Annál jobban érdekli a külföldi tudósokat. Egy Shan Winn nevű kutató az 1980-as években összeállította a Vinca-jelek 210 darabból álló katalógusát. Mi magyarok ehhez hozzá sem juthatunk. Winn öt alapjelet szűrt ki, amelyből a többi felépül. Forrai Sándor íráskutató 1977-ben foglalta táblázatba az ősi magyar rovásírás jeleit, szintén öt alapjel mögé csoportosítva őket. Winn és Forrai Sándor alapjelei (bár sem egymást, sem egymás műveit nem ismerték) egy mákszemnyi, azaz pontnyi eltérést kivéve megegyeznek.
Ez az egyezés ismét azt a feltevésemet igazolja, hogy bolygónk csaknem összes írása a mi őseinktől ered és ezeket Erdély területén alkották meg. Ennek az alkotómunkának bizonyítéka Torma Zsófia több, mint 11 ezer darabos, Maros-parti gyűjteménye. Winn maga is az írás elődjének tekintette a Vinca-jelrendszert, amely szerinte helyben alakult ki.
Marija Gimbutas ősi európai jeleknek nevezte a Vinca-rendszert. Megdöbbentő, hogy az eddig említett külföldi kutatókban nem merül fel, hogy itt a magyarok ősei alkották meg és terjesztették az írást. Ennek ismét a finnugorisztika az oka, amelynek tanai szerint írástudatlan, nyershúszabáló barmokként menekültünk a Kárpát-medencébe a besenyők elől 896-ban. Ezért nem akarnak máig sem hivatalosan tudomást venni a rovásírásról. Jáki Gábor, a Princeton Egyetem könyvtárában tanulmányozhatta Torma Zsófia korongjainak rajzait, mi itthon, Magyarországon még a Széchényi Könyvtárban sem juthatunk hozzá ezekhez.
Pedig a korong jeleinek párhuzamait elsősorban Torma Zsófia gyűjteményében találjuk meg. Fehérné Walter Annának köszönhetjük, hogy kb. 150 darab rajzát közölte Az ékírástól a rovásírásig című könyvében. Némelyek középen átlyukasztottak, mások furat nélküliek, de mind jelekkel ellátottak. Ezekhez hasonló többek között az Olt-völgyi írásos cserépkorong, a Velencei-tó parti Sukoró őstelepének feltárásakor előkerült korongok, a Knosszoszi-táblák…
Felmerül a kérdés, milyen célt szolgáltak ezek a korongok? A felső harmadukban átlyukasztottaknál eleve adódik, hogy nyakban hordták, varázserőt, védőerőt tulajdonítottak neki, vagy egyszerűen díszítették vele magukat, esetleg ajándéknak készült.
A középen átlyukasztottak orsógombok, vagy halászháló nehezékek, esetleg kőbuzogány tartók lehettek. A furat nélkülieket használhatták pecsétnyomónak. Ez utóbbiakról Tóth Kurucz Mária Erdélyi festett edények és Marton Veronika A napkeleti pecsétnyomók és pecséthengerek (Matrona – Győr 2004) című könyvében bővebben olvashatunk.
A véleményem, amelyet már a Kárpát-medencei birtoklevelünk a rovásírás című könyvünkben kifejtettem, hogy a Torma gyűjteményből származó nagyszámú, írásjeles korong (és még mennyi feltáratlan lehet!) alapján Tordoson már az újkőkorban iskola, tanintézet működött, ahol e korongokkal szótagokat, szavakat, mondatokat raktak ki, és így tanultak olvasni. Ezt a meggyőződésemet most azzal egészítem ki, hogy nem csak egy helyi „általános iskola” céljait szolgálták e korongok, hanem őseink egész Európában és Ázsiában, sőt még távolabbi területeken is e korongok segítségével terjesztették el az írást és ők maguk is gyártották ezeket a „taneszközöket”.
A téglalap alakú, képírásos táblácska párhuzamai
Elsősorban Mezopotámiából, az Uruk-i és Dzsemdet-Naszr-i műveltségekből származnak hasonlóak az i.e. 4600 és 3000 közötti időkből. Oates-ék könyvében (A civilizáció hajnala) jó színes felvételen látható az a tábla, amelyet leggyakrabban mutatnak be tatárlakai párhuzamként. A Kis nevű sumér város közelében lévő Dzsemdet-Naszr lelőhelyről származik, ötezer éves és a sumerológusok szerint elszámolások láthatók rajta, állatokról, kenyérről, sörről. Tehát a sörkedvelők hivatkozhatnak arra, hogy lám, már a sumérek is… Sajnos a szerzők nem közlik, hogy melyik a sör képjele.
A British Múzeum féltett kincsei közé tartozik a két Blau-tábla igen korai sumér időkből. Jáki Gábor a Torma műhöz írt kiegészítésében táblázatban mutatja be, hogy ezeknek tizenegy jele megegyezik a tordosi, kettő pedig a tatárlakai jelekkel.
A harmadik, állatalakos táblácska párhuzamai
Leonard Woolley (1880-1960) angol régész Ur városában 74 ember maradványait tartalmazó sírt tárt fel és ebben volt a két, fára ágaskodó kecskét ábrázoló, igen szép kivitelű szobor. A fa 50 cm magas, aranylemezekkel borított.
Marton Veronika A napkeleti pecsétnyomók és pecséthengerek című könyvében uruki és mitanni pecséthengereken láthatunk hasonló ábrázolást.
Bobula Ida A magyar nép eredete című könyvében (Anahita Ninti Kiadó, évszám nélkül) bemutat életfára kapaszkodó kecskéket Ur városból származó kagylóplaketten, sőt lábuknál még a hármashalom is látható. Ugyancsak ő veszi észre a párhuzamot a tatárlakai táblácska rajza és a kelermeszi, szkíta halomsírból előkerült, i.e. VII. századból származó, arany borítású fokos nyelén életfára kapaszkodó két kecske ábrázolása között. Kabay Lizett könyveiben hettita, valamint IX. századi magyar (tatabányai) párhuzamot találtam.
Nógrád-megyei szarukürtre 1899-ben életfa köré két őz szerű állatot faragott a művész. A példa forrása: Fél-Hofer-Csilléry – A magyar népművészet (Corvina, 1969) Ugyanebben a könyvben láthatunk egy faragott padtámlát is, az életfa törzsénél két oldalt álló szarvasokkal.
Tukulti Ninurta asszir király (i.e. XIII. század) a sumérektől vette a mintát a palotájában lévő falfestményhez, amelyen ismét láthatjuk kecskéinket az életfával.
Igen szépen bizonyítja a tatárlakai állatalakos táblácska, a mezopotámiai Ur városi szobor, a szkíta fokos és a tatabányai díszítés sumer-szkíta-magyar rokonságunkat, más párhuzamok és átvételek pedig azt a hatást, amelyet őseink jelképrendszere tett a kultúránkat átvevő népek díszítőművészetére. Itt csak utalásszerűen térek ki arra, hogy életfára ágaskodó oroszlánjaink is vannak, pl. egy avar jogaron (közli Fehér Mátyás Jenő: Avar kincsek nyomában) és legszebb tarsolylemezünkön, az etelközin, valamint a Pálos Szerzetesrend címerében. Ez utóbbi látható Gönczi Tamás: Ennek a világnak… című könyvében. (Bé-Bé Kiadó, 2003)
A fenti, teljesség igénye nélkül felsorolt párhuzamok mind fiatalabbak tatárlakai leleteinknél, bizonyítva azt, hogy a Kárpát-medence volt az írás és egy nagyszerű, jelképekkel üzenő, díszítőművészet szülőhazája. Őseink önzetlenül és fáradhatatlanul terjesztették ezeket, ugyanúgy mint műszaki találmányainkat, pl. az ekét, a fazekas-korongot. Szó szerint az emberiség jótevői voltunk, hálát azonban soha nem kaptunk érte, hiszen a tanulóifjúságnak barbár pusztítóként mutatják be őseinket az idegenek által írt és íratott történelemkönyvek. A jó tett helyébe jót cselekvés elve csak népmeséinkben valósul meg.
Még mielőtt a tatárlakai leletek általam feltételezett jelentését leírnám, egy kis gyűjteményt adok közre Johannes Friedrich: Geschichte der Schrift (Az írás története, Heidelberg 1966) című művéből. E gyűjtemény sok ábécéje igen hasonlít Torma Zsófia jeleihez és egyúttal a mi székely-magyarnak nevezett rovásírás ábécénkhez. A jelek hangértéke legtöbb helyen vitatott és nem is egyezik meg a mi betűinkével, de mivel a mienk legkorábbi, hiszek abban, hogy ezeket a betűket a mi őseink „osztották ki” tanító útjaik során. A következőkhöz sokat lehet még gyűjteni más írástörténeti művekből:
Föhr-szigeti (Atlanti-Óceán) mesterjegyek, Indus-völgyi pecsételők, byblosi, ciprusi, krétai, föniciai, pun, ósémita, szamaritánus, arámi, palmiriai, elő-arab, numidiai, ógörög, fríg, lídiai, kariai (Kis-Ázsia), etruszk, réto, germán runák, arszákida-pehlevi, ótörök írások és a hatvankét jeles kínai fonetikus ábécé, amelyet 1918-ban vezettek be az iskolákban és balról jobbra írják.
Igen érdekes, hogy a Johannes Friedrich által ibériainak nevezett írás 26 betűjéből 22 egyezik rovásírásunkkal, bár csak kettőnek a hangértéke azonos.