Nővérét már korábban feleségülvette MAKRAY LÁSZLÓ, az 1848-49-es szabadságharc alezredese, de KÁROLY fivére együtt nőtt fel vele és miután ő Rómában és Budapesten tanulta a hivatalos régészetet, sok ellentét merült fel közte és nővére között a "régész-bogarász kisasszony" között. KÁROLY nevéhez fűződik egyébként Aquincum feltárása és szabad-múzeumi berendezése, a Csörsz-árok és sok római erődítmény. a "limesek" feltárása. Magas tisztséget töltött be, egyetemi tanár és a képviselőház Alelnöke is lett. Elfogultságát FEKETE ZSIGMOND többször idézi azzal, hogy a Csörsz-árkát és minden vízrendszer-nyomot a rómaiaknak tulajdonított és szenvedélyesen tagadta az avarság és a hunok műveltségét.

ZSÓFIA korán árván maradt. Szatmárnémeti "Nevelőintézetbe" került 1853-ban, édesanyja halálával, majd mikor apja is követi élettársát a másvilágra 1861-ben, MAKRAY LÁSZLÓ-NÉHO Z, nővéréhez költözött Felpestesre, Hunyad-megyébe, ahol nővére egyedül nevelgette gyermekeit, mert apjukat MAKRAY alezredest halálraítélték, de császári kegyelemmel 16 évi várbörtönre ítélték Kufstein tömlöceibe.

Itteni életéről említi, hogy "honleányi kötelmemről sem feledkeztem meg", mert gyűjtötte a magyar romok emlékeit, kutatatta az ősök nyomait. Több kérőt utasit visz-sza a jómódú, birtokos kisasszony, aki szent elhatározással inkább a régészetnek szenteli életét. Rokonsága, kortársai értetlenül fogadták elhatározását és legtöbben különcködésnek vették ezt a lépést, hiszen rajongásig szerette kis unokatestvéreit. Atyja munkáját akarta tovább vinni, aki Szolnok-Doboka alispánjaként szorgalmas történet-íróként is szerepelt és csak azért vállalt országgyűlési képviselőséget, hogy a pesti levéltárakat bújhassa és megírhassa nagy munkáját, amelyet csak halála után adatott ki fia KÁROLY 1879-ben Kolozsvárt.

Szorgalmas gyűjtő, ásató volt. A környékbeliek, oláh parasztok sűrűn hányták magukra a keresztet, ha elhaladt mellettük, pedig szép pénzeket költött a régiségekért, "ócskaságokért". GYULAI PÁL írja le szemléletesen ilyen gyűjtő útjait : "Kutatási vágya egy percre sem hagyta nyugodni. Mind gyakrabban vállalkozott napokig tartó kirándulások-ra... Sokszor a tudatlan hegyvidéki nép ezerféle balhiedelme, babonái, rosszakaratú felbujtók nehezítették gyűjtőmunkáját... " (Torma Zs. Leveles ládájából. 9. old.)

Első nyilvános szereplése a budapesti IX. Nemzetközi őstörténelmi és Embertani Kongresszus alkalmával történt. Hunyad megye őt bízta meg képviseletével. Nem is csalódtak a fiatal leányban, aki az egyetlen nő volt a nagy nemzetközi összejövetelen kivéve SCHUÉMANN második feleségét SOPHIET aki mint férje kísérője jelent meg Budapesten. Ismeretségek, nemzetközi kapcsolatok, holtig tartó barátságok és ellenségeskedések születtek ekkor az első magyar régésznő körül. Azt mondhatnánk, hogy ellenségeinek zöme az akkori Magyar Tudományos Akadémia és az egyetemi professzorok sorából került ki, míg legjobb barátai, SAYCE, LANGENSCHMIT, VIRKOW és főként SCHLIEMANN ekkor ismerték el a zseniális magyar leány eszmetársításait az őskultúrák kényes prblémáinak egyszerűsítésén és kapcsolásán. Ekkor merült fel Tordas-Trója-Mezopotámia kultúráinak szerves összefüggésének a gondolata, amelyhez egyre több külföldi tudós csatlakozott hódolva a magyar régésznő intuitív és mégis tárgytörténelmi meg látásainak. Levelek százai tanúskodnak erről.

TORMA ekkor már Szászvárosoa lakott, kis házában, ahol tovább folyt a "cserépgyüjtés". Innét indult ki a hires tordosi neolit telep felfedezése is.

TÉGLÁS GÁBOR írja le a szinte népszínműbe kívánkozó jelenetet a már ismert ZSÓFIA személyét oly köztiszteletben tartó környezetben. Ezek szerint VÉN ANDRÁS tordosi tanító 1875 áprilisában bekopogott nagy tisztességgel a szászvárosi kúriába és a konyha asztalára rakta szeredása tartalmát : összetört edénydarabokat, zúzott cserepeket. Furfangos székely mosollyal bajusza a-latt figyelte a fiatal nemes kisasszony lelkendező izgalmát és pár "melesleg" elejtett szóval elmesélte, hogy ilyesmiségek ezrével akadnak a Tordas falu határát egyre porlasztó, lopkodó Maros part homokjában. Még azt is kibökkentette, hogy bizony saját tulajdon két szemével ő maga is látta, miszerint az ifjonti legények télvíz idején, jégrianáskor ugyancsak mulatoznak azzal, hogy a meredek és málladozó partból kihulló, kiguruló edényeket a befagyott Maros jegére vagdossák, hogy éktelen puffogtatással rémisztgessék a a csicsonkázni odagyülekező leánysereget.

A további leírás szerint VÉN ANDRÁS uramnak volt is mit hallania a felhábordott kisasszonytól és lóhalálában sietett a tordosi legények tudomására hozni, hogy miféle "istentelenségeket" követtek el eddig és magukat is szegényítették vele, mert hiszen minden darabért szép pénzt kaphatnának a nemes gyűjtőtől.

Így gyűlt össze a tordosi kultúra felbecsülhetetlen értékű gyűjteménye, amely az 1876 szeptemberében lezajlott Nemzetközi Régészeti Kongresszus legnagyobb látványossága volt és legtöbb külföldi tudós zsongott körülötte.

ZSÓFIÁNAK azonban már itt kellett éreznie az "üröm cseppeket", amelyet a "hivatalos" magyar régészet készített számára. PULSZKY, a Nemzeti Múzeum igazgatója és legbensőbb munkatársa HAMPEL JÓZSEF nem győzték eléggé kihangsúlyozni TORMA "autodidakta" mivoltát. Talán ennek tulajdonítható az ilyenkor - GYULAI PÁL szavai szerint -hogy a "vicclapok pennaforgatói is tollhegyre vegyék". (I. m. 13) A két "tudós" tekintély alapon" próbálták állandóan rendreutasítani a zseniális és éles női intuicióval megáldott régésznőt. Ez a "tekintélyhangsulyozás" különben az Akadémia részéről azért is groteszk és nevetséges volt, mert az akkori akadémiai címeket-mint mint a politikai hatalom nyomása alatt élő magyarság történetében annyiszor nem annyira a tudás, hanem a mindenkori hatalom tányérnyalói tehetség alapján osztogatták. Bár nem szándékom megsérteni és leértékelni a mindenkori Akadémiák "nagyjait" hiszen valóban nagyon sok emberi érték volt és van közöttük, de soha sem szabad elfeledniük, hogy a cím nem teszi az "embert" és hogy Calligula lova - bár szenátorrá avatták - mégis csak ló maradt örökre...

A budapesti tanulság azonban hasznos volt ZSÓFIA fejlődése szempontjából. Elmélyedt nemcsak leletei lajstromozásában, hanem komoly külföldi tudósok leleteit is tanulmányozta, valástörténelmi, mitológiai és néprajzi tanulmányokat folytatott ősi síkon. Ez újabb meglátásokhoz juttatta. Ekkor kezdte figyelni leletein szereplő jegyek és írások sokaságát és Tordost hamarosan a Trójai műveltséghez tudta kapcsolni. Arra is hamarosan rádöbben hogy Tróján túl is vezetnek a szálak és eljutott a sumér okig.

Az idő folyása kiérlelte benne a tudatosan kutató régészi szabályokat gyakorlati alapon is. Barátságot köt GOOSS KÁROLY segesvári rajztanárral, aki eddig bátyjának TORMA KÁROLY NAK volt a lelkes híve a "római" rajzok rögzítésében. Az új barátság sokat lendített ZSÓFIA munkáján, mert most már szemléletes módon is el tudta juttatni a külföldi érdeklődőkhöz leleteinek főként felírásait és titokzatos jeleit. Emiatt fivérével erősen meggy ült a baja, aki szemére hányta, hogy "fantaziál" és írást lát a tulajdonjegyekben és értéktelen, értelmetlen díszekben. ZSÓFIA azonban rendületlenül kitartott elképzelése mellett, hogy ezeket a jeleket írásféléknek kell tekinteni. Az idő őt igazolta...

1879 jelentős volt életében : ekkor jelent meg első tudományos munkája : " Hunyad-megye neolithi (kőkorszakbeli) telepei". Helyi jelentőségéből egyszeriben kinőtt, miután a segesvárott tartott Országos Történészek Kongresszusa éppen ezidőben tartott ott gyűlést és sokan személyesen felkeresték a régésznőt, hogy gratuláljanak neki és további munkára biztassák Nem is várat sokat az új munkára A nándori barlang csoportozat" címmel. Még nagyobb lett az országos meglepetés a törékeny "kisasszony-régész"tekintélyén, amikor a német embertani, nemzetközi kongresszus 1880 augusztus 15-ére meghívta Berlinbe az ott lezajlott nagy találkozásra. Itt ismeri meg VIRCHOW nagy német ethnográfust, korának legnagyobb tekintélyét. Az új ismeretségből is barátság lett. Most már a honi "nagyságok" is igyekeztek vele valamiféle kapcsolatot teremteni. Főként azzal, hogy nagyszabású munka megírására biztassák, amit aztán soha nem adtak ki. Így szerepel a listrán - maga TORMA panaszolja fel - HUNFALVY PÁL is, akit egyébként felkért a már kész műelőszavának megírására, mire a nagy "Bach-huszár" a maga fölényeskedő, cinikus hangján azzal utasított el, hogy :"Miért éppen én? "...

A sok magyar mellőzés, gúnyolódást és "hivatalos leintést" egyre több külföldi elismerés némítja el és szégyeníti meg. -Munkája németül jelent meg, bár kivonatos és szűkített formában, 1894-ben :"Ethnographysebe Analogien" címen Jénában, ugyanannál a kiadónál, aki LENORMANTOT is minden ellenségével szemben művei kiadásához segítette. Ez a könyv amelyet kötetünk lelkének szántunk és amely FOYTA ISTVÁN nagyszerű fordításában magyarul elősször jelenik meg százévhez közel a születéséhez.

A kis könyv hatása óriási. Európa sumérológusai, régész, történész, néprajzista tudósai sorra hívják TORMÁT Európa szerte az egyetemekre, hogy tartson előadásokat elgondolásairól.

Nem megy. Nem mehet, mert betegség kínozza a gyógyíthatatlan asztma és "régészeti reuma", mint azt tréfásan nevezi. Pedig közben már VIRCHOW személyesen is meglátogatja, LENORMANT is felkeresi, sőt a Magyar Nemzet Kormányzója, a "turini remete" az ősz KOSSUTH LAJOS is felkeresi leveleivel, régi szenvedélyét, az ősrégészetet frissíti fel vele...

Egy szíve vágya volt még TORMA ZSÓFIÁNAK, amikor már Isten felé hajló árnyékként élte utolsó éveit : nagy összegező és kedvenc rajztanára a dévai SZINTE GÁBOR sokszáz illusztrációjával ékes munkáját szerette volna kiadatni. Levelezett is az A-kadémiával. Akkor ott Hunfalvyak-Budenzek és hasonszőrű "Calligula-szenátorok" voltak az urak. ZSŐFIA háromszor cipelte fel Pestre a kéziratot, háromszor vitte vissza. Az Akadémia "akadékoskodott". Nem anyagiak voltak a mérvadók.

A munka kiadását akadályozó okok közül az anyagiak nem voltak döntő fontosságúak. Nehezebb volt Torma Zsófiát meggyőzni arról, hogy úgy írjon, ahogy és amint mások szeretnék: „Én. úgy képzeltem, hogy az akadémiai munkák szerzői magok állítják össze és írják is be mindazt, amit a legjobb meggyőződésök szerint tudnak és írni képesek. Hogy ennek ellenkezője állhasson, eszemb3 se jutott!44, — írja Hampelnek. Egy percig se hitte, hogy előírhatják neki: kéziratából csak azt nyomassa ki, amit mások jónak látnak, amire pillanatnyilag szükségük van. Nem minden célzat nélkül említi: „Felszólított volt egy német tudós, dolgoznám fel vele az összegyűjtött anyagot, és aztán csak abba egyezzem bele, hogy nevemhez az ő nevét is mint munkatársét tehesse. " Visszautasította az ajánlatot, bár ez nem volt oly lealázó, mint amilyenre Hampel akarta rávenni, hogy tudniillik csak a tárgyak tipológiai leírását tartalmazó tanulmányt közöljön. Hampelnek írt válaszában a leghatározottabban kijelenti: a kért munkát meg nem írhatja, nevét mások munkája alá nem teszi, „... mint szédelgő, ki lehetetlenségekre vállalkozik s mindent összevissza beszélni, ígérni kész!" Sajnálja, hogy Hampel mint közvetítő nem tud eredményt felmutatni, de annak sem ő, sem Hampel nem oka. Nem vállalhatja, hogy , , anyaggyűjtő napszámossá* degradálják. „Dolgozzam mint megbénított néma — kérdi —, kinek gondolatmenetét irányítsák, kijelölvén az utat és pontot, merre, meddig, és ne tovább haladjon?" Ezt nem tudja megtenni. Adatainak feldolgozását maga akarja elvégezni, s ha ez nem sikerül, jegyzeteivel, naplójával együtt kész megsemmisülni. Az Akadémia pedig — mondja — azt a tapasztalatot meríti mindebből, hogy „... jövőre szakembereket küld ki a saját kötelékéből 20 évi szakadatlan kutatás és ásatás megbízásával s nem fogja 20 éven át tétlenül szemlélni, miként kínlódik egy 2-dik hívatlan nőgyűjtő hasonló nevezetességű telep ásatásával.

Hampel és Torma Zsófia mindinkább eltávolodnak egymástól. Torma Zsófia újból és újból kijelenti, hogy senkitől semmilyen körülmények között nem fogad el utasítást vagy engedélyt arra nézve, miről írjon, milyen irányba kutasson. Lelkiismeretének függetlenségét fel nem adja, Hampel a szíves ellenállás láttán többé nem sürgeti a kéziratot.

Csak később jött rá Torma Zsófia, hogy a közte és Hampel között lejátszódott vita egy német tudós, Paul Reinecke sugalmazására indult. Reinecke 1896 nyarán járt Szászvároson, erdélyi és romániai tanulmányútja során. Torma Zsófia, akit Eduárd Krause kért meg, hogy a fiatalembert fogadja, mint vendégét vezette végig gyűjteményén. Bemutatta legjelentősebb tárgyait, s azokról „felvilágosító magyarázatot44 tartott. Reinecke innen Envedre, Kolozsvárra, majd Budapestre utazott. Torma Zsófia tudomáséi a jutott, hogy Reinecke igyekezett rávenni Hampelt a tordosi anyag kiadására. De őt csak a kerámiatípusok, az ornamentika érdekelte. Ezért figyelmezteti Hampelt, hogy csak tárgyleíró jellegű tanulmányt kérjen, mellőzze Torma Zsófia magyarázatait az égitestek kultuszára, a vallási jelvényekre, szimbólumokra, a tordosi írásjegyekre nézve, mert az — mint Reinecke állította — merő ostobaság. A fiatal Reinecke számlája a Torma Zsófia rovására ezzel még nem telt be. Az Archaeológiai Értesítő 1896. évi kötetében eléggé kimerítően ír Tordos leleteiről. Elfelejti azonban megemlíteni a felfedező nevét. Egyetlen sorban sem szól Torma Zsófia előző tanulmányairól, ásatásairól. Egyetlen szóval sem viszonozza tanulmányútja alkalmából iránta tanúsított szívességét, felvilágosításait, pedig — mint Torma Zsófia állítja — Szászvárosról történt távoztakor mindezt megígérte. A fiatal Reinecke, úgy tűnik, eltaktikázta a dolgot. Nem vette tekintetbe az emberi jellemben lévő árnyoldalakat. Tordoson Torma Zsófiát dicsőítette a pestiek rovására, Hampelt pedig arról igyekezett meggyőzni, hogy Torma Zsófia beszélt dilettánshoz illő dolgokat. Nem sejtette, hogy jó régész-szokás szerint itt-ott elejtett szavait mindjárt visszamondják. „Ügy látszik, hogy a jellem nem jár karöltve a tudományossággal — jegyzi meg Reinecke ügyködése kapcsán Torma Zsófia. — Vigasztalom magamat avval, hogy ő nem csak velem ilyen, de a saját hazájabeli capacitások felől is nekem kicsinylő gúnyolódásokkal szólt, így szebeniekről is."

De a sumérokig vezető tanulmányt még sem tudták egészen elhallgattatni. A kis "Ethnogr aphische Analogien" elég sokat mondott a maga szűkszavúságával is, annyira, hogy valóban "forradalmi" tett volt régészeti úton bebizonyítani amit LENÖRMANT HAMMEL, OPPERT és mások nyelvészeti úton bizonygattak, hogy a sumér nép turáni nyelvű, vagyis sem árja, sem sémi népekhez nem kapcsolható. Maga VIRCHOW is elismerte ennek a jelentőségét. De idézzük ismét a nagy régésznő legjelesebb ismerőjét, leveleinek búvárját és őszin te tolmácsolóját, GYULAI PÁL kolozsvári régész-írót :

"Bámulattal és elismeréssel beszéltek az erdélyi nőrégész éles logikájáról a sumér-akkád szimbolikus jelek nyomon követésében Babilontól Európáig. Átveszik teljes meggyőződéssel hirdetett elméletét, hogy az európai népek kultúrájának alapvető elemei, mint például az írás, aval-lás, a népművészet ősi formakincse, európai mitológia, keletről veszi eredetét, innen származott át turáni népek közvetítésével Európába, hogy a műveltség átszármaztatásának egyik fontos állomása T ordos, illetőleg Erdély. "(I. m. 39)

Ezt a nagy koncepciójú munkát várva-várta az egész tudományos világ. Örök szégyene a Magyar Tudományos Akadémiának, hogy soha sem került kiadásra. S ma ott penészledik, sárgul a Kolozsvári Múzeum valamelyik irattárában, bár egyre jobban és többen forgatják a málladozó sárguló lapokat. A leírás szerint mintegy 2500 ábrával illusztrált hatalmas munka és a címe: "Dácia a római foglalás előtt".

Vajon mitől félt az Akadémia ? Talán ugyanattól az esetleg fellobbanó magyarságszeretettől, régi ősi örökségünk számontartásától, amely pl. mindent megakadályozott, hogy az ugyanilyen tartalmú és KMOSKÓ MIHÁLYTÖL megírt hatalmas orientalista gyűjtemény megjelenjen. IPOLYI ARNOLD hatalmas "Magyar Mitológiá"-ját is majd hogy nem tűzbe dobatták vele, annyi volt az ellenese.

S ezt nem kell a múlt Akadémiáinak szemére lobbantanunk. A Ma Akadémiája is "kézirat temető"-nek számítható...

TORMA életének utolsó öröme talán a VIRCHOW-fé-le váratlan látogatás volt szászvárosi kis kúriájában. Bearanyozta a szürkeséget ennek az Európa-szerte ünnepelt és elismert tudósnak a megtisztelő figyelme. Ez már bántotta az Akadémiát is. De még inkább "kincses Kolozsvár" egyetemét, ahol akkor a magáramaradt, elöregedett ZSÓFIA sok-sok barátot mondhatott magának. Érdemeit elismerve 1899 május 25. dátummal a következő levelet hozta neki a pósta:

Kolozsvári m. kir. tud. egyetem bölcsészeti kara

Nagyságos Űrnőm!

Nagy örömmel jelentem Nagyságodnak, hogy a Kolozsvári m. kir. Ferencz József tudomány egyetem bölcsészeti kara tegnapi ülésén Nagyságodat egyhangúlag tiszteletbeli doktorául megválasztotta s én ezen ügyet a Minisztériumhoz Ö Felségének hozzájárulása kieszközlése végett azon feltevésben, hogy Nagyságod karunk e határozatát szívesen veendi, felterjesztem.

Nagy örömmel jelentem ezt mindenek előtt azért, mivel így a hazai tudomány nevében egyetemünk leróhatja egyik hü, kitartó, semmi akadályt és áldozatot nem ismerő, tudományos hírnevünket a külföld előtt is terjesztő kiváló munkása iránt háláját és elismerését; de azért is, mivel e gyors tudósítással is kifejezhetem Nagyságod személye iránti tiszteletemet s megújíthatom azon reám nézve megtisztelő személyi érintkezést, amelyre Nagyságod a Bécsben tartott ethnographiai Congressus alkalmával méltatta.

igaz tisztelőjét
Dr. Schneller István
e. i. dékán

Kolozsvárt, 1899. máj. 25.

A szerény, sokat gúnyolt, elaggott TORMA ZSÓFIA válasza - egy fogalmazvány csupán s nem tudható, hogy valóban el küldte-e a címzettnek :

(Torma Zsótia — Schneller Istvánnak)

1899. V. 26.

Holt lóra patkó. Először is korlátolt ismereteimmel erre érdemes nem vagyok, azután anynyi szekátura és megaláztatás után aminek engem épen ott — egyesek kivételével — kitettek, tekintve hogy haldoklási koromat élem, most már ennek hasznát sem vehetném. Mindezekért én legszívesebben ezt a kitüntetést nem fogadnám el, mert nemcsak sok ok-nélküli bajoskodással jár ez — főkint időpazarlással, de igen sok költséggel is. Ellenségeimmel s gúnyolóimmal szemben igaz ennyi elégtétellel magamnak tartoznám! most már mégse tudom mit tegyek.

(Fogalmazvány)

Állítólag elfogadta. Az azonban bizonyos, hogy 1899 november 14 óta többé nem hajolt kedvenc tordosi cserepei fölé...

AZ ÉLETMŰ

TORMA kutatásai és méginkább tanulmányainak megírása során az első időkben megelégedett a leltári leírások száraz tudományosságával. Igyekezett ezeknek a követelményeknek eleget tenni, hogy gyűjteménye egyszer valamelyik múzeum értékes és rendszerbe szedett részlete lehessen. Mint ahogy később meg is történtemé kezdeti módszerét azonban lassacskán felváltotta a jelentősebb szisztématizálás, a dolgok csoportosítása és egymás közötti összefüggésének megkeresése. Ettől pedig már csak egyetlen lépés volt a lelet tárgyak jelentése, mondanivalója, szóval az életben viselt szerepe és rendeltetése. Így jött rá a dolgok célszerűségét keresve azok mindennapi szerepére. Kereste tehát mögöttük a hajdani embert, akinek a kezében eszközök vagy szertartási tárgyakként szerepeltek. A tájat lassan betöltötte hajdan kor embereivel, akiket kezdetben dákoknak vélt, de később rájött, hogy sok kai régebbieknek kell lenniök. Így jutott el Sumérig...

A Tordoson feltárt és felbukkant tárgyak írásos jellegű jelei, rajzai szerinte valamilyen ismeretlen funkciót töltöttek be. Valamilyen gondolatot akartak közvetíteni vagy lerögzíteni, megörökíteni, tehát szerinte Európa legrégibb írásos emlékeiként kell őket számontartani. Így tarja ezt GYULAI PÁL, fiatal kolozsvári régész is, TORMA "levelesládájának" gondozója. (I. m. 22.)

TORMA tanulmányaiból és leveleiből a dákó-román elmélet fanatikusai nem kovácsolhatnak maguknak érveket még akkor sem, ha a "Téka" kiadásában oly tervszerűen kihangsúlyozódik a "románofil" szemlélet. Főleg azokra a jelentéktelen román régészekre gondolunk itt, akiknél a leveleit nagy hódolattal közlik le a nagy magyar régésznő "levelesládájából", mellőzve a világszerte ismert és elismert korabeli régészek, történészek, antropológusok egész sorát, akiknek a levelei sokkal magasabb piedesztálra emelik a lenézett és mellőzött TORMA ZSÓFIÁT.

De nem szándékunk polémiát kelteni e körül a fájó pont körül. Biztosra vehetjük, hogy a kiadók "az ahogy lehet" alapon állottak, amikor a jelentős "levelesládából" - több mint háromszáz jeles és közérdeküen tudományos válasz közül kiemeltek 48 darab levelet. Ezek között - pár darabtól eltekintve - a lehető leg-semmitmondóbb, legjelentéktelenebbek szerepelnek. A jelentés a-lapján megállapítható, hogy a "levelesláda" gyűjteményében halhatatlan nevű régészek, őstörténészek egész sora szerepel válaszaival, mint a már említett SAYCE, HAVERFIELD (1860-1919), aki Oxfordban és Wichesterben hosszú évtizedekig képviselte a Közel-Kelet tudományait és ásatásait az európai tudományos közéletben. Tőle 2 darab levelet tart számon a lajstrom. Ugyancsak szép számú levél fűződik SCHLIEMANN HENRIK és neje SOPHIE neveihez (1822-1890)is. Ez az autodidakta házaspár többet tett a régészet terén, mint egész "kiképzett" nemzedékek. SCHLIEMANN már gyermekkorában elhatározta Trója romjainak feltárását és mint az évszázad egyik legnagyobb nyelvtehetsége, vándorkereskedést folytatva Oroszországba jutott, ahol oly jövedelmező kereskedelmi vállalatot indított el, amely hallatlan gazdagsággal látta el. Minden jövedelmét a trójai ásatásokra fordította és 1871-ben megkezdte a HERODOTOS által leírt Trója feltárását a Hisszarlik-dombon, Kisázsiában. Meg is találta PRIAMOS király palotáját mérhetetlen gazdag kincseivel együtt, annak ellenére, hogy a "hivatalos" és "tudományos" körök még hamisítással is megvádolták. Felesége, a francia származású SOPHIE különleges barátságot kötött TORMÁVAL a berlini Régészeti Kongresszuson és barátságuk eredményeként sok-sok levél került TORMA "levelesládájába". A "Téka" kiadványa azonban csak egyetlen jelentéktelen levelet közöl ezekből.

Mindenesetre eggyet, a leglényegesebbet az alábbiakban hasonmásban és szövegfeloldással közöljük, hogy ez a két "amatőr" mennyi közös témát talált Tordoson és Trójában, egymástól teljesen függetlenül és milyen lelkesedéssel biztatták egymást.

Athén, 1882. február 9.

Igen Tisztelt Torma Kisasszony!

Élénk örömmel kaptam és mély érdeklődéssel olvastam múlt hó 29-i elragadó levelét, de legnagyobb sajnálatomra képtelen vagyok önnek megírni az előszót a fontos műhöz, melyet ön fontos felfedezéseiről készít. Először azért, mert jelenleg nagyon el vagyok foglalva Iliosom francia kiadásával, melynek az év vége előtt kell megjelennie a párizsi Firmin Didot és társa uraknál, és másodszor azért, mert úti előkészületeimet teszem, hogy Trója vidékére utazzam, ahol még e hónapban kell nagymérvű ásatásokat újrakezdenem, s e munkák idején, melyek gyakran még az étkezésre sem hagynák nekem időt, képtelen vagyok irodalmi tevékenységgel foglalkozni. Ha az ön leleteibe bevésett jegyeket és jeleket félreismerték a berlini kongresszuson, biztosan nem ismerik azokat többé félre, amióta megjelent Iliosom, és trójai gyűjteményem egy nagy részét bemutattuk a német népnek és kiállítottuk a berlini múzeumban. Új művében tehát csak az én Iliosomban található analogákra kell önnek hivatkoznia. Sietve átfutottam az ön ábramellékleteit, és a következő analogákat találom: az ön I. melléklete 1. sz. és a II. melléklet 4. sz.-a biztosan hasonlít a trójai bagoly-figurákhoz. A IV. melléklet 6. , 9. , 10. alatti ábráin lévő jelek nekem határozottan úgy tűnnek, mint írásos betűk. E melléklet 14. sz. alatti ábra jele egy monogramba foglalt emberi alaknak látszik, mint amilyet ön többet is talál könyvem végén az orsócskás mellékletekben. A fák, mint a 12. , 13. , és 14. sz. alatt, vagy -k ugyanazon melléklet 17. és 19. száma alatt szintén nagyon gyakoriak Iliosban. Az ön 5. mellékletén szintén látok sok azonos rajzot. Nagyon figyelemre méltó az ön 6. melléklete, ahol különösen az oltárok a lángokkal hatnak rám meglepően, - amilyeneket Iliosban is látni az 1911. , 1914. , 1913. és 1915. sz. alatt, szintúgy a figyelemreméltó jel, amelyről a tudós orientalista A. Sayce értekezett Függelékében, 76G—781. old. Én is foglalkoztam vele a 394. oldalon, ahol említést tettem önről és felfedezéseiről is. Hozzátehetném még, hogy ezt a jelet a közelmúltban a celle-i Christian Hostman által a darzani temetkezőhelyen kiásott edényeken domborműben megtalálták. Hogy az ön által a 7. mellékleten reprodukált jelek írásbetűt képviselnek-e, mint ön véli, e tekintetben nem merek semmilyen véleményt mondani, ön nem tehet jobbat, mint hogy összehasonlítsa azokat a trójai jelekkel, melyeket Sayce a Függelékében tárgyal.

Fogadja kérem, Igen Tisztelt Torma Kisasszony, megkülönböztetett tiszteletem kifejezését

H. Schliemann

A tordosi leletek sorában felmerülő "írásos" darabok főként izgatták TORMA ZSÓFIA érdeklődését. Nagy tanulmányában amely soha sem jelent meg, nagyon sok ceruzarajz-kisérlet szerepel, ahol a "betűgyanús" jeleket és önálló jegyeket különleges gonddal összegezi. Összeállítását több szakértőnek megküldötte, akiknek a válasza ma már komoly tudomány történelmi adalék. Az elsárgult lapok elhalványodott rajzai közül a VLASSA-féle tanulmány hármat leközölt és így talán megmentődnek az utókor kutatói számára. Az első darabja egy cseréptöredék ékírásjellegű jegyeit közli, anélkül, hogy megoldásukra ő maga vagy a közlő VLASSA vállalkozott volna. (2 kép.)

2. kép: Rajzok Torma kiadatlan munkájából : a. / ékiratos töredék b. /hengerpecsét és c. / a henger palást írásjelekkel.

Egy hengermetszet kerek oldalán felrótt, vonalas írásjeleket és annak kiterített palástját A. H. SAYCE (1845-1933) oxfordi egyetemi tanárnak, kora jeles orientálistájának is megküldötte, aki főleg Közel-Kelet ókori kultúráinak szakértője volt és alapos tanulmányt irt a hittitákról, az ékírásos feliratokról és szerzője volt a legelső asszír-nyelvtannak. Sajnálatos módon csak a nagy tudós válaszából ismerjük TORMA hozzáküldött levelét képező írásjeleket, amelyek közül a szaktudós párat az "ázsiai szillabárium"-hoz sorol, de hármat - a legjellegzetesebbeket - "díszítéseknek" értelmezte, holott a székely rovásírás betűivel azonosak.

Alaposság kedvéért az alábbiakban közöljük SAYCE e-gyetlen levelét, amelyet a kolozsvári "Téka" a nyolc darab válaszoló levél közül - oly szűkkeblűen ! - leközölt.

Queen's College, Oxford, Nov. 12. 83.

Kedves Nagysám!

Ezer köszönet szívességéért, hogy elküldé nekem levelét és záradékait. Utóbbi felfedezései nagy érdekűek voltak és nagyon fontosak, és azt fogják eszközölni, hogy a tudományos világ türelmetlenebbül mint valaha

fog az Ön könyve megjelenése elébe nézni Megmutattam az ön feliratmásolatait E. B. Tylor Úrnak, az ismert antropológusnak, és ő azt véli, nem lehet kétséges, hogy írott betűk akarnak lenni, vagy legalábbis írott betűk utánzatai. A hengeren lévő írásjelek vízirányos sorban véve csodálatosan hasonlítanak az ázsiai syllaborilumbeliekhez:

bizonyosan betű (tán az asianusti), vagy amint Ön felteszi, a rúna, és a következő három jegy világosan betűnek látszik.

Különösen örvendettem a 2-ik idomon levő „Swastika"-nak. Ez félreérthetetlenül Kisázsiára mutat. Valóban, a hasonlatosság az ön terrakottái és a Hisszarlik-beliek közt napról napra szembetűnőbbé válik. Én csak két elméletet láthatok felállíthatónak irántuk: 1) vagy egy történelem előtti kereskedelmi út, amely Kisázsiát Erdéllyel a troasbeli trákok közbenjárása útján egybekapcsolta, vezetett végig a Duna völgyén, és eredményezte azt a keleties művészetet Hallstadt-ban és Krainban, amely innen dél felé terjedt Olaszhon felé ahelyett, hogy Itáliából származott volna; vagy pedig 2) a nép, amelynek maradványait ön felfedezte, a római korral egyidejű barbár nép volt, és a rómaiaktól kapott egynéhány Swastika-mintát és fogalmat írott betűkről. E második feltevés azonban kizárva látszik lenni azon mélység és helyzet által, amelyben a maradványok találtattak, valamint a vas és más római korabeli tárgyak merő hiánya által. Ha ön valami nikkeltárgyat tudna találni, minden kétkedésen felül be volna bizonyulva a nagyon korai kelet, amelynek a maradványokat tulajdonítani kell. Trójában nem leltek borostyánkövet, és úgy hiszem, ön sem talált: ez arra vezetne, hogy az ön tárgyai régibbek, mint a borostyánkő-kereskedés kezdete. Fedezett ön fel valami elefántcsont tárgyat?

Igazán sajnálom rosszullétét. Erre legjobb orvosság a nyugalom. Reménylem, a tél vége előtt ön ismét jól és jó erőben lesz.

Éppen indulófélben vagyok Egyiptomba, és nem térek vissza az északi szélességre tavaszig. őszinte tisztelője

A. H. Sayce

Magyar őstörténet kutatás terén sem volt tétlen TORMA ZSÓFIA. A jénai kiadvány mellett leveleiben is, illetve az azokra küldött válaszokban is vannak erre vonatkozó adatok. Ezek főként és elsősorban az ősmagyar írás mezopotámiai eredetének lehetőségeire vonatkoznak.

Ma már, közel száz éves távlatból szinte meghatódva figyelhetjtük ezeket a kezdeti kísérleteket, a kolozsvári gyűjtemény ceruzarajzait, betűzési kísérleteit. Ezen a téren is úttörő volt, hiszen akkoriban még csak szórványos és hézagos ismeretek álltak rendelkezésére a rovásírás kutatóknak.

Mielőtt TORMA ZSŐFIA íráskutatását érdemben tárgyalás alá vetnénk, meg kell jegyeznünk, hogy SCHLIEMANN tételeinek alapvető tévedését a trójai leletek legalsó "tell"-ben, azaz a legelső emberi település által használt földszint mélységében előforduló darabjait a "hellén kultúra"darabjainak minősítette és ezzel legkevesebb kétezer évvel "megfiatalította" és ez az időbeli eltolódást TORMA is magáévá tette. Igaz, hogy hamarosan rájött tévedésére és élete utolsó szakában már pre-sumér és sumér kultúráról beszél.

Ez az Időbeli eltolódás - sajnálatos módon - késleltette a magyar régésznő eredményeinek végső kibontakozását, Ennek ellenére mégis jelentősek az erdélyi írásjegyek és a "rúna", vagy "rovás " jelei közt megsejtett összefüggések.

Miután TORMA ZSŐFIA igazi nagy munkája, melyet oly nagy gonddal készítgetett elő és folyton bővítette, csiszolgatta, soha sem jelenhetett meg, valóságos nyomozással kell felderítenünk ezen a téren folytatott vizsgálódásait.

A legelső ilyen adat A. H. SAYCE oxfordi egyetemitanár TORMÁHOZ intézett és 1883 november 12.-ről dátumozott levelében bukkan fel. Sir ARCHIBALD HENRY SAYCE (1845-1933)híres orientalista, világhírű asszírológus, korának legelismertebb szakembere az ékírás terén. Élénken sajnáljuk, hogy a kolozsvári múzeum birtokában lévő és TORMA ZSÓFIÁHOZ intézett több, mint háromszáz levél közt szereplő 8 SAYCE által írottakból csak ezt az egyetlen egyet közölte a "Téka" sorozat kiadványa. Maga a tény, hogy az emberfeletti szellemi és feltárási munkát végző és irányító oxfordi tanár nagy lekötöttsége ellenére is nyolc levéllel kereste fel az "amatőr" magyar régésznőt, mutatja TORMA leleteinek fontosságát és jelentőségét. SAYCE természetesen az orientálista szemével nézve tartotta fontosnak a levelezést, mert ő már az ókori, keleti írások szakértőjeként a sumér kultúra Erdély területéig húzódó nyomait vélte felismerni a tordasi leletek darabjaiban.

TORMA intuitív női megérzéssel bogozgatta ezeket a furcsa írásjeleket. Gyűjteményében szereplő : Önéletrajz"-a tartalmaz jópár ilyen kísérletet, melyek a pecséthengereken szereplő jeleket rögzítik és az akkoriban ismert ókori, keleti írásrendszerek között párhuzamos előfordulásokat keresnek. Sejtését bátran ki is mondta, le is irta azzal a magyarázattal, hogy az ismeretlen jelek, képírásos figurák valójában Európa legrégibb írásos emlékei.

A pesti újságíró-tintanyalók által oly sokszor kigúnyolt "emancipált" és karikatúrákba torzított "régész- bogarász kisasszony" világraszóló eredményeit az Akadémia "szakemberei" egymás közt csak megmosolyogták és hallgatásukkal mellőzték. Mindössze annyit tettek, hogy az olcsószellemű sajtócsahosokat újból ráuszították, hogy nevetség tárgyává tegyék. TORMA nem maradt érzéketlen ezekkel a mellőzésekkel és ízetlen, olcsó szelleméskedésekkel szemben. Meghatóak erre vonatkozó sorai : "vádólnak, hogy phantastikus tulcsapongásaimmal az összefüggéstelen hangokból nyelvet, a csordaéletből állam alkotások at, a bálvány imádásból vallást, a teljes culturahiányból csak culturát származtatok, de ezzel szemben... nincs a világtörténelemnek hérosza, a történelem írójának az az alapja, aki kiállná a próbát akkor is, ha nagyitóüveggel közelről nézzük. A nagyító még a napban is mutat foltokat. Az író, a tudós, a költő, a bölcsész mindannyian szenvednek az eredendő bűnben, hogy em berek... "(Önéletrajz részlet.)

Visszatérve Európa legrégibb írásos emlékeinek vizsgálatához SAYCE és TORMA közös kutatásaihoz, minta mai, világhírű magyar orientalista HARMATTA JÁNOS "Neolit-kori írásbeliség Közép-Európában" címü kis Írásából kitűnik, ma már a két múltszázadi tudós kutatásait értékelik és méltányolják. Idézve a budapesti orientalista egyetemi tanár idevonatkozó szavait :"01yan jelek, amelyeknek valamilyen kapcsolatát a régi mezopotámiai írásbeliséggel fel lehetett tenni, már a múlt században is kerültek elő elég nagy számban Tordoson, s feltárójuk, illetve gyűjtőjük, TORMA ZSÓFIA már 1879-ben utalt is a tordosi jelek és az asszir-babilóniai írásbeliség kapcsolatának lehetőségére, és e feltevést nem kisebb tudós, mint A. H. SAYCE is komolyan mérlegelte... "

Sajnos, nem ismerjük a TORMA "levelesláda" minden kincsét, főleg azokat a válaszleveleket, amelyek a nagy régésznő ősi írásokra vonatkozó kérdésekre von átkozó megfigyeléseire kapnánk választ. Csak töredékekből lehet ezeket összeállítani.

Így maga SCHLIEMANN is válaszol a "betűkre" vonatkozólag, egyben felhíva figyelmét TORMÁNAK, hogy SAYCE foglalkozott az üggyel.

Hogy mennyire szívén feküdt TORMÁNAK ezen "betűk" és "írásrendszerek" eredetének feltárása, kiviláglik "Öné1trajzának" alábbi részletéből : "... a tordosi telep több ezer darab különleges kő, csont, cser ép tárgyainak nevezetesebb tárgyait egészen újszerű adataiért bemutattam volt az 1888-ban a berlini, 1882-ben pedig a Main a-Frankfurtban a régészeti kongresszus szakembereinek, felhíván azokra értekezésemben figyelmüket... Minek folytán megállapították, nagy horderejűket, hogy azok nagy fényt vetnek az ősi történet tisztázására, de mivel azok őket is meglepték, el kellett magamat határoznom magamat arra, hogy részletesen is megvizsgáljam őket, ámbár tudatában voltam, hogy milyen küzdelmes le end a magam törte csapáson iránytű és pihenés nélkül keresve-kutatva az összekötő pontokat, melyekhez leleteim kapcsolhatók legyenek. Gyűjteményem tárgyait az összehasonlító régészet segélyével kivonható eredmények arra a meggyőződésre vezettek, hogy Tordos őskorára következtetve feltételezzem, miszerint mint Erdély más őstelepein azokat trák-géta féle népek lakták, akikről HERODOTOS K. E. 500 évvel úgy emlékezik meg, hogy azok a "Maris", azaz "Maros" menti területek lakói voltak. Tordos leletein ekkor felismerém BabyIon-Chaldea kultúr elemeiből keletkezett és Egyptom művészetével együtt Syriában fejlődött tovább és hasonló volt Trója trákjainak kultúrájához és melyet nem előzött meg az eddigi régészeti felfogás szerint a gal-kelta, pelazg-hellén vagy római-etruszk kultúra.

Babylon ékírásos feliratai szerint ős népe turáni fajhoz tartozva, sumér-akkád nép volt kiknek kő és agyagtáblákra vésett képes írásjegyeit és vallásos szertartásait, ceremoniáit össze hasonlítva gyűjteményem kultusztárgyaival egészen egybevetve képekkel kimutattam - ETH-NOGRAPHISCHE ANALOGIEN - című illusztrált művemben, Jéna, 1894-részletesen, hogy ezen ős néprajzi adatok módosító hatásából fejlődött vonások visszatükröződnek a föléjük került mai népek hitében és a hitéből magyarázható szokásaikban... "(Korunk, 1972/3. 433-434.)

Ez az önvallomás, TORMA önéletrajzának kiadatlan szövegéből rámutat két - szerintünk - nagyon fontos jelenségre:

1. A Sumér népet és nyelvet a "turáni" fajhoz és nyelvhez csatolja. Bár ez a "turáni " név a mai "tudomány" nézete szerint "turáni nyelv" és "turáni faj" nem létezik és TORMA KORÁBAN a francia nyelvészek, LENORMANT és OPPERT kardoskodtak mellette HALÉVY sémitológus csökönyössége ellenére. Ezek szerint TORMA a két jeles orientalista véleményéhez csatlakozott, amikor a "sumér-akkád népeket turáni fajúaknak"tartja. Tudjuk azt is, hogy LENORMANT franci? a tudóssal személyes kapcsolatai voltak, leveleztek és valószínű* leg találkoztak is, bár erről a "Téka" levelesládája egyenesen hallgat, mindössze UNDENSCHMIT FRIEDRICH, mainzi múzeum igazgató TORMÁHOZ irt leveléből értesülünk, hogy ez utóbbi jelezte, hogy "Mr. LENORMANT membre de l'Institut a Paris" a világhírű Keleti Intézetben bármikor elérhető. Jellemző a magyar tudomány hivatalos képviselőinek merev mellőzésére, hogy az ugyanakkor, ugyanabban az Intézetben, tehát a leghíresebb párizsi Keleti Intézetben élt egy magyar nyelvkutató házaspár, Mezőkövesdi UJFALVY KÁROLY és felesége, akik VÁMBÉRY nyomán sorra járták a keleti országokat és "Mélánges Altaiques "címen kiadták teljes negatívumot jelentő tanulmányukat. TORMA szándékosan nem vette fel velük a kapcsolatot, mert túrán ellenes magatartásuk annyira hirhedt volt.

2. TORMA "Önéletrajz"-ának második nagy jelentősége ama szándék, hogy a sumér nyelv turániságának hangoztatása mellett a rovásírásos jegyek sorait is tudatosan kereste. E szándéka nyilvánvaló és a magyar tudománytörténészek feladata lenne, hogy sürgősen felderítsék a múlt század hires orientálistáinak írásszakértőinek levelesládáiban a TORMÁTOL hozzájuk intézett leveleket, hogy az azokban szereplő rovás, vagy ahogy a nyugati tudomány inkább szereti nevezni "rúnák"-ra vonatkozó tételeket, kérdéseket felderíthessük.

A rovás-írásjelek mindenesetre feltűnő számban szerepelnek, ami a külföldi tudósoknak semmi esetre sem tűnt fel, ahogyan erre semmiféle megjegyzésük nincs. A mellékelt SAYCE-féle levélben magában egyszerre négy ősi magyar-székely rovásírási betűt említ meg, amelyeknek a jelentőségével azonban nincs tisztában. Ezek a betűk:

Sajnálatos módon a szakemberek inkább a piktogáfiai jelekkel foglalkoznak és így a tatárlaki betűtípusoknak, logogrammáknak sokkal nagyobb visszhangja volt a nemzetközi vonalon, mint a sokkal jelentősebb tordosi korongnak.

TORMA maga azon volt, hogy a "titokzatos" írások értelmét ne közölje a szakértőkkel, hogy rammáknak ítéletükben be ne folyásolja őket. De minden jelenségre felfigyelt és ha hírét hallotta "leírásos" vagy "tamgás" cseréptöredékeknek, kerámiai alkotásoknak, igyekezett azokról legalább is rajzokat szerezni. Így szerepel a levelesládájában a háromszáz levél között több olyan, mely ilyen célokat szolgál. Mellékletként közöljük a mainzi Római Kőtár őrének UNDENSCHMIT múzeumőrnek válaszát, amely egy Osthofenben talált rovásfeliratos cseréperény rajzának megküldéséről szól :

Mainz, 1883. április 5

Római—Germán Központi Múzeum

Mainzban

Igen Tisztelt Kisasszony!

Legnagyobb sajnálatunkra március 29-i leveiéből azt olvastuk ki, hogy a két edény közül éppen az érdekesebbik cserepekben jutott az ön birtokába.

Ez egyúttal különös elővigyázatosságra fog bennünket késztetni az ön értékes küldeményének csomagolásakor, és amennyire hatalmamban áll, gondoskodni fogok arról, hogy mindent pontosan az ön előírásai szerint végezzek.

Kívánságának megfelelően és a kár kiegyenlítésére ma a nagyobbik edény ékírásáról (rúnáiról) készített másolatot küldők önnek egy gyorsvázlat kíséretében.

Lelőhelye a Szász Királyságban van, s jelenleg a nürnbergi Germán Múzeumban őrzik. Sajnos nem tudok Önnel semmi többet közölni az edény lelőkörülményeiről.

A kisebbik frank edény lelőhelye e kor temetőinek legközönségesebbike: az eltemetett személy lábánál vagy oldalán. Osthofenben találták, és most a Mainzi Régészeti Egyesület gyűjteményében van.

A rajzok elkészítésével kapcsolatban bátorkodom önnel közölni, hogy rajzolónk véleményének kikérése után [kiderült], ő csak akkor tud pontos költségvetést készíteni, hogyha esmeretei vannak az elkészítendő tárgyról. Szíveskedjék velünk sürgősen közölni kívánságait, s egyben megjelölni, miképpen kívánja a rajzokat elkészíttetni: pontos körvonalakkal vagy teljes árnyhatással.

Rendkívül érdekes volna számunkra, ha művéhez néhány festett agyagcserepet mellékelne, amilyenek Schliemann-nál, de még a mi vidékünkön is előfordulnak.

Lenormant úrnak tapasztalatunk szerint elég a következő cím: membre de l'Institut á Paris.

Egyben bátorkodom legőszintébb köszönetünk mellett visszaküldeni az ön művéhez tartozó és lekötelező módon beküldött rajzokat. Reméljük, hogy művének megjelenése után, melyre ezennel előfizetni megbízásom van, Ön azonnal küld nekünk egy példányt belőle.

Kérve önt, szíveskedjék bennünket mihamarabb tájékoztatni kívánságairól, vagyok kiváló tisztelettel

Fried Lindenschmit
múzeumőr

(Németből)

A kolozsvári gyűjtemény mellett a múzeum őrzi leveleit is, amelyek között korának legnagyobb külföldi és magyar régészeinek válaszai, kérései, érdeklődései találhatók. Magyar vonatkozásban a legmeghatóbb a "turini Remetének" Kossuth Lajosnak két levele, amelyek közül az elsőt facsimilében és feloldásban is adjuk a "Téka" nyomán.

A már reszketeg kezekkel irt levelek mélységes nagyrabecsülés hangján szólnak a régésznőhöz, akinek a neve nem ismeretlen előtte. A levelezési kapcsolatot azonban a régésznő indította el, ama kérésével, hogy a nagy munkája "Erdély a római foglalás előtt" bevezető sorokat írjon, mint azt már a nagy Kormányzó báró NYÁRI JENŐ "Az aggteleki barlang, mint őskori temető "c. munkája elé oly szívesen tette. KOSSUTH szerénysége eltakarja azt a nagy érdeklődést a régészet iránt, amely már fiatal kora óta foglalkoztatta, de soha nem volt annyi ideje, hogy a "dilettáns " soron tul jusson. Leveleiből azonban nagyon sok tudás és pontos értesülés látszik kora régészeti eseményei felől.

Két KOSSUTH levél szerepel a "Téká"-ban. Az elsőt olvasóink maguk is meghatódva fogják böngészni. A másodikat, hosszú terjedelme miatt csak kivonatosan ismertetjük. Hivatkozik benne a boroszlói Nemzetközi Kongresszusra, amelynek naplójából értesült TORMA sikereiről. Bírálata és értékelése a következő szavakban izzik: "Nagyságod bámulatos szaktudásának... köszönheti az ethika, a faj leszármazás , a nyelv rokonság és kultúra eredet napfényra hozatalát. " (I m. 89.)

Meglepő KOSSUTH nagy jártassága az amerikai régészet legújabb jelenségei iránt és ezekre TORMA figyelmét is felhívja, bár a neveikről tréfásan idézi MOORE-t "bizonyos amerikai helynevek kimondására csak úgy vasárnap szánja el magát az ember, mikor egyébb dolga nincs."

22. Via Dei Mille Turin Martius 25. 1884.

Különösen Tisztelt Úrhölgy!

Nagyon kellemesen lepett meg engem Nagyságod f. hó 3.-áról kelt igen becses levelével és ősrégészeti kutatásainak fényes eredményeit világosságba helyező munkáival, melyekkel engem megajándékozni méltóztatott.

Fogadja megtisztelő figyelméért alázatos köszönetemet.

Az ősrégészet azon tudományok közé tartozik, melyek iránt élénk érdeklődéssel viseltetem. Ez érdeklődésnél fogva hő vágyam volt Nagyságod tudományos búvárlataival közelebbről megismerkedhetni, mert már azokból is a mik felőlük amúgy töredékesen tudomásomra jutottak, nem lehetett nem gyanítanom, hogy Nagyságod oly adatokkal gazdagította a tudományt, melyek a tudós világ által ekkorig elfogadott némely speculatív nézetek alapját erősen megingatják, s az ősvilág történelmi rejtelmeire oly új világot vetnek, mely azokat egészen más színben tünteti fel, mint a minőben a szaktudósok ekkorig tekintették, úgy hogy az eddig divatos nézetek megváltoztatását eredményezhetik, s az ősrégészeti adatokból levonható tudományos következtetések rendszerítésénél forduló pontot képezhetnek.

S csakugyan képeznek is: ürömömre szolgál érteni, hogy az immár kiváló szaktekintélyek által a külföldön is el van ismerve, s én mint magyar büszke vagyok reá, hogy ez az érdem, hogy ez a dicsőség a magyar haza egy derék magyar leányának jutott.

Nagyságod engem érdemetlenül túlbecsül, ha a dologban az én véleményemre csak legkisebb becset is hajlandó helyezni. Én szaktudós nem vagyok, nem oly életet éltem s körülményeim sem olyanok voltak, hogy az ősrégészeti tudományban magamat többnek mint csakis amolyan szórványos — ne mondjam felületes — ismeretekkel bíró kontár műkedvelőnek tarthatnám; mint ilyen én Nagyságodban, ki annyi ügyszeretettel, buzgalommal, kitartással oly terjedt s oly alapos ismereteket párosít Mesteremet tisztelem, kivel szemben engem a tanítvány s nem az ítész szerepe illet meg.

Azonban udvariatlanság volna kívánságát parancsnak nem tekintenem, tehát szabadságot veendek magamnak (ha korom fogyatkozásai szándékomat cserben nem hagyják) Nagyságod illetékes ítélete alá terjesztem némely gondolataimat, különösen az erdélyi ásatásainak a trójai leletekkel oly fényesen kimutatott rokonságából hazánk történelem előtti ősculturájának leszármazására vont elméleti következtetést illetőleg. E végett azonban Nagyságod nagybecsű dolgozatait nem elég egyszer átolvasnom (ezt már megtettem azonnal a mint megkaptam, és sokat tanultam belőlük) hanem figyelemmel szükség áttanulmányoznom, s minthogy én e tárggyal az utóbbi időben nem igen foglalkoztam egy s más adat felől mely amúgy homályosan lebeg szemem előtt fel is kellene frissítenem gyarló emlékezetemet, az pedig kissé több időt kivan, mint a mennyivel hónapokon át halomra gyűlt levelezési hátralékaim miatt éppen most rendelkezhetem.

Bocsánatát kell tehát kérnem, hogy parancsának csak egy kis késedelemmel felelhetek meg, addig is esedezem méltóztassék sívesen fogadni kiváló nagyrabecsülésem adóját, mellyel vagyok

Nagyságodnak alázatos szolgája s tisztelő tanítványa

Kossuth Lajos

U. i. Nagyon megtisztelve érzem magam Nagyságod azon kívánsága által, hogy küldjem meg azon vén élő halott arczképét mely nevemet viseli. Romoknak néha lehet értéke, az én egyéniségem romjának nincs, az idő elporlasztott, mint elporlasztotta azt a mit képviselni törekedtem; — de hát teljesítem parancsát. "

KOSSUTH eme levele azt mutatja, hogy TORMA neve már régészi szakkörökben egyre nagyobb jelentőségű lett. A "turini Remete "érdeklődése és figyelme bizonyára felfokozottabban kutatja a magyar régésznő szerepének külföldi visszhangját is. TORMA elküldte neki dolgozatait, melyek addig megjelentek és mint szerény hozzászóló, "nem pediglen itész" óhajtja hozzá eljuttatni benyomásait, észrevételeit. Erről szól a második, hosszú levél következő része :

Említettem fentebb hogy Nagyságod nagy tudományos érdekű leleteit s azokra alapított inductioit illetőleg csak is némely igénytelen figyelmeztetéseket vehetek magamnak szabadságot bölcs Ítélete alá terjeszteni. Elnézésére számítva bátor leszek ezt pár nap alatt megküldeni. Csak igénytelen figyelmeztetések lesznek azok — kivéve talán az a német hetvenkedési eredetű Indo-germán vagy miként Virchow „in mehr unbefangener Weihe" nevezi „aria doctrinát" (bizony „aria" -légbűl kapott) melynek én határozott ellenese vagyok, s azt hiszem jó társaságban vagyon az.

Nem végezhetem csevegéssé fajult mentegetőző levelemet a nélkül, hogy kiváló tiszteletem köteles adóját be ne nyújtanám Nagyságodnak a vívmányok felett, melyekkel az ősrégészeti tudományt meggazdagítá. Alig tudom mit bámuljak inkább, azt a meglepő otthonosságot a melyet a bonyodalmas tudomány szintoly tág mint akadékos mezején oly aránylag rövid idő alatt sajátjává tett, vagy a biztos tapintatot, mely kutatásaiban vezette, avvagy az ügyszeretetet mely törekvéseiben lelkesíté, vagy pedig a több mint férfias kitartást, mely semmi nehézség előtt meg nem hátrált, semmi kellemetlenségek közt meg nem lankadott. Szolgáljon jutalmául áldozataiért a múltban és serkentéseül a jövőre azon öntudat, hogy úttörő munkát végzett s hogy ha némely elméleti következtetései időjártával talán módosulás alá eshetnek is (miként egy ily kezdetleges tudomány fokozatos fejlődésénél másként nem is lehet) azt a diadalt már kivívta, hogy az őskor titkáról egy fátyolt lebbentett fel, melynek fellebbentése az ősrégészet mezején új látókört tár fel, új kiindulási pontokat jelöl — ily munkásságról a megillető általános elismerés el nem maradhat. Örömömre válik ennek jeleit, mint szintúgy azt is észlelhetni, hogy Nagyságod példája Erdélyben másokra is buzdítólag hat.

De fájdalmas részvéttel értettem leveléből, hogy a megfeszített munkásság melynek segédeket igénylő minden ágazatát egyedül magának kellett ellátnia, az anyagi áldozatokon kívül még drága egészségére is rosszul hatott, lelkemből kívánom, hogy ez csak mulékony baj legyen, de el nem mulaszthatom figyelmeztetni, hogy ha az „archeológiai rheumatizmus" a Hercules fürdők hatályával daczolni találna, van egy más fürdő (nem víz hanem csak pártizedrész szénsav többlettel telített légfürdő) mellyel nem képes daczolni. Ez a Monsummanoi barlang légfürdője Toscánában, vasúton egy negyedórai távolban Pistójától, a lukkai völgyben — „Probatum est" —

Mély tiszteletem kijelentésének meg újítása mellett bátorkodom magamat Nagyságod jóakaratába ajánlani

Kossuth

Torma Zsófia úrhölgy ő nagyságának

Szászvároson

U. I. Óhajtanám tudni kívánja e Nagyságod hogy a Frankfurti és Boroszloi gyűlések naplóit vissza küldjem.

Sajnos, a levélrészletben említett "némely igénytelen" figyelmeztetések, vagy észrevételek nem szerepelnek a "Téka" kiadásában és valószínűleg vagy elkallódtak, vagy el sem indultak Szászváros felé, mert GYULAI PÁL a "Korunk"-ban irt beszámolója csak 2 KOSSUTH-levelet, vagy írást említ a múzeumi gyűjteményben. S ezt a kettőt ismerjük...