Évtizedekkel később a Ferenc Jóskává szelídült ősz király a monarchia egysége és egy, a magyar történelemben párját ritkítóan prosperáló időszak szimbólumává vált. A falusi porták tisztaszobáiban portréját Kossuth képe mellé akasztották; a 20. század vérzivatarainak tébolyából visszatekintve pedig nosztalgikusan megszépült a nevével fémjelzett korszak.

Anyai intrikák

Habsburg-Lotaringiai Ferenc Károly főherceg és Wittelsbach Zsófia elsőszülött fia, Ferenc József 185 éve, 1830. augusztus 18-án látta meg a napvilágot Bécsben.

Az ifjú főherceget a történelem vihara és rendkívül becsvágyó anyja, a mindenen és mindenkin átgázoló Zsófia főhercegné intrikái juttatták trónra, az 1848-as őszi válság hatására december 2-án lemondatott V. Ferdinánd helyére.

A konzervatív udvari körök az 1848. áprilisi magyar törvényeket szentesítő és a forradalommal szemben erélytelennek – mellesleg gyengeelméjűnek is – tartott "jóságos Ferdinánd" elmozdítása után, a trónöröklés rendjét átlépve, a 18 éves főherceget jelölték osztrák császárnak.

Ferdinánd lemondása után jog szerint apját, Ferenc Károly főherceget illette volna a korona, de a nemcsak otthon, hanem politikai ügyekben is krinolin helyett nadrágot viselő Zsófia erélyesen ráparancsolt férjére, hogy fiuk javára mondjon le trónigényéről. 

Az ifjú főherceget 1848. december 2-án, a csehországi Olmützben ausztriai császárrá választották, és az ifjú ezzel kilépett a világtörténelem színpadára.

Haynau árnyékában

Amikor Ferenc Józsefet ausztriai császárrá koronázták, a Habsburg Birodalom épp egy súlyos válságon ment keresztül. Az ifjú uralkodóra két ember, egykori tanítója, Metternich herceg és főleg anyja, Zsófia főhercegné gyakorolt erős befolyást. 

Zsófia a magyar függetlenségi harc kíméletlen letörésének és a "lázadó magyarok" kemény megbüntetésének volt a híve.

Közjogilag sajátos helyzet alakult ki; Ferdinánd ugyanis az országgyűlés hozzájárulása nélkül nem mondhatott le érvényesen  Ferenc József javára a magyar koronáról. Így de jure, egészen 1849. április 14-ig – amikor Kossuth indítványára a debreceni országgyűlés kimondta a Habsburg-ház trónfosztását – Ferdinánd maradt a magyar király.

Mindez lehetővé tette az ifjú uralkodónak, hogy ne esküdjön fel a magyar alkotmányra, és megtagadja az áprilisi törvények érvényességét. A világosi fegyverletétel után a szövetséges orosz cár ajánlását elvetve és Zsófia, valamint az ultrakonzervatív udvari körök követelését magáévá téve Ferenc József szabad folyást engedett a Haynau nevével fémjelzett, nemzetközi tiltakozást is kiváltó véres megtorlásnak.

Haynau menesztése után az uralkodó az 1851-es szilveszteri pátenssel nyíltan abszolutista kormányzást vezetett be. 

A 17. századból származó közjogi elmélet, a jogeljátszási elv alapján – amely szerint a király ellen fegyverrel felkelt ország elvesztette alkotmányos önállóságát – Magyarországot a birodalom tartományai közé akarták beolvasztani.

Az úgynevezett Bach-korszak éveiben felszámolták a megyei és a városi önkormányzatokat, bevezették az osztrák törvényeket és oktatási rendszert, valamint erőteljes germanizációba kezdtek.  Ferenc József az 1850-es években a bécsi udvar beolvasztó törekvéseivel szemben a passzív rezisztencia, azaz a törvényeket és hatósági intézkedéseket elszabotáló ellenállás fegyverét választó magyarság szemében a leggyűlöletesebb figurává vált.

Új Duna menti birodalom a kiegyezés szellemében

Az 1850-es évek végére az erőszakos centralizációs kísérletek megbicsaklottak a magyar nemzeti ellenállás gátján, és a Habsburg-ház számára kedvezőtlenné vált nemzetközi helyzet miatt.

Cavour gróf, Piemont miniszterelnöke III. Napóleon császárral szövetkezve 1859-ben kirobbantotta a szárd-francia-osztrák háborút, amely a solferinói csatavesztés után Ausztria olaszországi birtokainak elvesztésével járt.

A kétfejű sas birodalma recsegett-ropogott, az állandósult belső feszültség széteséssel fenyegette a császárságot.

A zsugorodó birodalom számára egyre veszélyesebbé váló helyzetben Ferenc József felülvizsgálta addig követett politikáját.

1859-ben menesztette az önkény szimbólumává vált Bachot, és az 1860. október 20-án kiadott októberi diplomával visszaállította az 1848 előtti, korlátozott hatáskörű országgyűlést. A reform következő lépéseként - az uralkodó által 1861. február 26-án szentesített februári pátenssel - az azonos jogokat élvező tartományi országgyűlések fölé egy kétkamarás birodalmi gyűlést (Reichstag) emelt, amelynek 383 helyére Magyarország 85, Erdély pedig 26 képviselőt delegálhatott.

Az 1861-es országgyűlés azonban elvetette a császár reformját, ami miatt Ferenc József ismét felfüggesztette az alkotmányt, feloszlatta az országgyűlést, és Schmerling helytartósága alatt rendeleti kormányzást vezetett be.

Az 1864-es porosz-osztrák-dán háború után - Ausztria katonai sikerei ellenére – azonban tovább romlott a helyzet. A felemelkedő erős militarista hatalom, Poroszország nem akart Ausztriával közösködni, és Otto von Bismarck elhatározta, hogy kiiktatja a Habsburgokat a német egység megteremtésére irányuló versengésből.

Az uralkodó magyarkérdésben követett politikájában ekkor gyökeres fordulat következett be; a kedvezőtlen helyzet és felesége, a magyarokkal erősen rokonszenvező szépséges Erzsébet császárné befolyására 1864 elején titokban jelezte tárgyalási szándékát a megegyezés gondolatát képviselő Deák Ferencnek.

Erre reagálva Deák 1864 áprilisában megjelent híres húsvéti cikkében fejtette ki azokat a közjogi gondolatokat, amelyek a kiegyezés alapjává váltak. A magyarsággal való történelmi kiegyezéshez az 1866-os porosz-osztrák háborúban elszenvedett königgrätzi vereség adta meg a végső lökést. 

A forradalmak és a neoabszolutizmus sötét évei után egy új és ígéretes jövő, az Osztrák-Magyar Monarchia megszületésének kapujában állt az ország.

Te Deum a budavári Nagyboldogasszony-templomban

1867 tavaszára megszületett az a közjogi megállapodás, amely a magyar történelem elkövetkező évtizedeit meghatározta.

Helyreállították a magyar alkotmányt és az országgyűlés szuverenitását Helyreállították a magyar alkotmányt és az országgyűlés szuverenitását a hadügy, a pénz és a külügyek közös irányítás alá helyezése mellett, valamint döntés született a felelős kormány felállításáról.

Magyarország ugyanazt a jogállást kapta meg, mint Ausztria, a reform eredményeként egy, az uralkodó személye és a Pragmatica Sanctio által összekötött reálunió, alkotmányos monarchia jött létre. A folyamatot a fényes külsőségek között megrendezett és a budavári Nagyboldogasszony-templomban (ma Mátyás-templom) 1867. június 8-án celebrált koronázás pecsételte meg.

A királyi pár már június 4-én megérkezett a budai várba. Ferenc József kiállította a magyar alkotmányosságot szavatoló hitlevelet, és letette az esküt az ország törvényeire.

A megbékülés jegyében általános amnesztiát hirdetett az 1848-49-es forradalom és szabadságharc valamennyi résztvevőjének, és a koronázási ajándékként kapott 100 ezer aranyforintot teljes egészében az 1848-as hadirokkantak, -özvegyek és -árvák javára ajánlotta fel.

1867. június 8-án verőfényes nap virradt a budai várnegyedre. Az utcákat ellepte a kíváncsi tömeg. A királyi pár az elmúlt évtizedek reményvesztettségétől megszabadult tömeg viharos ovációja közepette, fényes lovas bandérium és testőrök kíséretében vonult a koronázási templomhoz. Odabent a felkenés után az 1848-as, távollétében halálraítélt egykori honvédezredes, a felelős kormány dezignált miniszterelnöke, Andrássy Gyula gróf és Simor János hercegprímás, esztergomi érsek helyezte a Szent Koronát Ferenc József fejére.

Az ünnepi aktus után Andrássy lekapta fejéről kócsagtollas süvegét, és azt meglengetve harsányan felkiáltott: „Éljen a király!”  A templomban szorongó meghívott főrendek és a templom előtt összeverődött tömeg egy emberként visszahangozták: „Éljen a király!” Felhangzott Liszt Ferenc erre az alkalomra komponált koronázási miséje, majd a koronázási menet harangzúgás és a Pestig sorfalat álló tömeg harsány éljenzése közepette a belvárosi plébániatemplom elé vonult. 

Ferenc József Szent István palástjában, fején a Szent Koronával felvágtatott a templom előtt a vármegyék földjéből összehordott dombra, és a koronázási karddal jelképesen a négy égtáj felé vágva jelezte, hogy minden külső ellenségtől megvédi az országot. Megszületett az Osztrák-Magyar Monarchia.

Boldog békeévek és boldogtalan magánélet

A kiegyezést követő évtizedek, különösen Tisza Kálmán hosszú, 1875-től 1890-ig tartó miniszterelnöksége alatt Magyarország történetében addig soha nem tapasztalt prosperálás kezdődött.

A század közepén még a feudális örökséget nyögő ország a konzervatív-liberális politikának köszönhetően az 1890-es évekre a korabeli Európa élvonalába küzdötte fel magát. Az 1880-as évektől kiterjedt építkezések indultak meg; báró Podmaniczky Frigyes, "Budapest vőlegénye" koordinálásával az ország fővárosa provinciális településből viharos gyorsasággal fejlődő, Párizs és Bécs fényeivel versengő metropolisszá fejlődött.

A Sugárút (ma Andrássy út), a Nagykörutat övező bérpaloták, majd a kontinens első földalatti vasútja, a vidéki nagyvárosok ma is ismert központjai mind e virágzó korszak emlékét őrzik.

Kiépült a vasúti hálózat, pezsgett a kulturális élet.

A korszakot a liberalizmus jellemezte; az 1894-ben megalkotott házassági törvény bevezette a polgári házasságkötést, a felekezeti törvény garantálta a vallásszabadságot, az emancipáció pedig megnyitotta az ország polgárosodásában komoly szerepet játszó zsidóság előtt a legmagasabb állami közhivatalokat, illetve a nemesi és arisztokrata rang elnyerésének lehetőségét.

A Monarchia polgárai már az 1880-as évektől a világ összes országába érvényes útlevelet kaphattak, a köz- és felsőoktatás színvonala pedig európai mércével is magas szinten állt. A korszak képző-, valamint zeneművészete, továbbá az irodalom és a tudomány örökbecsű darabjai ugyancsak a Ferenc József-i kor virágzó évtizedeit reprezentálják.

A birodalom élén álló és azt megtestesítő uralkodó korábban gyűlölt személye a századforduló idejére már általános köztiszteletnek és megbecsülésnek örvendett. A történelmi legenda szerint Zichy Antónia grófnő, a mártír miniszterelnök, Batthyány Lajos özvegye, amikor 1849-ben az ifjú uralkodó elutasította férje kegyelmi kérvényét, átokkal sújtotta Ferenc Józsefet.

Hogy így történt-e, vagy sem, nem tudjuk, de tény, hogy az ősz királyt hosszúra nyúlt uralkodása alatt családi tragédiák egész sora érte.

Sisi, a bolyongó „mater dolorosa”

Ferenc József 1854. április 24-én vette nőül Wittelsbach Erzsébetet, a magyarok iránt kezdettől fogva erősen rokonszenvező bajor hercegnőt.

A legendás szépségű, rendkívül művelt és szabad szellemű császárné felkorbácsolta a bécsi udvar ókonzervatívan poshadt állóvizét. 

Szinte minden kérdésben konfliktusba került anyósával, Zsófiával, aki nehezen viselte el fia feletti befolyásának olvadását, valamint az Erzsébet által képviselt „tűrhetetlen” liberális nézeteket, mind az 1858-ban megszületett trónörökös nevelésének kérdésében, mind pedig magyarbarátsága miatt.

Sisi anyósa nagy bosszúságára meghívta az udvarba Falk Miksát, akitől magyar nyelvleckéket vett, és tüntetően sokat tartózkodott Magyarországon.

Az éles eszű és a nemzetközi politikai kérdésekben is kiválóan eligazodó Erzsébet ugyan nem avatkozott az államügyekbe, de férje négyszemközt gyakran kikérte okos tanácsait.

Erzsébet erősen támogatta a magyarokkal történő kiegyezést, Magyarországot tekintve a Monarchia egyik legfontosabb pillérének.

Szerelmi kapcsolatuk azonban viszonylag gyorsan kihűlt az állandó konfliktusok és nézeteltérések miatt; az anyja és felesége között őrlődő császár a munkába, Sisi pedig az egyre hosszabbra nyúló magyarországi és külföldi utazásaiba menekült.

Az uralkodói párt elsőszülött gyermekük, Zsófia Friderika halálával érte az első sorscsapás, a kislány alig kétévesen hunyt el.

Ferenc Józsefet 1867-ban érte utol a következő családi tragédia: szeretett testvéröccsét, a jó kedélyű és tehetséges Miksát, a II. Mexikói Császárság uralkodóját a mexikói polgárháborúban, alig több mint tíz nappal a budai koronázás után Benito Juárez kivégeztette.

A császári pár kapcsolatát erősen megrontotta a trónörökös nevelése körüli vita, amelyből végül is az anyós került ki győztesen, gyakorlatilag elszakítva Rudolfot az anyjától.

Sisi – különösen Rudolf máig tisztázatlan mayerlingi halála után – ezt élete végéig nem bocsátotta meg magának. Így összes szeretetét az 1868-ban született negyedik gyermekükre, Mária Valéria főhercegnőre pazarolta, akit Budán magyarrá kívánt nevelni.

( A korabeli – egyébként valótlan – pletykák szerint a főhercegnő apja a fess magyar miniszterelnök, Andrássy Gyula gróf volt, aki iránt a császárné szemmel láthatóan erős szimpátiát tanúsított.)

Rudolf 1889. január 30-ai rejtélyes halála után a mély depresszióba esett, vigasztalhatatlan királyné szinte alig tartózkodott Bécsben, lelkiismerete elől menekülve hátralévő éveit nagyobbrészt a császárvároson kívül töltötte.

Ferenc Józsefet feleségével kapcsolatosan sem kímélte meg a sors; a Genfben tartózkodó császárné ellen 1898. szeptember 10-én Luigi Lucheni, egy olasz anarchista halálos merényletet követett el.

„Az élet semmitől sem kímélt meg”

Ferenc Józsefnek fiával, a bohém és liberális, ám anyjához hasonlóan briliáns elméjű Rudolffal kezdettől fogva ambivalens volt a viszonya. A koronaherceg tisztán látta, hogy a Monarchia hosszú távú jövőjéhez további reformok szükségesek.

Apjával számos konfliktusa volt e kérdésben, de kicsapongó életmódja, valamint nőügyei miatt a későbbiekben még jobban megromlott a kapcsolatuk.

Mindez oda vezetett, hogy Mayerling előtt két nappal egy heves szóváltás során Ferenc József azt vágta a fia fejéhez, hogy nem méltó a trónra. Az 1889. január 30-án 17 éves szeretőjével, Vetsera  Mária baronesszel közösen elkövetett állítólagos öngyilkossága után Ferenc József unokatestvére, Ferenc Ferdinánd főherceg lett a trónörökös.

A főherceg ugyancsak fekete báránynak számított az idős uralkodó szemében a Monarchia átalakítására szánt radikális reformtervei, valamint a Chotek Zsófia grófnővel 1900-ban megkötött morganatikus, „rangon aluli” házasságkötése miatt. Ferenc Ferdinánd tűrhetetlennek tartotta a kettős pillérű, osztrák-magyar szupremácián alapuló monarchiát.

Nyíltan vallotta, hogy trónra kerülése után olyan hármas államszövetséggé alakítja a Monarchiát, amelyben a harmadik pillér – a magyarok rovására – a szlávság lesz. Az 1890-es évek közepétől kiteljesedő pénzügyi és politikai válság a 20. század első évtizedében tartós nagyhatalmi szembenállássá fajult.

Ferenc József a béke híve volt, és sokáig ellenállt az 1908-ban vezérkari főnökké lett Hötzendorf, valamint a körülötte csoportosuló kardcsörtető szoldateszka balkáni kérdésekben erőteljes és fegyveres fellépést szorgalmazó terveinek.

Az 1914. június 28-án Szarajevóban eldördült pisztolylövések nemcsak a trónörökös és felesége életét oltották ki, hanem utóbb a bomlás kezdetét jelző startlövésnek bizonyultak. Az élet semmitől sem kímélt meg”

– ezekkel a szavakkal fogadta az agg uralkodó a szarajevói merénylet hírét. Az 1914. július 28-ai hadüzenettel megpecsételődött a „boldog békeévek” korszaka;

az első világháborúval elsüllyedő régi világ helyére egy új és kiszámíthatatlanul komisz korszak lépett.

Az idős császár, akinek 68 éves uralkodásánál csak XIV. Lajos és II. János lichtensteini herceg ült tovább a trónon Európa történetében, már nem élte meg birodalma bukását. Ferenc József 1916. november 21-én, 86 éves korában hunyt el Schönbrunnban.

Utódára, a jó szándékú, ám tehetetlen IV. Károlyra várt a hálátlan feladat, a Monarchia felszámolásának szentesítése.

 Winston Churchill  A második világháború című memoárkötetében az első világháború utáni nagyhatalmi rendezés egyik legsúlyosabb hibájának tartotta a Monarchia szétrombolását.

A 20. századi pusztító világégések, a hidegháború vagy a napjainkban fenyegető globális válságok árnyékában a Ferenc József-i kor megszépülve, mint az abbáziai korzó, a bécsi keringő vagy a vasárnapi andalító térzene, a békebeli béke világa maradt fenn a távoli utókor emlékezetében.

Forrás a rengeteg képekkel ITT :origo.hu