Kedves Vérem!

Miután látom, hogy mindinkább szükségetek van már jelképekre, ruhákra stb., küldöm hát az alábbiakat. Mindez csak hevenyében van összekapkodva mert ezerfelé való elfoglaltságom miatt jelenleg alig tudok magamnak időt szakítani. Mégis az alábbiaknak nagy hasznát fogod vehetni mert bármennyire hevenyészett dolog is amit itt küldök, mégis ősvallásunk IGAZI világából való.

A legősibb magyar bálvány vagy zászló, vagy ahogy őseink nevezték: "istenfa" (az istenség jelképe, fája) egy meggyfa-bot volt. Ez lehetett fehér is mert szokták volt kérgét lehántani, de maradhatott kérgében is. A bot egyik végén a kivágott fiatal fácska tövéből képezett gömb, bunkó volt. Később ezen gömböt aranyból készítették. A bot a hímséget, férfit (hímtag) jelképezte. A magyarok a hímség, termékenyítő erő, az erő (energia), hatalom legfőbb jelképét a Napot, azaz a Napistent vagyis Magyart (Megyer, Magyarok Istene, Magor, Moger) ábrázolták ezen botjelképpel. Az ő jelképe volt az aranygömb is, mivel a nap valóban gömbalakú, amivel őseink teljesen tisztában voltak. Nálunk a gömb a termékenyítő magnak, a termő gyümölcsnek jelképe is volt.

A Mag-er, Mak-ar, Mag-ar, Mag-or vagy Magy-ar név értelme: mag-erő azaz élet-erő, férfi-erő. Magnak a meggyfából készülő aranygombos bálványnak neve is megyer, magyar volt habár nevezték még gyombó, gyám és istenfa néven is. Magyar törzsbeli őseink tehát nem "zászlót" tűztek ki hanem "kitűzték a megyert", "felállították a magyart". Ezen gömbfejű istenfa azután idővel a szobor Magyar Napistent ábrázolta.

Ezen istenfára vagyis ezen hímségi jelképre ráalkalmazták azután a nőiség jelképeit s ezek a bálványt mintegy fenntartották, gyámolították. Ősnyelvünkben gyám = bot, rúd, oszlop. (A magyar törzsnél a nőiség egyik legköltőibb jelképe volt a gyöngyvirág. Ez volt nálunk a Földistennőnek, azaz Magyar Napisten nejének, vagyis Tündér Ilonának jelképe. Ősnyelvünkben tündér = lány, szűz. Ilona azaz il-ona pedig = élet anya.) (Tündér Ilona azaz Szűz Ilona azonban mint Magyar Napisten neje a Magyar Ilona nevet veszi fel, ahogy őt a csallóközi nép máig is nevezi. Viselte még a Boldog Ilona, Boldogasszony, Boldoganya neveket is, csakhogy "boldog" szavunk palóc eredetű, míg magyar őstörzsünk nyelvén jelentett boldogot is, amiértis tehát Magyar Ilona még Boldog Ilona jelentéssel is bírt.)

Nőiségi jelkép volt azonban őseinknél minden lap, lapos dolog s így a szallag is, valamint a zászlólap is. A gyöngyvirág és az ezt a bálványra kötöző szallag is tehát nőiségi jelképek voltak. (Hogy miért és miképen volt a lap és szallag nőiségi jelkép, igen világosan megmagyarázhatom, de ez itten hosszadalmas volna.) A piros-fehér-zöld színek a magyarságnak ősidőkből származó szent nemzeti színei. Magyar Napisten szent fájának a meggynek virága fehér, levele zöld, bogyója piros s ugyanígy van ez Tündér Ilona szent virágánál is, a gyöngyvirágnál.) Hogy miért voltak ezen színek a magyarság szent színei, szintén magyarázható de ez szintén hosszadalmas. Például a besenyők színei a fekete-kék-piros voltak, a kabarokéi a kék-piros, a kunoké a fehér-kék stb. Ezen ősi nemzeti azaz törzsei színek képezték a nemzeti lobogók eredetét, csakhogy a mi őstörzseinknél ezen színeknek még mély értelme volt, holott a későbbi "nemzeti színek" már csak mondva csináltak.

1.

Eredetileg a megyeren vagy magyaron (vagy gyámon) három szallag volt: egy piros, egy fehér és egy zöld s ezek lecsüngő két-két vége hat szallagot képezett. (Lássad az 1. számú rajzot.) Ez idővel úgy egyszerűsödött, hogy egy háromszínű szallag köttetett a megyerre; majd ezen szallagból alakult ki a lobogó vagy zászló.

A magyar törzs megyerére tehát gyöngyvirágcsokor volt piros, fehér és zöld szallagokkal felkötve, amiértis feltámadó nemzeti egyházunk zászlóját olyanra ajánlanám alakítani mint az 1. vagy 2. rajz. Rúdja fehér volna, tetején aranygömbbel, aranygyöngyviráglevelekkel és ezüstszárakon csüngő, rezgő fehér üveggyöngyökkel. (Régi magyar süvegeken, kalapokon a gyöngyvirág rezgő gyöngyei igaz gyöngyökből képeztettek, amelyek vékony ezüstláncocskán csüngöttek.) A legegyszerűbb igaz-magyar lobogó pedig olyan lenne mint a 3. számú rajz.

A kereszténységben a zászló vagy lobogó rudjának értelme, fontos jelképi mivolta feledésbe ment s a lobogó lett a lényeg s ma Ti is, de tévesen, ezt tartjátok egyedül lényegesnek s így a Nap képet is, amint azt a fényképen látom, a lobogó lapjára alkalmaztátok (holott őseink megyerén a napot annak aranygömbje jelképezte). Ősmagyar szimbolika szerint a Napot a zászlólapra alkalmazni teljesen helytelen mert hiszen nálunk a lobogó lapja nőnemű dolog a Nap pedig hímnemű! Gondolom, hogy Ti a japán lobogó után indultatok, csakhogy a japán lobogó valószínűleg csak újabb csinálmány, amely az európai nemzeti lobogók hatása alatt jött létre, de ha ősi is, akkor is: a japánoknál a Nap nőnemű, ugyanúgy mint a germánoknál, vagyis a Nap náluk Amateraszu istennőben van megszemélyesítve s így a napnak a lobogó lapjára való alkalmazása ezzel is magyarázható. Mi azonban maradjunk csak magyar szimbolikánk mellett azért is mert ez a mienk s azért is mert ez a helyesebb, szebb és tökéletesebb.

Látom azt is, hogy a keresztény egyházi lobogók mintájára Ti ilyen lobogót csináltatok. Az ilyen lobogó típus azonban ősidőkben csak a mi palóc, jász és avar őstörzseinknél volt meg vagyis a rómaiakhoz, zsidókhoz is a pelazgoktól (palócok) és filiszteusoktól (jászok) származott. Tőlük származik egyébként maga a kereszt is. Az ilyen lobogótípus lényege is: kereszt. A kereszt eredete a két egymáshoz dörzsölt fadarab, amelyek segítségével az ősök tüzet gyújtottak. A függőleges része a hímség, a reá alkalmazott vízszintes rész pedig a nőiség. Mert őseinknél minden függőleges vagy álló dolog hímségi, minden vízszintes vagy fekvő dolog pedig nőiségi jelkép volt. Az avar és palóc istenfa ezen vízszintes részére került azután szintén nőiségi jelkép gyanánt a lebernyeg, amelyet még a rómaiak is labarum-nak neveztek (lobogó). Az ilyen istenfa vagy bálvány neve például a palócoknál még Bál, Bél, Pál, Bálata volt és a palócok nemzeti istenségének Pál istennek jelképe volt, aki azonban szintén a Nap azaz a mi Magyar-unkkal azonos személy. Palóc eredetű még bálvány szavunk is. Ilona földistennő neve pedig a palócoknál Villa, Vilona, Vilma, Balana, Belona, Liba, Libona, Livona, Levenyő, Levenye stb. alakú volt.

Őseink szimbolikáját ismervén azonnal megértjük, hogy minden karóhoz kötözött virág is egy a hímséget és nőiséget egyesítve ábrázoló költői jelkép volt. A férfira támaszkodó nőt illetve a nőt gyámolító férfit jelképezte. A kertekben ma is fényes üveggömbökkel szokták a virágkarót díszíteni. Senki sem tudja, hogy miért; de őseink szimbolikáját ismervén ezt is azonnal megértjük.

A MAGYAR CÍMER EREDETE:

Őseink Szent Földje a Csallóköz volt. (Ősnyelvünkben: csalló, csellő, salló, sellő, sajó, sijó = folyó, hullámzó). Őseink hitregéi szerint a Csallóköz volt Tündér Ilona Aranykertje, vagyis Tündérország, illetve a magyarság őshazája. (Mert Tündér-Magyar Ilona a magyarság ősanyja.) Más szóval a Csallóköz szigetei voltak az Anyaföld azon legszentebb helye, ahonnan az emberiség (azaz: a magyarság származott, mert ősnyelvünkben a magyar szó még ember értelemmel is bírt) származott. E mondából hamisították a zsidók Földi Paradicsom mondájukat, amely semmi más mint a mi ősregéink Csallóköz- azaz Boldogok Szigete mondája. A Csallóköz eredetileg négy Dunaág által képezett három szigetből állott. Ma már csak három ág van mert a Csiliz- Duna elapadott. Leegyszerűsítve az ősi Csallóköz úgy volt ábrázolható mint azt az 5. számú rajz mutatja. Ezen ábrázolatból keletkezett a magyar címer balpajzsa, a négy folyóvízzel. Ezek csak később magyaráztattak Duna-Tisza-Dráva-Szávának. A mai hivatolos balpajzs annyiban helytelen, hogy fent pirossal kezdődik és lent fehérrel végződik. A régibb címereken ez azonban nem így van hanem úgy mint az 5. Rajzon, vagyis pirossal kezdődik és lent pirossal végződik, vagyis a négy folyót tisztábban és világosabban tünteti fel. Hogy a folyóvizek miért ábrázoltatnak piros mezőben azt szintén tudom, csak itt fölöslegesnek tartom magyarázni. A fehér csíkok kissé keskenyebbek is kell hogy legyenek mint a pirosak, aminthogy ez régibb címereinken többnyire így is van. A különbség azonban csak igen csekély kell legyen, mert csak így szép.

A jobbpajzs hármas halmának Tátra-Mátra-Fátra magyarázata valószínűleg szintén késői keletű de hogy eredetileg minő három halmot ábrázolt, még nem tudom. A mai kettős kereszt is a kereszténységgel került az ősi megyer helyébe. (Lássad a 4. számú rajzot)

A magyar korona legbelső és legrégibb része egy sima aranycsésze, amely félgömbalakú. Ez ősmagyar eredetű. Vagyis nem csak a diadém rész hanem a pántok is csak később rakattak rá. Mindkét ezen újabb rész idegen eredetű holmi, amely az ősi szent aranycsészét csak megszentségteleníti. E csésze több ezeréves már s az ősmagyar fejedelmek ősrégi koronája volt. Igen sok monda szól róla még idegen népeknél is. Az ősmagyar férfiak fövege ugyanis sima, félgömbalakú sapka volt, fiataloké piros, felnőtteké aranysárga színű. Ugyanez később fémből, aranyból is készült s így válott koronává és sisakká is. Mint sisak később fülvéddel, nyakvéddel is elláttatott.

A sima, félgömbalakú csésze üregével felfelé (mint csésze) pedig nőiségi jelkép. Üregével lefelé, mint sapka, a Nap jelképe is volt s őseink a Napistent is ilyennel fején ábrázolták. (A Napisten mai népmeséinkben mint arany hajú Szép Miklós, Világszép úrfi, Szép Palkó, Aranyhajú Szép Miklós királyfi szerepel. Az aranyhaj a nap sugarait jelenti. Vogul rokonaink is a Napistent aranyhajúnak képzelik s aranyhaja, (azaz sugarai) oly nagy, hogy az egész eget befogja. Az igazi ősmagyarság is szőke hajú volt. A vogulok ellenben barnák, vagyis a Napistenről szóló hitregéket a mi ősnépünktől örökölték.

A lófaroknak zászlóra alkalmazása nem épen helytelen, csakhogy ez nem a tulajdonképeni magyar törzs szimbolikájába tartozó dolog. Ez csak azon őstörzseinknél volt meg amelyek lótenyésztéssel foglalkoztak; a tulajdonképeni igazi ősmagyar törzs háziállata azonban a legrégibb időkben csak a szarvas volt. Innen származik ősregéinkben a Csodaszarvas is. De például bizonyos fehér-kún törzseinknél szerepelt a fehér ló s tehát a fehér lófarok, míg más törzseinknél, például a besenyőknél valamint a manasz vagy aszmán, oszmán törzseknél is a fekete ló és fekete lófarok. A ménló ugyanúgy az ős Égisten jelképe volt mint a magyaroknál a Csodaszarvas. Azonban az Égisten jelképe fekete sőt kéknek ábrázolt szarvas illetve ménló volt, ennek fia a Napisten ellenben sárga vagy aranyszarvas, illetve sárga vagy vöröspejjel jelképeztetett.

Man-asz, Men-esz, Asz-man, Osz-man = Mén-ős, Ős-mén, Ős-hím, Ős-férfi. (Ősnyelvünkben man, mon, men jelentett karót, rudat, hímtagot, férfit és ménlovat.) Nevezték nemzeti istenségüket azaz mondabeli nemző ősüket Mun, Mén, Man, Monok, Mányok, Manó, Mund-uk, Mundzuk, Mend-ük neveken is. A föntiekből származott a német Mann, Moon, Men = hold és holdisten szavak és nevek. Ezen Mén-atya vagy Mén-ős a fehér kún és manasz őstörzseinknél ugyanis nem a Nap hanem a Hold megszemélyesítése volt. (Habár más törzseknél a mén a Nap megszemélyesítése volt például az avaroknál is Par-ipa vagy Bar-apa, amely név egyúttal tűz-apa értelmű is volt.) De jelképeztetett ménlóval a nagy Égisten is. Ez azonos Nem-róddal vagy Mén-róttal. Ezen törzseink magukat a Hold gyermekeinek tekintették. Igen régi ősidőkben a Hold ugyanis még tüzes és ragyogó volt, sőt nagyobb közelsége miatt még forróbb és ragyogóbb is, míg a Nap ősidőkben még nem volt oly forró mint ma. A hold ellenben sokkal kisebb tömege miatt hamar kihüle.

Mén-rót (ezen rót szó = rúd, karó, hímtag, férfi) azaz a Nagy Égisten: a Nagy Mén vagyis a nagy Menny) mert menny /azaz: ég/ szavunk eredeti értelme: mén azaz: hím, épenúgy minthogy a német Himmel is a mi hím ősszavunkból származik, vagyis a Menny istensége. Ennek neje a Tejút azaz a Tejutat jelképező Fehér Ló vagy Fehér Kanca azaz az Ős-Anya istennője (a görög-római mythológiában Hera-Junó) aki ott ősturáni törzseink szimbolikájából származólag azonban tehénnel jelképeztetik, vagyis ő a nagy Égi Bikának (Zeusz-Jupiter) neje a nagy Égi Tehén. Azt azonban hogy ő a Tejútnak azaz Az Ősanyagnak jelképe, hogy ő a nagy Világtápláló Ősanya Istennő, már senki sem tudja, mert az igaz-magyar ősvallást ma már senki sem ismeri. Ő tehát a Nagyasszony, a ragyogó és szépséges Napistennek nagy Édesanyja, aki a Napistent (a jászok hitregéiben Jézzút (jézzú = izzó) szűlte. A mi máig is élő népmeséinkben ő fiát háromszor hét esztendeig szoptatta, míg rettentő erejű lett. (Heraklesz, az erő istene, azaz a Nap mint energiaforrás aki azonos személy a magyar törzs Magyar Napistenével aki népmeséinkben mint Toldi Miklós is él, aminthogy Herakleszt a görögök és fönicaiak is nevezték Magar, Makar neveken.) Manasz őstörzsünk ezen a Napistennel azonosuló Holdistene (ikertestvére) ma is él tehát Fehérlófia népmesei hősünkben. Édesapja a Nagy Mén, azaz az Ég, édesanyja pedig a Fehér Ló azaz a Tejút.

Manasz őstörzseinknél tehát holdtisztelet volt, de amint említők e kultusz keletkezésekor a hold még ragyogó és forró volt s a földet akkoriban ugyanúgy termékenyítette meg mint ma a nap, amely utóbbi azon időkben még csak alig kezdett volt melegíteni. A kihűlt Hold őshitregéinkben: A holt vagyis Halott, aki hófehér ménlovon lovagló, sápadt istenségként szerepelt. Mindezen dolgoknak manasz vagy oszmán törzsünknél gyönyörüen kialakult mondaköre volt, ami népmeséinkben, ha többé-kevésbé romlottan is de él még. A Nap és Hold régen egyszer egyenlő erejűek voltak és versengtek Tündér Ilona (a Földistennő) szerelméért. A Napisten azonban a végén diadalmaskodik, legyőzi a "Vörös Vitézt", "Vörös Kapitányt" vagy ahogy még népmeséink nevezik a "Kutyafejű Királyt". Ezen Vörös Kapitány a már alig tüzes, kihülőfélben lévő hold. Ilona tehát az aranyhajú királyfié, azaz Istenfié, azaz a Napistené lesz. Finn és észt testvéreinktől átvéve a germánok ma ezen legyőzött Vörös istenséget a vörösszakállú Rübezahl-ban tartják még fenn, de fogalmuk sincsen már arról hogy mit tartanak fenn! Ezen Holdisten azonban, holta után, fehér lovon, éjszakánkint mint halovány halott vitéz, a Holt, el-el jön néha és kisértve hívja Ilonát, sőt néha el is ragadja és újra legyőzi s Ilona az övé, a Napé marad.

Minderről számtalan ballada, népmese szól ma is, nálunk is, más népeknél is, de senki sem tudja már mindennek eredetét. Mindez a mi ősnépeinktől származott a világ mese- és mondakincsébe, aminthogy a világ mese- és mondakincse úgyszólván teljesen a mi ősnépeink hagyatéka. Mert sémiták és árják még soha semmi szépet megalkotni nem tudtak és máig is csak azt csépelik értelemvesztetten tovább amit még világrajöttükkor a mi ősnépeinktől készen örököltek.

Ősmythologiánk, ősvallásunk teljes ismerője sajnos még mindig én vagyok egyedül mert a leglelkesebb magyarok is ma, árják és sémiták hazugságai, hamisításai által annyira félre vannak vezetve, hogy az igazságot felismerni sem tudják.

A manasz vagy aszmán őstörzsünk lófarkas bálványa azaz mundzuka vagy manduka eredetileg ilyen majd ilyen és végül, az értelem feledésbe menéséve ilyen lett: (l.: fentebb).

Lapod utoljára megküldött számában Fehér Ferenctől egy nagyszerű mondás áll: Minden nép anyit ér amennyi turáni vér van ereiben.

E mondás oly igaz és oly nagyszerű, hogy mindenhova fel kellene írni, hogy mindnyájunknak mindig szeme előtt legyen. Kőbe róva, bronzba öntve kellene mindenütt ott álljon. Vajon ki ezen Fehér Ferenc[1]? Ha címét tudod, kérlek írd meg, hogy személyesen is elismerésem fejezhessem ki neki e mondatáért.

Szeretettel üdvözöl Magyar Adorján.

Zelenika 1936. XII. 8.

Forrás:http://blog.xfree.hu/myblog.tvn?SID=&pid=144566&n=lambert&blog_cim=Magyar%20Adorj%E1n:Z%E1szl%F3%20%E9s%20r%FAdja,%20az%20istenfa;c%EDmer%FCnk