Őshazánk a Kárpát-medence

Az istállóskői barlangban találták meg a legrégibb nyílhegyet, 36 ezer éves. Felfedezéséig a hivatalos álláspont az volt, hogy az íj 10 ezer éve használatos. Közel 120 csont nyílhegy bizonyítja, hogy őseink ezzel a létfontosságú eszközzel évezredekkel előztek meg más kultúrákat.

Korukat messze megelőző fejlettségük miatt óriási jelentőségűek a lovasi festékbányában talált, remekbe készült agancs és csont bányász szerszámok. Részletesen ír erről Mészáros Gyula, a lelet feltárója, a Régészeti barangolások Magyarországon című kötetben. Ezeknek a 40 ezer évvel ezelőtt élt bányász őseinknek úttörő találmánya volt a hevítéssel, tüzeléssel történő sziklarepesztés. A kibányászott vörös földfesték mennyisége arra utal, hogy nem csak saját telepüket, hanem másokat is elláttak a díszítéshez, halottkultuszhoz szükséges anyaggal.

Budapest határán, Máriaremete közelében 33 ezer évesek a Felső barlang leletei. Farkas, róka, barnamedve, vadló a jellemző állatcsontok. A jégkori vadló nem tévesztendő össze a vadszamárral (Asinus Hydruntinus), csontjaik különbözőek.

Joggal feltételezhető az ilyen gazdag és kiemelkedő fejlettségre utaló leletanyag mellett a letelepedettség, a kezdetleges földművelés gyógynövények szaporítása céljából, továbbá a jégkori vadló kicsinyeinek befogása, háziasítása, szállítóállatként való hasznosítása, ugyanis a csontok alapján néha óriási mennyiségű zsákmányra, húsra lehet következtetni. Valószínűleg nem az egész közösség, gyerekek, asszonyok, öregek követték a csordát, csupán a vadászok. A lovasi festékbánya közelében sincs élettérre utaló lelet, tehát bányász, vadász őseink „eljártak dolgozni”, majd hazatértek zsákmányállataikkal, nyersanyagaikkal, a kultuszaikhoz szükséges vörös festékkel. Hittek a halál utáni létezés valamilyen formájában, mivel zsugorított, oldalt fekvő helyzetben eltemetett halottaik mellé vadász szerszámokat, élelmiszereket tettek.
És voltak olyanok is, akik nem zsákmányért, nyersanyagért indultak el. Ne higgyük azt, hogy őseinket csupán „állati szükségletek” vezették. Az emberi intelligencia fontos része a kíváncsiság, megnézni mi van a hegyen túl… Mindig azok lendítették előre a fejlődést, akik kíváncsiak voltak arra, mi van a hegyek túloldalán.

A gravettiek

Kíváncsi őseink elindultak Keletre. Erre az elindulásra egyetlen bizonyítékunk van: a visszatérés. Visszatérés a Kárpát-medencébe, nemzedékekkel, századokkal, ezredekkel később. Visszatérésüket segítették a folyómedrek, az útközben szerzett csillagászati ismeretek, az odaút során letelepített helyőrségek, táborok, kolóniák. A visszatérés népe a gravettiek. Nevüket jellegzetes, kőből pattintott nyílhegyfajtájukról kapták, amelynek alapján táborhelyeik nyomonkövethetők. Főbb telepeik a Don, Dnyeper, Dnyeszter mellett, majd sorban a moldvai területeken, a Keleti Kárpátokon keresztül a Kárpát-medencében, ahova kb. 25 ezer évvel ezelőtt érkeztek vissza.

A hivatalos álláspont [Szerk: a hivatalos álláspont nem más, mint a cionista elnyomó hatalom kutyáinak félrevezetése] szerint a gravetti kultúra minden előzmény nélkül, a Don, Dnyeszter, Dnyeper déli területein alakult ki. De emlékezzünk csak vissza a 36 ezer éves istállóskői nyílhegyekre és a lovasi festékbánya vörös limonitjára. A gravettieket nyílhegyükről nevezték el és vörös festéket használtak halottaik eltemetésekor.

A gravettiek fôbb szálláshelyei a Kárpát-medencében Bodrogkeresztúron, Orkán, Ságváron, Dunaföldváron, a Dunakanyarban, Pilismaróton, Csillaghegyen, Zalaegerszegen és a Felvidéken voltak. Rénszarvasvadászattal foglalkoztak, telepeiken azonban megtalálhatóak a jelenlegi belső-ázsiaihoz hasonló vadlócsontok. Feltételezhető, hogy az egyik csoport már az ott háziasított fajta hátán tért vissza. A hivatalos álláspont a ló legkorábbi háziasítását ugyan i.e. 3000-re, azaz 5000 évvel ezelőttre teszi az Ural táján, de ismét hivatkoznék az istállóskői csont nyílhegyek és az íj használatával kapcsolatos álláspont ellentmondásaira, vagy a már említett vadszamár kihalását illető időpontok eltéréseire.

A gravettiek nem a barlangokat keresték, hanem a síkvidékeken maguk alakították ki rúdsátrakból álló átmeneti szálláshelyeiket. Huzamosabb tartózkodásra földbe vájt, felül szintén sátorszerűen kialakított bőrökkel és földdel fedett kunyhókat készítettek. Tudták, hogyan kell tárolni, szárítani a húst. Friss fogyasztásakor kőlapokon sütötték. Gazdag szerszámkészletük volt, többek között agancskapa. Művészetükre a női termékenység és agyag állatszobrocskák, valamint a vörös földfesték használata jellemző.

A hivatalos álláspont szerint 10 ezer éve, az utolsó jégkorszak végén, a felmelegedéskor a rénszarvasok Észak felé húzódtak és őket követve az egész gravetti népesség elhagyta a Kárpát-medencét.

Numi Tórem

A gravetti népesség egyik, feltehetően a felvidéki területen élő része valóban elhagyta a Kárpát-medencét a rénszarvasok nyomában. Hallatni fog majd magáról ősapáinknak ez a csoportja. Az ô egyik leszármazottjukat fogják az obi-ugorok (vogulok, osztjákok, manysik, cseremiszek, lappok, szóval akiket néhány nyelvész finnugorként foglal össze) Numi Tóremnek, Teremtőnek hívni és megőrizni teremtési énekeikben.

Ezek az Északra vándorolt ősapáink tanították meg a neandervölgyi szinten élő obi-oguroknak a fejlettebb nyelvet, az eszközkészítést, halászatot, vadászatot. És itt van a finnugorisztika alapvető tévedése, vagy tudatos torzítása, hogy a tanítókat összekeverték a tanítványokkal.

A helyőrségek

A jégkorszak végi felmelegedés hatására a Kárpát-medencében is hatalmas területek kerültek víz alá, veszélyeztetve síkvidékre települt őseink életterét. Ezért nagy arányú kivándorlás indult meg, fokozatosan feltöltve a Keleti Kárpátoktól a Donig húzódó helyőrségeket. 8-9 ezer évvel ezelőtt a telepek megnövekedett lakossága kezdett áttérni a vadászatról az élelemtermelő gazdálkodásra. Termékeikkel kereskedtek, kapcsolatba léptek más kultúrákkal, tanították őket, hatottak rájuk. Újból hosszú utakra indult néhány csoport. Eszközeik, használati tárgyaik alapján követhetők. E követés legjellemzőbb tárgya most nem a gravetti nyílhegy, hanem a kerámia és Dél-Mezopotámiába vezet.

Sir Leonard Woolley, a mezopotámiai ásatások legnevesebb régésze tárt fel egy kultúrát az Al-Ubaid domb alatt, amelynek egyik alsó, 6500 éves rétegében jellegzetes mintázatú, mázas, égetett agyagedényeket találtak.

500-1000 évvel később pedig ugyanezen az útvonalon megjelennek a fejlett rézbányászatot és fémművességet követően a fémszínű, sötétszürke, vörösesbarna mintázat nélküli kerámiák Dél-Mezopotámiában.

Az erdélyi helyőrség

Erdély a Kárpát-medence régészeti leletekben és adatokban leggazdagabb területe. Sajnos ezek éppen olyan hozzáférhetetlenek, mint néhány éve Zakar András, Padányi Viktor, Badiny Jós Ferenc, Érdy Miklós könyvei voltak. Erdély a kulcs, a sumer-magyar azonosság bizonyításához és éppen ezért kellett ezt a kulcsot kitépni a kezünkből.

A kultúrtörténészek kevés dologban értenek egyet, de abban igen, hogy az írás sumer találmány. Ezt mi magyarok is elfogadhatjuk, azzal a kiegészítéssel, hogy a sumerek Kárpát-medencei ősapáink egy délre húzódott csoportja voltak. Ezt bizonyítják az egyúttal az útvonalakat is mutató tordosi (Erdély), Vinca (Belgrád közelében), anatóliai, zagroszi kultúrák.

A gravetti nyílhegy, a fazekaskorong, a négykerekű kocsi, a juh, kecske, ló háziasítása, a festék és rézbányászat, az égetett agyagszobrocskák feltalálása után Erdélyben megjelenik az írás.

Az erdélyi Tatárlaka a múlt században élt nagy jelentőségű régésznő, Torma Zsófia által feltárt tordosi kultúrához tartozik. 1961-ben itt találtak a régészek egy hamuval telt gödörben, emberi csontok mellett három agyagtáblácskát és agyagszobrocskákat. Hangsúlyozom, hogy helyi agyagból készültek. A három táblácskán piktográfia, képírás található, amelyhez hasonlókat Torma Zsófia is talált a tordosi cserépedények alján. De nem csak a tordosi, hanem Dél-Mezopotámia Al-Ubaid-i és uruki kultúráit követő Jemdet-Nasr korszak agyagtábláival is megegyeznek a piktográf jelek. A lényeges különbség az, hogy radiokarbon mérések alapján a tatárlakai lelet 7000 éves (i.e. 5000), a Jemdet-Nasr piktográfiák pedig 1500-2000 évvel fiatalabbak.

A tordosi szobrocskák őseink külsejére is utalnak, hátul varkocsba fogott hajat viselnek, mint utódaik, a hunok.

[Ha többet kívánsz tudni, vagy részletesebben olvasni a problémakörről, keresd Friedrich Klára és Szakács Gábor „Kőbe vésték, fába rótták” című könyvét!]

Forrás: http://www.mariaorszaga.hu