Magyarok Világszövetsége — Magyarságtudományi Füzetek
A kivétel elenyésző, néhány régi név esetében, bizonyos tájszavakban, ám a mássalhangzókra akkor is megbízhatóan támaszkodhatunk. A jelentés összege pedig maga is logikus. Tehát: a magyar nyelv alapja a logika és a számtan. Az alaptörvénye olyan, mint a számtané. Csupán azt kell elhinni és megjegyezni, hogy egyszer egy az egy. A többi mind ebből következik.
Golyós számoló - alapműveletek elvégzésére alkalmas
A ragozás maga is hozzáadást jelent. Csakhogy a toldalékokat nemcsak a szavak végén találjuk meg, hanem a szavak elején és a közepén is. Ha ragos a beszéd, akkor ragokat használunk. De hogyha „haragos” valaki, akkor az azt is jelenti, hogy indulatból sokféle formát, változatot használ szitkozódást szítás, azaz szidás alkalmával. Többféle benne a rag, a képző, ezért aztán rendkívülien (ha)ragos beszédről van szó. Mára elterjedt, az egyébként nem szép kiszólás, „nem ragozom” tovább. Egyébként ez sem fordítható le más nyelvre. Ugyanis nincsen értelme.
Mint látható összetett és logikus előzményei, valamint követelményei vannak annak, hogy ragozó nyelvről beszélhessünk. Véleményem szerint, csak egyetlen igazi ragozó nyelv létezik, az a magyar. Más nyelvekben is használnak jeleket, toldalékféléket, ragszerűségeket, de olyan mértékben és finomságban, ahogy mindez a magyar nyelvet áthatja, átjárja működése közben, egyetlen nyelvnél sem tapasztalható! S mindezekhez csatlakozik az a tény, hogy a magyar ember alapjában a kettes számrendszer logikája szerint beszél és gondolkodik, valamint az is, hogy a magyar lehetőleg képekben fejezi ki magát. Rögtön itt van a másutt már többször is emlegetett és magyarázott szavunk. Mert az ember a fején már a megszólalása előtt „kifejezi”, hogy öröm, düh, bánat, indulat stb., jelenik-e meg a szavakban!
Innen a szó rokon értelmű változata, a „kifejezés”. Milyen szépen fejezte ki magát! De szép ez a kifejezés. Egyébként a fej a legfontosabb, legfölül található, ezért a leg-fő-bb testrész is. S ha „fő a feje”, akkor a fejét tényleg főként, fejként kell használnia! Pontosan látható és érzékelhető a kettős értelem nyomatékos jelenléte. Itt talán nem árt megjegyezni, a magyar először „számol” és csak azután olvas. Az írástudók is számoltak előbb. Mert látták, hogy egy vagy több dologról van szó. Ebből indultak ki a beszédben. „Magad jöttél?” „Egyedül vagy?” És így tovább. Általában a mennyiségi jeleket vesszük észre először, aztán a nagyságokat és arányokat, tehát valamilyen, számmal kifejezhető jeleket, értékeket. Ahogy a csecsemő is először az egy karját veszi észre, csak sokkal később az ujjait.
Így azt is mondhatjuk, hogy az értelem, a felismerés, de a jelentés is számok közvetítésével alapozódik meg. Ez egyetemesnek mondható, ám a nyelvek közül, nagy valószínűséggel csak a magyar nyelv tudja és tartja számon. És ezt is a „szám” szavunkkal fejezi ki. Erről még többször szólunk.
A birtoklási törekvések mögé eszmét állítunk. Még a gyilkos is meg akarja magyarázni és jogosnak kívánja elfogadni tettét. A mi nyelvünktől közvetlen és erős, logikai szálak vezetnek el szinte minden nagy ősi műveltséghez. A mi nyelvünknek emlékezete van, élő működése közben úgy viselkedik, mintha egyszerre volna számtani rendszer és szerves, élő halmaz. Sőt, a pontosabb megközelítés, ha azt mondjuk, hogy a magyar nyelv: élő rendszerek logikus halmaza. Nem szólva arról, hogy a magyar nép eszméje benne van a nyelvben, azt is mondhatjuk, hogy a magyar nép eszméje maga a nyelve, minden lényeges, ránk vonatkozó rendszer magyarázata.
Tehát a logika és a számtan átható jelenléte a nyelvben a ragozás lehetőségének és működésének alapja. Sajátos, hálózatszerű kapcsolat rendszer biztosítja már ezer évek óta a teljes ragozás lehetőségét. Mert minden bizonnyal csak a magyar nyelv jellemzője a teljes ragozás. Ezt közli a nyelvünk is a magyarázat szavunkkal, csak meg kell érteni. Ez azt jelenti, hogy a ragok, képzők egyrészt ellenőrizhetően, és bizonyíthatóan önálló szavak voltak és azok ma is.
Például az -on-en-ön helyhatározó ragok benne vannak az innen, onnan, amonnan szavakban. Vagy a -ra-re szintén ott van a rá, rája, erre, arra, amarra, hajrá, ráteszi, ráfogja, ráüt, ráken, szavakban, hordozza a jelentéstartalmat. Noha olykor elrejtőznek, mint a tolmács, tolvaj szavainkban a -tól-től, miközben tolakodóan ott van a „tol”, „eltol”, „taliga” „toliga”, „tolong”, „tülekedik” stb. szavakban. Mivel az írás és ejtés következetes egysége a magyar nyelv egyik erénye, így lényegét tekintve, a magyar ábécé áll a legközelebb a számokhoz. Hiszen a kettő, négy, hét bárhova írjuk mindig ugyanannyi, csak tízes, százas, ezres, vagyis helyi értékekben változik, de az alapjelentése marad. A magyar ábécé hangzóinak is van nemcsak alaki, hanem helyi értéke is. Emiatt a magyar nyelvtan is alapvetően számtani művelet. De az ocsúdó gyermek is először számol, és mindenki más is, amikor mondani akar valamit. Meggyőződünk arról, hogy hányan állnak velünk szemben? Így a látvány és a helyzet nyomán döntjük el, hogy egyes számban vagy többes számban beszélünk. Arra is gondolhatunk, hogy sok tízezer évvel korábban az első jelek számot jelentettek ugyan, de ha számolunk, kimondjuk, hogy „egyetlenem”, számot jelenítünk meg hanggal. Vagy ha azt mondjuk, hogy „összegezzük a mondanivalónkat”, az „össz”, „összes”, „összeg” szót használjuk. Vagy „összejöttünk”, együtt vagyunk. Az összes és az együtt megint találkozott. Nagyon hosszan sorolhatnánk a példákat, mert szinte alig tudunk olyan hosszabb mondatot használni, amiben valami ne utalna a számokra, arányra, mértanra, és így tovább.
A számokra utaló jelentések ott vannak az „alig”, a „leg”, - legnagyobb, legény, azaz: leg-én, stb. szavakban, de például a legalább jelentése a legkevesebb - a „nagy”, „hosszú”, „méret”, „ár”, „érték”, „bér”, „jel”, - lásd, jelentés, jelentős stb. - kivon, levon - akár összeget, akár következtetést - ici-pici, kicsi, apró, parányi, keskeny, vagy az „előbb”, mint valami előtt, megelőzve, előző és így tovább, az emlegetett „legény” szavunk, amely összetétel. Hiszen a „leg”+”én” található a legény szavunkban. És arra se nagyon gondolunk, hogy az „e-lég” szóban is a benne van, ha nem is a leg-es-leg, de ugyanaz, mint az „e-leg-em” van szavunkban lévő „leg”.
Vagy arra se nagyon gondolunk, hogy az „al-ig” magába foglalja az „al”, „alul” „alant”, „alku”, „alant” stb. szavak al-apját. Az „ig” pedig, mint a Halotti Beszéd című nyelvemlékünkből tudjuk, egyet (1) jelent. Így aztán, ahogy másutt is utaltunk erre, a magyar „igen” szó a ragozott „ig”, emiatt jelenti azt, hogy egyezünk, ha „igenlünk”. Tehát ugyanazt mondjuk a „megegyeztünk” (?) kérdésre válaszul, hogy „igen”. Az alig pedig az alsó határa valaminek. Ha alig mentünk, akkor nem nagyon mentünk, illetve, ha függőle-leg-es az irány, akkor az al-já-ig mentünk.
Azt a címet adtuk a kis eszmefuttatásnak, hogy a ragozó nyelv lényege. Ám a „lényeg” szavunk vizsgálatára edd(ig) nem gondoltunk. Holott a „lény” szóhoz az „eg” csatlakozik, azaz nem más, mint az „egy”. Tehát a két külön szó jelentése ezúttal is, logikusan adja ki a szó értelmét, jelentését. Íme, az említett rendszer részei, példái, amelyeket külön könyvben taglalhatnánk. Itt van ez a szó is, lássuk: tag-lal-hat-nánk. Érdemes is közelebb hajolni hozzá.
A „tag” külön szó is. A „lal” ott van a fog-lal, tag-lal, szó-lal, stb. szavainkban. A lal, lel, lél, mind a „rokontársa”! A „lelet”, „lélek”, „lelkes” stb. szavaink töve.
Maga a „rend-szer” szavunk is csupa számtan, mértan, sőt esetleg alak, forma, megjelenés jelentéseit is magába fog-lal-ja. Nos, al-ig-ha leg-én-ked-het-ünk, mert a számos és számtalan vál-toz-at kiválóan mu-tat-ja, hogy akár a számok, összeadva adják ki a „végösszeget”.
E csodálatos nyelvvel és vel-ünk könnyű kiegyezni. Mert a val-vel-ből a „vel” alkotja a „vel-ünk” szavunkat. Tehát rag és a mink, münk szavunkból, mint annyi helyen az „nk” mutatja a többes számhoz való tartozást. Tehát mink, bennünk, velünk, magunk, házunk, kezünk és sorolhatnánk hosszan az ezt igazoló példákat. Az „nk” önmaga meghatározza a jelentés lényegét.
Alább újra látnunk kell néhány példát arra nézve, hogy miféle lehetőségeket is nyújt a ragozás, képzés. Nem elemezzük most a következőket, a Tisztelt Olvasóra bízzuk ennek megkezdését, majdan később visszatérünk erre az érdekes és páratlan nyelvi, gondolkodási adottságra. Mert a nyelvekben találhatók ilyen-olyan toldások, jelek, ragfélék, de azok valóban nem az igaziak!
Ban-da, ban-dá-ban, ben-dő, ben-dő-ben. (A jelentéstartalom a ban-ben ragokban tömörül.) Miként benne, bent, benső, bennfentes, vagy banda, bandérium, bandita, banditizmus, de lehet bensőséges, bennünk, azaz mibennünk. Nekünk, azaz minekünk. Velünk, azaz mivelünk, stb.
Gát, - tág -, gát-ol, gát-ol-gat. (Tág, tág-ít, tág-ít-gat, tág-ít-gat-tat-hat.) Tag-ad, tág-ul-gat.Tag-ad-ha-tat-lan-ul, tag-lal-gat-tat-hat. stb.
Lankadat-lan, len-dület-len, (Lanka, lankad, lankadat, lankadatlan, lankás vidék, ) s ebből lehetséges a lanyha, lanyhul. stb.
Hoz, hoz-om-ány, hoz-om-ány-hoz. Változatok: hoz-hez-höz, ehhez, ahhoz, amahhoz, haza, hazához, házhoz, húz, húz-von, huza-vona, huzal-vonal, huzakodik és így tovább.
Neki, nak-nek, ennek, annak, amannak, neki-megy a fal-nak. De mi-nek? Nekem, neki, nekünk, azaz minekünk. (Itt a „mink”-ből elég, ha az „nk” a szó végére kerül. Ugyan az az „nk”, azaz n+k, amelyik például a nekünk szavunkban n+k-n+k, kétszer található meg.
Rá, erre, arra, emerre, rája, hajrá, hajrája, ró, rónán rója lépteit. Ráró, vadászsólyom, (melyik a hajrá-kiáltásra elröppen és lecsap.) Őrá, énrám, miránk, reá, reám, stb. Rovásait rárója. ( A „ráró” vadászsólyom neve.)
Tol, tól-től, ettől, attól, amattól, eltolja taligán, toligán, tolvajtól tulajdonítja el. S a tolvaj tol-ongásban, tül-ekedésben tul-ajdonít el, még a tol-mácstól is, aki más-tól nem ezt, hanem mást, amazt tol-más-ol. Azaz, et-től at-tól más-t. Tőlem, tőled, tőlünk, stb.
Belül, bévül, a bel-ső-ben van a bél. Valamint a bélés. Az bél-eli a kabátot. Ő a szabó cég-beli mester. Szab-ad szabó, nemcsak szab-dal, de szab-lyá-ja is van.
Kör. (k+r) Korondon körbe forgatták korongon és így kerekedett kerekre a kerámia. (Talán a leggazdagabb mássalhangzó képlet a k+r és a g+r.) Erről több helyen sokat írtunk.
Nála, nálánál, nála nélkül, nélküle, nélkülöz, e nélkül, a nélkül, nálam, nálunk, (nál-nél), ennél, annál, amannál, stb. Itt is elég a nálunk, ugyanazt jelenti, mint a minálunk.
Nál-Nél…-nál-nél
volnál
hogyha
lennél
Ennél
innál
Annál
ennél
Vele-val-vel, velem, veled, vele, valaki, valami, valahol, valahova, valamivel, illetve mivelünk helyett velünk. Hasonul: evvel-avval lesz ezzel-azzal. (Mivé lesz? Ezzé, azzá, amazzá. Nem „kezem-vel”, hanem kezemmel, lábammal, stb. Ezek a nyelvi egyszerűsítések és egyúttal a beszéd színesítései, gazdagítása.)
Szín, nemcsak helyszín, hanem valaminek a színe, valójában a felszíne, ami legelőször tűnik, villan a szemünkbe. Másként szólva, a dolgok felszíne, külső része. A színpad, színház, színmű a látással van elsősorban kapcsolatban. „Se színe, se hamva.” Így mondjuk, ha valaki eltűnt. Vagy régen láttuk.
Nagyon érdekes, ahogy a nyelvünk a „negatív” jelentést, mintha mozgás volna, kifejezi: színe és visszája. Ráadásul a „szün-tűn” összefügg. Az ellenkezőjét jelenti, ha feltűnik, vagy ha eltűnik. Sok hasonló és feltűnő jelenség van a nyelvünkben! Vagyis, ahogy látjuk a „fel” és az „el” igazában ellentétek. Mert ebben az esetben is az „el” ugyannyi, mint a „le”. A letűnő már közelebb van az eltűnéshez. Ide csatlakozhat mértani kifejezésképpen a „lejtő”. (A „le” a számtanban a kivonás, a „mínusz”. Például leértékelés. Az „al” hasonló, mint a „le”, ezért van benne az „alku” szavunkban. Ugyanis ebben az esetben is, lefelé akarja a vevő vinni az árat!
Talán csak mellékesen jegyezzük meg, hogy az „ellen” szavunkban azért jelentkezik az „ellenkező”, az „ellentét”, mert az „el” a „le” formájában egyértelműen, „leértékelődik”, számtani kifejezéssel mínusszá változik. Azaz valami „le-vonódik”? De az említett „lejtő”, a dolgok „alja” stb., is ide tartozhat. A „felvonás” kezdetet, folytatást jelent, míg a levonás, elvonás csökkentést. Megint úgy működik a magyar nyelvtan, mintha számtani művelet volna!)
Azt is figyeljük meg, hogy az „al”, tehát: alul, alsó, alagút, alagsor, alacsony, alatt, alattvaló, alatti, sőt, alantas, alant - lent - stb., még a „landol” szavunk is a leérést jelenti, azaz a földet érést. Mert magyar szónak tartom. Hiszen a korábban említett „lanka” szavunkban is ott van a lent, - „A-lan-t repül a nap, mint a fáradt madár” Miként Petőfi írja - Jól látjuk, hogy az „al” és a „la” is tartalmazza ezt az ellentétet. De csökkenést jelez a „lankad”, „lankadat” szavunk is, azaz „al”-acsonyabb, kisebb hatású a len-dület.
Szer, a nyelvi szervezetben, mintha a szor-zás, több-ször-ö-zés, szer-zés gazdagon használható szava, ragja, képzője, önálló szava volna? - Az ezer szavunkra gondoljunk! Másutt erről elemzően írtunk. Különben ennek is hármas hangmagasságú változata van, mint a hoz-hez-hoz, vagy az on-en-ön helyhatározó-ragnak. De akkor is ezekre a szótövekre épülnek, - de szép kifejezés az „épül”, „épülnek”, hiszen mintha azt is mondanánk, hogy épebbek lesznek. Mint a jobbul. A betegnek „jobbulást” kívánunk.
A szer önálló szó is, jelzi, hogy minden rag és képző önálló szóból való, annak a jelentését képviseli. Kérhetünk valamilyen „szert” a betegségre. Göcsejben megvannak a „szeres” települések nyomai. A szeri szerződés aláírásának szervezetten, szertartás szerint ejtették szerét. Az ezzel kapcsolatos, nagyszabású szervezéséről nem is szólva. Mert az nem szertelenkedést jelent, ellenkezőleg. Szervezettséget!
Mindezzel, ahogy fönt jeleztük, arra kívántuk fölhívni a figyelmet, hogy tényleg, bizonyíthatóan rendszerhalmazok találhatók a nyelvünkben és azok élő állapotban működnek és használhatók a nyelvünkben. Ezek „nyelvtani” mozgatója a logika és a számtan. Tehát csakis akkor beszélhetünk ragozó nyelvről, ha ilyen közel áll a logika lényegéhez és ennyire idézi a számtan lehetőségeit.
Azt leírtuk, hogy valószínűleg az agysejtek húsz milliárdja is hasonló módszerrel, illetve rendszerrel „foglalkozik” a tudással. Tárolja és továbbítja több ágon a fogalmak vegyi vagy elektromos kódjait. Illetve alighanem a vegyi folyamatok és az elektromosság - mi más még? - együtt munkálkodnak, amikor tanulunk, gondolkodunk, vagy ki akarjuk fejezni magunkat.
Úgy vélem a gondolkodás egyik legfontosabb képessége a gondolattársítás! Ez alkotja az összefüggések gyors felismerésének módját. Így épül föl maga a gondolat is. És maga az agy nemcsak megőrzi ezt a folyamatot, hanem megjegyzi minden egyes alkalommal a történteket. Nem kell mindent minden alkalommal elölről kezdenünk. A költészetben például a verseknek jellemző, kódszavai vannak. Mire gondolunk? Például, elég annyit mondani „mit nekem te” és az átlagosan művelt magyar - ma még! - „asszociál” Petőfi Sándor Az Alföld című versére. Ez csak egyszerű példa, de minden bizonnyal érti a Kedves Olvasó, hogy a rendszer a nyelvi halmazban is rugalmas hálóként, egymással kapcsolatokat építve és tartva él. Képes önmaga szakadásait is újra kötni. A lazának látszó és látszólag egymástól független szókincs a valójában folytonos kapcsolatban áll egymással.
Arról is ejtsünk szót, hogy a képzők zömében összekötő szótagok, mint a da-de, ta-te, ad-ed, at-et, va-ve, és így tovább. Ezáltal is nagyon sok a lehetőség a szóalkotásra, a jelentések összeadására, a szókincstárban ennek következtében is szaporodik a mindennapi kincs. De ezzel sincs vége a lehetőségeknek. Noha csak példákat említünk, és nem törekedünk a teljességre. (A pohár, ha teljesen tele van, akkor teli pohár. Ha félig van tele, akkor félig üres is. ) A beteljesülés vagy teljesült kívánság is olyan, mint a kiegyezés, megegyezés, bejött számítás. A meg-egyezés-ben az „egy”, (1), a lehető legtöbbet jelenti! Annál megfelelőbbet, jobbat, többet nem lehetett volna elérni. Hasonló a jelentés ahhoz, amit így fejezünk ki, valami kiegészült. S mivel az „egész” eredete az „egy”, a mindenkori kiegészülés, egésszé, azaz eggyé válást jelent. Tehát megint itt van az EGY.
A sok-sok fontos tényező között akad még olyan, amivel nem lehet elég-szer, magyarán e-lég sokszor foglalkozni. E szóban, „sokszor”, kettős többesség található. Az egyik maga a sok - ebből szóból használjuk a „k”-t, a többes szám jelét! -, a másik pedig a „szor”, tehát a szorzás, több-ször-ö-zés szava. Lám e mondatokban már törvény-szer-űen ott vannak a számtannal szoros kapcsolatban lévő jelentések. De térjünk e kis eszmefuttatás témájára, ami nem más, mint a ság-ség képző eredete és használata.
Ezúttal is a mássalhangzó képlet segít. Ez pedig az s+g. S ha így van, akkor lássuk milyen jelentést ad a szavakhoz? Hegy - hegység, sík - síkság, katona - katonaság, sok - sokaság. Nincs kétség afelől - ahogy több évtizede már megállapítottuk -, hogy ez a képző képnövelő.
Tehát nagyobb, több lesz a jelentés, ha használjuk ezt a képzőt. És mi az, ami általánosan sokat, nagyságot segít kifejezni? Minden bizonnyal a „sok” szavunk. A dolgok megnőnek, ha úgy tetszik sokasodnak általa. A hegyből vonulat, hegység lesz. A katonából szinte sereg. Van Ság-hegy, dimbes-dombos tájon Rétság nevű helyiség. Igazában nem is illeszkedik a magánhangzó! Az rétség volna. Megfelel az is a nyelvi szabálynak, hogy a képlet egyik tagja a „g” kemény párja a „k” hangzó. Tehát a „sok” s+k = s+g-vel. Vagyis a sok szavunk teljes joggal, törvényszerűen alakulhatott át a szavak végén, sajátos kopással és lágyulással ság-ség-gé. Így is formálódhat képző, méghozzá anélkül, hogy elveszítené az eredeti jelentését.
Ez az átalakulás ismét csak a magyar nyelv különleges voltát igazolja. Ugyanis minden ilyen és hasonló átváltozás logikus és törvényszerű!