A kényelmetlenség érzését mindenki tapasztalta már. Nem kell leírnom, vagy bemutatnom. Ennél viszont sokkal lényegesebb a kényelmetlen érzés felszámolásához segítséget nyújtó útmutatás kitárgyalása.

A kényelmetlenség testi, érzelmi, mentális vagy spirituális, lelki szinten jelentkezhet életünkben, de az ebből való kikerülési lehetőséget mutató, úgynevezett útmutatás is a kényelmetlenség formájában jelenik meg. Ha követnénk a kényelmetlenség érzését, megtalálnánk mögötte, az útmutatást is, hogy merre haladjunk tovább. Ha figyelnénk a kényelmetlen érzéseinkre és követnénk útját, sugallatot vagy ösztönös megérzéseket, dolgokat találnánk mögötte, életünk jelenlegi helyzetével, vagy egészségi állapotunkkal kapcsolatban. Ezek az útmutatások, megjelenhetnek egy gyors gondolat, egy önmagunk számára őszinte megállapítás, vagy egy kívülálló megjegyzése alapján, de vannak, akik ilyen jellegű problémáikat megbeszélik önmagukkal, a természet vagy a házi állatuk segítségével, istenükkel, vagy őrzőangyalukkal, vagy az univerzumban létező életformákkal, a közös tudattal. Bármilyen módon közelítjük meg a kényelmetlenség felszámolására irányuló megoldási lehetőséget, végeredményben mindegyik helyről képesek vagyunk a kikerülést elősegítő útmutatáshoz jutni, választ kapni a megoldandó feladat végrehajtásához, hogy hogyan számolhatnánk fel nyugtalanságunkat, kényelmetlen helyzetünket.

Ezek után már „csak” keményen dolgoznunk kell azon, hogy az útmutatás szerint, végrehajtsuk az abban foglalt teendőket, melyek valamikor a legnehezebben kivitelezhető dolgok elé állítanak minket, és arra késztetnek, hogy bizonyos változtatásokat hozzunk létre életvitelünkben, körülményeinkben, gondolkodásunkban, vagy tudásunkban. Van, hogy teljesen átformálódunk ezen hatásokra, és 180°-ot fordulunk életünkben, egy olyan utat választva magunk számára, melyet mindig is szerettünk volna élni, de nem mertünk ellenszegülni a körülményeinknek, vagy hozzátartozóinknak. Ezek a kényelmetlenségek és a hozzájuk kapcsolódó útmutatások segítenek bennünket abban, hogy visszavezetnek, vagy elvezetnek minket az egyensúlyhoz, az egészséghez, a boldoguláshoz, mely életünk alapja.

A világmindenség minden létezője, és a benne foglalt minden anyagi létforma, és maga az anyag is, az állandó egyensúlyra törekszik. Nem kétséges, hogy e közben látható vagy láthatatlan harcok dúlnak a parányi elemek, a láthatatlan és a látható formák, élőlények, és az emberek között, de az emberen belül is. A kémia, a fizika, a biológia, és minden természettudomány erről szól. Az életünkben fellépő hiányérzet, vagy kényelmetlenségi érzés, egyenlő és megfelel a kiegyenlítődés iránti vágyunkkal, az egyensúlyra törekvéssel, és az ennek létrehozására késztető, tudat alatt lévő megnyilvánulásunkkal. Ha engednénk megszólalni, így szólna:

„Eljött az idő, hogy változz, és hozd rendbe, és egyensúlyba önmagad világát, mert most hiányos vagy, és nem vagy teljes. Most a káosz uralkodik benned. Valami felborult rendszeredben, hozd rendbe, mert létformád alapja, hogy állandó küzdelemben élj az egyensúly fenntartása érdekében. Lételemed és sorsod, a tökéletesség iránti vágy.”

Tehát első lépésként, a legegyszerűbb, ha helyreállítjuk belső érzékelésünket, megérzésünket, és erre hallgatunk. Ha fáradtak vagyunk pihenjünk, amikor szomjasak vagy éhesek vagyunk együnk, vagy igyunk, és azt, amire testünknek szüksége van. Törődjünk életkörülményeinkkel, vagy ha azok nem megfelelőek, akkor változtassuk meg őket. Szervezzük meg életünket, úgy, hogy képesek legyünk ezeket végrehajtani, és legyen időnk, önmagunk számára is. Merjük igénybe venni a családtagok munkáját, sőt szervezzük össze a teendőket a családon belül. Az ügy érdekében, merjünk igénybe venni külső - baráti, vagy akár fizetett - segítséget is. Ezek olyan alapok, melyet mindenkinek célszerű megszívlelni és hétköznapjaiban gyakorlattá tenni.

Ha tudjuk, hogy a kényelmetlen érzések, nem a fenti hétköznapi hiányosságok miatt léptek fel életünkben, akkor tegyünk fel magunknak pár kérdést.

Például:

Hol jelentkezik a kényelmetlen érzés? A testemben, vagy az életemben?

Mióta áll fenn ez az érzés? Mióta tudok róla? Mióta nem foglalkozom vele?

Milyen üzenetet hordoz számomra ez a kényelmetlenségi érzés? Mit akar velem tudatni? Mit kell tennem? Vagy mit kell eldöntenem? Vagy mit kell végrehajtanom? Milyen befejezetlen ügyem van, melyet le kell zárnom? Vagy milyen cél felé tartok? E felé akarok tartani, vagy csak rákényszerülök?

Mit tettem annak érdekében, hogy ez a kényelmetlen érzés megszűnjön bennem? Végigjártam-e minden fórumot, vagy minden lehetőséget? Elkövettem-e mindent egészségem javulásáért? Minden lehető és fellelhető módon kerestem-e, az egyensúly helyreállítására való alkalmakat, módszereket, terápiákat?

Minden egyes megtalált, vagy megfogalmazott válasz, újra indítja a fenti kérdések sorát. És még egyszer vezessük le, egyre szűkítve a kört. Tehát, ha a testemben van a kényelmetlen érzés, akkor megint megkérdezzük: Hol? „A gyomromnál”. Mióta áll fenn? „Gyermekkorom óta” stb. A kérdésekre adott őszinte válaszok, a legjobb eszközök az egészség, a boldogság, és a bölcsesség megtartásához.

Az üzenet a kényelmetlenségen keresztül érkezik, és arról értesít bennünket, hogy nem vagyunk összhangban önmagunkkal vagy a minket körülvevő világunkkal. Egyben ez az üzenet megmutatja, hogy hogyan teremthetjük meg újra ezt a harmóniát.

Az életünk folyamán állandóan mozgó és fejlődő lények vagyunk. Nem kell kívülről jövő dolognak lennie a kényelmetlenségünknek, lehet hogy ez belső átalakulás és fejlődés eredménye. Az egyensúlyt mindig helyre kell hozni. Tisztában vagyok vele, hogy életkörülményeink nem mindig engedik meg számunkra a „lelkizés” lehetőségét, sőt vannak esetek, amikor azt a környezet a gyengeség jelének tartja, ezért keményen ellenállunk neki, és vonszoljuk hiányát, hordozzuk magunk után éveken keresztül. De ez előbb-utóbb le is csapódik más rendszereinkben.

Nemcsak a test lehet egyensúlytalan állapotban, ha a kényelmetlenség érzetét érezzük, hanem lehet a gondolat, az érzelem, a lélek, (a hit) világa is, melyek létrehozták a felborulást, az egyensúlytalanságot a fenti négy rendszer között.

Életünk sorozatos változásain keresztül tapasztaljuk meg, az útmutatás nagyszerűségeit, és egyértelmű mondandójukat számunkra. A kényelmetlenségek, mint változási kényszerek jelenhetnek meg, az útmutatások pedig, gyorsan, és könnyen igénybe vehető formában nyújtják magukat a változtatás végrehajtásához. Az útmutatások oly módon képesek életutunkat irányítani, hogy közben figyelemmel vannak a mindenkori kötelezettségeinkre, vagy életkörülményeinkre is. És nagyon fontos megjegyeznünk, hogy egymásra épülve vezetnek bennünket életünkben. Minden egyes életünket nagyban érintő eseménysorozat, sorsforduló előtt, megfigyelhető egy ilyen jellegű kényelmetlenség érzés, mely előrevetíti valamilyen változás előjelét, és szükségességét életünkben. Majd létrejön maga a változás ténye, és magával hozza az egyensúlyhelyzet létrejöttére irányuló késztetésünket, vágyunkat is. Mire fáradozásainknak köszönhetően, eredményként, létrejön újból az életünkben az egyensúly. Ezek után az új körülményekben jól érezzük magunkat egy darabig. Ilyenek például a munkahelyváltások, a szakmaváltások, a költözések, az új párkapcsolatok.

Ha megfigyeljük az életünket, akkor észrevehetjük, hogy az egyik ilyen esemény, egy másik ilyen eseményre épül rá, és sokszor, nincs közöttük fellelhető logika, vagy pont egymásnak ellenmondó területekre hajt bennünket, de érdekes módon sosem téveszt utat. Ezek nem véletlenek az életünkben, illetve úgy fogalmazhatnánk, hogy törvényszerű véletlenek.

Például:

Egészségügyi okok miatt, valaki elvégzi az érettségit is adó középiskolát, melyben gépírást is, és összeadó géppel való bánásmódot is tanítanak. Ez alatt az idő alatt, betegségéből felgyógyul és elhelyezkedik a kereskedelmi pályán, mint eladó, és megismerkedik a különböző embertípusokkal, az emberekkel való kommunikáció különböző fajtájával. Következő munkahelyén gépírására is, és „vakon való összeadási készségére” is szükség van, de közben megismerkedik a számítógéppel is. Következő munkahelyén, teljesen új szakmát tanul, a gyógyászat területén, de közben behívják központi szolgálatra, mivel ismerős mind a gépírás, mind a számítógép területén, itt viszont nemcsak új szakmájából vizsgázik le, hanem megismerkedik a pénzügy és számvitel világával is. Ezért tovább tanul ezen a területen is, és ehhez még megismerkedik a törvények világával is, így biztosítja megélhetését hosszú távon. Majd az újbóli váltáskényszer megjelenésekor a gyógyászat területét választja ismét, mivel mindig ezt szerette volna tenni, de körülményei ezt eddig nem engedték meg. Jelenlegi élethivatásában az eddig megtanult minden tapasztalatát, és tudását képes felhasználni.

Mindennek oka van, és ez maga után vonja az okozatot, a következmény kihatását. Például, gerjesztünk az ujjunkkal egy örvényt egy tál közepén, ennek hatására hullámok keletkeznek, melyeknek lecsapódási és kicsapódási készsége van az edény szélén. Minden így működik a fizikai világban. Még a gondolatok és érzelmek is következményt vonnak maguk után.

A lélek, a hit világa, a spiritualitás, már kívül esik a valóság világán. Ezért a legnagyobb kényelmetlenséget a hívő emberek élik át, egy bizonyos szintig. De egy bizonyos erős hit elérése után a világ látása, és a hit világa egyaránt kitágult tudatot hoz létre. Innentől már nem okoz problémát a hit világát egyensúlyba hozni a testi, érzelmi, és gondolati élettel, a földi síkkal, a hívő ember számára.

Ami legjobban érdekel, vagy érdekelne minket, azt a vágyunkat kövessük, mert ez elvezet majd egy útra, majd ezt egy másik fogja követni, de az előző út tudására is szükség lesz, mert az utolsó út, az a végcél lesz, melynél már megállapodunk és letesszük a 20 fillért. Mindegyik utat végig kell járni ahhoz, hogy az utolsó az igazi lehessen, mely magába foglalja majd az összes előtte meglévő útjaink tapasztatait és tudását, és megelégedettséget hoz majd az életünkbe. Az ezt megelőző nehézségek és gyötrelmek értelmet kapnak majd életünkben, és feloldódnak és háttérbe kerülnek majd, az akkori, vagyis jövőbeni jelenben. Ugyan, ezeket most még nem tudjuk, és nem érzékeljük, csak a mostani nehézségeket. De higgyük el, hogy ez így működik, és ha belegondolunk, magunk is így fogjuk látni.

Ezért minden egyes történésre fel kell figyelnünk, és meg kell kérdeznünk magunktól, hogy

Miért is történt ez velem? Miért pont velem? Miért pont most?

Hogyan vezet el ez engem, ahhoz, amit én a legjobbam szeretnék, ami legjobban érdekel engem ezen a világon?

Mi is az, amit én most legjobban szeretnék megvalósítani vagy megtudni?

Mire vagyok éhes vagy szomjas, testi, érzelmi, mentális (gondolat, tudás) vagy spirituális (lélek) szinten?

Követem ezen vágyaimat? Vagy legátolom? Vagy engedem, hogy mások legátolják ezeket?

Ha nem vagyunk képesek ezeket a kérdéseket feltenni magunknak, nem is fogjuk észrevenni soha az életünket megkönnyítő, útmutató segítségeket. Mi magunk nem akarjuk majd észrevenni a segítséget, az életünket irányító irányelvek létezését, melyek csak nekünk szólnak, senki másnak. Ezáltal csak sodródunk majd az életben, úgy, mint a hullámok, de azt nem mi indítottuk be. Passzívan élünk majd önmagunk mellet, ahelyett hogy központjai lennénk önmagunknak, mi lennénk az ujj, mely gerjeszti a hullámot.

Ha passzívan élünk, mi magunk gátoljuk meg az útmutatások hozzánk kerülését, és ennek eredményeként, életünk és fejlődésünk gátjaivá mi magunk válunk. Ilyen módon nem vesszük majd észre azt a lehetőséget, ha valami könnyen jön felénk, és jó lenne megélni, vagy megtenni azt. Pedig ami könnyen jön, és érdekesnek látszik megtenni, vagy nagyszerű lenne megélni, pont ezeket kellene megtennünk és megélnünk. Így minden kicsúszik majd a kezünkből, pedig ott halad el mellettünk. Várjuk a csodát, de annak százezer megnyilvánulása suhan el mellettünk. Nem vesszük észre egyiket sem. Vagy, ha észrevesszük is, akkor sem merjük majd kinyújtani érte a kezünket, az elménket, a szívünket, vagy nem merjük hitünkbe beépíteni, befogadni azokat.

Minden változás melyet átélünk, egy kihívás az életünkben. Amikor ennek eleget teszünk, és létrehozzuk az utána következményként megjelenő egyensúlytalanság kiegyenlítését is, már azt hisszük, hogy mindent sikerült kialakítanunk egy biztonságos élethez. Majd alig élhetünk ebben pár évet, mert újbóli változás elé nézünk, mely megint egy új kihívás, és megint fejlődnünk és növekednünk kell, a változást követő kiegyenlítés miatt. Vannak életkorok, életciklusok, amikor ezek a változások nagyon gyorsan követik egymást, de vannak csendes évek is. Végső soron ezek a változások és fejlődések hozzák létre azt a bölcsességet, amit régen az öregkornak tulajdonítottak. Mai világunkban ez már nem így működik. Sokszor találkozunk nagyon bölcs gyerekekkel, és nagyon oktalan idősekkel is.

Azonban, ha képesek vagyunk létrehozni azt, hogy a felnőtt racionális, korlátok közé szorult gondolkodását, összeötvözzük a gyermekek egyszerű, – „csak élek” és „minden így jó, ahogy van, mert mindent feltétel nélkül megkapok és feltétel nélkül létezik” – szabad életvitelével, - ami még nem a korlátok közé szorított gondolkodásából ered, - akkor képesek leszünk újból szabadokká válni. Ez a szabadság, kitágítja a világról alkotott valóságképünket, és tágítja a tapasztalatok körét is.

Ez az állapot majd ráhangol bennünket arra, hogy már kezdeti formában észrevegyük a kényelmetlenségeket az életünkben. És arra is rávezet majd minket, hogy elhiggyük azt a tényt, hogy feltétel nélkül megérdemeljük, és megkapjuk azokat a dolgokat, amire vágyunk.

Ami csak „úgy” kéne, kellene, az nem hoz tűzbe bennünket, másodlagossá fog válni. De amire igazán vágyunk, és szinte sóvárogva gondolunk, azután kell elindulnunk, azt kell megtenni, vagy megszerezni. Lépésről lépésre megtanuljuk felismerni majd a kettő közötti különbséget, ehhez azonban nagyon őszintének kell lennünk Önmagunkhoz. Nem szabad ámítanunk és becsapnunk, vagy mások által befolyásoltatni, magunkat. Meg tanuljuk szép lassan, hogyan változtassuk meg, vagy hogyan tegyük teljessé életünket. Egészségessé, boldoggá, megelégültté.

Lehet veszélyes betegségünk, házassági vagy egyéb személyes konfliktusunk, saját akarati vagy egyéb korlátozott problémánk, hivatási vagy érvényesülési nehézségünk, kérdezzük meg önmagunkat újból és újból, és feleljünk rá nagyon őszintén, - nem felmentve magunkat, és nem ráfogva másokra a dolgot.

Hol jelentkezik a kényelmetlen érzés? A testemben, vagy az életemben?

Mióta áll fenn ez az érzés? Mióta tudok róla? Mióta nem foglalkozom vele?

Milyen üzenetet hordoz számomra ez a kényelmetlenségi érzés? Mit akar velem tudatni? Mit kell tennem? Vagy mit kell eldöntenem? Vagy mit kell végrehajtanom? Milyen befejezetlen ügyem van, melyet le kell zárnom? Vagy milyen cél felé tartok? E felé akarok tartani, vagy csak rákényszerülök?

Mit tettem annak érdekében, hogy ez a kényelmetlen érzés megszűnjön bennem? Végigjártam-e minden fórumot, vagy minden lehetőséget? Elkövettem-e mindent egészségem javulásáért? Minden lehető és fellelhető módon kerestem-e, az egyensúly helyreállítására való alkalmakat, módszereket, terápiákat?

Miért is történt ez velem? Miért pont velem? Miért pont most?

Hogyan vezet el ez engem, ahhoz, amit én a legjobbam szeretnék, ami legjobban érdekel engem ezen a világon?

Mi is az, amit én most legjobban szeretnék megvalósítani vagy megtudni?

Mire vagyok éhes vagy szomjas, testi, érzelmi, mentális (gondolat, tudás) vagy spirituális (lélek) szinten?

Követem ezen vágyaimat? Vagy legátolom? Vagy engedem, hogy mások legátolják ezeket?

Ha a fenti kérdésekre még nem tudunk úgy válaszolni, hogy abból egyértelműen megállapítható legyen számunkra az alapprobléma, amin változtatnunk kéne, kérjünk külső segítséget. Ennek két lehetséges fajtáját használhatjuk.

Az egyik, hogy a véletlenekre koncentrálva, megkapjuk a választ, és sokszor azt is, hogy merre forduljunk a megoldás felé. A véletlenszerűségek kiaknázásának lehetősége, csak abból áll, hogy nyitottan éljük mindennapjainkat, kinyitva szemünket és fülünket, esetleg egyéb tudatos vagy tudat alatti érzékszerveinket, megérzéseinket, és kérdésünkre koncentrálva haladunk a következő napokban. Valahonnan, vagy valakitől, segítséget fogunk kapni a kérdésünkkel vagy élethelyzetünkkel kapcsolatban. (Erről külön is írtam, „A véletlenek, avagy a felébredés egyik lehetősége” címmel.) Ebben az esetben nem kell konkrét személyhez fordulni segítségért.

Abban az esetben azonban, ha akarati vagy lelki problémáink miatt nem vagyunk képesek racionális (tényleges, vagy tényfeltáró) képet alkotni magunkról, vagy a minket érintő helyzetről, esetleg döntésképtelennek vagy másokra rászorultnak érezzük magunkat, ne is próbálkozzunk egyedül a kérdések megválaszolásával. Keressünk fel ezzel foglalkozó szakembert, mivel ilyen lelki állapotokban sem a kérdésekre adott válaszok nem valósak, sem a lehetőség nincs meg, azok végleges megoldásához. Sőt, a megvalósíthatatlan vágyérzet, csak még jobban felőrölhet minket.

Hogy ki felel meg „szakembernek”, az attól függ, hogy kértük-e ennek megjelenését életünkben. Ha kértük, akkor fog is jelentkezni, vagy egy hirdetés olvasása, vagy egy beszélgetés által, vagy valaki ajánlani fog nekünk valakit, aki neki is segített ilyen problémáján.

A pszichológusok általában feltáró segítséget adnak arra vonatkozóan, hogy ügyfelük, saját maga képes legyen megfogalmazni élethelyzetét, de sajnos sokszor tévútra vezetik a beszélgetés vonalát, és ezáltal még nagyobb keveredést okoznak az ügyfelük gondolkodásában. Az ügyfél sokszor nem tudja, hogyan jutottak el az ő által felvetett gondolattól, az ülés végére kialakított végkövetkeztetéshez, és nem érzi, hogy közelebb jutott volna jelenlegi élethelyzetének megoldási tennivalóihoz. Ha azonban képesek vagyunk kitartani a gondolatmenetünk síkján, nagy segítséget nyújthat számunkra egy-egy ilyen terápiás ülés.

Ajánlott még ilyen esetben felkutatni ún. „önsegélyező csoportot” a környezetünkben, vagy olyan személyt, aki ilyet képes létrehozni, vezetni, és képes kontroll alatt tartani is. Az ilyen csoportok lényege, hogy tagjaik szintén hasonló problémákkal küzdenek, ezért megértéssel viseltetnek egymás sorsát illetően. Közösen keresik a megoldást, és ötleteikkel, tapasztalataikkal, és a csoportba meghívott előadók témáival, elősegítik saját maguk, és egymás problémáinak megoldását.

Keressünk fel, vagy mi magunk is alakíthatunk, olyan klubot vagy önfejlesztő csoportot, melyben mi magunk előadásokat tartunk, vagy kívülről hívunk előadókat, és így egyre jobban megértjük a bennünk lejátszódó mechanizmusokat, és megtanuljuk azok kezelését is élethelyzeteinkben.

Amennyiben egyáltalában nem vagyunk képesek sorsunk fölött döntésre jutni, ilyen módon segítséget kérni sem, és kimozdítani magunkat patthelyzetünkből (semerre meg nem változtatható, álló helyzet), már nem mondható el, hogy egészségesek vagyunk lelki, érzelmi és mentális szinten. Mielőbb keressünk fel mentálhigiéniai szakembert, pszicho- vagy spirituális gyógyítót. De erre senki nem kényszeríthető, ezt csak mi magunk dönthetjük el, senki más. Ugyanez vonatkozik azokra a személyekre is, akik teljesen feladták a harcot, és képtelenek bármit tenni saját érdekükben.

Amikor nem tudunk valamilyen helyzetünkön változtatni, sokszor kapunk segítséget hozzátartozóinktól, de sokszor számunkra teljesen idegen emberektől is. Szinte rá akarnak minket beszélni valamire, hogy végre induljunk el, valami megoldás felé. Csak induljunk már el! Ezen jó, ha elgondolkozunk, és szót fogadunk nekik, legalább olyan mértékben, és arra felé indulva, amely megfelel a saját akaratunknak is, mivel környezetünk sokszor előbb felismeri a veszélyes élethelyzeteket, míg mi magunk, még mindig csak ülünk benne, és panaszkodunk, vagy „mártírkodunk”. Ha már ezt sem tesszük, vagy teljesen feladtuk, vagy pedig érlelődik a tudatunkban a megoldás utáni vágy.

Ez utóbbi már pozitívnak mondható, ha a megoldás csak a saját és a hozzánk rendelt életek felemelkedését tűzi ki célul, és nem érinti mások fizikai vagy egyéb károkozását. Ha így keressük a megoldást, meg is fogjuk találni.

Ha azonban élethelyzetünk megoldását csak más kárára látjuk megoldhatónak, akár fizikai bántalmazása, megölése, vagy kompromittálása által, akár más módon való bántalmazása, korlátozása, vagy kihasználása által, már veszélyes vizekre eveztünk. Mai világunkban ez a megoldási mód már nem elfogadható, és egyértelművé teszi, hogy nem kerestük és nem merítettük ki az egyéb megoldásokhoz vezető utakat, és lehetőségeket. Nem kértünk segítséget, minden fellelhető fórumon, vagy azokat elutasítottuk, ragaszkodva jelenlegi élethelyzetünkhöz és körülményeinkhez, félelemből, vagy korlátolt gondolataink végeredményeként. Az ilyen gondolkodás maga után vonja az önmagunkról, mint értéktelen lényről való gondolkodást is. És ami értéktelen bennünk, az a másik emberben is értéktelen, ezáltal nem kár, ha elvész, vagy elpusztul, akár olyan áron is, hogy magával ránt bennünket is. Sőt tudjuk, hogy ez be is fog következni, de nem bánjuk, hisz saját szemünkben, mi magunk is ilyen értéktelenek vagyunk, tehát megérdemeljük majd az érte járó büntetést.

Aki ilyen módon látja a világot és önmagát, már régóta nem az őszinteség útját járja önmagával szemben, de általában sokat elvár, és követel a környezetétől, és a társadalomtól. Így ügyének megoldását környezetére hárítja, és felmenti önmagát alóla.

Ne feledjük, hogy a társadalmi szervek nem felelősek életvitelünkért, és életünkért, mivel létrehozataluk, nem az egyén érdekeinek mindenáron való megóvására, hanem, a közfeladatok ellátására összpontosulnak. Ezen keresztül ugyan kihatnak az egyén érdekeinek védelmére, de ez nem vonatkozik az egyén életének pátyolgatására. Ezért veszélyes a társadalmak túlzott központosítása, az emberek hétköznapi életét érintő minden szakágat magában foglalva, mert azt a képzetet támasztja alá az emberek gondolatvilágában, hogy ő csak éljen nyugodtan, és ha szüksége lesz bármire, a társadalom majd nyújtani fogja számára a megfelelő szolgáltatást. Sőt, az életviteléhez megfelelő anyagi javakat, vagy pénzt is, csupán azért, mert beleszületett ebbe a társadalomba.

Ez nem helyes gondolkodás sem a társadalom részéről, sem egyénenként, tagjai részéről sem. A volt kommunista társadalmak ebbe buktak bele. Főleg az anyagi javak elosztása terén tett ígéreteik kivitelezhetetlensége miatt, de a tagjai részére ígért, életük végéig szóló szolgáltatások terén is érvényesült ez a kivitelezhetetlenség. És amennyiben ilyen felelősséget vállalt fel, és vett le ezáltal állampolgárai hátáról, egyértelműnek vette, hogy állampolgárait is kényszerű tűrésnek tegye ki, a jövő építésére nézve. Így ez a rendszer, egyben a szabadság, és a döntési jog korlátozásával is együtt járt az egyénekre nézve. Mondhatni, tagjait kiskorúsította, és maga a társadalmi szerv vált döntésképes nagykorúvá, „szülővé” a „gyermekek felett”.

Ennek utóhatásait észleljük jelenlegi társadalmunkban. Főleg az emberek egyéni köztudatában, és gondolkodásában van ez még mindig jelen. Simán a létünk nem kötelezi sem környezetünket, sem társadalmunkat, sem a világot arra, hogy minket bármilyen formában életben tartson, vagy később, felnőtt korunk elérése után, bármilyen kötelezettséget viseljen sorsunkkal kapcsolatban. Amíg gyermekek vagyunk, nagy gondot fordít ránk a társadalom, mert a jövő népessége, és a faj tagjai vagyunk, de ahogy felnövünk, a magunk uraivá és a társadalom egy tagjává válunk, aki felnőtthöz méltóan gondoskodik önmagáról, leszármazottjairól, esetleg szüleiről, és magáról a társadalom fennmaradásáról is. És nem fordítva.

Az egészségesen működő társadalom sosem felülről lefelé, hanem az egyének szintjéről felfelé építkezik. Ekkor van egyensúlyban az egyének gondolkodása, a társadalom gondolkodásával. Nem szükséges, sőt egészségtelen, ha a(z) (országgyűlési) képviselők mind nagyon okos és túlképzett emberek. Ha egy társadalomban az átlagos közfelfogás és az iskolai végzettségek aránya középszintű, akkor legalább 60%-os arányban kellene a képviselőknek is ilyen végzettségűeknek lennie ahhoz, hogy egységes társadalmat tudjanak létrehozni. Inkább a közalkalmazottak, és a tanácsadók között kellene lennie, a különböző, magasabb végzettségű személyeknek ahhoz, hogy az állam a többi világi hatalmakkal összhangban működhessen. Egy társadalom, belső, egységes szemlélete, olyan erőt képvisel, ami képes áthidalni a világ országaival szemben a különbözőségeket, megértve, és tisztelve mások hasonló gondolkodását, de egyben megóvja e nép szuverenitását (egyediség, önállóság) is. Ha egy társadalom egységben van tagjaival, biztos, hogy tagjai is megelégedettek képviselőikkel, és ez készteti őket a társadalom további építésére, és önkéntes fenntartására is, anélkül, hogy a társadalmi előírások szankciókkal és aránytalanul nagy és kötelező teherviseléssel sújtanák saját tagjaikat.

Azt szokták mondani, hogy az önmagával meghasonlott város, a pusztulása felé rohan, és házai üresen fognak állni, míg egyszer, be nem kebelezi a természet, újra önmagába. Lakosai maguk is kihalnak, vagy elmenekülnek falai közül.

Ezt a társadalomra kivetítve a következőképpen kell látnunk. Egy társadalom, minél jobban ragaszkodik a mindent átfogó felügyelet gyakorlásához, annál életképtelenebbé válik, mert tagjait arra kényszeríti, hogy ne is próbálkozzanak egyéni döntéseket hozni, mivel ők azt úgyis felül fogják bírálni, vagy már előre be is szabályozták. Így bekorlátozzák az állampolgáraik szabad döntési körét, és a végén kiderülhet, hogy az állampolgár csak saját hétköznapi életével kapcsolatos döntési jogai szabadok, sőt ezek is, egyben kötelezettségeivé válnak. De ezeket a rendszereket megfigyelve és a mélyére hatolva, kiderül, az is, hogy az állampolgárnak nemzetével vagy társadalmával kapcsolatos jogai oly mértékben meg vannak nyirbálva, hogy semmi változtatási beleszólása nincs az őt érintő ügymenetbe sem, vagy rossz döntésének helyrehozására, visszavonására, vagy módosítására sincs a továbbiakban szabad lehetősége. Pl. rossz döntése, vagy uram bocsá’, bűncselekménye megváltását, helyrehozatalát szabadon már nem döntheti el, és nem választhatja meg.

Míg az állam előírja a felelősségteljes viselkedést állampolgárai részére, ő, mint létrehozott apparátus, belső tagjaival szemben nem lép fel kényszerítőleg, ha tagjai nem viselkednek felelősségteljesen, és a társadalom egyéb tagjainak, csoportosulásainak sem engedik, sem jogi, sem egyéb módon való beleszólását belső ügyeibe, melyek ugye az állam ügye, ugye a nemzet ügye, ugye az állampolgár ügye. Nos, hogy állunk ezzel a meghasonlott várossal?

És hogy mindennek mi köze van a kényelmetlenség érzésünkhöz? Nagyon is sok. Sőt, nagyon sok. Ha végigkövetjük, hogyan jutottunk ehhez a gondolatmenethez, több helyen találunk összekapcsolódási pontot a társadalom kérdésével kapcsolatban, mely egyéni szinten csapódik le az életünkben.

Ilyen a szabadság nyílt, vagy rejtett, vagy egyéb korlátok közé szorított nagy mértékű beszűkítése. Ilyen a döntési kényszer vagy döntési szabadság kérdése. Ilyen a személyes vágyak bekorlátozottsága, az előírások és törvények által. Ilyen a kibontakozási lehetőségek elfojtási kényszere, a meghatározott előfeltételek, oklevelek, végzettségek és egyéb beszabályozások tömkelege miatt, mely elméletileg a szakmák és szolgáltatások tisztaságát és a felhasználók vagy igényvevők jogait képviselik, és nem mindig a képességeket, és nem a hozzá értő tudást, de még az igények változását sem. És ilyen, de talán ne is említsük meg, a szabad oktatási és tudásszerzési lehetőségeket, mely elérhetetlen azok számára, akik nem akarják eladni fejük fölül saját otthonukat, ha egyáltalán van nekik ilyen. De mivel bizonyos végzettségek megszerzése szükséges, bizonyos feladatok elvégzéséhez, megpróbálkozik velük az ember, és akkor derül ki, hogy ha többszöri alkalommal próbálkozott már, nem járhatja tovább ezt a rendszert, és kizárják az oktatásból, még saját pénzén, bukdácsolva sem végezheti el. Hát merje eladni a házát az állampolgár, és taníttatásra szánni az összeget? Merjen vágyódni egy szakma után, hogy azt valaha elvégezheti és gyakorolhatja. De végül is, ezek még mindig természetes alapelvek, hisz jogunk, mint a tenger, csak éppen lehetőségünk nincs élni velük. A demokratikus kapitalizmus pedig nálunk ilyen, és ilyen feltételekkel működik.

Az emberek személyes szintjén pedig, a társadalom központi előírásai, bizonyos sugalmakat hoznak létre az emberek gondolkodásában. Ha nem engedjük népünk tagjait eldönteni arról a kérdésről, hogy milyen szolgáltatásokat akarnak igénybe venni, hanem előre „megóvjuk” őket a csalódásoktól, tulajdonképpen döntésképtelennek nézzük népünk tagjait. De közben elvárjuk, hogy masszív önfenntartók legyenek és tartsák fenn pénzalapjaikkal a társadalmat is, melynek belső ügymenetfolyamataiba nem engedjük, hogy teljes körűen betekinthessenek. Sőt, az állampolgárokat érintő törvényeket is olyan módon fogalmazzuk meg, olyan szakzsargonnal (szaknyelv és a hozzá tartozó gondolkodásmenet, ami nem a köz nyelve és gondolkodása), hogy egy, vagy több szolgáltatót igénybe kelljen venniük az embereknek, ha meg akarják érteni, hogy mi, és hogyan vonatkozik rájuk a törvényből. Ezen kívül, sugalmazzuk az állampolgároknak, hogy a „pártoskodás” a legcélravezetőbb eszköz, és az egyén teljessége, a „függetlenek”, nem fognak és nem tudnak egységesen fellépni semmilyen üggyel kapcsolatban, és ezáltal nem képviselnek értéket a társadalomban. Míg ezzel szemben, egyénenként azt várjuk el, és kívánjuk nemzetünk felnőtt tagjaitól, hogy legyenek kreatívak (újdonságot létrehozók, alkotók), törekedjenek az önmegvalósításra, legyenek boldogok a bőrükben, legyenek egészségesek, ne legyenek terhére a társadalomnak, és képesek legyenek sikeres életcélokkal létrehozni önálló életvitelüket, és így növelni nemzetünk hírnevét a világban.

Egy pár ellenmondás ez, melyet itt most felsoroltam, de ezt még folytathatnám egyéb példákkal egészen addig, hogy miért nem tudnak érvényesülni fiataljaink itthon, (de lassan már bármilyen korosztályra érthető lesz ez,) de más országokban már fél-egy év alatt komoly praxist és megélhetést, elismerést szereznek adottságaik, vagy nem iskolában tanult, de létező tudásuk, képességük alapján, a nem túlszabályozott előírások lehetősége miatt.

A társadalmi előírásokra is érvényes, hogy ha egy nép túlságosan az előírások és tervezetek szerint él, és nem hagy lehetőséget magának a véletlenszerűségek behatolására a belső világába, akkor ezáltal bekorlátozza, és egysikúvá teszi látásmódját, megfosztja magát más képességek és körülmények létrehozásában. Ezzel, ahelyett, hogy könnyítene helyzetén, még kacskaringósabb utakat jár be, abszolút feleslegesen. Ha tagjait is ilyen gondolkodásra kényszeríti, akár példamutatása, akár törvényalkotása, akár tevékenységének sugallatai által, megfosztja egész nemzetét attól az életérzéstől, hogy vidám és örömteli napokban bővelkedjék. Egy savanyú, állott és életunt nemzet, pedig nem képes gyors és örömteli fejlődésre, és nem képes máshogyan, csak „akarattal” fennmaradni. Azt is úgy kivitelezi, hogy szétszórja nagyjait a világ minden tájára, és azok nagyságából él, míg saját földjén idegen nemzetek fiai élnek, és az otthon maradt "Állam," azok sarcán élősködik, és közben nem veszi észre, hogy népének jóléte ezen idegenek kezébe kerül, és ezen idegenektől függővé válik.

Az ilyen társadalomnak egyre több tagja érzi kényelmetlenül magát saját hazájában, és élete útmutatásaira, és ösztönére, egyéni vágyára hallgatva, kényszerül elhagyni népét, otthonát és a neki gátat vető társadalmat, melybe beleszületett ugyan, de képtelen hálás lenni érte, mert nem képes azonosulni gondolkodásával.

Egy idő után, a társadalom még otthon élő tagjai megöregszenek, majd kihalnak, üresen és parlagon hagyva az ősi földet, melyek ezáltal idegen kézbe kerülnek. De a lényeg, hogy a nagy művek, a törvények készek, és már a végrehajtatás stádiumába juthatnak. De kire vonatkozóan? Hol a nép, melyre érvényes a törvény? Idegenek lakják házait, idegenek veszik hasznát és javait a földnek. Ki írható az ország határaira: „Az egész ország, a még élő népével együtt, természetvédelmi terület és világörökségi védelem alatt áll!”.

De te, aki ezt hallgatod, vagy olvasod, most ne gondolj ebbe bele, hanem igyekezz megérteni a mondottakat, hogy nehogy ez legyen a jövőd képe.

Minden attól függ, most, ebben a pillanatban, őszintén képes vagy-e felelni kérdéseidre, és ennek segítségével megoldanod jelenlegi élethelyzetedet, és életed minden további változásának élethelyzetét. Valamint, képes vagy-e ezen tudásodat tovább adni utódaidnak és környezetednek, hogy ők is képesek legyenek az önmaguk fölötti felnőtt gondolkodásra, és felvállalni a szembenézést saját élethelyzeteikkel.

Ha így járunk el, és követjük vágyainkat, még talán nemzetünkre is jobb jövő vár.

Forrás: http://akikeres.gportal.hu/gindex.php?pg=34209163