Reményik Sándor
Fagyöngyök

Ha könny a gyöngy:
A fagyöngyök az erdő könnyei,
Parányi könnyek, mozdulatlanok

Fák sudarára fagyott sóhajok,
Az erdő gyöngybefagyott bánata,
Élősködők, mint minden bánat,
Amely az élet üterére támad
És lassan, észrevétlen
Felszürcsöli vérét a büszke fáknak.

Élősködőink – természeti válaszok társadalmi kérdésekre / 1. rész

Az élősködés jelensége kevés embert hagy hidegen. Szenvedünk a szúnyogoktól, félünk a betegségeket terjesztő kullancsoktól, és sajnáljuk az út menti fákat, amikor elborítja őket a fagyöngy. De az élősködés nem csak ekkor foglalkoztat bennünket, hanem akkor is, amikor a Nemzet sorsáról gondolkodunk. Nehéz lenne letagadni, milyen sok ember él manapság mások munkájából, miközben semmi hasznosat nem cselekszik viszonzásképpen. Sőt, hogy helyzetét bebiztosítsa, még meg is alázza, és jogilag teljesen kisemmizi azokat, akiket kihasznál. Mindezt látszólag összhangban a jelenlegi alkotmánnyal. Az nyilvánvalónak tűnik, hogy ez a helyzet igazságtalan. De vajon természetellenesnek is nevezhető? Szerintem egyáltalán nem, és ez jó hír. A Természet, a teremtett világ ugyanis megtaníthat bennünket arra, hogyan kezelhetjük helyén az élősködés jelenségét, illetve arra, hogyan védekezhetünk élősködőink ellen.

Kereshetnénk a választ ezekre a kérdésekre a szent könyvekben, a népmesékben, az írott és faragott képekben, vagy akár mindenki a saját szívében is. Én azért a Természetben keresem a legfontosabb kérdésekre a választ, mert ahogy a festő a festményeivel, az író a könyveivel, úgy a Teremtő a teremtett világgal válaszol még a fel sem tett kérdésekre is. Az Esszénus Béke Evangélium szerint Jézus azt mondta a tanítványainak, hogy „Ne a szentírásotokban keressétek a törvényt, mert a törvény az Élet, az írás pedig halott. […] Bizony mondom néktek, hogy az írás az ember műve, de az Élet és annak temérdek sokasága a mi Istenünk alkotása.” Habár az Esszénus Béke Evangélium is írás, sőt hívők milliói szerint Szentírás, mégis óva int bennünket attól, hogy bármit, amit ember alkotott, a Természet elé helyezzünk. Igyekszem megfogadni ezt a bölcs tanácsot.

Mielőtt belekezdenék a részletesebb elemzésbe, arra kérem Tisztelt Olvasóimat, hogy az olvasás idejére igyekezzenek félretenni előítéleteiket és érzékenységüket, mert ezek akadályozzák a tisztánlátást, nehezítik a szokatlan dolgok megértését és befogadását. Nem azt kérem, hogy értsenek egyet velem, hanem hogy értsék meg a gondolataimat. Az olvasást követően aztán nyugodtan vegyék elő újra az előítéleteiket. Ha kell, módosítsanak rajtuk, ha nem, akkor maradjanak változatlanok. Nem téríteni és nem megbotránkoztatni akarok, hanem kimozdítani a szekeret abból a kátyúból, amibe jóhiszeműségünk és rövidlátásunk miatt került.

Térjünk ki egy kicsit az előítéletekre. A hétköznapi életben az előítéletek hasznosak, mi több, nélkülözhetetlenek. Az előítéletek segítenek döntést hozni olyan esetekben, amikor nem tudunk még eleget a megalapozott döntéshez, döntenünk viszont muszáj. Gondoljunk az éjszakai taxisokra. Nem állhatnak meg bárkinek, nem vehetnek föl bárkit a kocsijukba, mert a jóhiszeműség az életükbe kerülhet. Gyorsan kell döntést hozniuk, és ebben segítenek az előítéletek. Ha minden nemleges döntésüket nyilvánosan meg kellene indokolniuk, bizony megköveznék őket az emberi jogokért aggódó széplelkek, a Birodalom pedig akár rasszizmus vádjával is lesújthatna rájuk. Pedig ezen a téren a „diszkriminatív” viselkedést nem a gyűlölet, hanem az óvatosság és a félelem váltja ki. A taxisok között ugyanis nagyon gyorsan terjednek a hírek, így pontosan tisztában vannak azzal, hogy milyen kinézetű emberek mekkora valószínűséggel bizonyulnak erőszakosnak, kellemetlenkedőnek, netalán fegyveres rablónak. A tapasztalatokból az elménk kiszűri a lényeget, általánosít, majd létrehozza az előítéletet, hogy a jövőben csökkentse a kockázatot és gyorsítsa a döntési folyamatot. Ennek az árnyoldalához tartozik, hogy gyakran ártatlan emberektől is eleve elzárkózunk, és ezzel igazságtalanul hátrányos helyzetbe hozzuk őket. Az előítéletek sajnos nem túlságosan megbízhatóak, de soha nem alaptalanok! Az emberi fejlődéshez hozzátartozik, hogy idővel az előítéleteink változnak, finomodnak. A bajok ott kezdődnek, ha az előítéletek nem szolgálnak bennünket, hanem uralkodnak rajtunk. Ekkor ugyanis az életkor előrehaladása nem bölcsességet hoz, hanem rögeszméket és gyógyíthatatlan gyűlölködést. Kivel szemben? Mindenekelőtt az előítéleteink szerint élősködésre hajlamos embercsoportokat szokás gyűlölni.

A Birodalom hozott is törvényt az effajta gyűlölködés ellen. Olaj volt a tűzre. Egy biztos, a gyűlölködés kellemetlen, ráadásul mindkét fél szenved tőle. Igaz, nem egyformán. Ha senki sem élvezi, akkor küzdenünk kell ellene, de nem ész nélkül. Először is meg kell értenünk, mi is az a gyűlölet. Szerintem a Teremtő azért alkotott bennünket olyanra, hogy képesek legyünk akár még gyűlölködni is, mert ennek van valami értelme. Valamilyen tanulási vagy gyógyulási folyamat része kell, hogy legyen ez a kellemetlen tulajdonságunk. De milyen folyamathoz kell ez a visszataszító dolog? Erre a kérdésemre is a Természetből kaptam meg a választ. Ha a testünkben élősködő kórokozó baktériumok túlságosan felszaporodnak, ádáz harc kezdődik közöttük és a védekező rendszerünk között. Ha sikerül a támadást a helyszínen megtorpantani, a csata eredményét genny alakjában mi magunk is láthatjuk. A genny valóban hasonlít a csatatérhez: a támadók és védők hullái (elpusztult baktériumok és fehérvérsejtek), a gazdátlanná vált fegyverek (vagyis a baktériumok ellen termelt védekező-anyagok és az ellenünk termelt baktérium-mérgek) valamint az épületromok (azaz a szétesett szövetek) alkotják a fő tömegét. Akkor miért undorodunk ösztönösen a gennytől? Mert a hullák között bizony szép számmal rejtőzködnek túlélő támadók is. Kevesen vannak, de veszélyesek, mert harcedzettek, tapasztaltak és elkeseredetten küzdenek az első adandó alkalommal. A testünkben tehát az idegen betolakodók elleni gyűlölet genny alakjában ölt testet. Meggyűlik a szúrás helye, mondjuk, amikor a szálka helye bepirosodik és elgennyesedik. Lehet, hogy undorító, de szükséges ahhoz, hogy nagyobb baj ne legyen. Valami ilyesmire számíthatnánk társadalmi léptékben is, ha a szóbeli gyűlöletnek szabad utat engednénk, de közben vasszigorral vigyáznánk, hogy a tettlegesség hógörgetege, a „nagy romlás” el ne indulhasson. Kibeszélnénk végre kölcsönösen a történelmi sérelmeket.

Az ezer évvel ezelőtti véres térítést, az idegen elnyomók által kitenyésztett fehérgalléros hazaárulást, Trianont, a második világháborúban és azt követően kétszeresen is megszállt Hazánk továbbcsonkítását a származási alapon végzett embertelen kitelepítésekkel (időrendben: zsidó, német, magyar). Hadd beszéljünk végre nyíltan arról, hogy mi volt ebben a mi vétkünk, és mi NEM! Lennének sértések és sértődések, igazságtalan rágalmak és célt tévesztett visszavágások, személyeskedések. Aztán egy idő után kitisztulna a kép, a bölcsesség felülkerekedne a durva ösztönökön, és a történelmi seb csodával határos módon begyógyulna. De jelenleg nem ez folyik. A Birodalom, folyamatos antibiotikum-adagolás mellett elvakarja a kezdődő gennyesedéseket, hogy ne csúfítsák el a „demokrácia” felszínét. Sajnos az elvakarásnál a fertőző anyagnak csak egy része távozik kifelé, más része bizony befelé tűnik el.

Ebben a hasonlatban az antibiotikumnak a tömeg(félre)tájékoztatás felel meg. Bűntudat-sulykolással és jellegzetesen élősködő jellemű emberek „sztárolásával” mesterségesen elnyomják az egyébként nagyon is létező társadalmi ellenszenvet. Nem megszűntetik, hanem csak elnyomják, ami azt jelenti, hogy ha abbahagyják a „gyógyszerezést”, feltartóztathatatlanul zúdul ránk a fojtás alatt felgyűlt harag. Az elvakarásnak pedig azok a tiltó törvények felelnek meg, amelyek megakadályozzák, hogy nyíltan és őszintén, nagy nyilvánosság előtt, büntetőjogi következmények nélkül elmondhassuk a véleményünket arról, hogy nem hiszünk el bizonyos dolgokat a hivatalos történelmi dogmákból. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden hivatalos dogma hamis, csak azt tartom hosszú távon károsnak, ahogy a dogmákat védi a Birodalom. Ha lenne lehetőség arra, hogy például a finnugorizmus vagy a Holokauszt jelenlegi hivatalos értelmezésével kapcsolatos kételyeket szabadon tárgyalhassuk minden szinten a kocsmától a szakkörön át az Akadémiáig, akkor nem mérgeznénk meg tartósan a közgondolkodást erősen túlzó és sértő ellendogmákkal. Jelenleg ezt csak a kocsma szintjén lehet megtorlás nélkül megtenni, ami igen veszélyes dolgokat érlel.

A szétvakart sebből ugyanis közvetlenül a véráramba juthatnak a kórokozók és az általuk termelt méreg (ezek a sértő és hamis ellendogmák lennének). Ez pedig maga a vérmérgezés, amikor a társadalomban többé nem körülhatárolható a gyűlölet, mert az már mindenhol jelen van. Az orvosi rendelőben, az utcán, az iskolában, a templomban. Ebbe bele szokás halni. A gyűlölet szétterjedése felszámolja az őszinteséget, az őszinteség hiánya pedig megszűnteti a bizalmat. Márpedig a jelenlegi, pénzalapú társadalom bizalom nélkül nem működik. Vigyázzunk! A pénz nem anyag! A pénz a társadalmi szintű bizalom egyik (torz)szülöttje, egyfajta emberalkotta szellemlény. A mai társadalom egyáltalán nem anyagelvű, hanem pénzelvű. Az anyag, tehát az építőanyag, a szerszám, a víz, az élelem, a ruha, a fűtőanyag bizalom híján is értékes. A pénz értékét azonban kizárólag az adja, hogy szilárdan bízunk benne, hogy idegen emberek is elfogadják anyagért vagy munkáért cserébe. Itt jön az a pont, amikor nem értem a Birodalmat. Az ő hatalmukat a pénz adja, nem az anyag.

Miért nem támogatják az őszinteséget, ami a társadalmi bizalom erősítésével közvetve a pénzvilág túlélését is biztosítaná? Öngyilkos őrültek irányítják a világpolitikát, vagy még nem jött el az igazmondás ideje? Csak akkor akarnak tiszta vizet önteni a pohárba, ha már felszámoltak minden ellenállást? Kibírja addig Föld Anyánk ezt a sok szennyet és életellenes civilizációburjánzást? Vagy a birodalmi vezérkar számára olyan ez is, mint a sakk vagy a többi jellegzetesen civilizált társasjáték, ahol az ellenfél legyőzése után letisztítjuk és elcsomagoljuk a küzdőteret?
Ha ez így lenne, akkor ideje leváltani ezt a vezérkart, mert a mi célunk egész más: nem holmi „végső győzelem” mások felett akár a Föld elpusztítása árán is, hanem a nemzedékek öröknek tűnő körforgása, a szeretet, szerelem, az életöröm továbbadása egy végtelen hosszú láncban, míg vissza nem térünk mindannyian a Teremtőhöz, akinek ajándékként elvisszük életünk örömeinek emlékét, mi pedig jutalmul eggyé olvadhatunk világunk összes teremtményének évmilliárdok alatt összegyűjtött életörömével. Legalábbis én ebben hiszek, így hosszú távon derűlátó vagyok. Mit számít a Birodalom ármánykodása vagy önzése, amikor a történet vége úgyis jó lesz évmilliárdok múlva? No, ez azonban már emészthetetlen az emberi lelkemnek és elmémnek, úgyhogy gyorsan térjünk vissza a Földre.

Az élősködésnek számtalan megjelenési alakja van. Ezeket az egyszerűség kedvéért négy csoportba szoktam sorolni, amiből a jelen cikkben csak kettőt ismertetek.

Egyszerű élősködés

Így él a szúnyog vagy a kullancs. Ők is jóllaknak, a gazda sem pusztul bele abba, hogy szívják a vérét. Esetleg a terjesztett kórokozók megölhetik a gazdát, de ez egyáltalán nem áll a vérszívó érdekében, így szándékában sem. Ilyen szúnyog-szerepet játszanak a társadalomban azok, akik életvitelszerűen lopnak, illetve akik munkaképesek, mégis tartósan a közpénzekből (pl. segélyekből, jóvátételi pénzekből) élésre rendezkedtek be. Nem kis embertömegről van szó és nem kis összegről. Ez bizony önmagában is kivéreztetheti a társadalmat. De hát ezt miért hagyjuk? Nem használhatunk szúnyoghálót? Bizony nem, mert az kirekesztés, amit a Birodalom szigorúan tilt. Szúnyoghálónak nevezem azokat a zárt közösségeket, akik idegent nem engednek a soraikba. Nem bántják, csak éppen nem engedik be. Még csak bele sem láthat az életükbe. Ez a legkevésbé embertelen, mégis leghatásosabb védekezés a csalók, élősködők ellen. De ez ma tilos.

Szúnyogháló helyett maga a Birodalom ajánlkozik, hogy majd ő elvégzi a szúnyogirtást! Legutóbb a „III. Birodalom” hajtotta végre rajtunk kéretlenül és kegyetlenül, sőt tiltakozásunk ellenére a kor szokásának megfelelő durva, nem nagyon válogató módon. Olyan ez, mint amikor az üdülőterületek fölött elszáll a repülő, és permetezi a szúnyogok ellen az idegmérget (régen DDT-t, később szerves foszforsav-észtert vagy piretroidot). Minden elpusztított szúnyogra több száz vagy több ezer elpusztított ártatlan rovar jutott. Mintha a diktátor és embereinek üldözése címén szétbombáznák a Folyamközt. Ezt láttuk a IV. Birodalomtól a közelmúltban. De mifelénk, Európában nem lehet ilyen durván és környezetszennyező módon szúnyogot irtani, mert itt finnyásabbak a fogyasztók. Találtak a tudósok egy olyan csodaszert, amivel az ártatlan rovarokat egyáltalán nem irtjuk, csak a csípő szúnyogok lárváit (régiesen álczáit). Ez a csodaszer olyan baktérium-mérget tartalmaz, amit a szúnyoglárvák jóhiszeműen elfogyasztanak, miközben a vizet szűrik, majd elpusztulnak tőle. Más állatokat nem mérgez meg. Igazi eukonform, politikailag korrekt megoldás a nemkívánatos elemek visszaszorítására. De tényleg nemkívánatosak a szúnyoglárvák? Kevesen tudják, de szúnyoglárvák nélkül egészséges vízi élet nem létezne. A zavaros, sok bomló szervesanyagot tartalmazó vizeket kristálytisztára szűrik ezek a lárvák, miközben ők maguk rengeteg víziállat (többek között halivadék) legfontosabb táplálékát alkotják. Ők a fő újrahasznosítók, a társadalomban ilyenek a fémhulladék-gyűjtők, gombagyűjtők, gyógynövény-gyűjtők, csigagyűjtők, mindengyűjtők. Ami másnak értéktelen, abból ők még értéket tudnak teremteni.

A szúnyoglárva nem bánt senkit, az nem lop, azaz nem csíp, csak szűr, tisztít, táplál. Ilyen hát a korszerű és környezetkímélő védekezés: nem a szúnyogot irtjuk, csak a lárváját. Kemény szabályok, sok adminisztrációs teher a guberálók nyakába, ugyanakkor milliós nagyságrendű kártérítés a rablógyilkosoknak azon a címen, hogy utólag kevésnek tűnik a bizonyíték. És a fogyasztó örül és elégedett. Igaz, hogy kicsit drága az eljárás, de biztonságos. A szúnyoglárvákért a fogyasztók nem hullajtanak könnyeket, de az élő táj igen, és talán a Teremtő is. A sors humora, hogy a szóban forgó baktériumot felfedezésekor (akkor még csak tudományos érdekesség volt, nem termék) úgy nevezték el a tudósok, hogy Bacillus thuringiensis israelensis.
Én azt javaslom, hogy a Birodalom gáncsoskodása és endlőzungjai ellenére térjünk vissza a szúnyoghálóhoz. A szúnyogok hasznosak, szükség van rájuk. De ha nem rekesztjük ki őket a hálószobánkból, akkor végünk. Élesszük fel vagy teremtsük újjá a zárt közösségeket, ahol a közös hit vagy a közös értékrend, a helyi viszonyokhoz igazodó szokásjog, a szigorú együttműködésen alapuló önellátó gazdálkodás egyszerűen nem enged teret semmiféle élősködésnek. Az marad életben, akire a közösségnek szüksége van. Tudom, szúnyoghálón keresztül kevésbé szép a kilátás, de meg lehet azt tervezni nyithatóra is. Csak este zárjuk be, tehát nehezebb történelmi időkben, amikor a kísértés erői nagy erővel támadnak. Most pont ezt éljük meg. Esteledik, egyre sötétebb van a világpolitikában. Az első csípéseket már érezzük, de a nagy rajzás még csak ezután várható.

Gyilkos élősködés vagy fölélősködés

Idegen szóval parazitának hívjuk az élősködőket, és parazitoidnak a fölélősködőket. Merthogy csak eleinte tűnik élősködésnek a cselekedetük, de a végén kiderül, hogy a gazdát szándékosan, örökletes viselkedésmintának engedelmeskedve mindig elpusztítják, amikor már nincs rá szükségük. Rosszindulatból tennék? Egyáltalán nem. A rosszindulat nem más, mint selejtes, hibás viselkedés, ami tartósan nem marad fenn a Természetben. Ugyanis a teremtett világ rendezőelvei közül az együttműködés az elsődleges, a versengés ezt csak kiegészíti. Rosszindulatnak azt nevezzük, amikor nincs haszna, csak öröme valakinek abban, hogy árt a másiknak, tehát időt és erőt pazarol egy fölösleges dologra. Ezzel a rosszindulatú teremtmény hosszú távon kizárja magát az együttműködésből (kiismerik a többiek), ráadásul lemarad a versenyben az erőpazarlása miatt.

A gyilkos élősködőnek tehát észszerű oka kell legyen arra, hogy a gazdát elpusztítsa. Ilyen fölélősködők például a fürkészdarazsak. Bepetézik a gyanútlanul lakmározó áldozatukat, aki úgy éldegél tovább, mintha egészséges lenne. A petéből kikelő fürkészdarázs-lárva ugyanis először a legkevésbé létfontosságú szöveteket emészti föl. Ilyen például a zsírszövet. A Föld zsírjának az éghető ősmaradványi telepeket nevezhetjük: a kőszenet, a kőolajat és a földgázt. Ezt már elég rendesen megdézsmáltuk. Második lépcsőben már kénytelen a fürkészdarázs-lárva a létfontosságú szervek szöveteiből is fogyasztani, ami már fáj a gazdának, aki a végén már elkezd haldoklani. Ilyenek a mirigyek, az izmok, a keringés vagy a légzés szervei. Földünkön ezeknek felelnek meg az árterek, a mocsarak, erdők, a barlangrendszerek, a felszíni és felszín alatti vízfolyások. Ezeknek tekintélyes részét már kiirtottuk, feléltük, megmérgeztük vagy egyszerűen elroncsoltuk. A harmadik szakaszban a gyilkos élősködő lárvája már nem akar többet rabolni, összeszedte, amire szüksége volt lárvaéletében. Most jön az átalakulás ideje. Be kell bábozódnia. Báb állapotban azonban védtelen a külvilággal szemben, tehát álcáznia kell magát. Ezt leginkább a gazda tetemével teheti meg. Megtámadja hát a gazda idegrendszerét. A gazdát először arra kényszeríti, hogy utolsó erejével valami biztonságos helyen rögzítse magát. Ezután a gazdát megöli, majd elkezdődik a bábozódás, kicsit később pedig a bábból kibújhat az a látványos, bonyolult és rejtélyes lény, akit nem is sejtenénk a jellegtelen külsejű, egyszerű lárvaállapota alapján. Az a gond, hogy ezt a nagy átalakulást a gazda már nem láthatja, hacsak nem a túlvilágról. Földünk idegrendszerének a megzavarását sokan az alaszkai óriásantennák működésében látják (HAARP). Ehhez a HAARP-csodához ugyan nem értek, de rovarászként úgy látom, túl sok a párhuzam a jelenlegi „civilizált” emberiség és a fürkészdarázs működése között. Eszerint a hasonlat szerint viszont a civilizáció gyilkos élősködőként el akarja pusztítani a Földet. Nem rosszindulatból, hanem azért, mert ilyen mintát követ.

Az én számomra kedvesebb a Föld, mint a civilizáció, még akkor is, ha jelenleg a civilizáció egyik sejtje vagyok. A Föld azonban védekezik a gyilkos élősködő ellen. Be fog lázasodni, majd lehűl, hidegrázása lesz és elönti a verejték. Ezt mi úgy éljük meg, mint globális felmelegedést, jégkorszakot, földrengéseket és özönvizet. És akkor a háborúkról nem is szóltam. Nem akarok riogatni senkit. Inkább csak kérni szeretnék. Amikor megérezzük Föld Anyánk védekező rendszerének működésbe lendülését, amikor letagadhatatlanul megindul a civilizáció élethalál-harca a Természettel és önmagával, akkor ne a gyilkos élősködő megmentésén fáradozzunk. Oda kell dobnunk az enyészetnek az ember felsőbbrendűségének dogmáját, a magántulajdon bálványát, a szabványosított, civilizált vallásokat, a birodalomépítést, az önzést, a kényelemhajszolást és az angolvécét. Mert egyszer számot kell majd adnunk a Teremtőnek arról, hogy tudtunk-e áldozatot hozni, amikor Föld Anyánk – miattunk – súlyos betegségbe esett.

Végezetül hadd kérjek elnézést mindenkitől, akit esetleg akaratom ellenére megsértettem volna. Még a fürkészdarazsak égi őrszellemétől is elnézést kérek. A civilizációval ellentétben a fürkészdarazsak Isten engedelmes teremtményei, akik teszik a dolgukat ősidők óta. Nem tehetnek róla, hogy az ember – ármányos sugallatok hatására – természetgyilkos eszmerendszert teremtett, ami éppen a fölélősködéshez hasonlít.

Gödöllő-Máriabesnyő, 2008 Fergeteg hava, Megjelent a Dobogó c. folyóiratban

Élősködőink – természeti válaszok társadalmi kérdésekre / 2. rész

Az előző számunkban az egyszerű élősködőkről (mint amilyen a szúnyog vagy a kullancs) és a gyilkos élősködőkről (mint amilyenek a fürkészdarazsak) írtam. Nézzük hát az élősködés egy újabb példáját.

Fél-élősködők (azaz félig élősködők)

A félig élősködők legközismertebb példája a fagyöngy. A fehér fagyöngy (Viscum album) településeink fáit gyakran annyira elborítja, hogy a megtámadott fák vagy kiszáradnak, vagy az ember csonkolja le, vagy vágja ki őket. De miért is nevezzük félig élősködőnek a fagyöngyöt? Mert nem csak abból él, amit a fától elszív, hanem komoly munkát végez ő maga is. Mi ez a munka? Emberi nézőpontból azt tekintjük a növények fő munkájának, amikor a napfény segítségével megkötik, testükbe építik a levegő széndioxidját, miközben oxigént juttatnak a légkörbe. Márpedig ezt a fagyöngy saját maga teszi, méghozzá egész évben, hisz örökzöld. A gazdanövény, a megtámadott fa viszont télen nem „dolgozik”. Látszólag tehát szorgalmasabb a fagyöngy, mint maga a fa. De csak látszólag, és ez a társadalmi hasonlatnál nagyon fontos körülmény lesz. Mit szív el a fától a fagyöngy? Lényegében csak nyersanyagokat, azaz vizet és ásványi sókat. Nem tehet mást, hisz nincs saját, talajba nyúló gyökere. Hiába is kísérleteznénk azzal, hogy a fagyöngy magját talajba vetjük, ott bizony csak elpusztulni tud. A fagyöngy nyúlós, ragacsos húsú bogyóját a madarak fogyasztják. Kicsírázni csak akkor tud a magja, ha a madárürülék faágra hull.

Ha a tájban gyökerező élő társadalom a fa, akkor a multinacionális cégek a rajta élősködő fagyöngyök. Bevásárlóközpontok, benzinkutak, biztosítótársaságok, bányatársaságok, irodaházak, szállodák, összeszerelő-üzemek, hulladék-feldolgozók és egyéb idegen eredetű pénzszivattyúk, amiket leegyszerűsítve csak „multi”-ként emleget az utca embere. Külső megjelenésükben szabályosak és kiszámíthatóak, mint a fagyöngy gömbölyű lombozata. A befogadó állam vagy térség gazdasági pangása idején is működőképesek, sőt, épp akkor a leglátványosabb a sikerük. A fagyöngyöt is télen vesszük észre leginkább, amikor a gazdanövénynek nincs saját lombja. Miként a multik is akkor „teremtenek” látványosan munkahelyeket, amikor a környéket fojtogatja a munkanélküliség. Miért haragszunk hát rájuk? Mert a hétköznapi tapasztalat azt mutatja, hogy ahol izmosodnak a multik, ott zsugorodik a helyi emberek befolyása. Ezeken a területeken már hiába szervezünk lakossági tiltakozást, az újabb és újabb beruházások felmorzsolják maradék zöldterületeinket is, felvásárolják és bekerítik a legszebb kilátást nyújtó hegyoldalainkat, a még meglévő szabad gyógyvíz-forrásainkat, vízpartjainkat. Ha érvelni kell, ők pénzösszegeket mondanak, mi erkölcsi elveket. Ahol az emberek elvesztették a tájjal való szerves kapcsolatukat, ott bizony az „erkölcs” és az „elv” szavak súlytalanok már, így győz a pénz. A terjeszkedő multik egyre nagyobb terhet rónak a térségre lélektani értelemben is, de környezetvédelmi szempontból is, ahogy a fagyöngy is egyre jobban húzza súlyával a mind törékenyebbé váló ágakat. A multi-ellenes érveink rendre azon buknak meg, hogy a „nemzeti össztermék” legnagyobb részét jelenleg kimutathatóan ők „termelik”. Csakhogy most gazdasági értelemben éppen tél van! Mennyire másképp festene a mérleg egy kedvezőbb korszakban, amikor az emberek helyben dolgoznak, helyi terméket vásárolnak, helyi iskolába járatják a gyerekeiket és helyben töltik a szabadidejüket…

Miként a fagyöngy is dolgozik, azaz értéket teremt, úgy a multik is, ez letagadhatatlan. Mégis élősködők, hisz sokkal többet vesznek el, mint amennyit adnak. Amikor a multi felvesz egy pályakezdőt, fel sem tűnik a legtöbb embernek, hogy az óriáscég ingyen jut szakemberhez. A társadalom óriási terhet vállal azzal, hogy működteti az iskolarendszert, errefel a legtehetségesebb pályakezdőket bekebelezi a nemzetközi pénzszivattyú. A jó szakember képzése olyan, mint a sörétes vadászat. Elméletileg elég lenne azt a három sörétet kilőni, ami eltalálja a madarat, de sajnos csak utólag derül ki, melyik lesz az a három. Így aztán nincs mit tenni, ki kell lőni mind a kétszázat. A társadalmat nem csak annak a néhány százaléknyi „nyertes” szakembernek a képzési díja terheli, aki végül a multiknál köt ki. Ki kell fizetnünk annak a tömegnek a képzését is, aki végül sehol sem tud tartósan elhelyezkedni. Mennyit fizet ebből az a nemzetközi óriáscég, aki végül a haszon nagyrészét kiviszi a befogadó területről? Vajon akkor is nyereséges lenne, ha megfizetné az arányosan ráeső részt? És akkor még nem is beszéltünk az útépítésről, az egészségügyről, a természeti környezetről és sok egyébről, ami nélkül nem lenne jelen az olcsó munkaerő az adott területen. A folyamat egyébként öngerjesztő: minél tehetségesebb szakembereket kebelez be a multi, annál hatékonyabb lesz a pénzszivattyú, és annál esélytelenebb a „föld népe”, a helyi lakosság kimaradó része, amikor össze kell csapni a multival valami új beruházás terve miatt. Nincs ez másképp a fáknál sem. Az első fagyöngy még nehezen töri át a fa védelmi rendszerét, de ha már megvetette a lábát az élősködő, a további megtelepedőknek egyre könnyebb a dolguk. Az elnyomott térségből pedig özönlik a kísértés a még egészséges tájak felé is, ahogy a madarak is százával viszik a magot a fagyöngy-lepte fáról más fákra. Hogy a veszély mekkora, ha hagyjuk, hogy a multinacionális (magyarul sehonnai) pénztőke alakítsa a helyi életet, azt Verespatak példája bizonyítja. Nem kímélnek se templomot, se temetőt, se élő falut, se vízgyűjtő területet. Se Istent, se embert, se magát az életet.

Mi a megoldás? A fagyöngy ott tud elszaporodni, ahol nem magról nőnek a fák, hanem ültetik őket. Ahol ugyanazon korosztályhoz tartozik a fák többsége. Ahol kevés fafajból áll a fasor. Ahol nincsenek sűrű, bokros-cserjés szegélyek a fák mellett. Ahol az ember úgy avatkozott a tájba, hogy a keze nyomán pusztult a változatosság, az ősiség, a természetesség. Mint a Kárpát Haza történelmében. Ezer évvel ezelőtt a nyugatról behozott, népünkre erőltetett térítők és idegen urak elkezdtek mindent irtani, ami ősibb volt a sajátjuknál, ami bonyolultabb volt az ő világképüknél, amit nem értettek, és amiből nem volt közvetlen hasznuk. Ezt a szellemgyilkos hagyományt folytatták a Habsburgok, a szovjetek és a mai „globalisták” is. Ha végignézzük a történelmünket, azt kell tapasztaljuk, hogy az erőviszonyok évszázadról évszázadra az élősködőink javára változtak. Más szóval: sose álltunk még olyan rosszul, mint ma. És épp ezért – sose voltunk még olyan közel a gyógyuláshoz, mint most. Érdemes-e egy velejéig romlott rendszert javítgatunk? Ha megjavítjuk, akkor nem csak meghosszabbítjuk a kártékonykodás idejét? Úgy tűnik, a vihar rövidesen derékba töri nemzetünk fagyönggyel agyonterhelt fáját. Ezt a fagyöngy nem éli túl, mert gyökértelen. Nincs olyan hagyománya, amiből táplálkozhat, ha magára marad. Mi viszont tőről újrahajthatunk.

A gyökereink nagyon mélyre, nem csak egy ezredévre nyúlnak a Hazánkban. A sehonnai pénztőke tájromboló, erkölcsromboló, életellenes élősködésének véget vet majd a közelgő világgazdasági, világpolitikai és környezeti válság. Úgy érezzük majd, mintha belehalna az egész magyarság. Ne higgyük! Ezer éve kivágták az életfánkat. Ráoltottak egy „nemes” hajtást, a zsidókereszténységet. Ez a hitvilág és viselkedésminta erősödött vaskos faóriássá ezer év alatt a sokezer éves gyökérzetnek köszönhetően, és aztán ennek a lombkoronája fertőződött el életveszélyes mértékben fagyönggyel. Mintha a Szent Koronán végrehajtott zománckép-cserék is a fagyöngyök megtelepedését jeleznék. Az alany, azaz a saját gyökereink szempontjából már maga a ránk oltott „nemes” is élősködőnek tűnik. Sokáig én magam is annak tekintettem. Pedig nem élősködő, hanem elnyomó, és ez nagy különbség! A fagyöngy sok vizet és nyersanyagot elszív, de gyakorlatilag semmit nem ad vissza a gyökérnek, ezért a megtámadott fa gyökérzete sorvad. A nemes ezzel szemben épp úgy táplálja az alany gyökerét, mint ahogy az alany is táplálja a nemest. A béke mégsem tökéletes, mert a nemes nem engedi, hogy az alany saját hajtást hozzon. Jó oka van rá: amelyik alany kihajt gyökérről, arról bizony leszárad a ráoltott nemes. Ilyen saját hajtás lenne az ősi hitünkhöz való visszatérés. Ha ez tömegessé válna, gondban lennének a mai „keresztény” felekezetek, mert nem nagyon lennének híveik.

Úgy tűnik, az idő nekünk dolgozik, mert az alany mindig túléli a nemest. Túl sokáig azonban nem szabad várnunk, ugyanis saját hajtás nélkül saját magot sem tudunk hozni. De vigyázzunk! Mielőtt az elnyomott kárörömével figyelnénk azt, ahogy ezeréves elnyomónk, a nyugat-európai gyártmányú zsidókereszténység lombkoronáját ellepték Mammon fagyöngyei, jusson eszünkbe, hogy a fagyöngy ugyan a lombkoronában van, de a fának mégiscsak a gyökerét sorvasztja. Biztos, hogy az idő nekünk dolgozik? Ha késik a vihar, elsorvadhatnak a gyökereink, hacsak… Hacsak össze nem tudunk fogni a lombkoronával. Bármennyire is nemzetvesztő irányzatnak érezzük a zsidókereszténységet, bármennyire is durván és véres erőszakkal lépett be a történelmünkbe, a történelmi tapasztalat alapján nem élősködő, nem is ellenség, hanem elnyomó. Mammon fagyöngye viszont közös ellenség. Mivel a nagy vihar eljövetelének idejét csak a Jóisten tudja, ezért nem szabad halogatnunk az összefogást: katolikus, protestáns, szkítakeresztény, manicheista és „pogány” (azaz természetimádó) egyaránt azon kell dolgozzon, hogy a lakóhelyét emelje, helyben dolgozzon, helyi árut vegyen, helyben pihenjen, a helyi emberekkel együtt teremtsen közösséget. És ha az élet jelenleg még gyakori költözésekre is készteti, akkor is úgy éljen, úgy gondolkozzon és úgy viselkedjen, mintha az örökkévalóságig helyben kellene maradnia az utódainak, és helyben kellene viselni mindörökké tetteinek a következményeit.

Végezetül, mint mindig, elnézést kérek Isten teremtményétől, egy gyógynövénytől, a fehér fagyöngytől, hogy a pénzközpontúság életellenes torzalakjával párhuzamba állítottam. A hasonlat az csak hasonlat, nem megfeleltetés. Ahogy Molnár Géza (A Tiszánál c. könyv szerzője) mondta nekem egyszer: a hasonlatból nem akkor tanuljuk a legtöbbet, amikor az élettel való egyezéseit felfedezzük, hanem amikor rájövünk, hogy miben tér el attól. Aki nem hiszi, járjon utána. De szerintem az is járjon utána, aki elhiszi.

Gödöllő-Máriabesnyő, 2008 Kikelet hava, Megjelent a Dobogó c. folyóiratban