Móricz Zsigmond: „A nép fel akar szabadulni a régi zsarnokság alól, s nem tudja, hogy egy új zsarnokságot vesz magára, a zsidókét”

Mindkét – könyv alakban csak hét éve, a Noran Kiadó gondozásában megjelent – műve méltó kiegészítője Tormay Cécile „Bujdosó könyvé”-nek, azzal a különbséggel, hogy nála bőségesebben találhatók magán- és közpárbeszédek, melyek gyakran fanyar iróniával örökítik meg találkozását a réginél is rosszabb „új zsarnokság” képviselőivel.

Tragédiaként élte meg, hogy „Magyarország a tanácsköztársaságban elindul új útra a zsidók vezetése alatt”, akik azonban „megtartani nem tudnak” semmit: „az ujjuk közt folyik szét az összeharácsolt érték, kifolyik a kezükből, amibe belemarkoltak”. Nincs művének lapja, ahol ne Dosztojevszkij írásművészetét felülíró plasztikussággal ábrázolná a forradalom, a terror démonjait. Ennek fémjelzésére mutatunk be belőlük három részletet.

1919. JÚNIUS 23. SZOVJETGYŰLÉSEN

»Nagyfejű, vállas, alacsony fiú ez a Kun Béla. A feje nagy, olyan, mint egy tőke. Valakitől azt az adomát hallottam róla, hogy Ady Endre instruktora volt valaha, s azért vállalta el a tanítását, mert az apja, az öreg Kohn bácsi azt mondta neki, hogy „csak a fejét üsse”. Ady ilyet sose hallott, s ez megtetszett neki s haláláig mulatott rajta. Szegény Bandi nem érte meg, hogy Kun Bélát a rendőrök fejbe verték. Az ő temetésekor még a kommunizmus ott tartott, hogy Hamburger [Jenő (1883-1936) földművelésügyi népbiztos – Ifj. T. L.], a mai népbiztos kérte meg a kommunistákat, hogy ne használják fel a forradalom költőjének temetését házbértüntetésre. A kommunista párt nevében azt a választ adták, hogy „nekünk Ady Endréhez semmi közünk, ő a kispolgárság költője, mi sem ott nem leszünk, se távol nem tartjuk magunkat, nekünk ott nincs keresnivalónk, egy polgári költő temetésén: önöknek igen.” Tudniillik a socialistáknak.

Tehát ez az a Kun Béla, aki oly aránytalanul jobban képviseli az emberiség proletár tömegeit, mint Ady Endre. Milyen félelmetes híre volt, mikor a salgótarjáni kirándulást csinálta, abba az időbe ő volt minden, és tőle rettegett mindenki. Mióta beérkezett, sokkal színtelenebb, szürkébb. Ahogy szembefordul a nyüzsgő vidékkel, pittyedt nagy szájjal, egyszerre egy kétségbeesett ideges slemil [ügyefogyott – Ifj. T. L.], aki izzad attól, hogy nagyobb dologba fogott, mint szeretett volna. Hogy? Idegesíti a vidék? Hát hisz azért jött új Krisztusnak, a krisztusát, hogy megváltsa a vidék analfabéta nyomorult tömegeit!

Nem, itt valami nincs rendjén. Ezek az urak valahogy úgy képzelték, hogy ki kell dobni a grófokat, beülni a helyükre hercegeknek, s nagyúri gesztussal adományozni a népnek vagyont, szabadságot, műveltséget. S mint jólelkű adakozók, akiket szeret az Isten…

Ezek a megváltók, akik itt vannak? Ezek a szatócslegények, akik a pult mellett a rőffel állnak és félnek a paraszttól, akiről föltesznek minden gazságot, s gyáva sorsuk mégis a paraszt kiszolgálására rendelte őket? S ezek a proletárok? Hisz ezek nagyon jó két ruhás magyarok, akiknek van vasárnaplójuk és hétköznapló ruhájuk. Ezek a bandagazdák és kubikos vezérek, akik ezer furfanggal bélelve épp olyan vállalkozók, mint az erdőkitermelő nagyságos Róth úr.«

1919. JÚLIUS 19. ÚJ HÓDÍTÓK

»Most arról van szó, hogy a nép fel akar szabadulni a régi zsarnokság alól, az urak elnyomása alól, s nem tudja, hogy egy új zsarnokságot vesz magára: a régi uraké helyett a zsidókét. Magyarország a tanácsköztársaságban elindul új útra a zsidók vezetése alatt«, akik azonban »megtartani nem tudnak« semmit: »az ujjuk közt folyik szét az összeharácsolt érték, kifolyik a kezükből, amibe belemarkoltak«.

1919. JÚLIUS 27. KÉT ZSIDÓ ÜL A HAJÓN

»Két zsidó ül a hajón szemben velem. Valami rákényszerít, a most bennem forrongó tűnődések a zsidóság szerepéről, hogy erősen nézzem őket, s megállapítsam a lényüket.

Az egyik lehet hatvankét éves, a másik harminchat. Lehetnek apa és fiú is, bár a mi gyakorlatlan, keresztyén szemünknek minden két zsidóban van annyi hasonlóság, amennyit ritkán látni keresztyén családtagok közt.

Orruk, fülük nagy, szájuk furcsa, alsó ajkuk előredagad: olyan száj, amelyet mindig undorral láttam, úgy hogy el kellett fordítani róla a szemem. Hányásinger támadt a torkomban ettől a szájtól s mivel ösztönszerűleg mindig védekeztem attól, hogy a kellemetlen képzetekkel, halál, betegség, undor dolgaival foglalkozzam, nem is tudnám, miért, de most rájöttem, a megfigyelés erőszakja alatt, hogy ez az undor erotikus. Ez a száj erotikus tapadást ígér, s ez homosexualis iszonyt kelt.

Szemük apró s olyan szem, amit folyton csipásnak látunk. Vastag szemöldök, középen kettős ránc. Óriási áll a fiatalnál, az öregnél viszont korcs, degenerált kiscsontú áll a lefittyent ajak alatt. A fiatal a nagy álla miatt olyan pofoncsapott fej, az öreg pedig egy kis vakarcs héjafej.

A füle mindkettőnek egyformán begyűrött. Egy paraszttól hallottam valaha, hogy „a zsidónak mindnek piszkos a füle, egy se mossa ki jól”. Azóta sok finom úri zsidóval találkoztam, akik naponta fürödnek, de ez a szó valahogy a fülemben maradt, mert csakugyan nagyon sokszor lát ilyet az ember. Talán több váladékot bocsát ki a bőrük, vagy ez a szlávtól annyira különböző keleti fülforma teszi. De ennek a két zsidónak csakugyan, ezek akármit is csinálnak, piszkosnak látszik a füle, nyaka, talán mélyebb árnyékot vetnek a kanyarulatok s a nyakra a fekete haj. A zsidónak, ha keresztény társaságban érvényesülni akar, bizonyára sokkal nagyobb tisztálkodási munkát kell kifejtenie, mint egy kereszténynek.

Valami vad és idegen vonás uralkodik el rajtuk. Látszik bennük a kapzsi, kupori, markoló alkat. Kivált az öregen. A fiatalabb puhább, inkább az agyra ment az energia. Ujjai vastagok, gyűröttek, puhák, piszkosak. Olyan dologtalanul szennyesek, elszennyeződöttek, amilyenné az erőfeszítés nélküli foglalkozásban piszkosodik el a kéz.

Nem éreztem soha külön szagát a zsidónak, de nem hiszem, hogy ne volna szaguk: faji szag, ami nekik nyilván izgató s kellemes, és más fajra izgatóan félelmes. Bűzös jelenség ez a két test. Kell, hogy valami penetráns szag jöjjön ki belőlük, másképp nem érteni azt a gyorsan előálló fizikai rosszullétet, ami elfog a zsidók közt. Mikor a Szovjetházban voltam, ugyanolyan émelyítő hányásinger fogott el, mint mikor egyszer-kétszer a zsinagógában néztem őket, vagy egyáltalán nagy tömeg zsidót éreztem meg egy tömegben magam körül.

Valami illetlen, fizikai s szellemi szemérmetlenség van bennük. A zsidó azonnal, egyénileg s rögtön, ebben a percben érvényesülni akar, várakozás, türelem nélkül, beosztás nélkül rögtön, mindent, mohón akar bekapni. Nincs ideje ideálokért, eszmékért, ábrándért dolgozni, nincs ideje várni, tűrni, nélkülözni: ő amit rögtön meg tud csinálni, azt rögtön meg is csinálja. Vadul, nyersen, mindenki rovására tele akarja szívni magát, felfúvódni, élvezni, kiélni, kéjelegni, tobzódni, hányásig zabálni és felpuffadásig uralkodni.«

Ennyit hát Móricz „Naplójegyzetei”-ből. Sorainak sűrűjéből méltán tűnik ki konklúziója: mindaz, ami akkor történt, „egy roppant mély nélkülözésben tartott fajnak forradalmi felszabadulása” volt. Nem kívánunk e ponton vitába szállni vele, inkább olvasóinkra bízzuk annak eldöntését, hogy mennyire – és ha mégis, miért – voltak annyira „kiéheztetett”-ek, „elnyomott”-ak, miként annak elbírálását is, hogy ha Tormay Cécile nem érdemel semmilyen köztéri megnevezést, amiért megírta a „Bujdosó könyv”-et, érdemel-e Móricz Zsigmond, amiért nem süllyesztette el „Naplójegyzete”-it?

Ifj. Tompó László –

Forrás: Hunhír.info