Elgondolkodott-e valaha valaki Jézus e kijelentésének igazi értelme felett? Felfogta-e valaki valaha, milyen horderejű jelentést hordoznak e szavak valójában? Akadt-e valaki a múltban, aki vette a bátorságot e jézusi Ige valódi értelmének valósághű elemzésére, kibontására? Mivel e kérdésekre nem ismerem a választ, magam vállalkozom ezen evangéliumi szakasz rejtett értelmének bővebb kifejtésére és aktualizálására.

Jézusnak ez a fent idézett kijelentése egyike az „újszövetségi” Szentírás régóta ketyegő, számos időzített bombáinak, melyek órája a mi korunkban jár vagy járt le, hogy beindítsa a szellemi robbanást.

Az archaikus emberiség idején, az ős- és ókor magaskultúráinak korszakaiban, amikor az ember az érzékileg megtapasztalható, látható fizikai realitáson túli, görög szóval élve metafizikai létezés valósága felé sokkalta nyitottabb volt, azaz gyarló és véges természete ellenére ezer szállal kötődött a teremtés láthatatlan, magasabb rezgésű szférái felé, időről-időre – különösen nagy morális válságok idején – minden kultúrkörben fellép egy-egy nagy Tanító, kimagasló tudásával és erkölcsiségével a közönséges emberek fölé magasodó Mester, isteni küldött avagy kultúrhérosz, aki tanítványokat gyűjt maga köré, hogy ezen kiválasztott és kitüntetett személyek által terjessze, mint magvető a magot, tanításának üzeneteit az emberek között.

Az emberiség legmélyebb erkölcsi válságának mélyén, a vaskor életellenes jelenségeinek elhatalmasodásakor már nem volt elegendő egy-egy félisteni tulajdonságokkal felruházott nagy tanítót küldeni az emberek közé, hanem magának a Teremtő Istennek kellett megtestesülnie Jézus személyében, hogy fölkészítse az emberiséget a végidők borzalmaira, hogy megismertesse velünk a személyes Isten valódi arcát és szándékait, és hogy eltiporja és gyengítse a halálon aratott diadalával a személyes gonosz hatalmát.

Az emberiségnek ezek a kimagasló tanítói a tudás áthagyományozásának két körét alakítják ki maguk körül: egy kevés számú kiválasztottból álló belső tanítványi közösség alkotja a központi szilárd magot, míg a mester külső holdudvara a számos rajongóból álló ingatag, befolyásolható, őt követő embertömeg, mely csupán szenzációhajhászástól és csodavárástól hajtva mindenüvé követi a szent embert és tanítványait.

A kiválasztott belső körhöz tartozó személyek érdemesnek bizonyulnak arra, hogy mesterük részesítse őket az általa képviselt tanok rejtett értelme szerinti tudásban, tehát az EZOTERIKUS (titkos, rejtett), hét pecséttel lezárt titkokként kezelt misztikus ismeretek (Gnózisz) birtokába jutnak, melynek mint SZENT TUDÁS-nak (scientia sacra) nem szabad a nagy nyilvánosság előtt fölfednie értelmét, mert a szent tudás ha tisztátalan kezekbe kerül, roppant nagy veszélyek forrásává válhat.

Jézus 12 apostola képezi ezt a belső imaginárius közösséget, akik előtt Isteni Mesterük „föltárja Isten országának titkait”, míg „a kívülállóknak”, akiket ellenállhatatlan erővel vonz a csodatevő tanító személyiségének varázsa, „minden csak példabeszédekben szól”.

„A mágusok egymásnak legfeljebb rejtve, burkoltan írtak, amit közöltek, az avatatlanoknak szólt, s nem az igazi tudás megismertetése volt a célja, hanem inkább elburkolása, helyesebben a gyanú elterelése. ... Nem volt ajánlatos mágus hírébe keveredni, különösen a keresztény századokban; minden tudóst, ki érthetetlenebb, mélyebb tudományokkal foglalkozott, könnyen ért a vád, hogy az ördöggel cimborál, fekete mágiát űz, s a gyanú még a pápákat sem kerülte el (Honorius, II. Szilveszter).” (Várkonyi Nándor: Varázstudomány; I. kötet, 189. o.; Széphalom Könyvműhely, 1998. Budapest)

A külső rajongói kör csak azzal a szinte mindig csak erkölcsi jellegű EXOTÉRIKUS tanítással találkozhatott tehát, mely a benne foglaltakkal való visszaélés legkisebb veszélyét sem hordozta magában és mindenki számára érthető volt, de úgymond még köszönő viszonyban sincs a szent ember tanításának rejtett üzenetével.

Henricus Cornelius Agrippa de Nettesheim (1486-1535.), az utolsó zseniális polihisztorok egyike a szakbarbárság korának beköszönte előtt, aki azonban mindenekelőtt a titkos tudományok mestere és beavatott mágus volt, a háromkötetes Occulta Philosophia című hatalmas összefoglaló mű szerzője, melyet a würzburgi bencés apát, Trithemius ösztönzésére vetett papírra, így nyilatkozik ebben az összefüggésben: „Úgy adtam elő e tudományt, hogy az okosak és értők előtt mi se maradjon rejtve; a rosszak (beavatatlanok) és hitetlenek elől azonban el kell zárni a titkokhoz vezető utat.”

Ha „a kívülállóknak minden csak példabeszédekben szól”, akkor a jelenlegi judeo-krisztiánus egyház által kanonizált evangéliumok nyilvánvalóan a kívülállóknak szólnak, akik Jézus tanításának mélyebb értelmére se nem érettek, se nem méltók, hiszen a Jézus életének külső történéseit taglaló részeken kívül szinte minden a példabeszédek műfajában fogalmazódik meg. És ezen a ponton rögtön föl kell tennünk egy kérdést: Honnan szerzi ez a jelenlegi egyház teológiai okoskodásaihoz az ismereteket, a háttéranyagot? A válasz: A 4 evangéliumból és az önjelölt apostol, Saulusz-Paulusz ravasz csúsztatásokkal teli, velejéig zsidó szellemben fogant leveleiből, melyek csupán arra voltak jók, hogy a belső dinamizmustól feszülő új keresztény tanokba becsempéssze a zsidó Főtanács megbízására népe tanait, mindezt a főellenség, Róma szívébe exportálva, ettől várva a Római Birodalom belülről történő szétzüllesztését, mely pár évszázaddal később be is következett.

Az egyház tehát olyan iratokra alapozza teljes teológiáját, melyek a KÍVÜLÁLLÓKNAK szólnak. Mi következik ebből? Az, hogy maga a zsidókereszténység egésze pápástól, Vatikánostól, egyházi hierarchiástól, beleértve mind a keleti, mind a protestáns egyházak és szekták mindegyikét, nem egyéb, mint egy kívülállókból álló, a Szent Tudásba be nem avatott személyek tarka gyülekezete. Ezekben az egyházakban a rejtett tudás csupán egyes kitűnő adottságokkal rendelkező, erkölcsileg feddhetetlen, az isteni kegyelem által kiválasztott személyek, keresztény terminussal élve: a szentek magánkinyilatkoztatásainak formájában szűrődhetett át az egyházi szervezet tudatlanságának és evilági hatalomféltésének sűrű rostáján.

Ezért hangsúlyozza Pál szinte kétéségbeesetten a HIT (Római levél) mindenekfeletti fontosságát, mert ő sem volt beavatva Jézus valódi tanításába a Tizenkettővel ellentétben, hiszen nem tartozott egy pillanatig sem a Jézus körül verbuválódott kiválasztottak belső köréhez és soha nem találkozott az Emberfiával. Az ember általában olyasmiben hisz, amiről nem rendelkezik pontos ismeretekkel, amiről nincsen egzakt tudása.

Mindazon keresztény irányzatokra és személyekre, melyek, illetve akik – ha nem is a maga teljességében -, de rendelkeztek a valódi jézusi tanításból fakadó Isten-tudással, a saul-páli alapokon nyugvó tudatlan, kívülálló zsidókeresztény egyház ráütötte a gnoszticizmus fogalmának rossz értelemben használt bélyegét, és irígy fanatizmustól fűtve tűzzel-vassal irtotta e tanok követőit az ördöggel cimborálóknak nevezve őket, melyek az egyedül hiteles és jézusi-péteri gyökerekből a kezdeti antiókhiai-babiloni központokból kiterebélyesedett, beavatott szkíta jézushitű kereszténység különböző irányzatainak képében jelentkeztek. Különböző neveken szereplő népeink már a pártusoktól és Atilla hunjaitól a kárpát-medencei őshazába visszatelepülő avar-hunokon keresztül Álmos-Árpád honvisszafoglaló magyarjaiig mind ennek a júdaizmustól független, őseredeti kereszténységnek a hordozói voltak. A nyugati egyház ezért kiáltott ránk kígyót-békát és nevezett bennünket „a kárhozat és tudatlanság fiai”-nak, vagy „faragatlan, kóbor nép”-nek (idézetek Szent István király nagyobb legendájából). Nem lehet véletlen tehát, hogy a XVI. századi orosz zsidó rabbi, Rabbi Isaac Ben Abraham Tróki még e kései korban is így írt rólunk: „A magyarok a Názáreti Jézus vallásának egyetlen követői.”

Hogy éppen a „faragatlan, kóbor nép” szakrális királyi dinasztiája, a Turul-Ház volt az egyetlen olyan uralkodói család az egész világon, mely csak úgy ontotta magából a Róma által is kénytelen-kelletlen elismert nagy szenteket, szám szerint 34-et(!) a boldogokkal együtt, fényes bizonyítékot szolgáltat arra nézve, hogy Jézus tényleges, az „Isten országának titkai”-ba beavatott, valódi apostolai tanainak továbbvivői és letéteményesei a szkíta-keresztény pártus-szabír-hun-avar-magyar nemzet papi testülete volt. Nemzeti kórságainknak is egyetlen gyógyírját abban látom, hogy először szellemi-lelki-erkölcsi-kultikus szinten kezdjük el az országújraépítést, melynek a gazdasági és kulturális fölvirágzás csupán következménye, s a gyér romokon újra fölépítjük égi segítséggel eleink egyházát, a Jézusi-Péteri Szkíta Apostoli Anyaszentegyházat. A zsidók (bár nem helyesen használják) példája is bizonyító erővel láttatja egy nemzeti alapokon álló vallási kultusz összetartó- és hajtóerejét. Ardasir király, a Szászánida perzsa dinasztia alapítója így vélekedett népe számára a nemzeti vallás szükségességéről: „Ne feledd fiam, hogy hazád és vallásod védelme a feladatod. Ez a kettő elválaszthatatlan egymástól. Az uralkodó könyörület nélkül csak zsarnok, és a hit nélkül élő nép egy borzalmas gyülekezet. Vallás létezhet ország nélkül, de egy ország sem állhat fenn soká nemzeti vallás nélkül.”

A turáni pártusok által létrehozott erős Pártus Birodalom már jóval Róma kereszténnyé válása előtt államvallássá tette a szkítatérítő apostolok (főleg András, Fülöp és Tamás) igehirdetésének elfogadásával a tiszta jézusi tanokat, s a II. század elején a jézushívő egyháznak már 360 körtemploma volt Pártiában, ahogyan Eusebius egyházatya írja (1. Vita Constantini 4./3.).

Vegyük szemügyre, hogy Jézus valódi apostolait, miután az Emberfiától elsőkézből megismerték „Isten országának titkait”, hová, mely népekhez küldte hirdetni Örömhírét. Ennek fölidézése számomra roppant egyszerű feladat. Csak idéznem kell egy korábbi munkámból (Néhány szó Jézus Urunk származásáról): „Jézus valódi apostolai a szkítavérű népek és a velük régóta kulturális és egyéb kapcsolatokat ápoló népcsoportok megtérítésére kaptak elsősorban elhivatást: a Pártus Birodalom területén, a Kárpát-medencében, ahol András apostol az ’András Akta’, valamint Origenes és Hieronymus szerint is az ’Alsó-Duna menti országokban’, így hazánk területén, a szkítaság egyik fő fészkében, Péter apostol testvérét, Andrást elkísérve egy ideig a pontuszi szkíták között, Tamás apostol a pártusok és indoszkíták körében, Bertalan Kelet-Indiában és Örményországban, Máté apostol Etiópiában valamint a Pártus Birodalom területén, Fülöp apostol Szamáriában, Phrígiában és Szkítiában, Júdás (nem az iskarióthi) apostol Palesztínában, Szíriában és Perzsiában, Simon apostol Babylonban, Perzsiában és a régi, délebbre eső sumér területeken, Mátyás apostol Etiópiában, János apostol Efezusban, mialatt Jakab Palesztínában maradva kaptak az Úrtól hittérítői küldetést az Örömhír terjesztésére.

Andrásnak az András akta tanúsága szerint egy látomásban megjelent Jézus, hogy őt ’övéinek Szkítiájá’-ba küldje. Röviddel ezután András átlépte az Al-Duna vonalát. Lehetséges, hogy a Szent Család a zsidók királya, Heródes poroszlói elől nem Egyiptomba, hanem a rokon pártusok segítségével a szkítaság egyik fő fészkébe, a Kárpát-medencébe, ezen belülis Erdélybe menekült, ahol 12 éves koráig, palesztínai újbóli felbukkanásáig tartózkodott.”

Hogy Saul-Pál nyugatra vette az irányt, annak több oka is volt. Egyrészt tisztában volt azzal, hogy a valódi apostolok nem fogják őt megzavarni homályos, zavaros és semmiképpen sem authentikus tanainak hirdetése közben, mert az ő Jézustól kapott küldetésük a földnek nem erre a területére szólt, hanem a galileai szkítavérű prozelita apostolok népével rokon íjfeszítő népek megtérítésére kaptak Jézustól megbízatást, másrészt pedig - és ez volt a számára fontosabb szempont - rómaellenes politikai célkitűzések vezették a Szanhedrin megbízásában. Nem árt, ha tudjuk, hogy Aisleitner teológus professzor többek közt azt tanította, hogy „az epiphani iratokat megelőző hivatkozások úgy említik Júdást, mint aki a Pállá lett Saul rabbinak a testvére” - olvashattam a minap.

Hogy Péter apostol, az antiókhiai-babiloni központokkal rendelkező egyház feje járt-e valaha Rómában, igen kétséges, mert a kegyes hagyományon kívül erre nézve semmilyen egyéb bizonyíték nincsen. Saul-Pál a Rómaiaknak írott levelének üdvözlő passzusaiban Péter ugyanis nem szerepel a megszólítottak között, és az sem elhanyagolandó szempont, hogy míg Saul-Pál római polgárjoggal rendelkező személyként minden nehézség nélkül betehette a lábát a latin metropoliszba, addig ez a galileai egyszerű származású Péternek szinte áthághatatlan akadályt jelentett, és minden bizonnyal az ott beszélt nyelvet sem bírta. A római Szent Péter teret sokkal inkább Szent Pál vagy Saul rabbi térnek kellene neveznünk tehát. Ő ugyanis a római egyházalapító, nem Péter apostol! Olvastam már olyan vélekedést is, hogy a vatikáni Szent Péter bazilika fekete Péter-szobra sem kapcsolódik Péter apostol alakjához, mert még a pogány időkben készült, és eredetileg magát Jupitert, a sokistenhívő rómaiak főistenségét ábrázolta.

Péter a keleti Jézus-követő Szkíta Keresztény Egyház feje volt az Emberfia szándékainak megfelelően. Ezért nevezik a római és protestáns egyházak teológiáját „teologia Pauliná”-nak és nem „teologia Petri”-nek, mert Saul-Pál volt a zsidózó egyház első és azóta is meghatározó teológusa.

A dolgokhoz és a teremtett világ valóságához való viszonyulásnak melyik válfaja a tökéletesebb? HINNI valamiben vagy valakinek, avagy pontos ismeretekkel rendelkezni valami vagy valaki felől, tehát TUDNI róla minden lényegeset? Én ez utóbbi mellett török lándzsát, mégha meg is bélyegeznek a pejoratív értelemben használt gnoszticizmus pecsétjével! Ha csak hiszünk valamiben, ha csak elhiszünk valamit, könnyen válhatunk bármilyen előjelű földi hatalom manipulálható és megfélemlített játékszerévé. Én nem rovom föl Tamás apostolnak bűnül, mint ahogy az Emberfia sem, hogy Jézus föltámadásáról személyes tapasztalaton alapuló bizonyítékot kívánt. Ám miután ezt megkapta, egy pillanatig sem kételkedett tovább, és megtántoríthatatlan lendülettel és bátorsággal vetette bele magát az Isteni Mester tanai hirdetésének embertpróbáló munkájába. Természetesen gyakran megesik az emberrel, hogy az eleddig csupán hitt dolgok-tanok tudássá változnak a személyes megtapasztalás és élmény útján. Ezt nevezzük magánkinyilatkoztatásnak, mely az isteni kegyelem ajándéka.

A Teremtő nem veti meg teremtményeit, legkevésbé az embert, akit „képére és hasonlatosságára” formált, akinek kiválóbbjai közül sokat végtelen szeretetében részesített a közönséges elme elől elrejtett dolgokról szóló tudás ajándékában is, és a döntés szabad akaratával is fölruházta, mely által kezdettől fogva kiemelte őt a szolgaság járma alól. Mivel az Isten gyermekeinek sorsát aggódó figyelemmel nyomon követő Atya, ezért nem madzagon rángatott, akarat nélküli bábokat teremtett magának, akikkel kénye-kedve szerint, akár egy diktátor, eljátszadozhat. Éppen ezért az Isten tervei szerint való dolog az ember tudás iránti vágya és azon törekvése, hogy a teremtett világban elrejtett összefüggéseket megismerje, azaz szent tudásra tegyen szert. Mint persze mindennel, ezzel is vissza lehet élni, de a tudatlansággal még inkább. A legfájóbb számomra az, hogy egyházaink évezredek óta tudatlanságban és rettegésben szerették volna tartani az Isten által szabadnak (nem szabadosnak!) teremtett hívőket, mialatt a papi kaszthoz tartozó személyek köré a hamis misztikum mákonyos aranyfüstjét hintették az emberek megtévesztésére önös érdekből.

A leírtak alapján annyit összegezhetünk, hogy a becsempészett zsidó gyökerekkel rendelkező, ma uralkodó egyházak az exotérikus, tehát külső, kívülálló, beavatatlan egyház képviselői, míg a hajdani nagy konkurrens, a jézusi szkítizmus (ahogyan a rabbinikus irodalom több helyen is nevezi Jézus tanítását) ezotérikus, csak az arra méltó beavatottak által ismert tanait továbbvivő szkíta kereszténység volt Jézus Urunk igaz tanításának és szellemiségének képviselője a földön. Hogy miért támadt a ma uralmon lévő egyházak elődje olyan kegyetlen dühvel Jézus igaz követőire, hogy áldatlan őrjöngésének köszönhetően mára szinte írmagja sem maradt Jézus valódi egyházának, arra elégséges magyarázatot szolgáltat, ha tudjuk, hogy planétánk még ma is „e világ fejedelmé”-nek uralma alatt áll, aki még mindig elég erős ahhoz, hogy Jézus mindenre elszánt ellenlábasaként félrevezesse és megfélemlítse az emberiséget.

A szkíta egyház papi rendjébe való bekerülésnek igen kemény és szigorú feltételei voltak, ami a papi rend beavató jellegében rejlett. A zsidókeresztény köntösben Róma által is kénytelen-kelletlen elismert módon e papi-mágus rend tudásának és szertartásainak továbbvivője Magyarországon a középkori, 1250-ben alapított Pálos Rend volt. Pontos ismereteink vannak afelől, hogy ez a rend, melynek a mai azonos nevet viselő szerzetesrendhez az égadta világon semmi köze sincs, beavató rend volt. A beavatás során a hosszas és alapos előkészületi időt letöltött iniciálandó személy átesett a halál megrázó élményén úgy, hogy megjárva a túlvilág szféráit, ezzel a semmivel sem összehasonlítható élményen átesve és lélekben gazdagodva a Létből élve visszakerült a földi életbe, diadalt aratva a testi halálon. Ez a szertartás földi időben mérve általában három napot vett igénybe. (Az Emberfia is három napig volt a föld gyomrában!) A beavatást azonban túl is kellett tudni élni. Ezért a pálos rendbe kizárólag testileg edzett és hibátlan, ám szellemileg és erkölcsileg is teljesen kifogástalan, lehetőleg 180 cm-nél nem kisebb termetű (e tekintetben tettek kivételt), kiváló magyar nemesi családokhoz tartozó férfiakat vettek csak föl. A szent tudással csak a beavatás megtisztító és szentté avató élménye után töltekezhettek a szkíta kereszténység mágus-papjai, így megbízható és jó kezekben volt a közönséges és gyarló, arra méltatlan hétköznapi emberek számára veszélyeket magában rejtő titkos tudás, melynek birtokában a pálos rend tagjai az egész ország, de még tágabb értelemben, az egész világ üdvét képesek voltak hathatósan szolgálni a Föld legfőbb energiaközpontjában (szív- és koronacsakra), a Pilis-hegységben lévő centrális rendi övezetükben. Nem véletlen, hogy nagy Hunyadi Jánosunk segítője a török elleni küzdelemben, Kapisztrán Szent János a márianosztrai pálos kolostorban jártakor így kiáltott föl: Ha valaki élő szentekkel akar találkozni, jöjjön el Márianosztrára a pálos szerzetesekhez!

Ami egy még további többletet jelentett, és a magyar hitélet egy kitüntetetten egyedülálló szent jelenségét jeleníti meg, az a magyar TÁLTOS személye, aki mindenféle egyházszervezeti kötöttségtől függetlenül fejti ki működését, és tudását és erejét is közvetlenül a Teremtő Istentől kapja, aki őt „időről-időre kimozdítja a tér-időből és a tenyerére emeli, ha feladatot szán neki” (Molnár V. József). Ők azok a kiválasztott személyek, akiket „nagy baj idején mindig elhív szolgálatra a Teremtő” (M.V.J.). Ők titokban, csendben, minden feltűnés nélkül végzik Istentől reájukrótt munkájukat a Nemzet és az emberiség szolgálatában. Ez a jelenség tényleg valóságos üdvtörténeti hungarikum, mely népünk hiteles és igaz jézusi hagyományának egyik fontos velejárója.

Most mindezek elolvasta után ellenpontozásul vonultassuk el lelki szemeink előtt a zsidókeresztény egyház papi testületének általunk ismert alakjait. Rájuk tekintve és életmódjukat ismerve képesek vagyunk akár egyetlen olyan bennük testet öltött feltételt fölismerni, mely őket a papi szolgálatra alkalmassá kellene hogy tegye? Aligha. Azt a sok csapottvállú, beesett mellű vagy hájas potrohú és duplatokájú emberpéldányt - tisztelet a kivételnek - szemlélve a legnagyobb jóindulat mellett sem tételezhetjük föl róluk, hogy valaha is átestek volna bármiféle iniciáción, hogy képesek lennének-e egyáltalán bármilyen beavatási szertartásból élve előkúszni. Láttukon senkinek sem támad az a benyomása, hogy bármilyen szigorú feltételnek eleget kellett volna tenniük a teológia sikeres elvégzését kivéve (, ahol csupán lexikális és tartalmát tekintve nem mindenben hiteles ismeretek mennyiségi elsajátítása folyt) annak érdekében, hogy a papi rend tagjaivá váljanak. Ezért, mivel beavatatlan személyekről van szó, ismereteik is csupán addig terjednek, ameddig a laikus hívőknek is kellő érdeklődés mellett módjukban áll eljutni és megismerni az „újszövetségi” Szentírás exotérikus (a kívülállóknak is hozzáférhető), példabeszédszerű erkölcsi tanításából, avagy a teológiai irodalomból.

Beavatás nélkül - történjen az egy papi rend beavatási szertartása által, mint a mágusok vagy a középkori pálos rend esetében, vagy közvetlenül a Teremtőtől kiinduló módon, mint a táltosoknál és a szenteknél - nincs se magasrendű szent tudás, se a földi élet zártságán túlmutató szentségi élet, hanem csak képmutatás, hatalomféltés és -vágy. A puszta jóindulat bár szükséges és elengedhetetlen, ám egyedül vajmi kevés az Istenhez vezető úton.

Bárcsak részesülne nemzetünk, mely Jézus valódi apostolai tanításának megőrzésére lett eredetileg kiszemelve és legtovább képviselte Jézus valódi tanítását, újra abban az isteni kegyelemben, hogy eleink Jézus-hite beavatott papjaink hiteles életpéldája és tudása által a régi fényben és Isten-ismeretben ismét fölragyogna hazánk és az egész emberiség javára! De beláthatatlanul hosszú még az út odáig! Az út, mely igazság és élet nélkül csak egy kijárat nélküli labirintus útvesztőjébe vezet, ahonnan a kívülálló és beavatatlan egyházak vezetői sem ismerik a kivezető ösvényt, hanem csak vak vezet világtalant, s a sátán örül.

Beküldte: anikogyorgyi

Eltárolt hozzászólások →