Részlet az „A szkíta gyökerektől a magyar kereszténységig” című könyvből

    A Jézus Urunk népi hovatartozásáról szóló fejezetben megismerhettük, hogy Jézus az általa kiválasztott apostolait mely országokba, mely kultúrkörhöz tartozó területek lakosaihoz küldte hirdetni eredeti, meghamisítatlan tanításának örömhírét. Az apostolok, közülük is legkivált András, Fülöp és Tamás, a nagy szkítatérítők hozták létre azt a valláseszmei talajt, melyből az akkori idők legnagyobb területen elterjedt és legnagyobb embertömegeket mozgósítani tudó  világvallása, a manicheizmus kisarjadzott.

    Már Máni fellépése előtt államvallássá emelték a Pártus Birodalom területén a Jézus tanait hirdető apostolok munkája gyümölcseként kibontakozó szkíta kereszténységet. Ezt a virágjába boruló, belső dinamizmustól feszülő új vallást majd a perzsák is üldözik római segítséggel a Pártus Birodalom bukása utáni években.

    Ha valaki a honvisszaszerző magyarság vallási hovatartozásának kérdésével óhajt foglalkozni, nem lesz számára kikerülhető, hogy górcső alá vegye a pártus Máni tanaiból szárba szökkent keleti eredetű keresztény egyház, a manicheizmus témáját. Túl sok ma már az azt igazoló bizonyíték ahhoz, mely a 895 előtti magyarság vallása vonatkozásában a manicheus tanok túlnyomó részben való jelenlétét támasztja alá, hogy mindezeket régóta jól bevált MTA-s módszerekkel a szőnyeg alá söpörhessék, mint ahogyan már annyi mással megtették ezt a múltban.

    Máni (vagy máshogyan: Mánész), Jézus apostola 216. április 14-én látta meg a napvilágot Dél-Babilóniában, azaz a régi sumér területek övezetében. Gundeshapurban halt meg valamikor 274 és 277 között. Hívei a „Fény Apostolá”-nak nevezték. A görög szövegekben édesapja Patak-nak v. Pataki-nak neveztetik. Életútjáról a legtöbb információ a ma már Kölni Manicheus Kódex-nek hívott könyvből származik, mely a Közel-Keleten az V. században keletkezett. E kódex szírből görögre fordított manicheus szövegeket tartalmaz, 1969-ben Kairóban bukkant föl, s  végül a Kölni Egyetem vásárolta meg.

    Íme egy idézet a kódexből: „Én, Máni, Jézus Krisztus apostola Isten akaratából, az Igazság Atyjáéból, akitől eredek, aki mindörökkön örökké él, mert Ő mindenek előtt volt, és mindenek után lesz. Minden, ami keletkezett és majd egykor létrejön, az Ő ereje által létezik. Belőle eredek én, az Ő akaratából létezem. Általa nyilvánult meg nekem minden igazság. És így az Ő igazságából való vagyok. Eme igazságot a vélem utazóknak nyilvánítottam ki. Békét hirdettem a béke gyermekeinek, reményt prédikáltam a halhatatlan nemnek. Kiválasztottam azokat, akik az igazság ezen ösvényén képesek a fölemelkedésre, és megmutattam nekik a fölfelé vezető ösvény futását. (Itt Máni a beavatásról beszél. LP) Leírtam a halhatatlan örömhírt, és belefoglaltam a különös, pompás titkokat. Hatalmas dolgokról és roppant történések legmagasztosabb jeleiről adtam hírt benne. Amit Isten kinyilvánított, elmagyaráztam azoknak, kik az igazságot szomjúhozzák. Tanúságot tettem nekik az igazi látásról, s a legnagyszerűbb kinyilatkoztatásról, mely részemül jutott.”

    Máni anyai ágon közeli rokonságban állott a híres pártus uralkodó dinasztiával, az Arszakidákkal (Arszák = Ország). Ez máris egy fontos kapcsolódási pontot szolgáltat személye, Jézus és a magyarság között. Ő az arámi nyelv keleti, azaz ragozó változatát beszélte, akárcsak Jézus. Huszonnégy éves korában égi, lelki ikerpárja (animus-anima) egy angyal alakjában megjelent neki, és közölte vele, hogy arra lett kiválasztva a mennyei erők által, hogy hirdesse ki tanait a nyilvánosság előtt. Ezt követően hosszú vándorútra kelt. Elment Indiába, ahol behatóan tanulmányozta a Mahayana-Buddhizmust. Perzsiába való visszatérte után az akkori uralkodónál, I. Sapur perzsa királynál pozitív fogadtatásban részesült, aki megengedte neki, hogy birodalomszerte terjessze tanait. E király halála után azonban I. Bahrám került a perzsa trónra, aki már nem tekintett ilyen kegyesen rá, és lehetővé tette, hogy a zoroasztriánus papok vezetője, Kartír parancsára fogságba vessék és 26 napig tartó kínzatás után meggyilkolják őt. Ezzel osztozott Mestere, Jézus sorsában. Mindkettejüket  a régi, túlhaladott eszméket valló, hatalomféltő, intézményesedett és evilágban berendezkedett klérus sötét erői veszejtették el: Jézust a zsidó Szanhedrin, Mánit a hatalmukat féltő zoroaszteriánus árja perzsa papok, majd későbbi követőit a Szanhedrin utódszervezete, a zsidókeresztény egyházvezetés.

Máni tanítása

    „Mani a próféták Ádámmal” (Ádám Kadmon, a sumér Adapa; LP) „kezdődő, Buddhát, Zarathusztrát és Jézust is magában foglaló hosszú sora beteljesítőjének tekintette magát. Az igaz vallás korábbi kinyilatkoztatásait korlátozott érvényűnek tartotta, mivel azok egy nyelven és egy néphez szóltak, ráadásul későbbi hívei szem elől tévesztették az eredeti igazságot. Mani a minden más vallást felváltó egyetemes üzenet hordozójának tekintette magát. A torzítások” (herézia, skizma; LP) „elkerülése  és a tan egységének megőrzése érdekében  hitelveit írásban rögzítette, és ezeket az iratokat még életében kánonba foglalta.” (Terebess-féle Ázsia-lexikon)

    Hamvas Béla a vallások részlegességével összefüggő, Máni által is fölismert igazságot így fogalmazta meg: „Mert kezdettől fogva emlékezetes gondolat sok van, metafizika csak egy. ... A sok vallás az egyetlenegy metafizikai kinyilatkoztatás alkalmazása. ... Lao-ce mondja: ’A Taóra azt mondják, hogy szép, szép, de nem alkalmazható, mert az alkalmazás hovatovább elaprózódásra vezet.’ A vallások elaprózódásra vezetnek: ezért az idő alkotásai, emberi alkotások, múlandók. A metafizika idő fölött áll, ember fölött, elmúlhatatlan; ... A vallások a metafizika alkalmazásai: körülményekre, viszonyokra, emberekre, fajokra, korokra. Ezért a vallások alapja mindig a metafizikai, de soha a metafizikai kinyilatkoztatást teljes egészében egybe nem foglalják.”

    Máni gnosztikus tanításának központi gondolata: az anyagtalan jó, a spirituális Fényvilág és az ördögi, anyagban megnyilatkozó világ közötti kibékíthetetlen harc. Ezzel a dualista felfogással  összefüggésben meg szokták említeni, hogy ez a tanítás Zarathusztra vallásából (Ahura Mazda – Angro Mainju vagy Ahriman; ez az ördögi lény neve „ármány” szavunkban él tovább) ered, azt azonban elfelejtik, hogy Jézus tanainak központi gerince szintén e problematikában ölt testet: az anyagban megnyilvánuló, kísértő, lefelé húzó erőktől való elfordulásra ösztönöz, az emberben dúló két hatalom, a jó és a gonosz harcáról beszél, és főleg tömeges ördögűzései és gyógyításai során megmutatva a benne lakó Isten végtelen erejét, tettekre is váltotta, amit tanított, megdicsőítve ezzel azt, aki őt küldte, az Atyát.

    Máni három világkorszakról beszél: az elsőben a jó és a rossz, a lélek és az anyag, a fény és a sötétség, a bűn szennye és az erény tisztasága, a teremtő erő bölcsessége és a rombolás szellemének vak dühe, a rendezett Kozmosz és a kusza Káosz önmagukban, egymástól elválasztva léteztek; a másodikban, melynek a mostani emberiség részese, a két antagonista erő állandó harcban elkeveredett egymással, ez az üdvtörténet korszaka, melynek tengelypontjában megjelent, testet öltött a legfőbb isteni küldött, maga az Isten Fia, Jézus, aki keresztáldozatával lehetővé tette a gonoszság fölött aratott diadal kiteljesedését, az isteni Fény szétáradását; a harmadik korszak az Ítélet után a fény és a sötétség, a búza és a konkoly végleges szétválasztásának örökkön tartó korszaka lesz – hirdette Máni. Ez is egybecseng Jézusnak ama tanításával, melyben az idők teljességekor bekövetkező Ítéletet a termés betakarításának metaphorájával teszi szemléletessé, a gabona és az ocsú szétválasztását, a gonoszt és jót cselekvő emberek elkülönítését képi nyelven fogalmazva meg.

    Máni felfogása szerint az ember teste a gonosz teremtése, melyben az isteni lélekszilánk fénye fogva tartatik.

    A manicheista szertartásoknak három fő elemét tarthatjuk az átörökített, illetve megmaradt ismeretek alapján számon: az imádkozás, az alamizsnálkodás és a böjt önmegtartóztatása. Emellett ismert volt náluk is a gyónás és a himnuszéneklés, melyekkel szervesen kapcsolódtak a többi keresztény irányzatok hitgyakorlatához.

    Az ember Máni felfogása szerint a gonosz alkotta földi anyag fogságában élő fényszilánkot magában hordozó lény (tehát a két őselv, a jó és a gonosz, az angyali és az ördögi keveréke), aki két világ mesgyéjén áll, s akinek lelke az Isten Lelkének lehasadt szilánkja.

    Gnosztikus moszlim gondolkodók hatására, (mint pl. Avicenna alias Abu Ali al-Huseyn ibn Abdullah ibn Sina, egy perzsa orvos, filozófus, alkimista, matematikus és csillagász, valamint Averroes alias Abu I-Walid Muhammad ibn Ahmad ibn Rusd, mór gondolkodó, orvos és misztikus,  mindketten az arisztotelészi filozófia terjesztői) a keresztény középkor derekán, a XIII. században a skolasztikus gondolkodóknál is, mint Michael Scotus, Albertus Magnus és Aquinói Szent Tamás stb. (, akinek ereiben Turul-házi vér is folyt) felbukkan ugyanez a manicheus gondolat. A skolasztikus teológiai mozgalomnak sikerült leráznia magáról a merev keresztény dogmatizmus szellem- és léleknyomorító béklyóját, és két irányzat, két „iskola” alakult ki náluk, az egyik, a korábbi felfogás szerinti Plátón, míg a másik, a kiforrottabb irányzat Arisztotelész arab közvetítésű filozófiájának és ezek kommentárainak hatása alatt állott.

    „Máni Jézus Krisztus apostola, a Világosság Birodalmának küldötte volt. Egy új világvallás megalapítója, orvos, költő, nyelvújító, festőművész, szónok és egy lant feltalálója. Egy új, a lélek fejlettségi fokán nyugvó keresztény beavató tanítást hirdetett meg. Tanította a két természetrend tanát, a mikrokozmoszok tanát és az endúra vagy átalakulás tanát. Az utcáról betérő érdeklődőnek le kellett mondania a bálványok imádásáról, a hús evéséről, az emberek és állatok öléséről, nem űzhettek mágikus gyakorlatokat, boszorkányságot. Tanítása a Csendes-óceántól az Atlanti-óceánig visszhangzott, a szépség és a tisztaság tanítása volt, és a Jó és csakis a Jó Istenéről szólt. Helyreállította az összetört tanítást, az egyetemes kereszténységet. Ellenségei szemében ő lett a tökéletes eretnek. ... A pártus próféta, Máni tanítása volt a magyarság ősi vallása.” ( Mani és a manicheizmus; Előszó; L. N. L. Könyvkiadó)

    Máni tanítását a vallási szinkretizmus vádjával illetik ellenségei. Leghevesebben a zsidókeresztény egyházak támadják ezt az álláspontot, a szinkretizmus szitokszóvá vált az egyházi szóhasználatban. Elfelejtik, hogy Jézus is egy akolról és egy Pásztorról szólott. Legsúlyosabb érvük a manicheizmus bírálatában az, hogy a mai szabadkőművesek is egyfajta szinkretistának nevezhető világvallás létrehozásában mesterkednek. Ez sajnos igaz. Azonban szükséges fölhívni a figyelmet a leglényegesebb különbségekre a kétfajta szinkretizmus között: Míg a szabadkőműves szekták hátterében a legmagasabb fokon beavatottak (33. fokozati nagymesterek) körében titkos Lucifer-kultusz áll, addig Máni és követői a legtisztább jézusi tanokat igyekeztek megvalósítani a világban. Míg a szabadkőművesek világvallásából a megtévesztő és üres külsőségek mögött nincs igazi Isten-ismeret és Isten-szolgálat, és hiányzik belőle mindenfajta erkölcsi felelősségtudatra és egyéni áldozatkészségre buzdító motívum, addig a manicheizmus nagyfokú önmegtagadásra, a tisztaság mindenekfölötti elérésére és megtartására, a belső lelki fejlődés felfelé ívelő útjára, az anyagi világ megvetésére tanít, s törekvésének lényege az Isteni Fény felszabadítása világunkban.

    Máni valóban arra törekedett, hogy szintézist teremtsen a legnagyobb és legtisztább, isteni kinyilatkoztatásokon alapuló vallások tanításai között: Zarathusztra és követőinek szent könyve a Zend Aveszta tanai (ebből a zsidók is sok mindent emeltek át ókori szövegeikbe!), Buddha tanainak egyes elemei (pl. a lélekvándorlás), a taoizmus és Jézus Igéje között. A legbelső mag e négy tanrendszeren belül feltűnően azonos! Ami még közös Máni és a másik három nagy égi küldött között, az a népi-kulturális hovatartozás, ugyanis mindnégyen földi származásukat tekintve szkíták voltak. A zarathusztraizmus nem volt egyéb, mint a szkíta (Turán) ősbölcsesség reformja, amelyhez a perzsák is (Irán) csatlakoztak. Nem véletlen, hogy a zsidóság vallási hagyományait Máni nem integrálta tanrendszerébe, mert azt a sátán által megfertőzött kinyilatkoztatásnak tartotta. Mint tudjuk, a sátán fáziskéséssel mindig az Istent majmolja, utánozza. Ezt tapasztalhatjuk a mai, Mánit utánzó, szabadkőműves, vallással kapcsolatos  mesterkedések esetében is.

    Máni hatalmas műveltsége és tisztánlátása folytán a különböző korabeli vallások egymást kiegészítő elemeinek egyeztetése során óriási tehetséggel mindig a lényegre koncentrált, mert meggyőződése volt, hogy az ősi rendből kilépett, a paradicsomi harmóniából kiűzött ember elvesztette lényeglátását, részekbe kapaszkodik görcsösen ahelyett, hogy az Egészre rálátása lenne, s fölismerte azt, hogy az egyes vallásokban az isteni őskinyilatkoztatásnak csupán töredékei maradtak fenn. Arra törekedett ezért, hogy a részekre szakított szkíta eredetű nagy  vallások (Zarathusztra tanai, buddhizmus és Jézus Igéje) rongyos köpenyét újrafoltozza, összevarrja, és egyetemes érvényű rangra emelje, melyet az emberiség minden népe sajátjaként fogadhat el. Fölismerte azt a folytonosságot is, mely a kusita-sumér-káldeus-szabír-szkíta-pártus-hun-avar-magyar népek hiedelemvilága, tehát annak a művelődésnek hagyományai és a pártus vérből született Megváltó, Jézus tanítása között fennáll, amelyből ő maga is előkelő vérvonalon származott. Ne feledjük, Máni vérrokona volt Jézusnak az Arszakida pártus királyi dinasztián keresztül!!

Két kép a fiatal Mániról. A második nyilvánvalóan a hiteles ábrázolásnak számító első, régebbi kép alapján készült.

    Ezt tudva máris rátapintottunk arra, miért támadt akkora gyilkos dühvel már a kezdetekkor a zsidókereszténység a manicheista tanokat valló legkülönbözőbb felekezetekre: magára a harmadik és ötödik évszázad között virágzó nagy manicheus közösségre, mely a Pártus Birodalomból kiindulva keleti irányban Perzsián keresztül a mai Kínához tartozó ujgur területekig és még azon is túl virágzott, nyugati irányban pedig Egyiptomon és Észak-Afrikán át Hispániáig s még tovább a kelta-gall és a germán területekig kiterjedt. Maga Szent Ágoston is a manicheista keresztényekhez tartozott ifjúságában, de milánói Szent Ambrus hatására és a zsidókeresztény római egyházban kecsegtető karrier csábítására áttért Saul egyházának hitére, ahol utólag szentet kreáltak belőle.

    A manicheus egyháznak köszönhető, hogy olyan nélkülözhetetlen, ősi szövegek, mint az egyik leghíresebb hermetikus könyv, Hénoch könyve, az Indiát is megjárt Tamás apostol tetteiről szóló töredékek és Tamás apostol néhány zsoltára fönnmaradhattak az utókor számára.

    Az üldöztetések ellenére is nagy a száma az eredeti manicheista szövegeknek. A szír nyelvű manicheus irodalom egyikét, Az óriások könyvét például a Holt-tenger melletti Qumránban, az esszénus közösség barlangjaiban és Turfán oázisban (Xinjiang autonóm tartomány, Kína) találták meg. Ebből is kikövetkeztethető egy eszmei folytonossági vonal, mely az esszénus Keresztelő Szent Jánostól indul s az esszénus közösségen, Jézuson  és apostolain keresztül a pártus apostolig, Mániig, s az ő tanításán át egészen a magyarságig terjed.

    A mindmáig egyházi részről mély hallgatással övezett esszénus közösség kulcsfontosságú Jézus hovatartozását tekintve, mert a „pusztába kiáltó szó”-ként emlegetett Keresztelő Szent János tanúságtételével kezdődik nyilvános tanítói működése a Jordán-parton, aki pedig ma már nyilvánvaló módon esszénusként van számontartva a hatalomtól független  szakemberek kutatásai alapján. Keresztelő János „pusztá”-ja nem volt egyéb, mint a jahvizmustól elfordult esszénus közösség központja, a Holt-tenger melléki Qumrán kősivataga.

    „Az Újszövetség a legteljesebb mértékben hallgat az esszénusokról. Korábban láttuk, hogy a „metamorfózis” célja pontosan Jézus eredeti, szkíta ősbölcsességen  alapuló tanításának az eltitkolása volt, így nyilvánvaló, hogy amennyiben az esszénusok mágusok voltak, akkor az Újszövetség szerkesztői ’elfeledkeztek’ róluk. Sőt, a hivatalos zsidóság soha nem fogadta el őket. Mindezek a bizonyítékok azonban eltörpülnek talán a legfontosabb mellett: Flavius két könyvében is említést tesz egy Simon nevű esszénusról – ’Simon, aki az esszénus szektához tartozott’, valamint ’Simon nevű esszénus’ -, és a szövegkörnyezet arra utal, hogy mágus volt. Az Újszövetség is említi Simon mágust” (persze eltorzított alakban; LP).

    „A feltételezést támasztja alá továbbá az is, hogy Knight és Lomas szerint a Kumrán környéki barlangokat beavatási szertartásokra is használták. Sőt, azt tartják a barlangrendszerről, hogy az ’akár kánaánita is lehetett’, és valószínűsítik, hogy énóki jellegű rítusokra használták. Szerintük a kumrániak az ősi énóki tudás továbbvivői voltak, és lehetségesnek tartják, hogy Jézus ennek az énóki csoportnak volt a képviselője, szerintük ugyanis tudása a vízözön előtti kultusz elemeit tartalmazta. ... A közösség ősi tudással való kapcsolatát mutatja, hogy az Esthajnalcsillag ugyanolyan fontos volt nekik, mint a sumíroknak.” (Bunyevácz Zsuzsa: A Szent Grál üzenete – Az eltitkolt magyar vonatkozások; 296-297. o.; A Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, Pécs, 2007)

    A második keresztény évezred elején Európa nagy válaszút elé érkezett: Mánit, s vele az egész Eurázsiát egységbe kovácsolni képes keresztény szintézist, s ezzel a hiteles Isten-ismeretet választja-e véglegesen, avagy Sault, s vele a zsidóságot kitüntetett szerepben fölmutató és e népnek e tanokba kódolt későbbi hatalmi igényeit kiszolgáló  zsidókereszténységet, s ezzel egy alacsonyabbrendű, lefokozott és torz,  politikai  „isten”-képet, „isten”-hitet.

    A magyarság már Atilla idejében az előbbi mellett tört lándzsát, míg Európa a zsidózó sauli irányzat választásával rossz lóra tett, s ez leginkább napjainkban bosszulja meg magát, amikor az összes hamisításra, ravasz csúsztatásra és a vallás álcájába öltöztetett összes gyilkos hatalmi mesterkedésre fény derült. Atilla nagykirály birodalmi törekvései is elsősorban arra irányultak, hogy egész Eurázsiát először földrajzilag és politikailag, majd később eszmei síkon is a Máni által hirdetett egyetemes jézusi világvallásban magasabb szinten is egységbe forrassza az „egy akol, egy Pásztor” jelszó szellemében. Ez persze egyáltalán nem tetszett „e világ fejedelmé”-nek, ahogyan Jézus nevezte a sátánt.

    Mivel az indoeurópai-árja-szemita népek hatalmi technikája a „Divide et impera!”, azaz „Oszd meg és uralkodj!” ördögi elvre épül, nem tűrhették, hogy az „Egy akol, egy Pásztor” jézusi törekvés győzzön. Ezért támadt gyilkos dühvel Saul egyháza még a manicheizmus kései hajtásainak számító XI-XIV. századi francia és észak-itáliai albigensekre (a Languedoc tartománybeli Albi városáról kapták nevüket), katharokra és patarénusokra a X. századtól létező, balkáni központtal rendelkező bogomilokra és a szkítakeresztény magyarokra is, hogy írmagja se maradjon Jézus eredeti és hiteles tanításának, mely ha győzedelmeskedett volna, kártyavárként omlott volna össze e világ fejedelmének gonosz királysága. Csak a teljesség kedvéért jegyzem meg, hogy Örményországban is fennmaradt a manicheizmus egy kései hajtása a Kr. u. VII-VIII. századig a pauliciánus közösség képében.

    2004-ben bátyám, Lajdi Tamás hívta fel a figyelmemet egy a West-Deutscher Rundfunk (WDR) adásában július 16-án sugárzott műsorra, amelyben Prof. Dr. Robert Eisenman, jeruzsálemi történészprofesszor Saullal és egyházával kapcsolatban lényegét tekintve, összefoglalva a következőket mondta (az összefoglalás bátyámtól származik):  „Saulnak és ideológiájának semmi köze Jézushoz. Nem csoda, hogy a holt-tengeri esszénusok Sault ’hazugnak’ és ’álmodozónak’ nevezték, hiszen az általa a történelmi Jézusról alkotott kép semmiben sem felelt meg annak a valóságnak, amilyennek Jézust az esszénusok személyesen ismerték. S ha valaki, ők csak ismerték, hiszen Jézus köztük élt, köztük nevelkedett 12 éves korától fogva.

    Saul azonban sosem járt Damaszkuszban, mert ’Damaszkusz’ az esszénus Qumrán kódolt neve volt, így az ún. ’pálfordulás’ eseménye is megkérdőjelezendő. Saul a qumráni esszénus közösség elpusztítására indult el a jeruzsálemi nagytanács elfogató parancsával, mert ebben a közösségben látták a zsidók a gyűlölt jézusi tanításnak letéteményét. A nyugati kereszténységet tehát egy olyan ember – Saul rabbi – alapította, akinek a történelmi Jézushoz semmi köze soha nem volt, s így tanai sem feleltek meg Jézus tanításának.” Mindezek egybevágnak saját, Saulról kialakított nézeteimmel is.

    A történelemhamisítás egyik leggyakrabban használt trükkje, hogy egy későbbi történelmi állapotot visszavetítenek abba a korábbi időbe, melyet a saját szájuk íze szerint másképpen szeretnének láttatni. A kereszténység kialakulásának, korai eseményeinek témájában különösképpen feltűnő ez az igyekezet, ezért 2007-ben elhunyt bátyámtól, Lajdi Tamástól a téma tisztázásául egy idevágó hosszabb idézet következik „Búza és konkoly” című dolgozatából:

    „A negyedik évszázadra ébredvén a keresztény tanítás szórt telepekben jelen van már egész Nyugat-Európában, s főként a Rajna-Duna vonaltól délre eső részeken, de éppúgy jelen vannak Afrika északi partvidékén egy összehúzódó-kiszélesedő sávban, majd a Nílus-delta vonalán Dél felé, s a keleti partvidéken észak-keletnek tartva magában foglalja a teljes Kis-Ázsia mellett az egykori Pártus Birodalmat, melyen a jelzett időben a ’szasszanida perzsa’ uralomként jelzett formáció él. Aktív jelenlétének határai – a térképek szerint – egybeesnek a széthullott Római Birodalom határaival, de Kelet felé jócskán meghaladják azt. A mai nyugati történelmi térképek azonban  - egy régi hamisító kedv kénye szerint, és érdekes módon  – sehol nem beszélnek ’római katolicizmusról’, csupán egy átfogóan és általánosítóan ’kereszténység’-nek (’Ausbreitung des Christentums im Römischen Reich bis ins 5. Jahrhundert’) nevezett régiót említenek.

    További ferdítés, hogy e térképek nem foglalkoznak az ekkori Európa belső területeinek népességével. Más térképekről azonban tudjuk, hogy itt ekkor nyugaton kelták, keleten pedig különféle szkíta törzsek összefüggő tömbjei laknak. Ugyanakkor azt sugallják e térképek, hogy a kereszténység semmilyen formában nincs jelen attól a ’demarkációs’ vonaltól sem északra, sem keletre. Nem választják szét kiemelten a nyugat-római, azaz páli kereszténységet az e korban létező, virágzó manicheus kereszténység tömbjétől, jobban mondva ez utóbbit meg sem említik, holott a kor nagynak tartott római keresztény egyházatyái elkeseredett és éppen ezért roppant agresszív hangú vitairatok tömegét bocsájtják szárnyra éppen a manicheus vallás európai jelenléte és feltartóztathatatlan terjedése ellen. A valóságban a térképek ezzel az önfejű általánosítással nem hazudnak igazán nagyot, csak torzítanak, hiszen a mai ’européer’ a római kereszténységet és annak szakadár szektáit tartja ’A’ kereszténységnek, s mivel sem e térképek, sem pedig az iskolai történetoktatás nem beszélnek részletesen ezeknek a kezdeti évszázadoknak valódi vallási megoszlásáról a vén Eurázsiában, s azt a hamis látszatot igyekeznek kelteni, mintha a római kereszténységről lenne szó, hiszen ma ez a kereszténység uralkodik mindenütt a legnagyobb arányban.

    Európa hatalmas belső területein ekkor már valóban a kereszténység uralkodott, mely a negyedik századra elborította az egész kontinenst, de ennek a kereszténységnek neve is volt, s – bár valódi katholikét alkotott – nem római katolicizmusnak hívták. Mivel Európa belső tereit nyugaton a kelták lakták be, kiknek neve csak magyarul érthető: keleták, keletről származók, s akiknek a mai Törökország területén, Kisázsiában, a Kappadókia-Pamfília-Pontus háromszög által behatárolt hatalmas területen, tehát az egykor Mezopotámiának nevezett terület peremvidékén élő töredékét nevezték Jézus korában galatáknak. Ezekről a római katolikus Ábel Zsuzsanna-féle Bibliai Lexikon is megjegyzi, hogy ’a galaták kelta eredetű törzs voltak’.” (A kelták ősei az első indoeurópai hullámmal érkeztek Európába. A sok hasonlóság és azonosság a két művelődés, a kelta és a szkíta között onnan eredeztethető, hogy előbbiek mind nyelvileg, mind pedig szélesebb értelemben véve kulturális téren is erős befolyása alá kerültek a kontinenst benépesítő őslakos szkíta eredetű népeknek. Nyilvánvalóan alaposan el is keveredtek egymással. Ezt a régészeti ásatások is  pl. a Kárpát-medencében a két népesség hosszú időn át fennálló, békés egyidejű jelenlétét bizonyítják. A kelta skótok például a már említett Abroath-i Nyilatkozatban 1320-ban egyértelműen szkíta eredetű népként definiálták magukat.  LP) „Kelták éltek a mai Spanyolország vidékétől kezdve (ibero-kelták), a mai Franciaország területén (gallo-kelták), majd a mai bajor földön, aztán a későbbi Böhmenen (Csehország) és Ausztrián át egészen a kárpát-medencei Duna-vonalig. Ettől a vonaltól kelet felé pedig egészen a mai Észak-Nyugat-Kínáig, a magyarság pillanatnyilag élő legközelebbi testvéreinek, a mandzsúroknak és ujgúroknak szállásvidékéig pedig nagy számban szkíták töltötték ki a hatalmas teret élettel. ... Ez a sokévezredes európai ősnép a mezopotámiai térből a füves sztyeppék felől sorban érkező testvérnépek folyamatos visszatelepedési hullámai folytán a Jézus utáni századokban ősvallásának kiteljesedését Jézus tanításában látja, de ez az ’új’ tan nem több a számukra, mint ősvallásuk ádventjének beteljesülése egy arra épülő, szervesen megnövelt tartalmú tanítással. ... Ez a keresztény vallás azonban nem volt azonos a római rítusú kereszténységgel, mely pusztán a kontinens déli peremén, szórványban, s az eredeti, jézusi és apostoli tanításhoz mérten, csenevész szektaként élte világát. Úgy is fogalmazhatnók, hogy mind a római, mind pedig a bizánci rítusú kereszténység pusztán periférikus jelenség voltak ahhoz a hatalmas mezopotámiai eredetű keresztény tömbhöz képest, mely szeretetkultúrájával kitöltötte szinte teljes Eurázsiát békével és ’a hit melegével’, ahogy a római rítusú térítő pap, Orosius lelkendezve beszél a hunok énekétől zengő európai keresztény egyházakról.”

    A zsidókereszténységet fölvevő népek világi és vallási vezetőinek a hunok, pártusok és egyéb szkíta népek keresztény hitűségét bizonyító írásos emlékek körében Róma fölbujtására véghezvitt példátlan pusztítás sem volt elég nagy ahhoz, hogy a fennmaradt gyér, de hiteles külhoni források és a magyar népi és krónikás hagyomány alapján ne tudnánk magunknak pontos képet kialakítani az első évezred hun-magyar népeinek vallási hovatartozásáról.

    A bátyámtól imént idézett szövegben is fölbukkant egy ezek közül, az Orosius-féle tudósítás 418-ból, aki római pap létére sem rejti el csodálatát, amikor Historiae adversum paganos című művében a hunok bensőséges áhitatáról a következőképpen ír: „Kelet és nyugat templomai hunokkal telnek meg. ... A hit melege tölti be általuk Európát.” Ezek a hunok Kelet nagy apostolának, a szkíta Máninak Jézus-hitét is képviselték, s közöttük voltak a magyarság ősei is, akiknek többsége még a pártus időkben Máni fellépését is megelőzve vált kereszténnyé (kereszténnyé; hangsúlyozom: nem zsidókereszténnyé!) Jézus szkítatérítő apostolainak munkássága nyomán.

    A kelet-európai területeken egészen Belső-Ázsiáig, tehát azokon a területeken, ahol a manicheizmus mint legelterjedtebb szkíta-keresztény irányzat volt jelen, megjelentek a keleti egyházból kiebrudalt és eretneknek bélyegzett egyházatyák tanai is. Elsősorban Ariusra és  Nestoriusra gondolok. A nesztoriánus egyház tanai akkora sikerre tettek szert, hogy a Szasszanida Perzsia keresztény közössége ezt az irányzatot választotta, és hittérítői egészen Indiáig, Tibetig, a Selyemút-menti népekig, Ujgúriába, sőt az akkori Kína fővárosába, Chang’an-ba is eljutottak és sikerrel terjesztették tanításukat.

    Az egyházi történelemhamisítás egyik legcsalárdabb törekvése, hogy csak a Római Birodalmon belül követi figyelemmel a kereszténység szárbaszökkenését, holott ahol Jézus tanítása legelőször és legfényesebben fölragyogott, ott íjfeszítő népek éltek (Pártia, Arménia, Grúzia), és mindenhol a pártus Arszakida királyi dinasztia leszármaszottai voltak a királyok.

    Arius (260 körül – 336. Konstantinápoly) alexandriai egyházatya tanításának lényege, hogy ő csak az Atyaistent ismerte el valódi Istennek, a Fiút nem. Ezzel megkérdőjelezte a Szent Háromság létét. Szerinte a Teremtés közvetett úton ment végbe, azaz az Isteni Igén, a Logoson keresztül, aki nem más, mint a Fiú (Demiurgos), Jézus. Jézus volt az első és legtökéletesebb teremtmény, aki az idők kezdete előtt már létezett s Arius szerint minden általa lett. (Erre a szentírási részre hivatkozhatott: „Mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok.” Jn. 8./58-59.) Míg az egyházatyák többsége az Atya és a Fiú azonoslényegűségét (homoousion) vallotta, Arius hozzátoldotta azt az azóta igen híressé vált „i” betűt, mely lényegében változtatta meg az eredeti fogalmat, és ő Atya és Fiú között csupán hasonlólényegűséget ismert el (homoiousion). Megtaláltam a János apostol szerinti evangéliumnak idevágó szakaszát, amellyel ezt az elgondolást joggal megalapozhatta: „Ha szeretnétek engem, csak örülnétek annak, hogy az Atyához megyek, mert az Atya nagyobb nálam.” (Jn. 14./28.)  Az első Níceai Zsinat (325) foglalkozott behatóan e tanokkal, és elítélte azokat, Ariust eretneknek kiáltva ki. Ekkor született a híres Nagy Apostoli Hitvallás szövege, melyet nagy ünnepeken még ma is elmondanak a katolikus hívek az ünnepi nagymisén. E zsinattal kapcsolatban megemlítendő, hogy a Szkítiát képviselő püspök is jelen volt.

    Nestorius (381 után – 451. Felső-Egyiptom) 428 és 431 között konstantinápolyi pátriárka,  azt hirdette, hogy Jézus személyében két természet egyesül: az isteni és az emberi. Mivel Mária szerinte csak Jézus emberi természetének megszülésében vett részt, ezért őt csak Krisztusszülőnek (Christotokos) tekinthetjük, s így elutasította Mária Isten-szülői (Theotokos) minőségét. Az Efezusi Zsinat 431-ben elítélte tanait és őt magát eretnekké minősítette.

    Hogy ezek a keleti zsidókereszténységből kiátkozott irányzatok a szkíta-keresztény tanítást valló turáni népek körében tovább terjedhettek, újabb jele a szkíta uralkodók nagyvonalú vallási türelmének, akik azt a nézetet vallották, hogy mindenkinek a lelkiismereti szabadságon nyugvó joga olyan vallást követni, amilyet csak akar egészen addig, amíg e vallás tanai nem veszélyeztetik a fennálló társadalmi rendet.

    Atilla nagykirály alattvalói között is minden valószínűség szerint igen tarka lehetett a kép a különböző vallások jelenlétének terén. Hadseregében a Zarathusztra tanait vallóktól a buddhista hitűeken s a különböző animista természeti vallások sokrétű skáláján át a legnagyobb mértékben jelenlévő manicheista és szkíta kereszténységig minden bizonnyal  megtalálható volt egész Eurázsia szinte minden hitirányzata. A hun-magyar nagykirály uralma alatt mindenki szabadon, félelmek és üldöztetés nélkül hódolhatott saját szabad lelkiismerete szerint annak a kultusznak, amelyiknek csak akart.

    Arra nézve, hogy az eredetileg szkítakeresztény magyarság köreiben gyökeret vert a szintén szkíta hagyományból szárba szökkent manicheizmus is - Szent Gellért már korábban idézett megjegyzése ellenére, miszerint a magyarok vallása őt leginkább a manicheizmusra emlékezteti, de nem az -, további bizonyítékok is léteznek. Ennek a kettősségnek a magyarázatát a legátfogóbb bizánci lexikonban, a Suda Lexikonban (Kr. u. 970 körül) találjuk meg. Ez egyébként Szent Gellértet látszik igazolni. Ott az áll Mániról, hogy megörökölte egy özvegyasszony könyvtárát, amelyben szereplő könyvek elsajátítása nagy segítséget jelentett számára tanainak kialakításában. Az özvegyasszony férjét, akié a könyvtár volt, Buddásznak hívták, aki ugyanakkor tanítványa volt egy Alexandriában működő nagy szkíta bölcsnek, Skythianosznak, e könyvek szerzőjének, aki tudását közvetlenül az égből kapta. Azonnal fölfedezhetjük, hogy ez a tudósítás nem szó szerint értendő, hanem a képes, átvitt értelmű beszéd példája. Arról szól, hogy a szkíta ősbölcsességből táplálkoztak az indoszkíta királyfi, Siddharta Gautama herceg, a későbbi Sákjamuni (, mely szkíta herceget jelent) Buddha tanai és életpéldája. Máni tanítása jeleníti meg ugyan a Nagy Szintézist, ő sokat merít Buddha tanításából is, ám tudása csupán másodkézből való tudás, számunkra, szkíta magyarok számára tehát annakidején valóban létező, meglévő hitirányzat volt, de csupán mellékvonalat jelentett. „Ez az őstudás – amint arra Albert Steffen is rámutat – közvetlen átadással kerül tovább a buddászi (értsd: buddhai, buddhista) tanrendszerbe, s onnan, most már csupán áttételesen, könyvek közvetítésével jut tovább Mánihoz. Amit tehát a manicheista hagyomány közvetít felénk, az másodlagos, mellékúton érkező tudás. A szkíta ősbölcsességnek azonban van egy közvetlen, egyenesági örökösödési vonala is, s ez Atilla népén át vezet a magyarsághoz.” (Pap Gábor: Gondolatok a szkíta nép-nemzeti szertartásrendről) Máni tanaiban azt az őstudást mentette át az utókor számára, melyben a káld-sumír mágusvallásnak, a sumír papkirály, Gudea szeretetvallásának és a szkíta erkölcsi felfogásnak Jézus tanításában megtisztult és tökélyre vitt szellemisége tükröződött egyesülve a buddhizmus egyes letisztult és mindezekkel egybecsengő tanításaival.

    Míg a zsidóknak sátoros ünnepük volt és van, a manicheus keresztényeknek Béma-ünnepük volt, melyben a BÉMA a szertartások fő kellékét szolgáltató emelvény neve. A Képes Krónika szövege is leír egy spontán hirtelenséggel megrendezett Béma-ünnepet Szent László királyunk édesapja, I. Béla király uralkodása alatt az ún. harmadik „pogánylázadás” idejéből. 

    „A legkegyelmesebb király Hungaria-szerte kikiáltókat küldött, hogy minden faluból két-két ékesen szóló öreget hívjanak a királyi tanácsba. ... A király, a püspökök és az összes főemberek - látván a mérhetetlen sokaságot - megijedtek, hogy esetleg rájuk törnek. Bementek tehát a városba és figyelték a tömeget. A nép pedig elöljárókat választott magának, faemelvényeket készített nekik, hogy az emberek láthassák és hallhassák őket. Az elöljárók pedig követeket küldtek a királyhoz és a főemberekhez, mondván: ’Engedd meg nekünk, hogy atyáink szokása szerint pogány módra éljünk, hogy megkövezzük a püspököket, kibelezzük a papokat, leöldössük a klerikusokat, felakasszuk a dézsmaszedőket, leromboljuk a templomokat, összetörjük a harangokat.’”

    E sorokat – mint tudjuk – egyházi ember írta, így érthető a túlzásokra való hajlam és az elfogultság. Itt nem másról van szó, minthogy a nép okkal-joggal követeli a nagyrabecsült ősök által áthagyományozott ősi rítusok szerinti élet visszaállítását és az aszerinti életet biztosító viszonyokat.

    Egészen az 1700-as évek végéig maradtak fenn - főleg református falusi templomok (Gyügye, Kalotadámos, Noszvaj stb.) kazettás mennyezetein - olyan képi ábrázolások, melyek semmi mással össze nem téveszthető  manicheus jelképeket jelenítenek meg. Ezek közé tartoznak azok a festett mennyezetkazetták, melyek a szőlőt és a dinnyét közös előfordulásban mutatják egymás mellett. A szőlő és a dinnye egymás melletti ábrázolása egy másik vallási irányzat ikonográfiai jelképrendszerében sem előforduló, jellegzetesen manicheus szimbólum, ugyanis e két gyümölcs sűríti magába a legtöbb fényenergiát növekedése során.

A gyügyei (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye) református templom egy mennyezeti kazettáján is együtt látható a két gyümölcs az 1767-es évből. A reformáció magyar ága kezdetben nemcsak harcos elkülönülés volt a habsburgi idők agresszív katolicizmusától és hódító szándékaitól, hanem utolsó kísérlet a XV. század végén még teljes fényében ragyogó, független, szkítaági, magyar kereszténység megőrzésére, átmentésére.

    E református templomok festett jelenetekbe kódoltan számos egyéb jelképet is átmenekítettek az utókor számára a magyarság ősi hitének hiedelmei, motívumai közül. Ilyen pl. a sárkányon lovagló garabonciás diák, a nap, a hold és a fénykerék (Csengersima), a fölül félmeztelen, alul pikkelyes haltestű sellő alakja két karddal a kezében és egyéb mitológiai állatjelenetek, virágmotívumokba kódolt jelképes üzenetek, sőt magának a Béma-ünnepnek (a Halak elején, február 26-án tartották) ábrázolása, mely az egyik legfőbb manicheus ünnep volt. E kazetták egyikén-másikán rovásírásos feliratok is találhatóak (pl. Énlakán). Nem árt tudnunk, hogy a Magyar Szent Korona képrendje is egyértelműen manicheus jelképiségű.

 ← Az énlakai unitárius templom rovásírásos mennyezetkazettája. Felirat fölső sora: Egy az Isten.

    E fejezet méltó lezárásaként és a Fény Vallása, a manicheizmus éteri tisztaságú szellemiségét megidézendő olvassunk el két manicheus zsoltárt:

    „Öltsd fel az igazság ruháját, add át magad a benned lakozó isteninek. Ajándékozd meg értelmed a hittel. Tökéletesítsd belátásodat. A tanácsot kérőkkel légy türelmes. Megfontolásaidban tartsd meg a bölcsességet. Űzd ki a haragot lényedből. Légy alázatos a vágyaidban. Győzd le a szenvedélyt, mely téged mindenbe belevisz. Higgy rendeltetésedben! Töltsd be tökéletesen, türelemmel, belső megértésben. Őrizd meg elhivatottságod örökkön-örökké.”

    S végül a manicheizmus egy kései, középkori, bogomil ágának egyik fohásza, melyben a hívő az emberi lény jellegzetesen manicheus elképzelésből fakadó hármas tagozódásának megszenteléséért esedezik Istenhez: „Tisztíts meg engem, Istenem! Tisztíts meg engem, belsőmet, külsőmet! Tisztítsd meg testem, lelkem, szellemem! Növekedjenek bennem fénymagok, hogy fáklyává lehessek! Hadd legyek láng, hogy mindent enmagamban s magam körül is fénnyé változtathassak át!”

Forrás: http://www.magtudin.org/Lajdi_Peter_Nehany_szo_a_manicheizmusrol.htm
Beküldte: Ballán Mária