Adalékok a történeti magyarság vallási életéről a független Magyar Apostolkirályság fennállásának ideje alatt

    Az ún. történeti magyarság a Kaukázus vonzásterében és attól nyugatabbra ötvöződött több ágból azzá a nemzetté, amilyennek az elmúlt legkevesebb 1200 év alatt ismerhettük, s melynek összetevői között az összekötő kapcsot a szkítasághoz, az íjfeszítő, őskultúrateremtő, ragozó nyelveket beszélő népek művelődéséhez való tartozás és vallási téren a szkíta kereszténység különböző fajtáinak képviselete képezte. A honfoglaló magyarság sírjainak meghatározó és karakterisztikus leletei ugyanis a mellkeresztek, melyek egy sámánhiten és „primitív” természetvalláson nevelkedett népre a legkevésbé sem lehettek volna jellemzőek.

← Íme két példa a honfoglaláskori magyar sírokból előkerült keresztek közül.

    A Kárpát-medencétől keletre eső területeken (Levédia, Etelköz) az Álmos és Árpád vezette népszövetség összetétele a következő képet mutatja: a legnagyobb lélekszámmal és legnagyobb befolyással rendelkező pártus-szabír Magyar néphez csatlakoztak a Kaukázus és Észak-Perzsia téréségében már ősidők óta jelenlévő heftalita hun törzsek, majd a hun-bolgár  onogurok Tíz Nyíl szövetsége (On ogur törökül: tíz nyilat jelent), a kazáriai zsidó államcsíny után a Kazár Kaganátust ez okból elhagyó kazár kabarok három törzse, rajtuk kívül néhány úz törzs, s talán egyes besenyő törzstöredékek. A hanyatlásban és a germánok katonai és zsidókeresztény ideológiai szorongattatásában lévő kárpát-medencei Avar Birodalom  segélyhívására Szkítiából a Kárpáthazába visszatérő Hét Nép Szövetség egyesült a honvisszaszerzést követő időkben a Kárpát-medencében már régtől jelenlévő magyarajkú őspannon lakossággal, amely hol megfogyatkozva, hol megsokasodva folyamatosan egy helyben maradt ősi honában, továbbá a szintén itt élő szkíta szarmatákkal, aztán az igen nagy lélekszámú, két hullámban visszatelepülő avar magyarokkal, s végül az Atilla birodalmának széthullását követően ittmaradt hunok szintén magyarajkú ivadékaival, a hun-magyar székelyekkel. Ezt a népelegyet tovább tarkította a késő Árpád-korban magyar földre betelepülő török kunok és a szintén szkíta származású alán (al-an sumírul égi fokost jelent; az Égi Fokos Népe) jászok bejövetele és elmagyarosodása.

    Az Avar Birodalom frankok által rövid időre meghódoltatott nyugati felén élő szkítakeresztény avar lakosságot Róma germán segítséggel erőszakkal áttérítette a sauli egyház rítusára. Ezzel a kultusz központja kívül került a Kárpát-medencén. A térítés a salzburgi érsekség irányítása alatt passaui és regensburgi misszionáriusok által ment végbe az avar lakosság között. Hogy milyen nagy lehetett az áttérítés kényszerének ereje, semmi sem mutatja jobban, minthogy az  utolsó avar kagánok keresztnevei között az Ábrahám és az Izsák nevek is előfordultak.

    Árpád magyarjainak bejövetele avar szemszögből nem csak az ország idegenek általi megszállásának végét, hanem az ősi, saját rítusra való visszatérés lehetőségét is magával hozta. A magyarajkú népek Árpád előtti tömeges jelenléte tette lehetővé a magyar hadak és a katonák családjainak nagyobb vérveszteség nélküli újbóli megtelepedését a Duna-Tisza-menti őshazában és az, hogy csak kisebb ellenállásba ütköztek itt-ott (Zalán és Mén-Marót népei), ám a lakosság java része nem tekintette őket ellenségnek, hiszen hellyel-közzel azonos nyelvet beszéltek Árpád magyarjaival, ahogyan erről a Tarih-i Üngürüsz is beszámol.

    A honvisszaszerző magyarság szkíta keresztény hitére bizonyítékot szolgáltat több külhoni írásos forrás is. Az egyik az igen gyakran idézett forrás a X. században élt Luitprand cremonai püspöktől, aki a merseburgi csata lefolyásáról (933.) is részletes leírást készített. Az idézet így hangzik: „Gens Hungarorum videlicet christiana”, azaz: „A magyarok népe nyilvánvalóan keresztény.”

    Az európai hunok között, akik közül sokan már a manicheus tanokat vallották, már a IV. században megjelentek a római és a bizánci egyház hittérítői is, sőt a Bibliát hun nyelvre is lefordították. A szintén a IV. században élt Hieronymus (348-420), a Vulgata fordítója, följegyezte a hunokról, hogy „a hunok tanulják a zsoltárokat”.

    Fehér Mátyás Jenő Álmos nagykirály Kievben tartózkodó magyarjairól írja, hogy „ a kievi várban már manicheusoknak nevezik a magyar vezető réteget, tehát Álmos családját. Photius pátriárka eretnekséggel foglalkozó apologetikus iratában seregszemlét tartva a bizánciakkal kapcsolatos népek fölött 895-ben írja, hogy ’a kievi törökök (mármint a ’turk’, azaz pártus  magyarok; LP) a manicheista eretnekség hívei’. (Fehér Mátyás Jenő: Rasdi mesél)

    A Szent István király által a Szentföldre igyekvő, de királyunk által Magyarországon marasztalt Szent Gellért, későbbi csanádi püspök Deliberatio című, közel ezeroldalas, terjengős stílusú, latin nyelvű teológiai művében megemlíti, hogy őt a magyarok vallása leginkább a manicheizmusra emlékezteti, de nem az. Ugyanebben az írásában afölött siránkozik, hogy Magyarországon nem veszik jó néven, ha valaki a manicheizmust üldözni akarja.

    Lássuk csak, hogyan vélekedik a kiváló régészprofesszor és történész, László Gyula a honvisszafoglaló magyarok vallásáról főként nyelvi szempontból: A korabeli magyar szókincs szavai „annyira gazdagon illeszkednek rá az új hitre,” (??!; LP) „hogy az egyházi méltóságokat, rendtartást, az ünnepeket nem számítva akár egész bibliafordítás kitelnék belőlük. Ez arra mutat, hogy a magyarságnak a kereszténység” (a zsidókereszténység!; LP) „ felvétele előtt is mély élménye volt a hitéletről, az új tan csak új tartalommal töltötte meg a régtől ismert fogalmakat. Olyan szavaknak, mint a búcsú, böjt, bocsánat, bűn, gyón, gyónás” (bocsát, bú, bűnbánat, egyház, érdem, gyarló, gyász, gyónik, hit, ige, Isten, kegyelem, menny, örök, teremt, vét stb; LP) „stb. semmi keresnivalója valamiféle sámánista hitben, de értelme van valamelyik világvallásban.” (László Gyula: A kettős honfoglalás; 151. o. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1978) Mivel engem nem korlátoznak a hajdani kommunista kultúrpolitika irányelvei, így minden köntörfalazás és óvatoskodás nélkül ki merem jelenteni, hogy ez a világvallás nem egyéb, mint a manicheizmus vagy annak szkíta elődje, amelyből Máni vallása is kinőtt, és mely már az első keresztény századok óta a magyarság egyes ágainak sajátja volt.

    Pap Gábor művészettörténész és ötvösművész más szemszögből ugyan, de ugyanemellett kardoskodik, amikor így fogalmaz: „Az 1000-es dátummal kapcsolatban van egy másik komoly gond is. Az tudniillik, hogy a magyarság körében korántsem biztos, hogy a Szent István-i térítéssel kezdődött el a kereszténység. ... Debreceni Ember Pál egyháztörténetében” (a reformáció idejében; LP) „külön fejezet szól ’a magyarok lelki állapattyáról’ a Szent-István-i térítés előtt, és ahogy ő is kimutatja, nagyon valószínűnek tűnik, hogy a kereszténységnek nem a római formáját értve ugyan, nem is a Bizáncban hivatalossá vált formáját, de létezett a kereszténység közöttük.” (Pap Gábor: Angyali korona, szent csillag)

    Szintén e fontos külföldi források közé tartozik Theophylactus Symoccates bizánci történetíró a VIII. század első feléből, akitől két, népünkkel foglalkozó idézet következik: „Hunfajú szabírok laknak a Kaukázusnál.” Ezzel hitelesen lokalizálja  a VII. Konstantinos Porphyrogenitos, bizánci történetíró-császár által a nála vendégségben járt Tormás és Bulcsú vezérek elbeszéléséből megismert „savartoi asphaloi”-nak, azaz „erős szavárdok”-nak nevezett eleink jelenlétét az említett térségben.

    Majd másutt (abban az időben sok korabeli forrás turknak, azaz pártusnak nevezte a magyarokat): „A turkok tisztelik a tüzet, a levegőt és a vizet, a földnek himnuszokat  zengenek, de csak azt imádják és tartják Istennek, aki az eget és a földet teremtette.” A négy őselem tisztelete egyik nagy ázsiai vallástól sem idegen, minden bizonnyal részét képezte a manicheus tanoknak is, mely a teremtett világ iránti őszinte csodálat kifejeződésének egyik szép jeleként értelmezendő. Ez egyben egyike azon hiteles írásos bizonyítékoknak, melyek kétséget kizáró módon egyistenhívőként mutatják be a Kárpát-medencébe még vissza nem tért magyarokat.

    Ibn Ruszta, arab utazó, akinek személyes élménye volt a harmadik honvisszaszerzés előtti eleinkkel kapcsolatban, azt jegyezte föl vallásukról, hogy „a magyarok tűzimádók”. Fogalmazásmódjából kiderül, hogy moszlim hívő létére nem sokat tudott mit kezdeni a magyarok szkíta manicheista fény-hitével, melyben a zoroaszteriánus szent tűz kultusza is az ősi szkíta Napisten-imádat folytatásaként jelen volt. Ugyanez az Ibn Ruszta tudósít arról is, hogy a magyaroknak „sok szántóföldjük van”.

    Most azonban fogjuk vallatóra saját középkori krónikás irodalmunkat, mindenekelőtt a rejtőzködő, nevét elhallgató Anonymust, III. Béla király névtelen jegyzőjét s az általa írott Gesta Hungarorum-ot.

    Kolozsvári Grandpierre Endre Anonymust tanulmányozva ekként értekezik: „Anonymus ..., aki papként is magyar maradt, azt írja, hogy Álmost és Árpádot maga az Isten, a Mindenség Ura vezeti vissza a Kárpát-medencébe, az isteni kegyelem kíséri őket, s az Isten sugallatára cselekszenek. Vagyis Anonymus közvetetten, de félreértelmezhetetlenül kimondja: Árpád hadainak visszatérése s a honvisszafoglalás folyamata Istennek tetsző cselekedet, mi több: Isten akaratából történik, és maga az Isten vezeti a honvisszafoglalókat.”

    Már a Turul-nászból (Emese álma) életre kelt és a honvisszafoglaló, avar-magyar véreik segítségére siető magyarokat hazavezető Álmos nagykirályunk égi eredetű személy volt, hiszen a Turul őseink vallási képzeteiben Szentlélek-Madárként volt jelen, ami azt jelenti, hogy a „szent királyok nemzetségé”-t megalapító szakrális uralkodónk természetfölötti származású, szent személy volt. Ezt maga Anonymus is megerősíti, amikor kijelenti Álmos nagykirályról, hogy nevének jelentése: szent. És valóban, nekem is tudomásom van arról, hogy ’almush’ ótörökül ’szent’-et jelent.

    Álmos és Árpád seregeit és népét nem egy alacsonyrendű, törzsi istenség, hanem maga a Mindenható és Egyetlen Teremtő Isten vezette vissza ősi honába, a Kárpát-medencébe. Ezt támasztják alá a következő anonymusi idézetek is: 

    „Árpád vezér, akinek a Mindenség Istene volt a segítője, felövezte fegyvereit, felállította a csatarendet, aztán könnyhullatva imádkozott Istenéhez.”

    „Az Isten nagy győzelmet adott nekik.” 

    „És mivel az isteni kegyelem velük volt, félt tőlük minden ember.” 

    Ezekből a sokatmondó Anonymus-idézetekből egyrészt kitetszik, hogy a Vérszerződéssel végérvényesen összekovácsolódott magyari népek magának a Mindenható Istennek akaratából tértek vissza őseik földjére, hogy egyesüljenek a korábban ott letelepedő véreikkel és az onnan soha el nem mozduló, magyarajkú őspannon lakossággal, másrészt ezek a szövegrészletek is bizonyító erővel láttatják, hogy honvisszaszerző őseink egyistenhívők voltak, mint ahogyan a már fent idézett Theophylactus Symoccates, bizánci történetíró is állítja.

    A Kálti Márk-féle Képes Krónika az álmos-árpádi honvisszaszerzéssel kapcsolatban hasonlóan fogalmaz:

    „Az Úr megtestesülésének ... hatosszázhetvenhetedik évében, az Atilla halála utáni századik évben III. Constantinus császár és Zachariás pápa idejében a közönségesen magyaroknak nevezett hunok, latinul hungarusok ismét bementek Pannóniába. ... Az Isten úgy akarta, hogy mihamarább menjenek le Hungáriába.”  (K Kr 26) Majd másutt: „Az Úr segítsége a magyarokkal volt, futásnak eredt előlük a sokat emlegetett fejedelem. ... Visszaadta hát az Úr a magyaroknak Pannóniát.”(K Kr 28; kiemelések tőlem) Senkit se zavarjon a 677-es dátum. Az ezen év körüli időkben (670) is volt egy magyar visszatelepülési hullám a hivatalosan elfogadott történetírás szerint, mégpedig  a második avar-onogur betelepülési hullám a kárpát-medencei őshazába. A krónikaíró vagy tisztában volt ezzel, és ezért kódolta bele a szövegbe ezt az évszámot, vagy tényleg igaz Heribert Illig elmélete, miszerint utólag a meg nem történt időszakra vonatkozó meghamisított írásos dokumentumok tömkelegével és egyéb csalásokkal hatalmi érdekből a német-római császárság, a római pápai udvar és a bizánci császárság együttes megbízásából megközelítőleg 300 évet utólag betoldottak az európai történelembe, amit Kálti Márk egyszerűen nem vett figyelembe és a valós dátumokat használta. Ha valaki alapos vizsgálat alá veti a magyar történelem nevezetesebb évszámait, föl kell, hogy tűnjön neki, hogy a háromszáz év kivonásával minden a helyére kerül (pl. a Turul-ház férfiágának kihalása 1301-ben, azaz 1001-ben egy ezeréves szakrális királyság végét jelöli ki). 

    A középkori magyar krónikairodalom egészén végighúzódik az a megingathatatlan meggyőződés, hogy a Mindenható és Teremtő Isten akaratából és kitüntető oltalma alatt folyt le a harmadik honvisszaszerzés is. Márpedig ha így volt, és ehhez a tények ismeretében kétség nem férhet, teljesen alaptalan és tarthatatlan a zsidókeresztény térítés előtti magyarokat egyes zsidókeresztény legendaírók szóhasználatával „faragatlan, kóbor nép”-ként, barbárként vagy „a kárhozat fiai”-ként  megbélyegezni. Krónikáinkat pedig egyházi emberek írták, akik azonban papként is megmaradtak magyarnak, és az akkor még élő népemlékezetet és hagyományt semmi szín alatt sem voltak hajlandóak meghamisítani, nem voltak kaphatók semmiért sem téves és megalázó színben tüntetni föl nemzetünk múltbéli tetteit, mint ahogyan kései, ma élő, méltatlan utódaik egyike-másika a hazaárulás alávaló gaztettétől sem visszariadva teszi ezt nyilván jó pénzért és önáltató hatalommal kecsegtető, magas pozícióért.

    A továbbiakban nem a teljesség igényével, hanem a lényeget tartva szem előtt, megvizsgáljuk, melyek azok a szembeötlő jellegzetességek, melyeknek foszlányokban ugyan, de mindmáig élnek emlékei vallási szokásainkban, és amelyek bizonyítékokat szolgáltatnak egy mind Rómától, mind Bizánctól független Magyar Katolikus Apostoli Anyaszentegyház valamikori meglétére még a Szent István korát követő időkben is. Följegyzések vannak például arról is, hogy még Mátyás király korában is a magyarországi domonkos rend (pedig zsidókeresztény, sőt inkvizíciós rend volt!) egyes képviselői - a pálosokról nem is beszélve - lelkesen támogatták az uralkodót a független magyar kereszténység védelmében.

    Ebben a vállalkozásunkban nagy segítségünkre lesz Dr. Varga Tibor jogtörténész, aki e téma alapos ismerője. Az általa tartott, erről szóló előadásokból sok adatot sikerült összegyűjtenem sok egyéb, saját kútfőből származó anyag mellett. A következőkben leírtakat túlnyomórészt az ő kutatásai alapján, de zömmel saját megfogalmazásomban adom közre. E szövegben keverednek Dr. Varga Tibor kutatási eredményei a saját kutatás adataival, mint ahogyan például a következő két  bekezdésben leírtak sem Dr. Varga előadásából származnak.

    Európa legnagyobb nemzetei mindig is törekedtek egy Rómától független, nemzeti keresztény egyházi hagyomány létrehozatalára. Ezek a törekvések általában - a VIII. Henrik által életre hívott anglikán egyház kivételével - nem felsőbb uralkodói parancsra, hanem a nemzeti hagyományokból szerves folyamatként kinövő, helyi adottságoknak és szándékoknak megfelelően érvényesültek. Így alakult ki spanyol területen az ún. mozarab, a franciáknál a gallikán, Észak-Itáliában Milánó központtal az ambroziánus és Rómától délre a beneventán liturgia, mely az egyházzenében is önálló, saját gregorián repertoár és a kottaírás terén saját neuma-rendszer létrejöttét tette lehetővé. Az egyeduralomra törő római judeokrisztiánus egyház azonban kíméletlenül bedarálta, uniformizálta a helyi hagyományok alapján kifejlődött liturgiákat s szokásrendeket egy nemzetekfölötti hatalom nevében, mely az újkori és a legújabbkori történelem folyamán egy az internacionalizmust (zsidókommunizmus) és még később a globalizmust (zsidókapitalista, multinacionális cégek) zászlajára tűző,  világhódító, agresszíven türelmetlen faj világhatalmi igényekkel föllépő érdekeinek szolgálatában ezeknek megvalósulását készítette elő.

    Míg a felsorolt országok a manicheizmus kései hajtásai ellen véghezvitt eretneküldözések vérfürdői után még az első ezredforduló körüli időkben javarészt beálltak a sorba a zsidózó egyház parancsára, addig a sokat emlegetett, de korántsem annyira radikális szentistváni fordulat utáni Magyarország sokkal több fejtörést okozott a sauli egyház urainak. Szent István a nemzetközi nyomásnak engedve ugyan látszólag a római eklézsia kívánságainak eleget téve a külsőségek terén nagyobb változtatásokat léptetett életbe, azonban népe érdekeit soha nem veszítve szem elől, a magyar kereszténység központját külföldről végleg visszaemelte az ország és a világ szívébe, a Pilisi Királyi Központ egyik fontos városába, Iszter-Gamba (Esztergomba), s a hamu alatt rejteki módon zavartalanul tovább élhettek a magyar szkíta kereszténység hagyományai, szokásai. Az Iszter a Duna szkíta neve. A gam, gamó főnév pedig régies változata kanyarulat, görbület szavunknak. Esztergomnál kezdődik ugyanis a Duna-Iszter nagy, észak-déli irányba történő kanyarulata, a Duna-kanyar.

← Az isztergami királyi vár, Turul-házi királyaink ősi fészke a monumentális bazilikával

A három ún. pogánylázadást ugyan fegyveres erővel leverték, de hasonlóan későbbi, szintén vérbe fojtott szabadságharcainkhoz, utólag meghozták gyümölcsüket. Turul-házi uralkodóink, megtapasztalva a szkíta-kereszténységhez való makacs ragaszkodást az egyszerű nép körében, sok téren megengedték, hogy számos sajátosan magyar eleme a régi rítusnak és teológiának az új vallási környezetben is tovább éljenek. Ezért nevezték még Mátyás király idejében is „terra gentium”-nak, azaz a „pogányok földjé”-nek Magyarországot a pápaság adókönyveiben. „Úgy látszik, keresztény voltunk ellenére a judeokeresztény közösség megkülönböztette magát tőlünk, miközben a bizánci fennhatóság alá sem tartozott a magyar egyházközösség.” - véli Dr. Varga Tibor.

    A legszembetűnőbben egy adott vallás esetében a szent ünneprend és a vele összefüggő szokások, felfogások, képzetek és hitbéli tartalmak területén jelentkeznek azok a jellegzetességek, melyek kijelölik egy vallási hagyományrendszer hovatartozását, azaz a külföldi központtól (Róma vagy Bizánc) való elkülönülését avagy az azzal való azonosulást.

    Dr. Varga Tibor jogtörténész vette a fáradságot, és górcső alá vette a magyar keresztény vallásosság jelenségeit, és ezek ismeretében meggyőző módon bizonyítja egy önálló hagyományokon nyugvó, független magyar kereszténység meglétét egészen a középkori Magyar Birodalom Mohács utáni alászállásáig, a Magyar Keresztút kiteljesedéséig, mely után még sokáig, a magyar népszokásokban sok régi dolog megőrződött a hajdani hagyományból. Ugyancsak Dr. Varga mutatott rá arra, hogy a XV. század közepéig, azaz Konstantinápoly elestéig (1453. május 29.) Európa harmadik fő és egyenrangú hatalmi tényezője Magyarország volt a Német-Római Császárságon és Bizáncon kívül. Aeneas Sylvio Piccolomini (1405-1464), a későbbi II. Pius pápa Magyarországot archiregnumként, azaz őskirályságként, mintakirályságként, tehát császárságként említi írásaiban.

Most vegyük sorra Dr. Varga Tibor kalauzolása segítségével a legfeltűnőbb jellegzetességeket hajdanvolt kereszténységünk terén, aki szerint nem mi tanultuk a kereszténységet Európától, hanem Európa tőlünk:

 - Szentháromság Vasárnapja; Könyves Kálmán király 1095-ben elrendeli magyarországi  megünneplését. Ezzel majdnem 300 évvel megelőztük a római kereszténységet, mert ott csak 1335-ben lesz hivatalos ünneppé. „Róma utánunk kullogott.” – mondja Dr. Varga. Nálunk már a XI. században fényesen ragyog a Szentháromság bölcseleti rendje, tehát korábban sem lehettünk ariánusok!

 - A böjt kérdése; Minden ősi, a halállal foglalkozó szent könyv, mint az egyiptomiak Halottas Könyve vagy a tibetiek halottaskönyve, A köztes lét könyvei, rövidebb nevén a Bardo tud arról, hogy a születés előtt, és a halált követően a születendő, azaz testbe, anyagba költöző és a testet, az anyagot elhagyó, halál utáni lélek 42 (6 x 7; a tisztátalan 6-os szám és a szent 7-es szám szorzata; a két kibékíthetetlen őselv szorzódik egymással, a bűnös anyagi test és az ember isteni eredetű része, a lélek szétválasztásának száma; LP) napon át tartózkodik majdani, illetve hajdani teste közelében. Namármost a böjt a testi funkciók visszaszorítása az önmegtartóztatás által, a méregtelenedés időszaka. A sátánt, a kísértőt megjelenítő kígyó mérge latinul morsus, a halált pedig mors-nak nevezik. A böjt során átélt méregtelenedésnek tehát nemcsak a helytelen étkezés miatt fölhalmozódott mérgektől, hanem átvitt értelemben a halált okozó bűn szerzőjének, a sátán-kígyó mérgétől (morsus) való szabadulásnak is időszaka kellene lennie.  Úgy is fogalmazhatnánk, a szigorú böjtöt betartó ember részlegesen előre átél a halálból, a testelhagyásból egy keveset, amikor megálljt parancsol teste követelőzéseinek, a testi örömök  kísértéseinek. A böjt tehát halál kicsiben.

    A Nagyböjt és az Ádvent Magyarországon a független Magyar Királyság idején, régen szintén 42 napos volt, s ez nem lehet véletlen. A vasárnapok nem számítottak böjti napnak, tehát az egész nagyböjti időszak 7 hétből (7 x 7, a szent szám négyzete!; LP) állott, azaz 49 napból. Ha ebből kivonjuk a 7 vasárnapot, megkapjuk a 42-es számot, s ezzel elérkezünk az emberi dimenzióba, ahol jó és rossz keveredik, ahol mindenkinek át kell haladnia a halálon.

    Eltért tehát a böjtszámításunk is a maradék keresztény világtól! Már Szent László király is megjegyzi törvénykönyvében, hogy a magyarok másképp böjtölnek, mint Róma és Bizánc. Ő említi, hogy a Nagyböjt Magyarországon nem Hamvazószerdán, hanem az azt megelőző második napon, tehát farsangvasárnap utáni hétfőn kezdődött!

    Szent László Törvénykönyvének 31. cikkelye ezzel kapcsolatban a magyarországi olaszokat megfeddő része így szól:

    „Az olaszok, kik a magyarság törvényes szokását követni nem akarják, tudniillik, hogy ők, mikor a magyarok már elhagyták a húsnak ételét, még azután hétfőn és kedden is húst esznek, ha azt mondják, hogy a mi jobb szokásunk nekik nem kellemetes: menjenek, ahová akarnak.

    1. §: De pénzöket, mit itt kerestek, hagyják itten; hacsak eszükre nem térnek, és velünk együtt nem kezdenek a böjthöz.”

    Nálunk a péntek egész évben böjti napnak számított (még a kommunizmus idejében is élt e szokás a menzákon: a péntek volt a tészta-nap!). Róma azonban szombaton böjtölt. Ez a szokás, a böjt péntekenkénti megtartása a korai kereszténység, a III. század előtti kereszténység idején volt szokás, mely szokástól később mind Róma, mind Bizánc eltért, illetve soha nem is tette magáévá. Szent István rendelkezéseiben azonban még mindig eszerint rendelte el a böjt megtartását. A magyarság tehát olyan dolgokra emlékezik böjti szokásaival, melyek III. század előttiek, és melyet Róma és Bizánc rég elfelejtett!! Hogyan lehetséges ez, ha a bevett mai hivatalos történelmi felfogás szerint pogány barbárokként érkeztünk Európába, s azt sem tudtuk a kereszténységről, hogy eszik-e vagy isszák?!

    Az igazság az, hogy mi Eurázsiának egy olyan térségéből érkeztünk mind a három honvisszaszerző hullám hun-avar-magyar népeiként, ahol Rómát jóval megelőzően (!) először ragyogott fel teljes fényében államvallásként a jézusi tanokat vallók közössége, egyháza, a Saul rabbi által ráerőltetett zsidó gyökerektől mentes szkíta kereszténység. Ez a terület a Kaukázus hegyláncaitól délre és északra eső régió volt, ahová Jézus választott apostolait (és nem az önjelöltet!) küldte téríteni: a Pártus Birodalom, Örményország és Grúzia valamint Szkítia (Chorezm, Káspi-Aral Mediterráneum) és az indo-szkíta vidék, tehát egy olyan kultúrterület, ahol az íjfeszítő népek valódi és művelődésbeli jelenléte volt a jellemző. És ezekben az országokban, Örményországban is, a turáni pártus uralkodó dinasztia, az Arszakidák leszármazottai ültek a királyi trónon (később még a bizánci császárok között is akadt nem egy Arszakida-leszármazott!). 

    Dr. Varga Tibor kihangsúlyozza, hogy ebben a térségben már Jézus megtestesülése előtt megvolt minden, ami Jézus tanításában még tisztábban megfogalmazódik: az Utolsó Ítélet képzete; a Jó és rossz szétválasztásának tana; van Ezeréves Birodalom; létezik a sárkány alakban megjelenített gonosz megkötözésének elképzelése, akit az utolsó időkben szabadon engednek; az emberi lélek halál utáni számonkérésének hirdetése; angelológia; az eljövendő Megváltó érkezését jövendelő próféciák, aki Zarathusztra (Nimród-leszármazott!) magvából és nem Dávidéból fog megszületni (vö. Zajti Ferenc: Zsidó volt-e Jézus c. könyvével) stb., stb.

    A szkíta származású Zarathusztra tanait magában foglaló perzsa szent könyv, a Zend Aveszta még a Babilonba elhurcolt zsidókat is befolyása alá vonta. Ebből a forrásból rengeteget merítettek, emeltek át a hazatérés után megfogalmazott és kanonizált írásaikba, melyet mi Ószövetség néven ismerünk. Ami ezekben az írásokban egybecseng az őskinyilatkoztatással és -bölcsességgel, és emberszabású jelleget ölt, az mind a zarathusztrai és a sumér-káldeus-babiloni hagyományból került át szövegeikbe. 

    Galeotto Marzio, dicső emlékezetű Mátyás királyunk egyik olasz származású (Bonfini mellett) udvari krónikása a következőket írja a magyarországi böjt jellegzetességeiről: „A magyarokra böjt van szabva Venus napján, - a napokat ugyanis régóta a bolygókról nevezik el -, mert a nap első órájában az a bolygó az uralkodó, amelyről a napot elnevezik. Egyházi szokás szerint pedig hatodik ünnepnapnak  (sexta feria) nevezik a pénteket, pedig az ünnep után hatodik napnak kellene nevezni, mert vasárnaptól, az ünnepként megült naptól számítva a hatodik. ... Ezen a napon oly szigorú böjtöt tartanak, mert nemcsak húst, hanem sajtot, tejet és tojást sem esznek.”

    Dr. Varga Tibor: „Galeotto Marzionak tehát tudomása volt arról, hogy a magyarok nem egészen a judeokrisztiánus vallás útján haladtak.”

 - A Húsvéti ünnepkör 

   Virágvasárnap; A spanyolokon (Pasca del Florida; Floridát azért hívják így, mert Virágvasárnapon látták meg a spanyol hajósok partjait először) kívül ezen ünnepnap neve mindenhol pálmavasárnap (pl. a németeknél Palmsonntag). Csak a velünk élő kárpát-medencei népek hívják tükörfordításban magyar mintára így ezt az ünnepnapot. A spanyolok érdekes módon népünkhöz hasonlóan szintén a Nyilas csillagzat védelme és hatása alatt állnak - tudhattam meg ugyancsak Dr. Vargától.

    Nagypéntek; Az egész világon csak nálunk van szokásban az Úrkoporsó-állítás vagy másképpen a virágokkal és növényi zölddel földíszített Szentsír állítása. A magyar középkori egyházművészetben ennek legszebb példája a híres Garamszentbenedeki Úrkoporsó.

← A Garamszentbenedeki Úrkoporsó (1480 körül); Esztergomi Keresztény Múzeum

    A népszokások szintjén a piros tojás húsvéti ünnepkörben való előfordulása szintén sajátosan magyar jelenség. Míg „a fehér tojás a halál fogságába zárt világ jelképe”, hiszen Jézus is bezárt sírból támadt fel, addig az élet színét, az életadó folyadék, a vér színét magára öltő piros tojás a halálból újjászülető élet, a feltámadás tárgyi-képi megjelenítője.

    A nagyszombati körmenet - ezt már én fűzöm hozzá - szintén csak és kizárólag Magyarországon honos szokás, amikor az Oltáriszentséget, a Monstranciát, azaz Jézus húsvéti jelenlétének hordozóját (, mert a szentostyában a feltámadt Jézus van jelen) baldachin alatt,  körmenet keretében hordozzák körül a településeken. Amikor Jézus az Oltáriszentségben elhagyja a templomot, amikor kilép a szakrális térből a profán térbe, az egész világ tudomására hozza, belekiáltja a világ fásult, reményétvesztett és fakó valóságába halál felett aratott, végső diadalát. Amerre a körmenet elhalad, a házak ablakán díszes szőnyegeket lógat ki a nép, és gyertyák gyulladnak az ablakokban, húsvéthajnal fényeinek előhírnökei.

    Húsvétvasárnapi határjárás, szentkoronajárás, Jézus-keresés; Régen minden település népe elöljárói vezetése alatt az Ipoly-mentétől Gyergyószentmiklósig, Marosvásárhelytől Zalaegerszegig körbejárták a hozzájuk tartozó terület határát. Dr. Varga hívta föl a figyelmet arra egyik előadásában, hogy a „korona” szónak egyik jelentése: „határ”. Ebből adódóan helyes elnevezése e népszokásnak a szentkoronajárás. Ennek során megtisztították a határköveket és a forrásokat a télen rájukrakódott hordaléktól, piszoktól. E határjárásoknak, ha eltekintünk a gyakorlati hasznuktól, volt egy sokkal jelentősebb, szakrális jelentése is. Minden évben - véleményem szerint - megismételték a magyarok e népszokásban a szentsírhoz igyekvő asszonyok és apostolok Jézus-keresését, s amikor az előre elrejtett, a föltámadott Jézust ábrázoló szobrot valahol a zöldellő mezőkön megtalálták, diadalmenetben énekelve vitték haza, be a városba vagy a faluba. Honnan táplálkozik ez a gyönyörű rítus, ha a kereszténységnek sem a római, sem a bizánci ágánál nem találkozunk semmi ehhez foghatóval, ha nem népünk őseredeti, saját szkíta-keresztény hagyományaiból? 

 - Az Ádvent; 

    Az Ádvent nálunk, akárcsak a valamikori franciaországi kelta-gall egyháznál Szent Márton napjával november 11-én indult a Nyilas korszakában, mely a keleti asztrológiában a Fehér Lónak felel meg, mi magyarok pedig a Fehérlófiának népe vagyunk. „Csíkmenaságban az öregek azt mesélik, hogy karácsony titokzatos éjszakáján a Fehér Ló megszüli Arany Csitkaját. ...  Az Arany Csitkó pedig nem más, mint a közénk született Úristen, Jézus Lelke.” (Molnár V. József) Szent Mártont a franciák úgy tartják számon, mint hun királyfit, akit eredeti nevén Flores-nek, azaz Virágnak hívtak, és testét halála után testvéreivel együtt romlatlan állapotban találták meg (vö. a romlatlan testű thébai Szent Pállal - a szintén romlatlan testű, középkori magyar pálosokkal, II. Lajos királlyal, Szent Pióval és Mindszenty Józseffel stb.). A Szent Mártonnal induló Ádvent, a magyar Nagyböjthöz hasonlóan ugyancsak 42 napig tartott. Szintén francia hagyomány, hogy eleik az égő Trójából elmenekült Páris királyfi által alapított pilisi Sicambriából (Etzelburg, Atilla király városa, Ősbuda) vándoroltak át mai hazájukba.

    Róma ezen a ponton is eltér a magyar szokásrendtől, amikor Szent András apostol napjától indítja az Ádventet, akiről azonban szintén tudni illik, hogy legnevesebb szkítatérítő tanítványa volt Jézusnak. Mindkét Ádventet indító szent azt sugallja, hogy az Úrvárás, azaz az Ádvent szent időszakának megünneplése az íjfeszítő népeken, hunokon, magyarokon keresztül került be az általánosan elfogadott keresztény ünneprendbe - véli Dr. Varga Tibor. Ez szerintem is több, mint valószínű, ugyanis a Jézus eljövetele előtti évezredek Isten-várása, az igazi Ádvent nem a zsidóságnak, hanem ennek a kultúrkörnek volt a sajátja. A zsidóknak halvány sejtelme sem volt az Égi Küldött érkezéséről,  amikor megtestesült a Megváltó, a pártus mágusok viszont eljöttek napkeletről, hogy királynak kijáró  ajándékokkal hódoljanak Neki. Ki tanulta tehát kitől a kereszténységet?? 

 - Urunk színeváltozásának ünnepe, augusztus 6; 

    A Pray-kódexből van tudomásunk arról, hogy e napot Magyarországon a kezdetektől megülték. Csak 1456. augusztus 6-án rendeli el az akkori római pápa, III. Kallixtus a magyarok tiszteletére a nándorfehérvári diadal emlékére ezt az ünnepet egyházszerte. Ismét egy példa arra nézve, hogy Róma utánunk kullogott!

    Dr. Varga előadása közben több alkalommal is nagy nyomatékkal kijelentette, „hogyha mi másként támadunk föl és másként megyünk át a halálon (böjt), mint Róma és Bizánc, akkor alapos okkal kell föltételeznem, hogy máshonnét ered a kereszténységünk!”

 - Immaculata Conception, a Szeplőtelen Fogantatás ünnepe, december 8; 

    Ugyancsak a Pray-kódexből tudjuk, hogy a magyarok már legkésőbb 1195-ben ünnepelték, azaz a magyar kereszténység teológiai felfogása már a kezdetektől hirdette azt, amit Róma csak a XIX. századi lourdes-i Mária-jelenések üzenetei óta emelt dogmái közé. A IX. század óta ugyan létezett már a római egyházban is egy nap, amikor Máriának már az anyaméhben való kiválasztottságát ünnepelték, de ez tartalmában nem azonos a Szeplőtelen Fogantatás jelentésével (LP).

    Egy Szent István utáni, Rómától és Bizánctól független magyar kereszténység meglétét még más honi egyházjogi sajátosságok is bizonyítják.

    Ilyen a papok nősülését szabályozó felfogás, mely jelentősen eltér a zsidókeresztény Róma elképzeléseitől. Köztudott, hogy az 1054-ben bekövetkezett egyházszakadás (skizma) egyik okaként pl. Photius pátriárka arról ír, hogy Róma a coelibátus bevezetésével a bizánci egyház erről vallott felfogásával szakított, s ezzel a manicheizmus bűnébe esett(!). Ezek szerint a középkori magyar egyház e kérdésben nem a manicheus, hanem az annál is régebbi szkíta-keresztény fölfogást vallotta. A manicheus egyházban ugyanis a szakrális személynek minősülő papok nem élhettek nemi életet.

    Szent László király a legenda szerint, amikor a kerlési csata (1068) forgatagában üldözőbe veszi a leányrabló besenyő vitézt (a legenda alapján kun), azt hiszi, hogy az elrabolt leány a váradi (bihari) püspök lánya. (Az igazság szerint akkor még nem is létezett váradi püspökség.) A bizánci felfogás szerint csak a püspökök nem nősülhettek, a római egyházban a papi nőtlenség bevezetése óta senki sem, míg a magyar egyházban minden pap nősülhetett.

   Szent László a papok második nősüléséről Corpus Iuris-ában adott ki rendeletet:

    „1. fejezet. A másodnős papokról és diakonusokról

Parancsoljuk, hogy a másodnős papok és diakonusok és akik özveggyel vagy urahagyott asszonnyal keltek egybe, bocsássák el azt maguktól, és bűnbánat után térjenek vissza az ő papságuk rendjébe.

1. § Akik pedig a tiltott házasságtól elállani nem akarnának, azok a kánoni törvény szerint alacsonyabb rendbe lépjenek alá.

2. § És parancsoljuk, hogy az elbocsátott asszonyokat adják vissza rokonságuknak, és mivel nem voltak törvényes társak, legyen szabad házasságra menniük.” 

    Itt arról van szó, hogy egyszer már házasságban élt, azaz özvegy vagy elvált asszonyokat nem választhattak házastársul a magyar papok, és nem arról, hogy hajadonokkal nem léphettek volna házasságra, hiszen ma már minden kételyt kizáróan tudjuk, hogy egészen a XVI. század derekáig a magyar papok és főpapok nősülhettek, hiszen fönnmaradtak olyan főpapi oklevelek, melyekben püspökök végrendelkeznek gyermekeik javára.

    Szintén Szent László rendeleteiben olvashatunk a következő fogalmazásmódban e témáról: „Az olyan papoknak pedig, akik első és törvényes házasságban élnek, minthogy a szeretet kötötte és a Szentlélek bírta egybe őket, ideiglen való engedelmet adtunk.” Ezt az „ideiglenes engedelmet” László utódai egészen a XVI. század derekáig érvényben tartották.

    Ugyancsak a Rómától alapvetően eltérő felfogásról tanúskodik a papok fegyverviselésével kapcsolatos magyar álláspont. Míg 1214-ben a IV. Lateráni Zsinat eltiltotta a papságot a fegyverviseléstől és attól, hogy lóra üljön, addig Magyarországon a magyar papság körében általános fegyverviselési kötelezettség volt. Gondoljunk csak a Mohácsi csatára, ahol a teljes fegyverzetben lóra ültetett magyar főpapság színe-java harc közben esett el, s a seregek vezetésével megbízott fővezér, Tomori Pál, kalocsai érsek és ferences szerzetes is egyházi ember volt. S ezzel zárom is a Dr. Varga Tibor előadásából származó adatok közlését. 

    Az esküvő(LP), mely szertartás magyar nevéből is kiderül, hogy az egybekelt férfi és nő kölcsönösen Isten színe előtt esküt tesznek örök, egymáshoz fűző hűségükre, szintén jellegzetesen magyar jelenség. Sehol máshol a világon nem szerepel a házasságkötés egyházi szertartásának szövegében egy betoldott esküszöveg, csak nálunk Magyarországon. Ez mind  a katolikus, mind a református egyházban fennmaradt. Az eskető katolikus pap először ezekkel a szavakkal fordul a házasulandó felekhez: „Régi magyar szokás szerint mondjátok utánam az eskü szavait!” Ezt követően a vőlegénynek és a menyasszonynak is esküre formált jobb kezét a keresztre téve egymás után ezeket kell mondania: „Isten engem úgy segéljen! Nagyasszonyunk, a Boldogságos Szűz Mária és Istennek minden szentjei színe előtt esküszöm, hogy a jelenlévő XY-t szeretem, szeretetből veszem feleségül/szeretetből megyek hozzá feleségül Isten rendelése szerint, az egyház törvénye szerint, és hogy őt el nem hagyom semmiféle bajában. Isten engem úgy segéljen!”

     Igen kemény szavak ezek. Őseink tudták, hogy az Isten nevében vagy nevére tett eskü megszegése súlyos következményekkel járhat. Ezért terhelték meg az eskütétel kötelezettségével a sorsukat összekötni kívánó férfit és nőt, hogy házasságuk hűségét ezáltal is biztosítsák, hogy az ország erkölcsei jó állapotban maradjanak, s ennek köszönhetően a nemzetnek jó sora legyen. E szavak annak az ősi szkíta erkölcsi fegyelemnek a lelkiségét idézik meg, melyek a szkítasággal kapcsolatban sokat emlegetett, szívbe írott erkölcsi törvényekből fakadnak, mely magyar eleink legendás egynejűségében is alakot öltöttek. Hogy Magyarország olyan mélyre süllyedt, ahol ma tartunk, azért mi magunk is felelősek vagyunk!  Hány magyar pár mondta el Isten oltára előtt a fenti eskü szavait, s mégis mennyi a válás és a magzatelhajtás! Mi magunk idéztük meg fejünkre a halál démonát. Más volt a sora országunknak, amikor még az emberek szívébe vésett szentség volt a házasság. Jézus nem azt kiáltja zsidó hallgatóságának, hogy „Jaj neked, gonosz, gyilkos  nemzedék!”, hanem „házasságtörő” vagy „parázna nemzedék”-et emleget, mert szemében a házastársi hűtlenség egyenrangú volt a gyilkosság bűnével. A méltányosság és igazságosság szellemében nyilván akadnak azonban kivételek.

    A középkori, sajátos hagyományokat követő magyar keresztény egyház egyedülálló jellegzetességei közé tartozott a Turul-ház szakrális uralkodóinak Apostol-királyi címe, mely nekik egyházjogi értelemben még Róma püspökénél, a pápánál is magasabb jogkört biztosított. Árpád ivadékai, a Turul-ház koronás fői szellemiségében megőrizték mindvégig a szkíta-turáni kultúrkör Mezopotámiából eredeztethető szakrális pap-királyi méltóságát, folytatva ezzel a nimródi királyi hagyomány továbbélését, folyamatosságát.

    A Kálti Márk-féle Képes Krónika 88. versében elszólja magát a szerző a tihanyi apátsági templom altemplomában nyugvó I. András királyunkkal kapcsolatban: „Ezt az András királyt Fehérnek és Katolikusnak hívták.” A katolikus vagy görögösen katholikosz méltóságnév először tudtommal a pártusok főrezidenciáját jelentő város, a Tigris partján fekvő Seleukia-Ktesziphon városának püspökével a IV. Században, majd később az örmény apostoli egyház fejével, az örmény pátriárka személyével kapcsolatban bukkant föl. (Örményország a turáni pártus Arszakida-dinasztiabeli király, III. Tiridat uralkodása alatt 301-ben államvallássá tette a kereszténységet.) Ez az elnevezés azonkívül, hogy egyetemeset, általánosat és egészet jelent, egy olyan személy megjelölésére szolgált, aki föl van hatalmazva minden, vallásával összefüggő cselekmény véghezvitelére és minden rendelkezés meghozatalára, tehát ez a személy a vallás terén is teljes szuverenitást és minden idegen hatalmi központtól való függetlenséget élvez. E két cím birtokában (az apostolkirályság és a katholikosz) a mindenkori magyar királynak vétójoga volt pápaválasztás esetén! Ezen összefüggésben fontos megjegyezni, hogy a ma római katolikus egyházként ismert felekezetet a Turul-ház fennállásának idején még nem katolikus, hanem csupán római egyházként emlegették! 

    Elgondolkodtató, amit II. Szilveszter pápa, a római egyház feje, aki a Hartvik püspök-féle Szent István-legenda szövege szerint a koronaküldés jelenetében üzent a magyar követeken keresztül Szent István királynak:

    „Én apostoli vagyok, ő viszont méltán Krisztus apostola, ha Krisztus annyi népet térített meg általa. Ezért rendelkezésére bízzuk, miként az isteni kegyelem őt oktatja, az egyházaknak és népeiknek mindkét törvény alapján történő igazgatását.”

    A Hartvik-féle István-legenda koronaküldésről szóló részéről filológusok kétséget kizáró módon megállapították, hogy esetében későbbi interpolációról, azaz betoldásról van szó. Ennek ellenére - bár ez csupán kétségbeesett kísérlet a Turul-ház apostoli eredetének zsidókeresztény szellemű átsminkelésére - mégis árulkodó módon benne rejtezik a Magyar Szkíta Apostoli Anyaszentegyház mindenkori fejének, a magyar királynak magasabb rangját igazoló tartalom, mert ugyan mit tekinthetünk többnek, azt, ha valaki csupán apostoli, tehát ha örökölt tisztségéből fakadóan hasonló a valódi apostolokhoz, vagy azt, ha valaki igazi apostola Jézusnak, mint Szent István király?! Egyébként ez a későbbi, tendenciózus betoldás-hamisítvány az egyetlen írásos forrás arra nézve, hogy valaha küldött-e volna Szent Istvánnak pápa bármiféle koronát, és krónikairodalmunkban a magyarságot Géza és István által behívott, a római egyház hitén lévő hittéritők általi megtérítéséről sem esik érdemben sok szó, a Képes Krónikában nyoma sincs az eféle beszámolóknak! Ez több, mint véletlen, több, mint árulkodó! Ez nem egyéb, mint kódolt jelzés a fogékony, igazság után szomjúhozó utókornak!

    Mivel a magyar királyoknak invesztitúra-joguk volt, azaz a pápa ellenőrzése nélkül püspököket nevezhettek ki, zsinatokat hívhattak össze, hittételek megfogalmazásába beleszólhattak stb., nem gondolhatunk egyebet, minthogy ezen egyedülálló jogok birtokában a vezetésük alatt álló magyar egyház saját hagyományokat követett és független volt. Ebbe belenyugodni nem tudván, több pápa is átkot szórt, az egyházból való kizárás átkát mind egyes királyaink fejére, mind az egész magyar népre, és kiátkozta őket az egyházból, abból az egyházból, melybe szerették volna, ha a többi európai néphez hasonlóan mi is beletartoznánk, mert tudták, hogy ez korántsincs így. Míg az invesztitúra-jog kérdésében elkeseredett harc folyt a Vatikán urai és a német-római császárok között (lásd: Canossa-járás 1077 januárjában; IV. Henrik és VII. Gergely pápa vitája a világi és egyházi hatalommegoszlás kérdésében), addig a magyar királyoknak pápai kiátkozás esetén nem volt szükséges megalázkodniuk Róma püspöke előtt. 

    A Habsburg-uralom évszázadai alatt megcsontosodott és kultúrtörténeti dogmává merevedett hazugságok hatására a világi és egyházi történetírás nem győzi hangsúlyozni a Szent István uralkodásával beállt, a magyarság hitéletében bekövetkezett, szerintük grandiózus és forradalmi fordulatot ( a sokat emlegetett „szentistváni fordulat”), sőt nem mentesek annak az arcpirító hazugságnak hangoztatásától sem, hogy a Szent István trónralépése körüli időket a magyar történelem kezdeteiként hangoztassák. Ugyancsak ezek közé a tudatos ferdítések közé tartozik az a hamis kultúrtörténeti dogma is, mely szerint azt állítják saját népükről az idegen érdekeket kiszolgáló, még ma is véleménymonopóliummal rendelkező MTA-s janicsárok, hogy Árpád magyarjai egy fejlett és művelt Európába tolakodtak volna be „barbár és vad hordáikkal”.

    Lássuk csak Georges Duby, A katedrálisok kora című könyvéből e jeles középkorszakértő segítségével, hogy ez az állítólag „keresztény, szervezett Európa” milyen képet mutatott a X-XI. században:

    „Elvétve egy-egy ember – nyugat felé, észak felé, kelet felé húzódó, hatalmas, mindent elborító pusztaságok ... - hellyel-közzel egy-egy irtás, ezúttal már meghódított, de csak félig-meddig megzabolázott föld; sovány, nevetséges barázdák, melyeket csenevész ökrök vonta faekék hasítottak a makrancos földbe; nagy, még üres foltok e tápláló térségben azok a táblák, amelyeket parlagon hagytak egy évre, olykor tíz évre is, hogy a pihenésben természetes módon nyerjék vissza termékenységüket.

    Kőből, sárból vagy vesszőből összerótt, egy bokorba bújt, tüskés gallyakból font sövénnyel és kertekkel övezett kunyhók – a védelmet nyújtó palánkok gyűrűjében imitt-amott egy-egy főember lakóháza, fapajta, csűrök, szín a rabszolgáknak, és kissé távolabb a tűzhely és a konyhák – nagy ritkán egy-egy település, nem több, mint egy római város maradványa, melynek kifehérült csontvázát befonta a természet vegetációja. ...

    Bár a lakosság gyér, valójában túlságosan is nagyszámú. Majdhogynem csupasz kézzel viaskodik a rakoncátlan  természettel, amelynek törvényei gúzsba kötik, és a terméketlen, rosszul leigázott földdel. Nincsen olyan paraszt, aki egy szem búzamagot elvetvén három magnál nagyobb hozamra számíthatna – feltéve, ha nem rendkívül rossz az év, húsvétig süthet így  kenyeret. Utána aztán fűvel, gyökerekkel kell beérnie, azzal az alkalmi táplálékkal, amit az erdőben vagy a folyók meredek partján a földből tép ki magának. A nagy nyári munkák idején a kiéhezett parasztok a betakarításig kiszikkadnak a fáradtságtól. Amikor az időjárás kedvezőtlen – s ez a leggyakoribb -, sokkalta hamarabb elfogy a gabona, és a püspököknek fel kell oldaniuk az egyházi tilalmat, meg kell bontaniuk a szertartások rendjét, meg kell engedniük, hogy a nagyböjt alatt húst egyenek az emberek. Nemegyszer, amidőn a földet feláztató  mértéktelen esőzések megzavarták az őszi munkák rendjét, amikor viharok dúlták föl és tették tönkre a termést, a megszokott éhezéseket nagy éhínségek váltották föl, halálozások. A korabeli krónikaírók szívesen írnak róluk: ’Ember embert üldöz és felfalják egymást, megölik felebarátaikat és farkasok módjára emberhússal táplálkoznak.’ Túloztak volna, felidézvén a csontházakban felhalmozott hullákat, az éhezők hordáit, akik földet ettek, és néha még a halottakat is kiásták? Ezek az írók mindannyian egyházi emberek voltak. És azért mondják el oly nagy gonddal a sok nyomorúságot, a járványokat, amelyek amúgy megtizedelték a gyenge népességet, és hirtelen fellobbanva erősen megnövelték a halandóságot, mert az ő szemükben az efféle csapások egyszerre jelentették az ember nyomorúságát és Isten lesújtó kezét. Egész évben jóllakni mértéktelen kiváltságnak tetszett akkortájt, néhány nemesúr, néhány pap, néhány szerzetes privilégiumának. Az éhség rabszolgája volt mindenki más. Az emberi sors sajátságos állapotaként élték át az éhezést. Úgy vélték, az ember természettől fogva szenved. Pőre és nincstelen, halál, bajok, rettegés prédája. Azért, mert bűnös.”

    Duby úr korhű leírásából nem a váltig hangoztatott „művelt és keresztény nyugat”, hanem sokkal inkább egy farkastörvények által uralt, a papi kaszt égbekiáltó képmutatásától kísért erkölcsi anarchiában fetrengő, őskori tudatszintű, éhséglázadásoktól villongó, kannibál Nyugat-Európa képe bontakozik ki.

    „A német katonai architektúra története” című könyv így írja le ezt a kort, amikor az Álmos-Árpád vezette, fejlett földműveléssel (Ibn Ruszta), fejlett írásbeliséggel (rovásírás), magasfokú szkíta-keresztény Jézus- és Boldogasszony-hittel rendelkező, rendszeresen nyiratkozó, borotválkozó és fürdő, fehérneműt viselő turáni magyarok táltos-mágusaikkal visszatértek kárpát-medencei őshazájukba az ott maradt és azonos nyelvet beszélő testvérnépekhez: „A Római Birodalom bukása után teljesen feledésbe ment az építés tudománya, és nem ismerünk a X. századot megelőző épületet.”

    Dr. Ernst Heidenreich pedig így vélekedik a „Praktikus genealógiai kézikönyv” című munkájában 1913-ban ugyanerről a korról: „Európában megszűntek írásba foglalni még a legfontosabb jogi aktusokat is és 788-tól kezdve még az urbáriumok sincsenek írásban rögzítve. Az írásbeliség csak a XII. században kezdődik újra és az úrbéri viszonyokat – komoly formában – csak a XIII. században kezdték újra rendezni.”

    A harmadik honvisszaszerzést követő két évszázad Európájának elrettentő képét tovább árnyalja egy Schiller nevű német történész korhű leírása: „Szomorú éj szállt Európára, mely minden főt elhomályosított. Csak kevés fényszikra tört a magasba, ez is csak azért, hogy az utána maradó sötétséget csak annál borzasztóbban mutassa. A vallási és szellemi egyformaság, a politikai egyenetlenség, a hierarchia és a hűbériség egyesült nyomora kimerülvén a XI. század végén legszörnyűbb szülöttében, a szent háborúk mámorában kénytelen önmaga sírját megásni. ... A keresztes vitéz elpirul Bizáncban a maga durva ízlésén, tudatlanságán, Ázsiában megrémül a maga szegénységén.”

    Nézzük csak meg, ki is kezdte a pusztítást, a rablást és az öldöklést? Mi, ősi honunkba visszatérő magyarok, vagy a „művelt és keresztény nyugat”? A VIII. század vége felé nem a magyar-avarok támadták meg a germán törzsek területeit, hanem a lehet, hogy nem is létező Nagy Károlynak (Heribert Illig: A kitalált középkor) tulajdonítják az Avar Birodalom megtámadását és az ország nyugati területeinek átmeneti időkre szóló meghódítását. A honvisszaszerzést követő 54 hadjárat csupán revans volt az avar testvéreinket ért sérelmekért, s ez az emberiség történetében párját ritkítóan sikeres, dicsőséges hadjáratsorozat az  elrettentésen kívül az avar kincsek visszaszerzésére irányult.

    Ki támadt gyilkos szándékkal az akkori korban páratlanul nagy létszámúnak számító százezres sereggel a másik népre e latin jelszó nevében: „Decretum ... Ugros eliminandos esse”, azaz „Elrendeljük ... a magyarok irtassanak ki” 907-ben a Pozsonyi Csatában? Nem Gyermek Lajos német királynak hívták azt a személyt, aki minket pápai jóváhagyással, alighogy visszatértünk őshazánkba, ki akart irtani, annak a „keresztény, rendezett Európá”-nak a még keresztényibb (zsidókeresztényibb) képviselőjeként?! Micsoda aljas elferdítése ez a történelmi tényeknek! Micsoda idegen érdekeket szolgáló, szervilis, elvtelen és ravasz csúsztatással és farizeusi képmutatással van itt dolgunk!

    A Szent István trónralépését a magyar történelem kezdeteként datáló igyekezet a magyarság múlttalanítására irányul. Aki egy nemzetet múlttalanítani akar, az nem akar egyebet, mint elvenni e nép jövőjét, mert a múlt jövőnk fundamentuma! S ebben az igyekezetben a zsidókeresztény egyház élen jár!! 

    Vajon miért ujjongott kissé korán II. Szilveszter pápa eképpen: „Most már a szkíták hatalmas királya is a miénk.”, amikor Szent István király, hogy átmenetileg megszüntesse a nyugati országokkal való konfrontálódást, népe hagyományos szkíta kereszténységét csupán a külsőségekben nyugati mintára átalakította, megtartva a magyar királyok örökölt Apostol-királyi méltóságát és a pápától független invesztitúra-jogot, mely a magyar királyokat fölhatalmazta püspökök kinevezésére, zsinatok összehívására, Rómától független szenttéavatások lebonyolítására, melyekre Róma utólag általában rábólintott, és megtartva a magyar királyok vétójogát pápaválasztások esetén? Gondoljunk csak a Szent László által egybehívott első magyarországi zsinatra, a törvénykezési okokból is nagyjelentőségű  Szabolcsi Zsinatra 1092-ben vagy arra, amikor Szent Istvánt  Szent László király szenttéavattatja 1083. augusztus 20-án Fehérvárott (Alba Ecclesia), nem a római rítus szerinti megkeresztelkedése okán, hanem veleszületett, Turul-házból örökölt szentsége és apostolsága folyományaként.

    Későbbi pápák is, mint pl. IX. Gergely (XIII. sz.) és V. Urbán (XIV. sz.) pápai bulláikban „királyi szkítáknak” neveznek bennünket. Mindez azt súgja,   hogy a magyar történelem nem Szent István nagy királyunkkal kezdődött, ezzel a korabeli nyugat is teljesen tisztában volt, és többek között azért támadt ránk akkora erőkkel, mert rettegett a Hun Birodalom hun-magyarok által történő újraalakításától. Egy Európa-szerte szkítának tartott nép történelmének kezdetei semmiképpen sem a Kr. u. 1000-ben trónralépő Szent István királlyal kezdődnek, hanem az emberiség írott történelem előtti időszakának ismeretlen mélységeiben keresendők lévén, hogy az antik szerzők szinte egyöntetűen a szkítákat a földkerekség legrégebbi nemzeteként tartották számon.

    Szent Istvánnak egyébként az volt a legnagyobb érdeme, hogy a zsidókereszténységre kényszerített avaroknak az avar kor vége felé a Kárpát-medencén kívülre került (Passau, Salzburg, Regensburg) vallási központját visszaemelte Magyarországba, a pilisi királyi központ egyik szakrális városába, Iszter-Gamba (Esztergomba), ahol egészen Mohácsig a vallás belső szellemiségét és hagyományvilágát tekintve egy Bizánctól és Rómától független magyar kereszténységnek dobogott a szíve. Másik nagy érdeme, hogy a különböző törzsi önzések mentén politizáló kiskirályok hatalmát letörve egy az akkori nyugaton még nem ismert és példátlan erejű, központi kormányzású, egynyelvű, ősi magyar hagyományok alapján (és nem nagy károly-i mintára!) megyerendszerbe szervezett, egységes és erős országot hozott létre, melynek katonai ereje a legnagyobb volt kora Európájában.

    Hogy a magyar történelem kezdetei nem Szent István korára tehetőek, azt hadd bizonyítsam egyrészt az ősi magyar nimródi hagyománnyal ( ahogy erről már korábban bőven szó volt: Nimród volt az első király a földön, az ószövetségi Biblia állítja ezt!) és II. Szulejmán török szultán, a mohácsi győző feljegyzéseivel Ősbuda váráról: „Azt mondják, hogy Buda alapítása óta az egyenes ágon uralkodó magyar királyoktól II. Lajosig 4.700 esztendő telt el.”

    Akadnak még más források is, melyek a szultán értesüléseit megerősítik, például Giovanni Paolo Senarola, XVII. századi itáliai püspök tudósítása Budáról, melyről megjegyzi, hogy nagyon régi, nagyon ősi eredetű hely, mindig a magyar királyok fővárosa volt. Ha a trójai históriát tekintjük alapnak, akkor közvetlenül Trója égése körül épült Buda vára - véli az olasz püspök. (Szántai Lajos egy 2010-es előadásából) 

    Hogy eloszoljon a homály a Szent Istvánt követő idők magyarországi vallási viszonyai körül, melyeket a mindenkori, idegen befolyás alatt álló hatalomhoz hű, hivatalos vallástörténeti irányzat mindenáron zsidókeresztény köntösbe akar bújtatni, nagy segítségünkre szolgál a nagy felkészültséggel és elfogulatlan hittel tevékenykedő Fehér Mátyás Jenő, domonkosrendi szerzetes kutatómunkája a XIII. századi magyarországi inkvizíciós mágusperek témájában.

    Arra nézve megingathatatlan bizonyítékokat szolgáltatnak az általa feldolgozott mágus-táltosperek, hogy a hazánkban ugyan tért nyert idegen keresztény papság jelenléte ellenére országszerte továbbélt a keresztény vallás nemzeti irányzata is, hogy a sokat emlegetett szentistváni fordulat korántsem hozott olyan radikális változásokat a népi vallásos szokások és hagyomány terén, mint ahogyan azt évszázadok óta felülről sulykolják a tudnivágyók fejébe. Az általa fölfedezett középkori írásos anyagot évszázadokon keresztül Syngrapha Dominicana néven emlegették, mely az inkvizíciós peranyagokon kívül sok egyéb mást is tartalmaz. Fehér Mátyás Jenő a „Kassai Kódex” névvel látta el e gyűjteményt, mivel eredeti példánya a kassai dominikánus kolostor falai között keletkezett.

    Mivel az egyházi orvosok, akkori nevükön „fizikusok” féltékenyek voltak táltos-máguspapjaink számukra megmagyarázhatatlan gyógyítási sikereire, papi segédlettel mondvacsinált vádakkal bíróság elé citáltatták őket. Ezeket a bírósági eljárásokat méltán nevezhetjük a szintén zsidó indíttatású Rákosi-vészkorszak koncepciós perei előképeinek. A vádak között szerepelt például, hogy meztelen lányokkal gyűjtetnek az erdőben gyógyfüveket, vagy hogy a nőgyógyászati bántalmakban szenvedő asszonyok gyógyítása során szemérmetlen kontaktusba kerülnek a gyógyítandó személlyel (ruhán keresztül lehetetlen pl. egy szülést lefolytatni, vagy altesti nőgyógyászati betegségekről alsóneműn keresztül látlelet venni stb.; beteges, álszent egyházi prüdéria), hogy az ördög segítségével űznek démonokat (már Jézus esetében ezzel vádaskodtak a farizeusok és írástudók!), hogy pénzt fogadnak el szolgálataikért, és a tanúkihallgatások során állandó és legfontosabb kérdésként  szerepelt, hogy vajon bujtogatják-e a népet az egyházi tized befizetése ellen (money-teizmus)  stb.

    A Kassai Kódexben lejegyzett peranyagokban megvádolt táltosok közül néhány: a Győr melletti Csanak faluból való Látód fia Hanis mágus pere 1272. október 23 (!), a Zala megyei szentgyörgyfalvi Degesd táltos pere, Csele fia Gosán táltos pere 1245-ben, aki az  Almás vára mellett élő erdei szegény emberek „pogány” papja volt, Dala fia Undó táltos pere 1245-ben, Kincsör sombéki székely táltos pere stb.

    A tanúkihallgatások eredménye: néhány kivételtől eltekintve szinte egyöntetűen fölmentették az ügyekben érintett, azaz meggyógyított tanúk a megvádolt táltos-mágusokat a vádpontok alól. A nép megvédte önzetlen segítőit, gyógyítóit az igaztalan gyanúsításokkal és rágalmakkal szemben. Minden tanú azt vallotta, hogy e gyógyító emberek szolgálataikért élelmiszeren kívül soha semmit sem fogadtak el ellenszolgáltatásul, pénzt a legkevésbé!

    A tanúk vallomásaiból viszont sok érdekes és hiteles, korabeli adatot őrzött meg ez a becses krónika vallási életünkről az utókor számára. Így például a Kincsör-perben kihallgatott Berlag Rufus, segesvári szász polgár azt is megemlítette vallomásában, hogy Krisztus születése ünnepén a régi magyarok szokása szerint a nép a Sólyom ünnepét tartja. A Karácsony tehát nem egyéb, mint a  Kerecseny Sólyom, a karácsonyi sólyom = Turul = Isten Fia = Jézus karácsonykor megünnepelt születésének napja. Sumír eredetije a gur-u-suny, mely a sötétségből a fény felé történő fordulást jelenti mind évköri értelemben mint a téli napforduló elnevezése, mind üdvtörténeti értelemben a sötétségben való tévelygésből a fény felé forduló ember vonatkozásában. A táltosok által fölnevelt és betanított, fiatal vadászsólymok első röptetése is karácsonykor volt. 

    A táltos-mágusok gyógyításának jellemzői a Kassai Kódex tanúvallomásai alapján: 

    - Ördögűzés; a betegben tanyázó démon nevének (pl. Hakit) megtudása után a démon titkos nevének kimondása által ima kíséretében történő démonűzés, mely a beteg állapotának gyors javulásához vezet. Ez a jézusi ördögűzésnek szintén velejárója (Mk. 5./9-10.) (Légió) 

    - Gyógyítás kézrátétellel; Gyógyítás imával és énekekkel; 

    - Diagnosztizálás a vizelet és a pulzus megvizsgálása által, akárcsak a papok Tibetben; 

    - Gyógyítás gyógyfüvekkel, kenőcsökkel, gőzöléssel, rosszul összeforrt csontok újratörés általi helyes módon való összeforrasztása sínberakással; (Receptjeiket rovásfákon őrizték a magyar rovás-ABC betűivel följegyezve.) Mindezt fizetség elfogadása nélkül cselekedték! „Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok!” (Mt. 10./9.) - mondja Jézus apostolainak, akit a székelyek és csángók Főtáltosnak vagy Égi Táltosnak is hívnak.

    Idézzük csak fel, mit is mondott Molnár V. József: „Tessék csak Máté evangéliumát elolvasni! A táltosi gyógyításnak szinte minden módszere Máténál és Lukácsnál megtalálható.”

    Ezenkívül táltospapjaink feladatai közé tartozott a régi hit nagy ünnepnapjain való zene biztosítása is síppal és dobbal kísért dalok formájában ( „ ... Török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja, síppal, dobbal, nádi hegedűvel” - ahogy egy ősi eredetű gyermekdalunk szövegében is hangzik), a régi regék, mondák, dalok és mesék továbbadása, a nemzet hajdani nagy hősei dicső tetteinek ébrentartása, egyszóval a nemzeti hagyományok ápolása. 

    A zseniális művelődéstörténész, Szántai Lajos hívta föl a figyelmet arra a szintén egyedülálló magyar jelenségre, mely Keresztelő Szent János nevéhez fűződik. Míg a többi keresztény nép nyelvében Bemerítő Jánosnak (Giovanni Battista, Jean Baptiste etc.) nevezik, addig népünk, akár a tőle eredeztethető szertartást magát, keresztelőnek hívja, annak a kiválasztott személynek, aki a vízbemerítés merőben nemzsidó hagyományokból táplálkozó szertartásában azt a valakit részesítette a Jordán folyó vizében, aki majd a golgotai keresztet hordozza, azt a kivégzőeszközt, melyen függve a Megváltás magasztos művét végigharcolva  majd kileheli lelkét.

    Jézus arra kér minden rá hallgató embert, hogy minden nap vegye föl keresztjét, vállalja sorsát, ne futamodjék meg előle, ne utasítsa vissza sorsa megpróbáltatásait, melyre minden ember átvitt értelemben testével szögezve van. Többek között ezért énekeljük egy szép antifónában: „Mi pedig dicsekedjünk Urunk Jézus Krisztus keresztjével! Benne van üdvösségünk, életünk és feltámadásunk.” Mert a kereszt, melyen Jézus meghalt, nem puszta kivégzőeszköz, hanem az örök élet záloga és az egész világmindenség fénylő fókuszpontja is egyben, mely két gerendájának metszéspontjában fókuszként magába sűríti mindazt a megváltó fényenergiát, melyből az Új Teremtés föltartóztathatatlanul elindult.

Forrás: http://www.magtudin.org/Lajdi%20Peter%20-%20Magyar%20keresztenyseg.htm
Beküldte: Ballán Mária