Magyarok Világszövetsége — Magyarságtudományi Füzetek
A kisgyermekben - hasonlóan az ihletett művészhez - miképpen a természetben élő emberben (gyűjtögető, halász-vadász, pásztor, földműves) a vele született adottságok, s a javarészt tudattalan élmények „működnek”. Hagyja, hogy edénye legyen a létet igazító törvénynek, akaratával, nyiladozó értelmével alig tud avatkozni annak megvalósulásába. Rajzai ezért mondanak el sokkal többet a világról, mint amennyit föltételezünk róla szellemi képessége, érettsége alapján. Kezdetben „begyakorolt sablonok nem korlátozzák, a valóság külső képe nem készteti tapadásra, nem béklyózza meg képzeletét”.
Első firkáiban jellemző elemként fedezhetjük fel a szálkák, szárak, sugarak „verését”(1. ábra) csakúgy, mint a körök, karikák gubancát, a „fészket”(2. ábra), s ez utóbbihoz nem kell neki valóságos fészket (3. ábra) látnia. Az egyenes és a hajlított vonal régi írásunk, a rovásírás két fontos jelét juttatja eszünkbe (4. a., b. ábra), a legegyszerűbb formákat, amelyek minden más rovásjelnek „apja”, illetve „anyja” lehetnének. Az „Sz” hang jelölője (4.a. ábra) formájából következően a lehető legpontosabban „rögzíti” azt a hangot, amelynek jelölésére kiválasztott - szinte sziszeg, megidézve e hang terebélyes fogalom-bokrát is: azt, hogy szár (valaminek a szára), hogy száll (fölszáll, miképpen a pacsirta, a „se nem kicsi, se nem nagy madár, amely éppen akkora, hogy az eget a földdel összekötheti”, szál (egyenes), szálka, szőr, szög, szúr, szél (szárító, illetve széle valaminek vagy szöglete), száraz, szikes, szikár..., hogy férfi, apa, s egyben atya-természetű, mint a „száraz”-zal (sugárral) teremtő Nap, illetve a szellemmel (igével) teremtő Atya. Amikor „meghajlítjuk” e szárat (4.b. ábra), nem törik el, ahogyan a növény szára se, ha víz vagy szél hajlítja - zöngésedik, lággyá válik, miképpen az „N” hangja az. Formája így a növényt idézi és a nőt, aki mikoron méhében az új életet hordja, ekképpen növekedő, s a Hold is ilyen, amint telik, amint növeli, neveli a határt, mindent, ami növény. A Hold, a földi nedvesség úrasszonya (a csíki székelyek és a gyimesi csángók Babbának nevezik a Holdat, s Szűz Máriát, a Napbaöltözött Asszonyt, a Hold asszonyát Babba Máriának).
A rovásírás „Sz” és „N” jele a születő Jézust is megidézi, akinek a „Bal kezébe’ aranyalma, / Jobb kezébe’ aranyvessző” van, az ismert karácsonyi kántáló ének erdélyi változatában, s „Megzuhintá a vesszejét, / Zúg az erdő, cseng a mező.”
A kisgyermek első firkáiban a teremtett világ egymást föltételező és kiegészítő kettősége van jelen, a világosság (férfi) és a sötétség (nő), a nappal és az éjszaka, a fönt és a lent, a száraz és a nedves..., az egymásra rímelő kettősségek rendszere.
A firkák fészke fokozatosan „egyszerűsödik” (persze időnként vissza-visszatér a kuszaság is), s ritkuló karikák kenyeret idéző halmazában megjelennek az egymást keresztező szálkák (5. ábra). A kenyér formája, íze, színe az anya megtartó melegségét juttatja eszünkbe, a kemence pedig, amelyben kisül a kenyér, az Igét befogadó és kihordó anyaméhet. A hajdan volt faluban, mielőtt kemencébe vetették a kerekre formált és megkelt kenyértésztát, a sütőlapát liszttel megszórt korongjára keresztet rajzoltak, csakúgy, mint a kemence kövére, körére; s bevetéskor keresztet vetettek önmagukra és a kemence ajtajára is. Mielőtt a kenyeret megszegték, s imádságos lélekkel körbe állta az egész család, késsel keresztet karcoltak az aljára. A búzakenyér a sugár „színeváltozása”, hiszen „mag, mag, búzamag, benne aluszik a nap”; sikér, sugár; földöntúli fehérség ágya a búzamag, s valamennyin ott ragyog Jézus Krisztus és a Szűzanya képe. A kenyérben jelen van a szakrális játék: a kör és a kereszt misztériuma. A kör és a kereszt együttes üzenetét magával hozza a gyermek (6.a., b. ábra). Még a negyedik esztendejét sem tölti be, és rajzolja már a csillagnyi tengelyre tükröztethető szimmetriát, a kört, a teljesség, az osztatlan egész, az óvás, a menedék, az anyaöl archaikus és egyben legkorszerűbb jelét, s benne az egyenlő szárú kereszt formát, amely az őskortól napjainkig a teremtő szellem-erő, az Ige jele és megidézője, s a kinti világban való eligazodás legfontosabb eszköze (6-9. ábra). (Falusi népünk a keresztszemes hímzés alapöltését - a keresztet - Igének nevezi. )
A kör és a kereszt együtt, rovásírásunkban az „F” hang jele (10.a., b. ábra), amely a szárazból (4.a. ábra) és a nedvesből (4.b. ábra), a Napból és a Holdból, férfiből és nőből tevődik össze. E forma az organikus műveltségben az ókortól napjainkig a Földet jelöli; de mivel a régiek a Földön nemcsak a földgolyónkat értették, hanem a látható kerek világot, a kör és a kereszt a megvalósult, működő, érzékelhető Mindenség jele is egyben, a teremtett világ beszédes modellje. Egyiptomban az andráskereszttel osztott kör (10.b. ábra) az időt, a fölkelő, „forgó” Napot idézte meg, amelyet minden hajnalon a Földanya hozott világra; az Ég és Föld szűzi nászából születő Istenfiút. Eleink imádsága szerint a pirkadatok „Mária kapu”-jában: „Ahol jön a mi Urunk, Jézus Krisztus / Aranyfának az ágán...” A kör és a kereszt két fajtája az állandóság és a mulandóság, a tér és az idő, a tér-idő, a világ-igazító, illetve a világra született Isten tökéletes képjele. (A keresztény műveltségben Krisztus glóriája - és csak az övé - egyenlő szárú kereszttel osztott kör.)
Az egyenlő szárú kereszt egyenes szakaszainak metszésében „irracionális pont” létesül: a középpontban az áttételesen jelen való Teremtő „mutatja meg” magát. Régi karácsonyokon a fény, Jézus Krisztus születésének ünnepén, az éjféli mise után elkészített asztal rendjében a tér-idő kör és keresztje testesült (11. ábra): az asztal alá az aratás kezdetén. Sarlós Boldogasszony napján (július 2.) kötött „Jézus kéve” szalmája került. A búza szárának sár-aranya, halász-sugara a Napra utal, a Nap Jézust jelenti. Az Istengyermeknek a Napot idéző szalmával vetettek szülőágyat. Az őszi napfordulón Máté, Mihály, Ferenc vagy Gál hetében a karácsonyi abroszból vetették a búzát, amelyet a „Jézus kéve” kimorzsolt magja szentelt. A karácsonyi asztal abroszára, amelyet ádvent áhítatában fontak és szőttek, annak kellős közepére a Luca napon vetett, világoskék szalaggal „öltöztetett” zsenge „lucabúza” került a szentelt gyertyával. A zsenge búza a húsvéton diadalútjára lépő Nappal, a feltámadó Krisztus erejével föléledő mezőre utalt. Az égő gyertya a Szentháromságot adta: lángja az Atya, méhviasz teste a Fiú, bele a Szentlélek megidézője. Karácsony éjjelén az Ég és a Föld köldöke egyetlen középponttá vált: „Begyütt Jézus a házamba, / Házam közepén megálla.” A Szentlélek ereje által földre-született személyes Isten hatalmasan mutatta meg a Teremtőt, „Minden dolgoknak” eredőjét, az irracionális középpontot. A magyar Szent Korona kör-kereszt szerkezetének közepén, a felső abroncsok metszéspontján a világbíró Krisztus trónol, a köldökéből „kinövő” kereszt az Atyával köti össze. A Szent Korona, minden más európai koronától eltérően, nem a király vagy a királyi ház tulajdona volt, megfordítva e korona birtoka volt a mindenkori uralkodó, s az uralma alá tartozó valamennyi „jószág”. A középkori magyarság az „eleven” Krisztust tisztelte benne. Királyavatáskor az ország valamennyi vármegyéjéből földet hoztak a küldöttek; e földből készítették a „királydombot”, amely a haza volt kicsiben, a haza köldöke. E dombra lovagolt föl a már „beavatott” király, annak tetején végezte el kardjával a négy világtáj felé a „napvágást”, miközben a domb körül a nép háromszor Jézust kiáltott: az Ég köldöke kötődött akkor ott össze a Föld köldökével; szentesült, hogy Isten kegyelméből és az ő akarata szerint uralkodik majd a király.
A századfordulón még számtalan helyen a szülőszobát szenteltvízzel kereszt alakban meghintették, s a kereszttel áldott földre készítették el a szülőanya szalmaágyát. A megszületett gyermek, akivel „napocska”, „csillagocska” jött a napvilágra, mielőtt a szülés helyén subára vagy báránybőrre fektették volna, keresztet karcoltak alá a szoba földjére. (A bárány Jézus jelölője csakúgy, mint a búzaszalma.)
A tér-idő kerekségét osztó egyenlő szárú keresztet a Nap „rajzolja” le számunkra, az ő égi járása s fénye, amely árnyékkal ajándékozza meg a fölfelé törekvő földi létezőt, mutatja meg az égtájakat. („Előttem van észak, hátam mögött dél, balról a Nap nyugszik, jobbról pedig kél.”) Az ötesztendős gyermek rajzán a Nap gyakran kereszttel osztott fényszirmú virág (12.a., 13. ábra). Az eredeti ábrán (12.a.): a korong sárga, a korongot tagoló kereszt-kettős kék, a fényszirmok vörösek. A korong vörös, a fény-ékek világoskékek, a rájuk ragozódó kerekded szirmok sárgák, a kereszt pedig zöld a 13.ábrán. Az első esetben a festék három alapszínét használta a gyermek, amelyekből minden más szín kikeverhető, a korongot kereszt (kereszt-kettős) osztja, amelyet a „Nap rajzol le”, s e korongot a „Nap teremtette” virág szirmai övezik. Ok és okozat teljessége mindez: a látszólag külön-valók szerves egységének montázs nélküli képjele. A 13. ábrán az alapszínek mellett a korong vörösének komplementere, a zöld szín is megjelenik. A szerves műveltségben e két szín általában a közbülső világot (az ember terét) jelöli; a vörös a sugárral teremtő föntre utal, a zöld a sugarat befogadó „nedves” alsó világra.
Az egyenlő szárú kereszttel osztott kör a gyermek számára a teremtő, televény alap, a kitüntetett középpont, amelyből minden más rajz következik (14. ábra). Az Ige (kereszt) és az őt befogadó, kihordó világra szülő anyaöl (kör) neveli, növeli rajzos kedvét, adja biztonságát a formák számlálhatatlan változatában (15-18. ábra). Rajzai tanúsága szerint minden gyermek „ismeri” a valóságot - bárhol is születik a világra -, „tudja”, lelke hordozza e tudást, hogy a tér-idő kerekségének csillagnyi másságában egyazon Ige működik. Gandhi ekképpen szól a gyermek valóságlátó adottságáról: „Utamon gyakran pillantottam meg az Abszolút Igazság, Isten halvány visszfényét, és nap mint nap erősödik bennem a meggyőződés, hogy egyedül ő valóságos, és semmi más nem az (...) Az a meggyőződés is egyre erősebb bennem, hogy ami számomra lehetséges, az lehetséges még egy gyermek számára is, és alapos okom van rá, hogy ezt mondjam. Az igazság kutatásának eszközei éppoly egyszerűek, mint amilyen nehezen elsajátíthatók. A gőgös ember számára hozzáférhetetlennek látszanak, az ártatlan gyermek számára pedig nagyon is elérhetők.”
A gyermek számára a Nappal jelölhető, fénnyel teremtő Isten személyes és barátságos. A szegedi nép hitében a csecsemő, ha ébren van, és ujját nézegetve mosolyog, a Kis Jézus aranyalmájával játszik - az aranyalmát a Boldogasszony adja a kezébe. „Életem talán legrégibb emléke - írja Jung - (...) gyermekkocsiban fekszem , egy fa árnyékában. Szép meleg nyári nap, kék az ég. Aranyló napsugár játszik a zöld faleveleken. A kocsi teteje felhúzva. Éppen felébredek a ragyogó szép környezetben, és leírhatatlanul jól érzem magam. Látom a fák levelei és a virágok között a fénylő napot. Minden olyan csodálatos, színpompás és nagyszerű.” Lányom esztendős alig múlott, gyermekkocsiban feküdt a Múzeum-kert egyik fája alatt. A gyenge szélben mocorgó levelek közül a Nap tekintett rá, és ő „szólt” a Naphoz: szakadatlanul mosolygott, s kezével hadonászott fényes arca felé. A gyermek és a természetben élő ember számára arca van a Napnak - aki „elfogadja őt”, meglátja az arcát (19-25. ábra).
A 19.ábra napvirága szinte tételesen meséli el, hogy miféle természetű a világ, amely életünk teréül adatott: a mosolygó fényes lény tizenkét hosszú, „mérges”, vörös és ugyanennyi rövidebb (tömzsibb) „szelíd”, világos zöld szirommal ékes. A napéjegyenlőség világos és sötét óráinak száma juthat eszünkbe, s az is, hogy reggel a föltámadó (friss) Nap épít, s amikor leszentül, „lebont”, becsuk, csöndet parancsol. A mérges ékekre oldalnézetű sárga szirmok ragozódnak, a szelídekre fölülnézetű piros közepű kék virágok: a dinamikus és a statikus saját tulajdonságában erősödik ezáltal; ki-ki az őt illető „koronát” kapja. Íme, a teremtő és igazító, embernek született Isten! - aki azért jött s jön közénk nap mint nap, s minden esztendő karácsonyán újra meg újra, hogy betöltse a Törvényt: aki egyszerre Nap és ember és Jézus, aki a „világ világa, virágnak virága.” (A magyarszentmihályiak azt tartják, hogy Jézus feje van a fényes égi vándorban, ő vezeti, kormányozza a Napot.)
Az erdélyi lőporszaruk (20.a., b. ábra) napvirág-arcai ilyenek. Az egyiken az ember, az ék, a nappal a hangsúlyos, a másikon a leszentülés, amikor illatával észreveteti magát a virág, a Nap földi kedve (kedvese - a szegediek szerint a virágszál, a leány, ha menyasszony lesz, „Nap alá kerül”). E napvirág külső szirom-kertjében: a nappal ékes keresztje és az éjszaka holdíve, „Mária kapuja” váltja egymást, ez utóbbi ölében már születni készül a Fény. A tancsi és a megyaszai templomkazetták (21., 22. ábra) képi beszéde is a gyermekrajzra rímel.
Mosolygó Nap-arcok népesítik az egész világot (a rajzlapot) a 23.ábrán, és vörösek, sárgák fönt, a középső kék, a lentieknek pedig zöld, barna és fekete a „kedve”. A 24.ábra napvirág lényének sugár karja és lába adatott. Egyazon arca van a Teremtőnek és a teremtettnek a 25.ábrán: „miképpen a mennyben, azonképpen itt a földön is”. Íme, földre száll a Nap csillagkorongos, forgó-szirmú virágként nyílik sugár leveleken, s a forgó vörös-kék szirmokon sárga fénykorongok koszorúját termi (26. ábra). Másutt, fönt az égi mezőn a hangsúlyos középpont bont virágszirmokat, terem forgórózsát, csillagot (27. ábra). A magyar rovás számjegyei, csakúgy, mint az etruszkoké, szárból (szárazból) ragozódnak, az ezer jele csillag (28. ábra); meséinkben a csillagnyi és az ezer is végtelent jelent. A csillagban az álló és a dőlt kereszt, a „mozdulatlan” és a „mozgó” íródik egybe; a fő és a mellékégtájak vannak jelen. A csillag a tájolódás (tájékozottság) tagolt eszköze; de a szépség, szüzesség, bölcsesség megjelenítője is. A szumír műveltségben „Ő” a dingir, az istenség, a fönti világ. Talán ő az Északi Sarkcsillag, északi féltekénken, az égbolt kellős közepe, a fönti biztos pont, „aki” alatt Aranyatya trónol, föntnek és lentnek meghatározója, aki jobb kezében a Napot, baljában pedig a Holdat „hintáztatja”; s égtájakat jelöl az embereknek. A kalotaszegi csillag-virág (29. ábra) nő-növény tulipánokat nyit a sarkok felé, s a tulipánok között egy-egy szárnyas-nap található, amely virág és kétfejű sas is egyben. (Az egyenlő szárú keresztet a Nap „rajzolja” le, de „ő” is, aki „megmutatja” az Igét nekünk, a kereszt szerkezetében működik.)
A szárnyas-nap a tavaszi napéjegyenlőségen diadalútjára lépő Napot idézi, a föltámadást, az újraszülető nő-növény életet; benne a mozgás a meghatározó, miképpen a forgórózsák üzenetében a gyermekrajzokon is (26., 27. ábra). A 30. ábra világ-virága a tér-idő teljes rendszerét adja: a kör és sziromkaréja a zártság és a nyitottság megidézője; a szirmokból növő kampók a mozgást mutatják; a csillag-közepű, kerek, sugaras-szirmos világ az időben létezik. A térre jellemző nyitottság és zártság képletét a statikus fölülnézet, az idő képletét a dinamikus oldalnézet meséli el, csakúgy, mint a székely-szenterzsébeti terítő virág-mustráján (31. ábra).
A nyitottság, zártság, forgás egybeírt képlete került a korondi cseréptányérra is (32. ábra). A tányér a Nap-természetű (akár a tenyér - lásd később; mindkettőt alakja predesztinálja erre): „Majd ha reggel felragyog / Isten tányérkája, / Mosolyog a baba is, / Nyuszika is rája.” A korondi tányér kazettás keresztszerkezete átlósan megkülönböztetett: az egyik átló mentén két azonos színű zöld mező (satírozott), a másik átló mentén pedig egy-egy az előbbiektől és egymástól is eltérő színű vörös (pontozott) és kék (tele tónusú) mező található. A két zöld mezőben csupán a krizantémszirmok „fordulásának” iránya különböző, az egyik vörös, a másik pedig a kék mező felé törekszik. A karakteres eltérés átlóját a közel azonosság átlója egészíti ki.
Az embernek a Nap adta kereszt mutatja meg a rendet (a gyermek magával hozza ezt a csodát!) a létezés kaotikusnak tűnő tér-idő „látványában”; köréje (reá!) ragozódik minden, ami sugaras, szirmos (szellemtermészetű, kiáramló; teremtő, száraz); ami nedves, növényi, növekedő (befogadó, fölhasználó, megőrző, árnyas); ami örök és ami változó - ami Élet. E keresztben „fészkelnek” napszakok és az évszakok (az idő), de benne, vele rendeződik a tér is (32., 33. ábra): a fönt és a lent különbözősége, a jobb és a bal közel azonos volta. Segít ráeszmélnünk, hogy a nyár a délidő rokona, a tavasz a délelőtté, az ősz a délutáné, a tél pedig az éjszaka társa; hogy a tér-idő nagy és kis egységének ugyanaz a szerkezete.
A Nap mutatja meg - az általa teremtődött átlós szerkezet -, hogy ami nyár és dél az idő birtokán, az létünk terében a fönt, az ég, illetve a déli égtáj; hogy ami tél és éjszaka, az egyben a lent, a föld és a vizek - az észak; a tavasznak és az ősznek, a délelőttnek és a délutánnak a térben a horizontális felel meg: a hegyek, a fák, a füvek, minden, ami a földről „fölfelé törekszik”, illetve a kelet és a nyugat. A tér nagy-egészében a rész, a „kicsi”, pl. a növény vagy az ember a nagyot „utánozza”. A növény virága, s az ember feje a fönt, az ég, az uralkodó Nap megfelelője; a gyökér, a gumó, az ember gyomra, méhe, nemzőszerve a lentet idézi, a föld és a vizek erejét; a növény levelei, az ember keze, lába közel azonosak, mint körülöttünk, mellettünk kétoldalt a táj, ám az ember jobb oldala (kelet) az értelem, bal oldala (nyugat) az érzelem szolgálatában áll; s a kéz fölfelé a szellemtermészetűhöz, a láb lefelé a megtartó, nedves erőkhöz kapcsol, miként a növény felső levelei az ég felé mutatnak, s az alsók lehajlanak, majd lehullanak, hogy tápláléka lehessen az élőnek.
A régi kétosztatú gyimesi ház (34. ábra) föntje, a padlás, a száraz tere, a vetőmagé, régen itt vetették meg a nászágyat is; lentje, a pince, a nedves, a pityókát (krumplit), zöldséget és a bort őrzi meg. Közbül az ember lakik, akit a fönt és a lent táplál. A bononafalú faház keleti és déli oldala tapasztott és meszelt, a „keleti ház”, a tisztaszoba a férfiaké; a faház nyugati és északi oldala csupasz, a „nyugati házat” az asszonyok lakják s a gyermekek. Reggeltől napszálltáig az ember szervezi a munka javát (s teszi ezt tavasztól őszig is); az este és az éjszaka az asszony birtoka (csakúgy, mint az ősz és a tél), ő várja étellel és jó szóval a megfáradtakat, ő készít mosdóvizet, veti meg az ágyat, s kel föl éjszaka, ha valaki álmában fölsír, de ő szervezi, s végzi javarészt ősztől tavaszig a benti munkát, fonást, szövést, kukoricamorzsolást, tollfosztást, s ő készíti elő az ünnepeket.
A kisgyermek is „ismeri” ezt a megkülönböztetést. Rajzainak többségén karakteresen megkülönbözteti a föntöt a lenttől; s diszkrét különbséget tesz a jobb és bal oldal között; s áttételesen, öntudatlanul használt szerkesztőeszközként mindig jelen van az egyenlő szárú kereszt. A „barlang” rajzon (35. ábra) a fönt: a fej és a csákó tagolt, s tagolatlan a lent, a test; a barlang baloldala (ránézvést) - vörös, ha délnek fordulok, hogy szemlélhessem a Nap járását, erre esik kelet, itt nyit a Nap, épít, ez az „ember” oldala; a barlang jobb oldala fekete, itt csak a Nap, lebont, ez az asszony, a Hold térfele.
Nap és Hold kettőse a kereszt körül, fölött; a belső korongban bal oldalon egyenes szakasz, jobb oldalon hullámvonal; a külső körön négyzetek átlós osztással és körök kereszttel minősítik a megfelelő helyet. Az ember szálkás, szögletes, az asszony gömbölyded, hullámos jelet kap (36. ábra). A pásztorfaragás életfája (37. ábra) a Nap-oldalon serleget, a Hold-oldalon zárt edényt, üveget kap; a felső-alsó, bal-jobb más-más jellegű megkülönböztetés a kétféle kereszttel osztott körre szentesül. A gyermek általános képjele az ún. királylány alak, amely az életfaképlettel analóg: a felső világot korona (tulipán) jelöli és a fej, az alsót az alig tagolt vagy tagolatlan test statikus háromszöge, s a láb, amely néha a „földbe gyökerezik”; a közbülső világot a fölfelé tárulkozó sugár vagy sziromkezű kar és a lefelé, sokszor földig hajló hajsátor. E képjel nemtől, életkortól, lelkiállapottól függően módosul. A gyermek, aki egyre inkább részként érzékeli magát a világban, szükségképpen távolodik az anyaöl óvó, belső biztonságának érzetétől, keresi a kinti, fönti biztos pontot, az emberarcú sugárzó Rendezőt.
A négy és öt esztendős gyermek rajzain a kar bimbaja, „hármas csírája”, szálkája még nem (vagy ritkán) töri át az óvás hajsárát, fátylát, barlangját (35., 38., 39. ábra); de fokozatosan fölfelé lendül és a hat esztendős gyermek rajzán már a Napra tárul a nap-tenyér (40. ábra). A tulipánkoronás királylány mellett általában őrzők is vannak: virág vagy nyúl, vagy a kettő együtt, s a nyúl is fölfele tartja „bimbós”, a virág is levél „kezét”(39., 41. ábra). A virágot és a nyulat is formája, tulajdonsága teszi alkalmassá arra, hogy őrző legyen; mindkettő a gyermeklélekről mesél képi nyelven (a gyermeklélekkel analóg). A nyúl a keleti zodiákusban a macskával együtt a szűz jelölője. Az őskeresztény kopt sztélé tulipánkoronás lány alakját, amelynek karja a kendőt „áttörve” lendül a sugaras fönt felé, tulipános oszlopfők őrzik (42. ábra).
E rajzokon igen sokszor a háznak is arca van, néha a fának is, s mindkettő életfaképletnek tekinthető. A 41.ábrán a ház kéménye hatalmasra nőtt, s a felső világ jeleként virágot hajt, oldalt a forgó sugarú „Nap ember” alatt van egy másik kémény is, ha befűtenek a házban - ott menjen ki a füst. A ház ablakai álló kereszttel és andráskereszttel osztottak (a gyermekrajzokon a négyzet-ablakok néha csillag osztásúak, vagy az ablakok között jelenik meg az egybeirt két kereszt). A gyermek alkotásain a látszólag különböző, más-más rendeltetésű formákat lényegük (lénységük) köti össze, s a keresztre írható szerkezet. Az égi mezőben a fényszínű Nap mellett rendszerint sötétkék felhő képződik, általában a Hold oldalon, s lent ennek megfelelő az őrzők színe (vagy alakja): a 41.ábrán a bal oldali virág pipacsvörös, jobb oldalon, amerre leáldozik a Nap, sötétkékre vált; a 38.ábra királylány alakja bal kezében kerek virágot tart, a jobb kéz virágtalan.
A „barlang”, a „kemence”, a „sátor” az anyaöl emlékének jelenléte a gyermekrajzokon. A 39.ábrán sátrat kezd rajzolni az ötesztendős kislány - az óvodában a kirándulás „élménye” volt a feladat -; a sátorra televízióantenna is kerül, hiszen a városi ember, aki „kimegy” a természetbe, ott se tudja nélkülözni e fontos narkotikumot; de a sátor csúcsáról másfajta „antenna” szökik az ég felé: csillag, naprózsa, kereszt tagolja ívelését. A sátor csúcsa, a „csúcs”, a földi köldök keresi kapcsolatát az égi biztos ponttal; a szenthegyek csúcsán magasodik így az égígérő fa, száll fölfelé az áldozati tűz füstje és a fohász. A kislány a sátor rajzolását nem fejezte be (az egyik csíknál félúton megállt a színezéssel), s rajzolni kezdte hajának földig érő sátrát, amelyre korona került, és a korona kellős közepéből üzenetet indított - hasonlóan a sátoréhoz - az ég köldöke felé (a korona „antennája” fölött - magasan látszik is gyöngyös félköre!). A hajsátor védelmében vidám az arc; s a lányruha is sátoros, amelyen (amelyben!) ház és virág kapja meg oltalmát. (Számtalan királylány alak sátor-ruhája házat, fát, virágot, nyulat, csillagot őriz, néha autót is, a gyermeklélek kedves lényeit, miképpen a középkor köpenyes Madonnái oltalmazzák leplükkel takarva a riadt embereket.) A láb a föld felszíne alatt, akárha gumó lenne, gyökeret ereszt. Kétoldalt őrzők: a Nap oldalán tagolatlan ék, a Hold-oldalon nyuszi. E rajz kiváló példája a gyermek eredendően analógiás gondolkodásának, s tartalmazza az ötesztendős gyermek „világ-modelljének” minden lényeges elemét.
A következő rajz-sor (43-51. ábra) első tagját négy- és félesztendős korában készítette alkotója, az utolsó hatesztendős korából való. A rajzok a készítés sorrendjében követik egymást - és ékesen vallanak arról, hogy az ember mi végre van a földön, miféle törekvés, s hogyan tárja lelkét és értelmét a világra, miképpen növekszik élete fája a „barlang”-tól (ha úgy tetszik a „kemencé”-től) a csillagokig.
Ott kezdem a sort, ahol az első firkák fészkéből barlang (ő mondta így!) formálódott (43. ábra), s benne sugaras „halom”. Mellette a „délelőtti”, „építő” Nap alatt koronás királylány áll, hajsátrát áttörni akaró pálcika karokkal; a barlang fölött felhő-paplan. Csokorra való összetartozó másság! A barlang szálkás belső fénye talán az anyaöl egykori óvó öröme, amely a gyermek minden zsigerének része lett; s most - a rajz születésekor - az anya nyugalmat árasztó közelsége. A barlang és fölötte a felhő az önfeledt összetartozás, a királylány pedig a különvalóságra eszmélés képes üzenete. Az oltalmazó hajsátron áttörni készülő pálcika karok (a nekilendülő, növekedő akarat) a mindenszeretet, a „paradicsom” megsejtett elvesztése után a Nap felé tárulkoznak; a sötétség öntudatlan, puha nyugalma után a világosság szálkás biztonságára.
Mennyire igaz e föltételezés?!
A gyermeklány rajzai mesélik tovább. A barlangi halmon a szálkás, vörös sugarak vörös-kék szirommá változnak át (44. ábra). Érthető, hiszen a nap nyugodni készül, becsuk; a gömblombú fáról (melynek lomb-barlangja apró „didergő” ágakat őriz) hullanak a vörös és kék levelek. Aztán a barlang belső vörös-kék színe sárgára és zöldre vált (45. ábra), kellős közepén kicsire zsugorodott a halom, vörös sugárkarjai nőttek óriásra, születni készülő „csillag” lett. A barlang-ív külső vörös karolása itt sárga szirmokat bontott, s a szirmokon szálkás vörös virágok támadtak. E szirmok között, a csillag fölött középen kereszt létesült, a „rendező” adta át „névjegyét”. E változás fönt a felhő lefelé hajló hatalmas kékje őrzi, melyet a „kelő” Nap sárgája egészít ki. Alatta, a királylány helyén zöld pettyű sárga virágszirom „keresztre szerkesztett” négyese. A virágtő föltartja kék levél karját. A másik oldalon a virág barátja - lepke száll. A lepke, csakúgy, mint a virág, keresztre szárnyasul, s kellős közepe kitüntetett. Ők ketten a lánygyerek vágyakozásáról szólnak: az egyik szinte testtelen, égbe lebbenő, a másik ide gyökerezik a földbe, „csupán” szirmával üzen a föntnek.
A barlang kiürült (46. ábra), vörösen parázslik belseje, s fölötte a kereszt helyén a „megszületett” napvirág. Szirmai tövén közepe hatalmasra nőtt, s szinte az egész föntöt betöltő felhő óvja az újszülöttet. A barlang jobb oldalán maradt a virág, a lemenő Nap oldalán virágkoronás sátor létesült. Kicsire zsugorodott a barlang (a felhő is kisebb és „könnyebb” lett az égen - 47. ábra), belseje szalma-színű, csillagos csönd vörös szirmok karéjában. A világra jött hatalmasat lendült az ég felé, csöppet meg is tántorodott a hirtelenségben - kelekótya lett. A kelő Nap lendített rajta ekkorát. „Dülöngél” a friss fénytől részegült alig-sárga királylány alakja is. (A lepkét és a virágot itt másik gyermek rajzolta, a jobb sarokban, a körte mellett a virágcserép az ő jele.)
Fény-robbanás! (A barlang és szülöttén kívül minden eltűnik - 48.ábra.) A barlangra ragozódó szirmok is sárgák. A törpült alsó világból lépcsőzetesen fölfelé igyekszik újabb, s újabb virág, és az egész sárga sziromszárnyként, vagy páva szétterülő farka-tollaként tölti be a képmezőt. A gyermeklélek első nagy nekilendülése után: nyugalom, csönd, öröm. (Aki hirtelen növekedésnek indul, az pihenésre kényszerül; a felfelé törekvést két oldalra terülő hatalmas karéjjal - szimmetriával - oltalmazni kell.)
Végül a nyurga szárba-szökkenés (49. ábra). Fönt is megjelenik a lent égi mása: a barlang-virág párja, a szárnyas napvirág. Kezdettől fogva ezt akarta megvalósítani! A napvirágot fényes csillagok őrzik (50. ábra). A csillagokig növekedett a lánygyerek, és ismét megpihen, oldalra páva farka-tolla testesül; s zömökebb lett. Alul a barlang-virág a születő Nap (s egyben az anyaméh, amelyből a „napocska” támadt, a megőrzött minden-szeretet), amely ébreszt, épít, kibont; s fönt az égígérő fa tetején a delelő Nap, amely uralkodik, a törekvés célja és értelme, az emberélet koronája: az eszmélés, a szellemiség. A lenti biztos pont íme összekötődött a föntivel, akképpen, ahogy a székelykapu Napból növő, Napot virágzó életfája mondja el (52. ábra).
E rövid elemzésben a bemutatott rajz-sor árnyalt meséje alig mutatta meg magát, mivel nagyobb része - bármily lehetőségünk adódik is értelmünk számára titok marad. Titok, amely lelkünkbe fészkeli be magát. Titok?! Hangtalan üzenet; s hogy fontos, azt Lukács evangéliuma (18,15-17.) mondja el: „Vivének pedig hozzá kis gyermekeket is, hogy illesse azokat; mikor pedig a tanítványok ezt látták, megdorgálták azokat. De Jézus magához híván őket mondta: Engedjétek, hogy a kis gyermekek én hozzám jöjjenek, és ne tiltsátok el őket, mert ilyeneké az Istennek országa. Bizony, mondom nektek: A ki nem úgy fogadja az Isten országát, mint gyermek, semmiképen nem megy be abba.”
Szívesen zárnám itt e vázlatos rajz-sor elemzést (s a gyermekrajzról való írásomat is), de így hamis képet adnék a mai mesélők (gyermekek) helyzetéről. A rajzok alkotója (43-51. ábra) ugyanis megbetegedett, s otthon szülei (akikre szíve parancsa szerint mindig hallgatni akar) jószándékkal, de korunkra jellemző meggondolatlansággal arra kérték: rajzoljon „értelmeset” végre, nemsokára iskolás lesz, éppen itt az ideje már - lerajzolhatná például a kaktuszt. „Lerajzolta”(51. ábra). Minden jelen van itt is, amiket már korábbi rajzain láthattunk (a már ismert barlang-virág motívum az „indító” elem), de e világ elemeire hullott szét. A csillagok, a fönt fénylők alulra kerültek, javarészük elsötétedett, s a „napbaöltözött” királylány helyébe fekete, ijesztő rémalak került; a fönti Napot, az áldottat, aki a Rendet megmutatja, itt hiába keressük.
A gyermek nem akarja másolni a felszínt; nincs rá belső késztetése. Jung és követői szerint „archetípusok”-kal érkezik a világra, azokkal a formákkal, amelyek ősidők óta rendezik az emberéletet. A.D. Sztoljár szovjet kutató arról ír, hogy a gyermek a régi emberhez hasonlóan modellezi a világot. A gyermeket a „rejtőzködő”, a sejtett összefüggések érdeklik. A kimondatlanul is kimondott törvény a „cél” és az „út”, gondoljunk csak kifogyhatatlan „miért”-jeire. Nyiladozó értelme a megtalálható természetes rendet szomjazza - a szellem szükséges biztonságát. Ne adjunk helyette kitalált (kreált) ideológiát, bármilyen korszerűnek tünteti is fel magát, s bármilyen „előjelű”. Ne akarjuk modernnek vélt sablonokhoz igazítani az életét, cselekvéseit. A kisgyermek a Teremtő üzenetét hozza - tanulhatunk tőle. Tőlünk ő szeretetet vár, parttalant; s azt, hogy mutassuk meg neki, miképpen használja az „eszközöket”, hogyan fejlessze képességgé adottságait.
Mutassuk meg neki, hogy a ceruza mire való, s a zsírkréta, a toll, az ecset, a festék és az íróka: agyagnak, csuhénak, pálcikának, gesztenyének, diónak, virágnak mi a „beszéde”, melyik mikor, mely napszakban vagy évszakban és miféle ünnepen szól a legékesebben; abban a világban, amelyben az esztendő (és az emberélet is) „kerek istenfa”. Fiúgyermeknek, kislánynak karakteresen másképp. A régi ember a fiúgyermeket a bicska használatára okította, megmutatta neki, hogyan kell faragni vele; az asszony a kislányt fonni, szőni, hímezni tanította...
Végezetül még egy rajzzal (53. ábra) szeretném bemutatni az Istent-szomjazó gyermeket. Az ötesztendős gyermek fészket rajzolt először, s reá hegyet emelt; a hegycsúcsról „út vezet” az égbe (gondoljunk csak a szent hegyek zarándokainak hitére), kék törzset, oszlopot „épít” fölfelé (világfát, eget tartó oszlopot), s annak vörös ága-fészkén, oszlopfőjén sárga napvirág támad, mosolygó lény. Egyetlen rajzzal meséli el a növekedését fészektől a Rendezőig! A fának oldalra hosszú ágkarja nő, kereszt formálódik általa: ránézvést bal oldalon sárga és vörös-zöld szirom-tenyér bomlik, a másik oldalon sötétlila. A két szirom-tenyér és a napvirág fej: a legfontosabb égi jelző, a Nap járását, annak három fontos helyzetét mutatja - amikor föltámad reggel, és a húsvéti mezőn, amikor délben s nyáron uralkodik (gondoljunk Urunk színeváltozásának augusztus 6-i ünnepére), s mikor leszentül, az este küszöbét teremtve meg, s ősszel Szent Mihállyal (szeptember29.) a megméretést. S íme, egy Balaton-felvidéki régi ház (54. ábra) homlokzatának Nap-hármasa: ahol fölkel koszorúban Jézus jele, ahol nyugodni tér Máriáé; a kettő között középen, ahol uralkodik, a napkorongon madarak, csőrükben életággal, s fölötte életfa bontja ágait, hiszen a Teremtő akaratából ő adja az életet, s rendjét is itt a földi tereken - ő szabja meg. Mindezt „kint” szemlélhetem; a fény születését karácsonyon a házban ünneplik, „bent”. A gyermekrajzon a születő Gyermek Isten fészke a hegy gyomrában van. (A régi faluban a gyermeket Máriával altatták el és Kis Jézussal ébresztették.) E rajz egyetlen lendület, határozott vonalak, s „beszédes” színek együttese - így csak az tud rajzolni, akinek vezetik a kezét, aki hagyja, hogy vele, általa mindez megtörténhessék, aki nem világi tükörben akarja „zsűriztetni” alkotását. Személyiségjegye ott van a rajzon, jobban, mintha kínosan ügyelne rá, de a tartalom a Törvényt-adó bölcsessége. E rajzon - s ez a gyermekrajzok általános jellemzője - a látszólag különböző formák (fészek, hegy, oszlop, Nap, virág, ember) szerves egysége létesül, s egyetlen lány-lény alak mindezek „hordozó”-ja úgy, hogy montázsnak nyoma sincs jelen. Igen ő (a rajzolt alak) így nem létezik - s mégis ő a legvalóságosabb: a legteljesebb kifejezője annak, hogy a csillagnyi másságban egyazon Ige működik; s hogy „tudni” ezt- - jó dolog.
