(Bővebben: Friedrich - Szakács: Kárpát-medencei birtoklevelünk a rovásírás, 2003, 92. old.) Ugyancsak a Túróci Fakönyv körül kirobbant XIX. századi vitát a Fakönyv eredetiségét vallók javára látszanak eldönteni az Archeológiai Értesítő 1913-as évfolyamának 469. oldalán olvasható gondolatok. A XVIII.-XIX. században ugyanis az a téves vélemény alakult ki, hogy a rovásírást csak Erdélyben használták, ezért sütötték a Felvidéken megtalált Túróci Fakönyvre a hamisítvány bélyeget. Bél Mátyás evangélikus püspök és polihisztor a XVIII. században, Ernyei József néprajzgyűjtő a XX. században a felvidéki, Madarassy László néprajzgyűjtő pedig az alföldi leletekkel bizonyította a rovásírás elterjedtségét és általános használatát az egész Kárpát-medencében.

A lándzsa vagy "láncsa" szóban a Zs és CS hang jelenléte ősi, magyar eredetet bizonyít. Ezt a szót a rómaiak a hunoktól "lancea" formában vették át pannoniai tartózkodásuk idején, a IV.-V. században.

A Tolnai Lexikon (1928) szerint a lándzsa döfésre, szúrásra használt támadó fegyver, amely 3-6 méter hosszú fanyél végére erősített 15-30 cm hosszú, hegyes, kétélű pengéből áll. Válfajai a könnyű dsida és a nehezebb kopja. A rövid hajító dárdát, a gerelyt, mint lovassági fegyvert a magyarok ismertették meg Nyugat-Európával. Így alakultak ki önálló fegyvernemként a francia lanciersek, a német ulánusok, a lengyel dsidások s a magyar kopjás huszárok, akik egészen a XVII. századig a könnyű lovasság mintaképei voltak Európa szerte. A lövőfegyverek elterjedtével a lándzsa mindinkább kiszorult a használatból.

Szász Béla A hunok története, Attila nagykirály c. könyvében (1943, Gede testvérek BT. 2001) A hún fegyverzet c. fejezetben ezt írja: "a kínai krónikás elbeszéli, hogy a húnok fő fegyverei a nyíl, a kard és a lándzsa."

Sebestyén Gyula néprajzkutató A rovás és rovásírás c. könyvében (1909, Püski, 1999) mutatja be a Koweli Lándzsavéget, amelyet 3.-4. századinak határoztak meg és germán runafeliratot hordoz.

A komáromi Duna Mente Múzeumban lévő lándzsahegy régészeti leírását Nevizánszky Gábor 1978-ban készült tanulmánya alapján foglalom össze, amelyet Paterka Pálnak, a múzeum régészének köszönhetek. A tárgy 1903-ban már a múzeum gyűjteményében volt. A gyarapodási napló, amelyből a lelőhelyet megismerhetnénk, a második világháborúban elpusztult. A vas ládzsahegy 495 mm. hosszú, ebből 139 mm. a nyélbemenet. Ennek alsó harmadában két rész átkerülő szalaggal volt díszítve, ebből csak a vágófelülethez közelebbi őrződött meg. Az átkerülő szalag és a vágófelület között hosszanti irányban négy erősen nyújtott téglalap alakú írásjeles rézlemezke helyezkedik el. Méreteik: 50,4x7,6 mm., 54,9x7,8 mm., 44,8x7,7 mm., és 29x7,8 mm. Ez utóbbiból hiányzik egy darab, mint a méretkülönbség is mutatja. A lelet korát Nevizánszky Gábor a párhuzamok segítségével a XIV.-XV. századra helyezi. A párhuzamok között felsorol egy Trencsén közelében, a Vág folyó medréből származó, vágófelületének mindkét oldalán "vésett mintás" rézlemezkét hordozó lándzsavéget. A rézlemezkék beültetésének módja és a méreteik hasonlóak a komáromihoz. A krakkói királyi palota gyűjteményében két párhuzam is található, hasonló méretű beültetett rézlemezkékbe vésett szöveggel. A Dél- Morva Dolné Vestonicéből és Neszmélyből is említenek hasonló lándzsahegyeket. Nevizánszky az írásjelekkel kapcsolatban megállapítja, hogy 18 egyszerű és összetett jel különböztethető meg, de a töredék hiányzó betűi miatt ez lehet húsz is. Feltételezi, hogy székelyek, besenyők, kunok is használhatták e jeleket.

Forrai Zsoltot, erősáramú villamos üzemmérnököt, igazságügyi szakértőt, Forrai Sándor írástörténész, rovásírás-kutató fiát kértem meg, mondjon véleményt számítógépen megjelenített fényképek alapján a lándzsavégről:

"A fotón látható részlet szerint a XIV. században szokványos meleg kovácsolási technológiával készülhetett a lándzsahegy. Ez a melegkovácsolási technológia akkoriban és egészen az iparosodás beindulásáig közismert megmunkálási technológia volt. A megmunkálandó vasat faszénparázsba téve izzították, majd üllőn kalapáccsal a kívánt módon és mértékben munkálták meg. A kovácsok munkája nagy szakértelmet és tekintélyes fizikai munkát igényelt, amelynek következtében elismert, megbecsült helyet foglaltak el az akkori társadalomban. Jelen lándzsahegy annyiban tér el a szokványostól, hogy két bronz betétet is találhatunk rajta. A vörösréznek tűnő betétek valójában ónbronz kiöntések. A tiszta vörösréz öntészeti szempontból kedvezőtlen tulajdonságú, ezért az akkoriban szokványos ágyú-harang-dísztárgy öntészethez a jól önthető ón-réz ötvözetet használták. Ezt nevezik ma ónbronznak, melyet ma is használnak pl. harang öntészeti és hasonló célokra. A lándzsa testen a betétek helyét egy hideg bélyeg beütésével a feltüzesített testbe ugyancsak melegkovácsolási technológiával alakították ki. Az így kialakított fészket utána kiöntötték ónbronzzal. Ennek a megoldásnak kettős célja lehetett:

- Díszítő, megkülönböztető jelzés a hordozójának,
- A vasnál nagyobb fajsúlyú ónbronz betétek megnövelik a tárgy kinetikai energiáját, a súlypontot jobban előbbre viszik, ezáltal javul a találati pontosság, megnő a dobási hatótávolság.

Mindezekből arra lehet következtetni, hogy hordozója tehetős, a harci szerszámaira gondosan ügyelő harcos lehetett."

A lándzsavégről készült kitűnő felvételekért köszönet Fehér Csabának, Szabó Lászlónak és Tarics Péternek.

Feltételezésem szerint a lándzsahegyen a magyarok és elődnépeik által is használt, napjainkban közismert nevén székely-magyar rovásírás van. A felirat készítője, vagy megrendelője gyakorlott rovásíró lehetett, mert ötletes rövidítéseket, összerovásokat (ligaturákat) alkalmazott. A négy lemezke 22 teljes és egy töredékes jelet hordoz, ezekből 13 összevont jel. Teljes kiírással, a ligaturák felbontása után 51 jelből állna a szöveg. Talán két jel lehetett még a kitört darabon is. A feliratok a hagyományoknak megfelelően jobbról-balra olvasandók. A rovó az összerovásoknál néhány betűt nem csak jobbról-balra, hanem fejjel lefelé is fordított. A betűk a vágófelület irányából a nyél felé sorjáznak, a tulajdonos tehát a bal kezében tartotta a lándzsáját. Leggyakoribb magánhangzónkat, az E-t mindenütt kihagyta. Hogy melyik az első lemezke, azt a fenyőfa (életfa) jelzi. A következőkben a ligatúrák felbontása utáni teljes kiírást és a latin betűs átírást közlöm:

A lándzsa tulajdonosa tehát fegyverét dicsérő szöveget készített, vagy készíttetett, erős, sebes sashoz hasonlítva azt. Az összerovásokat és a betűk megfordítását a titkos, varázsige jellegű szöveg indokolja, amellyel a harcos fegyverének erejét és saját bátorságát kívánta fokozni.

A rovó a K hangok lejegyzésére a több rovásírás-kutató által a mély hangrendű magánhangzókhoz (á, a, o, u) rendelt jelet használta a 2. és 3. lemezen az A és O mellett.

A 4. lemez az "E" jellel kezdődik, amelynek balra nyitott változata a rovásírásban "P" hangértékűnek ismert. Forrai Sándor Az ősi magyar rovásírás az ókortól napjainkig c. könyvének (Antológia Kiadó, 1994) 365. oldalán azonban Szekeres Lajos parajdi sóbányász és fafaragó székelykapuján "L" hangértékkel látható.

Ez a példa bátorított fel arra, hogy jelen megfejtésemben "L" hangértéket tulajdonítsak neki.

A 2. és 4. lemezen a megfejtetlen szövegrészletre és a kérdőjellel jelzett betűre nem kerestem mindenáron olvasatot. Jelenleg nem találok erre a jelcsoportra magyarázatot és párhuzamot. Úgy gondolom, hogy jobb egy megfejtetlen szöveg, mint egy rossz megfejtés, amely tévútra viszi a későbbi próbálkozásokat. Ugyanezen a két lemezen lévő latin R betűhöz hasonló jel a germán runák között is szerepel. E jel indított arra, hogy megvizsgáljam, nem runafeliratról van-e szó. A 24 runából formailag 13 azonos a rovásírás betűivel, hangértékben azonban nem egyeznek. A runafelirat lehetőségét elvetettem, mert ott az összerovások ritkaságnak számítanak és egyszerűek, valamint a lándzsavégen lévő több jel nem kapcsolható egyik runasorhoz sem, ellenben az ősi magyar rovásírás betűsorába mindegyik beilleszthető, csupán a kérdőjellel megkülönböztetett betű hangértéke bizonytalan. Szakács Gábor szerint ez az É hang rovásjele.

Igen valószínű, hogy a 4. lemez a bal oldalán a kezdő életfa mintához hasonlóan, valamilyen díszítést hordozott befejezésként, lezárásként. Talán éppen emiatt törték ki és amulettként viselték tovább. A lándzsavég állapota, sérülései, hiányai arra utalnak, hogy nem vitrinben tartotta tulajdonosa.

A harcosok fegyvereiknek gyakran tulajdonítottak védő varázserőt. Erre utalnak az olyan híres kardok, mint Attila hun nagykirályé, vagy Siegfried germán király Balmung-ja és Arthur király Excalibur-ja. Több mondában olvashatjuk, hogy a hős lándzsájával vizet fakaszt a sziklákból.

Ipolyi Arnold Magyar Mythologiájában (1854, Európa, 1987) írja, hogy a megszemélyesített Hajnal két szál lándzsával töri át a sötétséget. A germán-kelta szokások között említi, hogy a legbátrabb harcosok, halálukat érezvén, lándzsahegygyel jelöltették meg magukat, hogy a Valhallában, a hősök csarnokában előnyösebb elbírálásban részesüljenek. A legkülönbözőbb korokban és társadalmakban szokás volt csata előtt a fegyverek megáldása. Hódító háborúk esetén ez igen álságosnak és képmutatónak minősíthető.

A komáromi lándzsavég tehát szaporítja hiteles felvidéki rovásemlékeink számát és bizonyítja, hogy ősi írásunk az egész Kárpát-medencében elterjedt volt.

Ezen íráshoz nyújtott segítségért köszönetet mondok Tarics Péter újságírónak, rovásírás-kutatónak, Fehér Csabának, a Magyar Kultúra és Duna Mente Múzeum igazgatójának, valamint munkatársainak, Deminger Hajnalkának és Paterka Pálnak, Szabó Lászlónak, továbbá Forrai Zsoltnak.

Látogassuk meg a gazdag látnivalót kínáló múzeumot, amelynek címe: Komárom, Nádor utca 13. A belépődíj 40 korona, ez kb. 300 magyar forintnak felel meg. Nyitva tartása: májustól októberig, keddtől vasárnapig 10-17 óráig.

Friedrich Klára - 2007. június

Írásomat az a megtiszteltetés érte, hogy 2007 júniusában a Komáromi Magyar Kultúra és Duna Mente Múzeuma ezzel indította útjára a "Tárgyak, történetek, emberek" című kiadványsorozatát. Igen szomorú azonban, hogy a szlovákok leváltották a múzeum éléről Fehér Csaba igazgatót, a múzeum nevéből pedig eltávolították a "magyar" szót. A Forrai Sándor Rovásíró Kör elítéli a jelenleg Szlovákiának nevezett területen élő őslakos magyarok személye és művelődési hagyományai ellen intézett támadásokat.

 Forrás: http://www.rovasirasforrai.hu/Rovasiras/Rovasirasos-landzsaveg-Komarom.htm