Az Édenkert sok nép mitologikus hagyományában a boldog ősállapot helyszíne, amely az ember eredendő bűne miatt visszavonhatatlanul elveszett. Azóta az emberi élet örök célja, hogy visszaszerezze az ott élvezett paradicsomi boldogságot. A jelen tanulmányban megpróbáljuk csökkenteni e veszteséget az Éden íráshasználatára utaló adatok felmutatásával.

Tudatában vagyunk annak, hogy az alább következő adatok és összefüggések az elfogadott írástörténeti és nyelvtörténeti képpel összeegyeztethetetlenek. A rájuk épülő álláspontunk megfogalmazása elől mégsem térhettünk ki, mert a létező párhuzamok magyarázatot kívántak. S csak akkor adhattunk helyes magyarázatot e párhuzamokra, ha az írástörténet kezdeteit az őskőkor mélyére helyeztük.

Több olyan mitológiai, nyelvi és jelpárhuzam létezik ugyanis, amelyek egymástól nagy időbeli és földrajzi távolságra lévő rendszerekben bukkannak fel. Közéjük tartozik néhány eurázsiai-amerikai jelmegfelelés is, amely az írás kőkorszaki kezdeteit bizonyítja, ha ezek a jelkészletek genetikusan összefüggenek. E genetikus kapcsolatot az alábbiakban egy székely jelekkel olvasható anaszazi felirat (1. ábra) segítségével vizsgáljuk meg. Ez a rövid felirat az emberiség s egyúttal a magyarság legkorábbi, ismert (másolatokban fennmaradt) írás- és nyelvemléke.

A kőkori jelkészlet napjainkig nyúló használatát már mások is felvetették. Például Eliade szerint az európai parasztok szokásai, képzetei és szimbólumai sok esetben ősibb kultúrfokot képviselnek, mint az, amelyik a klasszikus görög mitológiákban tükröződik (1996/80,153).

Eliade ugyan nem mutat be példákat, de ilyeneket mi is találhatunk, ha összevetjük az európai parasztság és a Kolumbusz előtti Amerika jelképeit. Az amerikai indiánok ugyanis Ázsiából vándoroltak mai hazájukba még a kőkorszakban. S ha találunk az indián hagyatékban az európai parasztsággal közös szimbólumokat és írásjeleket; akkor azok nem csupán korábbiak a klasszikus görögökénél, hanem miattuk a kőkor kulturális teljesítményét is magasabbra kell értékelnünk.

Néhány jel arra mutat, hogy e kőkori kultúra gyökerei az Édenbe vezetnek.

1. ábra. Az anaszazi indián edény (balra fent, Clark nyomán), a csángó-magyar hímes tojás (középen) és - a zománcokon lévő „jm" ligatúrákat is figyelembe véve - a magyar Szent Korona szimbolikája és jelkészlete (a körbe zárt kereszt, a kacskaringó és a hegyek rajza) azonos

Véletlen hasonlóság?

E távoli jelkészletek párhuzamainak alapos elemzésére nem került sor, mert az írástörténészek általában hangoztatott álláspontja szerint csupán véletlen egyezésekről lehet szó. E szkeptikus szerzők azonban nem ellenőrizték állításaikat a szükséges gondossággal. A véletlen egyezés bizonyítékaként felmutatott példáik is az egyszerű jelformák közül valók: rendszerint csak 1-2 vonalból állnak. Ezek az egyszerű jelek nem képviselik a teljes jelkészletet s ezért alkalmatlanok a messzemenő következtetések levonására. Hiszen a szokásos lineáris írásjelek is 1-6 elemből (különböző egyenes és görbe vonalakból, meg pontból) épülnek fel. De már a kínai írásjelek jóval bonyolultabbak, előfordul közöttük hatvannál több elemből álló jel is.

A véletlen egyezések lehetőségének vizsgálatát 1991-ben végeztük el Nemetz Tiborral, a budapesti Matematikai Kutatóintézet tudományos főmunkatársával. Ennek eredménye a következőkben foglalható össze: hat alapelem felhasználásával mintegy százmillió egymástól eltérő lineáris jel képezhető. A lineáris írásrendszerek azonban csak néhány tucat jelet igényelnek ebből a százmillióból. Ha a lineáris írásrendszerek jelkészletét egy véletlenszám-generátorral választanánk ki, akkor átlagosan csak minden százezredik ábécében lehetne egyetlen olyan jel, amelyik már szerepel egy korábbi ábécében. Természetesen még kisebb annak a valószínűsége, hogy a fentieknél bonyolultabb jelek egyezzenek, vagy hogy valamelyik új jelkészletben több azonos jel is előforduljon (Varga/1993).

Ha két jelrendszerben mégis több egymásra hasonlító bonyolult jelet találunk, akkor annak oka nem a véletlen, hanem a genetikai kapcsolat. Korábban azt feltételeztük – s néhány példával bizonyítottuk is – hogy az egymással genetikus kapcsolatban lévő jelrendszerek közös őse egy elemi erejű vallásos szimbólumrendszer, amely sokkal mélyebben beépült a kultúránkba, mint azt gondolnánk.

Az amerikai indiánok Eurázsiával közös jelkincse

Az amerikai indiánok sokszínű jelkészletének van egy elterjedt alaprétege, amelyikben a jelformák jó része egyeztethető eurázsiai jelformákkal. Az egyező jelek bonyolultak, esetükben tehát a véletlen egyezés kizárható. Amiből nyilvánvaló, hogy ez az indián jelkészlet eurázsiai eredetű.

Amerika északi, középső és déli területein egyaránt megtaláljuk őket edényekre festve, kőbe vésve, szőnyegekbe szőve, vagy kódexek lapjain. A széles körű elterjedtség miatt vagy arra kell gondolnunk, hogy mindegyik bevándorló indián népesség ismerte, vagy arra, hogy a szimbólumok a rendkívüli vallásos jelentőségük miatt terjedtek el egész Amerikában. Az alkalmazási körülmények (templomok, piramisok égbe vezető lépcsője, istenszobrok) valószínűsítik e jelek vallásos jelentőségét és segítenek az értelmezésben.

A jelcsoport jelei közül a következőkben csak egyetlen anaszazi edény összetett szimbólumát elemezzük (1. ábra), mert ez is elegendő a mondanivalónk illusztrálására. ^[1]

Azt állítjuk ugyanis, hogy ennek az anaszazi jelmontázsnak a jelpárhuzamok segítségével tisztázható az értelme s valószínűsíthető két elemi jelösszetevő hangalakja is. Vagyis ezek az Eurázsiából hozott jelek egy kőkori fonetikus írást (szó- és szótagírást) képviselnek. Ahogy a maja írás is kőkori szótagírás volt - mert a Kolumbusz előtti indián Amerika lényegében még a kőkorszakban élt.

Ebből azonban az a meglepő következtetés adódik, hogy a legkorábbi eurázsiai szótagírások is kőkoriak voltak. Hiszen az indiánok őseinek hozniuk kellett valahonnan az egyező írásjeleket s csak Eurázsiából hozhatták.

Ezt erősítő következtetésre jutott Maurice Pope is az első eurázsiai írások korát és jellegét illetően. Rámutatott arra a közismert, de meg nem értett tényre, hogy az írásjelek száma a legfontosabb, zavartalanul továbbélő írásrendszerekben nem csökkent, hanem szaporodott az idők során. Vagyis a tények nem teszik lehetővé azt, hogy az írás történetét úgy magyarázzuk, mint a bonyolultból az egyszerűbb felé történő monoton fejlődést. Amennyiben az ismert tényekből visszafelé extrapolálunk, akkor egy olyan ősi íráshoz jutunk el, amely egyszerűbb és sokkal inkább fonetikus volt, mint azt gondoljuk. Az ékírást használó terület peremvidékeiről ismert nem ékírásos, egymástól látszólag független, csupán helyi jelentőségű írások a kezdetektől rendelkezhettek a hangjelölés lehetőségével. Nem zárható ki, hogy mindezen írások nem a sumérből, hanem egy ismeretlen ősi forrásból merítettek - a sumérrel együtt. (Pope/1966).

Pope nem részletezte, hogy milyen lehetett ez az ősi írás. Annál azonban többet is mondhatunk, mint hogy egyszerű volt és fonetikus.

Az extrapoláció eredményeképpen a legnagyobb valószínűséggel egy 40 - 70 jelből álló rovásírásra következtethetünk. Rovástechnológiára kell gondolnunk, mert az előidők vadászainak nem sok választási lehetősége volt. A technológia pedig sok mindent meghatározott. Ezért az írás jobbára szótagjelekből (szótagjelként is használható mássalhangzójelekből) állhatott, de magánhangzói és szójelei is lehettek. Azaz az írás egyszerre adott lehetőséget a szótagoló és a betűírásra. A használat (végső soron a nyelv) jellege döntötte el, hogy mikor melyik módszert alkalmazták. A jelformák a rovástechnológiából következően lineárisak voltak.

Mivel az évezredek a fát nyom nélkül megemésztették, ennek az írásnak egyetlen fába rótt emléke sem maradt fenn. Maradtak azonban más technológiával rögzített ősi írástöredékek. Az egyik, kb. 30 - 10 ezer éves nyugat-európai csoport, a jégkorszak leghidegebb időszakából. ^[2] A másik a kb. 7 - 4 ezer éves kárpát-medencei jelkészlet, amely már a jégkorszakot követő, felmelegedő időszak terméke. ^[3]

A kőkori írásmutatványokon nagyjából ugyanazok a jelformák ismétlődnek, mint amelyeket a ma is használt székely írásból ismerünk. Gyakorlatilag ugyanezeket a jeleket azonosíthatjuk a tepe yahjai jelkészletben, az urartui hieroglif írásban, a hettita hieroglif írásban, a bübloszi szótagírásban, a szkíták, hunok és avarok által használt jelek között is. Ezen ősi jelrendszerek mindegyikében a székely rovásírás kb. 20 jelének meglepően pontos formai megfelelőjével találkozunk. A vallásos jelentőségük miatt évezredeken át ismétlődő jelek némelyike más írásokban (például a kínai jelek között) is felbukkan.

Nyilván ezért vagyunk képesek az anaszazi jelmontázs megértésére, sőt elolvasására is a székely rovásírás segítségével.

2. ábra. Szokásos helyzetben álló, valamint (égbe vezető lépcsőként) az élükre állított hegyek rajza a kínai írásban, Karlgren megjegyzéseivel; az első két kínai jel a latin „m" (mons „hegy"), az utóbbi két kínai jel pedig a székely „m" (magas) megfelelője

A jelmontázs elemei

Az anaszazi edény jelmontázsának szerkezete egy körbe zárt kereszt. A jelmontázs negyedeiben kisebb ligatúrák ismétlődnek, amelyek folyót ábrázoló kacskaringóból ^[4] és élükre állított hegyekből állnak. Ez a három jel (a körbe zárt kereszt, a kacskaringó és a hegyek rajza) a székely rovásírás "f", "j" és "m" betűjével rokon.

Miért vesszük az anaszazi jelek párhuzamát a székely írásból, amikor például a latin írásban is hasonló a "j" és az "m"?

Nos, azért, mert a latin írásban a három anaszazi jelből csak kettőnek a formai párhuzama található meg, körbe zárt kereszt alakú jel nincs. De az a két latin betű is kihullik a rostán, amelyik - formáját tekintve - hasonló lenne két anaszazi jelhez. Már ez a hasonlóság sem az igazi, mert a latin „m" a természetben szokásos álló helyzetben ábrázolja a hegyeket, ez azonban nem pontos párhuzama a megfelelő anaszazi jelnek, mert ott élükre állított hegyeket látunk.

Az akrofónia ^[5] folyamatának rekonstruálásakor is különbség mutatkozik a két nyelv és írás között a magyar javára. E rekonstrukcióra akkor van lehetőségünk, ha az adott nyelvben találunk olyan ősi szót, amely a (képszerű) betűvel ábrázolt dolgot jelenti s a megfelelő (a betű által jelölt) hanggal kezdődik.

A latin és a székely „j" betű formailag hasonló (hullámot, vagy folyót ábrázol) és mindkettő a „j" hangot jelöli. Azaz valamilyen „víz" jelentésű, „j"-vel kezdődő szót kell találnunk. A magyar jó "folyó" szó meg is felel e követelménynek, a latin fluvius "folyó" azonban nem.

S ugyanez a helyzet az "m" betű esetében is: az „m" megtalálható a magyar magas szó kezdőhangjaként, de hiányzik a latin altus "magas" szó elejéről.

Mielőtt továbblépnénk, meg kell válaszolnunk egy lehetséges ellenvetést. Az olvasó ugyanis joggal kérdezhetné meg, hogy az „m" akrofóniájának rekonstrukciójakor miért a magas és miért nem a hegy fogalomjelét keressük? Ez esetben a hegyet jelentő latin mons szó (meg a hegyet ábrázoló latin „m" betű) felelne meg, és a magyar hegy szó (meg a hegyet ábrázoló székely „m" betű) hullana ki a rostán. ^[6]

A kérdés eldöntéséhez a kínai írás segítségét vettük igénybe (2. ábra). Ott ugyanis a két jelformához eltérő jelentés tartozik. A szokásos helyzetű (a latin „m"-re hasonlító) grafikai változat a kínai írásban is „hegy"-et jelent. A lépcsőszerűen használható, élükre állított hegyek (Karlgreen 1015 és 1108 sz. jeleinek) jelentése azonban „magasból való leereszkedés", vagy „magasból levezető lépések", tehát mindkettő a magas fogalmához kapcsolódik. ^[7] Mivel az anaszazi jelforma – mint arról fentebb már esett szó – élére állított hegyeket ábrázol, nekünk csak egy magas jelentésű fogalomjelből keletkezett betű felel meg. S a székely „m" betű ilyen, a latin azonban nem (3. ábra).

Ez egyrészt azt jelenti, hogy a kérdéses három jelet nem a latinok találták fel – ahogy ezt eddig is tudtuk. Másrészt azt jelenti – s ez már eltér attól, amit az írástörténészek hangoztatnak – hogy ezt az írást a magyar nyelv ősét beszélő nép alkotta meg.

4. ábra. Az Éden térképe az Isten által teremtett, rendezett (s ezért kereszt alakú) szárazfölddel, a kacskaringózó négy szent folyóval, az égbe törő négy hegységgel és a mindezt körülölelő óceánnal; ez a térkép és a Ten/den istennév teszi érthetővé, hogy miért jelöli a kereszt és az X általában a „t" és „d" hangokat a legkülönfélébb ábécékben

De nézzük meg a három jelet közelebbről!

A körbe zárt kereszt az Éden végletekig leegyszerűsített térképe (4. ábra). Ebből a kör az Édent ölelő tengert, a kereszt meg a szárazföldet jelképezi. Az Éden ^[8] az a hely, ahol a teremtés elkezdődött, s ahonnan a rend – Noé fiainak köszönhetően – az egész világon elterjedt. E magyarázatot az 1. ábrán látható párhuzam segít elfogadni. A csángó-magyar hímes tojás a világ teremtésekor szerepet játszó világtojásra, jelei pedig (mint látni fogjuk) a Földnek az Édenből kiinduló benépesítésére emlékeztetnek. Jelmontázsa az anaszazi ligatúránál pontosabban adja vissza az Éden földrajzi viszonyait. Csupán négy folyó- és négy hegyszimbólumot tartalmaz, a valóságos tájnak jobban megfelelve. A körbe zárt kereszt a székely-magyar rovásírásban az "f" hangot jelöli, amely a Föld szójeléből rövidült le az akrofónia során. E feltételezés jogosságát az asztrológusok és a kínai írás hasonló alakú "Föld" jele is alátámasztja.

A hullámtarajra emlékeztető kacskaringó (illetve annak a rovástechnológia miatt szigonyhoz hasonlóvá vált megfelelője) a székely-magyar rovásírásban a "j" hang, egyúttal a jó szó jele. A magyar jó egyrészt az Isten jelzője, másrészt "folyó" jelentésű is – összefüggésben azzal, hogy a sztyeppi népek a folyókat a folyó istene miatt tisztelték. ^[9]A kacskaringó egyúttal a Tejútra is utal – tehát a magyar ősvallásban az Istennel azonos világoszlop egyik jele. ^[10]

A lépcsőként ábrázolt hegyek a székely rovásírás "m" jelével azonosíthatók. Ez az "m" a magas szó jeléből keletkezett (vö. mál, mart, mező, megye!). Mészáros Gyula szerint a magyar magas szóból (a heftalita hunok magyar nyelvéből) keletkezett az utóbb széles körben elterjedt mágus megnevezés. A lépcsőre emlékeztető ábrázolási mód a világoszlop eget és földet összekötő szerepére utal. Azaz itt is vallásos fogalommal, a világoszlop megszemélyesítésével találkozunk.

Az anaszazi jelmontázs olvasata

A kacskaringót és a hegyek rajzát azért vonták össze, mert mindkét jel a megszemélyesített világoszlop jele. Ezért eleve feltehető, hogy a ligatúra annak az Eurázsia-szerte felbukkanó mitikus ősalaknak a nevét rejti, aki a világ teremtésekor (ég és föld szétválasztásakor) az eget alátámasztotta, s akinek testrészeiből (csontjából, hajából stb.) keletkezett a világ.

Az anaszazi jelmontázs, ha a jeleit szójeleknek tekintjük, a székely jelek rekonstruált szóértékei alapján "Jó ma(gas)", vagy "Jó má(gus)" értelmű.

Amennyiben nem a képszerű szójeleket értelmezzük, hanem a székely-magyar betűk hangalakja alapján olvassuk a ligatúrát, akkor a "jm" hangalakot kapjuk. Ezt a kiejtés érdekében magánhangzókkal kell kiegészítenünk, s némi joggal gondolunk az "ó" és "a" hangokra, azaz a Jóma hangalakra. Mint látni fogjuk, ez egy Eurázsiában és Amerikában egyaránt ismert isten neve.

De mi valószínűsíti, hogy az indiánok is a „Jóma", vagy a „Jóma földje" hangalakot olvasták ki e jelekből? Több megfontolás is erre utal, de van nyelvi bizonyítékunk is. (Előre kell bocsátanom, hogy a harmadik jel esetében nem sikerült az indián hangalakot valószínűsíteni, ezért a továbbiakban csak a Jóma névvel foglalkozunk.)

Az egyik megfontolásra okot adó körülmény az, hogy az indián, a magyar, a kínai és a latin írás – mint az „m" példáján láttuk - egyetlen kőkori ősírás leszármazottjának tűnik, amely a magyar nyelv ősét szolgálhatta. Ezért (legalább kiinduló hipotézisként) okunk van azt feltenni, hogy az indián felirat a székely jelek és a magyar nyelv segítségével olvasható. Az írástörténészek szokásos módszere ez, hogy a rokon írásrendszerek segítségével próbálják megfejteni az ismeretlen írások első szavait. Ez az írástörténeti gondolatmenet a Jóma hangalak feltételezését támogatja: a székely jelek alapján ez olvasható le az indián edényről.

A másik ok mitológiai természetű. A jelformákat elemezve azt feltételeztük, hogy egy isten nevére számíthatunk, akinek szerepe lehetett a teremtésben. Nos, a mitológiában meg is találtuk ennek az istennek a nevét, széles körben elterjedve, ahogyan ez egy kőkori istenség nevétől el is várható.

A finnugor népek hasonló szavait Kállay Ferenc (1861/246) említi: A finn népek közt – mint írja - még ma is vannak ima, vagy juma főistennek bálványképei, melyeknek áldoznak. A névleírás különböző az íróknál, de a közértelem szerint ugyanazon fő lényt jelentik. A votjákoknál inma, ilmar, inmár alakot találunk. „Müllerben (Der ugrische Volksstamm II. B.) jumar, juma (=ima) jumala változó alakzatjai ugyanazon egy szónak, honnan a papok neve jommas (=imás), Schefferben (Lappland Frankf. 1675) jumula, jumal, immel, ibmél, jubmel nevek állanak, s az immel ... = isten, a lapp ősi hagyomány Jumi törzséből származtatja a népet, ki patriarcha volt. Arndt szótárában, jumas, jamas vogul szóformák jó értelemben, jumala, jummal, jubmel, ibmel, jumu isten nevek s jumonu istenasszony említtetnek. ... Mohne (Geschichte des Heidenthums Leipzig 1822. I. B.) (szerint) a Teremtő fabálványát lapp földön jubmelnek írják ... Sándor István már a finn juma, s a magyar ima gyökszót egynek vette."

Juma a mari mitológia főistene. Ő teremti a világot a kópé Keremettel együtt, aki vadkacsa alakjában úszkált a vízen, amikor Juma megparancsolta neki, hogy bukjon a víz alá, és hozzon fel földet a víz fenekéről. Fehér lovat áldoztak neki. (Mitológiai/I/544).

Jumala a karél és a finn, valamint az észt (Jumal alakban) népi mitológiában az isten (természetfeletti lény, égisten) összefoglaló, közös megnevezése. A kereszténység felvétele után a keresztény istent jelölte.

Az iráni mitológiában Jima az emberiség ősapja, a Nap fia, a civilizáció megteremtője, a társadalmi felépítmény megszervezője, az ezer évig tartó aranykor alatt a világ uralkodója. Uralma idején nem volt betegség, öregség, halál, vagy erkölcstelenség. Jima építette az első vará-t (ez magyarul vár, város). Gőgjének és bűnbeesésének köszönhetően ért véget az aranykor.

Hasonló ősalak az indiai és más mitológiákban is szerepel. Például a germán Ymir az első óriás (és az első emberszabású lény), megölése után a húsából lett a föld, véréből a tengerek, csontjaiból a hegyek, koponyájából az égbolt, hajából az erdők. ^[11] A japán mitológiában pedig Jimmu-nak hívják a Nap fiát, aki egyúttal az első istencsászár (tenno) ^[12] is.

Ezek a mitológiai párhuzamok alátámasztják a fenti Jóma olvasatot, mert a jelek képi tartalma alapján feltételezhető, hogy ugyanarról a teremtésben résztvevő istenről van szó.

Az indián hangalakot valószínűsítő harmadik körülmény az, hogy a várt Jóma megfelelője az amerikai indiánoknál is kimutatható, méghozzá vallásos jelentőségű szavakban.

Mint azt Otto von Sadovszky írja: „Since the Penutian word jom is probably the most significant word in California, let us consider in detail its occurrence." Amivel csak egyetérthetünk. A régi kaliforniai penut indiánok jom szava számunkra valóban a legfontosabb szó. Olyan eset, amely alapos megfontolásra késztet.

6. ábra. Magyar hímestojás a ma „kakastaréj"-nak nevezett mintával (balra), misték függő Mexikóból (középen) és mocsika templommodell Peruból (jobbra) – mindhárom Jóma isten kőkorszaki írással rögzített nevét őrzi

A maidu indiánoknál a sámán neve yomi. A wintu indiánok nyelvében a yom „mágikus, természetfölötti". A jomu szó a bodegáknál „to like, to love", a miwok indiánoknál pedig „nevetés" jelentésű. (Mindezek keletkezhettek egy istennévből, annak szokásos devalvációja során – VG).

Sadovszky hasonló szavakat talál a voguloknál, amelyek tövét a magyar jó szóval veti össze: a jomas „jó, megfelelő, szép, szerencsés"; a james khum pedig „orvos" – s az orvos a sámánnal azonos. ^[13]

Ezek a nyelvi adatok megerősítik az indián ligatúra székely jelekkel történt olvasatának helyességét. A fenti indián szavak ősforrása egy Amerikába vitt eurázsiai isten neve. Ezzel megtaláltuk azt az indián szót is, amelyet az anaszazik az edényre írtak. Igazolódott, hogy ezt az amerikai indián feliratot joggal kíséreltük meg elolvasni a székely írás segítségével.

A hasonló egyezések felvetik a távoli etnokulturális rokonság kérdését. ^[14] Az Otto von Sadovszky által bemutatott párhuzamok az ugorok és a penut indiánok nyelvi és vallási rokonságszerű kapcsolatát bizonyítják; 17 neves kutató pedig egy közös cikkben az ugorok és az indiánok genetikai rokonságát alátámasztó adatokat tett közzé (Ornella/2000/1155). Ráadásul a népzenei kapcsolatok közvetlensége legalább annyira meghökkentő ^[15] , mint a további írásemlékekkel igazolható írástörténeti kapcsolat (7. ábra). A felsorolt érvek miatt nincs okunk kételkedni az olvasat helyességében.

Az aranykor helye és ideje

Az Isten által teremtett Édenkert leírását az Ószövetség őrizte meg. Földrajzi azonosítását az teszi lehetővé, hogy e szerint az Édenkertnek négy folyója van, amelyek egy forrásból fakadnak. A négy folyó neve Gihon, Pison, Tigris és Eufrátesz. Az első két folyónév ma ismeretlen, de csak a Halüszről és az Arakszészről lehet szó, mert ezek fakadnak a Tigrissel és az Eufrátesszel közös vízgyűjtő területen (az Ararát tövében). Az Éden tehát az Ararát tágabb környezete volt.

Az Éden korának meghatározását az özönvíz időpontjának meghatározásával kell kezdenünk, mert az Édenkert azt megelőzően létezett. Olyan nedves, esőben gazdag időszakot kell keresnünk, amelynek során a tengerek vízszintje megemelkedett és jelentős szárazulatokat öntött el világszerte. E sorok írójának egyik szakterülete a geológia s egy geológus számára kézenfekvő, hogy a jégkorszakot követő (mintegy 11 000 évvel ezelőtti) olvadással azonosítsa a vízözönt (vö. Verrasztó/1972!). Amikor a tengerek vízszintje 100-300 méterrel megemelkedvén, világszerte elöntötte a tengerpart széles, lakott sávját és betört az alföldekre, például a mai Fekete-tenger medencéjébe is.

Az aranykor elvesztésének említése Jima mítoszában lehetőséget ad további analógiák (a paradicsomi bűnbeesés és az azt követő özönvíz) figyelembe vételére és egyfajta ellenőrzésre. Ha ugyanis e mitikusnak tűnő események történelmi és földtörténeti eseményekkel azonosíthatók, akkor az megerősíti azt a képet, amit az írásjelek koráról alkottunk.

Nyilvánvaló, hogy Jóma királysága megelőzte a vízözönt és az indiánok Amerikába vándorlását (ez utóbbi legkorábban talán 40 000 éve, legkésőbb pedig mintegy 11 000 éve történhetett). S ha figyelembe vesszük, hogy az anaszazi „jm" ligatúra környezete az Édenre utal, akkor még távolabbi időre kell gondolnunk. Az indiánok ősei legalább a „Föld" jelképet (és talán a Jóma szót is) végső soron az Ararát tágabb környezetéből hozták, az onnan kb. 50 000 évvel ezelőtt történt elindulásukkor.

A vízözönről szóló mítoszok részletei és körülményei (ide tartoznak az itt bemutatott írástörténeti adatok is) összefüggő rendszert alkotnak, amely a történetek hitelét garantálja.

Ha a vízözönt a jégkorszakkal és a jégkorszakot követő árvizekkel helyettesítjük be, akkor olyan időrendet kapunk, amelyre egyaránt felfűzhető a mítosz, a jeltörténet és a Föld benépesülésének eseménysora. A vízözön alatt nem csak a jégkorszakot követő olvadást kell értenünk, hanem általában azt a rettenetes időszakot, amit a mitológiában jelent: az Isten által az emberiségre rótt büntetés korszakát. Ebbe beletartozik a jégkorszak is (ezért említik a vonatkozó germán mondák a hóesést). Amiből következően Jóma királysága az utolsó jégkorszak előtti melegebb periódusra esik.

A legújabb ismeretek szerint a mai ember, a homo sapiens sapiens mintegy 160 000 évvel ezelőtt alakult ki Kelet-Afrikában. Innen 100 000 éve az Ararát tágabb környékére vándorolt s ott töltötte a következő, kb. 50 000 évet. Ez a világ lehetett Jó mágus országa, ez a kor volt az aranykor, vagy ha úgy tetszik, a körbe zárt kereszttel jelképezett Éden. A boldog korszak kezdete egybeesik a Riss-Würm jégmentes időszak közepével. Volt tehát hely és idő a bajt nem ismerő civilizáció, meg egy ősírás kialakítására. Az aranykornak a Würm jégkor vetett véget, amelynek leghidegebb szakasza mintegy 50 ezer évvel ezelőtt kezdődött s körülbelül 40 ezer évig tartott.

A különböző kutatók eltérő időpontokat és több bevándorlási hullámot említenek Amerika benépesedéséről szólván

John M. Roberts szerint a hideg korszaknak a kezdetén (mintegy 20 ezer év alatt) vándoroltak az Újvilágba az indiánok ősei (hozzátehetjük: tarsolyukban az egykor volt boldog ország emlékével és írásával). A régészeti leletek alapján az indiánok ősei kb. 40 ezer évvel ezelőtt már Dél-Amerikában is megjelentek, Kr. e. 13 - 10 ezer évvel pedig egész Amerikában megtalálhatók a telepeik.

Szabó István Mihály akadémikus a Magyar Tudományos Akadémián 2002 végén tartott előadásában az 1995 és 2002 között publikált európai és amerikai szakirodalmi adatok alapján 11 500 évvel ezelőttre tette egyes ugor törzsek amerikai bevándorlásának időpontját. Leszármazottaik a penut indiánok, közéjük tartoznak többek között a totonákok és a maják is.

A www.mult-kor.hu honlap a Science-re hivatkozva számol be orosz kutatók felfedezéséről (2004. január 2.), akik minden eddiginél régebbi, harmincezer éves emberi település nyomaira bukkantak Szibériában, jóval a Sarkkörön túl, a világ egyik legkegyetlenebb éghajlatú vidékén. Az utolsó jégkorszak idején keletkezett telep nyomai a Jana folyó környékén találhatók, az északi sarkkörtől még csaknem 500 kilométerre északra, közel ahhoz a helyhez, ahol több tízezer évvel ezelőtt a Bering földhídnak nevezett szárazföldi átjáró vezetett Ázsiából Amerikába. Ez az átjáró körülbelül 11 ezer évvel ezelőtt, a jég olvadása, és a tengerek szintjének emelkedése következtében megszűnt, és kialakult a mai Bering-tengerszoros. A régészek korábban hangoztatott nézetei szerint az amerikai földrészt ezen az egykori földhídon keresztül körülbelül 11 ezer éve (azaz nem sokkal az átjáró megszűnése előtt) népesítették be az ázsiai földrészről érkező törzsek. A kőből és csontból készült szerszámok, a mamut- bölény- medve- oroszlán- és vadnyúlmaradványok azért hozták izgalomba a kutatókat, mert ezek az első jelei annak, hogy 30 000 éve (tehát 5 000 évvel az utolsó jégkorszak eljegesedési csúcspontja előtt) is éltek emberek ezeken az északi területeken, a mai Bering-szoroshoz közel. A felfedezés azt is valószínűvé teszi, hogy a mamutcsordákat követő vadásztörzsek már ekkor átjutottak az amerikai kontinensre.

Az Eurázsiából származó indián írás az új körülmények között talán nem fejlődött tovább, bár az ősírás elvének ismerete segíthette a majákat ismert írásuk megalkotásakor. Az ősírás jelei általánosan elterjedtek ugyan, a használat jellege azonban Amerikában megrekedt a vallásos jelmontázsok és szimbólumok szintjén (5. és 6. ábra). Nincs adatunk arról, hogy olyan kódexeket írtak volna tele ezzel az írással, amelyeket ma az indián történetírás kútfőiként tarthatnánk számon. Erről legfeljebb Diego da Landa püspök és az indián könyvek ezreit elégető társai tudnának többet mondani - ők azonban mindörökre elnémultak.

Epilógus

E nagy ívű történetnek az az előnye, hogy nem sok elvarratlan szálat hagy maga után. Nincsenek olyan írásemlékek, amelyeket ne tudnánk beilleszteni a hosszú folyamatba s ezért aztán nem is kell elhallgatni egyiket sem. Egyszerre válaszolja meg az özönvízmítoszok és az írás keletkezésének legfontosabb kérdéseit. Persze egyúttal seregnyi új kérdést is felvet. ^[16] Ez azonban nem hátrány, hanem előny a gondolkodó kíváncsiak számára.

Az ősírás tehát kb. 50 000 évvel ezelőtt alakult ki az Ararát vidékén. Azért gondoljuk, hogy itt volt az írás szülőföldje, mert ezt a területet ábrázolja térképszerűen a körbe zárt kereszt alakú Föld jel. Ezt valószínűsíti ama tény is, hogy az Ararát tágabb térségében (a hettita hieroglif írásban, az urartui hieroglif írásban, a sziklákba vésett őshorezmi jelek között, a tepe yahjai jelkészletben) és az onnan kivándorolt népek vándorlási útvonalán másutt is kimutatható ez a jelkészlet. Úgy gondoljuk, hogy esetükben az eredeti ősírás helyben megőrződött változatairól van szó (7. és 8. ábra).

Az írás életkorát azért becsüljük 50 000 évre, mert ekkor ért véget Jóma királysága, és az indiánok ősei ekkor indultak el hosszú útjukra az Ararát mellékéről, amelyre már magukkal vitték a Jóma ligatúrát és a Föld hieroglifát is. Hangsúlyoznunk kell, természetesen, hogy ez csak megközelítő időmeghatározás, amelyet az újabb régészeti és írástörténeti felfedezések pontosíthatnak.

Az Éden írása minden bizonnyal egyszerre adott lehetőséget hangok, szótagok és szavak jelölésére, akár a ma is használt székely-magyar rovásírás (Varga/1998). Az ősírásnak a ligatúrákkal és szójelekkel együtt 60-70 jele lehetett, amelyek ma sem tűnnének idegennek. Az Ararát vidékéről szertevándorló népcsoportok Európától Amerikáig elterjesztették az írásnak ezt a hieroglifikus típusát. Belőle alakult ki a vallásos, az uralmi és a népi jelképek, valamint a modern írások jó része is.

A vizsgált rövid prekolumbián felirat és eurázsiai megfelelői a legfontosabb hiteles tájékoztatást nyújtják az őskőkori mamutvadászok és a jégkorszakot megelőző aranykor nyelvéről, írásáról és vallásáról – amely a magyar nyelv, írás és ősvallás elődje. Megerősítik az eurázsiai és amerikai mítoszokban, szentírásokban, valamint a magyar és japán krónikákban megőrzött kollektív emlékezet lényegének hitelét, segítenek a genetika eredményeinek értelmezésében és az őstörténeti kép kialakításában, egyúttal az írástörténet újrafogalmazására ösztönöznek.

Irodalom

Clark, Grahame: World prehistory in new perspective, Cambridge University Press, Cambridge, 1977.

Eliade, Mircea: A szent és a profán, a vallási lényegről, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1996.

Florea Bobu Florescu – Teresa Mózes: Arta populara diu regiunea crisana, I., Ceramica populara din regiunea crisana, Oradea, 1967.

Kállay Ferenc: A pogány magyarok vallása, Laufner és Stolp, Pest, 1861.

Ornella Semino, Giuseppe Passarino, Peter J. Oefner, Alice A. Lin, Svetlana Arbuzova, Lars E. Beckman, Giovanna De Benedictis, Paolo Francalacci, Anastasia Kouvatsi, Svetlana Limborska, Mladen Marcikiae, Anna Mika, Barbara Mika, Dragan Primorac, A. Silvana Santachiara-Benerecetti, L. Luca Cavalli-Sforza, Peter A. Underhill: The Genetic Legacy of Paleolithic Homo sapiens sapiens in Extant Europeans: A Y Chromosome Perspective, Science, vol 290, 2000. november 10.

Pope, Maurice: The Origins of Writing in the Near East, Antiquity, XL, 1966.

Roberts, John M.: Képes világtörténelem, I., A történelem előtt, A korai civilizációk, Officina Nova, Budapest, 1999.

Sadovszky, Otto: Linguistic evidence for the siberian origin of the central California indian shamanism, Shmanizm past and present, part 1, Ethnographic Institute Hungarian Academy of Sciences, Budapest, International Society for Trans-Oceanic Research, Los Angeles-Fullerton, 1989/165.

Szekeres István: Őstörténetünk írásjelekben (Varga/1993/55).

Varga Csaba: Jel jel jel avagy az abc 30.000 éves története, Fríg Kiadó, Budapest, 2001.

Varga Géza: Különböző lineáris írásrendszerek hasonló jelei (Varga/1993/189).

Varga Géza: Bronzkori magyar írásbeliség, Írástörténeti tanulmányok, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 1993.

Varga Géza: A székely rovásírás eredete, Írástörténeti tanulmányok, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 1998.

Varga Géza: A magyarság jelképei, Írástörténeti tanulmányok, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 1999.

Verrasztó Zoltán: Jégkorszak után – jégkorszak előtt? Élet- és Tudomány, 1972. VII. 7., 1255. oldal.

^[1] S mert egy nagyobb lélegzetű vizsgálatnak Amerikában kellene megtörténnie.

^[2] A Les Eyles (14 000 éves) sziklakarcán, Grotte Cosquer (29 - 19 000 éves), Pech Merle (20 000 éves), Niaux (14 - 11 000 éves) barlangfestményén, Pont d' Arc (30 000 éves) kőlapján, Mas d' Azil (10 000 éves) kavicsain, a Crehors-i (30 - 10 000 éves) csontlemezen és máshol található írásemlékekről van szó.

^[3] Ide tartozik a tatárlakai korong és a Tordos - Vincsa kultúra írása is.

[4] A kacskaringó (spirál) az égig csapó hullámtaraj képe, a Tejútra utal. A képi tartalom megérthető, ha a hagyományos kínai és japán hullámábrázolásokat összevetjük a lehecsényi fazekasmotívummal (10. ábra).

^[5] Az akrofónia az az írástörténeti folyamat, amikor a szójel betűvé alakul s a továbbiakban a szó első hangját, vagy első mássalhangzóját jelöli.

^[6] Azaz a latin írás „m" betűje egy „hegy" jelentésű, a székely írás „m" betűje pedig egy „magas" jelentésű fogalomjelből keletkezett. Mindkét jelölt szó „m" hanggal kezdődött és valamikor talán genetikus kapcsolatban is álltak egymással.

^[7] A székely „m" és a kínai jelek kapcsolatát Szekeres István ismerte fel (Varga/1993/88).

^[8] Az Éden név "Isten lakóhelye" értelmű. Az összetett szó előtagjának jelentését a sumér e "épület, ház" szó világítja meg s ez a gyök jelenik meg a magyar épület, épít szavakban is. Az utótagban pedig az „isten" jelentésű ten/den szóra ismerhetünk, amely - párhuzamaival egyetemben - sok nyelvben megtalálható.

^[9] Maximus Tyrius a szkítákról, a Budai Krónika pedig a honfoglaló magyarokról ad ilyen értelmű tájékoztatást.

^[10] Az anaszazik utódainál, a puebló indiánoknál a fazekasok ma is alkalmazzák a kacskaringót. Egyikük a Spektrum televízió 2004. III. 18-i adásában meg is magyarázta a jel értelmét. E szerint azt az utat ábrázolja, amelyen őseik a mai hazájukba érkeztek.

Ez azt jelentheti, hogy eredetileg a puebló indiánok is a világoszloppal azonosított őstől származtatták magukat, és - Csaba királyfihoz hasonlóan – lehetségesnek tartják a Tejúton (Tejútról) való érkezést.

^[11] A világot egy áldozatképpen megölt mitikus lény testéből alkotják meg az azték mitológiában is, azaz a teremtésmítoszt az indiánok ősei Eurázsiából hozhatták magukkal.

^[12] A tenno méltóságnév a szkíták első uralkodójának, Thanának a nevével egyezik, aki a magyar krónikás hagyományban is a kezdetek uralkodója. A tenno és a Thana a magyar isten (ős ten) szó második szótagjának párhuzamai, amelynek a kínaiban a tien (ég) felel meg. A ten szó jelölésére a székely írásnak külön jele van: az „nt/tn" ligatúra.

^[13] Sadovszky további magyar szavak indián megfelelőit mutatja fel, amelyek ismertetése azonban már meghaladná e tanulmány célkitűzéseit.

^[14] Valójában nem az a kérdés, hogy rokonai vagyunk-e egyik, vagy másik népnek, hiszen végső soron minden ember rokona minden embernek. Azaz egyszerre vagyunk rokonai a suméreknek, az indiánoknak, a japánoknak és az obi-ugoroknak is. A kérdés inkább az, hogy milyen mértékben, milyen körülmények következtében vagyunk egymás rokonai és ez a rokonság mivel bizonyítható.

Kézenfekvőnek látszik ama ellenvetés, hogy a fenti állítás elfogadhatósága függ a rokonság fogalmának meghatározásától is. Valóban ez a helyzet. Amikor azonban az emberiség történelmének első lapjait elemezzük, akkor egy túl szűkre szabott rokonságfogalom megakadályozná a létező összefüggések megértését.

^[15]Ördögh László zenetanár Cusco-ban rögzített egy félhang nélküli, ereszkedő dallamvezetésű pentaton indián dalt, amelynek hanganyagát 1998-ban Budapesten tartott előadásán mutatta be. A laikusok is azonnal azonosítani tudták a „Megismerni a kanászt ..." kezdetű magyar népdallal.

Simon Péter egyetemi tanár pedig egy tábortüzeknél énekelt dakota dal szövegét és kottáját közli (Aki Őelőtte jár, adatok nélkül, ISBN: 963 03 9717 X, 2000). A dakota dal első sora így szól: „Rakattu ja dizet, ill ja füsti hezod" (magyarul: Megrakták a tüzet, száll a füstje hozzád). A magyar dalváltozat első sora szintén tűzrakásról szól, sőt hasonló szavakat tartalmaz: „Megrakják a tüzet, mégis elaluszik". A két dallam azonossága nyilvánvaló.

^[16] A témával ismerkedő olvasóban persze merülhetnek fel kételyek. Például berzenkedhet azon, hogy miért tulajdonítunk központi szerepet a magyar nyelvnek s a székely-magyar írásnak. Nos, azért, mert a magyar nyelv és a székely rovásírás olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, ami erre kényszerít bennünket.

Csak ízelítőül említjük meg a következőket. Az Éden négy folyóját (Halüsz, Araxész, Tigris/Idiglat/Hiddekel, Eufrátesz) a magyarok Istenének jelzőiről (élő, úr, egy, jó) nevezték el. Az anatóliai hattik napistenét (Estan) ugyanúgy hívták Kr. e. 3 000 táján, mint ahogy a magyarság ma szólítja az Istenét, s e név a magyar ős és ten(gely) szavakból álló összetétel. Tucatnyi idegen isten visel magyar szavakat, köztük a magyarok Istenének jelzőit név gyanánt (atya - Attis; egy - Odin; ősúr - Ozirisz, Assur; jó, javas - Jahve; él - Él; bél - Bél; anya - Anat stb.). A magyar Szent Korona, a koronázási palást és a jogar szimbolikája a világoszloppal azonosítja a magyar uralkodót (Varga/1999).