Azonban rögtön ettől egy eltérő képet kapunk, ha megnézzük a hiteles számadatokat és elolvassuk dr. Goran Nikolić egzakt elemzését a hetvenes évek időszakáról, a „titói aranykor" mítoszáról.

← Nagyon megkésve (min. 80 évet) de végre mégis a helyére került. / mm. adminstrator /

Az első nagy mítosz a magas foglalkoztatottsági szintről szól. Először is, ez az „alacsony" munkanélküliségi ráta 1968 és 1973 között érte el a csúcsát, pontosan abban az időben, amikor Tito először megnyitotta a határokat félmillió ember számára, majd nemsokára további félmillió jugoszláviai „vendégmunkás" árasztotta el Nyugatot, főként Nyugat-Németországot.

A jugoszláv statisztikák szerint éppen ennyi fővel, mintegy egymillióval csökkent a munkanélküliek száma az országban.

Kétségtelenül komoly problémát jelentett az országnak, hogy 1975 után a munkanélküliségi ráta folyamatosan növekedőben volt, különösen a magasan képzettek körében. Szlovéniában a munkanélküliség 4-5 százalékos volt, Horvátországban kilenc százalékos, Szerbiában 15, Boszniában 20, Koszovóban pedig 57 százalékos. Egy másik kérdést vett fel a rendszer hatékonysága, vagyis az a tény, hogy gyakran nem tettek különbséget „a munkája van" és az „állása van" fogalmak között. Ez a második fogalom nagymértékű problémát okozott a gyárak és az állami közigazgatás túlzsúfoltságával, amelynek keserű levét az egykori Jugoszlávia utódállamai a mai napig szívják. Emiatt már az 1980-as években megkezdődtek az első kényszerszabadságok, amelyek átlagosan több, mint egy évig tartottak. 1985-ben a (30 évnél fiatalabb) magasan képzettek munkanélküliségi rátája elérte az 59,6 százalékot.

A második nagy mítosz az, hogy a JSZSZK „csak egy kicsit" volt adós. A történeti archívumokból látható, hogy a Nyugat, elsősorban az Egyesült Államok Tito Jugoszláviájába mintegy 102 milliárd dollárt pumpált be, amelyet vissza nem térítendő támogatásként Jugoszláviának adományozott 1950-től 1972-ig. Jugoszlávia eszetlen hitelfelvételi ciklusa 1975-ben vette kezdetét, mivel a rezsimnek pótolnia kellett azt a hatalmas űrt, amit a vissza nem térítendő amerikai segélyek megszűnése okozott a jugoszláv gazdaságnak. Alig hat évvel később, Jugoszlávia inflációja elérte a 45% -ot, Ante Marković kormányáig már az EZER SZÁZALÉKOT(!!!). A magas infláció következménye többek között az volt, hogy szinte az összes behozott áru eltűnt a polcokról, az ország nem tudta fizetni az olaj és nyersanyagok behozatalát, a termelés időnként megszakadt. 1972-ben egy gazdasági válság vette kezdetét, amely Jugoszlávia felbomlásáig tartott. Alig egy hónappal Tito halála után 1980 májusában a szövetségi kormány 30 százalékkal leértékelte a dinárt, majd a leértékelés folyamatosan tartott a JSZSZK felbomlásáig.

Aztán 1983-ban Jugoszlávia hivatalosan bankrotált, bár ezt a rezsim vezetősége sohasem közölte polgáraival, és a továbbiakban nem teljesítette a külföldre vonatkozó kötelezettségeit, ami hatalmas hiányokat eredményezett. 1991-ben a Világbank becslése szerint JSZSZK államadóssága megfizethetetlen lett.

Jugoszláviának „csak" 20 milliárd (akkori) dollár államadóssága volt. Azonban, ha figyelembe vesszük az áremelkedési kalkulátort és a vásárlóerő-parítását, ma ez a 20 milliárd dollár több, mint százmilliárd dollárt jelent. Jugoszlávia államadóssága 1961 és 1980 között mintegy 17,6 százalékkal nőtt. A szakértők becslése szerint ha ez a növekedési ütem folytatódott volna, Jugoszlávia államadóssága ma 6 trillió dollárt tenne ki.

A „jó régi idők" kifejezést gyakran a középkorú és idős emberek szájából hallhatjuk, akik a valóban rossz jelenkorral hadakozva visszafelé néznek, leginkább az ún. városi legendák szemüvegén keresztül. Predrag Marković történész, a Tito – egy rövid életrajz című könyv szerzője szerint a historiográfia azt mutatja, hogy a „jó régi idők" kifejezés nem csak a szocialista Jugoszlávia időszakára vonatkozik, hanem a több mint egy évszázadot is meghaladó időszakról szól.

„Az egész 19. század jó időszaka volt Európának és nekünk is. „Erdei népként" kiépített intézményekkel léptünk be a 20. századba. A 20. század második fele jó volt az egész világ számára. Ennek a jólétnek semmi köze nincs Titóhoz és a kommunistákhoz"

– írja Marković. A történész egyetért azzal, hogy hiba azt hinni, Tito alatt jó volt, és rámutatott arra, hogy az ország összeomlása és a gazdaság pusztulása valójában Tito alatt kezdődött meg. Szerinte Titoban volt valamilyen vonás, ami Mustafa Kemal Atatürkben és Mao Ce-tungban is megvolt, mondja Marković, de egy óriási különbséggel:

„Az általuk létrehozott országok továbbra is léteznek. Tito országa kudarcot vallott".

Forrás: delhir.info
Kiemelések: mm. adminisztrátor