Első Ulászló kereken húsz éves volt, mikor a hatalmas törökverő vezér, Hunyadi János seregével a várnai csatába indult. Hunyadi Európán végigvisszhangzó véres küzdelmei, az ősi szkíta magyar Nándorfehérvárnak visszavívása után a várnai vérviaskodás vésődött legmélyebben a világ emlékezetébe.

Török támadással indult a küzdelem, de Hunyadi; nehéz tusa után visszaverte és megfutamította Karadsa pasa ázsiai török lovasságát, és űzőbe vette őket. Ugyanakkor a török jobbszárny heves támadást indított a magyar balszárny ellen. Látván, hogy az meginog a nyomástól, Hunyadi visszafordult, megjelenése valósággal megfordította az ütközet állását: már csak a janicsár gyaloghadtest állt sértetlenül.

Ekkor - ha hihetünk a korabeli beszámolóknak - a fiatalságában hevesvérű, tapasztalatlan király Hunyadi sikerén föllelkesülve, a török futását látva, abban a hiszemben, hogy a csata eldőlt, dandárával merészen előretörve, a janicsárokra vetette magát. De a janicsárok visszaverték a támadást, s az örvénylő közelharcban a király lova megsérült, felbukott, lovasát is földre vetve, a rárohanó janicsárok pedig végeztek a királlyal, egyikük; Khodzsa, lecsapta a fejét, s azt dárdára tűzve a viaskodóknak felmutatta. "Vitézül víva a király, és általméne a törökök seregén mind szinte, ahol az janicsároknak serege vala az Amurantes környül. De az janicsárok környülvevék a királyt és általverék lovát, és ott leesék a király, és levágák az janicsárok őtet " (Heltai Krónika 224.)

Királyuk halálát látva a magyarok pánikba estek, hátrálni, menekülni kezdtek, s szanaszét szóródtak. Az ütközet sorsa eldőlt. A török lovasság üldözéséből megtérő fővezér is menekülni volt kénytelen.

Győzelem ittasan rivalgó török lovasok dárdára tűzve hordozták az ifjú magyar király fejét.

ÖTÖDIK LÁSZLÓ KIRÁLY TRAGÉDIÁJA ÉS A BŰNPALÁSTOLÁS
"Itt a kehely, igyál, uram, László király"

Rövid szünetelés után ismét egy több-mint-gyanús, váratlan-hirtelen prágai halál: A mindössze tizenhét éves V. Lászlót (1444-1457) viszi el a végzet tizenkét évi uralkodás után. Ötéves kisgyermekként ültették a trónra. Kortárs szerzők, egykorú adatok szerint makkegészséges volt és menyasszonyát várva a boldog jövendő képeit szövögette.

Arany János balladája (V. László) izgalmas képét fest a tragédiáról:

"Ki az? mi az? vagy úgy "
"Fordulj be és aludj
Uram László király:
A zápor majd eláll,
Az veri ablakod. (...)
"Miért zúg a tömeg?
Kívánja eskümet?"
"A nép, uram király,
Csöndes, mint a halál.
Csupán a menny dörög."
(...)
"Hah! láncát tépi a
Hunyadi két fia -"
"Uram, uram, ne félj!
László, tudod, nem él
S a gyermek, az fogoly."
"Óh adj, óh adj nekem
Hűs cseppet, hű csehem!"
"Itt a kehely, igyál,
UraEnyhít... miképp a sír!"

Arany verse a kor mozgalmas- világát, sokrétűen bonyolult politikai küzdelmeit is felidézve alighanem többet mond egynéhány szürke "szak-dolgozatnál".

Thúróczy János Magyar Krónikája eképpen ismerteti az esetet: László király "miután egy kevés időt Bécsben töltött, átment Csehországba, és Mátyás grófot erős őrizet alatt Bécs várában hagyta. Amikor azonban Prága városában élvezte a királyi pompát, hirtelen súlyos betegség támadta meg, amely utolsó leheletének pillanatában életétől, hitszegése alól is feloldozta. Hogy halálos méreg okozta-e halálát, amelyet Podjebrád Györgynek, az ország kormányzójának rendeletére adtak neki, vagy csak egyszerűen elszólította az Úr, bizonyosan nem tudnám megmondani. Sok ember szája nyílik mindenféle kiszínezett elbeszélésre. És ki tudhat mindenkinek hitelt adni?"

De lássuk, mit is mond Thúróczy:

1. Az ifjú király "élvezte a királyi pompát", vagyis makkegészséges volt s örült az életének.
2. Hirtelen súlyosan megbetegedett és meghalt.
3. Beszélik, hogy halálos méreg okozta halálát.
4. S hogy a mérget Csehország kormányzójának rendeletére adták be neki.
5. Lehetséges persze, hogy csak úgy egyszerűen "elszólította az Úr".
6. Hisz annyi mindenfélét beszélnek, és nem lehet mindenkinek hitelt adni.

Mit állapíthatunk meg fentiek alapján?

a/ Egy makkegészséges, életerős fiatalember hirtelen megbetegedése és halála - kivált ha ez ismeretlen okból, ismeretlen betegség folytán következik be, (mert Thúróczy, aki kortársa V. Lászlónak (1435-1490) - és ezt érdemes jól megjegyeznünk - nem ismeri V. László "betegségét") - feltétlenül erős ok a gyanúra, annyira, hogy aligha képzelhető el ma bűnüldöző szerv, amely ennek alapján ne rendelné el a vizsgálatot.

b/ A szóbeszéd épp erre alapozódik - szél fúvatlan nem indul -, s hogy az efféle szóbeszéd nem felelőtlen fecsegés, tanúsítja, hogy maguk a bűnüldöző szervek nem egy eltűnés, gyilkosság stb. esetében éppen efféle szóbeszéd alapján indulnak el.

c/ Mi több, e "szóbeszéd" rendkívül pontos, részletes és határozott: nemcsak azt tartalmazza, hogy a királyt megmérgezték, de név szerint azt is megjelöli, kinek rendeletére adták be a mérget.

d/ Thúróczy valamilyen okból vonakodik az állásfoglalástól, s ezért a szokásos krónikaírói taktikához nyúl: ismerteti, a tényeket, de ő maga mossa a kezeit.

Heltai Gáspár (1575) részletesebb beszámolója a Thúróczyénak pompás kiegészítését adja:

"Mikoron annak utána László Király közelgett volna Prágához, kijőve elejbe a Roketzán - nagy sok papokkal és nagy sok deákokkal, kik a római pápának ellenségei valának. És nagy szép oratióval és örömmel fogadák őtet. De a király megútálá őket, és fél kedvvel megköszöné. Meg sem köszönte volna, ha Podiebrad meg nem szólította volna, mert a püspekek magoknak foglalták vala teljességgel: Annak utána elejbe jövének a pápás papok nagy sok keresztekkel, ereklyékkel és nagyon kintórnálnak vala. Ezeket látván örült azoknak, és szép szóval köszöne nékik, és leszállván a lóról térdre esék a kereszt előtt, és megcsókoló azt. Látván ezt a csehek, kik pápától nem függnek vala, igen bosszankodának rajta. De nem szólának semmit.

Prágába jutván a több dolgok után tanácsba gyűlének és külömb-külömb helyekre való követeket választának, és elbocsátának. És traktálának egyéb dolgok felől: Mint kellene a pápa ellenségének - kiket ők eretnekeknek neveznek vala - eleit venni. Mint kellene az országokat megoltalmazni a törökök ellen. Mint kellene megengesztelni az Friderik császárt, és miképpen kellene menyeközét készíteni, etc. És nagy és díszes követséget bocsátónak Franciába az Károly királyhoz, a menyasszonynak az attyához. Ebben valónak a magyari urak közül kétszázan, az bécsországbéliek közül is kétszázan, csehek közül is kétszázan: Ezek között vala a pataviai püspök századmagával. Ennek felette sok asszonyi állatok és leányzók, hogy ezek elhoznák a menyasszonyt. Nagy gazdagsággal és fényességgel vala ez a követség.
Mikoron ekképpen mindenek készen volnának, és immár minden országokból jötten-jövének a menyegzőre, ím mi lőn: Karácson havának 23. napján éjjel 12 órakor a László király sebes betegséggel hirtelen megbetegüle. Egybehívták mindjárt az orvosdoktorokat, de minden tanácsok és cselekedetek a doktoroknak hiába lőn. Elhívatták az Podiebrádi Györgyöt is, és a király annak szólván monda: A te emberséged és nagy hívséged énnálam nyilván vagyon. A te jóvoltodból vagyok én a cseheknek királya. Azt tudám, hogy sokáig lönnénk együtt e dicsőségbe, de az Isten nem akarja, hanem jobb életbe akar vinni. Én meghalok. Ez okáért tégedet két dologra kérlek. Először, hogy felvegyed az országnak gondját. Másodikra, hogy a magyarokat mind békében hazabocsássad, azonképpen a bécsországiakat is mind a többit, kik idegyűltenek. És kezét nyújtá Podiebrádinak. Podiebrád igen kezde sírni, annyira, hogy semmit nem szólhata ezekre a királynak. Végre vigasztalni kezdé a királyt, és felfogadá azokat a királynak, melyeket kíván vala tőle.

Annak utána a király minden ő ékességét testamentumba hadja a prágai egyháznak. Annak utána meggyónék a paphoz, és urat vőn. És a feszületre tekintvén Krisztus Urunknak imádságát kezdé, a Mi Atyánkat. És mikoron szinte a végefelé jutott volna annak imádkozásába, kiméne a lélek belőle nagy csendességgel.

Vala pedig szinte az napon, mikoron esztendővel azelőtt megesküdt vala az Hunyadi Jánosnénak és Hunyadi Lászlónak és Mátyásnak Temesvárott, hogy ő attyokfia akarna lenni, és hogy soha az Hunyadi Lászlónak vétkéért - az gyönyét ciliai grófot megölte vala - bosszút nem akar állani, hanem örökké akarná azt elfelejteni. Nagy csoda lőn ez. Így bünteté az igaz Isten az háládatlanságot az Hunyadi Jánoshoz, és a hitnek megszegését őbenne. Lőn pedig ez, mikoron írnának Krisztus Urunknak születése után 1458.

Mikoron eképpen kimúlt volna az László király, Podiebrád titkon kivoná a gyűrűt a király ujjából, és hazasietvén levelet íra a bécsi udvarbírónak a király nevével, és meghadja, hogy mindjárást és nagy hamarsággal küldené az Hunyadi Mátyást Prágába, a Podiebrádi Györgynek kezébe. És így cseleködék az udvarbíró látván a király pecsétjét. Mert reménysége vala Podiebrádinak, hogy az Hunyadi Mátyást megsarccolná igen nagy sommába. Így lőn Hunyadi Máttyás foglya az Podiebrádinak. Es nagy tisztességben tartja vala őtet.

Mikoron annak utána kihiredék a királynak halála, nagy rémülésbe lőnek mind az országok. De a magyarok nemigen bánkódnak vala rajta, miérthogy megszegte volna az ő hitit, és ártatlanul levágatá vala az jeles ifiút, az Hunyadi Lászlót. A csehek mindjárt nagy gyűlést tőnek, és abban királlyá választák az Podiebradi Györgyet." (Krónika az magyaroknak dolgairól 264-266)

Csemege ez a tudósítás egy modern kriminalistának; hiszen benne minden adott, ami nemcsak a bűntényt, a királygyilkosságot tanúsítja, de a bűnelkövetők kilétét is. Csemegézzünk hát kissé a Heltai nyújtotta tényadatokban és az érintett körülményekben. Mindenekelőtt fel kell hívnunk a figyelmet rá, hogy a történelmi kriminalisztika bizonyos vonatkozásaiban jelentősen eltér a közönséges, mindennapi kriminalisztikától, többek között az összefüggések feltárásában, noha ennek fontos szerepe van a köznapi bűnfelderítésben is. A cui prodest? (kinek használ: kinek származik előnye a bűncselekményből) szintén az összefüggések megvilágítására irányul, fogódzót adva a bűncselekmény hátterének és tetteseinek felderítésében. Történelmi, politikai bűncselekményeknél az összefüggések szerepe, érthetően, hasonlíthatatlanul nagyobb, hiszen egy nagyságrenddel nagyobbak, szélesebbek a hozzá fűződő érdekek is, messze túlterjedve személyes érzelmeken, érdekeken, anyagi előnyökön: a történelmi titkos bűntett, legfőképpen orgyilkosság, királygyilkosság népek, országok sorára hathat ki, nemzedékek sorsát határozhatja meg és megváltoztathatja a történelem menetét: érthető hát, ha mindezek arányában nő meg a háttértényezők és vele az összefüggések szerepe: a történelmi-politikai érdekviszonyok szövevénye viszont letörölhetetlen nyomait őrizheti meg vezető államférfiak, uralkodók meggyilkolásának.

László király esetében árulkodóan egybevág időpont, helyszín és eseménytörténet. Röviden összefoglalva:
1. Az ifjú király - vitatni sem lehet, hogy bábkirály - trónja mögött ádáz politikai küzdelem dúl. Közismert, hogy trónkövetelők bajosan tűrik bábkirályok elnyúló uralkodását.

2: László jó volt - bábkirálynak - a trónra, míg a politikai bonyodalmakat felfogni sem tudó gyermek volt, aki készséggel vette, hogy helyette mások cselekszenek.

3. A király azonban felcseperedett.

4. Fokozta a bajt és halaszthatatlanná tette a közbeavatkozást egy olyan fejlemény, ami a trónkövetelők (esetünkben a trónra törő Podjebrád György) várakozásait, számításait egyszer-s-mindenkorra keresztülhúzhatta.

5. A bábkirály házasodni készült, az előkészületek folytak, a menyasszony érkezését várta.

6. Világos a sor: házasság, asszony, gyerek: a trónkövetelő reményei füstbe mennek, mégpedig mindenképpen, még akkor is, ha netántán nem születik gyerek: mert már ketten ülnek a királyi trónon; László és felesége. Cselekedni kellett tehát, méghozzá haladéktalanul.

7. László halála tehát Podjebrád György szemszögéből, ha trónra akart kerülni, elkerülhetetlen volt: ennek elérésére itt volt az utolsó lehetőség, az utolsó alkalom.

8. A menyegzői előkészületek tehát - nem ritka eset - magukkal hozták a halált. Mihelyt a menyegzői előkészületekre sor került és elindult frank földről a fényes nászmenet, nem lehetett tovább halogatni a dolgot - meg kellett indulnia a gyilkolásnak is.

9. Rendkívül sokatmondó az is, hogy a király rosszulléte és nemsokára halála is - éjszaka, éjfélkor következik be "az éjszaka leple alatt": vagyis tökéletesen elszigetelt környezetben.

10. Még a helyszín is - hogy ez a fantasztikus halál Prága városában esett meg, ahol már nem egy királygyilkosság történt - tanúsít, valószínűsít valamit. Prága ugyanis közismerten szoros kapcsolatot tartott a velencei méregkeverő körökkel.

11. Podjebrád Györggyel kapcsolatban sem lehetnek illúzióink. Drámaírók, szatíraírók tollára kívánkozik az a jelenet, ahogy krokodilkönnyeket ont László haláltusáján, s mihelyt kiszenvedett, lehúzza a király ujjáról irathitelesítő pecsétnyomó gyűrűjét s a még ki sem hűlt király nevében közokiratot hamisít: gyorsfutárral László nevében levelet küld Bécsbe rányomva hitelesítésül a király pecsétnyomó gyűrűjét - a király álparancsával, hogy Hunyadi Mátyást azonnal szállítsák Prágába, hogy ilymódon minden eshetőségre készen - a magyar királyi trón elsőszámú esélyesét is markában tartsa. (A király halálának híre csak utólag terjedt el.)

12. Végül, hogy a cui prodest? kérdésében a leghalványabb kétely se maradjon fenn: László halála után Podjebrád György lép a cseh királyi trónra.

Ransanus, Hunyadi Mátyás király olasz histórikusa kertelés nélkül kimondja: "Nem sokkal azután pedig, hogy Csehországba ment, Prágában - mely város az egész nemzetnek és országnak központja - méreggel megölve meghalt". Külön érdekességként megemlítjük, hogy az Országos Széchenyi Könyvtár Chronica Hungarorum példányára ismeretlen kéz a következőket jegyezte fel V. László haláláról: "Gonosz Prága! Kelemen étkével (méreggel) pusztítsd el, jaj, László, Téged Kelemen ragad el alattomosan..."

Némelyek azonban sehogy sem tudnak a történelmi orgyilkosságokba belenyugodni, mintha csak holmi véd- és dacszövetség érvényesülne. Az orgyilkosságokra, tömeggyilkosságokra, politikai gyilkosságokra épülő kelet-európai sztálinista rendszerekben ez érthető volt, hiszen a történelmi gyilkosságokat takargatva önmagukat is takargatták. A különös az, hogy a politikai orgyilkosságok takargatása bértollnokokkal, áruló írástudókkal évszázadok óta nagy erőkkel folyik és napjainkra is kiterjed. A szándékos eltussolást kiegészíti a történelmi tudatlanságból fakadó rövidlátás; a jóhiszemű tévedés és a kriminalisztikai ismereteknek úgyszólván teljes hiánya, s a nemgondolkodás ragálya: ha egy tévtan, mételytan lábrakap, tüstént akad, aki fújja.

Szegény László királyról is megszületett a pestisben elhalálozás legendája. A pártállam éveiben készült Magyar Életrajzi Lexikon névtelen cikkírója ehhez igazodva írja: "Prágába ment, ahol előkészületeket tett menyasszonyának, VII. Károly francia király leányának, Margit hercegnőnek fogadására, de búbópestisben hirtelen meghalt."

Milyen egyszerű ez! (legalábbis annak látszik) - a pestis vitte el. Nándorfehérvár hősét Hunyadi Jánost és Kapisztrán Jánost is - a fáma szerint - a pestis vitte el.

Csakhogy akkor Prágában nem volt búbópestis járvány. És évszázadokon át senki nem hallott róla, hogy Ötödik László pestisben húnyt volna el.

Sajnos a bubópestis- halál elmélete - bármilyen tetszetős is egyébként tarthatatlan. Belátták ezt kedves prágai szakírók, szakértők, szaktörténészek és szakszakszaktudósszaktársszakok, és - feltehetően sokak örömére megállapították, hogy Lászlót nem ölték meg, nincs méreg, nincs gyilkosság, nincs titkos összeesküvés; nincsenek kámzsás gyilkosok, és nincs a királynak beadott "hűs csepp" sem. László király, miként erről az újságok beszámoltak, fehérvérűséghez hasonló rákos megbetegedésben halálozott el. A legszakabb szakok állapították meg ezt, muzeológusok, históriográfusok, és antropológusok meg miegymás. (És itt senki se gondoljon, antropológusokról is lévén szó Petőfi koholt barguzini sírjára.)

"Ötszáz évig tartotta magát az a találgatás - így az újságcikk -, amely szerint Podjebrád György (...) mérgeztette meg V. Lászlót, hogy az ifjú király helyébe léphessen. Az 1440 és 1457 között élt király testében nem találtak- a mérgezésekhez akkoriban használatos - arzént. (Milyen óriási szerencse, hogy más mérget nem használtak a kor hírhedt méregkeverői!) (Higany viszont akadt.) A higany jelenlétéből viszont! - nehogy itt bárki is rosszat gondoljon - arra következtettek, hogy V. László előrehaladott rákos megbetegedésben" szenvedett.

Hát kérem, le a kalappal a magas szaktudomány előtt! Tizenhét éves virgonc, vasegészségű ifjúról, aki lázasan készül menyasszonya fogadására és a menyegzőre, kiderül, hogy előrehaladott rákos beteg. Kriminalisztikai szempontból ez valóságos happy end! Szó sincs róla, hogy a kedves csehek gyilkoltak volna. Azt már nem! A halálos kórtól roskadozó ifjú király szervezetébe - orvosi kezelés folytán jutott a csontjaiból is kimutatható higany.

Szenzációs tudományos fordulat következett be tehát. E felfogás hívei szerint a szerencsétlen király csontjaiban talált pusztító anyag - a higany bizonyítja, hogy László királlyal nem orgyilkos méregkeverők keze végzett. Lám csak lám mire jó igazság s tudomány.

BÉCS VÁRÁBAN MEGMÉRGEZETT KIRÁLY

Kissé részletesebben kell foglalkoznunk legderekabb uralkodóink egyikének, Hunyadi Mátyás király (1458-1490) halálának körülményeivel, annál is inkább, mivel a magyar népi köztudatban mindmáig erősgyökerű a hit, hogy Mátyás király nem természetes halállal halt meg, de orgyilkosok keze végzett vele. Nagy kérdés persze, kideríthető-e még egyáltalán, miként halt meg Hunyadi Mátyás azon az ominózus 1490. április hatodikai napon Bécs városában? Betegség következtében, természetes halállal, vagy orgyilkos méregkeverők végeztek vele?

Hivatalos histórikusainktól, sajnos, erre a kérdésre sem kapunk elfogadható választ. Félezer esztendő nem volt rá elég, hogy tisztázzák ezt a csöppet sem jelentéktelen kérdést. Vélekedések persze születtek bőven, az eshetőségek minden színében pompázva, ámde anélkül, hogy továbbmentek volna a puszta bizonykodásnál. A bizonyítatlan állítás pedig a semmi értékhatárán mozog valahol.

De vajon egyáltalán van-e ok a gyanúra? Lássuk az alaptényeket! Mátyás király 1490. április 4-én Bécsben éhesen tért meg a hosszúra nyúlt virágvasárnapi ünnepélyről, kulcsára fügével kínálta, a király megkóstolta, felháborodott, rosszul lett, ágynak dőlt, és alig két napra rá, április 6-án reggel kiszenvedett. Alighanem már ennyiből is kitetszik, a király halálának körülményei - még ha eltekintünk is a mindig kockázattal járó idegen környezettől - eléggé gyanút keltők. Halála váratlanságán túl, gyanúra ad okot a hivatalosnak tekinthető vélekedések belső ellentmondásossága. Fölöttébb elgondolkoztató, hogy még a halál okainak megjelölésében is hiányzik az egyetértés: a legkülönfélébb halálnemek közt az agy- és szívszélhűdés mellett erős felindulás, vértolulás, köszvényes roham, mellhártyagyulladás és mérgezés is szerepel. Intő jel az is, hogy szinte azon nyomban széltében felburjánzik a szóbeszéd, s nemcsak hazánkban, de egész Európában. Legkivált Olaszországban és Franciaországban terjed el a híre, hogy Mátyás királyt megmérgezték. Mindez eléggé jelzi, hogy a magyar király halála körül nincs minden rendben.

Vegyük hát kissé alaposabban szemügyre, mi történt, s hogyan történt, mert nagyon ideje már feloldanunk a Zrínyi említette szégyent.

A virágvasárnapi ünnepély

"Virágvasárnap (április 4.) az összes követ, a pápai legátus és valamennyi főrend kíséretében - írja Bonfini, a Mátyás udvarában élő olasz történetíró, Beatrix királyné felolvasója - gyaloghintón vitette magát a vár erkélye alatti emelvényre, melyet erre az alkalomra előző nap emeltetett. Ott akart méltóképpen ünnepelni. Haja rendezett és fésült, arca derűs. Pompás felszereléssel állíttatott itt oltárt a virágvasárnapi szokásos szertartáshoz. Hihetetlen türelemmel, mintegy hat óra hosszat tartózkodott ott. Az istentisztelet végeztével a trón elé hívatta a velencei követet, lovaggá ütötte, aranyos ruhával és felkantározott lóval ajándékozva meg, nagy tisztességgel elbocsátotta." Ilyen gyönyörűen indult a nap s vele a halál Mátyás királyhoz. Vagy nem is volt olyan gyönyörű, s amit látunk Bonfini szűkszavú közvetítésében, az csupán az események felszíne?

Látszólag színtelen-érdektelen tudósítás ez, valójában azonban Bonfini fontos tényeket közöl. Figyelemre méltó az a megjegyzése, hogy a király "hihetetlen türelemmel" ülte végig a fárasztó ünnepélyt, s ehhez fűződő tényközlése, hogy az ünnepély hat órán át tartott. Ez egyben azt jelenti, hogy az ünnepély gondosan előre elkészített megtervezett program szerint - hallatlanul elhúzódott. Az ügyrend megtervezői természetesen tudták, hogy az ünnepélyen a király is részt vesz, s azt is, hogy egészsége kíméletet kívánna, mégis - vagy tán épp ezért - ilyen hosszúra tervezték meg az ünnepséget: a király teherbírását és idegeit mindenesetre a végsőkig próbára tették; erre utalnak Bonfini szavai: Mátyásnak hihetetlen türelemre volt szüksége, hogy az egész ünnepélyt végigülje.

Sajnos; nem tudjuk pontosan, mikor kezdődött. De ha reggel nyolckor kezdődött, úgy délután két óráig, ha kilenckor, akkor délután háromig kellett ott ülnie a királynak. És még egy furcsa tény: Beatrix királyné távolléte. Miért nem üli végig ő is királyi férje mellett az ünnepélyt? Miért fontos mindez? Tüstént meglátjuk.

Mátyás kiéheztetése

Későre jár, már délután két vagy még inkább három óra lehet, mire a hosszú üléstől törődött király visszatér palotájába. Az ebéd ideje már rég elmúlt, és a friss levegőtől a király megéhezett. Valósággal elgyengült az éhségtől. Bonfini szavaiból már bontakozik a végtelenül emberi s álcázott mivoltában elképesztő dráma: "Minthogy addig még semmit sem evett, gyengeség vett erőt rajta; belső szobáiba vonult vissza. Még három óra hosszat nem reggelizett, mert rossz volt a gyomra. A királynét is várta, ki az ünnepen a város templomait látogatta." Bonfini itt ellentmond önmagának (ez a későbbiekből is kitűnik), csak, mentségül hozza fel, hogy rossz volt a gyomra, hiszen ő állította már előbb, hogy elgyengült az éhségtől: Mátyás azért nem vett ételt magához, mert "a királynét várta".

Számoljunk gyorsan: délután kettő-három lehetett, mire az ünnepély véget ért, Mátyás még további három órán át nem evett, vagyis délután öt-hat óráig éhezett.

S itt emlékeztetnünk kell Bonfini fentebbi szavaira: "minthogy addig (vagyis aznap) még semmit sem evett": a király tehát éhgyomorral ment el az ünnepélyre, amely - mint ezt ő maga is tudta - hat órán át tartott.

És itt ütközünk bele először a tervszerűségbe, az események gondos elrendezettségébe. Bonfini e közlése mögött Mátyás kiéheztetésének fontos, de mindmáig figyelmen kívül hagyott mozzanata rejlik. Mátyás tudta, hogy csak délután két-három őrá körül keveredik haza, az ésszerűség tehát azt követelte, hogy egyék valamit, mielőtt elindul. Miért nem tette ezt? A kézenfekvő magyarázat: valami megakadályozta ebben.

Tudni szeretnénk, mi lehetett ez. Két összefüggő tényezőre kell rámutatnunk. Ha Mátyás kiéheztetése tervszerűen folyt - miként ez a későbbiek során bizonyossá válik -, úgy nem lehet kétséges, hogy a reggeli elmaradását is ez okozta. Tudjuk továbbá, hisz leveleiben ő maga vall erről, hogy Mátyás milyen áldatlan állapotban élt feleségével: napirenden voltak a hangos, botrányos s nem ritkán tettlegességig fajuló jelenetek: a király végtelen jósággal és türelemmel viselte felesége nehéz természetét. Beatrix hisztériája, féktelen uralmi vágya azonban az utóbbi időben tűrhetetlenné vált, úgyhogy Mátyás kénytelen volt feleségével szemben rokonaihoz fordulni segítségért. Könnyű volt hát reggel civakodást provokálni, s így a király éhesen ment el a virágvasárnapi ünnepélyre.

Foglaljuk össze ebből a szempontból az eddig történteket:

a/ Éhesen ment el hazulról.

b/ "Hihetetlen türelemmel" végigülte az érthetetlenül elnyújtott, hat óra hosszat tartó ünnepséget.

c/ Éhségtől elgyengülve tért haza.

d/ De még mindig nem juthatott ételhez, még további három órán át várakozott étlen-szomjan.

Miért? mert - Bonfini szavával élve - a királynéra várt, "reá várakozott". De vajon miért várt ilyen hosszú ideig, miért nem evett nyomban hazatérése után legalább pár falatot? Kétségkívül megteszi, ha teheti, s tudja, még három óra hosszat kell várnia. Világos hát, hogy percről percre hitegették: tüstént megjön a királyné, és tálalják az ebédet. Ki nem gondol arra itt, hogy attól még ehetett volna valamit? Kivált, mikor látta, hogy óráról órára folyik a halogatás. Ha magához vesz egy-két falatot, attól még kiadósan ebédelhetett volna ilyen hosszú koplalás után. Miért nem élt hát ezzel az eshetőséggel a király? Egyszerűen azért, mert nem tehette, mivel - Fraknói Vilmos szerint - "A királyné az ebéd idejét későre tűzte ki". Későre tűzte ki; feltehetően megtiltotta, hogy Mátyásnak - az ő hazajöttéig - bármilyen ételt adjanak - egyetlen ételen kívül.

Az bizonyítja ezt, hogy mikor Mátyás végképp türelmét vesztve követeli, hogy azonnal adjanak enni, nem kaphat mást, csak fügét, "romlott" fügét. Fügét ebéd előtt! Étvágycsinálónak! Édeskés, ragacsos fügét! És egyáltalán, hogyan jut Mátyás eszébe a füge, épp a füge? S honnan tudja, hogy van füge? Világos: a fügét Péter kulcsár ajánlja a királynak, méghozzá azzal, hogy nincs semmi egyéb, nem hozhat mást, csakis fügét. Így kell értenünk Bonfini állítását, miszerint "Péter kulcsárral picenoi fügét hozatott" - nem lévén más választása.

Mindez azt is elárulja, hogy Mátyás bécsi palotájában Beatrix az úr, az ő intésére várnak, s az ő tilalmának engedelmeskednek a királyi szolgák, szakácsok, étekfogók. Beatrixnek hatalmas külön olasz udvartartása van a királyi udvaron belül, olasz udvaroncokkal, diplomatákkal, titkos futárokkal, mondhatnánk ellenkirályi udvartartása, hiszen Beatrix Mátyás közeli halálára aspirálva minden eszközzel a királyi hatalom megszerzésére tör.

A füge

Péter kulcsár, mikor látta, hogy Mátyás megelégelte a koplalást, és nem hajlandó tovább várni, rávette, éhének csillapítására egyék egy kis fügét. Az éhes ember, ahogy mondani szokták, még a vasat is megeszi, és Mátyás hagyta rábeszélni magát, mondván: - Péter kulcsár, hozd a fügét. - S a füge nemsokára ott állt a király asztalán. Természetesen nem egy szem füge, hanem egy egész tál.

Histórikusaink még a füge milyenségében sem tudtak egyetértésre jutni. Bonfini picenóinak mondta, mások anconainak, volt, aki romlottnak minősítette, egyesek rothadtnak, némelyek férgesnek vagy éppenséggel mérgezettnek. Szalay László azt írta: visszajövet még órákig várakozott az ebédre, majd "anconai fügéket adatott magának, s mohón kapott utánuk, de rothadtak voltak".

Nem érdektelen kérdés: hogy kerülhetett a király asztalára romlott vagy rothadt, férges füge? A királyi élelembeszerzők ugyanis nem holmi piaci szutykos kofától vették meg pudvás, rothadt gyümölcsét, hanem úgy hozatták azt a külön erre a célra kiválasztott-kijelölt olasz "őstermelőtől", aki, a saját jól felfogott érdekében válogatottan legszebb, legjobb gyümölcseit küldte - busás pénzért - a király konyhájára. Miként lehetséges, hogy a őstermelő - akinek a gondos szállítástól anyagi gyarapodása függött - nem vette észre, hogy a királynak szánt szállítmányba hitvány, romlott fügéi kerültek? S miként nem vették ezt észre a király szállítói, szakácsai étekfogói. És Péter kulcsár sem, aki csaknem bizonyosan azzal tukmálta rá a fügét Mátyásra, hogy az azon frissiben érkezett Olaszhonból.

Mi több, maga Mátyás sem látta, hogy a füge romlott, rothadt, noha ezt penetráns szagon kívül színe is jelzi, s elárulják a szívósan rágós héjon levő sérülések, repedések is. Vagyis a füge csak belülről volt "romlott".
Mátyás engedett a kulcsár rábeszélésének, és evett a fügéből. Ahogy az első falatokat lenyelte, arca elváltozott, borzalmas íz hatotta át a torkát, száját, gyomrát, és felindultan rátámadt a kulcsárra.

Bonfini csak ennyit mond erről: A füge "állott, romlott volt. Mikor a király megízlelte, úgy felháborította az ostoba kiszolgálás, hogy haragra lobbant." Bonfini szava itt nem fedi pontosan a valóságot, miként ezt a szinte azon nyomban beálló következmények is tanúsítják. Mert itt nem a felszolgálás holmi ügyetlenségéről, elővigyázatlanságáról volt szó, hanem arról, hogy valami iszonyú történt: a királlyal olyasmit etettek meg, ami az egész testét átjárta, felkavarta: ezt jelzi Mátyás szokatlan felindulása, haragos kitörése: még percek múlva is alig lehetett - úgy-ahogy - lecsitítani. Nem, itt nem holmi közönségesen romlott fügéről volt szó. Ha a füge lottyadt, rossz ízű, mért "állott", Mátyás néhány szigorú, feddő szóval napirendre tér az eset fölött. Éppen mérhetetlen felháborodása tanúsítja, hogy itt valami egészen rendkívüli történt. Különben is, ha a füge valóban rothadt, romlott, a király, mihelyt beleharap, tüstént megérzi, mert a romlott íz rögtön szétárad az ínyén, s a falatot nem nyeli le, hanem kiveti szájából, kiköpi, szinte ösztönösen - belénk ágyazott ősi védekező készség ez, amely jószerével akaratunktól függetlenül működik -, utána pedig, hogy a kellemetlen íztől megszabaduljunk, célszerű valamilyen folyadékkal kiöblíteni szánkat. Kétségtelen, hogy ebben az esetben Mátyás is így jár el, csakhogy a neki átnyújtott füge romlott íze csupán később oldódott fel, akkor, mikor már lenyelte: nemsokára már mutatkoznak a rosszullét első jelei, s másfél nap múlva Mátyás király már halott volt. Alig 47 éves volt, amikor kiterítették.

Akik előre tudták Mátyás halálát

Mátyás halála, általános megdöbbenést keltve, váratlanul következett be. Halála hirtelenül, előzmények nélkül és előreláthatatlanul történt. S különösképpen mégis akadtak, akik tudták, rövidesen meghal. Frigyes német császár például, aki engesztelhetetlen gyűlölettel viseltetett Hunyadi Mátyással, a Habsburg-ház hatalmas ellenségével szemben, teljesen bizonyos volt abban, hogy Mátyás halála napokon belül bekövetkezik. "Az öreg császár - olvashatjuk Hóman-Szekfű Magyar történetében (II.561.) szilárdan hitt asztrológusaiban, akik Mátyás korai halálát jövendölték neki."

A csillagjósok - teszi hozzá Fraknói Vilmos - "Mátyás halálát közeli kilátásba helyezték". De nemcsak ő, mások is rebesgették - méghozzá a lehető leghatározottabb formában - Mátyás közeli végét. Miképpen lehetséges ez? Hisz az orvostudomány még nem állt azon a fokon, hogy egy hatalmas energiájú, robusztus erejű uralkodóval szemben ilyen megállapítást tegyen. Persze nem is orvosok, hanem asztrológusok, diplomaták jövendölték ezt. De milyen alapon? Aki hisz az előreláthatatlan előrelátásában, az lehetőnek ítéli a lehetetlent. Az oktalanban csak oktalan hihet. Mellőzzük hát a misztikumot s a valóságot vallatva keressünk magyarázatot.

Babonás volt a császár? Mért ne lehetett volna, s babonás lévén hihetett a jövendölésekben. De ennyire szilárdan? Vakon hitt csillagjósaiban, s vakhit töltötte el őket is, hogy kétségtelen bizonyosságként merték állítani jövendölésük beteljesültét. Nem játszott ebben sehol semmi szerepet a valóság? Ha nem, úgy elképesztően felelőtlenül jártak el, és sokat kockáztattak, mivel ha jóslatuk fiaskót vall, s tudásuk kóklerségnek bizonyul, könnyen lehet, hogy szedhetik sátorfájukat.

Az állítólag köszvénnyel küszködő Mátyás egészségi állapota a Budáról Bécsbe költözködés viszontagságai során jelentősen javult. Annyira, hogy ennek híre - érdekes módon - tüstént eljutott a német császári udvarba is. Frigyes császár a hír hallatára dührohamot kapott.

Mit árul el ez? Kétségkívül azt - egyebek között -, hogy Frigyes mást várt, nem Mátyás egészségének jobbulását, hanem rosszabbodását.

Ám józan gondolkodású ember akkor se dühöng, ha valami nem az ínye szerint történik, megteszi ilyenkor egy vállrándítás, néhány csöndes szitok, epés megjegyzés.

Frigyes dühöngése: a megcsalatkozott, becsapott ember dühkifakadása, kontárok otromba munkája tönkretette reményét. És még valamit elárul ez a dühöngés: a császár intézkedését a hiba korrigálására. Sejthetjük, mi volt ez az intézkedés. Ennek tudatában arra a következtetésre juthatunk, hogy Mátyás gyors halálát - egészségének javulása okozta. A jobbulást követte a dühöngés, a dühöngést a gyors, hirtelen halál.

Mindezt a különféle tények egész sora támasztja alá: Mátyás király 1489-ben tárgyalásokat kezd Frigyes császárral és fiával, Miksa római királlyal az "örök béke" megkötése és fia utódlási jogának biztosítása érdekében Mátyás kész ellenszolgáltatás nélkül visszaadni Ausztriát, ha Frigyes Miksa lemondanak a Habsburg-háznak a magyar trónra támasztott örökösödési igényéről. Mátyás ezzel roppant előnyöket kínál egy erőltetett jogcímről való lemondás ellenében. Frigyesnek és Miksának tehát fontos érdekei fűződnek a tárgyalások folytatásához. Mátyás váratlan halála előtt azonban Frigyes szinte érthetetlen lépésre szánja magát: megszakítja a tárgyalásokat. "Frigyes a tárgyalásokat megszakasztotta - írja Weisz K. János neves osztrák histórikus -, mert csillagászai megjövendölték Mátyás korai halálát."

A tárgyalások megszakításának tehát ez az egyetlen oka. Mint vélekedjünk arról, aki kézzelfogható roppant előnyöket- többek között egy egész ország visszanyerését- eldob egy bizonytalan jövendölésért?
Csakhogy Frigyes - mint már említettük - egészen biztos volt dolgában. S nemcsak ő és csillagászai, de fia, Miksa római király is bizonyos volt Mátyás előreláthatatlan halálában. Annyira, hogy - Mátyás halálára számítva - mozgósította és készenlétbe állította hadseregét, hogy Mátyás halála után rátörhessen a magyar hadakra. Miként egyik historikusunk megállapítja, a Habsburgok "mintha előre tudnák Mátyás halálát", kész sereggel rohantak ránk.

Felmerülhet a kérdés: ugyan mit tehetett volna Frigyes német császár és Miksa római király Mátyás élete ellen, miként férkőzhetett volna be emberei útján a magyar királyi udvarba, hogy ott a titkos merényletet végrehajthassa? És itt ütközünk a jelentőségében elmellőzhetetlen ténybe: Frigyes titkos ügynökei útján állandóan figyeltette Mátyás egészségét. Frigyes és Miksa meg a magyar királyi udvar között a Habsburgok titkos futárszolgálatot létesítettek, s ez a két udvar között egy napig sem szünetelt. A futárok a Mátyás udvarában élő titkos ügynököktől és azok szálláscsinálóitól, pártfogóiktól szerezték értesüléseiket, pontosabban szólva: Beatrix idegenektől hemzsegő udvarából.

Nem különös ez? Mi köze volt Frigyes császárnak Mátyás egészségéhez. Miért figyeltette? Miféle érdeke fűződött ehhez? Mátyás korántsem volt halálos beteg. Ha köszvénye volt is, azzal még hosszú évekig elélhetett. Értelmetlen és érthetetlen hát ez a figyeltetés, hacsak föl nem tesszük, hogy Frigyesnek különös oka volt rá, magyarán. ha ő mérgeztette Mátyást. Így egyszeriben szerves egységbe tömörül minden: a figyeltetés, a dühöngés, majd a gyorsan beálló halál. De nemcsak a német császár csillagjósai, nemcsak Frigyes és Miksa vette teljesen bizonyosra Mátyás közeli halálát: a magyar királyi udvarban is elhangzottak efféle "jóslatok", értesülések. S ezek a híresztelések Beatrix királyné környezetéből szivárogtak ki. Beatrixéből, aki lázas buzgalommal készült a Mátyás halála utáni hatalomátvételre. Mindenáron keresztül akarta húzni Mátyás erőfeszítéseit, hogy fiát utódjává tegye, és királlyá koronázza. Elvakultan és gátlástalanul arra tört, hogy - Mátyás (hamarosan bekövetkező) halála után - kezébe ragadja a teljhatalmat. Titkos kapcsolatot tartott fenn ügynökei révén mind Frigyessel, mind Miksával; és természetesen Mátyás belső ellenségeivel is.

Galeotto Marzio is tanúsítja, hogy a magyar királyi udvarban jószerével már nyílt dolog volt nemcsak az, hogy Mátyás hamarosan meghal, de az is, hogy rendszeresen mérgezik. Azt mondták Mátyás királynak - írja Galeotto (Mátyás király kiváló, bölcs, tréfás mondásairól és tetteiről, 61.1.) - hogy, bizonyos emberek a környezetéből mérget kevertek az elpusztítására, és ennek a mesének első hallásra volt is némi valószínűsége. A király így szólt: "Ne féljen alattvalói mérgétől és tőrétől az, aki igazságosan és törvényesen uralkodik." Nem minden bizonyítható, ami valószínű. E szavakkal szégyenítette meg a vádaskodókat, hogy többé ne gondoljanak ilyen őrültséget, ugyanis a bűnösök tekintetéből és taglejtéseiből rájött a vádaskodók irigységére és csalafintaságára."

Nem bocsátkozhatunk itt a szöveg részletes elemzésébe, csupán néhány észrevételre szorítkozunk.

a/ Galeotto szövege diplomáciai jellegű, s fölöttébb ellentmondásos: szemmel láthatólag arra törekszik, kényes tartalmát úgy mondja el, hogy ne vonhassák érte felelősségre.

b/ Mátyás király megmérgezése a legkonkrétabb formában kerül itt elő: magának a királynak adják tudtára ezt, méghozzá nem feltételes vagy jövőbeli eshetőséggel, hanem folyamatban levő tényként.

c/ Ráadásul nem egyvalaki, hanem többen közlik ezt a királlyal.

d/ Galeotto nyomban szabadkozik, s a vádat "mesének" mondja, de tüstént hozzáfűzi, volt némi valószínűsége, igaz, csak "első látásra", később azonban a vádat ismét valószínűnek mondja.

e/ Tudjuk, s ezt talán a régiek is tudták, hogy a legigazságosabb kormányzás sem véd meg senkit a merényletektől. Mátyás mondása példátlan jóhiszeműségének jele.

f/ Kielemezhetetlenül zavaros a záró mondat; nem tudni, kik azok a "bűnösök", akiknek taglejtései a vádaskodók irigységét tanúsítják.

Mátyás király tehát nagyvonalúan elhárította magától a feladatot, hogy utánanézzen a bejelentésnek. Márpedig, ha Galeotto igazat mond, úgy tovább nő annak valószínűsége, hogy Mátyás állítólagos "köszvénye" is hasonló okokra vezethető vissza.

Mi sem jellemzőbb, hogy még Bonfini is beáll a "jósok" sorába. "Mintegy isteni sugallatra megjövendöltem - írja -, hogy Magyarországon egy év alatt megbomlik az egyetértés, s ezért, közel a király halála; a magyarok pedig négy pártra szakadnak, mert négy király küzd majd az országért. A király megrendült egészségi állapota támasztotta alá jóslatomat."

Ismét egy szerfölött fura szöveg: Mátyás azért hal meg, mert megbomlik az egyetértés, nem fordítva: az egyetértés azért bomlik meg, mert meghal a király.

Mennyi jós! S tevékenysége mindnek egyre irányul, mind Mátyás halálára esküszik. Ugyan honnan ez a sok bizonyosságot hirdető jóslat onnan veszi például Bonfini az "isteni sugallatot"? Két konkrét fogódzónk van ehhez. Miként könyvének szövegösszefüggéseiből világosan kivehető, Bonfininek Mátyás Budáról való elindulásakor, de még átmeneti komáromi tartózkodása idején sincs meg e "jövőbe látó" képessége; az csupán később, Bécsben alakul ki, tehát csak napokkal a király halála és az ezt megelőző fügeevés előtt.

Miként vált épp itt és kizárólag ebben a vonatkozásban jövőbe látóvá Bonfini? Nem azt jelzi-e csalhatatlanul, hogy a királyi udvarban nyílt titok volt, hogy Mátyás rövidesen meghal? Még tovább mehetünk egy lépéssel. Bonfini; mint Beatrix felolvasója s honfitársa, a királyné bizalmasai közé tartozik. A Mátyás közeli haláláról szóló értesülések innen jutnak Bonfini fülébe.

Foglaljuk össze az itt elmondottakat:

1/ Mátyás királynak három hatalmas, halálos ellensége van, akinek útjában áll: Habsburg Frigyes német császár, Habsburg Miksa római király és saját felesége, Aragóniai Beatrix királyné. Mindhárom Mátyás halálára esküszik; mindhárom udvarban elterjedtek a magyar király közeli haláláról - mint kétségtelen bizonyosságról - szóló hírek. Frigyes császár attól tart, hogy az Európa-szerte hallatlanul népszerű magyar uralkodó elragadja császári koronáját. Ugyanakkor Frigyes a Habsburgok számára akarja megkaparintani a magyar trónt, fiával, Miksa római. királlyal egyetértésben.

2./ Beatrixnek is útjában van a királyi férje, eszelősen szabadulni szeretne tőle, hogy trónjára ülve élvezhesse a teljhatalmat.

3. Frigyesnek kémszolgálata rendszeresen jelenti Mátyás egészségi állapotának minden változását. A beállt javulás hírére Frigyes dührohamot kap, és - feltehetően - intézkedik.

4./ Miksa római király hadsereget von össze, hogy Mátyás halálának hírére megrohanja Mátyás csapatait.

5./ Mátyás hirtelenül meghal.

Egy különös, kierőszakolt orvoscseréről.

Mátyás király egészsége 1489 tavaszán romlott meg, ekkor támadt rá az a kór, amit méltatói - jobb híján - köszvénynek neveztek. Baja pontosan akkor kezdődött, amikor visszatért Bécsből Budára, s rövidesen úgy elhatalmasodott rajta, hogy nem bírván lábára állni, hordszéken vitette magát. Megbetegedésével egybeesett egy sokak szemében tán jelentéktelen személyi változás a király környezetében. -Beatrix addig mesterkedett, követelőzött és intrikált Mátyás kipróbált orvosa, Julius Aemilius ellen, míg Mátyás beletörődött, hogy eladdig ismeretlen olasz orvosra bízza egészségének ápolását: A derék Julius Aemilius a háttérbe szorult. Az orvoscserét követte Mátyás megbetegedése.

Mi köze volt Beatrixnak Mátyás orvosához? Mi kifogása lehetett ellene; ha maga Mátyás meg volt vele elégedve, és rendben volt az egészsége is? Miért intrikált ellene? Miért követelte, és hajszolta keresztül, hogy a maga emberét tegyék a helyébe? Miért volt ez halaszthatatlan számára? S miért hanyatlott ezt követően Mátyás egészsége? Történeti tény: Mátyás ebben az időben- részint Beatrix hatalmi törekvéseinek ellenhatásaként - végképp elhatározta, fiát teszi meg utódjául, és minden lehetőt megtett ennek megvalósításáért. Beatrix viszont mindenre kész volt, -hogy ezt meghiúsítsa, és az áhított teljhatalmat megszerezze.

Az ájtatos királyné maszkja

Mátyás számára, mint láttuk, a hosszú koplalás napja volt a virágoknak ez az 1490-i vasárnapja: a hatórás ünnepély után újabb három óra telt el, de Beatrix még nem került elő, és a "gondos" asszony éhes ura elöl az elemózsiát elzáratta! Felmerül a kérdés: vajon mi tarthatja távol, miféle életbevágó ügy? Milyen halaszthatatlan dolga lehet, mi tartóztathatja fel ilyen soká az idegen városban ünnepi napon? Beatrixot - a jelek szerint egy csöppet sem izgatja, mi történik Mátyással. Eszébe sem jut, hogy netán szenved az éhségtől és várakozástól. Nem jut eszébe? Pontosan tudja, hogy az egyébként is beteg ember milyen nehezen reagál az éhségre, s ő mesterkélte ki, hogy éhen távozzon hazulról, és ő tiltotta meg, hogy a fárasztó ünnepségről megtérve akár egy falatot adjanak neki - természetesen a fügén kívül.

Ámde még mielőtt bárki is elmondaná a rossz asszonyról szóló dörgedelmeket, sietve megjegyezzük: Beatrixot ájtatossága, jámbor hívői lelkülete, az Úr szolgálata tartja távol, s így ha netán hibázik férjével szemben, annál dicséretesebb magasztos hitbuzgalma. Beatrix sorra látogatja a város templomait, s templomról templomra járva, minden egyebet feledve ájtatoskodik: ájtatos buzgalmának, úgy látszik, nincs határa. Vajon mi volt a kvóta? Hány templomlátogatást tűzött ki, és hányat látogatott meg? S miért? Valamennyi bécsi templomot? S melyikben mennyit időzött? Sajnos erről nem szól a krónika. Még azt sem tudjuk, hánykor kezdte, de azt eleve elvethetjük, hogy Mátyással együtt indult, s kilenc órán át a templomokat járta, ezt a lótást-futást nem bírta volna a gyönge, petyhüdt izomzatú királyné.

Kézenfekvő a magyarázat: a királynét valamilyen titkos, létfontosságú érdek késztethette rá, hogy ne vegyen részt férjével együtt a virágvasárnapi ünnepségen. Mi lehetett ez az érdek? Nyomára juthatunk, ha meggondoljuk: ha a királyné Mátyással együtt ott ül az emelvényen, úgy egyrészt minden mozdulata, perce a nyilvánosság előtt folyik, másrészt a királlyal kell odamennie és vele távoznia; így pedig nincs evésletiltás, nincs későre tűzött ebéd, és nincs füge sem. Következésképp: Beatrix azért nem vett részt Mátyással együtt az ünnepélyen, mert ki akarta vonni magát az ellenőrzés alól: szabaddá akarta tenni magát, hogy ellenőrizetlenül cselekedhessék.

Ámde mi lesz, ha ezen a napon valami iszonyatos történik, például megmérgezik a királyt, s Beatrix holmi közönséges foglalkozással töltötte idejét ezen a napon? Világos az is: a palotában nem maradhatott anélkül, hogy gyanúba ne keveredjék. Vagyis olyan foglalatosságról kellett gondoskodni, ami ájtatosságában legalábbis vetekszik a királyéval; másrészt indokolja a királyné távollétét az egész időszak alatt, s a tetejébe: ellenőrizhetetlen.

Ki gyanúsítana egy ájtatosságában ennyire túlbuzgó királynét?

Mindez fontos adalék a következők megértéséhez. Mátyás, nem bírván türtőztetni éhségét, enged a kulcsár unszolásának, és eszik a fügéből, mikor a poklos íz szétárad testében, felháborodott szavakkal támad a bűnös kulcsárra. Ebben a pillanatban megjelenik a királyné. Bonfini beszámolója szerint: "Mikor a király megízlelte (a fügét), úgy felháborította az ostoba kiszolgálás, hogy haragra lobbant. Eközben érkezett meg a királyné, tőle telhetően csillapítja, csendesíti, nyugtatja férjét."

Vagyis: mihelyt Mátyás a fügét lenyelte; s felháborodott kiáltozásával ennek tanújelét adta, azonnal megjelent a nap egész folyamán elérhetetlen királyné! Amíg nincs fügeevés - nincs Beatrix; mihelyt ez megtörténik tüstént felbukkan Beatrix!

Miként lehetséges ez? Csak egy módon - ha nem hiszünk vakon a kiélezett véletlenekben- ha Beatrix a fejleményeket lesve ott lapult a közelben, s Mátyás haragjának kitörését hallva, sietett cinkosa védelmére.
Bonfini akaratlanul is híven jelzi a király haragjának fokát, szinte csillapíthatatlan voltát, hisz a királyné csak "tőle telhetően" tudja csillapítani. Mátyás haragjának ez a csillapíthatatlansága jelzi: itt bűntény történt.

A gondos, szerető asszony maszkja

Mátyás borzalmas állapotban van, percről-percre jobban elhatalmasodnak rajta a fügeevés tünetei, feje kóvályog, látása elködösül, lábán se bír állni. Felháborodását is rosszulléte oltja ki. Ekkor Beatrix a szerető asszony mezében úgy nyilatkozik meg, hogy kötetnyi lélekrajzzal sem lehetne szebben jellemezni. Negédes s ide semmiképp sem illő kedveskedésekkel veszi körül a szerencsétlen királyt, figyelmét a kulcsárról, a fügéről, a rosszullétről szándékosan másra tereli. Ő, aki míg Mátyás evett volna, a legcudarabbul éheztette férjét, most, hogy az a rátörő, fokozódó rosszullét következtében már nem tud, nem is akar enni, álnokul kedveskedve étellel kínálja, valósággal erőltetné belé az ételt, hogy mindenki lássa; milyen jóságos, szerető, férjéről gondoskodó asszony ő. Ha eddig Mátyás egy falathoz sem juthatott, most Beatrix intésére, bőségesen hoznak mindenféle pompázatos ételt. Beatrix meg, a hűséges, áldott jó feleség a már- már elaléló, elhanyatló királyt szinte erővel venné rá, hogy egyen.

"A királyné az ebédre terelte a szót - tudósít Bonfini -, s mindenféle ízes ételekkel szolgált neki, de ő nem nyúlt semmihez. Azt mondja, feje szédül, szeme homályosodik. Hálószobájába viteti magát." Mátyás ekkor még tud beszélni. Beatrix pontosan megtudakolhatná, mi baja, mi történt, megvizsgáltathatná a fügét, és felelősségre vonhatná a kulcsárt. Beatrix mindezt nem teszi meg, ehelyett ételt akar tukmálni a halálos rosszullétbe hanyatló királyba.

Orvosok néma tanúskodása

Mátyás állapota rohamosan romlik. Az események drámai gyorsasággal peregnek. Bonfini szerint mihelyt hálószobájába ér, szélütés éri (erre az állításra még visszatérünk), majd nyomban összefutnak a rokonok, főurak, főpapok és természetesen az orvosok is.

Ha jól megfigyeljük, a rosszabbodás fokozatai közt nincsenek átmeneti szakaszok; a fügeevést követi a gyomor felkavarodására utaló szédülés és, a látási zavar, a beteg már nem képes fenntartani magát, pár perc múlva nagy testi fájdalmak törnek rá, beszédképességét elveszti, s csak a következő szavak kiáltására képes: "jaj!" és "Jézus!", azaz pontosabban szólva: csak jajgatni tud; már csak artikulátlan hangok kiadására képes, miként ezt a körülállók által "jaj"-rak, "Jézus"-nak hallott j-és hangok (jéja,ju) jelzik.

Bonfini, aki sokkal többet tud, mint amennyit mond, s aki a tényeket itt is a lehetőségig tompítja, sőt torzítja is, döbbenetes képet fest a jelenetről: "Hálószobájába viteti magát. Ekkor hirtelen szélütés éri. Hivatva nyomban megjelent Corvinus herceg, unokatestvérei, Geréb Péter és Mátyás, továbbá Dóczy Orbán egri püspök és Bakócz Tamás kancellár, Zápolya István gróf várkapitány és Báthori István vajda meg a többi főúr.

A főurak és főpapok összefutására mindenki, aki csak jelen volt, rémületében csaknem eszméletét vesztette. Látták ugyanis mindnyájan, hogy a királyt nagy testi fájdalmak gyötrik, s a súlyos betegség megfosztotta beszélőképességétől. Csak azt kiáltozta: "jaj, jaj!" és "Jézus!". Más szót nem tudott kimondani."

Félbe kell szakítanunk Bonfini előadását, mert - talán szándéktalanul egy mozzanattal előrébb hozza Mátyás beszélőképességének elvesztését. Mátyás ekkor még beszélőképessége birtokában volt, hiszen ki tudta mondani a fenti szavakat is, csupán a gyöngeségtől nem tudott beszélni: beszélőképességét minden bizonnyal Beatrix beavatkozása után veszítette el.

Efféle mozzanatcserék nem ritkák Bonfininél. Fentebb például a Mátyás betegágya körül összesereglettek felsorolásánál nem említi az orvosokat, jóllehet az ő jelenlétük - betegségről lévén szó - elsőrendű fontosságú, de ittlétük csak később egy mellékmondatból derül ki.

Dermedt csönd feszül a haldokló király ágya körül. "A felség iránti nagy tiszteletből senki sem merte megérinteni, hozzá szólni, vagy étekkel segítségére lenni." S nemcsak a hozzátartozók; főurak, főpapok, de még az orvosok sem. Az orvosok sem; akiknek pedig ez kötelességük volna: Senki sem mer hozzányúlni, megérinteni, csupán egyedül Beatrix. "Csak a királyné - folytatja Bonfini-: összeszorított száját erővel felnyitja, és valami éltető orvosságot önt bele."

Az általános rémülettől senki sem mer moccanni a királynén kívül. Az orvosok sem: Beatrix - miután már elvégezte erőszakos beavatkozását, amelynek hatására a király szeme kifordul - az orvosok jóváhagyását, támogatását kéri, de hiába: "Tanácsot kér az orvosoktól, kérleli őket, akik (ám ők) a súlyos betegség láttán megrettentek." Mitől rettentek meg az orvosok? A betegtől? Vagy a "súlyos betegségtől", ahogy Bonfini mondja? Orvos megrettenhet ettől, s megrettenhet annyira, hogy még felszólításra sem hajlandó hozzányúlni betegéhez? Mitől hát? Amitől a többiek: ők szakértőkként a többieknél tisztábban látják: itt valami irtózatos történt. Rémületük, néma mozdulatlanságba dermedésük, orvosi kötelességük teljesítésének megtagadása minden szónál, nyilatkozatnál hívebben jelzi: itt nem közönséges betegségről van szó: a királyt megmérgezték, s ők ezért nem hajlandók vállalni az irtózatos felelősséget még a beteg megérintésének erejéig sem. Mi több, a királyné a szemük láttára folytatta illetéktelen "gyógykezelését", amelynek egyetlen célja és eredménye: a mérgezés betetőzése, a királygyilkosság kiteljesítése, véglegesítése s annak megakadályozása, hogy Mátyás király egyetlen szót is szólhasson, egyetlen szóval is kifejezhesse végakaratát.

Rettegnek az orvosok, rettegnek a főpapok, főurak, mindenki. S rémületük nemcsak az elébük táruló látványnak szól, nemcsak annak, amit Beatrix művel, hanem annak is, ami fenyeget: tudják, aki egy meggondolatlan szót szól - a halál fia.

Egyedül Beatrix nem fél. A némaságba és mozdulatlanságba dermedettekkel szemben lázasan tevékenykedik, s amit tesz, elárulja: gondosan felkészült -. az előreláthatatlanra! S könyörtelen eréllyel keresztülhajtja, amit kitervelt. Nem kell az orvosokkal konzultálnia, férje bajának okát firtatnia. Nem kell a "gyógy folyadékot" sem elkészítenie -a gyilkos kotyvalék már készen áll, nem kell a keverésével bajlódnia, csupán be kell juttatnia Mátyás testébe, a fogai közé. A haldokló király ellenáll, arca megrándul, száját összeszorítja. Görcsöl talán? Görcs merevíti össze keményen száját, fogait, vagy - miként a drámát dermedten szemlélő orvosok - Mátyás is sejti, tudja: Beatrix az életére tör, semmi jót nem várhat tőle, s mérget, halálos mérget akar önteni a torkába? Kétségbeesetten védekezik, ahogy erőtlensége engedi, száját görcsösen összeszorítja: a haldokló így ad jelt, így juttatja kifejezésre tiltakozását: akiben emberi lélek él, meg kellene fontolnia ezt, s valamilyen módon megtudakolnia, mit akar. De Beatrix semmibe veszi ezt, durván, erőszakkal szétfeszíti a magatehetetlen beteg száját, és torkába önti a gyanús folyadékot.

"Valami éltető orvosságot önt bele" - mondja Bonfini, de bizony ez éppen fordítottja az "éltető"-nek, miként ezt a következmények a legdrámaibban tanúsítják. S egyáltalán, honnan került elő ez a folyadék? Ki készítette, miért s mikor? Kétség nem férhet hozzá: nem orvos készítette; a folyadék gyilkos hatása bizonyítja ezt, ha orvos készítette volna; úgy miért nem orvos adta be? Ha meg nem orvos készítette; akkor miért erőszakolja bele Beatrix a királyba? A legfőbb bizonyosság azonban az, hogy az orvosok megtagadják a közreműködést.

A következmények döbbenetesek: Mátyás elveszti a beszélőképességét; többé már egyetlen értelmes, tagolt szó kiejtésére sem képes, s csak artikulátlan hangokat hallat. Voltak kétségkívül eddig is fájdalmai, de a folyadék torkába öntése után a szerencsétlen király a már szinte elviselhetetlen kínok poklába zuhan, s velőtrázóan ordít. Beatrix még vesződik vele, és "ahogy ilyenkor szokás" - az egész folyadékot beleerőlteti.

A "kezelés" eredménye óriási: a király fájdalmai elviselhetetlenek: úgy ordít, mintha elevenen nyúznák. Ép hang többé nem jön ki a torkán. Mi történt? Mi történhetett? Nincs más magyarázat: Beatrix valamiféle maró folyadékot önthetett a torkába, az felmarta a király szájüregét, légutait, gyomrát, és szétroncsolta hangszálait. Kétségkívül a dráma csúcspontja ez: a tehetetlenség csúcspontja; a szörnyű látványtól lenyűgözötten állnak a jelenlevők, szólni, moccanni senki sem mer. Mátyás egyébként - Bonfini szavaiból következtetve - a folyadék beleerőltetése után eszméletét veszthette, vagy ellenállásának, erőfeszítésének visszahatásaként, vagy a belsejét maró folyadék hatására, s ájulásából kisvártatva a fájdalom tépte fel. Beatrix még ebben az állapotában sem kíméli a királyt. "Most fülét, ujját, haját húzogatja, hogy magához térjen. Majd elkötözi karját, kezét, lábát, ahogy szokták ily veszedelemben. Majd fülébe kiáltoz, felnyitja kifordult szemét."

Bonfini alighanem félreérti itt a királyné célját. Beatrix e műveletei nem annyira az életre keltést célozzák, mint inkább érzékelési próbák; gyakorlott méregkeverőként meg akar bizonyosodni róla, van-e még a királyban élet, észlelhetők-e még az életjelenségek. Miután mindezt elvégezte, visszazökken - a jól bevált recept szerint - a férjéről szeretőn gondoskodó, gyöngéd feleség szerepébe, s mivel-érzékelési próbáival meggyőződött róla, hogy Mátyás immár egy szót is képtelen kiejteni; nógatni kezdi, szóljon, beszéljen, mondja meg, mit kíván; mit parancsol.

Láttuk, ugyanezt tette a fügeevés körül: míg Mátyás evett volna - megakadályozta ebben, mihelyt nem tudott enni - étellel kínálgatta, S ugyanígy járt el az orvosokkal is: jelenlétükben s velük mit sem törődve, őket nem kérdezve, durván nekiesett férjének, erőszakkal, száját felfeszítve torkába öntötte gyilkos kotyvalékát, majd ennek megtörténte után az orvosokhoz fordult, kérve, segítsenek, adjanak tanácsot, mondják meg mit tegyen.

Még valamit az orvosokról: halállal viaskodó beteg vergődött: kínban előttük, s ők mégis megtagadták tőle a segítséget; még attól is óvakodtak, hogy közelebb menjenek hozzá és megérintsék! Minden tanúvallomásnál többet mondó tartózkodásuk, elutasító magatartásuk hármas tényre világít:

1./ Meg voltak győződve arról, hogy a királlyal olyasmi történt, amiben orvosi - és emberi - tisztességük elveszte nélkül semmilyen részt nem vállalhatnak: Magyarán: Mátyást megmérgezték.

2./ Az orvosok látták: a királyt immár semmi sem mentheti meg, s ők sem segíthetnek rajta, nyilvános gyilkolást folytató királyné csak szóban kéri közreműködésüket, gyakorlatilag azonban megakadályozza őket ebben.

3./ Az orvosok tudják - éppúgy, mint a többi jelenlevő, hogy Beatrix emberei figyelik őket: a haldokló király ágyánál a hatalom már a királyné kezében van: ez magyarázza magatartásukat.

Beatrix "kuruzslása" után Mátyás állapota zuhanásszerűen romlik. Bonfini szavával szólva "őrjítő kínjai" vannak. Iszonyatos szenvedésekkel telik az éjszaka. Mátyás úgy üvölt a kíntól, hogy hangja a vaskos falakon áthatolva belepi a környéket. Beatrix valósággal őrt áll Mátyás ágya fölött: senki sem közelíthet hozzá. Másnap megismétli az iménti szörnyű műveletet, és ismét beleönti folyadékát Mátyás torkába, jóllehet már szemmel látható, hogy a király halálán van. Ez az újabb beavatkozás, Mátyás király sorsának végleges megpecsételése fölöslegesnek és érthetetlennek látszik. Beatrix azonban biztosra megy, és semmit sem kockáztat. Emlékezzünk csak Mátyás állapotának korábbi jobbulására; ami dühöngésre késztette Frigyes császárt. Beatrix attól retteg, hogy Mátyás hirtelen, szinte emberfölötti energiája, életereje diadalmaskodik a halálon, s a király egyszer csak felül, beszélni kezd, s leleplezi az ellene szőtt összeesküvést és megmérgeztetésének körülményeit. Már csak pár órája van hátra. Öntudatánál van. Bonfini tudósítása szerint közölni akar a jelenlevőkkel valamit, de képtelen rá. Beatrix szüntelenül biztatja: szóljon, mondja meg, mit kíván, de papírt nem tesz elébe, hogy leírja akaratát.

Kiegészítő vonások Beatrix portréjához

Az 1480-as években alighanem Beatrix volt a leggyűlöltebb nőszemély az országban. Ez megalapozott volt: Beatrix gyűlölte a magyarokat, őket a - lehetőségig mellőzte, elnyomta; idegenekkel vétette körül magát, s ahol csak lehetett, idegeneket rakott a vezető tisztségekbe. Összeférhetetlen természetével, féktelen uralmi vágyával, örökös intrikáival, követelőzéseivel, hisztérikus kitöréseivel végképp megrontotta házastársi kapcsolatát a királlyal: amit művelt; azt csak a végtelenül jólelkű és jámbor Mátyás tűrhette.

De bízzuk jellemzését a legilletékesebbre, magára a királyra. Mátyás a sógorához, Alfonso calabriai herceghez intézett bizalmas levele, miként életrajzírói megállapítják, valóságos vádirat Beatrix ellen:
" a Királyné asszonynak mindent, ami hatalmunkban van, készséggel megteszünk és meg fogunk tenni a jövőben is, de mikor oly dogokat követelnek, milyek nincsenek hatalmunkban vagy egyébként kivihetetlenek; ne nekünk tulajdonítsák; ha azokat tagadni vagyunk kénytelenek. Arról van ugyanis szó, hogy ő Felsége és a fenséges Úr is nekünk a Királyasszonyt, hitvesünket ajánlják; ámde jól tudjuk, hogy ezek az ajánlások nem Ő Felségétől, nem is Ő Fenségétől, hanem magától a királynétól erednek, ki ha nem is nyíltan, de leplezetten arra törekszik, amit mi semmiképp meg nem tehetünk. A királyné tudniillik azt kívánja elérni, hogy a Mi halálunk után - amennyiben az megelőzné az övét, - ő legyen az uralkodásban utódunk s vegye kezébe a kormányzás gyeplőit, amit, ha még úgy akarnánk is, kieszközölni nem tudnánk, sőt még csak szóba sem hozhatunk alattvalóink előtt, hacsak az ő örök gyűlöletüket magunk és a királyné ellen fölidézni nem akarjuk. A magyar nép ugyanis készebb magát egy szálig levágatni, mintsem (ilyen) asszony uralmát eltűrni; nagyon jól emlékszik még rá, s még most is szájában az íze, hogy mikor hajdan egyszer asszonyi uralom alatt állott, ez az uralom vajmi rossz volt s az országnak kárára szolgált. Ehhez járul, hogy a királynét - őszintén és bizalmasan szólva -, alattvalóink nem igen szeretik, amit mi sajnálattal látunk, de szeretetet beléjük utóvégre nem önthetünk, a királyné pedig hajlamukra és jóindulatukra rászolgálni nem igyekszik... folyamatos sopánkodással, majd perpatvarkodással, könnyekkel zaklat bennünket éjjel-nappal."

Pár sorral alább:

"minden józan érvelés csak inkább fölizgatja, mintsem megnyugtatja a királynét... a legjobb tanács is, mely nézetével, akaratával ellenkezik, csak nézete és akarata melletti még makacsabb kitartásra ösztönzi, s jó tanácsainkkal csak elégedetlenségét szítjuk." Árulkodó a levél időpontja - 1489 májusa. Ekkor már kitört Mátyás furcsa "köszvénye". S hogy ez nem köszvény volt, az is tanúsítja, hogy Beatrix ekkor már nem csak számít királyi férje halálára, de tűzzel-vassal arra tör, hogy - Mátyás rövidesen bekövetkező halála után - kezébe ragadja a teljhatalmat. Mátyás - Bonfini tudósítása szerint - 1489 elején betegszik meg, s íme májusban már Beatrix aspirációiról számol be a király. Ez a sokatmondó egybeesés aligha véletlen.

S ettől kezdve, Mátyás 1490. április 6-án bekövetkező haláláig Beatrix csaknem az eszelősek megszállottságával, vagy mondjuk: Mátyás közeli halálának teljes bizonyosra vételével küzd az egyeduralom megszerzéséért s ebben nem ismer korlátot, erkölcsi gátlást, levetkőzvén minden nőiességet, sőt minden emberi érzést. Lélekbúvárok számára is érthetetlennek tetszhet, miként jut el egy minden jóval elhalmozott királyné a szinte példátlan kegyetlenséggel véghezvitt férj-, illetve királygyilkolásig.

Már lánykorában is gyilkolt?

Két olasz krónika maradt ránk a tizenhatodik századból, kevéssel a Beatrix halála (1508. szept. 12.) utáni időből Francesco Confuorto, illetve Silvio et Ascanio Corona nevén. A kéziratos krónikák - melyekből több példányt a nápolyi nemzeti könyvtár kézirattára őriz - hibátlan pontosságú adatokat sorolnak fel Beatrix lánykori életéről, s beszámolnak viselt dolgairól. Eszerint szerelmi viszonyba bonyolódott egyik apródjával, Ramire Vilarantóval. A szerelmesek szenvedélyükben minden korláton áthágtak. A nagy szerelem azonban tragikus és hirtelen véget ért: Ramire Vilarantót 1475 egyik napján - Beatrix ekkor már Hunyadi Mátyásnak, Magyarország királyának menyasszonya volt - megfojtva, kötéllel a nyakában találták hálótermében.

Mi áll e véres szerelmi dráma hátterében? Némelyek kétségbe vonják a történet hitelességét, holott ezt számos körülmény valószínűsíti: a felső arisztokrácia köreiben széltében terjed a szerelmi szabadosság (gondoljunk itt Borgia Lukréciára), s Beatrix szülők nélkül nevelkedik. A hatalmas Magyarország királyával kötött eljegyzés után Beatrix szerelmi kapcsolata kényessé válik, az előtte álló szédületes karriert veszélyezteti, nem is szólva arról, hogy elsőrendű politikai érdek is fűződik ehhez a házassághoz.

A viszonyok ilyetén alakulása folytán másokkal is megesik, hogy ami édes volt, keserűvé, a sóvárgott gyűlöletessé és kerülendővé válik, nemhogy a hatalmi vágytól megszállott és azt már ekkor mindenek fölé helyező Beatrixnél. Egy jellemző adat: Beatrix már ekkor, 1475-ben, egy évvel a Mátyással kötendő házasság előtt Magyarország királynéjának nevezi és nevezteti magát! Berzeviczy Albert - ki tudja, milyen meggondolásból? - azt a harmatgyönge ellenérvet hozza fel Beatrix e lánykori gyilkossága ellenében, hogy megtörténte esetén tudomására kellett volna jusson a Nápolyba látogató magyaroknak.

Csakhogy a gyilkosságokat - beleértve a legközönségesebbeket is - már akkoriban sem ütötték dobra. Világos, hogy ez még fokozottabban áll egy olyan gyilkosságra, amelynek eltitkolásához elsőrendű politikai érdekek fűződtek, hiszen kitudódása esetén kétségkívül fuccsba megy a megtervezett házasság. Bizalmas udvari körökbe a jelek szerint mégis kiszivárgott a hír - innen meríthette értesüléseit a két krónikás -, ám ezek a körök jól felfogott érdekükben óvakodtak attól, hogy terjesszék. De még ha mindenkinek teletömik is fülét a hírrel, bizonyosra vehető, hogy a Nápolyban megforduló, háztűznézőben járó magyarok elöl eltitkolják; erről kétségkívül maga Beatrix gondoskodott, s arról is, hogy a magyarokat mindenütt saját megbízható emberei vegyék körül.

Miként mehetett végbe ez a véres dráma? S főleg miért? Mi volt a gyilkosság kiváltó oka? Könnyű elgondolni, méghozzá anélkül, hogy alaptalan találgatásokba bocsátkoznánk. Nagyjából a szokásos eset: Beatrix az újonnan támadt fényes kilátások reményében és érdekében szabadulni akart kényelmetlenné vált szerelmesétől, Don Ramire Valaranto azonban nem akart beleegyezni abba, hogy kisemmizzék. Beatrix szerencséje révén ő is emelkedni akart, mivel pedig bizonyára sokat tudott viselt dolgairól, szerelmi orgiáiról, végső szorultságában fenyegetésre fogta a dolgot: ha szerelmese hatalmi érdekből eltaszítja, ő leleplezi üzelmeit. Egyszóval zsarolt, mellékes, hogy féltékenységből, hiúságból vagy kincs- és hatalomvágyból. A szerelmesek közt viharos jelenetre került sor. Nem volt megoldás. El kellett némítani őt!

Mátyás király hihetetlen jámborsága

Galeotto Marzio elbeszélése szerint a Podjebrád György cseh királlyal folyó háború során valaki felajánlotta Mátyás királynak, hogy megmérgezi ellenségét. "De a király tüstént meghagyta - írja Galeotto -, hogy semmiképpen se támadjon méreggel Györgyre.

- Mi itt karddal harcolunk -így szólt - nem méreggel. Hiába olvastam volna a történetet Fabriciusról, aki megírta Pyrrhus királynak, a rómaiak legdühödtebb ellenségének halálát? (...)

E szavak után figyelmeztette Györgyöt, hogy csak előre megízlelt, és csakis híveitől néki nyújtott ételt és italt vegyen magához, mivel a megmérgezés veszélye fenyegeti."

Láttuk fentebb: mikor őt magát a leghatározottabb formában figyelmeztették, hogy mérget kevernek az ételébe, Mátyás király nagyvonalúan elutasította. Nem volt hajlandó a megmérgeztetéséről szóló hírt tudomásul venni, s ahelyett, hogy a legszigorúbban kivizsgáltatta volna, mi az alapja, s van-e alapja a figyelmeztetésnek, ellenségét Podjebrád Györgyöt viszont csekélyebb okkal ő maga inti, vigyázzon. A túlságos magabiztosság, hiába is tagadnók, óvatlanság hinni abban, hogy mindenki más a legmagasabb erkölcs követelményei szerint cselekszik: végzetes lehet. Mátyás e két megnyilatkozásában mintegy tragikus halálának előjátékát láthatjuk. A korabeli világ távolról sem a legmagasztosabb példákra figyelve követi az erényt és kerüli a bűnt. Mátyás megrendítő tisztessége, jóhiszeműsége jószerivel egyedülálló kora uralkodói közt! A kémkedés (és méregkeverés) e virágkorát így jellemzi egyik szerzőnk: "Nemcsak hivatalos hírszerzők működtek, hanem a kémek, brávók, méregkeverők, orgyilkosok, besúgók, árulkodók, agent provocateur-ők valóságos légiója is: minden pillanatban veszélyben forgott mindenkinek az élete, aki bármely hatalmi csoportnak csak kis mértékben is útjában állt. Bármely középkori olasz állam története bőségesen nyújt példákat erre a titkos szolgálatra és az említett megdöbbentő és sötét eszközök használatára." Bizonyos körök tehát éppen Mátyás kijelentésével ellentétesen cselekszenek: "nem karddal, de méreggel verekszünk." S aki kissé behatóbban ismeri a rómaiak történetét, az tudja, Róma sem vetette meg az "egyéb eszközöket". Mátyás a maga programját fogalmazta meg, s páratlan telki nemességet sugárzó szavaival mintegy előrevetítette önnön végzetét, mert olyan uralkodó, aki "a legmagasztosabb példákat magába szíva követi az erényt, és kerüli a bűnt", rajta kívül talán csak a mesében akad.

Szerémi György eltérő előadása Mátyás király haláláról

Szerémi György ( 1490-1548) Magyarország romlásáról c. művének "Mátyás készülődik a török ellen. Bécsben megölik. Temetése." c. fejezetében merőben más képet fest Mátyás király haláláról Bécsben "A török császár futára gyakran kért engedélyt a királytól, hogy hazatérhessen, de a király vele akart Törökországba menni. Egy nap így szólt a császár követe: Király uram, ez a város, melyben szállást adtál a magyaroknak, hogy itt lakjanak, nem a tied, mert ez a nép idegen nép s különbözik a magyaroktól. Tanácslom felségednek, telepítsd ki őket s adj nekik más földet, ahol lakhatnak, s tiszta szittyákat hozass ide, s oszd szét nekik a palotás házakat. - Mondta a király: Hidd el, úgy megfélemlítem őket, hogy sohasem mernek megmozdulni felségünk ellen. - Higgy nekem, király - mondja a török -, rövid az ember élete; ha ma nekem, holnap neked. - Így ez volt a török jóslata. A szegény király azt hitte, hogy nem hal meg." Vagyis: még a török futár is tudott Mátyás küszöbönálló haláláról: "Közben a mágnások és a főemberek egy rejtekhelyen gyűlést tartottak a király ellen s mondták: Mit tegyünk a királlyal, mert újabban megint háborút akar indítani, mégpedig a tengeren s a Duna folyón és sok idegen népet akar behozni a földre. Ez az átkozott ember nem akar békében maradni, s nekünk gyermekeinkkel együtt nem hagy nyugtot a saját házunkban. Mit tegyünk hát? - István kincstárnok, a király komája azt felelte: Öljük meg! - A többiek, a hozzá hasonlóak azt mondták: nem tehetjük, mert kamarásai erősen őrzik az ajtóit. - István így szólt: Én mindig bemehetek hozzá, s kikémlelem, mikor marad vele csak egy a kamarásai közül; akkor könnyen megölhetjük őt. - És előkészítettek egy háromélű cseh kardot. De előbb megjósolták a királynak, hogy kegyetlen halállal kell kimennie e világból az égi atyához. És ezt a király mindig eszében tartotta, s szívében mindig szomorú volt."

(Szerémi e szavai - újabb jóslat formájában - meglehetősen egybevágnak Galeotto Marzio már idézett állításával, miszerint Mátyást - kétségkívül főemberei - figyelmeztették: mérget kevernek az ételébe.)

"Hogy István koma már kikémlelte a királyt, ruhája alá kapta hüvely nélkül a mondott kardot - folytatja Szerémi -, s más két főembert vett maga mellé. Hogy az ajtóra jöttek, István kopogtatni kezdett. A király a tűznél csak egyedül melegedett. Ez volt tavasszal, április hónapban. Azt mondta kamarásának a király: Nézd meg, ki az. Ha Istvánon kívül valaki más, ne ereszd be. - A kamarás kinyitotta az ajtót, s őt rögtön torkon ragadták; látta a kamarás a maga s a király veszedelmét, s mondta nekik: Ne öljetek meg. Íme én veletek vagyok, hozzátok hasonló akarok lenni, Elengedték őt, beeresztette őket. És amidőn a király a belépőket meglátta, mondta: Barátaim, miért jöttetek? - De már érezte vesztét a király s mondta: Komám, tedd hamar, amit tenni akartok. - Majd megragadták a. királyt s az asztalra dobták. István előrántotta köpenye alól a háromélű kardot, s alulról alfelébe döfte egészen a melléig. Három nap és három éjjel nagy kiabálással ordított a király. Sokan akarták látni kegyetlen halálát, de senkit sem engedtek bemenni a királyhoz. Ez volt nagyböjtben,"

Szerémi e beszámolóját némelyek hiteltelennek, felelőtlen mendemondának, pletykának ítélik, úgy vélvén, hogy amit a köznép érez, gondol, beszéd tárgyává tesz, az csak pletyka lehet, pedig Szeréminek ez a valóban köznépi forrásokból átvett beszámolója igazabb az igaznál: tévedései ellenére is olyan igazságot tükröz, amit bízvást nevezhetünk hátborzongatóan valóságosnak, döbbenetesen hitelesnek, éppen mert nem a tényleges történés részleteit, hanem azok leglényegét vetíti elénk. Azt tükrözi, miként vésődött Mátyás király kínhalála magyar köznép tudatába, a király bécsi palotája körül szolgálatot teljesítő katonák, közemberek agyába, érzékeibe: Szerémi népi forrásokból, hallomásokból eredő tudósítása, a király halála köré szőtt egész népi látomás arra a mondatra épül, hogy "Három nap és három éjjel nagy kiabálással ordított a király." Mátyás királynak ez a valóságban elhangzó, őrjítő kínok csikarta átható ordítozása bontotta-robbantotta ki e látomás képeit a palota körül őrködő katonák képzeletében: Szerémi leírása tehát kívülről vet fényt a palotára. Ennek segítségével mintegy mi is érzékelhetjük, mintha magunk is a palota körül állnánk, a nagy király haldoklásának jeges ostorokként ránk zúduló hangjait. S hogy Mátyás király leírhatatlanul szörnyű ordítozásához kétség sem férhet, azt Bonfini is tanúsítja. "Iszonyú kínok között töltötte az éjszakát - írja Bonfini nyomán Szalag László (Magyarország története III. 364) -; ordított, mint az oroszlán." Berzeviczy Albert pedig (Beatrix királyné 455.) így jellemzi: "Mátyás, mint életében, úgy halálában is oroszlánhoz volt hasonló: a puszták királyának vérfagyasztó üvöltéséhez hasonlítja történetírója a kiáltásokat, melyeket haláltusájában hallatott."

Hiteles történeti eredőkre vezethető vissza Szerémi híradásának a király életére törő főúri összeesküvésre való utalása is. Bonfini - ő maga tudja, miért - nemcsak a Mátyás életére törő nemzetközi összeesküvést hallgatja el, de a belső összeesküvést is, jóllehet vitathatatlan, hogy a Mátyás elleni összeesküvések úgyszólván egymást érték; s azokban korábbi atyai pártfogója, Vitéz János, sőt Csezmicei János (Janus Pannonius) is részt vett, s az összeesküvés leleplezése után menekülés közben érte a halál. A magyar főúri ellenzék részessége Mátyás halálában aligha vitatható.

Kortörténeti gyökerekre megy vissza már a gyilkolás módja is, mi lényegében nem más, mint a karóba húzás egy változata. Ekkoriban már országszerte terjengtek a hírek a vlach ördögfejedelem, Dracula (Vlad Tepes = Karóbahúzó Vlad - 1456-1462) rémtetteiről. A világtörténelemnek ez a legbestiálisabb tömeggyilkosa hitelesnek tekinthető adatok szerint negyvenezer embert húzatott karóba, nem kímélve saját népét sem, mely "az ördög e földi megtestesülése" elől tömegesen menekült át Magyarország erdélyi tartományaiba. Az ördögvajda a megrohant falvakat karóba húzott emberek élő sövényével kerítette körül, s aztán a falvakat az emberi testekből álló kromlechekkel együtt felgyújtatta. E példátlan iszonyatosságok élénken foglalkoztatták a népi képzeletet.

De Szeréminek még arra is van gondja, hogy cáfolja, hiteltelenítse a Bonfini feljegyezte - s eseményrajzában hitelesebbnek tetsző - változatot, elárulván ezzel, hogy ismeri Bonfini leírását. "A mágnások azt költötték - írja -, hogy az udvarnokok és kamarások összevesztek és botrányt csaptak. Az egyikre irigykedtek a többiek, mert ez kedveltebb volt a királynál, mint emezek. És ezek, mondják, egy aszalt fügébe, melyet a király nagyon szeretett enni, mérget tettek. De figyelembe veendő, ahogyan történt. Ekkor ugyanis sokan bemehettek volna a királyhoz, s látták volna a király betegségét. (Látták is - G.K.E.) Azért itt fennáll a gyanú. A világkrónikába úgy írták be halálát, hogy mellhártyagyulladása volt."

Polgári vélekedések

Polgári történetírásunk behatóan, kellő alapossággal ezt a kérdést sem vizsgálta meg, holott - miként ez elemzésünkből is kitetszik - a Mátyás király haláláról szóló beszámolók kiáltó ellentmondásai, homályos pontjai, s nem kevésbé a nagy király megmérgezéséről, meggyilkolásáról szóló határozott állásfoglalások nem csupán azt tették nyilvánvalóvá, hogy Mátyás király halála nem tisztázott kérdés, de azt is, hogy ez a halál fölöttébb gyanús körülmények között történt. Mi több, a hivatalos polgári történetírás - szinte érthetetlenül - egyebet sem tett az ellentmondások, gyanús körülmények elkendőzésénél. Fraknói Vilmos bizonyítatlan vélekedésének igazolására - "orvosi tekintély illetékes ítéletére óhajtván támaszkodni" - e szerfölött bonyolult s inkább kriminalistára, oknyomozó historikusra, mint orvosra tartozó kérdésben a kor viszonyaiban járatlan orvosi szaktekintélyhez, dr. Korányihoz fordult, s annak nyilatkozatáról az alábbiakban számolt be:

Dr. Korányi "lekötelező szívélyességgel közölte a történeti adatok beható tanulmányozása utáni véleményét, mely szerint a feljegyzett részletekben a mérgezés tünetei nem fordultak elő. Az egész kórkép - írja egyebek között - súlyos agymegbetegedésre mutat, melyet rögtöni kezdete miatt gyulladásnak tekinteni nem lehet, hanem agygutaütésnek. Ennél tartós rángások ritkán fordulnak ugyan elő, de előfordulnak mégis oly esetekben, mikor a vér vagy az agygyomrocsokba, vagy pedig az agyfelületre az agyhártyák alá ömlik. Az ilyen bajra való hajlandóság Mátyás királynál már a megelőző évben előforduló ájulásokban mutatkozik; míg a baj bekövetkezését előkészíti: a királynak nehezen indokolható indulat rohama a rossz füge miatt, a rákövetkező szédülés és káprázati érzés... Ha áll az, ami valószínű, hogy - mint köszvényeseknél többször történik - szívtúltengés fejlődött ki, az agy-véredényeknek törékenységre vezethető megbetegedésével, amelyek a gutaütést érthetővé teszik." "Hunyadi Mátyás király 1890. 391."

Fraknóinak mintha érdeke fűződne a mérgezés cáfolásához, mert már- már a hamisításig menő túlzásoktól sem riad vissza. Az egyetlen "szakvéleményt" másutt már szaktekintélyek holmi általános és egységes állásfoglalásának igyekszik feltüntetni: "Csakhamar terjedni kezdett a hír - írja -, hogy Mátyás halálát méreg idézte elő, és Beatrixet gyanúsították. De orvosi tekintélyek nyilatkozatai szerint, a leírásokban, miket Mátyás betegségéről bírunk, a mérgezés tünetei nem fordulnak elő." (A M.nemz.története IV.318)

Bajza óta tudjuk: a tekintélyelv irodalomban, tudományban olyan, mint a dolgok intézésében a protekció; ahol ez érvényesül, felborul az értékrend, a szakértelem, s hogy ez mennyire így van, a fentiek is tanúsítják. Bonfini beszámolójában, mint láttuk, nincs szó semmiféle "tartós rángások"-ról. Kimaradt a nyilatkozatból a beszélőképesség elvesztése és a fülsiketítő ordítozás közti rejtett ellentét is, amely a tagolt beszédhez szükséges hangszálak összeroncsolódását jelzi, s kizárja a beszélőszervek megbénulását. Kimaradt Beatrix fizikai erőszakot is alkalmazó elképesztő "kuruzslói" tevékenysége is. Vajon miért? S mit szólunk ahhoz, hogy a "rothadt" (mérgezett!) fügével megetetett király több mint jogos haragját "nehezen indokolható indulatroham"-nak minősíti? S hogy értsük azt, hogy a "feljegyzett részletekben a mérgezés tünetei nem fordulnak elő"? Miként szerepelhetnének ezek a "feljegyzésekben", mikor Bonfini gondosan elrejti, amit tud, s csak a sorok között beszél, Szerémi pedig egy erőszakos gyilkosságvázlatot ad elő. De tovább menve: mi az, hogy "a mérgezés tünetei"? Miféle mérgezésé? Hisz ahány mérgezés, annyifélék a tünetei. A többit hagyjuk; ennyi vaskos melléfogás több mint elég egyetlen rövid "szakértői" nyilatkozatban.

Fölöttébb érdekes észjárás, ami azt illeti: Mátyás tett valamit (fügét evett), s cselekedete körül valami nem volt rendben (a fügével baj volt), s a király nyomban rosszul lett, hamarosan meg is halt, de halálát mégsem az okozta, hanem - valami előzetes vagy áttételes tényező. Nem a förtelmes füge, dehogy!, saját "indokolhatatlan indulata" végzett vele. Vagyis: Mátyás féktelen haragjában önmagát ölte meg. Ez a kacifántos szemlélet sajnos nem új keletű a német irodalomban. Zrínyi is észrevételezi ezt: "Egy német historikus azt írja, hogy az ő halálának oka a harag volt, holott valami rossz figékért úgy megharaguvék, hogy meghala belé. Hitetlen eb, ugatsz a megölt oroszlánra, de nem ártasz néki." (Mátyás király életéről való elmélkedések)

A gyanúra okot adó körülményék vizsgálatából indultunk ki, és eljutottunk a sokrétű bizonyításig, ennek során- ha érintőlegesen is - felmerült -. az élet elleni bűncselekmények klasszikus kérdése: cui prodest? (kinek érdeke?), s erre is választ kaptunk. De a cui prodest kérdése nemcsak a bűncselekményre magára vonatkozik, hanem kiterjed mindazokra a manipulációkra is, amelyek célja a valóságos tényállás eltakarása, megmásítása, s ha lehet, a bűncselekmény teljes eltitkolása: az efféle mesterkedések következménye a gyilkosság öngyilkosságnak, balesetnek, természetes halálnak való álcázása, a bűntárgyak eltüntetése, hamis búcsúlevél és hamis tanúk előállítása: a bűncselekmény tehát nem szűnik meg magával a bűncselekménnyel, de az elrejtés és a feltárás vonatkozásában gyakran tovább folytatódik a bűnüldözés és a bűnvédelem antagonisztikus párharcában.

Súlyosak az efféle eltitkolások eszmei-erkölcsi kihatásai is. Mátyás király halálokainak és körülményeinek valósághű feltárása óriási energiaforrása lehetett volna a magyarság összefogásának, önvédelmének, hatalmas emelője, lendítője önvédelmi harcának, jövőjének. A valóság elrejtése viszont mélyreható zavarodást idézett elő a korabeli nemzeti köztudatban, ráadásul pedig a tudati tehetetlenség és a kirekesztettség leverő érzését. Az igazság elhallgatása az egyedeket is megrontja, a népekre azonban kihatásaiban végzetes: ott, akkor és abban emel válaszfalakat elébe, s iktatja ki közösségtudatát, közösségvállalását, cselekvő együttérzését, ahol, amikor és amiben a legnagyobb szükség volna cselekvő közreműködésére. S ezért nincs igazuk azoknak, akik - különös módon - a "történelmi gyanakvás" ellen hadakoznak. Éberségre valóban szükség van, mert - ki tagadná? - a történelemben nemcsak a jó erői tevékenykednek.

Vajon a történelmi múltban nem voltak ártó erők, káros törekvések? Vagy nem helyes ezeket megmutatnunk? Nincs szükség távlati - történelmi - éberségre?

Ennek a fordítottja szükséges: gyanútlanítás, történelmi vakhit, vakká tétel? Kinek az érdeke ez? Ki akarhatná, hogy ne lássuk, s miért? Hisz köztudomású: az igazság eltakarása megvakítja a népeket, és védtelenné teszi őket.