III. Következtetések

De kitűnik mindezekből még az is, hogy őseinknél az ősz és tél a Nap lementével és az Alvilágbani bolyongásával, a nyár pedig delelőjével (a zenitre érkezésével) volt azonos.

Tudván mi mármost mindezt, világosan értjük azt is, hogy Vajnämöjnen, a finnek egykori nemzeti istensége, vagyis az őszi és téli megnyilvánulásában megjelenő Napistenük, miért képzeltetett őszhajú, őszszakállú öreg embernek (ifjúkori megnyílvánulásai : Lemminkäjnen és Kaleva vagy Kalervo) és miért mondatik el, hogy mielőtt csolnakján a tengeren útrakel és az embereket elhagyja (egykori magyar hitrege szerint a Csodaszarvas hátán a Mindenség Tengerén), búcsúzásakor, előveszi hárfáját és énekel oly gyönyörűségesen, hogy nemcsak az emberek, hanem az állatok is köréje gyűlnek őt hallgatniok. A mi Vörös Koldusunk, Vajnämöjnen és Orfeusz tehát egymással azonosak és a lemenő Napot jelentik. A gyönyörű ének alatt pedig az öregen búcsúzó Napisten tanácsait, oktatását, más szóval: törvényeit, kell értenünk, de amelyek ősidőkben szebbnél-szebb verses énekekbe, regékbe, példabeszédekbe is voltak foglalva. Ilyenek maradványa a finn Kalevala némely éneke is. Amely regéket az öreg regős tehát énekelve és zenélve mondott el.

Miután mindezeket megtudtuk, megértjük nemcsak az Orfeusz-hitregét, de a Mózes-hitregét is, vagyis azonnal észre kell vegyük Mózesnek a fönti hitregei személyekkel, azaz őseink Napistenéveli azonosságát. Mózes is fölmegy magasra, a hegyre (a Nap a zenitre), hogy a Nagy Égisten törvényeit fogadja, ugyanúgy mint ahogy vogul rokonaink regéjében a Napisten fölmegy atyja, Numitorem Égistennek az Ég legmagasabbján levő lakába (a zenitre), hogy ott annak tanácsait, oktatását kikérje, amelyek szerint azután az emberek világa fölött intézkedjen, amelyek szerint az emberek életét igazgassa. Vagyis világosan látjuk ennek a Mózes törvényhozásávali azonosságát. Mózes is erőteljes férfikorában, vagyis élete delelőjén megy föl a Színai hegyre (a Nap az Ég delelőjére), ahol törvényeit Isten személyesen adja át neki, és ő is öreg korában, mielőtt az emberektől elbúcsúzna, közli velük „Második Törvényét” (Deuteronomio), vagyis az utolsót, halála előtt (a naplemente) éspedig versekben, hangosan énekelve. (Eszünkbe juttatja ez a halál előtti szép „hattyúdalt” is.) Be kell tehát látnunk, hogy Mózes nem történelmi személy, hanem csak a mi Napistenünk késői és elváltoztatott másolata, akinek a legföljebb nehány ezer évvel ezelőtt a zsidó papok által összeállított törvényeket tulajdonították.

Őseink táltosai, amidőn az áldozókertbeli Szent Fa villás ágából, illetve a kert avagy istenház szószékéről a néphez beszéltek (a mai „prédikálás” eredete), aranyos vagy aranysárga palástot vettek magukra, hogy a tanító Napistent, illetve a Világ Szépenszóló Aranymadarát ezáltal jelképezzék. De lehetett a palást piros is, ami meg a naplementét, a Tűzmadarat illetve a Vörös Koldust jelentette. Az Aranymadarat jelentő sárga palást fejti meg azt is, hogy Buddhát, azaz a nagy tanítót, a buddhisták ma is aranyszínű palástban ábrázolják, de annélkül, hogy ennek igazi értelmét is tudnák, és hogy a buddhista papok máig is sárga palástban járnak. A buddhizmus pedig, tudjuk, az észak-indiai hindoszkitha népektől indult ki, azaz tehát nem a hinduktól, hanem turániaktól, amiértis hagyományait ősnépeinktől származottaknak tekinthetjük. Meg kell még említenünk a bánatszallagokat is, amelyeket a Szent Fákra volt szokás akasztani. Erdélyben ma is vannak a nép által szentnek tekintett fák, amelyek törzse villájában szentkép avagy szobrocska van, ma természetesen keresztény. Az ilyen fák ágairól néha szallagokat, kendőket, néha selyemből valókat, tehát meglehetős értékűeket, valamint egyes ruhaneműeket is látunk függeni. A nép ugyanis némely helyen azt hiszi, hogy bizonyos, nem túlságosan nagy bűnöket, különösen a haszonlesésből elkövetetteket, de paráznaságokat is, ilyen holminak a Fára akasztásával, azaz tehát föláldozásával, megválthatni. Ezeket, mielőtt odaakasztanák, össze-vissza lyukgatják, hogy ezek így értéktelenné válva, senki el ne lopja. Régen ez természetesen fölösleges volt, mivel senki elvenni úgysem merészelte volna, mert hiszen ezáltal annak bűnét és büntetését vonta volna magára, aki a tárgyat fölakasztva, attól szabadult. Sőt a mai babona szerint, amint hallottam, a fölakasztott dolgokat még érinteni sem jó, mert már ebből is baj ragadhat az emberre.

Ősvallásunk idejében az Istenházakban venni lehetett különböző színű és árú szallagokat, amelyeket, az elkövetett bűnt ráírva, ennek megváltásául a Fára kellett akasztani, akár Szent Kertekben álló igazi fa volt az, akár Istenházban álló mesterséges fa. Az írásokat senkinek sem volt szabad elolvasnia, habár úgysem lehetett tudni, melyiket ki írta, de olvasta az öregebb táltos — bár, hogy melyiket ki írta, tudni ő sem kívánta —, és felelt is rajta, hogy az áldozat az elkövetett bűnért kevés, elég avagy sok-e. Ha kevés volt, az illetőnek még aranylevelet avagy aranyleveleket kellett a Fára akasztania, ha sok volt, aranylevelet vagy leveleket vehetett le a Fáról. Az így is egybegyűlő arany vagy az Istenház javára fordíttatott, vagypedig aranylevelekként a Fára akaszttatott, valamint ínséges esztendőben a törzs megsegítésére használtatott. Az áldozat, illetve az adott érték természetesen vagy ugyanannyi vagy több kellett legyen, mint amennyi az elkövetett rossz cselekedet haszna volt. E szokás régibb alakja az volt, hogy az illető (úgy mint a szokás mai, visszafejlődött alakjában) egyszerűen a maga belátása szerint akasztott föl valamit a Fára. Legrégebben az említett bánatszallagok csak nyírfakéregből vágottak voltak.

Látjuk az elmondottakból, hogy ez kellett legyen a mai gyónás és bűnmegváltás (penitentia) ősalakja.

Állattenyésztő törzseinknél, amelyeknél az állatáldozatok jöttek mindinkább szokásba (de ami a földművelő magyar és szemere törzseknél nem történt meg), ebből kifolyólag azután azon szokás is kifejlődött, hogy elkövetett bűnök megváltásáért állatokat áldoztak föl. Ami viszont újabb, vérengző és gonosz indulatú népeknél emberáldozatok bemutatásává is fajult el. Mégpedig gyakran úgy is, hogy a bűnös a maga bűne és büntetése alól úgy akart kibújni, hogy az istenségnek engesztelésül már nem csak állatot, hanem embert, gyakran szűzleányt, gyermeket, gyermekeket, esetleg a saját elsőszülöttét is, áldozták föl, amely ártatlan áldozatokat haláluk előtt még meg is kínoztak. Ilyen eszejárása azonban csak vérengző, kegyetlen természetű népeknek, egyéneknek lehetett, amelyek, akik istenségüket is magukhoz hasonló vérszomjasnak képzelték, amely istenségnek végtére tehát mindegy, hogy ki áldoztatik neki föl, a bűnös-e vagy helyette másvalaki. Neki a fontos csak az, hogy vért láthasson, illetve hogy neki engesztelésül ember kínoztasson és ölessen meg. Amely föláldozott személy, ha ártatlan, akkor úgy az áldozó mint ennek észjárása szerint, az istenség szemében is, még sokkal értékesebb volt.

A nép bűneiért föláldozott ártatlan bárányt, bakot, a „bűnbakot” a Bibliában is megtaláljuk. Mivel pedig ősnépeinknél a föláldozott állatok legértékesebb része azok bőre, szőrméje volt, ígyhát ezek egyrészét avagy az egészet akasztották a Szent Berkek, Szent Kertek Szent Fájára. Különösen a vadászatból élő törzsek aggattak föl értékesebbnél értékesebb szőrméket is. De természetesen mindezt nem csupán bánatból, hanem az istenség tiszteletére valamint ezek kegyei megnyerése érdekében is. Csakhogy mindez késői szellemi és erkölcsi hanyatlás következménye. A bőröket és szőrméket aztán, későbbi időkben, hogy el ne lopassanak, őriztetni is kellett, fegyveres emberekkel, ebekkel avagy a Szent Kertbe elzárt fenevadakkal. A bőrök összelyukgatása, ami rokonnépeinknél napjainkig is szokásban volt, még későbbi időkben jött szokásba, mivel ez kényelmesebb volt, az őriztetés pedig nem is volt mindig lehetséges. Népmeséink ezernyi változatban tartják fönn az ezüst- vagy aranylevelű, vagy aranyalmát termő fák meglopása és őriztetése emlékezetét, sőt van e meseindítékunknak olyan változata is, amely szerint selyemfüvön aranybúzát termő mező őriztetéséről van szó, amely utóbbi változat a gabonatermelő szemere és szarmata törzseinktől származik. De föl kell itt említenem a görögöknél is fönnmaradt Aranygyapjú-mondát is, amely Aranygyapjú (értsed: aranyszőrű kos bőre) egy király kertjében fára volt akasztva és sárkány őrizte, de mégis ellopták. E mondaindíték így már teljesen okszerűtlen, mert hiszen ha ezen aranyszőrme oly becses volt, hogy sárkány által kellett őriztetni, akkor hát miért akasztották volna kertben fára, holott jól elzárt épületben sokkal biztosabb helyen lett volna! Íme tehát ez is olyan dolog, amelynek megfejtése csak ősműveltségünket ismerve lehetséges, vagyis ez is egy adattal több, amely azt bizonyítja, hogy a későbbi népek ősregéinket átvették ugyan, de azok eredeti értelmét már nem tudták. A mai Oroszország területén élő rokonnépünknél fönnmaradott napjainkig azon szokás, hogy a keresztény papság által üldözött istenségeiknek titokban áldozott állatok bőrét a ma már rejtett és titkolt erdei áldozóhelyeiken ugyan, de még mindig úgy mint régen, fára akasztják. Mivel azonban a bőröket itt tolvajok ellen őriztetni nem lehetséges, ezeket összelyuggatással teszik értéktelenné. (Lássad: Krohn Gyula finn tudós: „A finn-ugor népek pogány istentisztelete”. Budapest. 1908. 72-73. oldal.)

Hamármost az említett ősi gyónásmódot, amely első pillanatra babonásnak tetszik, elemezzük, akkor a következő megállapításokat kell tennünk: Igaz ugyan, hogy a haszonhajhászásból, kapzsiságból avagy fösvénységből elkövetett bűn leghelyesebb jóvátevése az, ha a károsított kárát megtérítjük — amit a táltosok bizonyára tanítottak is —, de ez nem mindig lehetséges (és nem is kizárólag csak ilyen bűnöket lehetett a fára akasztott tárggyal vagy bánatszallaggal jóvátenni). Ha például a károsult olyan valaki volt, aki holléte már nem ismeretes avagy esetleg már meg is halt, akkor személyes kártalanítása már nem lehetséges. Hapedig tekintetbe vesszük, hogy a bánatadomány értéke egyenlő vagy nagyobb kellett legyen mint a bűnös úton szerezett haszon, akkor ezáltal is a bűn már ki van egyenlítve, mert az áldozat az illetőtől ugyanannyi vagy több önfeláldozást, önzetlenséget követelt meg, mint amennyi önzés volt az elkövetett hibában. Viszont az ilyen büntetés mindesetre hatásosabb, mint a más vallások szerinti, amelyek a büntetést a halál utánra odázzák el, de egyszersmind igazságosabb is, mint az elkövetett bűnökért örökkévaló, pokolbeli rettentő kínokra kárhoztatni, ami hiszen az elkövetett bűnhöz képest is lehetetlenül kegyetlen büntetés volna. Csakhogy itt ismét a későbbi, már kegyetlen indulatú népek eszejárása nyilvánul meg. Másrészt azon fölfogás is, amely szerint ha valaki a fára akasztott áldozati tárgyat ellopja, ezzel annak bűnét és büntetését veszi magára, aki ezektől a tárgy fölakasztásával szabadult, ez szintén csak babonának látszó vagy babonássá lett fölfogás, de teljesen logikus. Hiszen ha a föláldozott és most ellopott tárgy értéke megfelelt az elkövetett bűn hasznának avagy súlyos voltának, akkor aki azt ellopja : ugyanolyan bűnt követ el és ugyanolyan büntetést érdemel, mint aki a tárgyat áldozta. Ősvallásunk fölfogása szerint pedig a Nagy Isten, vagyis a Nagy Törvény vagy a Természet Örök Törvénye, tökéletesen és csalhatatlanul igazságos, de sem nem bosszúálló, sem nem engedékeny; büntetést, jutalmat hajszálnyira pontosan a bűn avagy az érdem szerint mér ki. Észre kell tehát vennünk, hogy ebben őseink eszejárása a mai természettudományi fölfogással egyezik, amely szerint minden jó és minden rossz törvényszerűen, illetve a természeti törvényeknek megfelelően hajszálnyira ugyanannyi emelkedést vagy süllyedést kell okozzon, mint amennyi érdeme vagy súlya volt a cselekedetnek, vagyis hogy mindez egyszerűen a pozitívum és negatívum törvényein alapszik. Nem bocsájtkozhatunk itt ezekfölötti bölcsészeti fejtegetésekbe, csak megemlítjük, hogy habár ezekkel szemben áll a Hegel-Nietzsche-féle tanítás, amely szerint rossz cselekedet nem is létezik, de kijelenthetjük, hogy ez csak természetellenes és beteges önzés termelte szofizma, valamint hogy tulajdonképen azt jelenti, hogy az illetők maguk nem tudták a jót és rosszat megkülönböztetni.

Népmeséink, hagyományaink nemcsupán áldozókertekről, szent berkekről tudnak, hanem emlékeznek „a Nap házáról” is, azaz tehát naptemlomról is, amelyet részletesen le is írnak : A ház maga gömbölyű, „olyan mint a kenyérsütő kemence (tehát kupolás) s ajtaja is kerek nyílású.” Elmondatik, hogy a Nap házában van a Nap tükre, mosdóvize és törölközője, ahol van egy jóságos asszony is, a Nap édesanyja, aki az érkező gyermekeket (értsed: az embereket, a magyarokat) szeretettel fogadja, megmosdatja, megtörölgeti, amiután ezek az Áldott Nap aranytükrébe nézhetnek, amitől „százszorta szebbek lesznek.” Ami a lelkiismeretkultusz azon szertartása emléke, amely szerint a lelki megtisztulást jelképező mosdást, törölközést és tükörbenézést a Nap temploma előtt és ebben kellett bizonyos ünnepek alkalmával végezni. A legtöbb mesénkben az mondatik, hogy az említett nő a Nap édesanyja, de van olyan is, amelyben szép leányról van szó, akiről az mondva, hogy a Nap leánya s hogy Hajnal a neve. Amiből következik, hogy valamikor a Nap templomában két papnő volt, egy idősebb és egy szűzleány. Hogy a hajnal költőileg a Nap leányának fogható föl, ez eléggé érthető. Benedek Elek magyar népmesegyűjteményében, a „Nádszálkisasszony” című mesében az mondva el, hogy a Nap háza pitvarában (előcsarnokában) Hajnal a mesehős hajába (őseink régen hosszúhajat viseltek, amelyet fonatokba is fontak volt) napsugarakat fon, és azt mondja neki, hogy most már mehet a Sötétség Országába, Nádszálkisasszony keresésére, mert ezek ott neki világítandanak. Ez tehát azt mutatja, hogy a Nap házában szereplő nő a híveket nemcsak megmosdatta, törölgette, hanem hajukat is megfésülte volt.

A Nap anyja a Tejút, amelyet néha fehér szarvasünővel is jelképeztek, avagy némely őstörzsünknél tehénnel is (hagyományaink Mennyei Nagy Boldogasszonya, vagyis az Ősanyag Istennője, aki azonos volt a görög-római mythologia Hera-Juno-jával), vagyis aki az emberiség nagyanyja is, akiről meséink még azt is elmondják, hogy van egy szolgáló leánykája, aki házi teendőjében neki segédkezik, de aki szerintem eredetileg azonos volt az említett Hajnallal.

Összegyűjtött adataim szerint a Nap házát az eme rajzomon (8. ábra) feltüntetett alakúra rekonstruálom, amely alak megfelel az ősi földművelő népek lakai alakjának is, amilyen lakokat számos kezdetleges nép ma is épít és amilyenek a tulajdonképeni magyar törzsek őslakai is voltak, azaz tehát félgömbalakúak. Az ilyen naptemplomokat természetes avagy fölhányt domb tetejére építették, amely dombot magyal (más nevén: magyola) vagypedig egres-bokrokkal ültettek tele. Hogy miért épen ezekkel, itt nem fejtegethetem, csak annyit említek mégis meg, hogy e bokrok tüskések, viráguk fehér, bogyóik pirosak illetve sárgák illetve kissé pirosasak. Lent, a domb lába körül kert is lehetett, gyümölcsfákkal és gyöngyvirággal. A gömbölyű alakú és többmagú gyümölcsök és bogyók Tündér Ilonáé voltak, az egymagúak pedig, amilyen a meggy is, Magyar Napistenéi, különösen pedig ha virágaik fehérek, leveleik zöldek, terméseik pirosak voltak — ami így van úgy a meggynél, mint a gyöngyvirágnál — és ezek voltak a magyar törzsek vallásos szent színei is.

A templom hupolaga tetején volt a kerek nyílás, az óg. Kívülről e napházak hupolaga aranyozott volt és így magát a Napot is jelképezte, de ugyanez belülről az Ég boltozatát is, az ág pedig a Delelőt (zenitet). A hitregék szerint az Ég tetején is nyílás van, amelyen át a Nagy Égisten lenézhet a Földre és amely nyíláson át a Napisten minden nyár derekán Aranymadár képében, más hitregék szerint arany-vadlúd avagy arany-sas képében, száll föl atyjához, ennek tanácsait kikérnie, amelyek szerint az emberek világa fölött uralkodjon. Ellenben például a palócok meséi (egykori hitregéi) szerint vagy vadlúd, de vagy szép, aranyhajú ifjú képében kapaszkodik föl a Világ Égigérő Pálmája (jegenyéje) legfölső, az Égbe érő ágain a Nagy Istenhez. Mikor elindul: tavasz van, nyár mire fölérkezik és ősz, tél, mire visszatér. Egyik vogul hitrege szerint a a Napisten evetke képében kapaszkodik így föl a fán Numitorem Nagy Istenhez. Mind amik régen csak költői, jelképes regék voltak, amiért is szabadon alakíttatathattak így is, amúgy is. Valóban: a Sarkokon a Nap keringő sas röpüléséhez hasonlóan, kacskaringó vonalban emelkedik föl a Delelőig, ahol egy ideig egyhelyben maradni látszik, majd ugyanúgy karingózik ismét lefelé. Ezen égbeérő jegenyefa emlékét (habár ez nem is mindig képzeltetett jegenyének) keleti rokonnépeink ősvallása papjai (sámánjai) bizonyos szertartásaiban ma is föltaláljuk még. Ezek ugyanis ma is óggal bíró kunyhóban, éjjel megtartott titokzatos összejövetelek alkalmával, középen, fiatal fa törzséből készült ágast állítanak föl és azután dobszóval és tánccal magukat rémületbe (trance-ba, azaz önkívületi állapotba) hozva, ennek ágcsonkjain vagy fokain, fölmásznak, úgy hogy fejük avagy egész testük is fönt kiér a szabadba. Ezt azért teszik, hogy a hozzájuk fordult és lent a kunyhóban ülő hallgatóságuk által tett kérdésekre az Istentől választ kapjanak, amit azután, lejőve, velük közölnek. Sőt van olyan fölfogás is, amely szerint ilyenkor a varázslópap lelke lúd, vadlúd képében az ógon át föl is száll az Égbe, az istenségekhez és a választ onnan hozza, ugyanúgy tehát mint ahogy a rege szerint a Napisten száll föl a Nagy Istenhez tanácsokért. A sámán fölmászása közben énekelni is szokott és amint a hágcsó fokain, amelyek száma rendesen hét, fölmegy, mondja, hogy hányadik Égben jár. Szerintük ugyanis, egymásfölött hét égboltozat van. Végül fölérkezik a hetedik Égbe, az Égisten elé. Mi több, a hágcsó tetején, az elszálló ludat jelképező, madárképet is látunk, fából faragottat, de amely kétségtelenül a mi Aranymadarunkkal is azonosítandó. (Másutt kimutattam, hogy például palóc őstörzseinknél lúd, kőrös őstörzseinknél sas, pannon őstörzseinknél pedig az Aranymadár, szerepelt.)

Mindennél azonban még meglepőbb adat az, hogy alföldi magyarságunknál ma is szokásban van gulyásainknál a gólyafa, állófa, őrfa, címerfa vagy messzelátó neveken nevezett, fiatal jegenyéből készülő fa, amelyet azon helyen állítanak föl, ahol a gulya hálóhelye, illetve megállapodási helye van, vagyis a számadó (a gulyások főnöke) kunyhója s cserény vagy enyhely is áll (9. ábra). E fa tehát rendesen fiatal jegenye törzséből készül, hét villája van, vagyis ágai úgy vannak lecsonkítva, hogy ezek hágcsófokokat (villákat) képeznek, amelyeken, mint hágcsón, fölmászhatni. (Egy ilyen fa fényképét lássad az „Új idők” című lap, Budapest, 1929. júliusi száma címlapján, a rá fölhágott számadóval és fönt a szalmacsóvával, amely utóbbi az Aranymadarat is jelképezte.) A fa célja egyrészt az, hogy a számadó a maga legeltető legényeit (gulyásait) bármikor szemmel tarthassa, akik mivel a gulyát lóháton terelgetik, néha, a legelőviszonyok szerint, igen messzire el kell távozzanak, illetve hogy a gulyás-számadó bármikor a gulya merrejárta felől meggyőződhessen. Másrészt célja az is, hogy viszont a gulyások is mindig lássák, merre a hely, ahová estére megtérniök kell. Ez az egyenletes, egyéb igazodhatási pontokat alig mutató alföldi síkságon így szükséges is, illetve régen szükséges is volt. Miután azonban a vékony fatörzs (vastagabbnak, nagyobb súlya miatt, helyváltoztatásokkor szállítása bajos volna) messziről nem jól látszik, ezért rá nagy szalmacsóvát akasztanak föl. Ezzel pedig, aszerint hogy milyen magasra akasztják, és hogyan csóválják, a számadó a maga legényeinek jelzéseket is ad, például ha a gulyának bármely okból való azonnali vagy alkonyati visszatérését rendeli el. Ezen ősi gólyafákból fejlődtek a különböző jelező póznák, valamint a haditáborok fejedelmi vagy parancsnoki sátora elé állított tábori zászlók, éspedig úgy hogy a csóvából fejlődött a lobogó. Tudjuk, hogy számos keleti népnél lobogó helyett ma is lófarkat használtak, amely a csóvához jobban hasonlít. Ennek neve a mongol és török népeknél boncsok volt, amely szónak megfelel a magyar boncs, ahogy népünk a szalmacsóvát szintén nevezi, de nevezi így a szőrből való bojtot, valamint a rojtféléket is. (Ballagi: A magyar nyelv szótára.)

Márpedig ezen szalmacsóva úgy aranysárga színével, mint alakjával meglepően hasonlít a sárga paradicsommadárra, vagyis tehát a mondabeli Aranymadárra is. Márpedig a mesék, mondák keletkezése helyét a logika szerint azon népeknél kell keresnünk, amelyeknél olyan szokások élnek, amelyek az illető mese- vagy regeindíték kialakulását okozhatták. Íme pedig nálunk és rokonnépeinknél láttunk olyan, napjainkig is élő szokásokat, amelyek úgy a Világ Szépenszóló Aranymadara regeindítékának mint a Világ Zengő Aranynyárfájáénak a gyakorlati élet szokásaibóli keletkezése alapjául szolgálhattak.

Az említett óg szóból (kún kiejtéssel ók), amely régi nyelvünkben és mai tájszólásokban luk jelentéssel bír, származnak az árja oculus, occhio, Auge, oko = szem szavak. De amelyeknek luk mellékjelentése is van. Ugyane szó régibb nyelvünkben ugy, ügy, igi, ige alakokban szintén élt és különböző kiejtések szerint szem, luk, ablak és Csillag jelentései voltak. Ez ősszavunkból származott a szláv okno = ablak szó is, mivel az ősi kunyhóknak a tetejükön levő egyetlen ablakuk volt, amelyen át, ha ajtajuk csukva volt, kaptak világosságot és levegőt és amelyen át távozott a füst. Ugyane szóból származik az akna szavunk is, amelynek eredeti értelme még szintén csak luk volt, de később a bányászoknál bányaüreg értelmet is kapott, csakhogy még mindig csak függőlegesen a mélybe menőt, míg a vízszinteset tárna néven nevezték, a tárni, feltárni, kitárni igénkből származólag. Régen úgy nálunk mint rokonnépeinknél is, téli tartózkodásra olyan földbevájt lakokat (lak szavunk eredeti értelme is luk és barlang volt) is ástak, amelyek belseje kerek üreg volt és ennek is csak tetején volt egyetlen nyílása, amely tehát be- és kijáratul is szolgált és amely lakokba létrával, azaz hágcsóval, vagyis fiatal fa törzse segítségével, amelynek ágait rövidre csonkították le, lehetett lemenni illetve abból följönni, kijönni. E fatörzset aztán jelképesen szintén azonosították a mesebeli Világfával, amelynek legfölső ágai az égboltozat ógján át az Égbe érnek. Ilyen téli lakokat szibériai rokonnépeink ma is készítenek. A meleget igen jól tartják, közepükön ég a tűz és viharok, szelek ellen biztos menedéket nyújtanak, míg eső és víz ellen kúpalakú födéllel is védhetők, amelyet ógjuk fölé tesznek, de különben is mindig emelkedettebb helyre készülnek, amely a kihordott hamu miatt még folyton emelkedik is.

Őseink szimbolikája szerint a Nagy Égistent szokták volt homloka közepén egy kerek szemmel is ábrázolni, amely egyetlen szem azután jelképesen épen az óggal hozatott összefüggésben, illetve az Ég képzelt ógjával is, amelyen át a Nagy Isten a Földet látja, minden a Földön történőt lát, valamint az emberek laka ógján át hozzájuk is belát. Így ő mindent látva és tehát mindent tudva, tévedhetlen igazságossággal intézi az emberek, általuk megérdemelt, sorsát. Ezért nevezték őt Nagy Törvénynek is, mert ő volt a Természet örök nagy és egyetlen Törvényének megszemélyesítése, aki tökéletes igazsággal tartja fönn a világot.

Innen van az is, hogy némely nép a főistent Odin, Odan, valamint Ig néven is nevezte (amely Odin, Odan névnek a német Wotan csak vé-sített elrontása). Amely név, illetve szó, ősnyelvünkben egy, egyetlen értelemmel bírt, mint ahogy nyelvünk mai gy hangja helyett gyakran még d állott; nem is nagyon régen. Igy a szláv nyelvekben is fönnmaradott : odin, agyin, edan, eden, jé-sítetten jedan, jeden = egy. Úgyszintén régi nyelvünkben egy szavunk még ig-nek is hangozott. Említettem már őseink azon fölfogását, hogy az Égisten a létező Mindenség egyetlen egységbe való bölcsészeti egyesítése és megszemélyesítése. De ezen egyetlen, emberi ésszel föl nem fogható, titokzatos ősokot nevezték tehát Ok-nak is, mivel ő a létező Mindenség eredetének, létének és életének oka. És íme : az ok és óg avagy ók szavaink azonossága eléggé meglepő. Annál inkább pedig, hogy ennek az árja nyelvekben a szem jelentéssel is fönnmaradott oculus, oko szavak is megfelelnek.

Ezen egy szem jelkép, amely tehát a mindenlátó Nagy Isten, az Egyisten jelképe volt, ment át a kereszténység jelképei közé is, de ott már nincsen az élettel is oly szerves összefüggésben, mint nálunk, az ősi lakok ógja révén. E jelkép eszméje, valamint minden természeti erő és minden létező egyetlen ős-okra való visszavezetése eszméje és ennek öreg férfialakkali megszemélyesítése is tehát a mi őseink mythologiájából és vallásbölcseletéből származik. Ezt pedig az elmondottakon kívül nem csak az bizonyítja, hogy ősvallásunk főistenét, valamint finn rokonainkét is, Ukko néven is nevezték, hanem főképen az, hogy a magyar nyelvben minden, ami ez eszmével összefügg: hangtanilag azonos szóval nevezve meg, de ami csakis a magyarban van így :

Ukko = a főistenség neve,
ók, óg = tájszólásokban kerek luk (az óg),
ugy, ügy = régi nyelvünkben: szem és Csillag,
Ég = coelum,
egy, régen ig = unus,
ig, ige = régi nyelvünkben: egy és szem,
ük, uk = régibb nyelvünkben: ős, ősapa,
agg = öreg,
egész = integer, integrum és minden,
egyetlen = unicus.

Állításainkat az is megerősíti, hogy Justinus (L.II.c.1.) Trogus Pompeiust idézve, mondja, hogy a szkíták a világ legrégibb népe, hogy régibb az egyiptomiaknál is, amit maguk az egyiptomiak is elismertek, és hogy a szkíták ősrégi időkben egész Európa, Ázsia és Afrika fölött uralkodtak.

Szerintem is volt tehát az emberiség történelmében egy kor, amelyben a mi fajunk a más, nálánál sokkal fejletlenebb fajokkal szemben óriási szellemi fölényben lévén, nem csak egész Földünkön mindenfelé telepeket, gyarmatokat alapított, de az ottani népek tőle a műveltséget és nyelvet vagy egészen, vagy csak féligmeddig átvették. Hasonló jelenség volt ez tehát, mint amilyet ma az angolok idéznek elő azáltal, hogy alacsony fokon álló fajok, egész népek is, nemcsak az angolok egész műveltségét, vallását, de saját nyelvüket feledve, az angol nyelvet is elfogadják. (Új-Zéland, Ausztrália, Észak-Amerika rézbőrűi és szerecsenei.) Ugyanígy vette át Közép- és Dél-Amerika több bennszülött népe a spanyolok műveltségét, vallását, nyelvét.

Igen számos olyan néprajzi és nyelvi bizonyíték van, amely azt mutatja, hogy ősrégi időkben sok, fajilag velünk nem rokon nép a mi őseink műveltségét és nyelvét vette át, habár ezeket sokszor erősen át is alakította, valamint le is rontotta.

Némely népmesénkben a Nap házának pitvara is említtetik, amely utóbbi a fejlettebb templomalakoknál lehetett meg. Ez a római Pantheont juttatja eszünkbe, amelynek egyetlen ablaka szintén a nagy kupola tetején levő kerek, befödetlen óg. E titokzatos épület (ma keresztény templommá alakítva) a tudósok előtt is művészettörténeti talány. Sokan ősrégi épületnek tartják, amely épületalakot a rómaiak valamely itáliai ősnéptől örökölhették. Népünk tökéletesen ilyen alapalakú kunyhókat ma is készít, amelyek a hatalmas nagyságú Pantheontól csak méreteiben és építőanyagukban különböznek, amennyiben a Pantheon kőből épült, kunyhóink pedig karókból és szalmából.

A bejárattal szemben állhatott az oltár, illetve ezen az Aranytükör vagypedig az istenség szobra, bálványa. Kunyhóinkban is mindig itt van a főhely, vagyis a tulajdonos helye.

Azt hiszem, a nagyobb istenházak hupolagán néha az ógon kívül még kis lukak is voltak, amelyek a Csillagokat jelképezték. E lukak üveggel avagy átlátszó csillámpalával lehettek födve. Ilyen lukakat, óg nélkül, látunk ugyanis a budapesti Rudasfürdő melegvízmedencéje fölötti hupolagán, amely fürdőt még a törökök építették. E lukak különböző színű üveggel zárvák el és mivel a helyiség sehonnan máshonnan világosságot nem kap, csak ezen lukakon át, ezek sokszínű fénye a félhomályban, az alattuk levő nagy fürdőmedence vizében tükröződve, gyönyörű fényhatást hoznak létre, ami költői szépségét és titokzatosságát még emeli a meleg víz fölszálló párája s azon tudat, hogy a Föld mélyéből föltörő források természetes hővize van a medencébe vezetve.

A hupolagok ezen, a Csillagokat jelképező lukai eszméjét a kunyhók szalmateteje esetleges kis résein át beszűrődő világosság hozta létre és innen származott ősnyelvünkben a luk és Csillag egymássali összehozása. Aminek pedig a luk, lik, lék szavainknak az árja nyelvekben is meglévő Loch, Lucke, Leck lukat jelentő és lux, lük, Licht világosságot jelentő szavak is tökéletes párhuzamot képeznek, de természetesen minde szavak az ógra is vonatkoztak, amely szintén kerek és világosságot adó luk. Ősnyelvünk szómegfordíthatási nyelvtörvényéről itt nem bocsátkozhatom fejtegetésekbe, hanem röviden csak annyit említek meg, hogy ezen luk, lek, loh ős-szavaink megfordítása vagyis kul, kel, hol, ősnyelvünkben kört, kerekséget is jelentettek, valamint hogy e szavak a kör, kerek, karika stb. k-r alakú szavainknak csak lágyult l hangos kiejtésű megfelelői. Az óg vagy ók pedig kerek luk volt. Azt itt is csak megemlíthetem, nem fejtegethetem, hogy mindegyik őstörzsünknek (magyarok, kunok, jászok, székelyek stb.) volt saját kultusz-szócsoportja és hogy az itt most fölhozott szavak kőrös vagy kurus nevű őstörzsünk kultuszszócsoportjából származnak, amely a k, b, g, gy és az r, l mássalhangzókkal képezett volt.

Nem kezdhetek itt bővebb magyarázatot azon ellentét jelképes értelme felől sem, amely az egyetlen nagy óg és az óg nélküli, de számos kis lukkal bíró hupolagok között valamikor volt, csak megemlítem itt is, hogy őseink szimbolikájában az egység mindig hímséget, a számosság nőiséget jelentett, és hogy például a szemere törzsek, (amelyektől a szumerek, szamaraiak, szamniták is származtak) nőelviek voltak és anyajogi (matriarchalis) társadalomban éltek, míg a magyarok és kunok hímelvűek voltak és atyajogi (patriarchalis) társadalmuk volt, és hogy ezen hímelvűség és nőelvűség körülbelül megfelelt a mai animizmusnak és materializmusnak, mivel a hímelviek az ős Okot az erőnyben, a nőelviek ellenben ezt az anyagban látták.

Újabb időkbeni istenházak azonban lehettek már négyszögletesek is, olyanok amilyenek a magyar nép mai házai. Ilyen alakú és népünk mai jellegzetes házára úgy külsőleg mint belső beosztásával is föltűnően hasonlító a Nap temploma Mukdenben (Mandzsuria).

Gyakran azonban, miként rokonnépeinknél, a Napisten bálványa nem volt az istenházban egyedül, hanem nejével, a Földistennővel vagypedig nővérével, a Holdistennővel együtt. Tudjuk azonban, hogy e két nőistenség egyazon nőistenségnek csak két különböző megnyilvánulása, akik viszont anyjukként fölfogott nagy Nőiség-Istennővel, azaz az Ősanyag Istennőjével (a Tejút) is azonosultak.

A rokonnépeinknél járt utazók közül többen említik is, hogy a pogány osztjákoknál és voguloknál néha csak egy, néha kettő vagy több bálvány is van egymás mellett. Véleményem szerint tehát a különböző istenházakban nálunk is a következő istenségek bálványai fordulhattak elő a leggyakrabban :

1. A Nagy Égisten. ( Jupiter, Zeusz.)
2. Az Ősanyag Istennője vagyis a Nagy Boldogasszony. (Juno, Hera.)
3. A Napisten, mint a Naptól származó erőny alkotó hatalma, azaz Magyar vagy Magor Napisten. (Heliosz, Apollon, Heraklesz.)
4. Hunor avagy Hadúr, azaz Magyar ikertestvére, vagyis a Napból származó erőny romboló hatalma. (Mars, Aresz.)
5. Ilona Földistennő, Életanya, Magyar Napisten neje. (Venus, Tellus, Géa.)
6. Temise, Ilona ikertestvére, Hold és Vízistennő (a besenyőknél: Besenyő, Vizenyő, Vízanyó), vagyis Diana, Artemisz, Galatea, Tetisz.

Voltak ezenkívül ugyanez istenségeknek még számos megnyílvánulásai is, amilyenek például a már említett Vörös Koldus és Libéd. Előbbi az ősz, utóbbi a tavasz és a szerelem istensége. (Amor, Erosz.)

Mindezen istenségek együttvéve (az említett számos bálvány egymás mellett) ismét a rómaiak Pantheonját, „mint minden Isten” templomát juttatja eszünkbe, de amely minden alatt tulajdonképen Mindenséget, tehát egyetlen nagy Egészet is érthetni.

Érdekes dologként fölemlíthetjük, hogy az Örök Nagy Istenasszony (az anyag, a Tejút), azaz a Nagy-Boldogasszony tisztelete, a Mária-kultusztól teljesen külön, Szeged környéke népénél, bár elkeresztényesített alakban, de ma is él, a papság minden ezirányú erőfeszítése dacára, hogy az ilyen „tévedéseket” kiküszöbölje. Itten ugyanis, a hivatalos kereszténység fölfogása ellenére, a Nagy-Boldogasszony alatt nem Máriát, hanem Mária anyját, Szent Annát értik, őt öreg nőnek képzelve, ellentétben a szépnek és fiatalnak képzelt Boldog-Asszonnyal, akit Kis-Boldogasszonynak is neveznek. E vidéken különösen az asszonyok, keresztény templomokban, nagy buzgalommal tisztelik tehát a Nagy Boldog-Asszonyban a Nagy Világanyát, azaz Tündér Ilona Földistennőnk és a Napisten anyját, de természetesen annélkül, hogy ezt tudnák, vagyis csupán ősi, mindennek dacára fönnmaradott hagyományból. Világos pedig az is, hogy az Anna név eredete nem is más mint anya szavunk, amely a szumerben — a ma ismert legrégibb írott emberi nyelvben — még anna alakban volt meg, míg a mai török nyelvben is ana alakban él.

Láttuk, hogy őseink a Napot és Földet, azaz Magyart és Ilonát az emberiség ős-szüleinek, első emberpárnak is tekintették, valamint említettük, hogy régi nyelvünkben magyar még egyszerűen csak embert jelentett, aminek nyomát népünknél itt-ott ma is megtalálhatjuk még, ahol e szó ma is embert jelent, eltekintve attól, hogy az illető magyar, német avagy más nemzetbeli-e. Továbbá a törökben az ádám szó szintén ember jelentésű, valamint, ha ehhez nem kellene hosszadalmas nyelvészeti fejtegetés, könnyen ki tudnám mutatni azt is, hogy az éva, héva, vagy ahogy még előfordul hava szó viszont egyszerűen nő értelmű volt, és hogy mindkettő ős-nyelvünkből származott. Ugyanígy a törökben kain, a magyarban kaján = gonosz, sőt ki tudnám mutatni azt is, hogy e szó eredeti értelme kígyó is volt és kijó, kéjó, kajó kiejtései is voltak, mégrégebben kijon, kejon, kajon is; aminek kájin, kaján változatai is keletkeztek. Míg az ábel szó, más kiejtése szerint jú-bál, értelme jó-bál, azaz jó-ember volt, aminek emlékét jámbor = jó ember szavunk máig is fönntartja. Úgyhogy az Ádám-Éva és Káin-Ábel hitrege e része eredeti értelme nem is lehet más mint: hímség-nőiség, jóság-gonoszság.

Mindezek szerint azonban, mint föntebb már elmondottam, Magyar és Ilona egyúttal férj és feleség, de fivér és nővér is, mivel szüleik, az Erőny és Anyag közösek voltak. Amint tehát rokonnépeinknél mostanságig e két istenséget tisztelték külön-külön istenházakban is, de kettejüket együtt egy istenházban is, úgy ezekben vagy csak egy bálvány volt, vagy kettő egymás mellett. Említettük, hogy ezek régen csak két kerek tükör voltak, az egyik aranyból, a másik ezüstből való, amelyek idővel, századokon, ezredéveken át, arany- és ezüstarcú szobrokká alakultak át. Viszont ha a templom csak Magyar tiszteletének volt szánva, akkor benne egy Ilonát jelképező vízmedence is volt, ami az Ezüsttükörrel voltaképen azonosnak volt tekinthető, sőt ezenkívül őseink szimbolikájában úgy a víz, mint az edény is nőnemű jelkép volt.

Az óg alatti medence az eső által magától tellett meg vízzel, amely víz tehát a légből származott, illetve ezt Ilona maga küldte, aki Légistennőként is tiszteltetett. Ha viszont az istenház közepén asztalszerű oltár állott, eredetileg egyszerű fatörzsdarabból képezett, akkor ez hímségi jelkép is volt. Erre természetesen a tűz nem szállhatott le az Égből ! Holott a Bibliában mégis szó van azon csodáról, hogy az oltár tüzét az Égből alászálló tűz gyújtotta meg ! A dolog képtelenségnek látszik ugyan, de azt bizonyítja, hogy ez az eszme igenis létezett. Magyarázata pedig igen egyszerű : üveg- avagy hegyikristály-lencsével, a Nap sugarait összpontosítva, tüzet igen könnyen gyújthatni, amely tüzet tehát valóban közvetlenül a Napisten adta, ugyanúgy mintahogy az esővizet a Föld- és Légistennő is közvetlenül. Mivel azonban a zsidó vallásban nemcsak Napistenről szónak lennie nem volt szabad, de bárminemű naptisztelet is tiltva volt, ennélfogva az így gyújtott tűz is az Égből alászállottnak, azaz hogy az Égisten által adottnak kellett mondasson; ami végtére annyiban helyes is, hogy minden létező egy örök ős Októl származó.

Őseredetileg a vizet tartalmazó edény egyszerű, fatörzsből kivájt bodon (bödön) volt, amelyet ha megfordítottak, akkor meg oltárasztalul szolgált és elég volt rá kő- vagy érclapot tenni, hogy rajta tüzet is lehessen gyújtani. Ilyen, fatörzsből vájt bödönöket népünk ma is készít. Bennük rendesen zsírt tartanak, amikor is födőjük egyszerű kerek falap. De használják ezeket mozsár gyanánt is, fölfordítva pedig asztalként is. Nevük ma is : bödön, bodon, a kisebbeké vödör, veder, vidör.

Ilonának szentelt istenházban viszont jelképezhette Magort egy Aranytükör, avagy egy kivájatlan oltár-fatörzs, ha itt ezek kisebbek voltak is, mint az Ilonának szentelt Ezüsttükör avagy vízmedence.

Valószínűleg azonban, amikor a Világ Fényes Ezüsttavát már nagy réz- avagy bronzmedence jelképezte is, az kerekeken állva, eltolható volt, úgy hogy az óg alá, aszerint hogy mely szertartásnak volt helye, a medence vagy az oltárasztal volt odatolható.

Ilona különösen a hun avagy kun törzseknél, valamint a víztisztelő besenyőknél volt a víz megszemélyesítése. Ez utóbbi törzseink neve besz, biszin, szabin, szebir, szibir, szabar sőt a sziszegő hang t-vé változtatásával még tabar, tapar is volt. Ezek eredetileg mind halászó, hajózó népek voltak; tavak, folyóvizek, tengerek partjain éltek, vagypedig mocsaras területeken cölöpépítményekben laktak. Náluk Ilona a Biszona, Bizonya, Besenyő, Vizenyő vagypedig megfordítva a Sabana, Szavan, Szabina neveket viselte, habár neveztetett egyszerűen Víz avagy Viza néven is. A besenyők nőelvi és anyajogi (matriarchalis) népként, magukat nem a Napisten neve (Beszer, Beszerapa, a sziszegőhang t-vé változásával Peter, Piter, Pater, Petur, amiértis a Bibliában Szent Péter is halásznak mondatik, lévén a besenyők Peter Napistene a halászat istensége is), hanem hitregei ősanyjuk, a Vízistennő után nevezték besenyőknek. Ők Földünket nem is földnek, hanem víztömegnek, azaz Víz-nek tekintették, amelyen a földanyag csak mellékes valami. És ez egyébként a valósággal meglehetősen egyezik is, amennyiben Földünk felületének sokkal nagyobb részét borítja víz, de ami ősidőkben még sokkal inkább volt így, illetve a szárazföld-területek még sokkal kisebbek voltak, mint ma. Ezen törzseink tehát, valamint a szemere, szumer, szamara, tamara, szamana, szarmata nevek alatt szerepelt törzseink - amelyek közé az amazonok, valamint kabar törzseink közül a nőelviek is tartoztak — a magyarokkal és kunokkal, hunokkal ellentétben, a nőiséget és az anyagot fontosabb valaminek tartották az erőnynél. Szerintük az anyag örök idők óta megvolt, de az erőnyt csak az anyag hozta létre és termeli továbbra is, vagyis szerintük az erőny, így a Nap is : az örök Nagy Anyaistennő fia. Miutánpedig minden erőny teljes hiánya egyenlő a sötétséggel — lévén a fény is erőny — ezért némely nőelvi törzsek, mint a besenyők és a kabarok nőelvű része, az Ős Anyagistennőt, akit Iszonya néven is neveztek (amely név a Vízanya vagy Bizonya névnek csak kezdő v vagy b hang nélküli kiejtése), feketearcú- és testűnek ábrázolták. Elő-Ázsiában Kybele istennőt, azaz a nagy Természetanyát — akit a rómaiak Cybele-nek meg Ephesusi Diana-nak is neveztek és aki tulajdonképen egy kabar őstörzsünk egyik istennője volt — szintén fekete márványból való arccal és kezekkel, lábakkal ábrázolták. Sőt vannak igen régi keresztény Mária-képek is, amelyek fekete arcúak. Ezek némelyike nem keresztény eredetű. Ezeket a kereszténység csak örökölte s Máriával azonosította. Eredetileg a Nagy Ősanyag Istennőt ábrázolták, fiával, a Napistennel.

Nőelvű őstörzseink szerint az Ősanyag előtt nem létezett Erőny, lévén ez csak az Anyag szüleménye, amelynek megszületése előtt nem létezhetett semmiféle hímneműség, amely megtermékenyíthette volna, amiértis tehát ő: szűz-anya volt. Vagyis a nőelvi hitrege szerint a Fiú-Istent, vagyis a Napot, az Ős Nagyasszony szűzen szülte. Ez volt tehát a szűz-anya hitregék eredete, amelyek régibb változata Buddha születésére vonatkozó némely mythoszbab van meg, de a jelképes értelem ismerése nélkül.

Régen az Örök Anyaistennőt két kisdeddel ábrázolták, vagyis Hunor és Magor ikertestvérekkel. Hasonló keresztény ábrázolatokon a második kisdedet Keresztelő Szent Jánosnak szokás mondani, akiről még az is mondva, hogy Jézusra minden tekintetben hasonlított (aminthogy az ikertestvérek a valóságban is egymásra minden tekintetben hasonlítanak), valamint mondva még az is, hogy kicsi korukban játszótársak voltak. Régibb Madonna-képeken a két kisdedet gyakran látni is, még Raffaellonál is, holott újabban ez már mindinkább feledésbe megy.

Kabar őstörzseinknél Kübele Istennővel (Ilona egyik kabar neve) hegykultusz is volt összekötve, amiértis ez Istennő szentélyei gyakran hegyek, dombok tetején állottak, de amelyek helyére utóbb keresztény templomok, kápolnák kerültek és amelyek többnyire Máriának szentelvék. Kübele és a hegy avagy domb összefüggése, röviden magyarázva ez : Kabar őstörzseinknél ez Istennő legfőbb jelképe az emlő volt, de amelyet ők kebel, köböl, kübel, gebel, gabal, kablu és kezdő k vagy g hang nélkül még öböl, ubul, öbür, uber néven is neveztek (innen a latin uber = emlő; de a mongolban is öbür = emlő). Az emlővel ez Istennőt azért jelképezték, mert őt az életet tápláló anyjaként is tisztelték, az emlő pedig a nőiségnek természetes jelképe. Ezért szokták volt Kübelét sok emlővel ábrázolni (lássad az „Efezusi Diana” szobrát sok emlővel, fekete arccal, kezekkel, lábakkal). Mivel pedig az emlő, domborulatként, a dombokkal, hegyekkel hozatott jelképes összefüggésbe, ezért lettek a kabaroknál a dombok és hegyek ez Istennő szent helyei. Innen származik az arab nyelv gebel = hegy szava is. Mivel pedig a nőelvi kabarok szent állata a nőstény-kecske volt és ezt ők kebele, kabala néven nevezték, innen származott a latin nyelv capra, capella = kecske, nősténykecske szava. De hogy itt mily nagy kiterjedésű, gazdag szimbolikánk volt még, arról itt nem beszélhetek, de nem hagyhatom mégsem el némely apróság megemlítését. Ezen nőiségi kab, keb, köb ős-szavaink megfordítása adja a hímségi bak szavunkat (hímkecske), amelyből bika szavunk is származott, ugyanúgy mint a szláv bik = bika és a német Bock, olasz becco = bak-kecske. De innen származott a szláv Bog és szanszkrit Bag = Isten szó is.

Kübelével szemben a hímséget képviselő istenség a bakkecskével jelképezett Baccus, azaz latin végzés nélkül Bak Isten volt, akinek még a rómaiak is mindig kecskebakot és bikát áldoztak, habár már nem is tudták, hogy miért épen ezeket. De jelképezték a kabarok a hím istenséget még fülesbagollyal is. Innen származik a Kübelével szembeni hímistenség frígiai Bagaiosz neve; görögös végzés nélkül Bagai, amelynek betűszerint megfelel bagoly vagy bagoj szavunk, de ugyanígy a kelet-afrikai, kámita oromo (galla) nyelv Vakajo = Isten szava is. Fölemlítem még, hogy a fülesbagoly nevei még buhú, buhó, kezdő b hang nélkül uhú, uhó is voltak. A németben a fülesbagoly közönséges neve Uhu, míg a szlávban uho = fül, holott a fülesbaglyot épen az jellemzi, hogy toll-fülei vannak. Mi több, tény hogy a fülesbagoly hangja is : uhú, buhú, buhó. Brehm pedig (Tierleben) megemlíti, hogy egy bizonyos bagolyfajta kiáltása így hangzik : Kebel, kebel ! Mind e szavak pedig a kabar kultuszszócsoportba illőek, amely a k, h, g, gy és a b, p, f, v mássalhangzókból képezett volt. Ősműveltségünkben minden az örök Természet törvényein alapult.

A szűz-anyaság gondolata alapján nőelvi őstörzseink, de különösen a szemerék és a szarmaták szent állatokként tisztelték és szerették a méheket. Ezeknél ugyanis a raj majdnem összes egyénei nőneműek, habár a munkásméhek nem élnek nemi életet, hanem csak a méh-királyné, vagyis az anyaméh, amely az egész, sokezer egyénből álló raj anyja. A hímek száma igen csekély és ha a királyné megtermékenyíttetett, ezek is elűzetnek avagy megöletnek. Ami azonban szempontunkból fontos : az, hogy az anyaméh megtermékenyíttetés nélkül, azaz tehát szűzen is, képes méheket létrehozni (parthenogensis), de csakis hímeket. Innen van az, hagy a mythologiákban is a szűzanya gyermeke: fiú. De ismeretes, hogy szűzenszülés emlősöknél lehetetlenség, de megvan más rovaroknál is, mint például a levéltetveknél. Vagyis őseinknél a szűzanyaság tulajdonképen még csak költői jelképezés volt, nem szószerint fölfogott valami.

A legnagyobb különbség azonban őseink és a későbbi népek hitregéi és mythológiája között az volt, hogy a miénkből még hiányzottak a mindenféle borzalmak, a vérengzési, vértanúsági, kínzatási, öldöklési indítékok, amelyek az újabb népek vallásait is a borzalmak vallásaivá teszik. Őseink lelkülete sokban megőrizte még azon boldog és bűntelen kor emlékezetét, amelyről a mi Csallóközről és ebben Tündér Ilona Aranykertjéről szóló regéink szólanak, amely Aranykertben a magyarok egykor boldog békességben éltek, de amiről a görög hyperboreus-mondák is szólanak és amiről a Biblia is beszél, elmondván, hogy az első emberpár a Földi paradicsom kertjében ártatlanságban élt és hogy Isten nekik eledelül csak a fák gyümölcseit és a füvek magvait adta volt. Mindamiből az is világosan kitűnik, hogy az igazi ősember még nem ismert sem öldöklést, gyilkolást, sem húsételt. De mi észre kell vegyük még azt is, miszerint az Ádám-Éva rege mindenképen a mi őseinktől származott, ha későbbi népeknél ennek mélyebb, jelképes értelme már ismeretlen volt is.

A besenyő vagy szabin, valamint más víztisztelő őstörzseinknél Ilonát, mint víz- és tengeristennőt, vízzel, tóval folyóval vagy ezüsttükörrel, de még nagy gyöngyházkagylóval is szokták volt jelképezni. Holott a naptükör aranyból való és kissé domború volt, (positivum, plus: hímség), a nőistenségé ellenben kissé homorú (negativum, minus: nőiesség) volt, vagyis ez utóbbi tehát kagylóhoz is hasonlított. A domború tükör szórja, a homorú gyűjti a sugarakat. A szórás, valamint a magvetés őseinknél hímnemű, adó, tevő, cselekvő, tehát positiv valamiként volt fölfogva, míg a gyűjtés, szedés, összpontosítás, vevés, fogadás, befogadás, elviselés, tűrés ellenben nőnemű valamiként. Ezt pedig nyelvünk igen világosan tanúsítja még ma is, amenynyiben tesz igénk a tevést, cselekvést, vagyis ezen hímségi dolgokat nevezi meg, míg e szó megfordítottja, a szed igénk az ellenkezőjét, vagyis ez említett nőneműségeket jelenti. A szórás a hím magkivetésével is, ez pedig a vetőmag szórásával hasonlíttatott össze. Mindezekről ismét még igen sok elmondani valóm volna, amit másutt meg is írtam, de amit, mivel nem tartozik közvetlen jelen tárgyunkhoz, inkább elhagyok. Csak annyit még, itt is, hogy őseink fölfogása szerint a Nap állandóan szórja az „életmagokat”, amelyek a Földön életet keltenek.

Említettük, hogy más jelképezés szerint a napsugarakat a Napisten aranyhajaként is fogták volt föl, amihez teendő, hogy Tündér Ilona vagyis a Földistennő haját az északi fénnyel azonosították, de természetesen ezt is csak költőileg. Ám ez is csodálatosan összeegyeztethető mai tudományos megállapításainkkal, amelyek szerint a Nap fénye valóban a Napból kiáradó erőny, de a sarki fény nem a Földből árad ki, hanem ez is a Napból az űrbe szétáradó és a Föld által fölfogott, magába vonzott, tehát beleáradó. Kénytelenek vagyunk tehát föltételezni, hogy mindezt őseink egy régesrégi nagy műveltségük idején már tudták, amely tudásukat azonban nem műszaki (technikai) eszközökkel szerezték, hanem tisztán szellemi képességeik révén, olyanokkal tehát, amelyeknek csak látók vannak birtokában, akik akár a messze távolban, száz, ezer avagy millió mérföldeknyire levő, vagy akár a közelben, de a szem látása számára áthatolhatatlan anyagok mögött avagy alatt levő dolgokat is lá tni s pontosan leírni képesek, egy számunkra ismeretlen képességük segítségével. Amely képesség, azt hiszem, az agyvelő úgynevezett tobozmirigyében van avagy volt (corpus pinealis vagy epifizis), ami egy ősidőkben még létezett harmadik szem maradványa, amely azonban nem a fény, hanem a villanyosság segítségével látott, ami megfejti azt is, hogy e szem látását sem a nagy távolság, sem a közbeeső, a közönséges fény számára áthatolhatatlan anyagok nem gátolták. De ez is újból egy tárgy, amelyről másutt sokat írtam, de ami itt tárgyunktól túlságosan messze térítene el. Erről csak annyit tehát, hogy egy néprajzi tudósunk is, egyik néprajzi folyóiratunkban, már elmondotta, hogy népünk „látói” a testünk belsejében levő részeket úgy képesek látni, mintha a test előttük nyitva állana. Vagyis, hogy eszerint számukra nincsen szükség boncolásra. Illetve, náluk az említett képesség még nincsen teljesen visszafejlődve, nincsen teljesen elveszve. Erdélyben annakidején magam is hallottam, hogy a „látó” például csonttörést azért képes minden orvosnál pontosabban összeállítani, mert ő a bőrön és húson át, a csontokat látja. Népmeséink pedig tudnak olyan leányokról, akiknek három szemük volt és hogy kettővel alhattak, de a harmadikkal, amely a fejük tetején volt, akkor is láttak mindent. (Lássad „A vörös tehén” mesét.) Ez annak homályos emlékezete lehet, hogy amikor a két szem számára sötétség volt is, a harmadik szem akkor is látott. Tény, hogy némely gyíkfélének (például Sphenodon punctatus vagy tuatara, Új-Zealand) egy világosan fölismerhető harmadik szemmaradványa van a feje tetején, valamint tény, hogy több őskori béka- és gőtefélének (Stegocephalia) — vagyis az emlősök közvetlen őseinek — koponyájuk tanúsága szerint, fejük tetején egy szemüregben még egy harmadik szemük is volt. Ezen harmadik szemüreg maradványa az embernél a gyermek „fejelágya”, vagyis koponyánk teteje azon része, amely csak a már nagyobb gyermeknél nől be. Az ontogenesis törvényei szerint tehát azt kell következtetnünk, hogy az emberiség őseinek, amidőn még a kétéltűek fejlődési fokán voltak, itt egy harmadik szeme volt. Másrészt tudjuk, hogy azon őskorban a Nap még nem volt oly tüzes és ragyogó, mint ma, a Föld légköre pedig a vízfölületek nagyobb kiterjedése és a Föld önmelege nagyobb volta miatt, még sokkal vízpárateltebb volt, mint ma s így a sok felhő miatt is, az örökös félhomályban, a fény segítségéveli látás nem lett volna elegendő. Szerintem tehát akkor az említett egy szem volt a hasznosabb, míg a mai két szem csak akkor kezdett kifejlődni, mikor a Nap világossága erősbbödött, a köd és felhőképződés pedig csökkent. Föltételezhetjük pedig, hogy azon ősidőkben esők, záporok, viharok is sokkal gyakoribbak voltak és így a légkör villanyossággal is sokkal telítettebb volt mint ma, ami viszont ép a villanyosság segítségével látó szemnek volt kedvezőbb. Úgyszintén, azon időkben a sok víz, eső s a végtelen kiterjedésű mocsárvilág épen a még kétéltű, azaz félig a vízben élő ősemberiségnek, valamint a más béka- és gőteféle állatoknak is épen nagyon kedvező életviszonyokat adott.

Az elmondottakhoz kell tennem, hogy őseink ismereteiket és tudományukat gyönyörű költői és jelképes alakban is tudták kifejezni, éspedig nem csupán szavakban, hanem formákban is, vagyis e tudásukat és ismereteiket szebbnél szebb regékben, mesékben, énekekben és művészi ábrázolatokban is kifejeződésre tudták juttatni. Ezen költői és művészi alkotásaik utolsó maradványai mai népmeséink, mondáink, népdalaink és népművészetünk, habár mindez idegen hatások, valamint idegenből származott új vallás elfogadása miatt, állandó hanyatlásban van és a dolgok egykori mély értelme is már teljesen feledésbe ment. Ma azonban, a tudomány haladásával, mind ennek ismét nyomára akadhatunk és bízhatunk abban, hogy előbb-utóbb egész eltemetett gyönyörű ősműveltségünket és ennek kincseit ismét megismerendjük. Ebben vezetőnk pedig mindig a magyar nyelv, mythologia, népművészetünk, valamint egész néprajzunk lesz, amelyek nélkül az eddigi írásaimban elmondottakat sem tudhattam volna meg soha.

Hapedig elgondoljuk, hogy őseink, akik e regéket, meséket alkották, a miénk mögött el nem maradó tudással bírtak, akkor egyúttal azt is be kell látnunk, hogy szellemileg még fölöttünk is állottak, mivel ma a tudomány mindenkor száraz és prózai dolog marad, nem lévén mi már képesek azt oly szép és költői formákba öltöztetni mint őseink.

Mindnyájan ismerjük a mai keresztény templomokból is a testnélküli, szárnyas angyalfejecske-ábrázolatokat (10. ábra), amelyek a festményeken Máriát körülrajongóan ábrázoltatnak. Ezek palóc, azaz pelazg, őstörzseinktől származó jelképek, de azt itt nem fejtegethetem, hogy miért származnak épen ezen őstörzsünk szimbolikájából. Ezek a Napból jövő erőnyszikrákat (különösen erdélyi tájszólásainkban szikra szavunk ma is jelent kicsi-t is), azaz a még testnélküli, tehát még anyagtalan lelkecskéket is jelentették, akik a Földanyát (az őspalócoknál Velenyő, Valona, Levenyő, Lapona, Vilana, Livana néven nevezve) körülrajongva, tőle megtestesülést kérnek.

Tény, hogy a vetőmag kiszórását nálunk, ősi szokásból, ma is csak férfi végezi, holott az aratást, vagyis a begyűjtést, régen, sarlóval, kizárólag nők végezték. Ezt férfiak csak azóta végezik, amióta a nagyobb erőt igénylő kasza a sarlót kiszorította. Maga a gyűjtés, összeszedegetés, kuporgatás különben is a nő természetének felel meg. A gyűjtés a szórás ellentéte, amit nyelvünkben, amint már említém, a szed és tesz igénk egymásnak megfordított volta fejez ki. Mindez világosan nemi alapú, vagyis magán az örök Természeten alapuló és tehát nem önkényesen kitalált dolog. Tesz igénknek régen ten alakja is volt, amely többek között az Isten szavunkban is megvan, amely szó eredeti értelme : ős-tevő, azaz ős-teremtő, ős-alkotó, ős-cselekvő s tehát ős-férfi is volt. Ezen ten szó keleti rokonnépeink nyelvében is megvan, ahol az „nagy férfi”, illetve „király, fejedelem” értelmű (tenno, tanju, tana) és aminek megfordítottja (net, neid, ned, niti) pedig „nő” jelentéssel bírt. De az Isten szó egyik nőiségi ellentéte volt az Istár, másként Asztarte ősnőiség-istennő neve is (azaz: Tündér Ilona, Szemiramisz, Venus). Ezen Is-tár nőistenség nevében a tár szótag ugyanis nem más mint tár igénk, a tárulás pedig a tevésnek szintén pontos ellentéte. Rokonnépeink nyelvében ez a tár, ter alakban meg is van és ott valóban nő értelmű. (E szó őstörök eredetű, de ma a finnugor nyelvekben van meg.) Őstörök törzseink kultusz szócsoportjában ugyanis (amely a t, d és r, l, valamint megfordítva az r, l és t, d mássalhangzókkal képezett volt), ha a szóban a vagy e magánhangzó volt, akkor az nőiségi jelentésű volt, ha ellenben o vagy u, akkor az hímségi dolgot jelentett. Innen származtak a tor és tur = bikát jelentő szavak is, míg viszont a rokonnépeinknél meglévő ter, tár szóalakok nő jelentésűek, de amelyek nyomát árja nyelvekben is megtaláljuk, mert például a németben is Schwester = nővér, Tochter = lány. E szó igazi, legősibb értelme azonban a magyar tár (tárul, nyílik) igében ismerhető föl. Ugyane szó e magánhangzóval ter, tér, avagy megfordítva rét kiejtéssel mindig lapos, lapalakú valamit fejezett ki, lévén hogy őseink szimbolikájában a lap mindig nőiségként volt fölfogva, ellentétben a bot, cölöp, karó alakú tárgyakkal, amelyek hímségi jelképek voltak. Aminthogy őstörök szócsoportunk szerint: rúd, dorong, durong, törzs, törzsök szavaink is ilyen hímségi dolgokat neveznek meg ma is. De megjegyezhető, hogy az olaszban is tortore = nagy bot, míg a törökben ma direk = törzs, aminek meg derék szavunk felel meg. A németben megfordítva: Rute = bot, ami meg rúd szavunkkal egyezik.

A kagyló, mint csészeszerű és megnyílani, tárulni képes valami, tehát nőiségi jelkép volt. Úgyhogy a gyöngyházkagyló is, úgy a kerekded tengeri fajta, mint a hosszúkás édesvízi is, mindenképen nőiségi jelkép volt. A gyöngyház neve Keleten ma is szedef, amely szó a mi szed igénkkel egyezik betűszerint. Mindezekből pedig végül azt is következtethetni, hogy őseinknél a két egymás mellett ülő bálványalak közül a nő arca egyszerűen gyöngyházkagylóból is képeztethetett, különösen ha az istennőt víz- és holdistennőként kellett ábrázolja. (A Holdnak nincsen saját fénye, illetve fénye csak a Nap fénye visszaverődése.)

Kagyló szavunk régen kalán alakban is megvolt, amit a mai, valószínűleg csak romlás útján keletkezett kanál szavunknak népünknél ma is általános kalán alakja is bizonyít, mert tudvalévőleg a magyar nép régebben a „békateknő”-nek is nevezett édesvízi gyöngyházkagylóból, nádnyéllel, készített kanalakat használt. De ugyanezt bizonyítja Erdélyben egy, a természetes sziklába vájt fürdőmedence Kalánfürdő neve is. (Lássad: Kőváry László: „Történelmi regék”. Kolozsvár. 1857.) E kalán szó értelme ősnyelvünkben „hal-anya” volt. Viszont a nyíló kagylónak a női nemi résszeli összehasonlítása és az ezzel összefüggő mókákban él még, de megnyilvánul abban is, hogy a görögöknél és rómaiaknál az Afroditéval azonosuló Galatea- és Tetisz-féle víz- és tengeristennők hol kagylóból kijövő (születő), hol pedig kagylóhéjban a tenger hullámain ringatódzó nőalakként ábrázoltattak.

Kagyló szavunknak régen kellett legyen kajló, kahló, kal, kál, hal, kalhó alakja is. Ezekből származott a német Kachel, Kachl szó, amely a régi cserépkályhák kagyló-, illetve csészealakú csempéit jelentette, valamint ebből származott a magyar kálha vagy kályha szó is. A kályhacsempék, amint ezt régi, népi kályháinkon még láthatjuk (lássad a „Néprajzi értesítő” című folyóiratunkban is) ugyanis eredetileg kerekek voltak, kagylószerűen homorúak és csak újabb időkben készültek négyszögletesekre is.

Azon tény, hogy a domború aranytányérból és a homorú ezüsttányérból képezett bálványoknak még nincsen igazi arca, szolgálhatott alapul valamiképen népmeséink királyfiainak és királykisasszonyainak megvakíttatása indítékának. Ez még a bibliai Heraklesszel, azaz Sámsonnal is megtörténik, akiről már említettük, hogy eredetileg Napisten volt, éspedig a szemere, szumer, szemareus avagy szamarita törzseké. Ez istenség, akit a szumerek Samásnak neveztek, azonos volt a bibliai Szem ősapával (említém, hogy őseink a Napistent regebeli ősapjukként is tisztelték), amely ténnyel azonban már sem a zsidók nem voltak, sem a mai tudósok nincsenek tisztában. Ugyanezen istenséget — aki tehát Heraklesszel és Magorral is azonos, mert hiszen ő is a Napisten — az itáliai szamniták is nemzeti istenségükként tisztelték és Szam-nak nevezték. Mindebből pedig az következik, hogy a bibliai Kám meg a kun és magyar törzsek napistenségével azonos, hiszen e nevet csak megfordítva kell ejtenünk, hogy a Mag (Magar), azaz kun kiejtéssel a Mak vagy Makar nevet kapjuk; az pedig hiszen ismeretes, hogy a föniciaiak Herakleszt általánosan nevezték úgy Makar mint Magar néven. Világos tehát, hogy ugyanezen Napisten, aki nevét a hímelvű és gyümölcstermelő magyar törzsek a mag szóból képezték és Magarnak nevezték, annak nevét a nőelvű és gabonatermelő szemere törzsek a szem szóból képezve Szem-nek, illetve Samas azaz Szemes- avagy Szamosnak nevezték, vagyis, hogy Mag (vagy Kam) és Szem ugyanúgy ikertestvérek mint Magor és Hunor, amelyekhez azután később Jáfet csak utóbb tétetett hozzá (az állattenyésztő, később keletkezett törzsek megszemélyesítője). Tény, hogy nemzeti istenségünket, a följegyzés szerint még a középkori kunok is Kám-nak nevezték; aki tehát nem is volt más, mint a bibliai Kám, vagyis a kunok és hunok nemzeti istensége és regebeli ősapja: Hunor, Magyar ikertestvérek.

Föltételezhetjük azt is, hogy a szóban volt tükörarcú bálványok, amidőn már mindinkább emberszerűsítve lettek, arcára szemeket is festettek, vagypedig e célra vájt üregekbe ékkövekből készülteket raktak be, de amelyeket letöröltek, illetve kiszedtek azon idő alatt, amikor az illető égitest nem volt látható, majd újból fölfestették, illetve visszahelyezték az égitest újbóli megjelenésekor. Innen származhat tehát az illető istenség, mai népmeséinkben a mesehős, megvakíttatása, majd szemei újból való visszanyerése indítéka.

Csodálatos ősiségeket megőrző népmesénk a „Leányszínű Bálint és Gyöngyszínű Ilona” című, amelynek tartalma röviden ez: Ketten egy király gyermekei voltak (amely király alatt a Nagy Égisten értendő). A fiút így hívták, mert arca olyan volt, mint a legszebb leányé (Apollon). Hugát azért hívták így, mert arca olyan volt, mint a gyöngy és a gyöngyház. (Artemisz, amely nőistenség bálványa arcát őseink a kerek tengeri gyöngyházkagylóból is képezték volt.) A királyfi nagyon szerette hugát és mindig vele akart lenni, s hogy ez nem volt mindig lehetséges, képet festtetett magának róla, amelyet mindig magánál viselt. Egyszer e kép a tengerbe esett. Senki sem tudott többé Ilonáról ily hű képet festeni. A királyfi küldé a halászokat, a képet fognák ki, de hiába, mert már azelőtt egy másik király halászai azt kifogták volt és királyuknak elvitték, aki a képről beleszeretvén, őt keresteti. Úgy talál rá, hogy egy ünnepségén Leányszínű Bálint is ott van, a képre ismer, kéri vissza, de megígéri, hogy nővérét ama királynak feleségül elhozza. A király, aki szintén gyönyörűszép arcú, saját képét is megfestteti s ezt Ilona meglátván, szívesen egyezik bele e király felesége lennie. Sok viszontagság után a házasság megtörténik. Közben elmondva, hogy Ilona könnyei igazgyöngyszemekké változnak.

E mesében is tehát, mint a szóban volt kínaiban, megvan a képkészítés indítéka. Szerintem Gyöngyszínű Ilona azonos a más meséinkben előforduló megvakított és tengerbe vagy folyóvízbe vetett királykisasszonnyal avagy szegény szép leánnyal, akit a vízből rendesen öreg halász ment ki s amely leányról szintén mondva, hogy gyöngykönnyeket sír. Leányszínű Bálint és a másik, szintén szép ifjú király, aki Ilonát feleségül veszi: tulajdonképen egy és ugyanazon személy, vagyis a Napisten, de itt is két személlyé választva, de amely kettéválasztás célja itt nem más, mint az, hogy a testvérek közötti házasság ne kerülhessen sorra. Viszont Gyöngyszínű Ilona (vagyis Tündér Ilona) és versenytársa (aki magát az if jú királlyal el akarja vétetni) is Ilonával egyazon személy, vagyis a megszemélyesített nőiesség, de ennek két különböző megnyilvánulásaként. Vagyis Leányszínű Bálintban és Gyöngyszínű Ilonában is egy, eredetileg, Ádám- és Éva-szerű első emberpárról szóló mythosszal van dolgunk, amely pár egymásnak tehát egyúttal testvére is, de férj és feleség is. Emlékezünk pedig, hogy vogul rokonnépünknél is a fém-, illetve tükörarcú bálványpár is hol egymás testvérének, hol pedig férj és feleségnek mondatik.

Ezen mesénkben is tehát a férj és fivér személye azért van kettéválasztva, hogy a vérfertőzés, azaz testvérek közötti házasság gondolata elkerülhető legyen, habár a mese szerint Leányszínű Bálint nővére iránti nagy szerelme még megvan. Mindezeket, valamint azt, hogy Leányszínű Bálint azonos a Napistennel, illetve Magyarral, vagyis Ádámmal, illetve a magyarok azaz az emberek ősatyjával, megértvén, ezekben fölismerjük a zsidók Ábrahám-mondája eredetét is. Ábrahám ugyanis a zsidók mondai ősapja. Szép neje, Sára, szintén hol nejének, hol nővérének mondva, sőt az egyiptomi fáraóban előkerül még „a másik király is”, aki Sárát — itt csak egy ideig — feleségül veszi. Mindebből világosan kitűnik, hogy ezen bibliai monda, bár szintén a mi regénk ősalakjából származik, de annak még a mai mesénknél is romlottabb alakja, átdolgozott változata. Mert míg a mi mesénkben Leányszínű Bálint és Gyöngyszínű Ilona egymásnak még tényleg testvére (aminthogy Magor és Ilona is, mert hiszen teremtőjük, azaz „atyjuk”, az Égisten: közös), de a bibliai elbeszélés szerint Ábrahám már csak azt hazudja, hogy Sára neki nem felesége, hanem nővére, amit a fáraó elhivén, Sárát feleségül veszi és Ábrahámot, természetesen, gazdagon megajándékozza. Mivel azonban e változat (a hazugsággal) egyedülálló, holott a miénknek (az igazi fivér és nővérrel) különböző mythoszokban párhuzamai vannak, ennélfogva nem kétséges, hogy miénk az eredetibb és a bibliai a megváltoztatott alak. Az olasz „Belraggio e Bianchina” mesében is a miénknek egy már nagyon megromlott változatára ismerünk, de azért itt is még igazi fivér és nővérről van szó, aki utóbbit aztán a „másik király” feleségül veszi. (E mesetípus változataival e művem végén részletesebben foglalkozom.)

A szép Leányszínű Bálint kétségtelenül azonos tehát népmeséink Szép Miklósával, Világszép Úrfijával és Szép Palkójával, azaz a szintén leányosan szép arccal és hosszú hajjal ábrázolt Apollonnal, a görögök által a szkitháktól átvett e napistenséggel. Amihez tehető még, hogy Apollon és Palkó, sőt még Bálint név is egymással azonosuló, míg a Miklós név a Magor vagy Makar névvel egyező. Ezen Apolló vagy Apollon név a mi ápol, apol igénk régi -on képzős alakjából származott, vagyis ápoló, apoló jelentésű volt. Régi nyelvünkben ez igénknek: gondoz, gondvisel, becéz és gyöngéden simogat (a német: liebkosen) és csókol értelme volt. Ezen ősi Apolló vagy Apollon, azaz tehát gondviselő Napisten e nevére ismerünk vogul rokonaink Napistenének „Világügyelő” és „Népetgondozó” nevében, valamint Apollonnak még a görögöknél is használatban volt „Kourotrophosz” = „ifjakat gondozó” nevében. Ami pedig igénk -on képzős alakját illeti, ennek több nyomára is akadhatunk. Például ugron = ugró, az Ugron régi családnévben, és kötény, azaz kötön, vagyis kötő szavunkban. De ismételem: ráismerünk Napistenünk Apollon nevére (amely név értelmét a görögök sem ismerték már és ez ma is megfejtetlen) népmeséink „Palkó”, illetve „Bálint” mesehősei nevében is, amely mesehős nevek csak már kereszténységünk korában kerülhettek, épen hasonló voltuk miatt, a régi név helyébe. Ugyanúgy mintahogy a Magor vagy Magyar név helyébe a Miklós, néha a Mihály név került. Ugyanúgy mintahogy a Napisten tavaszi megnyilvánulása régi Tavasz, Tamuz, Tavuz, Damasek, Tamazig nevei helyébe népmeséinkben a „Tamás kocsis” név került. Amely utóbbi mesehősünk a tavaszi „Virágvasárnap” ünnepén a fölvirágozott szekerén rohanó hősként szerepel. A „Leányszínű” és „Gyöngyszínű” jelzőkben a szín szó nem annak mai color, Farbe értelmében veendő, hanem a szó régi nyelvünkbeli jelentésével, amelyet ma a felszín, felület, külső, szavakkal fejezünk ki, bár jelentett a szó régen is már color-t is. Eszerint tehát „leányszínű” annyit jelentett, hogy „leány kinézésű” vagy leányszerű. Ugyanígy a gyöngyszínű szó meg gyöngyhöz hasonló bőrszínűt, arcszínűt. De megjegyzem: e szó, illetve a Napisten leányszerű megjelenése elképzelése visszavezet bennünket az emberiség azon őskorába (hagyományunk szerint a Napisten az emberiség ősapja, a gyermek pedig a szülőkre szokott hasonlítani!), amelyben férfi és nő külső megjelenésében, valóban alig volt még különbség, vagyis a boldog, ártatlan Aranykor világába, a Csallóköz szigetebeli boldog élet idejébe, amidőn az ősember még harcot, küzdelmet, öldöklést, húsevést nem ismerve, örök enyhe éghajlat alatt, ragadozó állatok támadásainak ott még ki nem téve, gyümölccsel, magvakkal, tejjel és mézzel táplálkozva élt és a természetes szerelmi kiválasztódás révén fejlődött, amely kiválasztódás szerint mindig a szebb, egészségesebb, ügyesebb, okosabb és erősebb egyéneknek volt több utóda, mivel a szerelmi versengésekben kiválva, az ilyenek könnyebben bírtak maguknak más nembelit hódítani, de nem sohasem durva erőszakkal avagy öldökléssel, gyilkossággal, a versenytársat leütve, mint későbbi eldurvuló fajoknál. Azon őskorban az embernek gonosz indulatai még nem lévén, ilyesmi a szellemi fejlődést még nem gátolta. A testileg erősebb is vetélytársát csak erőben fölülmúlni, de nem megölni igyekezett. Ezen szerelmi kiválasztódás volt tehát az, ami ősrégi időkben a gyönyörű ősmagyar fajt és ennek magas szellemi műveltségét létre hozta.

Ez ősidőben az ember még majdnem hermafrodita is volt, miként a kétéltűek (az emlősök ősei), illetve nemi részei a két nemnek külsőleg még nem különböztek annyira mint ma. Ugyanígy a másodrendű nemi jellegek sem voltak még teljesen szétkülönbözve. A férfi még nem volt harcias, sem durva, mert hiszen véres harcot, öldöklést még nem ismert, viszont a nő a szabad természet ölén élve, nem volt elpuhulva mint később, különösen ott, ahol az erősebbé lett férfi rabjává lett. Továbbá, mindkettejüknek nagy és egészen világos szőke hajzata volt, amely testüket palásként borította. Ruházatot alig viseltek, illetve ilyet csak falevelekből, fűből, magukat virágokkal, színes bogyókkal ékesítve, készítettek. De a férfi bajusza, szakála, teste szőrössége, másodrendű nemi jellegként, sem volt még kifejlődve, illetve még az ősi kétéltű (békafélék) állatok szőrtelensége is ezen igazi ősemberfajnál még részben megmaradott volt, de kivéve a fejbőr hajzatát. Mi több, emlői a nőnek és férfinak majdnem egyenlő mértékben lehettek kifejlődve, vagyis kevésbbé mint a mai nőnek, de valamivel erősebben mint a mai férfinak, azaz körülbelül annyira, mint egy mai szűzlánynak. Ivadékukat esetleg még a férfi is szoptathatta, aminthogy kétéltűeknél ma is előfordul, hogy a bőr bizonyos tápláló, tejszerű nedvet termelő mirigyeivel porontyaikat közösen táplálják, sőt egy fajtánál (az amerikai pipobékánál) ezt kizárólag a hím végezi.

A Napisten aranyhaja, amint említettük, őseink szimbolikájában a Nap sugarait jelentette, Tündér Ilonáé pedig az északi fényt. Említettük azt is, hogy ősműveltségünk keletkezésekor az Északi Sark még hazánk területén volt. Az is kétségtelen, hogy Földünkön az élet csakis Sarkon kezdődhetett, mivel a hőmérséklet itt hült le legelőször annyira, hogy itt élet, eleintén természetesen vízben, keletkezhetett, holott másutt a még túlmagas forróság miatt ez nem volt lehetséges.

Gyönyörű költői regeindíték az, hogy Ilona képe, a gyöngyházkagyló-kép (mert hiszen közönséges festmény a vízben tönkremenne) a tengerbe esik (a mesében ezt a királyfi a tengerbe ejti). Ugyanis: ma holott a Nap és a Hold egyaránt járnak le a tengerbe, de ősidőkben a Nap — amikor a Sark még Magyarország területén volt — egy esztendőben csak egyszer, holott a Hold talán akkor is naponta. Ami különböző költői regeindítékok keletkezését okozhatta. Például, mintha a Nap, kedvesét keresni szállana alá a tengerbe avagy az Alvilágba. Mint a görög rege szerint Orpheosz Euridike keresésére. Lehetséges egyébként, hogy valamikor a Hold is fél évig volt látható és félévig tűnt le. Vannak olyan regeindítékok is, amelyek szerint a Nap egy aranycsésze keresésére száll le az Alvilágba. Őseink szimbolikájában csésze nőiségi jelkép volt. Más mesék szerint a mesehős, azaz régen a Napisten, sárkány által elrabolt kedvese keresésére száll le az Alvilágba, ahol a sárkányt, a sötétség megszemélyesítését legyőzve, kedvesét megszabadítja. A tengerre vonatkozólag pedig meg kell említenünk, hogy ősidőkben a Csallóköz szigeteit, amikor ezek még a Duna deltáját képezték, végtelen víz- és mocsárvilág vette volt körül, amelyben őshüllők, azaz dinoszauruszok, vagyis: sárkányok is valószínűleg éltek, de amelyek akkor még csak a vízben voltak. Ez időben a mai Magyar Alföldön még tenger volt, amely sós is lehetett, mivel sóját a Máramaros vidéke sórétegeiből kapta. Minderre népmeséink még vissza is emlékeznek, sőt egy regénk szerint valamikor réges-régen Tenger Asszony szerelmeskedett Kárpát Emberrel, de aztán veszekedtek és az asszony elhagyta az embert. A geológusok pedig manapság megállapították, hogy a Magyar Alföld helyén valamikor valóban tenger volt, de hogy egy nagy kataklizma következtében a Déli-Kárpátokon támadott, ma Vaskapunak nevezett hasadékon át e tenger lefolyt. A regeemlítette „veszekedés” pedig a kataklizmát jelenti.

Fontos szerepe volt az Aranytükörnek őseinknél a téli napforduló, azaz Karácsony ünnepe szertartásaiban, vagyis az elöregedett Napisten távozása vagy halálakor éjfél előtt és az újjászületett Napisten éjfélutáni, kisdedkénti visszatérésekor, újramegjelenésekor. Éjfél előtt az öreg, búcsúzó Napisten (Toldi estéje, vagyis a megöregedett Toldi Miklós. Vajnämöjnen. Mikulás.) az asztalon álló tükörre vonatkozólag ilyenféleképen beszél :

— Eljöttem hozzátok, hogy tőletek elbúcsúzzak, hogy közületek minden rosszat elvigyek. Hogy tanításaim, tanácsaim reátok hagyjam. Hogy ti az új esztendőben ezeket követve, jobbak, igazabbak, boldogabbak legyetek. Édes gyermekeim, mindig a Lelkiismeret szavát kövessétek, azt soha el ne hallgattassátok. Én ma elmegyek, de örökségül az Aranytükröt hagyom reátok. Ez tanítson titeket igaz életre. Ez vezessen titeket. Az Aranytükör én magam vagyok, mert ő a Lelkiismeret és a Lelkiismeret én vagyok. A Lelkiismeret szava az én szavam, édesapátoké: a Napé. (Saját helyreállításom.)

Mindez régen természetesen versbe foglalva, énekben mondatott el, koboz, dob vagy más hangszer kísérete mellett. A koboz, koboc szó régi nyelvünkben (kabar kultusz-szócsoportunkban) tököt jelentett. E hangszert így azért nevezték, mert szárított és kivájt kabak- vagy kobak-tökből készült (kabak, kobak szintén kabar szócsoportunkbeli szavak).

Az öregnek, akit Vörös Koldusnak is neveztek, mert ruháján vörös díszek voltak és ő a lemenő Napot jelképezte, hat regős társa volt, vagyis összesen heten voltak. Egynek vagy kettőnek láncos botja is volt (11. ábra), amelyeket, különösen az énekek refrénjeinél, rázva, velük zörögtek. Az öreg a lelkiismeretre, az Aranytükörre, igaz életre és a múlhatatlan isteni igazságra vonatkozó, versbefoglalt, jelképes meséket is énekelt, valamint búcsúztató, szomorú énekeket is. Az év végén az öreg Napisten (az énekes Vörös Koldus; megjegyzendő: ős-nyelvünkben a koldus szó tulajdonképeni értelme még csak vándor volt) tehát szebbnél-szebb énekek alakjában hagyta gyermekei számára, örökségként tanításait és tanácsait. De ezek még nem voltak „parancsolatok” és nem jártak rettentő büntetéssel való fenyegetésekkel a nem követők, szófogadatlanok ellen. Ilyesmire csak később, gonosszá vállott népeknél kezdett szükség lenni, akik tanácsokra, tanításokra különben nem hallgatnának. Ezen évvégi és halál előtti tanítás volt Mózes második és utolsó törvényadása gondolatának eredete.

Ez után családban a házigazda, istenházban a pap, odamegy az oltár előtt kerek asztalkán álló mosdótál és korsóhoz és törölköző állványon lévő törölközőhöz (12. ábra) és ezt mondja :

— Az új esztendőbe megtisztulva akarok átmenni.

Vizet önt a tálba, kezét, arcát megmossa, megtörölközik, a tükörbe néz és ezt mondja :

— Áldott Nap, fényes Nap ! Hibáim látom, bűneim bánom. Ugyanezt teszi utána a háziasszony is, de a vizet most már a házigazda, vagyis férje, önti kezére, mert a tálban levő vízbe kezét már senki sem teszi. Ez már szennyes: bűnöket mosott le. Ezután jönnek a gyermekek, korszerint sorban (esetleg a más házbeliek is). Kezükre a vizet a házigazda, az oltár jobb oldalán állva, önti. Balfelől áll az asszony és nyújtja a törölközőt, míg a kisebb gyermekeket ő mossa, törölgeti. A kisebb gyermekek csak ennyit mondanak :

— Áldott Nap, néha rossz is voltam ...

A mosakodás után mindenki a tükörbe is néz.

De az egészen kicsi gyermekek természetesen semmit sem mondanak, mert hiszen még öntudatlanok és így bűneik sem lehetnek. Ezeket édesanyjuk csak megmosdatja, megtöröli és a tükörbe nézeti.

A mosakodások után az apa valamelyik sarokból előhozza a kosarat a „rosszal”, vagyis a „bűnökkel”, azaz mindenféle ócska vacakkal (elhasznált ruhadarabok, elromlott szerszámok, a gyermekek törött játékai stb.) és ezek közül mindenki a maga darabjait egyenként a Bözön Bika odatartott zsákjába dobálja, mondva :

— Ez is egy bűnöm ! Ez is egy bűnöm ! Ez is ! Ez is ! Nesze, vidd el !

A Bözön Bika a hét regős egyike, aki fekete vagy sötétbarna álarcot visel, amelynek szarvai és bozontos haja, szakálla van. Népi regöseinknél még fekete gubát, subát, avagy csak fekete, szőrével kifelé fordított ködmönt viselt. Az álarcnak kilógó piros nyelve is volt. (13. ábra.) A Bözön Bika egyik kezében van a zsák, a másikban a láncos bot. Bözön, bozon, bözönd, bozont, büzönd volt azon fekete-barna, bozontos hosszúszőrű, erősen pézsmaszagú állat neve, amelyet ma teljesen tévesen nevezünk „bölény”-nek, amelynek azonban német neve is Wisent, latin neve pedig bison, amely szavak, ugyanúgy mint pézsma szavunk, besenyő őstörzseink kultusz-szócsoportjából származnak (de hogy mik voltak őseink kultusz-szócsoportjai, itt nem fejtegethetem). Ezen tehát helyesen bözön-nek nevezhető állatnál sokkal nagyobb termetű a fehér, de rövidszőrű, nem pézsmaszagú, hosszabb szarvú őstulok. Ez utóbbinak volt, őspalóc (pelazg) törzsünk kultusz-szócsoportjából származó neve : bölény, bulun, bulund, balind. Ennek messzire elhallatszó, „bődületesen bömbölő” hangja volt, holott a bözön vagy bözönd hangja csak röfögésszerű volt, mint a bivalyé. Az igazi bölény, vagyis a fehér őstulok, a régi, nagytermetű fehér magyar szarvasmarhához hasonlított, csak ennél még nagyobb volt, habár szarvai meg valamivel kisebbek voltak. Ennek német neve Ur, Auerochs, latin neve urus, amely nevek viszont őstörök törzseink kultusz-szócsoportjából származnak, ugyanúgy mint a bika különböző nyelveken meglévő tur, tor, taur nevei, de amely szó ősnyelvünkben még turuk, türök, török, lágyult l-es kiejtéssel tulok, tülök alakban is megvolt.

A zsákba kapott rossz holmit a Bözön Bika, miután távozott, a földbe ássa. Ezzel a múlt bűnei eltemetvék, feledvék.

A Bözön Bika szokta volt a gyermekeket ijesztgetni is, a bözön hangját utánozva :

— Bözz ! Bözz ! Buss !

És úgy is tesz, mintha egyik-másik gyermeket el akarná fogni, hogy ezt is zsákjába dugja a „rossz” közé.

A gyermekek sivalkodva menekülnek, a szülők tiltakoznak :

— Nem, nem, nem volt olyan rossz !

Egészen világossá válik, miszerint a Bözön Bika volt őse a mai „krampusz”-nak avagy „ördög”-nek, sőt ezen krampusz szó is mutatja, hogy a régi magyar és mai török gara, kara = fekete szóból, valamint a garaboncos szóból származott, de ugyanúgy mint ahogy a „Mikulás” meg nem más, mint az év végéni öreg Napisten, azaz öreg Magor avagy Makar, vagyis a Vörös Koldus (Toldi Miklós estéje, azaz: öregsége), mert hiszen úgy a krampusz, mint az öreg Mikulás is az év végén szerepel. Csak hozzáteszem még: Németországban a Mikulást Ruprechtnek is nevezik, amely név meg a latin ruber = vörös szóból származik, úgyhogy ez meg a legközvetlenebbül bizonyítja a mi Vörös Koldusunkbóli származást.

E mókázások után az öreg Magyar (vagy Miklós bá. Bá a bácsi, bátya szó rövidítése) boldogan állapítja meg :

— Oh, édes gyermekeim, milyen szépek lettetek ! Százszor szebbek vagytok, mint ezelőtt.

A családtagok is mondogatják egymásnak :

— Jaj, édes Arankám, de megszépültél !

— Jaj, édes uram, de megszépült !

És így a többiek is egymásnak.

De most az öreg Magor végkép búcsúzik már, mert éjfél van.

— Édes gyermekeim, mennem kell. Közületek minden rosszat elviszünk. De itt hagyom örökségül az Aranytükröt. Hallgassatok szavára, hogy mindig ilyen szépek maradjatok.

Ezzel elmegy, társai is vele. Szomorúan búcsúztatják, neki kezet is csókolnak, mire ő a családtagokat biztatja :

— Visszajövök majd, amikor föltámadok. Mondják neki :

— Jöjjön vissza ! Jöjjön vissza ! ...

Az oltár elől most elviszik az asztalkát, tálat, törölközőt, eltüntetik az üres kosarat, az oltárra pedig odahelyeznek két korsót avagy virágedényt és két tálat, de mind üreset, csak az Aranytükör marad ott középütt.

Éjfél van, az óesztendőnek vége (ez a téli napfordulókor volt, a mai naptár szerint azonban december 21.) s jön az újesztendő, vagyis megjelenik kiséretével (három zenész-énekes és egy kakasnak öltözött gyermek, avagy legalábbis közülük a legfiatalabb) a Csodaszarvas, illetve a csodaszarvasnak öltözött ember. Őseinknél a Csodaszarvas (14. és 15. ábra.) az Ég jelképe volt és ezért a csodaszarvasálarcos regösnek nagy, fekete vagy sötétkék köppenye vagy fekete subája volt, amely fölületét hímzett avagy fölvarrott, avagy esetleg fémből való csillagok borították. E köppeny vagy palást alatti ruhája azonban fehér, de a fején viselt álarc, amelyben az ember feje egészen benne, szintén fekete vagy sötétkék, úgyszintén agancsa is, amelynek csak hegyei fehérek. A szarvak között égő, piros hólyaglámpa (lampion) függ és ez ring az ember minden mozdulatára. Ez a pirosan fölkelő Napot, illetve az újjászületett, bölcsőjében ringó Napistenkét jelképezi. A szarvak hegyein a Csillagokat jelképező gyertyák égnek. Homlokán is fényes (tükörre festett) csillag van és az a Hajnalcsillag, nyakáról pedig zsinóron kerek tükör függ mellére s ez a Hold. (16. ábra.) Szarvairól diók, almák csüngenek a gyermekek számára, de csüngenek azon még csöngettyűk is, ami onnan származik, hogy régen, amikor a szarvas háziállat is volt, csöngőt agancsára is szokás volt akasztani, nem csupán nyakára, mint háziállatoknak ma. Csak megemlítem, de itt nem magyarázhatom, hogy a csengettyűkkel a Csillagokat is jelképezték volt, amit mai csillag és csilingel szavaink azonossága is mutatja még, de ugyanúgy a német schillern (sillern) ige is, amely ma is csillogás értelmű. A szarvasálarcos ember minden mozdulatánál a csengők csilingelnek. Megjegyezhető még, hogy karácsonykor, a karácsonyfa díszítésekor ma is szokás csengőkkel csilingelni.

A Csodaszarvas-regös és társai, magukat hangszereikkel kísérve, a Napisten születésére, újjászületésére vonatkozó énekeket mondanak. Ezután társai segítik a Csodaszarvast, hogy szarvait leszedje, amelyeket azután, az égő gyertyákkal együtt, az Aranytükör mellett kétoldalt levő korsókba állítják. Ezek képezik a mai oltárgyertyák őseit, az Aranytükör pedig az Oltáriszentségét. (17. ábra.) Való igaz pedig, hogy a szarvasok minden télen, karácsonytájt, szarvaikat elvetik, amelyek nekik tavaszra újranőlnek. Mivel pedig az álarc agancsai többnyire csak fából való utánzatok, ebben a mai karácsonyfák eredetét is láthatjuk, de megemlíthető, hogy avar őstörzseinknél fenyőfát szoktak volt karácsonykor Barisa (másként Borisa, Varisa, Barata) Napisten születése ünnepére, égő gyertyákkal földíszíteni.

Most a házigazda, templomban a főpap, ismét az Aranytükörbe nézve, megteszi az új esztendőre szóló ígéretet :

— Áldott Nap, fényes Nap ! Ígérem, ez esztendőben jó leszek, igaz leszek, szorgalmas és törvénytisztelő.

Eskütételkor is, ma is szokás gyertyákat gyújtani, ami eredetét szintén az Aranytükör mellett égő gyertyák képezték.

Ezután a háziasszony lép az Aranytükör elé és ugyanezeket mondja, majd utána a gyermekek, akik meg csak ennyit mondanak :

— Áldott Nap, fényes Nap, ígérem, hogy jó leszek.

Aminthogy éjfél előtt, az év végén, az öreg Magyar és a Bözön Bika minden rosszat elvisz, úgy most, az Újesztendő kezdetén a Csodaszarvas és a kisded Napisten hozza a jót, az újesztendőbeli kedves ajándékokat és mindenféle édességeket, amelyeket részben a jelenlevők között osztanak szét, részben az oltáron álló két tálba teszik. Mindezt pedig zsákjából a Csodaszarvas szedi elő.

Ekkor, Újév kezdetén, jelenik tehát meg az újjászületett, aranyhajú Napistenke. A kisded és az Aranytükör előtt tett ígéret jelentette őseinknél a jövőbe vetett reménységet. A jövőbe vetett reménységet jelenti napjainkig is : a gyermek. De emellet e gondolat alapját őseinknél főkép az képezte, hogy a téli napforduló pillanatától kezdve lesznek az éjszakák rövidebbek, a nappalok hosszabbak, ami tehát a világosság és az új tavasz, nyár és élet boldog visszatérése reménységét is jelenti.

Az ajándékok szétosztása után a kakasnak öltözött regös, aki, amint említők, rendesen fiú, két karjával teste két oldalát megcsapkodva, — ahogy ezt a kakasok hajnalban tenni szokták szárnyaikkal — háromszor hangos „Kukuríkú!”-t kiált, ami a hajnal megérkezését és a Napisten születésének szentelt szertartás végét jelenti, amit a Csodaszarvas még ezen énekkel fejez be :

Halljátok, halljátok a kakasok szavát :
Jelentik, jelentik Újesztendő napját.

Immár el kell mennem, ideje indulnom,
Tenger kékségében el kell nékem tűnnöm ...

Végül : Miután 24 óráig böjtöltek avagy igen keveset ettek, most víg lakoma következik és ez fejezi be az ünnepséget, ami karácsonykor ma is így szokott lenni.

Rekonstruáltam e szertartást népmeséink és más néprajzi adatok, valamint följegyzések alapján.

Hogypedig az ősi Karácsony mennyire magán a Természeten alapult, megérthetjük még a következőkből is :

A tavaszi napéjegyenlőség és gyöngyvirágnyílás ünnepe, vagyis a Nászünnep, amelyről már szólottunk, volt azon idő, amelyben az ember szerelemvágya ma is a legélénkebb, mintahogy némely kezdetleges, természeti népnél, például az ausztráliai bennszülötteknél, de számos állatfajnál, és így a szarvasoknál is, a nemi ösztön csakis ezidőben jelentkezik. És őseink ifjai és leányai csakis ezidőben szoktak volt házasságot kötni, illetve szoktak volt a Szent Szigetekre gyülekezni, amelyeken a Nászünnepet tartották meg, amely után a kialakult párok férj és feleség voltak, de amely szigetekre ugyanez időben, párosodásuk végett a szarvasok is gyülekezni szoktak volt, ahogy ezt a szarvasok, ahol életük még zavartalanul, a természet rendje szerint folyhat, máig is teszik. A tavaszi napéjegyenlőségtől pedig a téli napfordulóig pontosan kilenc hónap telik el, vagyis Karácsonyig : az elsőszülött gyermek születéséig. Márpedig úgy a nő, mint a szarvasünő terhessége ideje is pontosan kilenc hónap. Vagyis: Karácsony ünnepe a Napisten újjászületése napja, a Szent Ígéret Napja, Újesztendő napja, a gyermekszületés, de magyar törzsbeli őseink legfőbb háziállatának, a szarvasnak, is ellési ideje volt, vagyis: Karácsony mindenképen a születés és az új reménység és öröm ünnepe volt, amelyet a kereszténység törölni meg sem kísérelhetvén, azáltal hódított magának, hogy Jézus születését tette ez időre, aminthogy a téli napforduló, vagyis január elseje volt a keresztény Karácsony napja a régi kereszténységnél is és az eltolódások csak az újabb naptárváltozásokkal keletkeztek, főkép a Gergely pápa általi naptárújítással, amikoris Karácsony napját bevallottan azért helyezték át nehány nappal, merthogy azelőtt a Karácsony: pogány napfordulati szokások melegágya maradott a már kereszténységre tért népeknél is. Amibe az egyházi atyák természetesen nem nyugodhattak bele.

A lelkiismeret aranytükre 1.
A lelkiismeret aranytükre 2.
A lelkiismeret aranytükre 3.
A lelkiismeret aranytükre 4.