A Rovott múlt c. írás ( Magyar Nemzet 2019. március 27.)

A Magyar Nemzet napilappal politikai szempontból egyet értek, már csak azért is, mert férjem Szakács Gábor 23 éve a szintén kormánypárti Magyar Demokrata hetilap munkatársa.

Tehát nem azért írok, mert politikai szempontból szeretném piszkálni a Magyar Nemzet napilapot, hanem rovásírás ügyben, egy kicsit frissebb szemlélettel, mint a Rovott múlt című írás, mely éppen 104 évvel maradt el napjainktól. Ugyanis 104 éve jelent meg Sebestyén Gyula néprajzkutatónak az a könyve, melyre a cikkben Vásáry professzor úr hivatkozik.

Jómagam közel 60 éve ismerem a magyar rovásírást, mert 10 éves koromban tanultam meg édesapámtól. Kb. 25 éve foglalkozom helyszíni (Erdély-Felvidék-Délvidék) és könyvtári kutatásával, terjesztésével. Iskolai szakköröket szerveztem, tizenöt évig oktattam, tíz könyvet írtam férjemmel közösen, több mint százötven ismeretterjesztő cikkem jelent meg erdélyi, felvidéki újságokban is.

Talán ennyi elég bemutatkozásul, rátérek a tárgyra.

Vásáry professzor úr tanulmányait a rovásírásról ismerem, könyveim szakirodalmában szerepelnek. Csodálkozom dilettánsozó kirohanásán, mert az írásaiban nyoma sincs ilyesminek.

Nézzük a cikk tévedéseit is:

Nem Telegdi Jánostól és nem a XVI. századból maradt ránk az első rovás ábécé, hanem egy Árpád-kori botnaptáron (ez a Vásáry professzor úr által is tisztelt Sebestyén Gyula kormeghatározása), és ugyanezen a boton még szabályalkotásra is alkalmas kb. kettőszáz szó. Egy olasz grófnak, egy polihisztornak, Luigi Ferdinando Marsigli-nek köszönhetően maradt ránk, mert olyan nagyra becsülte a magyarok régi írását, hogy a botnaptárt lemásolta és a másolatot magával vitte szülővárosába Bolognába

Vásáry professzor úr hamisítványnak nevezi a Gellei Imakönyvet, a Túróci Fakönyvet, Somogyi Antal rovásbeírásos könyveit.

Ezek azonban nem hamisítványok, hanem másolatban vagy eredetiben fennmaradt rovásemlékek. A másolatban fennmaradt Gellei Imakönyv például nem is kizárólag magyar rovásírással, hanem olyan titkosírással készült, melyhez több írásból válogatott az összeállítója. Nem tartja hamisítványnak Révai Mikós sem, a magyar történeti nyelvészet megalapítója. Nem Láng Benedek állapította meg, hogy Kájoni János Cantionale Catholicumából származik a szöveg, ez is tévedés a Magyar Nemzet cikkében. Ezt már 104 éve megállapította Sebestyén Gyula a Magyar rovásírás hiteles emlékei c. könyvében (1915/129). Ettől ez még nem hamisítvány, hiszen a Hiszekegy, a Miatyánk több millió imakönyvben, számtalan nyelven és különböző írással megjelent, ezek mind hamisítványok lennének?

A Túróci Fakönyv-nek (mely egyetlen nyírfakéreg lapból álló rovásemlék), a 2005-ben megjelent, Szakács Gáborral közösen írt könyvünkben szenteltem egy tanulmányt, Hamisítvány-e a Túróci Fakönyv? címmel. Itt részrehajlás nélkül felsoroltam a korabeli véleményeket. A Magyar Nemzet cikkében is említett Szabó Károly azért tartja hamisítványnak, mert nyírfakéregre készült. Más lett volna a véleménye, ha ismeri Bél Mátyás tanulmányát a hun - szkíta írásról, de sajnos nem ismerte. Ebben olvashatjuk: „…sőt még ma is, ha nincs papiros a katonai táborokban vagy városok ostroma közben, levél helyett ügyesen használnak fakérget vagy lapocskákat, sőt vékony lemezkékre hasított nyírfatörzset…az ilyen kérget sem eső, sem hó nem rongálja meg.” Magyar Adorján is említ nyírfakéregre írt szövegeket.

A felvidéki rovásemlékek gyűjtésébenúttörő munkát végzett Ernyey József néprajzkutató, nyelvész, történész, aki az Archaeologiai Értesítő 1913-as évfolyamában veti fel a hamisítványnak kikiáltott Túróci Fakönyv felülvizsgálatának szükségességét. Ugyanis sok emléket azért neveznek hamisítványnak, mert nem Székelyföldön készült. Ernyey saját felvidéki gyűjtésével bizonyítja, hogy a magyar rovásírás a Felvidéken is használatos volt.

De mi is a „hamisítvány” meghatározása a szintén elhallgatott, papírkönyv formában még napjainkban is nehezen hozzáférhető Czuczor – Fogarasi szótár

(Pest 1862) szerint: „…Hamisít: valamit eredeti valóságából kivetkőztet, megront, s mégis eredeti gyanánt mutatja, árulja, stb.” Ez a meghatározás bizony cáfolja a hamisítás vádját, mert ezek egyedi, eredeti darabok voltak és nem árulta ezeket pénzért senki. Ha 200 év múlva egy akadémikus kezébe jut a sok vers, amit gyakorlásképpen rovásírásra átírtam, akkor ezek is hamisítványok lesznek?

Az pedig már kegyeletsértés, hogy a Magyar Nemzetben hamisítóként jelenik meg Somogyi Antal könyvgyűjtő, országgyűlési képviselő, Deák Ferenc barátja, akit az 1848-49-es szabadságharc után halálra ítéltek és a Habsburgok a legveszélyesebb ellenállók közé sorolták.

Mandics György Szegeden és a budapesti nagy könyvtárakban alaposan utána járt Somogyi Antal könyvgyűjteményének, ezeket a legapróbb papírfecniig feldolgozta, rovásírásról latin betűre átírva megjelentette, ezzel az elhallgatott, eldugott, felejtésre, pusztulásra ítélt magyar művelődéstörténeti értéket megmentette, közzétette, a magyarság tudomására hozta.

S ugyan miért lett volna hamisító Tar Mihály omori polgár, mert azt állította, hogy juhász felmenőitől tanulta a rovásírást? Tán csak nem azért küldték rá zsandárt, mert mindez ellentmondott az Akadémia 1903-ban jegyzőkönyvbe vett kijelentésének, hogy „a rovásírás a magyar nép között már nem él”.

Azonban a rovásírás hála Istennek és megmentőinek, őrzőinek, továbbadóinak, például 1945 után a cserkészmozgalomnak, bizony él még napjainkban is! Annyira él, hogy a Szakács Gábor, által szervezett, az egész Kárpát-medencére kiterjesztett Rovásírás Verseny elődöntőivel együtt tízezreket mozgatott meg, a Trianonban elszakított országrészek fiataljainak nagy találkozójává vált, amíg tönkre nem tették, ahogyan az ilyen össznemzeti ügyeket szokták. Azonban a versenyek máshol, mások által folytatódnak és újra élednek… Erdélyben idén lesz 20 éves a Csodaszarvas nyomában elnevezésű rovásírás verseny, a felvidéki Ősi Tudás vetélkedő résztvevőinek száma is egyre nő.

A magyar rovásemlékek egyúttal magyar nyelvemlékek is, ezt már 70 éve megállapította Mindszenty bíboros úr tudós titkára, Dr. Zakar András. Az akadémiai nyelvészet és történettudomány ezt tagadja vagy nem tud vele mit kezdeni, mert a finnugor népeknek nem volt írásuk és milyen illetlen dolog lenne, ha a magyarok a régi műveltségükkel kilógnának a sorból!

Ha az ember kitekint más országokba, azt látja, hogy tudományos akadémiáik megbecsülik, sőt néha eltúlozzák nemzetük művelődéstörténeti értékeit, különösen akkor, ha az írásműveltséggel kapcsolatos. Nálunk tudományos érvek helyett dilettánsozás folyik, ez a cikk is mintapéldája ennek.

Itt hívom fel a figyelmet arra a tényre, hogy a rovásemlékek 90 %-át nem a dilettánsozó „tudósok” fedezték fel, írták le, mentették és fejtették meg, hanem mindenféle egyéb foglalkozású emberek. Rovásemlékeink pusztulnak, eltünedeznek, a hivatalos szakemberek semmit sem tesznek megmentésükért, összegyűjtésükért. A bögözi rovásemléket a felelőtlen látogatók letapogatták a templom faláról, az énlakai szépséges rovásírásos mennyezetkazettát csaknem teljesen szétrágta a szú, mire valahol komolyan vették valamelyik levelemet a sok közül, melyeket a megmentéséért küldtem szét. A dilettánsozó és gúnykonferenciákat szervező hivatalosságok azért sem tettek semmit, hogy a magyar rovásírás a Unicode-ba kerüljön. Mindezeket a feladatokat az általuk dilettánsnak, laikusnak, délibábosnak gúnyolt magyar emberek kis fizetésből, kis nyugdíjból élők, idejüket, pénzüket, egészségüket feláldozva végzik el.

Jómagam is a Magyar Nemzet cikkében megfogalmazott „egyre szaporodó fantazmagóriás és szubkulturális dilettánsok” közé tartozom. Miért is? Mert az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, noha háromszor jelentkeztem, nem vettek fel több mint 50 évvel ezelőtt, mivel családom „osztályidegen” és „klerikális reakciós” volt. A magyar értelmiség lecserélése volt akkoriban a fő csapás iránya, így a többségében hat általánost végzett szakérettségis proletárgyerekekkel töltötték meg az ELTE padjait. Utódaik, a balliberálisok dobálják napjainkban sörös dobozokkal a rendőröket, döntik fel a karácsonyfákat és gyalázzák a Fidesz-KDNP-t Brüsszelben.

Jó lenne, ha a volt „osztályidegeneket, klerikális reakciósokat” jobban megbecsülnék és „felzárkóztatnák” végre őket is. Jó lenne ha a tényfeltáró újságírók felmérnék és megírnák, mekkora veszteség és kár érte a nemzetet a magyar értelmiség elpusztításával. Ez a kártékony munka még mindig folyik. Ahogyan éppen a Magyar Nemzetben (2019. április 5.) írta Alvincz József egyetemi tanár: „A régi káderprofesszorok ugyanis az utódok kinevelése és helyzetbe hozatala során nagy figyelmet fordítottak szellemiségük továbbadására, így biztosítva az 1990 előtti politikai-pártállami ideológia továbbélését az egyetem falai között…Egyébként politikai motiváltságból eredő és szakmaiatlanságot tükröző, tudatos csúsztatásokra több esetben még az Akadémia rendezvényein, tudományos bizottsági üléseken is sor kerül. Azt pedig, hogy ez így nincs rendjén, úgy gondolom, nem kell hangsúlyoznom.”

Hamisítványok persze vannak, ilyen pl. a világhálón évek óta küldözgetett 14 ezer éves etióp rovásírás c. filmecske, melynek képeire Magyar Adorján 20. század eleji rovás ábécéjét másolták titokzatos kezek. Kik és miért készítik ezeket? Nem a rovásírást tisztelő hagyományőrzők, az biztos. Talán azok, akik szeretik hallatni a hangjukat a Csalások, csúsztatások, csalafintaságok a tudományban címmel rendezett „tudományos” tanácskozásokon, mert jól össze lehet mosni ilyenkor a magyar hagyományok őrzőit a magyar hagyományok rombolóival, megtévesztve ezzel a témában kevésbé tájékozottakat.

Friedrich Klára nyugdíjas tanár, rovásírás oktató, kutató

2019. április 9. www.rovasirasforrai.hu