Nem az az igaz, ami igaz, hanem az, amit a világ annak tart. Ezért olyan makacsok a hazugságok.

Minden igazság után szomjazó, jézushívő embert, kivált ha magyar, rákényszerít a múltból biztosan kiolvasható történelmi valóság, hogy Jézus Urunk nemzeti hovatartozását, származását górcső alá vegye. Számos égetően aktuális kérdést taglalva sok tekintetben e téma központi jelentőséggel bír.

Jézusnak egy néphez, egy tradícióhoz valamint egy bizonyos kultúrkörhöz való tartozásának témája rendkívüli fontosságú. Nem csupán hitbéli kérdésről szól az e körben történő kutakodás, hanem politikai (és egyházpolitikai) döntések indítékaihoz szolgáltatja a motivációs hátteret, olyan döntésekhez, melyeket a múltban és ma is bizonyos érdekcsoportok (egyházak, különböző hatalmi csoportosulások, titkos társaságok, szabadkőműves páholyok stb.) világi és lelki hatalmuk megőrzésének érdekében hoztak-hoznak. Jézus földi származásának kérdésfölvetése tehát sok tekintetben a kizárólag evilági politikum és hatalomgyakorlás vonzáskörét érinti.

A már sokak által föltett, a latban sokat nyomó kérdés: Zsidó volt-e Jézus? Ha válaszunk helyeslő, úgy az Ószövetség és a belőle kikövetkeztetett teológiai okoskodások következtetéseinek tükrében a zsidóság Isten választott népe. Ebből mi következik? Ha e nép valóban Isten által kiválasztott, bizonyos értelemben a többi nemzettel szemben fölénnyel rendelkezik, manapság főleg gazdasági és politikai téren, mely médiafölényük teljes tudatában és ennek eléggé el nem ítélhető napi gyakorlatában kulminál. Így magukat isteni jóváhagyással felsőbbrendű fajként definiálhatják, melyet évezredek óta mint a proto-rasszizmus népe nem győznek egy alkalmat sem kihagyva hangoztatni.

Ez esetben az általuk korunkban különös gyakorisággal elkövetett kísérleteket, hogy a Talmud szelleme és tanítása szerint más, őket befogadó népeket manipulálva anyagi tekintetben kizsákmányoljanak és demoralizáljanak, mintegy Istentől legitimizált törekvésnek tekinthetjük. Az persze más kérdés, hogyha netán valóban így lenne, mit kellene gondolnunk erről az „istenről“. Lásd az SZDSZ-nek, a deviancia terjedése legfőbb hazai támogatójának „áldásos“ tevékenységét, akiknek a Szent Jobb „tetemcafat“, a Szent Korona „svájci sapka“, a Szent Turul pedig csupán egy antiszemita madár. A legutóbbi idők fejleményeként nagybecsű nemzeti jelképeink közül az Árpádsávos Zászló áll az országfoglalók ez elővédcsapata támadásainak kereszttüzében, nemzetünknek az a zászlaja, mely – korabeli kínai írott források tanúbizonysága szerint is – már az ókori, belső-ázsia-i hunfajú népek fontos hadi jelvénye volt. A piros-fehér csíkos zászlót elöl hordozták a harcban. Bizonyára azok a komisz nyilas banditák már akkoriban bujtogatták őket ennek a „kirekesztő és önkényuralmi” jelképnek a használatára, akár az Amerikai Egyesült Államok nemzeti zászlajának megalkotóit, mely csak úgy hemzseg azoktól a fránya „árpádsávoktól”.

Az szintén megérne egy misét, hogy elgondolkozzunk afölött, hogy a földi értelemben vett „választott nép“-fogalom nem sokkal inkább az isteni univerzalitás megcsúfolása-e és inkább az ókori faji téboly bizarr megnyilatkozásának tekintendő-e, mint isteni eredetű intézménynek. Ez az a kérdéshalmaz, mely arra késztetett, hogy olvasmányaim e vonatkozású tanulságait és a körülöttem világunkban zajló események hátterének elemzése során nézeteimet írásban is rögzítsem, hogy -, mint rajtam kívül már jópáran – a megfélemlített és/vagy hamis befolyás alá került emberek megalkuvó és opportunista hallgatását és sunyi lapulását megtörjem. Ebben korántsem vezetett egyfajta egyházellenes indulat avagy szándék. Törekvésem, miszerint meg kell tisztítani keresztény tanainkat az átkos júdai örökség minden nyomától és befolyásától az „ámen“ és a „Hallelujah“ szócskákig menően, inkább az egyházunkat féltő érzület jegyében született, mint annak ellenében. Az egyházi tanítás nem zsidó vonatkozású igazságainak Szentlélektől eredő mivoltát én is hitelesnek ismerem el, s a szentségek jelentőségét és igazát a bűnbocsánat elnyerése lehetőségének fülbegyónás általi kizárólagosságát kivéve vallom és gyakorlom.

I. Galilea

Galilea Szamáriával együtt Palesztína északi tartományai közé tartozott Jézus megtestesülésének idején is. E tartomány Jézus szülőföldje, fő tartózkodási helye, s főleg az itt élő nem zsidó vérségű, egyszerű vidéki nép körében hirdette tanításának örömhírét. E tényt nem lehet eléggé hangsúlyozni, elementáris fontossággal bír, hiszen e ponton érhető tetten az emberré lett Istenfiú valós népi hovatartozása.

A Galilea elnevezés latinizált változata e terület eredeti zsidó elnevezésének, mely korábban „galil hag gojim“ szóalakkal bírt. E kifejezés annyit jelent mint „a nemzsidók országa vagy tartománya“ Palesztínán belül. A zsidóság gójnak nevez minden rajta kívül létező népet. A többi szemita származású nemzetet sem kíméli ez összefüggésben, akikhez pedig szoros szálak fűzik őket nyelvi, kultúrális valamint vallási-vérségi téren egyaránt. A gój kifejezés Jákob utódai részéről (szándékosan nem Ábrahámot írtam, aki nem volt mai értelemben véve zsidó, csak szemita, és akit az arabok, tehát izmaeliták is ősatyjuknak tartanak) szándékos elkülönülés a népek „maradékától“, és egyértelműen pejoratív és megvető gondolattartalmat hordozó fogalom, akárcsak a cigányok „gádzsó“ kifejezése.

Térkép a Jézus-korabeli Palesztínáról A 2. térképen, melyen rózsaszín betűkkel vannak a hellenizált, vegyes lakosságú Dekapolis (Tíz Város) városai, melyek egyike az említett Skythopolis (szkíta város)

E provincia történetével kapcsolatban föltétlenül tudni kell, hogy a rövid ideig fennálló, egységes zsidó királyság virágkorát követően, melyet Dávid és az anyai ágon (Bethsabé vagy Bathseba) hettita származású Salamon királyok neve fémjelez, a zsidók országa két egymástól független királyságra hullott szét. Az északi területet Izraelnek, míg a délit Júdának, Júdeának nevezték. A zsidó törzseknek az Ószövetségből ismert, különleges kegyetlenséggel és vérszomjjal véghezvitt honfoglalásának köszönhetően a két királyság lakossága túlnyomórészt héber etnikumú volt ebben az időszakban, eltekintve a szkíta-kánaánita őslakosság túlélő maradékaitól, akik főleg a palesztínai hegyvidékek menedéket nyújtó rejtekein életben maradtak. Manasse törzsének például az északi területeken, mint Galileában sem sikerült az őslakosságot teljesen kipusztítania, sőt igen elkeveredtek az ott élő hettitákkal és szkítákkal.

Ilyen régió volt az erődváros Bethseán, a későbbi Skythopolis, Jeruzsálem és környéke, eredeti nevén Uru-Solyma, mely szkíta alapítású szent hely volt. Minden bizonnyal a szemita és nem zsidó Ábrahámot megáldó Melkizedek, a szentéletű sálemi papkirály székhelye, melyet csak Dávid királysága idején sikerült zsidó iga alá hajtani. Melkizedekről írja a zsidó Saul rabbi a zsidókhoz írott levelében (7./1-3.), hogy ő „Sálem királya és a fölséges Isten“ (tehát nem Jahve!) „papja volt, aki a királyok legyőzéséből visszatérő Ábrahám elé ment és megáldotta. … A neve azt jelenti: Az igazság királya.“ A továbbiakban Jézusnak mint az Isten Fiának előképévé teszi, kinek papsága fölülmúlja a levitákét. Melkizedek még egy másik összefüggésben is Jézus eszmei és szellemiségbeli elődje, amikor a gój „Melkizedek, Sálem királya pedig kenyeret és bort hozott. Ő ugyanis a magasságbeli Isten papja volt. Megáldotta és így szólt …“. (Teremtés 15./18-20.) Az Eucharisztia ősképével találkozunk ebben az ószövetségi idézetben, mely egyértelműen elhatárolódik egy véres áldozatokat követelő, alacsonyrendű „istenség” barbár kultuszától, és előrevetíti a Jézus által alapított szentség szűzien forrásvíztisztaságú jelképvilágát, valamint határozottan és félreérthetetlenül kijelöli a jézusi tanítás radikálisan nem zsidó gondolatvilágú eszmeiségének ősfonalát. Ezt semmiképpen sem tarthatjuk a véletlenek esetlegességei megtévesztő játékának. E kijelentés elementáris jelentőséggel bír és mentes az ószövisek rafinált és álságosan magyarázkodó csűrés-csavarásaitól.

Itt közbe kell szúrjak egy érdekes történetet, melyet Íjjas Antalnak, egy rég elhunyt magyar püspöknek egy könyvében olvastam. Egy Jeruzsálemben végzett régészeti ásátás során 1968-ban a városfal mélyebb rétegeinek föltárásakor kőbe vésett szkíta írásjelekre bukkantak az archeológusok. Írásjelekre, melyek a magyarok és a közép-ázsia-i szkíta népek által használt rovásírásra kísértetiesen hasonlítottak. E felfedezést követően pánikszerűen visszahányták a földet a „veszélyes“ nyomokra. Így működik manapság a történelem meghamisítása: Amit nem verünk nagy dobra, azaz amit nem publikálunk, az nem is létezik. A Szentföldön autochton őslakosság létezését az ókori Közel-Kelet-et bemutató, ma is hozzáférhető térképeken látható város, Skythopolis neve (szkíta város) maga is bizonyítja.

A hébereket megelőző idők Palesztínájában uralkodó civilizáció a Mezopotámiát ősidők óta benépesítő, kultúrateremtő, urál-altáji agglutináló, tehát ragozó nyelvet beszélő, turáni nép, a sumérok (kangarok-hungarok-mahgarok, ahogy magukat nevezték) géniuszának kisugárzási övezetébe tartozott. Csak mellékesen említem, hogy ebből a kultúrából ered az írás (ékírás) vívmánya, a kerék, az eke és a fazekaskorong föltalálása, a torony- és piramisépítés technológiájának megvalósítása, az öntözőrendszerrel ellátott mezőgazdaság, az istenkirályság intézménye, a városfalépítés ( ld. A Gilgamesh-Galgamács-eposzt) szokása és az első általunk ismert törvényes rend által féken tartott, magasan szervezett és jól működő társadalom létrehozatala. Ugyanez a nép tudhatja magáénak a Káspi-Aral-Mediterráneum-ban élő testvérnépeivel egyetemben a hátasló háziasításának korszakalkotó érdemét, mely a maga korában legalább akkora vívmánynak számított és legalább annyira forradalmasította a közlekedést, a távolságok legyőzésének művészetét, mint a XIX. században a gőzgép föltalálása, stb., stb.

Kr. e. 720. táján, amikor a Folyóköz már a hajdani szemita megszállók leszármazottai által (akkádok, babilóniaiak, amoriták, asszírok stb.) is lakott terület volt, Izraelben, az északi királyságban történt egy témánk szempontjából nagy fontosságú esemény, melyről tendenciózusan csak ritkán, ha egyáltalán szó esik, szemben a híres ún. babiloni fogsággal.

II. Szárgon, asszír király uralkodása alatt az északi királyság zsidó lakosságát az egyiptomiakkal való konspirálás megtorlásaként Asszíriába hurcolták. Az így Galileát is magában foglaló Izraelben keletkezett etnikai vákuumot a szintén lázadozó sumér városállamok lakosságának és kisebb szkíta lovasnépek odatelepítésével oldották föl. Egy szinte teljesnek mondható népcsere történt. Ez az esemény véletlenül sem tévesztendő össze az ún. babiloni fogsággal.

E népességcsere óta, amikor a később galileainak nevezett nemzsidó etnikum Észak-Palesztínába került, nyelvi és kultúrális szempontból valamint a vallás terén is nagy változások mentek végbe. A galileaiak ősei, akárcsak a szamáriaiak, egy ősi mágusvallást képviseltek, melynek gyökerei a sumér-mahgar hitvilágig, az isteni őskinyilatkoztatásig nyúltak vissza. Ennek a népcsoportnak a jézuskorabeli meglétére utal az a zsidó körökben általánosan elterjedt vélemény, mely a János evangéliumban három helyen is előfordul. Először Nátánáél szájából hangzik el: “Jöhet valami jó Názáretből? ” (Jn. 1./46.), majd később, amikor Jézus júdeai tanításakor szakadás történt a hallgatóság sorai között, sokan így vélekedtek: “Hát Galileából jön a Messiás? Nem azt mondja az Írás: A Messiás Dávid családjából és Betlehem városából jön?” (Jn. 7./41-43.). Ez az utóbbi idézet egyértelműen fölfedi azt a tényt, hogy még a jézuskorabeli zsidóság számára is evidencia volt, hogy egyrészt Galileát, Jézus szülőföldjét nemzsidók, de számukra legjobb esetben is csak prozeliták lakják, akiket a makkabeusi háborúk zűrzavarában zsidó hitre kényszerítettek erőszakkal, másrészt pedig azzal is tisztában voltak, hogy Jézus nem Dávid király egyenesági leszármazottja, mint ahogy az is köztudott volt júdeai hallgatósága számára, hogy nem a júdeai, hanem a galileai Betlehemben született. Ezeknek a tényeknek ismerete eleve kizárta a zsidók számára Jézus zsidó messiásként történő elismerését.

A harmadik idevágó szakasz (Jn. 7./51-52.) a főpapok Nikodémussal folytatott vitájáról szól, ahol is a következőket vágják a szemébe: “Talán csak nem vagy te is galileai? Vizsgáld át az Írást és meglátod, hogy Galileából nem támad próféta.” Ezzel zsidó szemszögből az Ószövetség Jézusra vonatkoztatott próféciái részben érvényüket vesztik. Ebben az egyben én is egyet értek a főpapokkal. Jézus a Mindenható Isten Fia, az egész emberiség Megváltója és Tanítómestere, s nem egy félrevezetett, soviniszta közel-kelet-i törpe nép politikai fölkentje. A fent idézett főpapi vélemény olyan emberek véleménye, akik besúgóhálózatukon keresztül mindenről, így Jézus kibenlétének legkisebb részleteiről is informálva voltak, és saját szentnek tartott irataiknak megszállott ismerői voltak. Ők nagyon is jól tudták, miről beszélnek.

Miután az iraki sivatag homokjából kiásott sumér-mahgar és szemita városállamok ékírásos irodalmukkal, följegyzéseikkel együtt a XIX. sz. második felétől újra ismertté váltak, tudjuk, hogy az ószövetségi iratok szerkesztői saját vérgőzös és csalásokkal teli történelmük leírását kivéve, az ősmitológiai elbeszéléseket javarészt e kultúkör hagyományvilágából kölcsönözték (teremtéstörténet, paradicsomi történet, az özönvíz leírása, a bábeli toronyépítés, a nyelvek összezavarásának mondája, a zsoltárköltés műfaja, bölcsességi irodalom, papi hierarchia, angelológia stb.), amidőn a zsidó nép a babiloni fogság állapotában volt, és ott lassanként nagy gazdagságra és befolyásra tett szert. Nem tartom túlzásnak kijelenteni, hogy a ma ismert zsidó vallás Babilonban született, ti. azt egy zsidókeresztény teológus sem tagadja, hogy az ún. ószövetségi könyvek szerkesztési munkája a fogságból való visszatérést követően fejeződött be, s ekkor nyerték el e szövegek ma is ismert, végleges formájukat. Több, mint valószínű, hogy a Jézusra, a Szabadítóra és Megváltóra vonatkozó, a próféták szájába adott jövendölések is a sumér-babiloni és zendavesztai hagyomány szövegeiből kerültek át szellemi eltulajdonítás útján a zsidó szövegekbe.

A zsidók között sokan (a 12 törzs közül 9), amikor már módjukban lett volna visszatérni hajdani hazájukba, inkább a babiloni tartózkodást választották s ezzel a biztos exisztenciát. Az első zsidó bankárdinasztia, Murasi és fiai, az “ókori Rotschildek” megszületése is ez időre datálható.
Az Ószövetségben fölhalmozott tudást végül is nem első kézből merítették, mivel a babiloniak azoknak a primitív nomádoknak a leszármazottjai voltak, akik a Kr. e. III. évezred elején Dél-Arábiá-ból és a mai Etiópia és Eritrea területéről föltételezhetően egy túlnépesedési hullám következtében sumér földre vándoroltak, ott az őslakos és lovagias sumérektől humánus fogadtatásban, munkában és a kultúrálódás lehetőségében részesültek. Később a szemita bevándorlók, hogy “hálájukat” kifejezzék, vendéglátóikat hátba támadva átvették a sumér kultúrjavakat, az írást, a mítoszokat, az egész pantheont (átkeresztelve persze). A liturgia szent nyelve azonban továbbra is a sumér maradt, akárcsak a keresztény középkor idején a vele azonos szerepet betöltő latin. A Babilonba hurcolt zsidók papjai a Teremtés könyvébe fölvett elbeszéléseket a tagadhatatlan egyezések és párhuzamok tükrében minden bizonnyal e forrásból ismerték meg és ágyazták be szentnek tartott szövegeikbe. Egy külön tanulmányt érdemelne a Zendaveszta és a később keletkezett zsidó iratok közötti föltűnő egyezések témája. A zarathusztraizmus egyébként nem egyéb, mint a szkíta ősvallás reformja.

Az embert szomorúsággal tölti el, hogy a több, mint egymillió eddig megtalált sumér és akkád agyagtáblácskáknak csupán egy töredékrészét fejtették meg ill. publikálták eddig. Sokat nem kell törnünk afölött fejünket, hogy mely érdekcsoport bújik meg e kultúrtörténeti botrány mögött. Ugyanaz a hatalom akarta ezt így, amely a második iraki háború során szándékos nemtörődömséggel karbatett kezekkel tűrte, sőt lehetővé tette a sumér kultúra fölbecsülhetetlen és visszahozhatatlan kincseinek a bagdadi múzeum kifosztása során történt megsemmisítését és elrablását. Ez is bizonyítékul szolgál az általam leírtak igazságtartalmát illetően. A Qumránban, a Holt-tengernél lelt esszénus írástekercsek java része ugyanerre a szomorú sorsra kárhoztatott. Túl sok bennük is a történelemhamisítókra nézve kényelmetlen adat.

Egyet azonban a hiányos nyilvánosságrahozatal ellenére is biztosan megállapíthatunk: Évezredekkel az ún. ószövetségi iratok kompilálása előtt léteztek már a sumér kultúrkörben a ma a Bibliából ismert történetek sok esetben tartalmilag ellenkező előjellel. A sumér paradicsomtörténet szerint a Tudás ember által történő megszerzése és birtoklása az Isten szándéka szerint való volt. A szemiták által átvett vallást tanulmányozva tetten érhetjük az erkölcsi hanyatlás jeleit. Egy példán hadd szemléltessem e folyamatot: Míg a sumér Szentháromság két istenalakja, Anu és Enki mellett álló istenanya, Innana a szűzi tisztaság és egyben az eszményített anyaság jelképe volt, addig szemita megfelelője, Istár azt hirdeti magáról nagy fennen: “Én vagyok a nagy prostituált.”. Ehhez nem szükséges kommentár. (E témában ajánlom az olvasó figyelmébe dr. Zakar Andrásnak, Mindszenty személyi titkárának, aki maga is római katolikus pap volt, “A Sumér Hitvilág és a Biblia” c. könyvét.)

Jellemző volt Galilea és Szamária lakóira, akik eredetüket tekintve szintén a Folyóközből áttelepített szkíta (méd, guti) néptörzsűek és mágusvallásúak voltak, hogy szentélyeiket, templomaikat magaslatokon és hegytetőkön emelték, mint pl. az Olajfák hegyén lévő szentélyt, Jézus kedves imádkozóhelyét, ahol tanítványaival is gyakran időzött. A zsidók e számukra pogánynak számító szentélyeket a korrupció helyeinek bélyegezték.

“Felűnő, hogy az evangéliumok egyetlen olyan helyzetet sem örökítenek meg, amelyben Jézus “templomban”, azaz zsinagógában imádkozna Atyjához, annál jobban vonzódik a hegytető, mint imahelyszín iránt. Amikor mennyből alászállott kenyérnek mondja magát egy prédikációban, a zsidók zúgolódását váltja ki, különösen, mert azt is megjövendöli, hogy testét mint kenyeret fogja adni a világ életéért (Jn. 6./51.). Ez a mezopotámiai papkirály hangja. ... A “Melkizedek rendje szerinti főpap” hangja tehát merőben szokatlan a farizeusi törvénymagyarázatokhoz szokott füleknek. Ezért sok tanítványa elhagyja őt, Júdeában pedig ezentúl veszélyes járnia, mert ott már meg is akarják ölni. ... Mintha Jézus “atyjafiainak” különös okuk lett volna félni a jeruzsálemiektől. Csak mert galileaiak? Vagy mert prozeliták is, azaz kényszerből zsidó vallásra tért nemzetiségi kisebbségiek vagy azok fiai?

Mikor pedig Jézus mégis elmegy tanítani a templomba, és hitük formalizmusa miatt ostorozza hallgatóságát, némelyek elámulnak, hogy a galileai próféta még prédikálhat nekik. Mint mondják: “Jól tudjuk, honnan való ez, mikor pedig eljő a Krisztus, senki sem tudja, honnan való.” (Jn. 7./27.) Ezek szerint a jeruzsálemiek már ismerték Jézus családi hátterét, és föl sem merült bennük – ahogy később a főpapokban sem -, hogy a próféta Dávid fia volna. Ám vannak a sokaságból, akik hisznek őbenne: talán vidékről az ünnepre feljött prozeliták, akiknek a Dávidfia-leszármazás követelménye lényegtelen?” ... “Érdekes a főpapok és farizeusok reakciója is Jézus beszédeire. Úgy tűnik, testületileg nem hisznek neki, és nemcsak a galileai prófétát átkozzák meg, hanem annak hallgatóit is: “De ez a sokaság, amely nem ismeri a törvényt, átkozott!” (Jn. 7./48., 49.) Ami annyit tesz, hogy maga a sokaság sem a törvény fiaiból, azaz vérségileg is zsidókból, hanem csak törvény alatt lévőkből, vagyis más nemzetiségű, de a zsidó vallást fölvett prozelitákból áll.” ... “Jézus – a főpapok benyomását és értesüléseit megerősítendő – megment egy házasságtörő asszonyt. A farizeusokat és szadduceusokat pedig, akik nem hisznek benne, így minősíti: “Ti az ördög atyától valók vagytok, és a ti atyátoknak kívánságait akarjátok teljesíteni. Az emberölő volt kezdettől fogva, és nem állott meg az igazságban, mert nincsen őbenne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól, mert hazug és a hazugság atyja.” (Jn. 8./44.) ... “Istenképe gyökeresen különbözik az ószövetségi Jahvétól. Az ő Istene bizonyára a fiát sem azért küldte le a földre, hogy idelent áldozati bárányként elveszejtse. Amikor a feldühödött Jézus azt mondja a főpapoknak: “Nem vagytok az Istentől valók.” (Jn. 8./47.), akkor bizonyára Atyja és Jahve szembenállására utal, teológiai síkon pedig egy véresáldozatokat követelő és egy irgalmas Isten szembenállására.

A főpapok – akiket János következetesen “zsidóknak” titulál, pedig vallása szerint Jézus és ő maga is az volt – válaszképpen ráolvassák a prófétára legfőbb vádjukat: “Nem jól mondjuk-é mi, hogy te szamaritánus vagy és az ördög van benned?” (Jn. 8./48.) A vád megerősíti azt a benyomásunkat, hogy az összecsapás idejére a főpapok már meglehetősen tájékozottak voltak Jézus családfáját és kultúrális gyökereit illetően.” ... Figyelemre méltó Jézus válasza is: “Nincs énbennem ördög: hanem tisztelem az én Atyámat, és ti gyaláztok engem.” Válaszában tehát nem cáfolja “szamaritánusságát”, holott módja volna rá. Ezért most már a főpapok is csak a második vádpontra összpontosítanak: “Most értettük meg, hogy ördög van benned.” (Jn. 8./52.) A próféta replikája: “Az én Atyám az, aki dicsőit engem, akiről ti azt mondjátok, hogy a ti istenetek. És nem ismeritek őt.”(Jn. 8./54-55.), megerősíti benyomásunkat, hogy a vitában voltaképpen a törzsi Jahve és az egyetemes Isten harcol egymással. Erre a válasz: megkövezési kísérlet – közel már a Golgota!” ... “A Szentlélek pünkösdi alászállása idején a – János által következetesen galileusoknak mondott – apostolok háza előtt már megint az a “törvény nélküli sokaság” gyülekezik, amely korábban olyan lelkesen hallgatta a galileai próféta beszédeit. Az Apostolok Cselekedetei elsősorban párthusokat, médeket és elamitákat említ (2./9.), nyilván, mert ők várakoztak ott a legnagyobb számban, ám azt is megtudjuk a várakozókról, hogy “mind zsidók, mind prozelitusok” (2./10.) (Kiss Irén: A negyedik evangélium; Demokrata folyóirat; Budapest; 1998./14.)

A fent idézett szövegben kizárólag János evangéliumából olvashattunk részleteket, melynek írója maga is galileai volt. Ennek elolvasása után egyáltalán nem csodálkozhatunk, hogy a szemita és filoszemita táborban egyre számosabb és számosabb azoknak a követelődző sikoltozása, akik a negyedik evangélium egyházi kánonból történő kihajítása mellett szállnak síkra, hogy az egyetlen, még megközelítőleg authentikus evangéliumot apokriffá nyilváníttattassák, azt a szent szöveget, amelyet Luther Márton is a “leggyengédebb evangéliumnak” nevezett. Egy dolog minden kétséget kizáróan világos: Jézus csak addig kifizetődő és csak addig jelent egyfajta értéket a jelen zsidósága számára, amíg alakja a félrevezetett zsidókeresztény tömegeknek zsidóként eladható a saját amúgy nem létező felsőbbrendűségüket elhitetendő. Feladták régi stratégiájukat e kérdést illetően, miután a keresztény tanok az egész földkerekségen elterjedtek. Jézus zsidó kortársai ellenben teljes mértékben tisztában voltak Jézus identitásával és népi hovatartozásával, és – ahogyan Josephus Flavius, a zsidó történetíró megjegyzi – “gyűlölték a galileaiakat”.

Sok évszázadon keresztül a talmudista rabbik fanatikusan ellenezték Jézus zsidóként való elismerését, hiszen ők időben közelebb álltak az evangéliumi eseményekhez. Nem győzték kihangsúlyozni iránta érzett gyűlöletüket, s még a gyomrot felkavaró kifejezésektől sem tartózkodtak Jézus gyalázásában. Pártus mágusnak, Izrael félrevezetőjének, menstruációban fogant fattyúnak (sic!), az istentelen Nimrud fiának, egy prostituált fiának, akit a pokolban “forró ondóban főznek” stb. nevezték Urunkat. Ez utóbbi kitételnek valamelyest ellentmond a tény, hogy a Szanhedrin 106a fejezetében Máriát hercegek és törvényhozók családjából származónak írják le, aki gyakran egy templomban szakrális táncot lejtett. Vajon melyik vallás és hagyomány temploma lehetett ez? Semmi sem állt távolabb a zsidók mindenkori vezetőitől, mint Jézust Izrael megmentőjeként avagy a Jahvétól küldött Fölkentként (Messiásként) elismerni. Hieronymus (szent Jeromos), a Vulgata bibliafordítás szerzője a Talmud keresztényellenes irányultságáról ezt vetette papírra (Comm. Isaias c. 49.): “Diebus ac noctibus blasphamant Salvatorem.”. (“Éjjel-nappal káromolják a Megváltót.”)

Köztudott, hogy időszámításunk kezdete idején a messiásfogalom a korabeli zsidó körökben egy kizárólag politikai értelemben vett megszabadító alakjára redukálódott, aki a mindenkori megszálló hatalom zsarnoksága (akkor éppen a római iga) alól lett volna köteles népét fölszabadítani és egyben a zsidóságot lehetőleg az egész világ elnyomó urává tenni. A hithű zsidók még napjainkban is erre az isteni küldöttre várnak, a múltban már sokakat kineveztek messiássá, de kivétel nélkül mindegyikük előbb vagy utóbb olcsó szélhámosként lelepleződött. Helyükben nem várnék tovább az égi küldöttre, hiszen mára már őnélküle is szinte teljes mértékben sikerült bolygónkat egy ügyes, ám erkölcsi kategóriákat figyelmen kívül hagyó pénzpolitika révén hatalmuk alá hajtaniuk, és befolyásukat a világpolitikát háttérből irányító szabadkőműves páholyokra abszolút módon kiterjeszteniük.

A Talmudnak és más egyéb gyalázkodó iratoknak (pl. Toledoth Jeschu; Sulhan aruch stb,) Jézus Urunkat pocskondiázó, ordenáré és ízléstelen kifejezéseitől (pl.: “Jézust forró ondóban főzik a pokolban.”) eltekintve egyben igazat mondanak: Galileából valóban nem származott zsidó fölkent, “csupán” az igaz és mindenható Isten Szent Fia, a Megváltó, kinek jövetelére már évezredekkel korábban a zsidó nép megjelenése előtt Mezopotámia és az egész Közel-Kelet népei vágyakozva vártak, mint ahogyan tk. a Mariban és Sippárban a sivatagi homokból kiásott ékírásos agyagtáblácskák hirdetik.

“A napkeleti bölcsek” -, akikről később bővebben is szó lesz - “ama mágus papi testületnek voltak tagjai, akik hosszú századokon át, Zarathustra idejétől számítva immár kerek ezer esztendeje vártak arra, hogy beteljesüljön a próféciája Kelet nagy szkíta apostolának, Zarathustrának – aki a Messiás eljövetelének szükségét és valóra váló tényét jövendölte meg olyanképpen, ahogy az Jézus megszületésével be is következett. Az idevonatkozó ősi iratok azt is tényként tudják, hogy ez a Messiás Zarathustra kései magvából” (tehát nem Dávidéból!) “fog megszületni.” (Zajti Ferenc: Zsidó volt-e Jézus?, 285. o.; első megjelenése a XX. sz. 1. felében) Nem árt, ha tudjuk, hogy a világ erkölcsi rendjét elementárisan befolyásoló, legnagyobb és legtisztább tanokat hirdető vallások alapítói mind szkíta eredetűek voltak. Tudjuk ezt Zarathustráról, Siddhartha Gautama hercegről, a későbbi Buddháról, aki a szaka szkíták népéből származott és Jézussal kapcsolatban szintén bizonyítható a pártus-szkíta származás. A szkítákat egyébként Hérodotosz a földkerekség legősibb népének, az egyiptomiaknál is ősibbnek nevezi híres munkájában.

II. A NAPKELETI KIRÁLYOK

Nem tudok kellőképpen hálás lenni a szinoptikus evangéliumok hivatalosan megállapított sorrendje szerint első, Máté szerinti evangéliumnak a napkeletről érkezett látogatók és a velük kapcsolatos események megemlítéséért. Ez az első benyomásra jámbornak tűnő legenda kezdettől fogva bizonyítja tézisünket, mely kultúrkörben dobogtatta meg az emberszíveket az igazi ádvent várakozással teli vágyakozása az Égből küldött Szabadítót várva.

A három látogató, akikről az evangélista beszámol, máguspapok, csillagászok voltak a pártus birodalomból, a biblikus tudományok mai állása szerint Sippárból, az ott lévő csillagfigyelő központ és mágusképző iskola városából, mely már Kr. e. 3000-ben létezett a sumér-mahgarok országában. Hogy tisztában legyünk a mágusok kibenlétével, feltétlenül idéznünk kell Dio Chrysostomust, aki szerint “a mágusok olyan emberek, akik legméltóbbak az igazsághoz, az Istennel való érintkezésre képesek és az istenség lényének szolgálatához értenek, míg a nép, nem tudván a név jelentését, a varázslókat nevezi így.”

Ez a “Három Király”-ábrázolás a ravennai San Apollinare Nuovo templomban látható. A három emberalakot a pártus mágusok jellegzetes előrehajló süvegében ábrázolják.

Egy német sumerológus, Prof. Schnabel 1925-ben a sippári ásatások során egy agyagtáblát talált, melyen ugyanaz a csillagkonjunkció látható, mint a prágai császári udvarban kutató Johannes Kepler adatai szerinti, azzal a minimális eltéréssel, hogy a sippári tábla Kr. e. 7-re, míg Kepler Kr. e. 6-ra datálja e kozmikus eseményt. A betlehemi csillagot Kepler a következőképpen írja le: “Hat évvel időszámításunk előtt megjelent az égen az a csodálatos fénysugár, melyet `betlehemi csillag`-ként ismerünk. Ez nem volt egyéb, mint a Jupiter és a Szaturnusz együttállása (konjunkciója), melyben egy ideig a Merkur is részt vett, és a Halak csillagképében ment végbe.”

Jézus születésének idején egész Szíria valamint Galilea és Szamária is a Pártus Birodalom (Kr. e. 256 – cca. 226. Kr. u.) befolyása alá tartozott, annak a birodalomnak befolyásövezetébe, mely a római birodalom hódító kedvének keleti irányban egyetlen egyenrangú félként – és nem csak katonai téren - csaknem 500 éven át gátat tudott szabni. E birodalom központi törzse az Eufrátesz folyótól Indiáig, a Kaukázustól a Perzsa-öbölig terült el. A pártusok ugyanazon etnikummal rokonok, amelyből egykor a sumér-mahgarok is kinőttek, a turáni népek ősi törzsével. Ezt a tényt az is alátámasztja, hogy a mezopotámiai pártus uralom alatt az ősi vallás újra erőre kap és kivirágzik. Több romokban heverő sumér várost a pártusok újraépítenek vagy új épületekkel bővítenek, díszítenek.

Justinus írásaiból tudjuk, hogy a pártus királyokat, akik magukat Mithra (Mithrász) napisten inkarnációjának és a nap és hold testvérének nevezték, koronázásuk előtt egy barlangba vonultak vissza, ahol szent életű pártus és méd mágusok közreműködésével a szkíta misztériumokba történő beavatásnak vetették magukat alá. E megrázó és tisztító szertartást követően három mágus járult az újonnan beavatott trónvárományos elé, hogy értékes, királynak kijáró ajándékokkal, mint egy (lélekben) újszülött gyermeknek hódoljanak. A karácsonyi történettel összefüggő párhuzamok nem csak feltűnőek, hanem valósággal megdöbbentőek.

A barlangban történő beavatási szertartás egyértelmű egyezéseket mutat a magyar alapítású pálos rend azonos rítusaival, akik az alapítás helyén, a szent övezetnek számító Pilis-hegységben tartották fönn központjukat, melynek csúcsán, Dobogókőn helyezkedik el a világ szívcsakrája, melyet a Dalai Láma is elmélkedés szándékával fölkeresett. A tibeti és egyiptomi beavatási szertartással is kimutathatóak egyezések. Hogy az egyiptomi beavatási gyakorlat említése mennyire nem légből kapott, alátámasztja a tény, hogy a Boldog Özséb által alapított magyar pálos rend magát az egyiptomi Királyok Völgyében élő Remete Szent Pál szellemi örökösének tartotta. A mai pálos rendnek az azonos elnevezésen kívül vajmi kevés köze van a hajdani, középkori magyar szerzetesrendhez. Kapisztrán Szent János jegyezte meg egyszer, hogy ha valaki élő szentekkel óhajt találkozni, jöjjön el és látogassa meg a magyar pálosokat. Mely népnek, mely hagyománynak, mely kultúrkörnek volt tehát királya Jézus? Föl kellene már végre hagyni a notórius, szűnni nem akaró, szemérmetlen hazudozással! Csak érdekességként emlitem meg, amit Gyöngyösy Gergely, a pálos rend akkori generálisa a XVI. század harmincas éveiben írt rendjéről: “Ezek az atyák azt próbálták megvalósítani a földön, amit az angyalok szférájában láttak.” Majd másutt: A pálosok “romlatlan testben várják a föltámadást.” E föltámadás alatt nem a végső ítéletre való feltámadás értendő, hanem nemzetünk föltámadása, mely már nem sokat várat magára, hiszen a pápa által is elismert szerzetesrend legalitása védelmében e magyar alapítású rend a Nemzet és ősi hagyományaink fennmaradását volt hivatott elsősorban szolgálni. Szántai Lajos, e témakör alapos ismerője, beszámol arról, hogy a feltárt középkori pálos kolostorromok közelében sehol sem találhatóak szerzetesi temetők.

Hol is született Jézus valójában? Az evangéliumok tanúsága szerint: “Amikor Jézus a júdeai Betlehemben megszületett, Heródes Király napjaiban ...” (Mt. 2./1.) meséli Máté evangélista. Ez a helység a Betlehem nevet csak a Jézus halálát és föltámadását követő években kapta, éspedig a zsidókeresztény egyház részéről, melyet a zsidó származású Saul-Paulus és követői alapítottak. Ez a parányi település Dávid idején még a Beth-Lomon nevet viselte. Itt született Dávid király. Mindazok, akik Jézusban a zsidók messiását, “Dávid fiát” fölismerni vélték, keresztelték át e helység nevét Betlehemmé, hogy Mikeás próféta kívánalmainak megfeleltessék Őt, aki így írt e helyről: “De te, Betlehem-Efrata ... belőled támad majd az, aki Izrael fölött uralkodni fog.” (Mikeás 5./1.)

“Jézus szülőhelye valóban Betlehem, de ez a Betlehem Galileában fekszik, a gójok országában, 6 km-re Názárettől, egy igen régi városka, mely a Kr. e. XIV. sz.-ból származó ún. El Amarna-szövegekben Bith-Lahmi szóalakban fordul elő. Közelében fekszik a Tábor hegy, melynek tetején a galileai vallás temploma állt, melyet III. Antiochus fallal vetetett körül. A legenda szerint Jézus erről a helyről emelkedett az égbe.” (Badinyi Jós Ferenc: Jézus Király; Demokrata, Budapest 1998.)

Ezen a ponton szükségesnek tartok néhány szót ejteni a zsidókeresztény egyházak számára életfontosságú titulusról, a Dávid fia-elnevezésről. A zsidó befolyás alatt álló evangélisták, Máté (Mt. 1./1-16.) és Lukács (Lk. 3./23-38.) művük elején egy igen kérdéses és kétségbeesett kísérletet tesznek, hogy Mária férjének, Józsefnek családfája segítségével kikényszerítsék Jézusnak Dávidtól való származását. Ez a genealógia teljesen használhatatlan, hiszen hisszük és tudjuk, hogy Szűz Mária férfitől érintetlenül a Magasságbeli Szent Lelkétől foganta Szent Fiát. Ennek következtében József családfája, mely ráadásul a két evangéliumban szereplő névfelsorolás tanúsága szerint még csak nem is egyezik teljes mértékben, teljesen irreleváns, mivel neki Jézus csodálatos és szeplőtelen fogantatásához vajmi kevés köze lehetett. A Máté evangéliumában szereplő genealógia Ábrahámig, míg a lukácsi iratok az első emberig, Ádámig vezetik vissza a nevelőapa családfáján keresztül Jézus származását, ami eleve egy bődületes csacsiság.

Másrészt pedig mind Jézus saját nevében, mind minden jóérzésű keresztény ember nevében visszautasítom Jézusnak bármilyen összefüggésben történő együttemlítését Dáviddal. A bűnnélküli Jézus “Dávid fiaként” való elképzelése kimeríti a szentségtörés fogalmát, mert Dávid bűnöző alkatának Isten Szentjével való bármilyen összemosása istenkáromlással ér föl. A legtöbb keresztény szeme előtt annak az ifjú “hősnek” az alakja lebeg, aki az óriástermetű filiszteus (palesztín) Góliátot, aki a zsidókat párviadalra hívta ki, alattomos módon egy parittya segítségével homlokon találva megölte, mert inába szállt a bátorsága a közvetlen párharctól. Azt a történetet már ritkábban halljuk, amikor a fia, Absalom által kirobbantott felkelés zajlott, Dávid gyáván megfut a túlerő elől és palotája őrzését ágyasaira bízza. A csatában személyesen nem vesz részt, zsoldosait bízza meg a piszkos munkával. Amikor azonban Rabba városa elesik, azon nyomban megjelenik, és a város lakosságát válogatott kegyetlenséggel gyilkoltatja le.

Az állítólagos zsoltárszerző, amikor szemet vet a hettita Bethsabéra (Sám.2 11./3-27.), a hettita Urijás (óriás) feleségére, megparancsolja fővezérének, Joábnak, hogy Urijást küldje a csatában az első sorba, hogy életét veszítse. Így is történt, s ettől kezdve Bethsabé Dávid ágyasa lett. Dávid másik fiáról, Amnonról azt jegyezték föl, hogy nem tudván úrrá lenni beteges ösztönein, megerőszakolta saját lánytestvérét, Támárt, amiért őt testvére, Absalom bosszúból megölte. Végtelenül sorolhatnánk Dávidnak, családjának és utódainak szörnyű és visszataszító tetteit. A kérdés mégis az marad: Hogy lehetséges Jézust, aki bűn nélkül való, a Világ Világosságát egy ilyen bűnöző családjától származtatni?!

A zsidókeresztény egyházak által apokrifnak minősített irodalomban (, mert ezek az írások nem illeszkedtek a zsidózó koncepcióba) létezik egy a Nikodémus evangéliuma vagy Pilátus akta cím alatt ismert irat, mely a hivatalos kánonba fölvett négy evangélium idevágó tudósítását megerősíti és még közelebbről, részletesebben, hitelesebben és sokkal lebilincselőbb előadásmódban ecseteli, mint azok. Ez a keresztény irat görög, szír, kopt és örmény kéziratokban maradt fenn. Epiphanius egyházatya (375. Kr. u.) Nikodémust, Jézus magasrangú, titkos tanítványát jelöli meg e szöveg szerzőjeként. E szövegben ecsetelt események hitelességét egy Tiberius császár által írott, Pilátusnak címzett levél is megerősíti, melynek teljes szövegét a Vindobon Codex tartalmazza, mely ismét a modern időkben először 1804-ben A. Birch által Koppenhágában “Auctarium codicis apocryphi N. T. Fabriciani” cím alatt jelent meg. Egy másik, szintén az apokrif irodalomhoz tartozó mű, a szír kereszténység szent könyve, a Kincsesbarlang, melyet Szent Ephrémnek tulajdonítanak, arról ír, hogy a Jézust látogató mágusok, mielőtt útra keltek, utánanéztek Nimród kinyilatkoztatásában, tehát véletlenül sem az Ószövetségben, hogy mely jelek előzik meg a Megváltó születését. Mely kultúrkörben is alakult ki az igazi ádvent? A korabeli zsidók még csak nem is sejtettek semmit!

A Pilátus és a zsidó Főtanács (Szanhedrin) közötti hosszú és elkeseredett vita vége felé, mikor a zsidók egyetlen józan és használható érvet sem tudtak már előhozni, elkezdtek üvöltözni: “Csak a császárt ismerjük el királyunknak, nem Jézust. Különben is keletről jött mágusok hoztak neki sok ajándékot mint saját királyuknak.” Ez volt az utolsó és egyben legveszélyesebb érv, melyet a zsidók Pilátus szemébe vághattak. Pilátus számára túlontúl jól ismert volt az elkeseredett szembenállás és ellenségeskedés a két nagyhatalom, Róma és a pártus birodalom között, melynek akkor még legyőzhetetlen hadserege a Crassus és Antonius vezette légiókat néhány évtizeddel azelőtt megsemmisítette. E vád szerint tehát pártus mágusok Jézust saját királyukként üdvözölték. Ez azonnal fölébresztette éberségét. Amikor a napot tanúul híva az ártatlan vér ontásának felelősségét teátrális eszközökkel magától hárítva kezeit mosta, politikai megfontolásból tette ezt. Ha ugyanis Jézus kivégzése miatt Róma és a pártusok között politikai feszültség keletkezne, hivatkozási alapot teremtett ezzel magának, hiszen ő Jézust ártatlannak nyilvánította s csak a zsidók fenyegető föllépésének nyomására hozta meg a halálos ítéletet. Ha a pártusok ezt netán rossz néven veszik, vonják a zsidókat felelősségre. Pilátusról nem tételezhetjük fel, hogy Jézusban fölismerte volna Isten Fiát. Róma lojális és hű szolgájaként töltötte be Palesztínában a prokurátori tisztet a legérzékenyebb ütköző övezetben a két ellenséges birodalom: Róma és Párthia között.

A zsidóság vezetői tisztában voltak Jézus édesanyja, Mária származásával is, aki az arszakida pártus királyi család Adiabene-Charax ágának leszármazottja volt. A család magáénak mondhatott egy Jeruzsálemben álló palotát. Ez az épület az ún. Zwingli-Biblia 1755-ös kiadásában szereplő, Jeruzsálemet bemutató térképen világosan kivehetően látható. A 68-as szám alatt a következő szöveg áll: “Helénának, az Adiabene királynőnek palotája”, aki a legújabb kutatások fényében Mária édesanyjaként ismert. Egyre több az azt bizonyító, komolyan veendő adat, melyek szerint egy József nevű zsidó asztalossal kötött házasság nem egyéb kegyes mesénél. A nagy leleplezések és lelepleződések korát éljük. Ismerjük az Igét: “Semmi sincs elrejtve, ami nyilvánosságra ne jutna; titkon sem történik semmi, ami ki ne tudódnék és nyilvánvalóvá ne lenne.” (Lk. 8./ 17-18.) – mondja a Megváltó.

III. A TORINÓI SZENT LEPEL

Modern korunkban a racionális gondolkodás szelleme, a technikai civilizáció találmányai és vívmányai és nem utolsó sorban az elvilágiasodás hatására egy egyre szélesebb körben terjedő embertípus hódít teret magának, mely kizárólag a szánalmas érzékszerveinek szűk sávjában zajló észlelésnek hajlandó hitelt adni. Más szóval: az emberiség anyagba süllyedésének intenzív szakaszában élünk.
Mintha Jézus Urunk tisztán látta volna, a végidőkben az ember lelki fejlődése mily szánalmas körülmények szorításába kerül, egy misztikus, csodálatos jelet, egy értékes reliquiát hagyott ránk, mely mintegy a föltámadás “koronatanújaként” a hitre képtelenné vált modern embert hivatott elgondolkodásra késztetni: a torinói szent leplet.

A torinói szent lepel pozitív és negatív képe

Jézus halotti leple hosszú kétezeréves vándorlása során gyakran váltogatta tartózkodási helyét. Az apokrif irodalom tanúsága szerint levélváltás történt még Jézus földi életében Ő és V. Abgár, edesszai király között. Edessza a Kisázsia és Szíria közötti határterületen fekszik. A város hosszú ideig s még Jézus korában is a pártus birodalom része volt. Mai török neve Urfa. A leprában megbetegedett uralkodó a gyógyulás reményében Jézust városába invitálta. Az Úr ugyan elhárította a meghívást, mégis megígérte neki, hogy mennybemenetele után egyik tanítványát küldi hozzá. Tádé apostol volt, aki fölkereste s meggyógyította a beteg királyt. Ő vitte magával az Úr halotti leplét, amely egészen 944-ig Edesszában maradt, miután Bizáncba került. Erről a történetről tudomása volt a történészcsászárnak, Bíborbanszületett Konstantinnak (905-959), valamint Eusebiosnak, a caesariai püspöknek (a 4. sz. első fele), aki a híres Egyháztörténetet írta. A leplet többször összehajtott állapotban őrizték, úgy, hogy a Megfeszítettnek csak az arca volt látható. Mandilionnak nevezték e reliquiát. E kifejezés arab gyökerű és leplet jelent. A lepel Jézusarca karakterisztikumában döntően befolyásolta a keleti egyház jézusábrázolásainak ikonográfiáját.

A negyedik keresztes hadjárat alatt (1203-1204.), többszöri ostrom után végül is elesett a keleti kereszténység központja, Konstantinápoly. A vad zsákmányolás, fosztogatás és részeg ortályozás összevisszaságában, mely még a város szent helyeit sem kímélte, nyomtalanul eltűnt a városból a szent lepel. Sokak szerint az óriási befolyással és gazdagsággal rendelkező templomos lovagrend tulajdonította el.

A következő nyom a franciaországi Besanconba vezet, ahol vagy villámcsapás vagy szándékos gyújtogatás következtében 1349-ben földig égett a katedrális, ahol a leplet, mely csodával határos módon nem semmisült meg, őrizték. Az értékes kultusztárgy ismét semmibe foszlik. Fölbukkanásának későbbi helyei Lirey és Chambery, ahonnan végül 1578-ban Torinóba vitték, ahol mind a mai napig nagy kegyelettel viselik gondját.

Az egyház hosszas vonakodása után 1978-ban életre hívtak egy a lepel tudományos kutatását maga elé célul tűző bizottságot, amely az akkori legmodernebb technikai készülékek segítségével nekilátott a szent tárgy tanulmányozásának.

A kutakodás a következő végeredményre jutott:

- Antropológiai adatok:
- Testméret: 181 cm
- Koponyaméret: 81,9 cm
- Az orr hossza: 7,09
- Testsúly: 170 lbs
- Faji jelleg: klasszikus europid-anatóliai (nem szemita!)
- A Mandilion a rajta megörökített halott pontos anatómiai képét nyújtja, akinek arcvonásai különös méltóságot sugároznak.

A képen Jézusnak a leplen kirajzolódó arca pozitív és negatív változatban látható

Az elszenvedett kínzások és a kivégzés módja (a kegyetlen korbácsolás nyomai, a töviskoszorú lenyomata, a szögek és a Longinus-féle lándzsa nyomai stb.) a legkisebb részletig a lepelen látható ábrázolásról részletesen leolvashatóak és az evangéliumi tudósításokkal valamint a régészeti ismeretekkel tökéletesen egybecsengenek.

- A jézuskorabeli temetkezési szokások a képen világosan felismerhetőek. Például az a szokás, hogy az elhunyt szemére érméket helyeznek, a zsidók lakta területeken nem volt régi hagyomány. Csak miután Párthia hatalmi és kultúrális befolyása Palesztínában is érvényesítette hatását, kezdtek el a zsidók is – bár nem mindenütt – az érmés temetkezést utánozni. A zsidóság halottait régebben ugyan lepelbe csavarva, de érmék nélkül temette el. E szokás azonban a palesztínai szkíta származású és később betelepített sumérgyökerű lakosság körében általánosan elterjedt vot. A temetkezésnek ez a formája a Belső-Ázsiában élő lovaskultúrák népei között: mint a szkíták, hunok, avarok, onogur-bolgárok, avarok és magyarok, karakterisztikus volt. Öreg parasztembereket elvétve még ma is Magyarország egyes vidékein e módon temetik el.

- A Mandilionon kivehető szemen nyugvó érméken a szakemberek még a feliratot is kibetűzték (UCAI), és egy jellegzetes motívumot is fölfedeztek rajtuk, az ún. Lituus-botot. Ez a lepel és a benne nyugvó pontos datálását tette lehetővé, hiszen a C-14-es szénizotóp vizsgálatok pontossága és megbízhatósága ma már meglehetősen vitatott és tudományosan túlhaladott. Jézus szemére Kr. u. 31-32-ben Pilátus által veretett érméket helyeztek, melyeken a következő írás állt : TIBERIOU CAICAROC, azaz TIBERIU KAISZAROSZ.

- Az is világosan kivehető, hogy a lepel megfeszítettje a pártusokra jellemző, két részre osztott szakállt visel. E tény szintén nem elhanyagolandó Urunk népi identitásának kutatása szempontjából, mert számunkra ismert, hogy a jézuskorabeli zsidók a kor divatja szerint filtrumukat, tehát az orr és száj közötti részt, gondosan borotválták, vagy pedig a Tórában előírt torzonborz, nyíratlan szakállt viselték.
- A leplen talált virágporok (pollenek) analízise is bizonyítja a Jeruzsálem és Torinó között megtett hosszú út egyes állomásaira jellemző pollenek meglétét a kegytárgyon, sőt olyan növények virágporát is megtalálták rajta, amelyek kizárólag a Golgota közvetlen tőszomszédságában voltak találhatók és találhatók ma is, és sehol máshol a világon.
- Az is bizonyítást nyert, hogy a leplen látható vérfoltok emberi vér nyomai, melynek vércsoportja AB-s. Az összes, szentostyával történt csoda fennmaradt reliquiáinak vizsgálati eredményei ugyancsak AB-s vércsoportú vért azonosítottak. Tévedés kizárva.
- A leplen kivehető kép világos és sötét foltjai a fotózás terminusával élve negatív képet mutatnak, olyan negatív képet, mely háromdimenziós információkat rejt magában.
A legdöntőbb kérdés azonban továbbra is tudományos egzaktsággal megválaszolhatatlan: Hogyan jött létre a titokzatos képmás? A vizsgálódó tudósok egy véleményen voltak a tekintetben, hogy teljes határozottsággal kizárható, hogy a kép festés avagy egyéb hamisítási eljárás során jött volna létre. A pontos keletkezési folyamatot senki sem ismeri. Tudományaink még nem állanak azon a magaslaton, hogy e rejtélyt megoldhassák.

Csupán egy megoldás marad számunkra, mint ahogyan a vizsgálatban részt vett tudósok számára is, hogy föltételezzük, hogy a torinói szent leplen ábrázolt megfeszített férfi lenyomata kizárólag a föltámadást kísérő fény- és hőjelenségek hatására keletkezett. A perzselést okozó sugárzó fölvillanás nem kintről, hanem a test irányából érkezett, éspedig kizárólag függőleges irányban. A sugárzás az életadó vér foltjainál a legerősebb és rendkívül rövid idő alatt és hihetetlenül intenzíven ment végbe. Hullámhossza valószínűleg még a röntgensugárnál is rövidebb lehetett, kozmikus eredetűnek, de még inkább természetfelettinek nevezhetnénk. Tk. ebben kereshetjük annak okát, hogy a lepel anyaga nem égett el, hanem a felületén egy hihetetlenül vékony, szinte leheletnyi vastagságban csupán megperzselődött.

Summa summarum : a szent halotti lepel vizsgálati eredményei bizonyítanak és aláhúznak két, számunkra, Jézushívők számára fontos kijelentést, melyeket a lepel közölni akar velünk :
Először: ez a halotti lepel Jézusnak, a Galileainak a leple, akit Pilátus palesztínai kormányzósága idején a zsidó Főtanács követelésére Jeruzsálemben keresztrefeszítés által ártatlanul meggyilkoltak. Annak a Jézusnak halott testét fedte e lepel, akit a halálát követő harmadik napon a Mennyei Atya föltámasztott a halottak közül. A leplen látható képmás a föltámadást kísérő fény- és hőjelenségek hatására perzselődött rá az anyagra.

(Bruno Barberis, a torinói egyetem matematikaprofesszora, a fönt tárgyalt vizsgálati eredmények és a lepel karakterisztikájának adatai alapján valószínűségi számítást végzett azt vizsgálandó, hogy az ábrázolt megfeszített férfialak azonos-e Jézussal. A végeredmény szerint annak valószínűsége, hogy a lepel férfialakja nem Jézussal lenne azonos: 1 a 200 milliárdhoz.)

Másodszor: az antropológiai vizsgálatok, a leplen látható képmáson fölismerhető temetkezési szokások és nem utolsó sorban a szakáll viselésének egyértelműen páthus jellege minden kételyt kizáróan bizonyítják, hogy Jézus, az élő Isten Fia, miközben emberként köztünk járt a földön, vérségileg nem volt zsidó.

A torinói lepel, Jézus egyetlen anyagilag is tapintható hagyatéka az ateistáknak és az igazi kereszténység ellenségeinek szálka a szemében. Ezért nem csodálkozhatunk afölött, hogy az ellenség táborából, a «választott nép» képviselői által uralt sajtóorgánumokon keresztül mindig újra és újra kísérleteket tesznek az 1978-as eredmények cáfolatára vagy legalábbis megpóbálnak egyfajta kételyekkel és bizonytalanságokkal teli hangulatot kelteni a téma körül. Mi azonban inkább higgyünk az Úr Jézusnak, a Chrestosnak, aki vígaszul meghagyta nekünk: «Veletek vagyok a világ végezetéig.» (Mt. 28./20.)

Azt, amit a zsidókeresztény egyház funkcionáriusai nekünk 2000 éve a zsidó Jézusról mesélnek, igazságkereső szívvel újra kell értékeljük, hogy az Úr valódi identitásával újból föltámadjon és egy hamis identitás nyomasztó terhét a világ nyilvánossága előtt lerázza az igazi választott nép érdekében, mely nem más, mint az emberiség.

Nem adom föl a reményt, hogy a zsidóság hamarosan Jézus, az isteni Tanító és az emberiség Megmentője, az Isten Fia előtt meghajol, hogy végre a faji felsőbbrendűség unalmas és egyben veszélyes reflexeit elhagyva, véget vetve a vele összefüggő embermegvető magatartásnak, megtalálja a népek nagy családjába vezető utat. Ezt az egyetemes emberségükből fakadóan tisztességes kiszsidók érdekében is írom, akik talán csak félrevezetettségük folytán kerültek le arról az útról, mely minden tisztességes ember szívében Jézus, az egyetemes Megváltó tanításának elfogadása felé egyengeti az utat. Különbséget kell tennünk az a pár ezer nemzetközi csirkefogó, akik eltökélt szándékkal az emberiség megrontásán, a gonoszság globális elhatalmasodásán és a világméretű hatalom eszközökben válogatatlan megragadásán mesterkednek, és a zsidóság ártatlan tömegei között!

Mindezt azért vetettem papírra, hogy megkönnyítsem lelkiismeretemet, mert senkinek sem szabad hallgatni, aki egy ily fontos témakörben az igazságra rábukkant. Tudatában vagyok azonban annak, hogy hazugságoktól kilúgozott világunkban nincs veszélyesebb, mint az igazságot képviselni. Jézus életpéldáján megtapasztalhatjuk ennek tanulságait, aki küldetését Pilátus előtt a következőképpen foglalta össze: «Azért születtem és jöttem e világra, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra.» (Jh. 18./37.)

Végezetül emlékezzünk XXIII. János pápa szavaira, melyek amikor elhangzottak, bizonyára az isteni kinyilatkoztatás elementáris erejével hatottak a hallgatóságra. E szavakat a második Vatikáni Zsinat megnyitó beszéde keretében mondta, melyet ő hívott életre. E beszéd, melynek egy részlete e szöveg, röviddel «hirtelen» halála előtt hangzott el 1962. július 1-én.

« ... A szemináriumokban alig tanítanak retorikát, és a híveknek végig kell kínlódniuk az újonnan fölszentelt papok szánalmas prédikációit és naív, jámbor meséit. Fejük teletömve csupa spekulatív dogmával, az Ószövetség időszerűtlen, máris megcáfolt, antropomorf nacionalizmusával. Ezek a szegény megtévesztettek igencsak beleizzadnak, ha ki akarják mindebből hámozni az Isten mindenkire kiterjedő szeretetét, a népeknek adott természetes jogokat és a krisztusi univerzalitást.

A papok még mindig egy hamis, ókori nívón mozognak, pedig a pozitív tudományok, az archeológia, az embertan, a geológia és nem utolsó sorban az újrafölfedezett sumér proto-Biblia mindent az igazság fényében megmagyarázott. Senki sem érti ezt a maradi és máris halott ótestamentumi fontoskodást, mely nagyobbrészt egy eltűnt népektől összelopkodott és átírt ókori hagyományból ered. Egyszóval: egyfajta régimódi júdaizmushoz vagyunk kötve, és látszólag Krisztus, Isten Fia számunkra nem elég. ... »

Az ember nem lehet eléggé szomorú afölött, hogy a Zsinatot nem az ő pontifikátusa alatt zárták le. Az egyház korhadozó épületét ez esetben átjárhatta volna a júdaizmustól megtisztított evangéliumok tisztító szele. A teológiai tanok lerázhatták volna magukról mindazt a ballasztot, mely a különböző egyházak hosszú és megrázkódtatásokkal teli története során rárakódott. A teológusok így nem vonnák magukra, mint annakidején a farizeusok, Jézus ítéletét: «Isten parancsát nem tartjátok meg, de emberi hagyományokhoz ... ragaszkodtok» (Mk. 7./8.), mint a saul-pauluszi teológia, amelyre a zsidókeresztény egyházak teológiája épül. E hitirányzat alapítója az Emberfiával soha sem találkozott, leveleiben minden gondolat a zsidó áldozati hiedelmek eszmevilága körül forog. Írásaiban egyetlen Jézustól eredő Igét sem találunk, míg szövegei csak úgy hemzsegnek az ószövetségi idézetektől.

Jézus valódi apostolai a szkítavérű népek és a velük régóta kultúrális és egyéb kapcsolatokat ápoló népcsoportok megtérítésére kaptak elsősorban elhivatást: a pártus birodalom területén, a Kárpát-medencében, ahol András apostol az « András akta » valamint Origenes és Hieronymus szerint is «az Alsó-Duna menti országokban», így Hazánk területén, a szkítaság egyik fő fészkében, Péter apostol testvérét, Andrást elkísérve egy ideig a pontuszi szkíták között, Tamás apostol a pártusok és indoszkíták körében, Bertalan Kelet-Indiá-ban és Örményországban, Máté apostol Etiópiában valamint a Pártus Birodalom területén, Fülöp apostol Szamáriában, Phrígiában és Szkítiában, Júdás (nem az iskarióti) apostol Palesztínában, Szíriában és Perzsiában, Simon apostol Babylonban, Perzsiában és a régi, délebbre fekvő sumér területeken, Mátyás apostol Etiópiában, János apostol Efezusban, mialatt Jakab Palesztínában maradva kaptak az Úrtól hittérítői küldetést az Örömhír terjesztésére. András apostol a par excellence szkítatéritő apostol. (Az ún. András akta tanúsága szerint egy látomásban megjelent neki Jézus, hogy őt « övéinek Szkítiájába » küldje. Röviddel ezután András átlépte az Al-Duna vonalát. Lehetséges, hogy a Szent Család a zsidók királya, Heródes poroszlói elől nem Egyiptomba, hanem a rokon pártusok segítségével a szkítaság egyik fő fészkébe, a Kárpát-medencébe menekült, ahol 12 éves koráig, palesztínai újbóli felbukkanásáig tartózkodott?) Hol vannak az ő apostoli leveleik, evangéliumaik ? Az isteni gondviselésnek köszönhetően a XX. sz. első felében néhány előbukkant az ismeretlenség homályából, mint pl. a Tamás evangélium, a legtöbb hiteles forrás azonban a zsidózó egyház inkvizitórikus dühének és intoleranciájának esett áldozatul.

Ha a Zsinat az ő vezetése alatt fejeződött volna be, az igazságkeresőknek nem kellene tartaniuk a titkos módszerekkel dolgozó modern «inkvizíció» ügynökeitől. Az ez esetben bevezetett változtatások nem fulladtak volna bele üres formalitásokba, sem a képmutatás mocsarába.

(Érdemes volna még bővebben ecsetelni az ószövetségi iratok párhuzamait és szószerinti egyezéseit a náluk jóval korábban keletkezett zarathusztrai szent szövegekkel, melyek a Zendavesztában lettek egybegyűjtve. Szintén tanulságos lenne a Mózesnek tulajdonított, de semmiképpen sem az ő idejében megfogalmazott zsidó törvényeket a Hettita Törvénykönyvvel egybevetni, mely a boghazköy-i ásatások során került napvilágra. Ez azonban szétfeszítené jelen tanulmány kereteit. Bővebben erről a témáról Zajti Ferencnek « Zsidó volt-e Jézus » című remek könyvében olvashatunk.)

Kiegészítésképpen bemutatok egy összehasonlító táblázatot a zsidó Biblia (Tanach vagy ahogyan tévesen hívjuk « Ószövetség ») és a keresztény iratok (« Újszövetség ») között, mely alkalmat szolgáltat az elgondolkodásra, termékeny töprengésre és következtetésekre. E táblázat az ún. szókonkordancia módszerén alapszik, mely szerint ez esetben megállapítható a két vallásra jellemző, azoknak lényegét alkotó nevek és alapfogalmak előfordulási helyei és azok gyakorisága alapján a köztük fennálló azonosság avagy különbség:

Markion egyházatya (2. évszázad), aki maga is szkíta származású volt, az első évezred első felének egyik kiemelkedő keresztény személyisége, a még a 6. században is létező marcioniták közösségének alapítója, azt a nézetet képviselte, miszerint az eredeti evangéliumokban nem szerepeltek a hajuknál fogva odarángatott ószövetségi idézetek és utalások, hanem a zsidó származású egyházatyák megbízásából egy a hiteles kereszténységtől idegen koncepció és tendencia szolgálatában csalárd módon később lettek becsempészve a szent iratokba, meghamisítva azokat. Nem ő volt egyébként akkoriban az egyetlen, aki ehhez hasonló fölfogást képviselt különösen a zsidók törzsi istene és a valódi egyetemes Isten, Jézus Mennyei Atyja közötti föloldhatatlan ellentmondás témájában (lásd Pantanaeus, Basilides, Origenes, Skythianus, Mani stb. tanait).

Kár, hogy értékes írásai a zsidózó irányzat agresszivitásának és ellentmondást nem tűrő türelmetlenségének martalékává váltak. Köszönhető ez javarészt Irenaeusznak és Tertullianusznak, akik Markiont támadó írásaikban valóságos dühkitörésekben rohantak ki ellene.

Fenti táblázat egyértelműen igazolja, hogy a keresztény iratok és a zsidó Biblia között mind fölfogásukban, mind terminológiájukban semmiféle kapcsolat sem áll fenn.

És afölött sem árt elgondolkozni, hogy -, mint Szántai Lajos mondotta volt egyik tv-nyilatkozatában - a zsidók közé való születés nem azonos a zsidónak való születéssel. Az élő Isten ott testesült meg nézetem szerint, ahol a világunkat azóta is marcangoló bajok gyökere kígyózott. Ott, ahol – Keresztelő Szent János tömör szavával élve – “a fejsze már a fák gyökeréhez ért”(Mt. 3./10.).

Lajdi Péter

2009, október 1 - 22:36

Tisztelt Olvasók!

Eltárolt hozzászólások