A magyar őstörténeti kutatás az elmúlt hetven évben leépült, elsorvadt, illetve rossz irányt vett. A Magyar Tudományos Akadémia kutatói ki merték mondani, hogy egyáltalán nem is érdemes kutatni a magyar őstörténetet, mivel a saját álláspontjuk szerint azt sem lehet tudni, hogy „kik voltunk a IX. században", nemhogy azt, hogy hol alakult ki a magyarság, milyen körülmények között és hogy hogyan fejlődött, kikkel állt kapcsolatban.
A 2020-as évek új irányt hoztak, megalakult a Magyarságkutató Intézet 2019-ben, és fennállásának eddigi egy éve alatt több eredményt mutatott fel, több tabutémához mert hozzányúlni, mint az elmúlt évtizedekben a többi hasonló kutatóintézet összesen.
Vegyük hát sorra jelen írás keretében, hogy hol tart most a kutatás, mit tudunk a magyarság kialakulásának körülményeiről és ezen régészeti adatokból milyen következtetések vonhatók le. Hogy tisztán lássunk, induljunk ki a honfoglaló magyarok Kárpát-medencei leletanyagából, keressünk hasonlót keleten, és ne hagyjuk befolyásolni magunkat a korábban axiómaként meghatározott elméletek által.
Az első és legfontosabb tény, amit le kell szögezzünk: a honfoglaló magyarok a temetkezési mellékletek szerint egy lovas nép volt, ugyanis sírjaikban gyakori mellékletek a lószerszámok és a ló. Továbbá egyik legkedveltebb fegyverük az összetett reflexíj, másik nevén a visszacsapó íj, melynek a vezéri sírokban kiemelkedő szerepük van. Ezt jól példázza, hogy a Révész László által meghatározott legfontosabb fejedelmi jelkép a tarsolylemez után a készenléti íjtartó tegez, melybe az íjat felajzott állapotában tudták elhelyezni – tehát használatra készen. Mindebből levonhatjuk azt a tanulságot, hogy a honfoglaló magyar egy lovasíjász harcmodort alkalmazó nép volt, amely különösen tisztelte a lovat és az egyik legféltettebb fegyvere az íj volt.
Miért fontos ez? Azért, mert a lovasíjász harcmodort alkalmazó népek kizárólag az Eurázsiai sztyeppevidéken éltek – a magyarok őseit tehát régészeti alapon, ezen népek között kell keresnünk. Kimondhatjuk: a magyarok ősei már háromezer évvel ezelőtt megismerkedtek azzal a harcmodorral, amit a Kárpát-medencébe érkezve is gyakoroltak.
Sokkal nagyobb kérdés, hogy Kr. e. 1000 előtt hol éltek a magyarok ősei? Az észak-uráli „finnugor területeken"? Kialakulhatott-e egy „finnugor" nyelvcsalád az Észak-Urál vidékén, ahol a tundra eltartóképessége olyan alacsony, hogy egy főre vetítve is több négyzetkilométer vadászterület szükséges a megélhetéshez? Élhetett itt olyan közösség a neolitikum előtt, amely nyelvcsaládot alapít?
Talán nem logikusabb az a verzió, hogy a nyelvcsaládok a megélhetésre sokkal optimálisabb sztyeppevidéken alakulnak ki és csak az megy északra – a sokkal zordabb vidékre –, akit a többiek valami ellentét miatt elűznek eredeti lakóhelyéről, a sztyeppéről? A régészeti és a néprajzi kutatások is arra utalnak, hogy a ma a tundrán-tajgán élő finnugor népek egykoron a sztyeppén éltek, lovat tartottak, délről vándoroltak északra, nem pedig fordítva.
Ezen okok miatt – és a régészeti leletek tanulsága szerint is – nagy a valószínűsége annak, hogy a magyarság eleve a sztyeppezónában alakult ki, és onnan tulajdonképpen ki se mozdult, egészen a Kárpát-medencébe érkezéséig. Az eurázsiai füves sztyeppe egyébként több mint tízezer kilométer hosszú, váltakozó, helyenként több száz kilométer széles, tehát elég nagy terület ahhoz, hogy egy olyan lovasnép, mint a magyar, akár több ezer évig éljen ezen a lótartásra kiválóan alkalmas területen, mely a Koreai-félszigettől a Kárpát-medencéig tart. Nem meglepő tehát, hogy a honfoglaló magyar leletanyaghoz hasonló tárgyakat is leggyakrabban ebben a sztyeppezónában találunk.
Vegyük hát sorra, hogy jelenleg hol ismerünk olyan területeket, melyeken a Kárpát-medencei magyar honfoglalókhoz hasonló leletanyag kerül elő! Mely területeket érdemes tehát kutatni? Ha nyugatról keletre tartunk, akkor az első ilyen állomás Ukrajna területe, ahol a Fekete-tenger északi partvidékén, a Kárpátok keleti előterében és Kijev környékén számos olyan lelőhely található, ahol régebben és az elmúlt években is magyar jellegű leletanyag került elő. Ez lehetett a forrásokból ismert Etelköz, melyet a régészet Szubbotyici-horizontként tart számon, egyik legszebb lelőhelyéről elnevezve.
A második érdekes terület a Kaukázus északi előtere, a Kubán folyó vidéke, ahonnan a magyarokéhoz nagyon hasonló tárgyak kerültek elő nagyrészt szórványként, de az utóbbi évek feltárásainak köszönhetően már „in situ" állapotban is. A kutatók egy része ide lokalizálja az írott forrásokban Levédiaként említett területet.
A harmadik és egyben talán legfontosabb körzet a Dél-Urál vidéke, melynek nyugati (Volga–Káma vidéke) és keleti (Cseljabinszk, Jekatyerinburg környéke) oldalán is olyan lelőhelyek sorakoznak, melyek egyértelműen arra utalnak, hogy a magyarság több száz évig élt ezen a területen. Fontos tudni, hogy a Dél-Urál egy ellaposodó, lankás hegység, melynek völgyei gond nélkül járhatók lóval és kocsival, így az Urál keleti és nyugati oldala között a füves sztyeppéhez szokott lovasíjász népek számára is biztosított az átjárás.
Ez a terület több szempontból érdekes. Egyrészt itt találhatók olyan régészeti leletek, melyek modern, hiteles feltárásokból származnak (például az Uelgi-tó) és a Kárpát-medencei leletanyagra megszólalásig hasonlítanak, ráadásul nemcsak motívumkincsük, hanem technikai kivitelezésük is azonos – tehát letagadhatatlanul a magyar néphez köthetők. Másrészt az is látszik, hogy ebben a régióban a „magyar jellegű leletanyaggal rendelkező nép" – mondjuk ki tehát: a magyar nép – több száz évig élt. Ugyanis a tárgyak nagy része a honfoglalás előttre vagy környékére keltezhető, de vannak olyan sírok is, melyek X., sőt XI–XIII. századiak, tehát a magyar honfoglalás utániak. Ez azt bizonyítja, hogy a több száz évig itt élő népnek csak egy része vonult be a Kárpát-medencébe a magyar honfoglaláskor, de egy másik és elég jelentős része itt maradt, és legalább a tatárjárásig itt is élt. Minden bizonnyal velük találkozott Julianus barát, aki a tatárjárás előtt járt keleten és találta meg az akkor még ott magyarul beszélő népet, és aki a területet Magna Hungáriaként vagy a régi Magyarországként írja le. És talán az sem véletlen, hogy a legújabb archeogenetikai kutatások a ma is itt élő baskír népet kapcsolatba hozzák az Árpád-ház apai ágának őseivel.
Az újabb kutatások alapján viszont még keletebbre kell tekintenünk. 2016-ban Kínában volt szerencsém a Belső-Mongólia Autonóm terület több múzeumát is megtekinteni, melyek közül kiemelném a hahhoti (ejtsd: höhhot) és az ordoszi múzeumokat, melyekben világszínvonalú és az új régészeti anyagokat is bemutató kiállítások vannak. A legtöbb lelet az ázsiai hun korszakból és a szkíták időszakából való, illetve Dzsingisz kán idejéből, de azért elvétve találunk a hunok és a középkor közötti időszakból, a VI–XI. századból származó leleteket is, melyek között meglepő, de akadnak magyar jellegű tárgyak is: például övdíszek, nyeregveretek, lószerszámok, palmettás díszű fémedények. Sőt olyan X–XI. századi freskók is vannak Kínában, melyek zenére táncoló „nomádokat" ábrázolnak, akiken sztyeppei nadrág, ing, csizma látható, övükről pedig a magyar tarsolylemezek formájával azonos bőrtarsoly lóg. Lovaik is rajta vannak az ábrázoláson, melyek szerszámzata olyan, mintha csak egy VIII–IX. századi csótáros késő avar sírt néznénk a magyar múzeumok kiállításaiban.
A kínai leletek arra hívják fel a figyelmet, hogy a sztyeppe két végpontja között nemcsak a szkíta vagy a hun korban közlekedtek a lovasok, hanem később is, a magyar honfoglalás korában is. Érdemes tehát teljesen Kínáig, sőt akár Koreáig vizsgálódnunk, mert például Koreában a kora avar VI. századi gyűrűs markolatú kardoknak vannak kiváló analógiái.
Természetesen vizsgálnunk kell a Kína és az Urál közti sztyeppei térséget is, Dél-Oroszországot, Kazahsztánt és Mongóliát is. Nem véletlenül figyelt már fel a kutatás a Minuszinszki-medencében található leletekre korábban, amelyek akár magyarok is lehetnek – érdemes lenne azokat is tovább kutatni, több évtized kihagyás után.
Az előbbiekben leírtak alapján látható, hogy a magyar jellegű tárgytípusok lényegében az egész sztyepperégióban elterjedtek, ami arra utal, hogy a szkíták korában (Kr. e. V. sz.) fénykorát élő sztyeppei civilizáció még a X. században is működött, és az Urál menti magyarok nemcsak nyugat felé indítottak katonai vagy kereskedelmi célú akciókat, hanem kelet felé is ugyanúgy jártak.
Összegzésképpen megállapíthatjuk tehát, hogy a honfoglaló magyar nép és a rájuk jellemző anyagi kultúra kialakulását érdemes kutatni a teljes sztyepperégióban, a Kárpát-medencétől Koreáig. Nem szabad csak az ukrajnai, kaukázusi vagy csak a dél-uráli lelőhelyekre koncentrálni – minden olyan területet vizsgálni kell, ahol magyar jellegű tárgyak előkerültek. Tehát tanulmányozni kell a teljes sztyepperégiót, ahol nem mellesleg a lovaskultúrának több ezer éves hagyománya van.
A magyarságkutatásnak ez kell legyen a célja, a feladata és a küldetése is! Helyes irányba kell terelni végre a magyar őstörténeti kutatást, melyet az elmúlt évtizedek munkája rossz irányba vitt el. Igenis tudjuk meg – Bakay Kornél régészkutatónk szavaival élve –, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk! Azért, hogy megtudhassuk, hová tartunk, mivé leszünk! Múltját ismerő, büszke magyar vagy globalista világpolgár, akit csak a tőzsdeindex érdekel. Tisztelt hölgyeim, uraim, önök mit választanának?
A szerző igazgató, Magyarságkutató Intézet, Régészeti Kutatóközpont
Forrás: Magyar Nemzet
Beküldte Ballán Mária