Amikor a végre bekövetkezett ébredésünk hajnalán körülnézünk, mindig egy-egy ilyen útunkba vetett kőbe botlunk bele, s minden igyekezetünkkel, erőnkkel ennek eltávolítására törekedünk. Ezen munkálatok közben eltöltött idő látszólagos ellenségeinktől való megszabadulására fordítva megfoszt bennünket önmagunk bővebb ismerete felé irányuló teendők elvégzésétől. És ami a legfontosabb: megfoszt bennünket Isten központú gondolatvilágunk békéjétől.

Néhány példa:

Jobban ismerjük ószövetségi népek ügyes-bajos dolgait, mint saját hagyományainkat, s fontosabbnak tartjuk mindezt ilyen sorrendben átadni gyermekeinknek annak ellenére, hogy az előzőben emberi okoskodás eredménytelen volta, a másikban Isten központú életünk megalapozása a cél és elérhető eredmény. Hasonlítsuk össze: hányszor ejtjük ki egy-egy ószövetségi nép nevét és hányszor ejtjük ki a szót: magyar? Beszélünk minden másról, csak magyarról nem.

Beszélünk népeinkről is, mint őseinkről, de mindezek szülőanyját, a magyart felejtjük.Elfelejttették velünk mag-nép voltunkat, hiszen tudták, hogy népünk Isten kezében melengetett mag volta legyőzhetetlen még akkor is, amikor ez a Mag-nép nem vetélkedik senkivel, nem küzd senki ellen, csak ad. Adja tovább Istentől kapott kincseit, a lélek gyümölcseit.

Nemcsak népeink nevével cseréljük fel a magyar nevet. Ha más nevet nem találunk hirtelen, akkor népről beszélünk. Erről már sokszor írtam: népi hímzés, népi tánc, népmese, néphagyomány, stb. és nem azonosítjuk ezt a népet önmagunkkal, a magyarral. Ez a folyamat már Anonymus Gesta Hungarorumával érhető tetten, de ki tudja hol és mikor kezdődött. Figyeljük meg:

BORSOD

„Mikor így gyökeret vertek, akkor az ott lakók intelmeire közös elhatározással kiküldték erős csapat élén Böngér fiát Borsot a lengyelek földje felé, hogy szemlélje meg az ország határait, továbbá gyepűakadályokkal erősítse meg egészen a Tátra-hegységig, s alkalmas helyen emeljen várat az ország őrizetére.

Bors pedig, miután elbocsátották, jó szerencsével nekivágott a dolognak, és a nagy számban összegyűjtött parasztsággal a Boldva vize mellett várat építtetett; ezt az a nép Borsodnak hívta azért, mivel kicsiny volt. Bors még összeszedte túszul a lakosok fiait, és felállította a mezsgyéket a Tátra hegyein, aztán visszatért Árpád vezérhez.

Visszatérte nagy örömöt keltett a vezér udvarában. A vezér pedig jeles cselekedetéért abban a várban ispánná tette, és egészen reá bízta, hogy annak a résznek viselje gondját.”
Az az őslakos, műveltségalapító nép Anonymusnál névtelen maradt, s folytatódik így mai napig is.

Addig, amíg a magyar önnön magyarságát nem tudja, nem akarja, nem meri felismerni, szélmalomharcot folytatunk a világgal.

Magyarok vagyunk.
Magyarország magyar népe vagyunk.
A magyar Isten kegyelméből a világ fennmaradt ősnépe.
Magyar nevünk, nyelvünk, történelmünk Istennel kezdődik.

A magyar őrzi ősemlékeiben, nyelvében, műveltségében, sőt örökletes egységeiben is Isten tudatát, a hozzá való ragaszkodást. Ezen Istenhez tartozást nyelve szerkezetébe, legendáinak szövegébe építve hordozza és példájával mutatna útat a világnak is.

Ég szavunk Istent jelent: Ég áldjon!
Egy szavunkkal az Ég magaslatából a föld felé hajló Teremtő érint bennünket.
Ige: Isten szava, mely a teremtés maga.
Igaz: az Ég szent ereje, tulajdonsága. Fény.

Ezt az égi fényt hordozzuk mi, Isten nevét viselő mag nép, s hivatásunk  e fényt átadni a sötét világnak. De amikor csak a buktatókat látjuk és sötét indulatokat dajkálunk: a sötétséget növesztjük csupán.

Emlékezzünk csak Jézus szavaira:

“…Hanem keressétek először az Istennek országát és az ő igazságát, és ezek mind megadatnak  néktek.” (Máté 6:33) E mondat részletezéséhez záró gondolatként még figyelmünkbe ajánlom a következőket: (Máté 5:43-44)

Istent kereső útunk során Atyánk önmagunkkal ajándékoz meg bennünket, fényében a sötétség látszólagos hatalma megtörik, helyét átveszi a Vele való szent kötelék, mely ebben a magyar szóbokorban nyilvánul meg.
                      szer – szeret – szerez (teremt).

S Őt a Tőle való örökségen: magyarságunkon keresztül érhetjük el. Megtörténtekor eszmélünk arra is, hogy mindig velünk volt...

Hogy örökre emlékezetünkbe véssük:

Magyarok vagyunk, 
édes hazánk Magyarország, 
magyarul beszélünk 
és bölcsőnk a Kárpátmedencében ringott.

JÖVŐNK NEVÉBEN

Nemzeti öntudatunk, önmegbecsülésünk eddig talán soha nem tapasztalt mélypontra sűlyedt. Ezen nem csodálkozhatunk, hiszen külső és belső ellenségeink az utólsó ezeeregyszáz éven át ennek elérésén mesterkedtek.

Soha ilyen eszmei magasságok nem hívták a magyart, mint a visszafordíthatatlannak látszó mélypont küszöbén. Lelkünk nem a vásári zsivajra ügyel, nem a pénzvilág naponkénti ijesztegetéseire. Ott lebegünk a lelki tisztaság magaslatain, hogy megteremtsük azt az eszményi birodalmat, melyre Isten hivott el bennünket.

Pásztor ruhába és báránybőrbe bújtatott farkasok ragadozzák el tőlünk értékeinket: őshitünk, ősműveltségünk termékeit, anyagi javainkat, hogy ezekkel felfegyverkezve világuralomra tehessenek szert, miközben ezek hordozóját a történelem máglyáira küldik, hogy ne maradhasson ténykedéseiknek tanúja.

Ősemlékezetünk viszont csodákra képes: lelki, szellemi értékeink mindaddig csorbitatlanul élnek tovább, amíg magyar él Isten e szép világában. Időről időre ezen emlékek felszínre kerülnek, amikor ezekre legnagyobb szükségünk van. Váratlanul, hihetetlen élő erővel ontja ma népünk önmagából ősi emlékeit, imáit, történelmének mára alkalmazható emlékeit. Erdélyi Zsuzsanna ősi magyar imáit összegyűjtő gyönyörű kötete csak nagyszerű kezdet, az újjászülető lelki fény első villanása.

Útunkat világító fények most terjednek, már a Pilis rengetegét világitják, mint Özséb idejében, s várják, hogy fényoszloppá válhassanak lelkünk gyógyitására. A Felvidék, Palócföld, Kárpátalja, Csángóföld, Erdély, Délvidék népének összefogó szeretete új fényszületések szent helyeivé válnak. S ezt meggátolni senki sem tudja, csak saját hitetlenségünk, érdektelenségünk, értetlenségünk. A soha nagy nyilvánosságot nem kapott karácsonyi lélek-útakat bejáró baranyaiak ősidőktől tartják nyitva a fény, a lélek, az Élet kapuját és az ezekhez vezető útat: évente repülnek mint a raj fényszületést ünnepelni.

Az Isten éltető, gyógyitó, fehér fénye minket keres.

Hazánk egy nagy fényközpontját, a Pilist lelki indításból százával keresik fel napjainkban. E szellemi központ szürke és fehér-ruhás munkásainak fénylátó alapítója, Özséb, Pálos Rendjét hazánk felvirágoztatására hozta létre, s ennek megfelelően működtette, amíg II. József kalapos királyunk minden előzetes bejelentés nélkül 1786, február 7-én rendeletileg feloszlatta. A pálos atyák tanítási módszerei ismeretében nem kétséges, miért oszlatták fel e rendet:

 „A tanítási célokról Bakonyvári Ildefonz így ír,  mondja Vetráb József Kadocsa egy dolgozatában: „Iskoláikban az oktatást úgy intézték, hogy az itélő képességet az emlékező tehetséggel már a gyenge kortól kezdve egyenlő gonddal fejlesztették és folytonosan tökélyetesítették. E végből oly embereket akartak nevelni minél nagyobb számban, a kik ne csak sokat tudjanak és emlékezetükben tartsanak, hanem a mit tudnak, azt okosan és a józan észnek megfelelően a közös haszonra tudják fordítani… Nem elégedtek meg azonban azzal, hogy tudós és gondolkodni tudó embereket neveljenek, hanem minden tanítványukat az egyház és a haza hű fiává akarták tenni s azt a szent szeretetet, a mely az ő keblükben mind a kettő iránt lobogott, tanítványaiknak szívében is átönteni óhajtották. Az a rend, a melynek tagjai közől egyiknek sem volt szabad magát másnak, mint magyarnak nevezni, nem nevelhette növendékeit másnak, mint igazi magyaroknak.” Majd részletezi:

„A rend felszámolásával, a vármegyei főispánok támogatásával, megyei és kamarai tisztviselőket, királyi biztosokat bízott meg. A végrehajtás lépései a következők voltak: először átvették a rendház kulcsait, majd nyilatkozati esküt (Juramentum manifestationis) tétettek az atyákkal, átvették a készpénzt és beszállították a kiküldő kamarához, ezt követően leltárt készítettek a kolostor összes ingó és ingatlan javairól, összeírták a kolostor épületét, a gazdasági épületeit, iskoláit a világi papok bútorairól sem feledkezve meg. Az eltörölt rend 25 kolostorának vagyonát 4 millió 593 ezer 460 forintra értékelték, ami ennél valójában nagyságrendileg több volt. A pálos testvéreknek ki kellett vetkőzniük a fehér rendi ruhából. Közülük némelyek plébánosként templomi szolgálatot vállaltak, nagyobbik részük a katonasághoz, néhányan főúri családokhoz kerültek nevelőnek. II. József halálát követően (1790) megindult a mozgalom a magyar pálos rend visszaállítására a konvent még élő tagjai között és az 1790-91-es pozsonyi országgyűléshez folyamodtak.” - Sikertelenül.

A pálosok tanítása, mely az emlékező és ítélőképességet egyaránt fejlesztette a kora gyermekkorban ősműveltségünk sokezer éves hagyományain épült: népünk nem-mese-meséiben ugyanezt hangsúlyozza. Mikor a mesemondó figyelmeztet: nem mese ez gyermek – az emlékezés iránti igényt éleszti, s „aki nem hiszi, járjon utána” az ítélőképességnek ad fontos szerepet.

II. József gyors munkája 1945-ben ismétlődött meg hazánkban, s folytatódik azóta is önismeretünk, történelmi távlataink felmérésére felkészítő oktatásunk rombolása. Ekkor lépett fel hazánk egy nagy tanítója, Kodály Zoltán, ki minden erejével hangsúlyozta a magyarságtudat szellemi alapjai lerakásának fontosságát, már óvodás kortól kezdve Visszatekintés című könyvében. Néhány gondolatát hozom csak most:

„Óvodáskorban a magyarság tudat alatti elemeinek beültetése, lassú kifejlesztése a faladatunk. Magyar mivoltunk épületének mintegy a föld alatti alapjait kell itt lerakni. Minél mélyebbre épül a fundamentum, annál szilárdabb az épület.

A tudat alatti magyarság első talpköve a nyelv.

A tudat alatti magyarság másik talpköve a zene.

A tudat alatti nemzeti vonások legjobb megalapozója a néphagyomány, elsősorban játék és gyermekdalaival.”[1]

„Nem hihet a magyar jövőben, aki nincs meggyőződve, hogy ez nem maradhat így. Képtelenség, hogy magyar gyermekek hathetedének nevelése a legfontosabb életkorban a véletlenre legyen bízva...”

“A tudat alatti nemzeti vonások legjobb megalapozója a néphagyomány, elsősorban a játék-és gyermekdalaival. Ezekben van ugyan, ami közös Európa népeivel, de van különbség is... A lélek alaprétegét nem lehet kétféle anyagból lerakni. Anyanyelve csak egy lehet az embernek, zeneileg is.”

Kodályt hazánkban nemzetellenes erők ellehetetlenítették, s külföldi megbecsülésének is útjába álltak, aminek személyes tanúja voltam.

Éppen így a magyar pálosok rendje nem állíttatott helyre a mai napig sem. Lássuk, miképpen szól erről Árva Vince atya, aki a magyar pálos rend egyedüli élő örököse: „Az újraindításhoz legalább egy püspök engedélye szükséges, akinek az egyházmegyei területén újjá lehetne szervezni az ősi pálos rendet. Sajnos, Magyarországon ilyen püspök nincsen!” (Árva Vince atya nemrég hunyt el.)

A püspökök a Római Egyháztól a pálosok számára működési engedélyt soha nem kaphatnak, mint ahogyan nem kaphatnak magyar szóra éhes csángó testvéreink sem velük érző, egy nyelven beszélő magyar papot. El akarják torlaszolni a lélek fényét anyagi hatalom erejével, saját hatalmuk növelésére addig, amíg hagyjuk. Különben ezeregyszáz éves igyekezetük veszne kárba.

Bátronak, vakmerőnek, szentségtörőnek látszik kimondani a következőket, mégis megteszem. Ismét. Utóljára akkor szóltam ezekkel a szavakkal, amikor utóljára tagadták meg magyar pap küldését Csángóföldre:

Nincsen a magyarnak szüksége a római egyházra se szerzetesrend alapításához, se magyar pap küldéséhez, csak az iralmas Isten jóságos szeretetére, segítségére, ki mindig küld számunkra lelki vezetőket a szükség napjaiban. Akkor is, ha a világ hatalmasainak ez nem illik a tervébe.

 Isten kegyelméből él még az utólsó pálos pap Magyarországon. Irányításával újra fel lehet építeni az elveszett, magyar-védő, magyart szolgáló papságot. Ezt meg nem tenni felelőtlenség, hiszen előttünk áll az ősi intés: a pálosok sorsa a magyarság sorsát mintázza. Ennek igazságát napjainkban tapasztalhatjuk. Még előttünk a kegyelmi idő talán utólsó perce. Árva Vince idős vállain nyugszik hazánk felvirágoztatása felé vezető út megmutatása... Karoljuk fel szerető tisztelettel, s építsük a magyar jövőt, mert helyettünk azt senki sem teheti meg. (Árva Vince atya halála előtti szinte utólsó pillanatban átadta hazánk gondját egy arra méltó magyarnak.)

Ugyanakkor ne felejtkezzünk el Táltosainkról, Isten álruhás szolgáiról, kik ezer éves bújdosás után még mindig járják a magyar vidéket, tanítva a népet.
Ne felejtkezzünk el táltos-lelkű költőinkről, akik népünk hű pásztorai, s mindenkor irányt mutatnak.
Ne felejtkezzünk el táltos lelkű tanítóinkról, akik mindig az ősi, tiszta forrásból adnak a szomjúhozó népnek.
Pázmány Péter is felismerte, ha megszűnik az a lelki közeg, mely élteti a pálos rendet, Magyarország is elveszik.
Tovább mehetünk egy lépéssel: Ha megszünik a magyarság fény és eszme-hordozó szerepe, elpusztul a világ.
Neveljük gyermekeinket magyar szellemiségben, az ő irányításukkal, nemzetünk, hazánk iránt érzett felelősségtudattal, egymás iránti szeretetben, mint elődeink.
És kéz a kézben imádkozzunk Istenbe vetett hittel hazánkért naponta.

Emlékeztetőül Wass Albertet idézem:

Wass Albert: 
Ébredj, magyar! 

Országodon kufárok osztoznak,
rabtartóid leszármazottjai,
s kik raboltak, öltek, véredet vették,
ma mástól rabolt palotákban élnek.

Szétterelnének száz apróka pártba,
hogy szavazatod feldarabolódjon,
s egy kisebbség, fölzárkózva keményen,
uralkodhasson a többség felett.

Gyermekeid lelkéből már kiöltek
tisztességet, Istent és Hazát.
Volt kínzólegények demokráciára
tanítják ma az unokát.

Szabadságról rikácsol a lopó,
a fosztogató igazságról fecseg,
s aki kifosztott, ma igazságról kesereg.

[1] Kodály Zoltán Visszatekintés, 93-95. old.