De vajon elgondolkodtak-e azon, hogy mi történhetett a háttérben?
S hajlandóak-e már gondolkodni azok, akik még ma is, s ezek után is életben akarják tartani a vörös szenny működését?
- Szerinted az ország leggazdagabb elvtársainak szüksége volt erre a spórolásra, vagy valóban ennyire gátlástalanok és mohók?
- Esetleg csak a szakembereik nem voltak elég hozzáértők, vagy óvatosak?
- Talán lehettek a gátszakadásnak más okai is?
- Igaz-e az, amit a Népszabadságnak nyilatkozó személy állít, hogy a MAL Zrt. dolgozóitól hallotta: a 10 méter magas zagykazetta falát szabálytalanul emelték meg?
- Igaz-e az, hogy a katasztrófa előtti hétvégén is töltötték a tározót?
- Igaz-e, hogy tudtak a repedésekről már hetekkel a katasztrófa előtt?
- Aki pedig ezt jelezte, annak elbocsátást helyeztek kilátásba?
- S vajon, milyen érdekek működhetnek a háttérben?
Hogyan került a gyár magántulajdonba?
Az 1767,8 millió forint jegyzett tőkéjű Ajkai Alumíniumipari Kft.úgynevezett privatizációs pályázatára (1997-ben) konzorciumban jelentkezett két külföldi cég is, valamint egy hazai: az Inotai Alumínium Kft. Ez utóbbi hátterében a Magyar Alumínium Kft. állt, amelynek tulajdonosa régi, jó, politikai kapcsolatokkal rendelkezett, s elérte, hogy az alumíniumipari ágazat teljességét egy magyar „szakmai” befektetőknek értékesítsék, hiszen akkoriban már látszott, hogy sok területen a külföldi befektetők csak piacot akartak vásárolni. Erre lehetne mondani, hogy: cseberből vederbe, mert az évtizedek óta felgyülemlett vörösiszap okozta környezetvédelmi problémák „szakmai” megoldásának kötelezettségét, nem sikerült a fillérekért elkótyavetyélt gyár új "tulajdonosainak" megoldania. Az alumínium világpiaci ára valóban akkor volt egy történelmi mélyponton, de Bakonyi Árpád elvtárs - egy SZDSZ-es, akit kicsit később Fodor Gábor környezetvédelmi miniszter Környezetünkért díjjal tüntetett ki - nem félt a jövőtől, sőt 16,5 milliárd forintos bevallott vagyona képződött mára az akkor még olcsó alumíniumból.
(ugye nem kell részletezni, hogy mekkora „munkával és szorgalommal”?)
Az olcsó, de nagykockázatú technológiák miatt alakulhatott ki az a maffia, amely a veszélyeshulladék-ipar érdekkörében működik, s melynek Bakonyi-Gyurcsány kettőse lehet a fő irányítója, s nemcsak vörösiszap hanem más – környezetre veszélyes – témákban is folyik a tevékenységük.
Veszélyeshulladék maffia?
A Napi Gazdaság által a leggazdagabb magyarokról összeállított listán Bakonyi Árpád a százfős mezőnyben a 28. helyen található, de (milyen érdekes!) ugyanitt állomásozik Petrusz Béla is a cég első vezérigazgatója. Ő Bakonyival osztozik a 28. leggazdagabb magyar címen, ugyanis mindketten 16,5 milliárdos vagyonnal rendelkeznek. Itt arról a Bakonyi Árpádról van szó, aki a Horn-kormány alatt volt az ÁPV Rt. vezetője (?), valamint az állami Hungalu Rt., vezérigazgatójaként befolyásolta azt a folyamatot, amelynek révén gyakorlatilag ingyen jutottak hozzá egyesek a magyar alumínium ipar különböző gyáraihoz. Igaz, hogy ezen szűk, kiválasztott kör, sok-sok milliárdos vállalást tett az évtizedek alatt felhalmozott környezetszennyező iszap felszámolására, de ezt eddig senki sem kérte tőlük számon, hiszen egy következmények nélküli országban éltünk!
A gyár értékét tehát 1997-ben 1.7 milliárdra értékelték, de a Horn kormányzat idején elengedték az összeg óriási részét és csak tíz milliót – egy családi ház árát kérték el, mert a „vevők” hárommilliárdos környezetvédelmi beruházást ígértek. Már az akkori miniszteri jelentésből pontosan kiderül, hogy a magyar alumíniumipar szinte teljes egészét így adták magánkézbe, néhány forintért és a hozzákapcsolt ígéretekért, de kizárólag csak elvtársaknak!
Itt van azután a tulajdonosok között Tolnay Lajos, aki a 21. leggazdagabb kommunista tőkés és nem mellékesen Gyurcsány Ferenc volt üzlettársa.
23 milliárd forintos bevallott vagyonával a MAL-ban „csak”40 százalékos tulajdonrésze van.
Ha a „vásárláskor” beígért hárommilliárdot valóban környezetvédelemre költötték volna, akkor ma nem kellene a halottakról, lúgos iszaplavináról, katasztrófa sújtotta lakosság kártalanításáról beszélnünk, mert mindez nem következik be. Ma, a normális élethez szükséges feltételek helyreállítása és a tragédiát előidézők példás felelősségre vonása mellett azonban, az illetékes hatóságok ellenőrzési kötelezettségének az elmulasztása, vagy felelőtlen elvégzésének a megállapítása is szükséges. Ám ne feledkezzünk el egykori privatizátorok felelősségének kivizsgálásáról sem!
Valami elindult?
Tegnap, egy valódi miniszterelnöki beszédet hallottam a Hír Tv-ben. Lényegre törően foglalta össze a teendőket, s bátran állt ki az állam valódi feladatainak végrehajtása mellett. Remélhetőleg a folyamat nem fog leállni, s a valódi felelősök kapnak, valódi büntetéseket! A tragédia hatása alatt, még az ellenzék sem merte – Gyurcsány kivételével – elutasítani a javaslatot, amely a kárenyhítés és a gyors helyreállítás érdekében született és négy alapvetően fontos pontban összegezhető:
1. Azonnali segély és kártalanítás, de nem az adófizetőket megterhelve!
2. Azonnali újjáépítés, még a tél beállta előtt fedél a károsultak feje fölé!
3. Az alumíniumüzem biztonságos beindítása – de állami felügyelettel!
4. Országos felméréssel megakadályozni a hasonló esetek előfordulását!
Az már könnyen megállapítható, hogy a kedvezményes „vásárláson” túl, a tulajdonosok tovább gazdagodásának oka nem a fantasztikus teljesítményük, vagy szorgalmuk volt, hanem az illetékes környezetvédelmi felügyelőségek vezetőivel ápolt kitűnő viszony, ami azért sem meglepő, mert akkoriban a környezetvédelmi államtitkár - egy régi KISZ-es ismerős - Szilvássy György volt.
Hová néztek a szakértők?
Az viszont nagyon is meglepő, hogy az elavult eljárással működő timföldgyár a „szakértő” Kling István szerint egy kitűnő technológia! Sőt, a Közép-dunántúli Környezetvédelmi Felügyelőség igazgatójaként kiadott egy uniós engedélyt is a számukra. Mindez egy állítólagos ellenőrzés lefolytatása után, még 2006-ban történt. Kling elvtárs szakértelmét még a Bajnai-kormány is elismerte, hiszen környezetvédelmi államtitkárrá nevezte ki. Az elvtársakat az sem nagyon zavarta, hogy a nyugati országokban nem engedik keveredni tároláskor a nátronlúgot a vörösiszappal. Külön, költségesebben, de biztonságosabb módon tárolják a veszélyes lúgot. Lehetséges, hogy másutt ki sem adták volna azt az engedélyt?
Az a hulladékbiznisz, amit már régóta suttognak az emberek, s veszélyes anyagokkal teli hordókról, valamint ismeretlenek által lepakolt ismeretlen anyagokról szól, ma is folyik szerte az országban. Óriási üzlet ugyanis a szemét, de sokkal nagyobb a veszélyes hulladék átvétel, s talán nem véletlen az, hogy már a Horn-kormány idején megszerzett a mi „Furcsán Nyerencünk” olyan elhagyott ipari ingatlanok tucatjait, amelyek a veszélyes hulladékok tárolása nagyon is alkalmasak. Ne gondoljuk, hogy aki gátlástalan a politikában, annak bármiféle gátlása lenne a környezet megóvása kapcsán, ha pénzről van szó!
Ám a furcsaságok itt még nem értek véget! Állítólag „Furcsán Nyerenc” is lenyelte azt az összeget, amit a privatizációs szerződésben vállalt abban az esetben, ha öt éven belül nem oldják meg a mosonmagyaróvári timföldgyár vörös iszap melléktermékének a problémáját. A szerződés szerint így 150 millió forintot kellett volna befizetni az ÁPV Rt.-nek. Fletó konzorciuma ugyanis szintén fillérekért kapta meg a privatizált céget, hiszen vállalt három-milliárdos környezetvédelmi ráfordítást. Az évente legalább 200 milliós profitot termelő céget így, 5 millióért „vette” meg, bár anyósa (?) megtoldotta egy 700 milliós „olcsó” hitellel is, de ez az elvtársaknál természetes!
Mivel azonban a privatizációs szerződésben nem rögzítették a környezetvédelmi munkák határidejét, így állítólag a környezetvédelmi hatóság felügyelte az elvégzett munkát, azaz a semmit. Talán elkészült az ártalmatlanítás, talán nem. Bár a jelen katasztrófa fényében, s a kommunista tőkéseink erkölcsét ismerve: nem hiszem!
Talán utánna kellene nézni a dogoknak Mosonmagyaróváron is, nehogy ismét a nyakunkba zúduljon a vörös szenny!
S bevallom, hogy nemcsak az iszapra gondoltam!
Hozzászólások megtekintése a régi honlapról