fekvő szarvast ábrázolnak... és csak ilyen szarvasszimbólumokat talált a régészet az ázsiai sztyeppéktől kezdve a Kárpát-medencéig. Hazánkban is találtak - Tápiószentmártonban - egy Ilyen aranyszarvast.
Szinte hihetetlen az, hogy a szakemberek egyáltalában nem foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogy miért ilyen formában ábrázolták mindig a szkíták a szarvast. Ugyanis ez az egyöntetű ábrázolás nem lehet véletlen, hanem a tudatos következetességgel ábrázolt azonos formának feltétlenül valami fontos és az életfolyamatát meghatározni szándékozó jelentése van. A titkot talán megoldja az az egészen különös és egyedülálló különlegességnek vehető ábrázolás, ahol egy kiterjesztett szárnyú madáróriás magasba lendülni lászik a karmaiba fogott lerogyó szarvassal. (Lásd: a borítólapon is.)
szkíta "Napmadár": közép-ázsiai szkíta királysírból. Kr. e. 4-3. szd. (Ermitázs, Nagy Péter-gyűjteményből.)
Sajnos László Gyula sem vette tekintetbe e szimbólumnak azt a részletét, ahol az óriásmadár karmai közt lévő "lerogyott" állat szarva látszik és a szarv formája valóban szarvasnak minősíti ezt az állatot és nem "hegyikecskének", miképpen ő írja magyarázatában.
De az "anyaistennő" hatalmas madarát megtaláljuk a nagy. szentmiklósi aranykincs 2. és 7. sz. korsóján is. - Ez az ábrázolás azonban külön tanulmányt követel. Itt csak azt akarom megállapítani erre vonatkozólag, hogy a mahgar-káld hagyomány él és megmaradt az álmos-árpádi hon-visszafoglalóknak már Jézus Urunkhoz kapcsolt hiedelmében is.
Az pedig nem véletlen, hogy az istenes szkíta társadalom termelte ki azokat a kiválasztottakat, kik a "gyengülések" idején Isten felé fordították az emberi lelkeket. Ma "vallásalapítóknak" nevezi őket a profán történelemszemlélet. De pozitív valóság az, hogy a szkítaság adta az emberiségnek őket. A Melkisedek-rendbelieket, Zaratustrát, Konfuciust, Buddhát, és az Istennek földre szállt Fia is szkíta-pártus vérrel öltött testet, mint azt bebizonyítom a "Bethlehemi Herceg" c. könyvemben. Ezért nevezte a zsidó származású Ephiphanius "egyházatya" a minden saul-páli zsidó gyökértől és zsidó vonatkozástól mentes jézusi tanítást "jézusi szkítizmusnak".
De térjünk vissza a szkíta Napmadárhoz.
E szimbólumnak a megfejtéséhez a mezopotámiai – ma sumírnak nevezett - szkíta hagyományt kell elővennünk, ahol nagyon sok írott mítosz tudósít arról, hogy a sumír Istenanyának - "INNANA"-nak - van az IM-DUGUD nevű hatalmas madara, mely magasba emeli az erejét vesztett Napot a téli napforduló idején. Dr. Bobula találta meg az ékiratokon azt, hogy ennek a magasba emelt Napnak - azaz a visszatérő naperőnek – neve sumír nyelven: TUR-UL, vagy TUR-ULLU. De a görögöknél - akik átvették a sumír hagyományt és saját hiedelmükhöz idomították annak részleteit - szintén megtaláljuk ezt a madáróriást PHŐNIX néven.
Én azt hiszem, hogy ez a szkíta szimbólum pontosan a sumír hitvilág azon részletét ábrázolja, amikor az életetadó Istenanya óriás madara segít az erejét vesztett Napnak a feltámadásban, így találjuk meg ebben a jelképben a rómaiak hitvilágában élt "legyőzhetetlen Istent" is, aki szintén a téli napfordulókor új életre támadó Nap volt... s akinek ezt a napját fényes ünnepségekkel díszítették.
A "lerogyott" vagy "feltápászkodó" aranyszarvasok tehát az új erőre kélő, a sötétség világát legyőző Napistent jelképezik, és itt van előttünk hagyományunk szent madara, melyet talán már szittya őseink is TURUL-nak hívtak, hisz az IM-DUGUD nevet alig 100 éve ismerjük a megfejtett ékiratokról. Lehetséges. Én is csak feltételezek, és történelmi nyomozásomban igyekszem logikus következtetésekre helyezkedni. így az a valóság, hogy szittya őseink - most már úgy mondom - "fekvésből felemelkedni szándékozó szarvasokat" ábrázoltak, és csak ilyeneket – engem arra a következtetésre vezet, hogy ebben a "legyőzhetetlen Napistenben" való hitük csak megerősíti az "örök Élet" náluk lévő hiedelmét. De arra is mutat, hogy kaiendáriumi évüket a téli napfordulóval indították.
4 szarvas: fülükön türkizkő. Kr. e. 7. sz. Khazakistanban ásták ki
Ennek alapján biztosan mondhatjuk, hogy kozmológíkus vala sszemlélettel rendelkeztek, amit bizonyít a - szintén az Ermitázs múzeum tulajdonát képező - aranylemez, melyen 24 ilyen szarvasábrázolást találunk. A 24-es szám ugyanis az alapját képezi a kozmológiában a Nap és Hold periódusok szinkronizálási időpontjának. Ezt természetesen egy külön fejezetben kellene letárgyalni és megismerni. A bemutatott szimbólumokból kapott kiértékelésünk mindenesetre kétségteleníti a szarvasábrázolás kozmológikus rendeltetését.
24" Szarvas: a legrégibb szkíta királysírból, Kelermesból. Kr.e.7.szd. A "párduccal" együtt volt. (Ermitázs)
Az aranyszarvas tehát a Napisten örökkévalóságát jelképezi, és számunkra milyen érdekes és szép, hogy e napon mi mindnyájan a mi "legyőzhetetlen Istenünknek", a Világ Világosságának, a mi Jézus Urunknak születését ünnepeljük. Én úgy vélem, hogy nekünk - "Jézus hitüeknek" - és a Jézus hitű szittya utódoknak ez a legnagyobb és legszentebb hagyomány, hiszen a turini lepedő antropológiai kiértékelése már felfedte a názáreti Jézus faji hovatartozandóságának igazságát.
Az eddigiekből már felelhetünk arra a kérdésre is - részben - hogy: "kihez és hogyan imádkoztak a szkíták"...?
Imaforma nem maradt utánuk. Azt azonban már tudjuk, hogy tisztelték az Isten-Anyát és a Nap sugárzása mögött hitték az Örök és Hatalmas, Legyőzhetetlen Istent. Aki szembe áll a nappal - nem lát árnyékot. A Napot senki sem tudja magának kisajátítani. Mindenkire egyformán ragyog. Mindenkit egyformán életet. A Naptisztelet annyit jelent, hogy a tisztelő a Nap által rendelt kozmikus törvényeket felismerte és azokhoz alkalmazkodik. Ez a kozmikus világszemlélet pedig a legtisztább és legerkölcsösebb Istenhit, és ez, valamint a hozzá kapcsolódó Isten-Anya tisztelet és talán imádat - ad magyarázatot szittya őseink jóságos és önfeláldozó lelkivilágára, tiszta és erkölcsös életükre, az adott szó betartására - hogy csak a régi történészek által rájuk vonatkoztatott jellemvonásaikat érintsem.
Az eddigiekből megtudjuk tehát azt, hogy szkíta őseinknél a lerogyott szarvas kozmológikus ismeretüknek egyik jelentős bizonyítéka. Azonban eddig még senki sem tette fel azt a kérdést, hogy "miért fárad el annyira a szarvas, miért van összerogyó állapotban annyira, hogy az Istenanya hatalmas madarának kell felemelnie...?" (Felhívom a figyelmet arra is, hogy a Napmadár karmaiban lévő összerogyott szarvas szarvai "koronaszerűen" vannak ábrázolva, ami különleges voltát jelképezi!)
Az egyetlen helyes választ a mi "Csodaszarvas" hagyományunk adja, azzal, hogy a "Csodaszarvas" az agancsai közt viszi a Napot, és ezt nem szabad egyszerűen "mondának" nevezni, mert ez valójában a precessziós, nagy napciklus megismerésének népies tanítása, amiként majd azt részletesen kifejtem a "TURUL" c. fejezetben.
De éppen ez a valóság, hogy a "Csodaszarvas" agancsai között viszi a Napot, lesz bizonysága annak a hiedelemnek, mely szerint az életet adó NAP eredeztetője őseink tűztiszteletének.
align="left" class="dra-in-första-raden-western">Ugyanis szkítáknak nevezett őseink éppen úgy, mint a hunok és az avarok, a ceremoniálisan, vagyis imádkozás kíséretében meggyújtott, és így szentnek nevezett tűzben tisztelték Urunk Istenünk örök és véghetetlen hatalmát. - Úgy hitték, hogy a "szent tűz" a rossz emberi gondolatok elégetöje, és általa nyernek új erőt a "fénylátók". Ez volt fogadalmaiknak Megtartója, esküvéseik megpecsételője és önvizsgálatukban a "tisztítótűz" is.
Ezért találjuk meg nyomukban mindenütt a fémüstöket, melyeket általában csak "áldozati üst"-nek neveznek a kutatók. De ezek nem lehetnek "áldozati üstök", hiszen őseink nem áldoztak még lovat sem, hanem - mint mondám - "tisztultak" az Isten erejét és örök hatalmát jelképező' "szent tűz" által.
Az egyetlen tudósunk, aki őseinknek ezen "tűztiszteletét" okosan észrevette, boldog emlékű Magyar Adorján volt. Idézni fogok "Csodaszarvas" c. könyvének 31-32. oldalairól, de hálásan köszönöm Dudás Rudolf munkatársamnak, hogy erre felhívta figyelmemet. így ír Magyar Adorján:15
"...az avaroknál, akik tűztisztelők voltak, BARAPA vagy BARISA a Nap- és Tűz-Istennek (neve), és jelképei ezen jelek voltak. Az egyenlő szárú kereszt a tűz jelképe volt, a körbe foglalt ilyen kereszt pedig a Napé, vagyis ez a Napban székelő tüzet is jelentette... mivel minden földi tűz a Napból származott erő megnyilvánulása, vagyis tehát minden földi tűz is tulajdonképpen a Napból származott. A keresztes Napkorongot pedig az avarok az Égistent jelképező szent állat, a Csodaszarvas, valamint a náluk ezt többnyire helyettesítő őskori óriáskos szarvai közé is odaábrázolták."
Magyar Adorján adataiból "három" vonatkozást emelhetünk ki, melyeknek mindegyike a ma sumírnak nevezett mahgarszkíta őseinkhez vezet.
1. "BARISA": az egyenlő szárú kereszt a legrégibb képjelünk. (L. 74.) Jelentése: "BAR" = "pár", vagy "más". (Valaminek "pár"-ja, vagy "más"-a.) De a "keresztet" is jelenti. "IZI" (L' 142 172) = "tűz". "BAR-IZ(i)-A", vagy BARIZA = "tűzkereszf... jelképe a tűznek.
2. "BARAPA": már így is van jelentése: "APA Párja". Ha a Napot vesszük "APA"-nak, akkor a "párja" a földi tűz. De sumír etimológia szerint is megtaláljuk jelentését így: "BAR" = mint fent. "RA" (L. 381.) = "fény. pír", "PA" (L. 295) = "fő". "BARRAPA" = a "fő-fényesség". Tehát ez a "tűz" maga.
3. Az őskori óriáskost, ahogy Magyar Adorján írja: "egyenes és kötélmódjára csavart szarvai voltak" - ez pontosan ráillik az UR-i királysírban talált és az életfa előtt álló, szintén csavart szarvú aranykosra, hol az arany, mint a Nap férne szintén ide vonatkozik. De ennél a "kosnál" az a legérdekesebb, hogy a legősibb sumír képjele a "körben lévő egyenlő szárú kereszt". Minden összejön tehát, és ha még kiegészítjük mindezt a "sumír teremtéstörténet" azon részével, hogy a sumír Ádám Évát, az ékirat szerinti "EM-BAR"-t, a szárnyas KOS vezette a Tudás Fájához, akkor elmélkedhetünk szent hagyományaink ösiségéről. (Ez a képjel megtalálható L. 537. alatt.) E kitérő után folytassuk a szkíta hitvilág feltárását.
Ez a jóságos és békeszerető nép tehát imádkozott és Istenfélő volt. Az eddigi szimbólumok szerint a feltett kérdésem felére tehát választ tudok adni. Most azt szeretném felderíteni még, hogy e jóságos és istenfélő nép hogyan lehetett a harcban – még magával szemben is - oly kegyetlen, hogy halálfélelmet nem ismerve - "mint a pokol ördögei" - harcoltak. Legalábbis így írják róluk az idegen történészek.
Itt az alvilági ügyeknél két érdekes megfigyelést végezhetünk. Egyik a szittya-hun-magyar lóval való temetkezés szokása, mely azt a hiedelmet látszik megerősíteni, hogy a földi harcos lovával együtt költözik át a "másvilágra" azért, hogy a megholt ősök seregébe sorakozzon, élve maradt népe segítségére. Ebből azt a hiedelmet is észlelhetjük, hogy
a "másvilág" nem azonos a keresztényi felfogás szerinti "po- Kollal", hanem a megholt ősök birodalma. Lakói nem emberábrazatú, de szarvakat viselő ördögök tehát, hanem a feltámadásra, az örök életre váró olyan ámyéklelkek, akik földi szeretteiknek segítséget nyújtanak a bajban, veszedelem idején.
Hát most a szkítaságra vonatkoztatott ezen különös jellemvonásaikat szeretném - szintén a szimbolizmus segítségével - megérteni és megmagyarázni. Meg kell vizsgálnunk tehát ismét együtt azt, hogy honnan ered a szkítáknál és mit rejt a
PÁRDUC SZIMBÓLUMA.
Itt nehezebb feladattal állunk szemben, mint az eddigi szimbólumok vizsgálatánál. Ugyanis, ha totemállatnak feltételezzük a párducot, úgy meg kell keresnünk azt a nemzeti hőst, akire vonatkoztatják. Ha szimbólumnak véljük- akkor a mögötte rejlő misztériumokat kell felderítenünk. Akármelyik utat választjuk is, első kérdésnek azt kell feltennünk, hogy találunk-e párducot a szkíta hagyományban...?
Bizony találunk egy hatalmas arany párducot az Ermitázs múzeumban, Nagy Péter cár gyűjteményében, melynek képét itt bemutatom. A katalógus azt írja róla: "a legrégibb szkíta királysírban találták, Kelermesen, és a Kr. e. 7. századból való, és az ilyen párducábrázolás igen fontos tényezője volt a későbbi *sarmata* és *hun* szimbolizmusnak".
Tehát nem egyszerű "totemállat", hanem valószínűleg az ösmitológia igen nevezetes alakját jelképezi. Kutassunk hát együtt a mitológiában!
(A szimbólumok keresésében igen fontos ezen a párducon azt felfedezni, hogy a farkán és a körmein misztikus szörnyek vannak ábrázolva.)
Legcélszerűbb, ha a történetírás atyjától - Herodotostól – indulunk ki, aki a szkítákat Herkulestől származtatja – mondva, hogy:
"Herkulesnek három fia volt: Agatirs, Gelon és Szkíta." (IV. X.) Ma már nagyon jól tudjuk, hogy a görögök Herkulese a mezopotámiai GILGAMES görög változata. Az akkád nyelven írt Gilgames eposznak azonban megvannak a sumír nyelven írt eredeti töredékei, melyek alapján az eposz készült. GILGAMES és eredeti formájában GIS-GIL-MAS akkád nyelv szerint olvasott nevek, és a múlt századbeli kutatók - mint George Smith is – az egész eposzt a Bibliában említett hatalmas uralkodó - Nimrud – személyéhez kapcsolták. így - ezen az úton - a görög Herkulestől a mezopotámiai Nimrudig vizsgálódva - valóban megleljük a párduc-hagyományt, és ez azért is fontos, mert a sumírnak nevezett népnél találjuk meg a párducbőrböl készült kacagányt is, mint felségjelvényt már az i. e. 3000 körül.
Sumír nyelven a párduc neve: NIB. Ezt az ékjelét az akkádok NIMRU-nak olvasták, és NIMRUD a "helyén lévő párducot" jelenti, amit nekünk a Biblia idevonatkozó része magyaráz meg: (Mózes I. 10.)
"Nimrud hatalmas vadász az Úr előtt"... és leírja az ő birodalmát Sineár földjén, melyet - Sineárt - a biblikus szakemberek ma Mezopotámiával azonosítanak. Tehát a "PÁRDUC ÚR" (sumírul NIB-ÚR) hatalmas birodalommal rendelkezett a földön, aztán nagy vadászként állt az Úr előtt.
Elérkeztünk a nimrudi párduchagyományhoz, és láthatjuk, hogy a néphagyomány megőrzi az alapelemeket, de az idő folyamán saját életéhez idomítja, formálja az élő mondavilág vezéralakját. Mert a nagyon régi szkítáknál NIMRUD-GILGAMES görög formája - Herkules - apja a szkítaságnak, és ez a hiedelem még Mátyás királyunk korában is élt, hiszen Mátyás szobrot emeltetett a nemzet ősapjának - Herkulesnek. A szkítáknál is élt ez a nimrudi hagyomány, és talán azonos formában, miként mi azt a Csodaszarvas mondánkból ismerjük, ahol Nimrud Hunor és Magyar apja.Lehet, hogy ez a monda az eredeti szittya alapú, hiszen HUNGAR és MAH-GAR jelentős értelmű szittyasumír szavak, melyek az "életért küzdő népet" és a "tudás népét" nevezik. Nyugatba helyezésünk ezer éve sok mindent elfelejtetett a magyarsággal, és a görög Herkules erősebb lett Nimrudnál, aki akkor is ott volt az égen - nagy vadászként az Úr előtt -, de csillagneve- ORION - elfeledtette régi nevét, bár van adatunk arra, hogy HERKULESNEK is nevezték.
Hagyománykincsünk legnagyobb ékessége - NIMRUD - az Úr előtti nagy vadász, uralja az eget annak a nagy királynak az emlékében, akit valamikor NIB-ÚR-nak... azaz PÁRDUC HŐSnek nevezett népe. A szkíták párducát tehát biztosan tekinthetjük NIMRUD - a HŐS PÁRDUC - ábrázolásának. Mivel azonban NIMRUD személyét oly hatalmas misztika övezi, amit még a Biblia is megemlít, a földi hagyomány misztériumaiban, meg kell keresnünk a párduci szimbolizmus titkait. De nimrudi hagyományunk olyan hatalmas és sokrétegű, hogy külön fejezetet kell nyitnunk azzal a kérdéssel: "Mit tudunk Nimrudról...?"
Felhasznált irodalom és hivatkozások:
1. Strabo: de situ orbis L. XI. "Graevi scriptores universos septemtrionales olim Scythas et Celto-Scythas... appellant. Eos aotem qui ultra maré Caspium sünt partim Secas partim Massagetas quamquam de iis nihil exquisite dixerunt, nec etiam qui Cyri bellum adversum Massagetas gestum conscripserunt. Nam de iis nihil omnio exacte dictum est"...
2. "Histoir des Celtes". (A la Haye 1701.)
3. "Recherces sur l'origin des Schytes eu Goths." 146
4. Borulni: "Decades". Desercicii de initiis et majoribus Hungarorum.
5. Herodotos IV. könyv 99.
6. Herodotos IV. könyv 100. és 117.
7. Curtius: "História Alexandri Magni" L. VI. c. 3. "Sogdiani, Dahae, Massagaetae, Scae ejusdem nationis sünt."
8. Gordon Childe: "What Happened in the History" )London, 1924. 18. o.)
9. Stephanus Byzantinus: De Urbibus in Voce Parthiaei: "Parthiaei gens olim Scythica..."
Justinianus: Epitome Historiarum L. XLI. c. 1. Jernades de rebus Geticis: "Parthi Scytharum exules fuere. Hoc etiam ipserum vocabulo manifestatur, nam Scythice sermone Parthi exules dicuntur." Strabo. L. XI.
"Postea Arsaces vir Scytha cum ex Dais quosdam haberet qui Parni dicuntur nomades Ochum accolentes Parthiam invasit atque ebtinuit." Theophylactus Simoncatta L. I. Turci orientales tempestate hac legatos cum numeribus ad Justinum. Justiniani successorem, anno regiminis secunde miserunt, ne Abares (serves suos) reciperet, obescrantes... cumque Abari mox accessissent qui Pannoniam habitare paceque frui Romanorum precabantur, ob datam Turcis fidem repulsam tulerunt."
Hieronymus in Epistola ad Helioderum: "Ab ultima Maeotide inter glacialem Tanaim et Massagetarum immanes popules, ubi Caucasi rupibus feras gentes Alexandri claustra oercuerunt erupisse Hunnorum examina", Procopius: De Bello Persica apud Hunnorum nomen complectitur, habitant eorumque sedes usque paludem Maeotidem perünent".
Gregorius Fejér: Aborigenes et incunabula Magyarorum p.
*2l. "Bulgari occidentale seu nigri lingua sua Hunnica seu grt lingua sua Hunnica seu Magyarica primitiva cum Slavica commutata degenerarunt.
"Cedrenus: Theophanes apud Strltterum. "Hungurl et Sabtri gentes Hunnlcae." Preceplus de Bello Gothlco L. IV. "...ibi Hunnl quos Sabiros appellant, et aliae quaedam gentes Hunnlcae habitant." Theophylactus:"Sabiri gens Hunnlca ad Caosasum habítant."
10. GRANT, Michael:"Kulturgeschichte Griechenlands und Rom".(Thames & Hudson, London. 41.old.)
11. Jacketta HAWKES and Sir Leonard WOOLEY: "Prehistory and the Beginnlngs of Civilizacions". (Unesco. 251-52, 292. és 332.old.)
12. Badiny Jós Ferenc: "Káldeától Ister-Gamig I." (38. old.) (*) "The Interpreter's Dictionary of the Bible". (Abingdon Press N. Y. 1962. "P". 792. old.)
13. Badiny Jós Ferenc:"Az Ister-Gami Oroszlánok Titka." (BS. AS. 1979.)
14. László Gyula: "Hunor és Magyar Nyomában." (Gondolat, Bp. 54. old.)
15. Magyar Adorján: "A csodaszarvas". (Magyar Adorján Baráti Kör, 1991.)
16. Henry J. Seldis: "Los Angeles Times". (1975. aug. 10.)
17. Sir Leonard Woolley: "Ur in Chaldáa". (Brockhaus- Wiesbaden, 1957.)
IGAZ TÖRTÉNELMÜNK VEZÉRFONALA ÁRPÁDIG 1.
IGAZ TÖRTÉNELMÜNK VEZÉRFONALA ÁRPÁDIG 2.
IGAZ TÖRTÉNELMÜNK VEZÉRFONALA ÁRPÁDIG 3.
IGAZ TÖRTÉNELMÜNK VEZÉRFONALA ÁRPÁDIG 4.
IGAZ TÖRTÉNELMÜNK VEZÉRFONALA ÁRPÁDIG 5.