Szerinte – és sok már történelemtudós szerint is - az igazi őshazánk a Kárpát-medence, ahová csak visszatértünk, a Szent Koronát pedig a Jézus-hitű Atillának készítették. Most pedig nézzünk meg egy-két sajátosan „badiny gondolatot”:
A finnugoristák azt tanítják, hogy nekünk nincs magyar nyelvünk, mert mindent „összeszedtünk” vándorlásunk során (ez a mai hivatalos álláspontja a Magyar Tudományos Akadémiának), pedig nem jöttünk mi sehonnét, hanem őshonosak vagyunk a Kárpát-medencében. Itt van például a vértesszőlősi ember, aki háromszázötvenezer éves, ésitt vészelte át a jégkorszakot, ami többek között annak a sok ezer egyedülálló hőforrásnak köszönhető, melyek a Kárpát-medencében találhatók. Tehát nem jöttünk mi sehonnan, hanem az emberiség itt vészelte át a jégkorszakot és innen vándorolt szét.
Feri bácsi igaz történetünk vezérfonala Árpádig című kötete nagyban segíti az eligazodást a nem éppen helyén kezelt kérdésben. Megállapítja, hogy ha valaki a szakember lelkiismereti igazságosságával és a kárpát-medencei természetkörnyezet ismeretével értékeli ki a Kárpát-medencei ősember hagyatékát, annak azt kell megállapítania, hogy az őskori kultúrák helyi, tehát őshonos fejlődésének időszakai úgy kapcsolódnak egymásba, mintha nagy, vastag láncszemek lennének. Együvé vannak öntve. A középső és felső paleolitikum időszakától minden folyamatossági szakadás nélkül jutunk át a mesolitikumba és újkőkorba.
Ezért nyugodtan mondhatjuk tehát, hogy „a földművelő és állattartó civilizáció a Kárpát-medencében már élt és virult akkor, amidőn az újkőkori új bevándorlók ide megérkeztek. Kétségtelen, hogy azújkőkorban is volt népáramlás a Kárpát-medencébe. Ezzel csak folytatódott az ún. „gravettiek” beszivárgásának folyamata, hiszen – mint mondtuk – már az őskorban is volt ide-oda vándorlás. A Kárpát-medencéből valószínűleg Anatólia-Kaukázus vidékeire. A Kárpát-Duna-medencei ősnép kialakulásának, nyelvének, kultúráinak és embertani kifejlődésének magyarázatát csak úgy kaphatjuk meg, ha a Kárpát-medence felé irányuló és folyamatos népáramlatokat valóságnak fogadjuk el. Mindenkor azonban hozzátéve azt, hogy a Kaukázus alatti „melegágyól” a Kaukázus feletti síkvidéken át, vagy talán anatóliai közvetítéssel a Kárpát-medencébe – az évezredek folyamán meg-megújuló hullámokban – érkező népmozgalmak emberét a kárpát-medencei őshonosok magukba olvasztották. Így vált a Kárpát-medence, éppen az újkőkor kezdetén mára a népek olvasztókemencéjévé, amely kitermelte a kárpát-medencei őshaza autoktón gyökerű emberét. Azt az embertípust, melyet proto-magyarnak nevezhetünk.”
A „nem jöttünk mi sehonnét… a mi őshazánk a Kárpát-medence” című kérdés megválaszolása mégis bonyolult, hiszen az őshazakérdést ily diktatórikus kijelentéssel egyoldalúsítani nem lehet, mert igenis vannak őseink, akik a Kárpát-medencébe keletről jöttek. Legrégibb őseink azok, akikre rátelepedtek a keleti gravettiek. Ezekkel újra ötvöződött az őshonos nép, és sok ezer éven át megint kialakította az új ötvözetű kárpát-medencei őshonos népet. Ez a fejlődési folyamat – az évezredek során - újra ismétlődik. Vagyis minden „új honfoglaló” őshonos lakosságot talál a Kárpát-medencében. Az „újraötvöződés” folyamata ismétlődik, és ennek elősegítője, létrehozója pedig az a valóság, hogy az őslakók nyelvével azonos az új honfoglalók nyelve, mely bizonyosságot az i. e. 5500-ig, a Kőrös-Tordos kultúrkör emberéig, a megtalált nyelvemlék segítségével tudunk valószínűsíteni. A Kárpát-medencei őshonos és az elmondottak szerint újraötvöződött utolsó népesség az, amelyre Álmos-Árpád népe telepedett rá – állapítja meg Badiny Jós Ferenc.
Kétségtelen, hogy a magyarság legmélyebb gyökere itt a Kárpát-medencében van, melyhez éppen a sok ezer éves őshonosságunk alapján van jogunk. Ez az őshonosság azonban elválaszthatatlan Közel-Kelet életterétől, mely szintén őshazaként csatlakozik a Kárpát-medencéhez.
Fontos kiegészítést nyújt a tatárlakai amulett, mely a professzor szakvéleménye szerint a Krisztus előtti 5200. évből való, és a rajta levő „írás” így 1500 évvel megelőzi a legrégibb sumer képírást, egyben azt is bizonyítja, hogy: „az emberiség történelme a Kárpát-medencében kezdődik”. Ez a képírásos szöveg már nyelvtani elemeket is tartalmaz. Ha a képírást jelentő szavakat összehasonlítjuk a legrégibbnek nevezhető magyar nyelvemlékünkkel, az úgynevezett „magyar szórványokkal”, rájöhetünk, hogy nem idegen számunkra a szöveg, és néhány szavát egyeztetni tudjuk a sumérnek nevezett nyelvvel, valamint a ragozási sajátosságok azonosak.
Az írásnak a régészeti anyaggal való összekapcsolása azt a logikus következtetést eredményezi, hogy:
1. A Kárpát-medencei és a Tigris-Eufrates (Mezopotámia) mellékén települt népeknek azonos a nyelve és azonos hiedelme volt.
2. A Mezopotámiát elöntő vízözön (kb. Kr. e. 4000) után a Kárpát-medencéből is áttelepült nagy mennyiségű népesség Mezopotámiába, a vízözön által elpusztított nagy mennyiségű népek pótlására, a maradék feltöltésére, és ezek vitték magukkal kultúrájukat és hiedelmüket is.
A fentiek csak a professzor főbb következtetései, a teljes levezetések köteteiben találhatók meg. Remélhetőleg sok vihart kavarnak még megállapításai, mert ez azt jelenti, hogy vita alakul ki körülöttük, ez pedig csak közelebb vihet bennünket az igazsághoz.
Összeállította: Jámbor Márk
Karpatia