Kit kerget a tatár?, avagy a kötelező testvérgyalázás iskolapéldája

„Most rabló mongol nyilát zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát vállainkra vettünk.”
Kölcsey Ferenc: Himnusz

A tatár szóról legtöbbünknek az 1241-42-es mongol hódítási kísérlet, azaz a „tatárjárás” jut eszébe. A tatárjárás szó pedig kísértetiesen hasonlít a sáskajárásra, azt sugallva, mintha nem is emberi lények törtek volna az országra... Vajon miért nincs németjárás, franciajárás, osztrákjárás, csehjárás, vallonjárás is a szókincsünkben? És a Himnuszban miért pont a mongol kapta meg a „rabló” jelzőt? A nyugat-európai seregek nem raboltak? A németek, osztrákok és más nyugati népek ellen évszázadokon át vívtuk szabadságharcainkat a tatárjárást megelőzően is, azt követően is, és meg sincsenek említve a Himnuszban. A tatárjárás nem egész két évig tartott, és a támadók kudarcával ért véget (lásd Molnár Géza – írói álnevén Petry Csaba – 1997-ben kiadott Fehér ló című történelmi regényét), mégis lépten-nyomon beleütközünk a felemlegetésébe.

Arany Jánosnál az ifjú Toldi Miklós így sóhajt fel, amikor a leventék közé kívánkozik:

„Mentek-é tatárra, mentek-é törökre,
Nekik jó éjszakát mondani örökre?”

Petőfi Sándor János Vitézének Tatárországon kell átvergődnie, mielőtt a törökök markából megmentené a francia király lányát és országát.

„Kutyafejű tatár népek fejedelme
A magyar sereget ekkép idvezelte:
"Hogy mikép mertek ti szembeszállni vélünk?
Tudjátok-e, hogy mi emberhússal élünk?"˙”

(Máté Imre: Yotengrit I. c. könyvében a kutyafejűt félreértésnek nevezi, eredetileg kutyafejő volt a kecsketartó népek gúnyneve.)

Egy közismert felvidéki népdalban, amit baranta edzések végén is el szoktunk énekelni, szintén előjön a tatárok kárhoztatása:
„Tatár, török, s más ellenség minket meg ne rendíthessék”

De utalhatnék éppen a szocializmus egyik jellegzetes viccére is:
„Hányféle dúlás volt Magyarországon? Háromféle: törökdúlás, tatárdúlás és felszabadúlás.”

A példáknak se szeri, se száma, nem is sorolom tovább. Közös vonása mindegyiknek, hogy a tatárt a törökkel együtt emlegetik, más nép neve viszont nem jelenik meg az ellenségek sorában.

Mi lehet ennek a magyarázata?
Kertész Manó: Szokásmondások című könyvében a következőket olvashatjuk:
„Első tekintetre azt hihetné az ember, hogy a 13.századi tatárdúlás emlékét idézzük e szólásmondással: hordjon el a tatár! vagy: ne siess, nem hajt a tatár! Pedig itt is a török idők nyomorúsága szól hozzánk. Nem gondolhatunk a IV. Béla idejéban lett tatárjárásra, mert még ha lehetségesnek tartanók is azt a nem valószínű nyelvi jelenséget, hogy annyi pusztító vihart látott nemzetünk történetének egy tragikus eseménye szólásmondás alakjában hét évszázad után is közszájon forog, gondolkodóba kell esnünk azon, hogy a tatárnak fenyegetésképpen való emlegetése régi írásainkban a 18. század előtt elő nem fordul. (...) Viszont a budai basák leveleinek számos adata bizonyítja, hogy a hódító töröknek legfélelmetesebb katonasága a tatár lovasság volt; ha a szultán és Bécs között súlyosabb természetű nézeteltérés támadt, sokszor fenyegetőztek a budai basák néhány ezer tatárnak az országra bocsátásával. (...) E magyarázat helyessége mellett szól az is, hogy a török nyelvnek is van a magyaréhoz hasonló szólása: a tatár hajt hátul?”

Kertész Manó véleményét nem tudom, nem is akarom megkérdőjelezni, csak kiegészíteni. Mindez ugyanis nem magyarázza az európai népek neveinek kerülését a szitkokban. Pedig a százötven évnyi török uralommal szemben a Habsburgok négy évszázadon át sanyargatták népünket. Nem a muzulmán török szultán romboltatta le az eredeti Fehérvárt keresztény templomaival együtt, hogy megtévesztésül átnevezhessen egy másik várost „Székesfehérvár”-nak, nem ő robbantatta fel a magyarlakta területek várait, nem ő tiltotta ki a Pálos rendet az országból, hanem a „keresztény” Habsburg. És pont itt gyanítom a magyarázatot. A Habsburgok, mint új hódítók, minden aljas pusztításukat rá akarták kenni az előző hódítókra. Ebben készséges segítőjük volt a keresztény Egyház, aki szíves örömest sulykolta bele a népbe, hogy a muzulmánok milyen embertelenek, hátha ezáltal elhalványodik a keresztes hadjáratok iszonyatos szégyenfoltja. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az oszmán had ne kegyetlenkedett volna. De vessünk csak egy pillantást a „törökök” népi hovatartozására! Még az erősen birodalmi szemléletű hivatalos történelemoktatás is szolgáltathat meglepetéseket:

„A helyzetet jól jellemzi Redinger Jakab története. Ez a svájci vallási fanatikus a 17. században élt. Szent küldetésének tartotta a törökök megtérítését, így Magyarországra utazott, ahol 1663-ban az éppen Érsekújvárt ostromló nagyvezírt kereste fel, hogy megmentse a lelkét a pokoltól. Nem tudni miért, de a nagyvezír nem végezte ki a svájcit, hanem több hónapi fogság után szabadon engedte. A fogság unalmas hetei alatt Redinger összeállított egy török szótárt a leggyakoribb szavakkal. Később kiderült, hogy ez a „török szótár” kizárólag szerb szavakat tartalmazott!” (A Kárpát-medence etnikai és demográfiai változása 895 és 1920 között. Érettségi tétel, 2005)

Szóval amit a „török korban” követtek el, azt mind rákente a korabeli tömegtájékoztatás a törökre. Mára csak annyi változott, hogy az egyház sulykoló szerepét átvette a televízió, a rádió és a sajtó. Az „emberiség ellensége” továbbra is az iszlám, csak most nem Róma, hanem Izrael vétkeit kell halványítani a rágalmak sulykolásával.

Nézzünk meg, mit is jelent a „tatár” szó Czuczor Gergely és Fogarasi János 1862-ben megjelent, „A magyar nyelv szótára” című művében (elérhető CD-ROM-on az Arcanum Adatbázis Kft kiadásában):

„TATÁR, fn. és mn. tt. tatár-t, tb. ~ok. Ingadozó jelentésü népnevezet, melyet a keleti és nyugoti történetirók és ethnographok most szűkebb majd tágabb értelemben használnak; amely név illetőleg népség pedig bennünket sokkal közelebb érdekel, mint többnyire vélik, ha tudni fogjuk, hogy e név a régi korban a görög skütha névvel azonos, hogy a sínai annalisok a húnok bírták ázsiai fennsíkságot tatárságnak is hívják, s a sínaiak ma is a mongolokat, mandsukat és rokon népeket általában tatároknak nevezik stb. stb.” „Eredetileg mongol néptörzset jelentvén és e névvel néprajzi tekintetben azonos levén, a mongoloknak hóditásai folytán a XIII. században a tatár név gyűnév lett, melylyel (épen úgy mint a frankok neve Nagy Károly és a frankok uralma után a nyugot-európai népek általános jelölésére szolgált) nemcsak a tulajdonképeni tatárokat vagy mongolokat, hanem a hatalmok alatt állott rokon és hasonló népeket is jelezték. (Csakhogy Európában szójátékból a régiek ,Tartarus’ [= alvilág] szava után őket tartárok-nak vagyis alvilágiaknak, alvilágból jötteknek nevezték el. De Magyarországon tisztán megmaradt a ,tatár’ név). Innen történt, hogy főleg testi alkat tekintetében ugyan különböző, de nyelvre nézve bensőleg rokon három nép: a mongolok, tungúzok és turkok, a tatárok neve alatt értve, azok történetében a tatárok története is bennfoglaltatik. Mai korban a tatár név kettős vonatkozásban használtatik: egyszer a felső ázsiai (altaji) népség- és nyelvtörzs jelölésére, aztán különösen mint egyes meghatározott népségek nevezete. A tatár vagy altai nyelvtörzs, máskép uralaltaji, ugor-tatár (Müllernél is), vagy (északi) turáni a ragozó nyelvekhez számittatik. Őshazájául az Altai hegység tájékán létező fennsikságot gyanitják. E nyelv birodalma, az indógermán által többképen megszakasztva, a japáni tengertől egész Bécsig (értve a magyarokat) és Chistianiáig (értve a finneket, lappokat), és az északi jeges tengertől Tibetig s a kisázsiai tengerpartig terjed.”

Ha valaki eddig nem értette volna, hogy hivatalosaink miért hallgatnak mélyen erről a szótárról, annak valószínűleg most összeállt a kép. A történelem iránt érdeklődő magyar embereket fondorlatosan két táborra osztották még a 19. század végén: a finnugor rokonságot vallókra és a szkíta-hun-avar-magyar folytonosság híveire. Errefel kiderül a szótárból, hogy nincs is ellentmondás a kétféle nézet között. Oda a mesterséges megosztottság, ha ez széles körben ismertté válik!

No de ne érjük be ennyivel! Lapozzunk bele a másik agyonhallgatott műbe, az 1550-es években keletkezett „Tárih-i Üngürüsz”-be, amit Jozef Budenz annakidején zárolt, nehogy a magyarság tudtára jusson annak a tartalma. „Dzsiddija fejedelme segítségül Hunor népéből, akik tatárok voltak, húszezer katonát gyűjtött össze”. Hasonlót olvashatunk „Az 1740. évi Névtelen Magyar Történet”-ben (Mindkét idézet forrása: Terdzsümán, Mahmud: A magyarok története Tarih-i Üngürüsz Madzsar Tarihi. Magvető Kiadó, Budapest, 1982.): „A madzsar nép történelmi könyveiben meg van írva, hogy a madzsar nép a tatár nép-fajták közül eredő népfajt alkot.”

Történelemórán megtanulják gyermekeink, hogy Batu kán hódítási kísérletét csak tévedésből nevezzük tatárjárásnak, valójában mongol betörésről van szó. Megszokhattuk már, hogy történelemkönyveink állításait fenntartással kell kezelnünk, hisz minden korban áthatja valamilyen politikai sugalmazás, esetleg félrevezető szándék. Amit azonban félrevezetésnek szán a hatalom, az gyakran nyomravezetőnkké válik – ha tudunk olvasni a nyomokban. Vegyük elő megint Czuczor és Fogarasi szótárát, és vegyük sorra a honvisszafoglalók neveit Attila és Árpád idejéből! (Az idézetek különböző címszavak alól lettek összeválogatva, így nem a megadott neveknél keresendők.)

Aladár: „a magyar krónikákban Atilla egyik fia a mongolban aldar am. dicsőség”
Árpád: „tekinthető mongol eredetünek, mert e nyelvben arbid igető am. sokasodjál v. sokasodó”
Etele: "Mongol nyelven a Volga folyó neve Edsil ghool. Ez utóbbi am. folyó, az első kétségen kivül azonos edzele igetörzszsel (ds és dz a mongolban ugyanazon betüvel fejeztetik ki, és csak i előtt ds, egyebütt rendesen dz), mely igetörzs az uralkodás fogalmát fejezi ki s tulajdonképen am. uralkodjál v. uralkodó, fejedelem, (,edzen’ ugyan ezt jelenti), tehát Edsil ghool am. fejedelmi folyó, mint legnagyobb folyó Európában. Edsil szó pedig, mint látjuk legeslegközelebb áll a Névtelen jegyző Ecil szavához. Innen az Etele név, vétessék akár a Volga folyótól, akár az edzele igétől, az ,uralkodó’ vagy ,fejedelem’ fogalmát foglalja magában.”
Géza: „Geysa szó (a Névtelen jegyzőnél), és Geyche vagy Geycha (a későbbi krónikákban) megfelel a mongol geikcsi szónak, mely fénylőt, vagy geikszen szónak, mely világosodottat jelent”
Tarcal: „Turzol kún vezértől vette nevezetét, kit Árpád a föld kikémlése végett küldött, és a föntebbi hegyre legelső lovagolt fel. Turcsighol a mongolban csakugyan azt teszi: kémlés végett küldött követ”
Zolta: „Mongol nyelven zoltai v. dzoltai v. Bálinti szerént az ai ikerhang a kiejtésben á-vá olvadván össze, zoltá am. szerencsés”
„Nem szólunk vala ezekről, ha meg nem volnánk győződve, hogy a hún és régi magyar nevek nagy része s némely fennmaradt szók a mongol nyelvből értelmezhetők; mit egy külön értekezés tüzetesen fog tárgyalni.”

Ez több mint kínos a mai szokványos történelemszemléletre nézve. Akkor kik is voltak a „honfoglalók”? Hogy is került a ma magyarnak nevezett nyelv és népesség a Kárpát-medencébe? Móra Ferenc: Hun sírok, hun nem azok című írásában arra a következtetésre jut, hogy a föld népét, aki itt változatlan volt, meghódította három úri rokon: a hun, az avar és a magyar. Mi pedig ezt kiegészíthetjük azzal, hogy a negyedik úri rokon is megkísérelte, csak hiba csúszott a számításába. Hunornak, Atillának, Árpádnak és Batunak ugyanazt a küldetést kellett volna teljesítenie: az íjfeszítő népek újraegyesítését. Érdemes lenne szétnézni mind IV. Béla, mind Batu kán környezetében, kik lehettek a tanácsadóik, hogy mindkét félre nézve balul ütött ki a kísérlet.

A tatárjárás pusztításait minden bizonnyal eltúlozza a mai történetírás. Érdekes belegondolni, hogy miközben Batu egyre fogyó serege üldözi IV. Bélát, a baráti „keresztény” Európa területszerző és elrettentő hadjáratokat indít a Magyar Királyság ellen, amiket a király nélküli ország egytől egyig visszaver. Batu seregeinek elvonulása után pedig hatalmas „nagyberuházások”, várépítések indulnak. Bizonyára nem a kiirtott lakosság kísértetei vitték mindezt végbe… De hogy is tudta volna kiirtani a lakosság harmadát-felét két év alatt a tatár sereg? Különösen a kisközösségekben élő vidéki lakosság felkutatása lenne lehetetlen feladat ennyi idő alatt. Az ilyesfajta népirtás még ma, a légi és műholdas felderítés korában is meghaladta mind a Szovjetunió, mind az Egyesült Államok képességeit Afganisztánban. Pedig több idejük is volt rá, mint Batu kánnak, és a műszaki fölényük is nagyobb volt szegény éhező afgánokhoz képest, mint Batu hajszolt seregének a jómódú és jóltáplált vidéki magyarsághoz képest. A tatárjárás pusztításait valószínűleg nem a tájban (lápokban, erdőkben, ártéri szigeteken) könnyen elrejtőző vidéki lakosság szenvedte meg elsősorban, hanem a városlakók. Nézzük csak, mit ír a városok nemzetiségi összetételéről a hivatalos tudomány egyik képviselője:

„A külföldi utazók arról számoltak be, hogy Magyarországon a városokat (azaz azokat a helységeket, amelyek otthoni városaikhoz hasonlítottak) németek lakják. Ez a sommás vélemény túlzás ugyan, ám annyi igaz belőle, hogy a nagyvárosok lakóinak tekintélyes hányadát e nemzet tagjai alkották.”
„Arra is törekedtek, hogy a zsidó vallás gyakorlói csak püspöki székhelyeken telepedjenek le. A korlátozó intézkedéseket általában nem tartották be, és Nyugat-Európához képest kedvezőbb viszonyok között éltek, élvezték a király védelmét. A pénzügyigazgatás vezető tisztségviselői közülük kerültek ki. Az uralkodók elősegítették, hogy a zsidók városokba települjenek.” (Draskóczy István: Kisebbségek az Árpád-kori Magyarországon. Kisebbségkutatás, 2000, 3. szám)

A városok befolyásos lakossága tehát főként németekből és zsidókból állt. Történelmi tapasztalataink szerint az ő utódaikból kerülnek ki később a Habsburgokhoz, szovjetekhez és az EU-hoz, tehát a mindenkori birodalmi központhoz hű értelmiségiek, köztük sok egyházi méltósággal, miniszterrel, tanárral, történésszel, nyelvésszel, íróval, költővel és újságíróval, tehát a közvélemény alakítóival. Mai történelemszemléletünk az ő nézőpontjukat tükrözi. Gyógyszerként mindenkinek forrón ajánlom Grandpierre K. Endre műveit, például „Őshonos-e a magyar a Kárpát-medencében?” vagy „A magyarok istenének elrablása”.

A címben feltett kérdésre tehát ezt válaszolhatom: az őseit megtagadó, a tájjal való békés együttélés szabályait felrúgó, a városi jövevények életmódját és értékrendjét követő idegenszívű helytartókat, hazaáruló „européer” értelmiségieket és a tudatlanságot választó fogyasztókat kergeti a tatár minden Árpád-sávos zászlóban, minden turulszoborban, minden rovásírásos feliratban, még a „szlovák” címerben is, azaz mindenben, ami ősi és magyar. És kergetni is fogja mindaddig, amíg vissza nem tér a becsület útjára. Tanuljuk meg újra tisztelettel ejteni minden íjfeszítő nép nevét, hogy igaza lehessen Petőfi Sándornak:

„A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!

A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!”

Kelt Máriabesnyőn, 2009. Napisten (nyárelő) havának harmadik napján

Megsegített-e bennünket a Szent Korona 2004 december 5-én?

„Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz
Végül egy erős akarat?
Hiszen magyar, oláh, szláv bánat
Mindigre egy bánat marad.”
Ady Endre:Magyar jakobinus dala

2004. december ötödikét sokáig nem fogjuk elfelejteni. Egy délvidéki munkatársnőm azt mondta másnap, hogy úgy érzi magát, mint aki kapott másfélmillió pofont. Akik a Szent Korona segítségét kérték imában, azok úgy érezhették, hogy csalás történt. Népszavazás helyett gépszavazás, vagy ahogy Pap Gábortól hallottam még jóval előtte: a népi demokráciát felváltotta a gépi demokrácia. Lehet, hogy volt gépi csalás is a dologban, ez azonban nem változtat azon, hogy az újraegyesítési kísérlet egyelőre erkölcsileg megbukott a közönyön és az irígységen.

Miért nem segített a Korona abban, hogy több „igen”-ünk legyen? Szerintem azért, mert eleve erkölcstelen volt a kérdés. „Akarja-e, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes honosítással - kérelmére - magyar állampolgárságot kapjon az a magát magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon lakó, nem magyar állampolgár, aki magyar nemzetiségét a 2001. évi LXII. törvény 19. §-a szerinti 'Magyar igazolvánnyal' vagy a megalkotandó törvényben meghatározott egyéb módon igazolja?" Hát erről szavazni kell? Hát nem az az Országgyűlés dolga, hogy a törvényt alkosson a lényeges dolgokról?

Az emberek természetesen nem erre szavaztak. A nép egyszerű gyermekei – én magam is – lefordítottam a nyakatekert mondatot erkölcsileg értelmes kérdésre: Kapjanak-e az elszakított területek magyarjai magyar állampolgárságot, vagy ne? Valójában erre válaszoltunk igent, a 3.60-as kenyér ígéretének, a gulyáskommunizmusnak, a legvidámabb barakknak a Jákobbá nevelt népe pedig erre mondott nemet. Az eredeti kérdés értelmetlen volt, tehát nem is arra válaszoltunk. Meggyőződésem szerint a szellemek világa, benne a Szent Korona nem a szavazócédula szövegét olvassa, hanem a szívünk titkait. Így aztán Ő sem az eredeti értelmetlen kérdésre, hanem erre az egyenes kérdésre válaszolt a maga módján.

Trianonban a Szent Korona testéről levágták a végtagokat az új politikai határok. Mi, hazafiak megkérdeztük a Szent Koronát: visszaszerezzük-e a hajdan legerősebb kar- és lábizmaidat? Azt válaszolta, hogy inkább ne. Megijedtünk. Akik abban reménykedtek, hogy csak a gép csalása mondatja ezt a választ, újabb esélyről beszéltek: próbáljuk meg újra! Újabb népszavazást követelünk, hátha most több hazafi megy el szavazni! Nem lett volna értelme. A kérdést ugyanis úgy illett volna feltennünk: akarod-e, Szent Koronánk, hogy visszaszerezzük az összes kar- és lábizmodat, csontjaidat, inaidat, ereidet, idegeidet, bőrödet, a hajdanvolt teljességet? Ugyanis 1920-ban nem csak magyaroktól vették el a Szent Koronához való tartozás lehetőségét, hanem oláhoktól, tótoktól, rácoktól, horvátoktól, sváboktól, szászoktól, ruszinoktól, vendektől, cigányoktól, zsidóktól, örményektől, lengyelektől, olaszoktól, és még ki tudja, hányféle nép gyermekeitől. Továbbá vizektől, hegyektől, völgyektől, barlangoktól, füvektől, fáktól, bogaraktól, madaraktól, halaktól is. Ha komolyan gondoljuk, hogy a Szent Korona nevében akarjuk újjászervezni az Országot, ha ennek érdekében még segítségért is folyamodunk a Szent Koronához, akkor a Kárpát-medence teljes lakosságának kell felajánlanunk a magyar állampolgárságot, a Kárpát-medencén kívül pedig legalább a magyar anyanyelvűeknek. De nem feltétel nélkül! Esküt kell tennie minden magyar állampolgárnak:

„A' nagy világon e' kivűl
Nincsen számodra hely,
Áldjon vagy verjen sors' keze,
Itt élned, halnod kell.”

Aki erkölcsileg, érzelmileg vállalja ezt az önkéntes röghözkötést, az lehet magyar állampolgár. Ez azonban csak az első lépés. El kell érnünk a lehető leghamarabb, hogy ami a Teremtés rendje szerint – azaz földrajzilag – egybe tartozik, az politikailag, gazdaságilag és erkölcsileg is forrjon újra össze. Ha ennek az lesz az ára, hogy szerb, román és szlovák „szélsőségesek” is lesznek szép számmal a Magyar Országgyűlésben, hát akkor olyan áron. Biztos, hogy rosszul járnánk velük? Miért verik a magyart kint is, bent is? Mert nem a dolgunkat tesszük. Nekünk egybe kellett volna tartanunk a Kárpát Hazát. Nem tettük, hát megvernek bennünket azoknak az utódai, akik valaha ide menekültek, hogy a Szent Korona védelmében élhessenek. Sőt, már azt rebesgetik a tót atyafiak szlovákká globalizálódott utódai, hogy az tulajdonképpen Szvatopluk koronája volt… Bizony, ha gyávák vagyunk, még az emlékeinkből és védőszellemeinkből is kiforgatnak bennünket.
Miért félünk a soknemzetiségű, soknyelvű Kárpát Hazától? Nyolcvannyolc éve egynyelvű csonkaországban élünk. Mire mentünk vele? Még egy emberöltő, és a csonkaország lakosságának a fele gyökértelen, segélyből élő, de igencsak öntudatos, többé-kevésbé magyarul beszélő „romungró”, azaz cigánymagyar lesz, a másik fele pedig az EU-angol és a latin-magyar keverékét beszélő, hitelből élő, önmegtagadó kényszermagyar. Ez nem az a „nagyszerű halál”, amit Vörösmarty elképzelt, hanem szégyenletes leépülés, sorvadás, amitől még az is jobb, ha szerb, szlovák és román nacionalisták tanítanak bennünket a Magyar Országgyűlésben arra, hogy mi a hazaszeretet. Ha újra megtanultuk a leckét, akkor mi taníthatjuk meg őket, hogy rácként, tótként és oláhként szeretetreméltóbbak, emberibbek voltak, mint szerbként, szlovákként és románként. Mint ahogy a cigánynak sem áll jól, ha a „világpolgárok” sugalmazására romává vedlik át. A saját nyelvén mindenki úgy nevezi magát, ahogy akarja, de ahogy mi sem oktatjuk ki a külföldieket, hogy bocsánat, de mi magyarnak hívjuk magunkat, nem ungárnak és vengernek, úgy ők is elfogadhatnák a hagyományos, régi megnevezéseiket. Ha ezek a népnevek szitoknak számítanának a magyar nyelvben, akkor nem viselné őket a legtermészetesebben soktízezer magyar ember (mint például én magam is). Pedig e három népnévből épp a tót az, amelynél nem zárhatjuk ki, hogy gúnynévként keletkezett, engem mégsem zavar. Czuczor és Fogarasi 1862-ben kiadott szótára szerint:

„RÁCZ, fn. tt. rácz-ot, harm. szr. ~cza. Török, és ausztriai birodalomban lakó déli szláv népfaj, kik magukat szerbeknek nevezik. Latinosan: rascius, rascianus. Régibb latin iróinknál, nevezetesen Istvánfynál, latinul: thrax, s némelyek véleménye szerént ebből alakult a ,rácz’ szó.

OLÁH, (1), fn. tt. oláh-t, v. ~ot, tb. ~ok. Római gyarmatoktól, illetőleg ezekkel vegyült népektől származott román nyelvü nép neve, Magyarország keleti oldalán, Erdélyben, és ezzel határos Oláhországban, Moldvában és Bukovinában, saját nyelvükön: rumunyi, rumén. A Wallach (ez ismét Wahle) szó után alakult (Adelung szerént); valamint a rokon nyelvü talián népnek olasz neve wälsch szóból lett. Az oláh név a magyar nyelvben oly divatszerü, mint a deutsch helyett a német, szlovák h. a tót, polyák h. a lengyel, taliano h. az olasz. Nagyszámu helynevek jelzője, s mint olyat zavar nélkül nem lehet „román“ névvel felcserélni épenúgy, mint a „német“, „tót“, „olasz“ helynevek helyett Deutsch, Szláv, Taliano neveket használni.

TÓT, (1), fn. tt. tót-ot, harm. szr. ~ja. Szoros ért, azon szlávfajú s hazánkban lakó népség neve, mely magát saját nyelvén szlovák-nak nevezi, s nyelve kivált a nyugati megyékben legközelebb áll a cseh és morva szójáráshoz. Régibb irásmóddal: tóth, thót. Pozsony, Nyitra, Trencsin, Árva, Turócz, Liptó, Sáros vármegyei tótok. Különféle üzérkedéseik és foglalatosságaiknál fogva: gyolcsos tót, olajos tót, drótos tót, kaszás tót, vajas tót, sajtos tót, kalamászos tót, csipkés tót.

Leginkább az ily vándor tótokra vonatkoznak ama gúnyos, tréfás közmondatok, melyek a nép ajkain forognak. pl. Soha sem láttam rongyos tótnak jó nadrágát. Tüszög, mint a tót bocskora. Járja az országot mint a csipkés tót stb. Szélesb ért. így nevezi a nép a slavoniai, horvátországi, dalmacziai, illiriai szlávokat is, kivált kik némely áruczikkekkel bevándorolják az országot. Zágrábi tót („A Thótok Zágrábban... teszik ülő székeket.“ Liszti László 1653-ban), borsos tót, sáfrányos tót, máskép néhutt: bális vendis. Egyébiránt közösebb szokás szerint a többi szláv népeket különkülön sajátságos neveken hivjuk: orosz, horvát, szerb, lengyel, bosnyák, bunyevácz stb.

Némelyek véleménye szerint a tót nevezet a bizonyítást vagy rámutatást jelentő to to (az az) szótól vette volna eredetét, melyet t. i. a beszélő szlávok ajkairól gyakran hallani. Igy tréfás gúnynyelven a német neve sagterbakter, a felső dunai német hajósoké: hörögetö. Úgy látszik, hogy a czinczár, hiencz népnevek is szókiejtésre vonatkoznak. Valamint egyes személyeket a népies nyelvszokás bizonyos szójárásaikról nevez el: hasonlóan történhetett ez a szlávokkal, s különösen a szlovákokkal.”

Mit veszítenénk azzal, ha nyitnánk a magyarverő területbitorlók felé? Azt a langyos kényelmet, amiben már vakarózni is elfelejtünk, ha élősködők szívják a vérünket. És mit nyernénk? Ébredést. Olyan izzó hazafias légkört, ahonnan a liberális fedőnevet viselő sehonnai, hazaáruló bitangok hanyatt-homlok menekülnének. Nekünk pedig egyetlen esélyünk maradna: összefogva, határozottan és bátran vállalni a magyarságunkat. A dák-román folytonossági elméletre nem fintorogni kell, és „korrekten” felmutatni a finnugor elméletet, mint követendő gyökérmetsző példát, hanem ünnepélyesen örvendezni, hogy akkor semmi baj, unokatestvérek vagyunk, hisz a kárpát-medencei szkíta folytonosságban mi is hiszünk, csak mi nem latinosodtunk el… Legyen nekik hitük szerint, de ugyanezt mi is elvárjuk! Aki őshonosnak tekinti magát a Hazában, az jó hazafi lesz. Akiben megingatjuk az őshonosság érzését, az tudattalanul is a Haza életére tör, hacsak teheti. Kiárusítja, elszennyezi, lezsarolja, meggyalázza. Erre nem adhatunk esélyt senkinek, akár magyar ajkú, akár nem.

A második világháborút követően minden „magyar” kormány igyekezett megnyugtatni a szomszéd népeket, hogy nem, nem, soha nem kérünk vissza semmit. Elhitték? Nem valószínű. Akiben van életösztön, az hogy hihetne el ilyesmit? Azt értük el vele, hogy már az orgazdák és a tolvajok is lenéznek bennünket, hisz a „vezetőink” (valójában a nyakunkra ültetett helytartók) gyávaságból és szolgalelkűségből hazudnak. Szerezzük vissza a becsületünket a szomszédok előtt is, önmagunk előtt is! Merjünk mindent visszakérni, és cserébe mindenünket felajánlani, hogy újra egyesülhessenek a Szent Korona népei, hogy együttes erővel menthessük meg a közös hazát a lepusztulástól, kiszáradástól.

Hogy is gondolom ezt a felajánlást? Népszavazással? Végső esetben akár népszavazással is, csakhogy ne szavazhasson bárki! Szavazati joga csak annak legyen, aki nem csak éhes szájakkal, de dolgos kezekkel is gazdagítja a Hazát. De szívem szerint nem bajlódnék a népszavazással, hisz az nem más, mint a felelősség áthárítása a népre. A nép véleményét ugyanis ismerik a vezetők (és a helytartók) a közvélemény-kutatásokból. A döntést a nép véleményének ismeretében, de akár azzal ellenkezően is a vezetőknek kell meghozni, ha a vezetők meggyőződése szerint a nép téved. A vezető pedig a döntés következményeiért életével és vagyonával vállalja a felelősséget! Az legyen az új Haza vezetője ezekben a vihar előtti időkben, aki sorsközösséget tud és akar vállalni a Szent Korona népeivel, a Kárpát Haza teljességével!

Gödöllő-Máriabesnyő, 2008 Enyészet hava, Megjelent a Dobogó c. folyóiratban